Pálóczi Horváth Ádám művei

Az életmű szövegforrásai

Válogatott szövegforrások

Nyomtatványok

Önálló kötetek

Gyűjteményes kötetek

Aprónyomtatványok

Társportálok

Pálóczi Horváth Ádám verses kiadványai (1787-1796)

ugrás a szövegforráshoz

HUNNIÁS,
VAGY
MAGYAR HUNYADI,
AZ AZ
Ama’ híres Magyar Vezér HUNYADI JáNOS’
életének egygy része, mellyet a’ Virgí-
lius’ Éneisse’ formájába öntve, négy
sorú Magyar Strófákkal
le-írt
HORVÁTH ÁDÁM.

Bona intentio Publico non sufficit.

Monit. Christ. Polit.

GYŐRBEN

STREIBIG JO’SEF’ BETŰIVEL.

1787.

Nihil accidere mali bono Viro potest; omnia adversa Exercitationes putat. Marcet sine adversario virtus. – Nihil mihi videtur infelicius eo, cui nihil unquam evenit adversi, quanto plus erit tormenti, plus erit gloriae; Calamitas virtutis occasio est. – Quid mirum si dure Generosos Spiritus Deus tentat? contemptum periculorum assiduitas dabit. – Non potest Athleta magnos spiritus in certamen adferre, qui nunquam sugillatus est. – Ille – qui non projecit animam projectus; qui quoties cecidit fortior resurrexit; cum magna spe descendit ad pugnam. – Divina semina in humanis corporibus dispersa sunt, quae si bonus cultor excipit, paria his, ex quibus orta sunt resurgunt. Seneca.

Sic petitur caelum, non ut ferat Ossan Olympus, Summaque Peliacus sidera tangat apex.

Ovid Fastor.

Nobilibus (Hungaris) ut par est, mens erectior meliorque frons, & animus ad magnificentiam factus. – Callidis & ingentibus consiliis valent, parique audacia, – major armorum pertinacia contra Turcas. Barclaii Satyr.

Nec minorem ideo Solem cogita, quod Saturno inferior sit. Monit. Christ. Polit.

ELŐ-BESZÉD.

Magyar Hunyadi ez a’ Könyvetske, mellyel édes Hazámnak kedveskedem; Hunyadi, mert ama hajdani Híres Vezér Hunyadi János’ életének egy darabját foglalja magában. Magyar Hunyadi, mert Magyar szerzett Versel, vitézi énekkel tiszteli azt a’ Magyar Hazájához utólsó pihenéséig hűséges Vitéz Magyart, a’ kinek nagyra született vólta, és sok bámúlásra méltó viselt dolgai, szinte úgy, vagy jobban meg-érdemlenének akár egy Homerust, mint Ulisszes, akár egy Virgiliust, mint Éneás. Mert ha azt el-hallgatnám-is, a’ mit maga Kis László Király az egész Ország után meg-vallott róla, a’ maga Diplomájában Függő Petsétes Levelében; hogy Hunyadi érdemeinek akár-melly nagy dítséret sem sok: meg-ismérte ezt ő róla még az irígység-is; mikor Szilvius Éneás

mikor a’ fellyebb említett Szilvius Éneás A kötet végén található hibaigazító szerint töröltük.

meg-hallván halálát, igy síratta-el őtet: Sajnálom, hogy meg-hólt az a’ Keresztyén Hadi Seregnek Vezérje a’ Vajda, vagy a’ mint mondják Hunyadi; mert az ő halálával, a’ mi reménységünk-is úgy tetszik hogy meg-hólt. Sőt a’ mi nagyobb, sajnálta halálát, még az ő leg-dűhössebb ellensége Mahumed Török Császár-is; a’ kinek, noha száz ötven ezerből álló Hadi Seregét Belgrád alól tsúfúl, és nagy kárral el-kergette; sőt magát-is tsak-nem halálra sebesítette; még-is mikor Hunyadi halálát hírűl vitték néki, úgy mondják, hogy meg-könyvezte.

Illyen nagy Ember, és illyen felséges ditséreteket érdemlett Férjfiú hát az, a’ kit én meg-akartam e’ Könyvetskében ditsérni; illyen sokan által-ment Éneásnak akartam Virgiliussa lenni: és ha ez az én tsekély munkám kitsinynek itéltetik arra, hogy ezzel ollyan Ditsősséges Férjfiú ditsértessen; elég mentségem, és egyszersmind vígasztalásom az; hogy maga Királlya vallása szerént, őtet illendő-képpen meg-nem lehet ditsérni.

Hogy valaha ollyan Nagy Sándort kapjak, a’ ki Hunyadi temetsége felett meg-állván, őtet azzal-is szerentsésebbnek tartsa, és vallja; hogy én ő róla Hunniást vagy Hunyadit írtam; a’ hoz reménységem nints: de azzal tsak ugyan merem magamat bíztatni, hogy azok a’ kik Hunyadi nagy érdemeit vagy nem tudták, vagy nem elégge betsülték, vagy a’ sok újjabb nagy Emberek’ ditséretei között erről el-felejtkeztek; ez Könyvetskének olvasása-közben vígan fognak emlékezni, hogy vóltak a’ mi szegény Nemzetünkből-is ollyan Nagy Emberek; a’ kiket az akkori Világ sok tekíntetben, tsak-nem első Héróknak tartott.

Az Éneis’ formájára írtam pedig ezen tsekély munkátskát, sok okokra nézve; mind azért, hogy Virgilius sok nagy emberek’, ’s még ama’ hajszál-hasogató Skaliger’ itélete szerént-is ollyan Vers-szerző, a’ kinek az illyen szabású írásokban párja nints, a’ mint hogy még ama’ nagy emlékezetű Voltér-is nem szégyenlette őtet a’ maga Henriássában nagyon, sőt talám felesleg-is majmolni: mind azért, hogy az illyen mód természettel-is leg-szebb, mind még azért-is, hogy Hunyadinak sok-féle viszontagságai-is, ha a’ dolgot nem a’ külső színében, héjjában, hanem belső valóságában nézzük, az Éneás’ bújdosásihoz nagyon hasonlítanak, a’ mint hogy;

Magam-is mint-egy vádolni láttatom magamat, mintha az Éneist nagyon gyermekesen-is majmoltam vólna, meg-nem tartóztathatván magamat, hogy némelly helyeken szóról szora-is le-ne fordíttsam, (noha már ez az imitátióra, valakinek követésére nem tartozik) de ezt egy részént azért-is tselekedtem, hogy ítélhessék-meg a’ régi Deák, ’s egyszersmind mostani Magyar Poésisban gyönyörködő Tanúlt Magyar Urak, miképpen esnének annak a’ régi Deák vers-szerzőnek gondolatjai, és ki-mondásai Magyarúl? mert ha az ízetlennek nem fog tetszeni, szándékom vagyon az egész Éneist-is hasonló szabású Magyar Versekben ki-adni; mellynek már közel negyed-része nálam készen-is vagyon: a’ miket pedig a’ Könyv’ leveleinek allyán jegyzés-képpen fel-tettem; sok helyeken a’ magam ki-mondásit, vagy egy dologról másikra való által-ugrást a’ Virgiliuséhoz hasonlítván, azt nem mind fordításképpen tselekedtem; hanem a’ hol szóról szóra fordítottam, ott világosan ki-is tettem, hogy fordítás. A’ munkának egész öszve-rakásában pedig, miképpen találhattam-el a’ Virgílius’ formáját, és az a’ hoz értő Túdósok’ szája’ ízét, az erről való ítélet-tételt azokra bízom, a’ kik a’ hoz nem tsak szeretnek tudni, hanem valóssággal tudnak-is. Az én értelmem szerént, a’ miben leg-többet kűlömböz a’ Magyar Hunyadi az Éneistől, ez

Az ez szó után is vessző állt, elhagytuk.

az, hogy Éneás a’ Róma’ fundálására, mint bizonyos, és ő előtte tudva lévő tzélra úgy szándékozott: Hunyadi pedig az ő sok nagy tselekedeteinek vége felé tudta-meg, kitsoda ő? és mitsoda ditsősséges haszna lész’ az ő ditsősséges tselekedeteinek? mert egyéb aránt a’ tzélra nézve, úgy hozatik itt bé Hunyadinak sok fáradthatatlan iparkodása, mint a’ melly (ámbár az ő tudása nélkül) a’ Fijának Királyi-székre lejendő emeltetésének ellene állhatatlan eszköze vólt.

Mivel azért mind a’ személy a’ kit dítsérek, mind a’ Poéta a’ kit követek, ollyan igen különös, hogy én, ha gyenge vers-szerző létemre illyen nagy dologba, valami helyes ok nélkül kaptam vólna; akár melly túdós Hazám-fiaitól-is könnyen meg-ítéltethetném érette: nem lészek talám terhére egy egyenes látású olvasó jó Barátomnak-is, ha egy két szóval ide teszem, mik indítottak engemet ennek írására? tudni-illik:

Nem egy-két magános személynek való kedveskedés vólt a’ tzélom; nintsen Augustusom, Oktáviám, Marczellusom; a’ kinek kedvéért, (a’ mint sokan ítélnek Virgiliusról) tselekedtem vólna ezt; hanem a’ mint fellyebb meg-jegyzettem Hazám’ ditsőssége mellett buzgok: és annak örűlnék, ha minden hajdani nagy emlékezetű Magyar Fő Urnak, egy illyen forma oszlopa vólna a’ Hazában: hadd tudnák az idegenek a’ régiekért-is betsülni a’ mostani Magyarokat, a’ mostani Hazafiak pedig igyekeznének követni Attyaik’ nyomdokait. Továbbá

Indított engemet a’ Magyarúl írásra, különösen pedig a’ vers írásra, egy érdemes Hazafinak T. Péczeli Jósef Urnak, mind szóval való serkentgetése, mind a’ maga túdós munkáiban, ’s nevezetesen a’ Magyar Henriássa’ Elől-járó-beszédje’ végén közönségesen a’ Haza-fiakhoz tett, igazán hasznos intése, és másutt is világ’ eleibe botsátott igen helyes okoskodása arról, hogy a’ nyelvnek tsinosgatása, igen sokat tesz’ a’ Nemzetségnek pallérozására: hanem azt már nem tagadom; hogy ha ezt az ezen dologban

dolgban Sajtóhiba, em.

való hűséges fáradozásomat kissebb, vagy-is alatsonyabb matériájú munkákon kezdettem vólna; és azután kaptam vólna ebbe, sokkal könnyebben el-érhettem vólna azt a’ tzélomat, melly már harmadik oka annak, hogy ebbe a’ munkába belé kaptam. Mert

Ha a’ Hazában mind jóra való igyekezetemről, mind pedig ollyan, a’ millyen vers-szerző tehetségemről isméretesebb vólnék, úgy hogy munkámnak az Auctor’ nevéből-is származhatott vólna valami tekíntete; úgy a’ Királyhoz, ’s Hazához való tökélletes hűségre, a’ nagy dolgoknak, minden nagyra-vágyás nélkül való végbe vitelére, a’ hivatal viselésekben természettel meg-kivántató egyenes lépésű gyorsaságra, a’ fáradhatatlan állhatatosságra, a’ nagy méltóságban helyheztettekhez igen illendő tűrésre, és sok alkalmatlanságoknak örömest szenvedésére sokkal könnyebben serkentettek vólna Hunyadi példájával azok a’ Magyar szívek; a’ kiknek természettel-is úgy kellene szűletni mint Magyaroknak; de a’ mellyekkel a’ mostani században, a’ mikor heverésért sem ditsősséget, sem jutalmat nem adnak, úgy-is kéntelenek; mert most, ha valaha a’ Virtus’ Temploma a’ ditsősségével úgy öszve-van ragasztva, hogy ez amannak bé-nyíló kamarája, az pedig emennek udvarló szobája, és a’ kettőnek egy ajtaja vagyon.

Szép az tagadhatatlan, mikor valaki Nagytól születik, de sokkal szebb, ha nagynak születik; szép vólt Hunyadinak, mikor a’ Bétsi hármas Ország Gyűlésében, sok nagy méltóságú Hertzegek, Vezérek, Grófok előtt, a’ kik fényes ágyból lett származásokért született Uraknak mondathattak, a’ Király után első széket nyert az a’ Hunyadi, a’ kinek eredetét talám az egész Gyűlésben egy sem vólt a’ ki tudta vólna. Szép vólt, hogy egy ollyan ember, a’ ki születésére nézve leg-fellyebb-is tsak egy köz Nemesnek itéltetett, már Rómától Kírályi nevet és Koronát érdemlett; a’ Fija pedig valósággal a’ Magyar Királyságot el-is érte. Szép vólt, hogy egy magános ember, maga fáradthatatlanságával tizen-két esztendő alatt annyira ki-terjesztette az Ország’ széleit, a’ mennyire az ő előtte vólt Hatalmas Királyok, közel ötven esztendő alatt vagy nem terjeszthették, vagy inkább el-is vesztették. Az illyen jó vérű Fiakból pedig ez a’ termékeny és jó fajtú Haza, soha nem lett vólna szűkös, ha a’ puhaságnak apródonként lett bé-tsúszása után, a’ jutalmat a’ Tisztségekkel öszve-nem zavarták vólna. De azt akárki meg-vallhatja, hogy soha sem áll tántorgóbb lában a’ közönséges Társaság, mint akkor, ha az akár melly dologban tett érdem, (mellyet néha a’ Nagy Atyák’ sír-halmából-is fel-ásunk) ollyan Hivatalokkal jutalmaztatik-meg, a’ mellyekben érdemet sem tettünk, ’s nem-is tudunk hozzá. Az érdem jutalmat vár, a’ hivatal pedig nem annyira annak való, a’ ki valamelly más szabású érdemet tett, hanem a’ kinek hajlandósága van reá.

Várhatom-é én ezeket a’ képzelt hasznokat a’ Magyar Hunyadiból, vagy: nem? még nem vagyok benne bizonyos ha ezt nem, talám el-nyerem azt; hogy a’ mi Magyar nyelvünknek szép, és akár minek le-írására alkalmatos vólta; ezzel-is világosabb lész’, ha ezt sem, már úgy nem marad egyéb vígasztalásom annál; hogy tisztességet tettem, az ennél százszorta többet érdemlett Hunyadi Hamvainak azzal; hogy az ő nagy érdemeinek emlékezetét frissítem; ’s ha az idegen Nemzeteknél, tsak felényi kedvességbe mehetne-is a’ Magyar nyelv, mint a’ Magyaroknál az idegen, azokkal-is el-hitetném ezzel; hogy találhat a’ Magyar-is a’ maga Nemzetében ollyan nagy Embereket, a’ kiket tzélúl tehetne magának, sok Odisszeák’, Éneisok’, Kassándrák’, Henriások’, ’s a’ t. írásiban, tsinálásiban.

A’ Magyar Hunyadit én ki-pótolhattam vólna tizenkét, vagy leg-alább tiz könyvre; ha az a’ néminémű nagyot álmadozásom, melly mikor e’hez fogtam, sokra kénszerített; a’ miatt meg-nem tsüggedett vólna bennem, hogy ha sok Túdós Hazafiak’ szája’ ízét el-nem találom; tsak jobb lész’ a’ kevés szépetske, mint a’ sok rútatska: a’ mint hogy úgy-is intéztem a’ Könyvnek utólsó részét, hogy ha akár kinek-is vólna kedve ki-tóldani, iktathat még belé, a’ hatodik Könyv előtt-is két Könyvet, és utánna-is kettőt; még-is talál elég írni valót. Egy egész Könyv telne tsak némelly Magyar Királyoknak a’ Felséges Második Jó’sefig való elő-számlálásából-is. – – A’ mi már a’ Verseknek formáját illeti, azon sokat tusakodtam magamban, ha vallyon a’ Deák Heroicum Carmennel, a’ négy-é, vagy a’ két-sorú Strófák egyeznek-meg jobban? De a’ mint közönségesen szokott lenni, hogy kiki a’ maga fazeka mellé szít, én-is a’ négy-sorút találtam jobbnak: okaimat ide nem írom, ’s addig helybe sem hagyom, míg azokat jó érzésű Túdós Magyarokkal nem közlöm; mert több szem többet lát: annyival inkább meg-kellett pedig a’ négy-sorú Versek mellett maradnom, hogy alig vagyok egynéhányad magammal tudtomra, a’ kik illyeneket szeretnénk írogatni; melly pedig a’ Magyar nyelvnek nem utólsó vóltát mutatja, a’ mennyire lehetett el-kerűltem, hogy vagy únalmassá, vagy értetlenné ne tegyem vele a’ dolgot, vagy szót ne szaporítsak, mind ezt, mind az Éneis’ formáját találtam-é el, vagy nem? ha egyenes ítéletű Hazám’-fiai magok Kriziseket, rostálásokat, ’s róla való itélet tételeket velem Levél által közleni fogják, igen kedvessen vészem.

Tóldalékúl mellé tettem a’ Magyar Hunyadinak egy Királyi Dónátziót-is, melly az egész Históriát próbálja-is, világosítja-is.

Utóllyára-is arra kérem az érdemes Olvasókat, hogy ezen tsekély munkátskámról az itélet tételt igazán, de szeretettel tegyék-meg, és ha a’ hibákon igazítani szeretnek; azt elébb velem közöljék: mellyet ha meg-nyerek, rövid időn más három rendbéli darabokkal fogok szolgálni. Mert a’ Magyar nyelv’ gyarapitása’ dolgában, ha tsekély tehetséggel bír-is; de a’ jó indúlatban ’s igyekezetben nem utólsó Magyar, mellyből írta ezt a’ Magyar Hunyadit-is. Füreden 22. Martii 1787.

Horváth Ádám.

A’ Hunniás’ Szerzőjéhez.

Ha Akhilles’ szerentséjét Sándor azzal emelte,

Hogy annak viselt dolgait Homérus énekelte.

Hát Hunyadi’ ditső híre nem ditsőűl-é vele?

Hogy Oszlopot érdeminek Horváth Adám emele,

Horváth, a’ kinél Homérus tsak úgy jobb ’s úgy jelesebb

Ha a’ hírre Hunyadinál Akhilles érdemesebb.

Halász Jó’sef Super-Intendens.

Állj-fel sánta¹

Talám azért nevezi Musáját a’ Poéta sántának, mivel maga-is már szinte esztendőtől fogva tsak alig járhat, minthogy a’ szél (hemiplegia) érte vala.

Músám Horvát’ kotsijára,

’S űlj engedelméből elől a’ bakjára;

De ha Hunniásnak vágyol homlokára,

Ne légy ott, mint a’ légy, nékie motskára.

*** *** ***

A’ Görög Nemzetnek Homérus Iliást;

Virgílius íra Rómának Aeneást.

A’ tűz eszü Voltér Párisnak Henriást;

Szerze a’ Magyarnak Horvát-is Hunniást.

Eddig Homérusunk, úgy tudom, tsak egy vólt,

Tudnillik Gyöngyösi, a’ ki kár, hogy meg-hólt;

Egy nagy Hérósunkról ő ugyan méltán szólt,

De a’ többit fedi meg-némúlt setét bólt.

Be sokan kergeték Poéta Gyöngyösit,

Kiket ő úgy nézett, mint nem örökösit;

Horvát utól éré ’s meg-fogá köntösit,

Kinek ha nem enged, féltheti üstökit.

Átillát ’s Achillest mindég szűlt Nemzetünk,

Mátyást és Ulissest Hazánkban lelhettünk,

De tudós Homérust keveset nemzhettünk;

Mert a’ könyvek mellett nem igen űlhettünk.

Ha le-űlt-is a’ jó Magyar tanúlásra

Ez előtt, fel-ugrott a’ lárma adásra:

Jő a’ Török ’s Tatár, nó Fijaim Mársra.

’S ezért nem lehetett főbb gondja Pallásra,

Palllásra Sajtóhiba, em.

Mind kettőt meg-verte, de míg Budára ért,

Új erővel ismét mindenik viszsza-tért,

Míg tehát más tentát, a’ Magyar ontot vért,

’S temette Homérus nélkűl a’ sok Vezért.

Ő strásálta mindég a’ Keresztyénséget,

El-kergette róla a’ Pogány inséget;

Nem űzhette azért a’ bőlts mesterséget,

Tsak kardal keresett éles elmésséget.

Tudnillik, a’ mellyet Apja, ’s Annya adott,

De ki, mint más Nemzet, nem pallérozhatott;

Hanem természeti élével maradott,

Mert ész helyt kéntelen vólt fenni a’ kardot.

Most kezdi Minervánk Bellónát követni,

Kezd Vitézink után Poétánk születni,

Nem fogjuk ezentúl a’ Héróst temetni,

Kit el-temettünk-is, kezdjük ébresztgetni.

Nem engedjük hírét ellenség’ vasával,

Sem nevét romlani teste’ romlásával;

Ellent-áll Gyöngyösi Kemény Jánossával,

Horvát a’ Hunyadi János’ pallosával.

Mások ébresztgetnek egyéb érdemeket,

Követvén az Ánglust, Frantzot, ’s Németeket;

Mások elő-fogják a’ Fejedelmeket

Kérni, hogy, mint Horvát, írjanak remeket.

Veszprémi ki-ása sok hólt orvosokat,

Horányi más Hazánk-béli tudósokat,

Bod egy Athénásban fel-támaszta sokat,

Mellyből Szerentsi Nagy épít városokat.

Van hát Hazánk-fija, a’ ki orvosokkal,

Van, a’ ki más-féle Magyar tudósokkal,

Elő-áll Gyöngyösi ’s

s’ Sajtóhiba, em.

Horvát Hérósokkal;

Bővölködni fogunk tudós Tómusokkal

Örvendek, meg-vallom, a’ Magyar Hazának,

Melly eddig, és most-is nyíla Bellónának,

Hogy nem tsak a’ kardnak, hanem a’ pennának

Végit-is meg-fogta, ’s szolgál Minervának.

Ki a’ Török kontzon kardját meg-pengette,

De Herkulesnek-is azt át’ nem engedte;

Már most a’ tollat-is körme közzé vette,

Többé, úgy reménylem, nem ír más helyette.

Mert kard van óldalán, tudomány eszében,

Kard-is illik, toll-is a’ Magyar’ kezében;

’S a’ mint bővölködik vitéz erejében,

A’ tudománynak-is úsz már özönében.

Van tiszteletére hát időd Pallásnak

Magyar! de senkinek nem köszönhed másnak,

Hanem amaz észszel ’s kézzel hatalmasnak,

A’ két fejü ’s eszü Jupiteri Sasnak.

Ki által meg-éred, noha sok idővel,

Hogy Mársod kínálja Pallást menyegzővel.

Be szép a’ tudomány együtt az erővel!

Az arany gyűrű-is szebb a’ gyémánt-kővel.

Most látszik, hogy ösöd vólt bőlts Anacharsis,

És vitéz Nagy-anyád Penthesilea-is,

Esméri ezt Trója, amazt a’ könyvek-is,

Cátót és Camillát szűlt ám Scythia-is.

Gyöngyösi első vólt, Horvát a’ második,

Ki Héróssaidról bőltsen gondolkodik;

Gyöngy – – Homérusodnak száma párosodik,

Ne félj Scytha! kardod meg-nem rosdásodik.

Mert a’ mit tselekszel, magad meg-írhatod,

Mint bántál a’ Hóldal, Magyarúl mondhatod,

Ajáx’ kardja sem kell; már viszsza adhatod

Nyelvét-is, tollát-is, a’ kinek akarod.

Mert nyelvedre nézve filemilét hangzaszsz,

Elmédhez intézve Salamonnal szóllaszsz,

Még író tollat-is már mástól nem váltaszsz,

Páva vagy, magadból azt-is szebbet rántaszsz.

Ciceró’ nyelvén-is tudsz tenni parádét,

Ki most pallérozni kezded az Anyádét;

Tanúlod, ’s jól teszed bőlts JÓ’SEF Atyádét,

Ebben sem lész’, tudom sok ideig Kadét.

Ha fegyvere’ végén el-vész jó Vezéred,

Mint a’ ’Sidók’ kezén a’ Kristus, nem kéred

Klopstokot, se Virgilt, mert ám Magyar véred

Édes Anyád’ nyelvén szebben meg-dítséred.

Ro’sda-rágta kardját szegre akaszthatod,

Kijé vólt, nevét-is felibe írhatod;

’S minthogy tudománnyal éred indúlatod’

Se karját, se kardját porban nem hagyhatod.

Ezért dárdája-is ama’ Hazafinak

A’ Hóldat le-döfő vitéz Hunyadinak,

Nints ki-téve többé ro’sda fogainak,

’S a’ mindent meg-évő idők’ százzainak.

Mert négy oszlopokon²

Az az: négy soru versekben írattatott a’ Hunniás.

függ ’s fénylik vas kardja,

Hogy a’ feledékeny főld el-ne takarja;

Olvassa Hunniást, ki tehát akarja

Tudni, Hunyadinak mit mivelt két karja.

Lát benne egy Hazát szerető hív Magyart,

’S Pannon’ óltalmára termett két vitéz kart;

Egy fegyvert-is, a’ melly táborokat zavart,

És ki-tört ellenünk fent sok Török agyart.

Híres ez a’ dárda Hunyadi’³

Hunyad Városa körűl sok, és híres vas-bányák vagynak.

vasáról,

De sokkal híresebb Hunyadi’ markáról,

Híresűlt Hunyadi Koronás Fijáról,

Sőt ma-is híresűl Hunyad Hazájáról.

Mert paraszt had lévén minap a’ tájában,

Harmintz-hat főldije rohan hamarjában

A’ gyílkos táborra, és ló nyargaltában,

Sok százat le-vere a’ Maros’ folytában.

E’ kis seregnek-is János vólt Vezére,

Hunyadi főld termé sokak’ védelmére;

Ki sok ezerekkel szembe vágni mére,

A’ kik vágynak vala a’ Nemesebb vérre.

Vitézebb egy nagy szív sokszor egy seregnél,

Bőltsebb és jobb egy fő milliom fejeknél,

Hazánk’ szeretete több az ellenségnél;

Zejk-is azért vala vitézbb ezereknél.

ezereknel Rímelés szerint jav.

Vala az első-is Zejk bátor szívével,

Vala második-is nagy bőltsességével,

Harmadik-is Hazánk’ tűz szeretetével

Ő vala hetven-két kezű sergetskével.

Nézd-el itt egy bőlts fő harmintz-hat markokkal

Hány kardot rántat-ki? és mind ollyanokkal,

Kik soha sem víttak mérges bajnokokkal,

’S most ennyin meg-vínak vőlgyekkel halmokkal.

Sokkal többet lehet észszel, mint erővel,

Nehány kézből tábor telik egy bőlts fővel;

Egy Bátori zőld-ág⁴

Nem Bátori ment Kenesinek, hanem Kenesi a’ zőld-ágak alatt okosan masérozó seregével Bátorinak a’ Török ellen segítségére; de tetszett a’ Poétának meg-tserélni a’ neveket.

nagy Török erdővel

Szembe száll, ’s nem gondol nép-nőtte mezővel.

Ha könyvet akarnék írni, ezerekkel

Tudnám ezt mútatni Magyar Vezérekkel;

De most nem azt írok, elég hát ezekkel

A’ nagy Hunyadival ’s a’ kis testű Zejkel.

Kit kard forgatásra Mávors nem oktata,

Katona régula soha sem szoktata;

De az ész ’s szeretet olly útat mútata,

Mellyen sok Vitéznek elibe vágtata.

Nagy Kenesit játzék, és bátor Bátorit,

A’ hol ezek ketten a’ Török’ tengerit

A’ Marosba ölék, ’s a’ Magyarok’ vérit

Meg-innya kívánó számtalan ezerit.

Kiknek kő-oszlopok vitézségek’ hellyén

Még máig-is fenn-áll a’ Kenyér’-mezején.

Zejk-is e’ mezőnek már az alsó végén,

Illyent érdemlene Dévának vídékén.

Söt ezekénél-is sokkal betsesebb bért

Várhat, mert a’ Török inkább tsak főldet kért;

De a’ Zejk bajnoka országot kívánt ’s vért,

Mint ezt meg-mútatta, valahol hozzá fért.

fert Rímelés szerint jav.

Óh! ha Hector, a’ kit Asia segített,

’S tíz esztendeig Márs mindég erősített,

Nevének örökös oszlopot érdemlett;

Ítéld-meg akárki Zejk hírt ki pénzén vett?

Ditsekedhetsz Erdély Zejk János’ eszével,

’S Hunyad-Vármegyei harmintz-hat kezével;

De Déva mezeje a’ Maros vizével

Könyvez, hogy keveset gondolsz nagy hírével.

Ugyan mért nem emelsz bőlts Hazád-fijának

Oszlopot, és vitéz harmintz-hat karjának?

De tudd-meg, hogy úgy-is, míg a’ két Hazának

Híre lész’, lész’ Zejknek ’s Famíliájának.

Szemmel láttad, ’s tudod, hogy ő hírt nem lopott,

Márványból, aranyból kívánhat oszlopot;

Mert sok ezer főnek nem módis kalapot

Emelt, hanem észszel villogó kard-lapot.

Kit Hunyadi János, ha fel-támadhatna,

Vitéz Hazafiját sírva tsókolgatna;

Úgy, ha Zejk-is élne, de ez sem múlata;

A’ Hunyadi’ útján ditsősségre juta.

Termet illyeneket a’ Hunyadi határ

Többeket-is, millyen vala ez az egy pár;

Tudja jól a’ rabló, és égető Tatár,

Ki hátára kötött gyújtó szalmával jár –

Mert hol a’ kő-szikla eget tart Átlással,

’S mikor a’ szomorú ég sír köny-húllással,

A’ víz-is hömpölyög,

kömpölyög Sajtóhiba, em.

és nyög vér-omlással,⁵

Erdélyben Hunyad-Vármegyében Hátszeg’ vídékén Malom vízen, honnan a’ Mélt. Kendeffi Família íratik, a’ patak, mikor az essőtől meg-árad, olly veressen foly, mint a’ vér. [A Vármegyében szó Vérmegyében alakban szerepel, em.]

Melly miatt a’ malom zúg fog-tsikorgással;

Ott, hol a’ víz kristály, és a’ bővség pisztrang,

Mellyet bőven eszik nem tsak az Úri rang,

Hanem a’ szegény-is, és hol az ekhós hang

Úgy szóll, mint a’ leg-szebb, és leg-nagyobb harang.

Nem meszsze a’ Kende kemény Koltz-várától,

Sem Trájánus Császár’ Római útjától,

Sem a’ Decebalus Király’ városától,⁶

Ez a’ város vólt Zármizegetúsa, közel Vas-kapuhoz, mellynek hellyén ma egy szegény Vár-hely nevezetü paraszt falu fekszik, a’ hol sok szép régiségek találtatnak a’ főldben.

Hol ő el-bútsúzék az ó Dáciától;

Ot fénylik még ma-is egy nagy Úri Nemzet,

Kit Kende’ veriből hat ló hintón vezet,

Régi Família,⁷

Régi, mert II. András Király, a’ Keresztes Hadnak fő Vezére, ki a’ XII-dik Százban élt, és uralkodott, ennek a’ Famíliának Nemességét confirmálta.

kedves emlékezet!

Mert nékünk öt vitézt egyszeribe nemzett.

A’ ki ezt nem tudtad, olvass históriát,

Meg-esméred abból Kendének öt fiját.

Szűlj óh kis Nagy-Erdély! illyen Famíliát,

Famílát Sajtóhiba, em.

Mellyekben a’ Magyar lássa Hunyadiját.

Ekkor Kendeffiek ötből állnak vala,

Kende ös Hazának vala tsak öt fala;

Hazánkért táborba az-is mind ki-szálla,

’S két párt egyszeribe Mávors fel-mészárla.

Négy el-vész Nemzetünk’ meg-maradásáért,

Egy még-is meg-marad Hazánk’ óltalmáért;

Ennek maradéka él annak javáért,

’S egy⁸

Tudni-illik M. Kendeffi Ferentz, Jó’sefnek második fija katonáskodik.

most barátkozik Mársal a’ Hazáért.

Valamint a’ tömjén, mikor el-fogyott-is,

Jó szagát érzeti, a’ hol nintsen, ott-is:

Úgy Hunyadi János, bár el-rothadott-is,

Hazafijaiban él, ha rég’ meg-hólt-is.

De éljen Horvát-is, ’s azok-is éljenek,

Kik által sok hóltak élőkké lettenek,

Hogy több Magyarok-is, kik el-senyvedtenek,

Ílly’ serkentők által éltet reményljenek.

Kikből maradékok jó példát vehessünk,

Hóltak által élők elevenűlhessünk,

Fijak, mint Atyáink, akként vénűlhessünk,

’S vitéz Eleinkhez méltókká lehessünk.

*** *** ***

Horvát Úr! kit én még drága Személlyedben

Nem, de mint mást jobban esmérlek híredben,

Leg-jobban pediglen Hérósi Versedben,

Ha mi jót írhaték, tsak azt tedd könyvedben.

Mert bánnám, ha vitéz Hunyadi’ Képének,

Kit nagy eszed ’s kezed remekűl festének,

Miattam ortzáján olly szeplők esnének,

Kiknek oka homlok-verseim lennének.

Élj sokáig, végre szívemből kívánom,

Hazánknak, ’s ha szabad úgy szóllnom, Barátom!

Személlyem’ míg el-nem nyomja végső álmom

Sőt porom’-is, mikor el-húnytam ajánlom.

Írtam Bétsben az Austriai

Pannóniában, 1787-ben,

Májusban

Andrád Sámuel.

ugrás a szövegforráshoz

A’
MAGYAR HUNYADI’

ELSŐ KÖNYV’

Summája.

Hunyadi a’ Rigó-mezei veszedelem után való éjtzaka, ló hátonn, fegyver nélkűl, kietlen erdőben tévelyeg; és szerentsétlenségénn tűnődik. – Hajnalra érkezik egygy forrás víz mellé, a’ hol a’ lova meg-döglik. Odébb indúl gyalog Bulgár és Rátz-Ország’ széleinn, a’ Duna felé, – harmad nap múlva talál két Török Tolvajra, a’ kik ruhájától meg-fosztják; de midőn az arany keresztenn, mellyet nyakában szokott hordozni Hunyadi, meg-nem-egygyezhettek, és egygy-más közt öszve-vesztek a’ Tolvajok; Hunyadi egygyiktől el-ragadván a’ kardot, azt meg-öli, a’ másik el-szalad. – Továb menvén, más nap találkozik egygy erdőbe egygy Tolvajjal a’ ki magát pásztornak tettette. – Öszve-barátkozván a’ Tolvaj Hunyadival, viszi őtet a’ maga kunyhójába, és ott, mikor Hunyadi alutt, a’ petsét gyűrűjéről reá esmért; Hunyadi-is a’ beszéd közben meg-tudta, hogy az a’ Tolvaj Drákulának, az Oláh, vagy is Havas-Alfőldi Vajdának a’ kissebbik fija, a’ kinek Báttyát és Attyát Hunyadi meg-ölette. – Újobban-is öszve-barátkozván, kéri a’ Tolvaj Hunyadit, hogy beszéllje-el néki a’ Várnai veszedelmet, és több történeteit.

Mú’sám! míg némellyek idegent dítsérnek

Hirdesd Te dolgait egygy Magyar Vezérnek.

Ki olly szomjúzója vólt a’ Török vérnek,

Hogy nagy indúlati Országokat érnek.

Ki sokszor a’ harczonn vért veréjtékezett

Kissebb lévén népe, mint az igyekezet…

Húsz Török hartz közzűl kétszer emlékezett,

Hogy ne emelt vólna győzedelmes kezet.

A’ viadal’ hevét olly könnyen szenvedte,

És már a’ Törököt úgy meg-rettentette;

Hogy az, a’ kezéből kardját el-ejtette,

Ha ki tsak Hunyadi’ nevét emlegette.

Bujdosást, rabságot, hideget, meleget

Szenvedett, szomjúzott és koplalt

koplat Sajtóhiba, em.

eleget;

Míg meg-bátorítá a’ fél-hóld béllyeget

Irtózva rettegő Keresztyén sereget.

Míg nagy vitézsége ki-tűnt, ’s lett a’ vele

Szűletett nagy szívnek olly bizonyos jele,

Hogy magának örök oszlopot emele,

’S Fijának Királyi-széket érdemele.⁹

Virg. Aeneid. L. I. v. 5. Multa qnoque et bello passus, dum conderet urbem, Inferretque Deos Latio.

Egek! e’ nagy Lélek mi nagyot véthetett?¹⁰

Virg. Aeneid. L. I. v. 7. Musa mihi causas memora, quo numine laeso. &c.

Hogy maga szenvedett ennyi kísértetet;

’S a’ kire az Ország’ gondja rá tétetett,

Gondot magára-is alig viselhetett.

Ha egy Hadi Vezér’ egy Király’ élete

Annyi; mint egy Tábor’ egész keszűlete:

A’ Keresztyénségnek minden épűlete

Ezenn a’ Bástyánn áll; ’s hát ez-is reszket-e?

Az Isten többnyire lám úgy igazgatja,

Hogy a’ Király’ bűnét az Ország siratja…

’S az Ország’ bűnéért most ez Ország’ Atyja

A’ gondviselésnek leve áldozatja.

Lám Róma, a’ Virtus’ házának mellette

Ditsősség’ Templomát közel építette;..

Itt, amannak hevét Hunyadi szenvedte,

Ezt, későnn a’ Fija nyerte-el helyette.

Terhe Hazájának kétszeri bűnének,

Olly súllyos vólt szegény ártatlan fejének,

Hogy Haza-fiai mikor

mikort Sajtóhiba, em.

hírt vevének,

Szíveik-is tsak-nem meg-repedezének.

Vagy-is, a’ szerentse, fatum, vagy mi neve?

Úgy szoktatja a’ nagy szíveket eleve,

Hogy, ha Herkulesre égi terhet teve,¹¹

Senec. Tragoed. Alcmena genitus bella per omnia Monstris exagitet coeliferam manum. [Az Alcmena szó Alemena alakban szerepel, sajtóhiba, jav.]

Könnyen essen akkor az izzadtság heve

A’ kik nem akarván tsak fészkekenn űlni,

A’ ditsősség’ egénn szeretnek repűlni;

Még alig kezd, gyenge szárnyok’ tolla gyűlni,

Mikor emelkedve fellyebb kell készűlni.

Ha a’ gondra termett Nagy ember’ szívének,

A’ gondok egygy üres órát engednének:

Talám nagyobbakra vágyódó Lelkének

Nemes indúlati meg-kissebbednének. –

A’ Török’ markából alig szabadúla

Hunyadi, ’s a’ tsata még jól el-sem múla,

A’ Rigó mezején; míg sorsán bámúla

Bánatos szívére újjabb gond tódúla.

Míg még alutt vérrel feketedett karja,

Nagy Lelkét a’ szégyen ’s a’ boszszúság marja,

Míg kivűl izzadó homlokát vakarja,

Belűl agy-velejét a’ méreg zavarja.

Fél, ha jut szerelmes Hazája eszébe,

Hogy, ha hamarébb megy a’ bal hír fülébe,

Mint ő haza menne; kettős kétségébe

El-veszti reménnyét, melly vólt fegyverébe.

A’ belső támadás titkos daganatja¹²

Az illyen hasonlatosságokat Virgílius előszször szépen ’s hoszszatskánn le-irja, azután alkalmaztatja, de itt a’ rövidség’ kedvéért, rövid (Synonimum) formában íratnak többnyire, mint pag. 4. a’ madár’ hasonlatossága-is.

Mellynek kelevénnyét ez az Ország’ Atyja

’S orvosa lágy írral maga takargatja:

tagargatja Sajtóhiba, em.

Ha késik; most mérgét könnyen ki-adhatja.

De ha haza menő útját sietteti,

Sietését nagyobb szégyen késlelteti;

’S a’ gondot fejéből még ki-sem verheti,

Mikor már Hazája újjal rettegteti.

Mint kell majd bajjai’ emlegetésével

Másodszor küszködni a’ Török’ mérgével.

Miként mennyen haza illy puszta kezével,

’S mástól kőltsönözött maga szégyenével. –

Ha nem hárúlna-is a’ szégyen nyakára,

Miként emlékezzen ifjú Királlyára,

A’ kit, óh! Várnánál szemei’ láttára

Jantsároknak kellett engedni prédára.

De míg így tűnődik más szerentséjérűl,

Emlékezik egyszer maga életérűl

Hogy hát ha a’ szomszéd tsata’ mezejérűl,

Még az ő fejét-is elő-kérik bérűl.

Ha úgymond a’ Török a’ vérnek mezejét

Ott hagyván, fel-dúlta Táborunknak helyét.

A’ Királyé után, a’ fő vezér’ fejét

Keresni, találja fordítni idejét. –

Meg indúl – de lova a’ hoszszas tsatában

Éhenn el-fáradván, tétováz útjában

Félő-is, út nélkűl indúlni

indúlván A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

vaktában

Ez erdős és bértzes kietlen pusztában.

Már a’ nap az alsóbb világra fordúla,

A’ piros est-hajnal setéttel el-múla.

Az idő-is ez nap talám meg-búsúla

Mert felleggel, mint-egygy gyászszal be-borúla.

Az erőnn nagy bértzek állanak rakással,

Rémítnek a’ vőlgyek meredek nyílással,

Mellyek ha jól öszve-szakadnak egy-mással,

Köveket hajt a’ víz kemény mormolással.

Képzeli Hunyadi végetlen határnak

Ez helyt; hol nyoma sints Falunak vagy Várnak,

’S mivel itt még talám madarak sem járnak,

Nem enged a’ fáradt ló a’ zabla’ szárnak.

Veti hát a’ meg-únt kantárt a’ nyakára,

Bízván a’ bőlts Vezér oktalan lovára;

Ha talám az útonn, hol soha nem jára,

A’ marha vaktában találna tanyára.

Megy a’ vadon-erdőnn setét éjtszakában,

De ezer gondokkal küszködik bújjában;

’S most, mint tsak Istennel egyedűl vóltában,

Bal-sorsa’ okait forgatja magában:

Vádolja Hazája’ gyilkos hit-szegését,

’S magának-is abban lett meg-egygyezését.

Képzeli kétszeri káros hit-kötését,

’S illy hallatós szókra fakasztja nyögését.¹³

Virgiliusnak szokása az illyen magában való tűnölődéseknek le-írása, sok van illyen Aen. L. IV. jó ez mind a’ Históriára, mint a’ személlyeknek kedvesítésére, mind az indúlatoknak ki-fejezésére nézve. [A kedvesítésére szó kevesítésére alakban szerepel, em.]

„Isten! Te igaz vagy; én és mi vétettünk,

Mikor Sz. Nevedre szent fogadást tettünk;

Azomban hit-szegők; de tsak egygyszer lettünk;

Hogy van hát, hogy azért már kétszer szenvedtünk?

Kétszer, de az Isten’ igaz ítélete,

Nyakunkba méltatlan bűntetést nem vete;

Vallyon hát, a’ másik nagy bűn mi lehete?

Melly illy nagy bűntetést meg-érdemelhete?

Hit-szegés-e az-is? – Hit-szegés, és vétek,

Magyarok! a’ hitet, mellyet le-tevétek¹⁴

Itt ezt hit-le-tevésnek tsak maga vádolására mondja Hunyadi, mert a’ Keresztyénekkel nem vólt a’ Magyaroknak hittel petsételt frigy-kötések, lásd a’ második könyvben.

A’ Keresztyéneknek, azt-is meg-szegétek,

Mikor a’ Törökkel új frigyet kötétek.

Ah tsalárd Julián! be meg-vakítottál,

A’ frigy meg-állásra jó tanátsot adtál,

De egy-úttal ajtót más bűnre nyitottál,

’S magad velünk egygyütt hit-szegő maradtál.

Most a’ sok bűntelen meg-hóltaknak vére

Te ellened kiált az egek’ egére,

’S ha el-értél ama’ szenvedők’ helyére¹⁵

Nem örömest ítéli kárhozatra Juliánt; külömben-is betsűlte a’ Papi rendet.

Ezzel-is nagyobbúl a’ te bűnöd’ bére.

Vádol az én kettős keserves esetem,

Mert én-is egyedűl néked köszönhetem,

Mind azt, hogy magamnak veszni tért életem,

Mind azt, hogy népemet nem védelmezhetem.

Valamivel azok átkozzák fejemet,

A’ kik haldokolva kiáltják nevemet;

Mind fejedre rakom; mert én mind vétkemet,

Tőled kőltsönöztem, mind bűntetésemet.

Ah nyomorúlt rabok! ah fél-hólt sebessek,

Vajha segítségűl, óh vajha! lehessek!

De – ha – fegyvertelen ám viszsza-mehessek,

Egy szökött rab lévén én-is mit tehessek?

Vér-szopó Nemzettség! ah Pogány nevezet!¹⁶

Virgil. Aen. L. IV. v. 367. Hircanaeque admorunt ubera tigres.

A’ bóldog szerentse be rád következett,

De várj! – fel-vonom még az el-fáradt kezet,

Mellyet vastag nyakad már sokszor érezett.

Nem leszsz mindenkor így. – Eszedbe juttatom

A’ Rígó mezei véres áldozatom’. –

Várd-el, mert Várnát-is meg-lásd – meg-mutatom,

Hogy jobban meg-bánod, mint én most siratom.

Ellenkezik véled vérem, betsűletem,

Szent hitem, vallásom, nemes természetem,

Nem tsuda, nevedet ha nem szenvedhetem. –

Nem soká, mind a’ két szégyent el-temetem.”

Azomban míg magát ekképpen biztatja;

A’ ló egygyet botlik, eszébe juttatja,

Melly tzérna szálonn áll heves gondolatja, –

’S ismét keseregve bal sorsát siratja.

Sokszor meg-rettenve képzeli magának,

Mint-ha a’ kergetők rajta rohannának,

Mint ha Amurates, tanúlt bajnokjának

Rab lántzot készítne hatalmas karjának. –

Hát-ha úton-állók jönnének elébe –

Fáradt a’ lova-is, fegyver sints kezébe;

Hát-ha a’ felleges ég’ setétségébe

Valami fene-vad jönne ellenébe.

Viszsza-mennyen-é hát?¹⁷

Virg. Aen. L. I. v. 37. Haec secum: mene incepto desistere victam.

viszsza-is mért mégyen

Azért-é? hogy Török’ prédájává légyen?

Mit? úgymond, e’ vólna valóba nagy szégyen,

Hogy a’ setét semmi rajtam szégyent tégyen.

Illy küszködésekkel telik éjtszakája,

Míg nyögve botorkáz fáradt paripája.

Szemeit az álom alá taszigálja, –

De van gond; van elég serkentö órája…

Egyszer, nagy únalma’ vígasztalására,

Meg-ritkúl a’ felleg hajnal hasadtára, –

Le-száll – tekínt az ég’ pirolsó sarkára,

Mert alatta lova már tsak alig jára.

Meg-fogja fék-szárát vezeti tsendessen;

Széllyel vi’sgálódik, hogy útra lelhessen,

Egy puszta gyalog út láttzik setétessen,

Melly egy forrás vízre vezet egyenessen.

Meg-áll, körűl-nézi Hunyadi a’ kútat,

Annál a’ mellyen jött jártább útat kutat;

Kettőt talál jó tört, de tsak gyalog útat

Az egygyik

eyggyik Sajtóhiba, em.

a’ Rigó mezejére mutat.

Másik tekerűlve megy egy hegy’ allyának;

Ezt vélte a’ Vezér bújdosó útjának;

De jobbnak ítélte (fékjét a’ lovának

El-vetvén) a’ hegyröl meg-nézni magának.

Munkával a’ bértzre míg fel-kapaszkodik,

Az alatt a’ nap-is ki-világosodik. –

Rá tekínt Hunyadi – nagyot fohászkodik:

Keserves nap! – hát-ha e’ leszsz a’ második –

Széllyel néz, úgy látja hogy a’ most nevezett

Tört út, alig ha nem ’Sófiába vezet.¹⁸

’Sófia a’ Dunához négy napi út, Bolgár-Országban (vagy Bulgáriában) vagyon. ’Sófiának neveztetett Sófia’ Templomárúl, mellyet ott Justinianus épített: az előtt Sardaciának neveztetett, a’ Sardusokrúl, a’ kik ott laktak, de a’ sok hadakozások miatt meg-erőtelenedvén, utóllyára tsak a’ Templom’ neve maradott Bonfin.

De jaj! a’ tegnapról ha meg-emlékezett,

’Sófia-is néki keserves nevezet.

Alig mer rá nézni Bolgár’ Országára

Az őtet űldöző Török’ birtokára, –

Viszsza-vévén útját a’ bértz’ óldalára,

Indúl, az el-hagyott forrás víz’ partjára.

Le-ér, – de jó lovát nyújtózva találja;

Mivel sokat ízzadt ’s fáradt paripája,

Vagy a’ hideg vízből jól veve hozzája,

Vagy fáradtság miatt ki-fogyott párája.

Vi’sgálja az eret fél-hólt marhájában,

Serkenti lágy meleg vérit, de híjjában –

Vajha! még társ lennél tsak egy éjtszakában.

Szám-ki-vetett Urad’ bolygó bújdostában!

Le-űl, a’ víz mellett, könyökét térdére

Tévén, le-görbeszti fejét tenyerére,

Széjjel néz sohajtva az ég’ négy részére,

’S illyen panaszokra fakada

fokada Sajtóhiba, em.

végtére.¹⁹

Virg. Aen. L. IV. v. 533. Sic adeo insistit secumque ita corde volutat:

„Ah egek! Dél, Észak, Nap-nyúgot, Nap-kelet!

Ha van még nálatok egy ollyan szegelet,

A’ hol pihenhessek egygy órát, vagy felet,

Hadd végezzem-el azt e’ víz forrás felett.

Ha bóldog időket várhat még életem,

Szerentsétlenségem’ itt-el-hadd-temetem;

Ha pedig kínommal ma el-végeztetem.

Istent, ’s a’ Hazámat most majd meg-követem.

Három út szakad itt öszve. – Ím

Az Í í-ből jav.

ez szérűl

Jön bujdosásomnak kietlen helyérűl,

Emez ama’ véres Rigó mezejérűl,

Amaz Isten tudja mere ’s hová térűl.

Emez a’ tegnapot juttatja eszembe,

Ez, hogy nem süllyedtem a’ veszedelembe,

Amazt míg itt sírok, talám keservembe

Meg-érzem, jó helyre visz’-e? vagy verembe.

Húllass álmos szemem szapora könyveket,

Mellyek, e’ tiszta víz tsergedezéseket

Zavarván, adjanak jó vagy rosz jeleket,

Jót reményljek-é még vagy nehezebbeket?

Fellegzik az idő – ez minek a’ jele?

Ah! ha e’ leszsz éltem’ utólsó reggele

Ulászlónak mivel köszönnyek? ezzel-e?

Hogy néki a’ Török oszlopot emele.²⁰

Várnánál a’ Török egygy alatsony oszlopot emelt, mellyre fel-írta az ott lett történetet. Lásd a’ III dik Könyv’ elején.

Oszlopot. – Várnánál, – de ez egy vezérnek,

A’ kitűl ott, minden tsepp vért elő-kérnek,

Nem elég; de kivált szégyen Nemes vérnek,

Ha engem’ a’ sírba nem hartzrúl kísérnek.

Ő Király, ő gyermek, ő beteg létére

Élete’ vesztével tört ellenségére;

Amurates’ feje vólna ennek bére,

’S ím! én így bújkálok Hazám’ szégyenére.

Jer hát e’ járt úton lelkem! utóljára

A’ rigó vőlgyérűl ditsősség’ halmára

Szabjunk éles szabját gyílkosom’ nyakára,

Vagy nyerjűnk oszlopot Ulászló módjára.²¹

Aen. L. IV. v 652. Accipite hanc animam, meque his exsolvite curis.

Hová mégy? – kire törsz Vitéz! olly tüzessen?

Annak nyakát szegni ma miként lehessen?

Gyalog, fegyver nélkűl, fáradtan, éhessen,

A’ ki elől tegnap futánk seregessen.

Hová mégy? – ah gyilkos gondolat! álj fére,

Ha már így ki-omlott ennyi néped’ vére.

Leg-alább magadat Hazád’ reménnyére

Tartsd-meg, ’s élj a’ pogány Török’ félelmére.”²²

Tsak gyűlőlségből nevezi a’ Törököt Pogánynak.

Hunyadi magában míg így kételkedett,

Az alatt már a’ nap jól fel-emelkedett;

Fel-áll, – nyereg helyett talpra kerekedett,

Mert már akkor lova meg-is merevedett.

Indúl, – de már merre mennyen? gondolkozik,

Nappal járt útakonn járkálni irtózik;

Mert ha Törökökkel szem-közt találkozik,

Meg-ismerik, hogy fut, ’s halállal áldozik.

Megy hát nagy erdőben, járatlan útakonn,

Kősziklás bértzekenn, meredek árkokonn.

De a’ tévedéstűl-is félt, és ez okonn

Széllyel vi’sgálódik, minden hegy-hátokonn.

Mind Rátz-Ország’ szélinn intézi menését,

’S mihelyt veszi észre nap’ estvelédését,

Jártabb útra kerűl, ’s el-hányja lépését;

Hogy éjjel pótolja nappali késését.

Tsavargó útjait úgy-is ki-tsinálta,

Hogy három egész nap’ semmi-se találta,

Még innen a’ Dunát négy napra számlálta,

’S negyedik éjtszaka ismét neki-válta (vátta)

A szerző magyarázó jegyzete, a kéziratban is a verssor után található, nem pedig lábjegyzetben; mi is itt hagytuk.

Hajnalba nagy erdőt látott nem meszszére, –

Siet, – nap-fel-kőltre az erdőbe ére;

És az éhség miatt fogyatkozván vére,

Sűrűt keres, le-dűl a’ zőld gyep’ színére.

Már akkor a’ Rigó mezei tsatának

Híre, tudtára vólt Bulgár-Országának,

Hogy még a’ Magyarok, a’ kik maradának,

Közel a’ szélekenn szökni indúlnának.

Hunyadi-is magát már jobban féltette,

Hogy, hát-ha a’ Török őtet ki-hírdette,

Gyalog vólt; fegyverét ’s lovát el-vesztette,

Sem futhat, sem magát nem védelmezhette.

E’ kegyetlen nemzet örűl a’ prédának,

’S tudván, hogy a’ hartzrúl szökött katonának

Kitsiny az ereje: számossan valának,

Kik az út-félékenn fegyverrel állának.

Ez helyt-is, a’ hová Hunyadi érkezett,

Sok vólt illy tolvajló gyilkos felekezet,

Kikkel ez jobbatska ebédre éhezett

Vitéz, fölöstököm-tályba foga kezet.

A’ gyepenn fél órát alig pihenhetett,

’S tán e’ pihenés-is azért engedtetett,

Hogy az éhség miatt már el-gyengíttetett

Vitéz, meg-bírhassa e’ fene nemzetet.

Fel kél a’ pásitrul, hogy utját követi,

Mig tántorgo lábát menni egyengeti;

Jobb felöl egy gyilkos kardal fenyegeti

Másik a’ kötelet, a’ nyakába veti.

Ez a strófa a nyomtatott szövegből kimaradt; a kézirat szerint közöljük.

Kap az óldalához

óldlához Sajtóhiba, em.

szegény fegyvertelen,

De amaz a’ főldre rántja a’ kötelen,

Ah! mit vihet véghez ez most erőtelen

Bajnokonn két Török, e’ két Istentelen.

A’ tolvaj emennek főldön fetrengtébe,

Tekint a’ méregtől szikrázó szemébe;

’S olly félelem ötlik kegyetlen szívébe,

Hogy még a’ fegyver-is reszket a’ kezébe.

Meg-íjjed amaz-is; kezét tartóztatja,

De nagyon szembe tűnt drága ruházatja,

Mivel hát mindenik köntösét rángatja.

Önként hagyja magát e’ Vitézek’ Atyja.

Ki-fosztatván azért minden ruhájábúl,

’S arany keresztjét-is ki-vévén nyakábúl,

Maga ki-fejtőzik a’ Pogány’ markából,

’S talpra áll ez otsmány birkozó tsatábúl.

Meg-áll, nagyot sohajt, fogát tsikorgatja,²³

Virg. Aen. L. XII. v. 946. Furiis accensus, et ira Terribilis.

Lángoló szemeit véressen forgatja,

Szégyenli, hogy e’ két vad szamár’ fajzatja

E’ beteg oroszlánt ekképp’ nyomorgatja.

A’ Török tekíntvén Hunyadi’ szemébe,

Ismét mintha nyilat lőtt vólna szívébe,

Egygyik a’ másiknak sugdos a’ fülébe,

De kardal sem mernek menni ellenébe.

Kapkodják ruháit, hogy odébb álljanak, –

Tiz tizen-két lépést alig haladtanak,

Meg-állítják egy-mást, hogy meg-osztozzanak,

Mellyel meg Hunyadinn új sebet szúrtanak:

„Ah! ha jöttél vólna gondolja magába

Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Előmbe a’ rigó mezei tsatába,

Vagy ha vólna kardod Hunyadi’ markába,

Majd őltöztetnélek vér színű ruhába.

De mit? – rajta megyek, – el-kapom szablyáját,

Darabra aprítom mind tüdejét máját,

Inkább, mint két lator egygy Bajnok’ ruháját

El-vigye, ’s a’ Pogány, Kristus’ kereszt-fáját.”²⁴

Aen. XII. v. 944. et humeris inimicum insigne gerebat.

Ezt alig mondá-ki, hát ím! köntösének

Rablói egy-más közt perleni kezdének,

Pogányok! a’ másénn nem egygyezhetének,

Mellyik légyen Ura arany keresztjének.

Gántsot vét Hunyadi el-indúlt lábának²⁵

Aen. XII. v. 938. Stetit acer in armis, Dextramque repressit.

Vígan várja végét e’ kedves tsatának,

’S míg ő nagy erején bámúl arannyának,

Azok egy-más ellen kardot-is rántának.

Új erőt szítt emez pihegő mellyébe,

’S míg azok vagdalnak egy-más’ ellenébe,

A’ mellynek a’ kereszt vólt egygyik kezébe,

Ragad bal markával nyaka’ gerintzébe. –

Le-rántja a’ főldre minden erejébűl,

Ki-tekeri kardját a’ másik kezébűl,

’S azzal kergeti-ki vad lelkét mellyébűl.²⁶

Aen. XII. v. 950. Ferrum adverso sub pectore condit.

Már ez nem osztozik arany keresztjébűl.

Meg-rettenti amazt emennek halála,

’S látván hogy olly jó per-osztóra talála,

A’ kinél híjjába nintsen a’ kard nála,

Ott hagyja a’ prédát, maga elébb álla.

Útat ád Hunyadi futó Törökjének,²⁷

Aen. XII. v. 938 Ulterius ne tende odiis.

Kedvezvén már nagyon fáradt erejének,

Elég most hogy néki kardot engedének,

És minden ruhái viszsza-kerűlének.

Bátrabban keres már járattabb térséget,

Vi’sgál, mert nem bírta tovább az éhséget,

Pásztori kunyhókat a’ jó lakás végett,

De nem lát egész nap semmi jelenséget.

Tekint a’ viszsza-nyert, és ismét mellyére

Függesztetett drága arany keresztjére,

’S errűl emlékezik Istene’ Nevére,

Ki most elő-állott védelmezésére.

„Én Kristusom! úgy-mond, kinek keresztjének

Vallói, én és sok ezer Keresztyének,

Te ditsősségedért fegyverre kelének,

De a’ Pogányoknak prédái levének.

Ha kereszted ellen én egyszer vétettem,²⁸

Mint jó gyónó paenitens úgy vallja, mint-ha maga-is meg-esküdt vólna a’ Töröknek, holott nem-is vólt szükség, mikor a’ Király meg-esküdött: hanem azért szóll így magárúl, mivel ő írt a’ frigy eránt a’ Királynak.

Mikor Szent Nevedre a’ hitet le-tettem

Pogány’ hűségére; talám meg-szenvedtem

Érte én, ’s sok ezer lelkek én mellettem.

Hogy pedig a’ gyenge Király rá vétetett,

Hogy meg-szegje hitét, mellyet egyszer le-tett;

’S hogy a’ hartznak terhe nyakamba vettetett,

Ellene mondanom nékem sem lehetett.

Nem: – de ím’ meg-vallom, hogy vétettem még-is,

’S hogy méltán áll boszszút ezekért az ég-is,

De kétszer szenvednem e’ bűnért elég-is,

A’ hoszszas kín után légyen már egygy vég-is.

A’ Téged’ tagadó Törökkel küszködtem, –

’S óh hányszor! – mind a’ Te keresztedért tettem,

Jól van, – a’ Keresztnek lám hasznát-is vettem,

Most-is gyilkosimtól azzal menekedtem.

Engedd, hogy kereszted’ erős óltalmában,

Hadd mennyen Bajnokod kedves Hazájában,

Ki már éhel hal-meg bujdosó útjában,

E’ Kristust tagadó Török’ Országában. –”

Tévedve jól bé-ment már az nap estvére

Bulgárral ütköző Rátz-Ország’ főldére,

A’ hol szegény fejét nem rég’ sok Rátz’ vére’

Ki-ontatásának készen várta bére.

Mert György, ez Országnak az a’ Királykája,²⁹

Ez vólt György Rátz Despot, egygy a’ leg-nevezetesebb emberek közzűl ezen könyvben; most miért fente fogát Hunyadira? lásd a’ III-dik Könyvben.

Kinek a’ Hunyadi’ hatalmas szablyája

Sok kárt, ’s

s’ Sajtóhiba, em.

sok hasznot tett, fente fogát rája,

’S fel-tette magában, hogy útját el-állja.

A’ hartzon meg-maradt, de el-szélesztetett

Magyarság, szana-szétt ment a’ mint mehetett,

’S mivel által-menni éppen itt kelletett,

A’ Rátzság a’ vérért most vérrel fizetett.

Ezt ugyan Hunyadi mindjárt sejdítette,

Hogy ő most-is útját nem jó felé vette,

De mit tudott tenni az éhség kergette,

’S bízott az Istenben, ki eddig vezette.

Megy egész éjtszaka, néz, vi’sgál tüzeket,

Már önként keresi a’ vad embereket,

Kik ha vagyonjára vetik-is kezeket,

Tsak nem tagadják-meg tőle kenyereket.

Életét annyira már nem-is féltette,

Bízott, hogy hazája meg-fizet érette

Ha rabúl esik-is, – éhségét tűrtette

Mind reggelig, de már tovább nem vihette.

El-esik lábárúl, szemét a’ reggeli

Nap’ súgára felé könyvezve emeli. –

„Áldott nap! Te lészel tán már az a’ deli

Nap, a’ mellyen lábom nyúgodalmát leli.

Engedd hogy most egyszer a’ melly nem szokásom,

Légyen nap-kőltekor egygy kis nyúgovásom,

Már öt éjtszakai, ’s négy napi járásom

Fekvőre tserélte szökevény futásom’.

Tudom; és nem tartom jó Hadi-Vezérnek,

Kit a’ nap’ súgári meleg ágyban érnek,

Vétek szunnyadozni az emberi vérnek,

Mikor a’ madárkák már Istent ditsérnek.³⁰

Már akkor hidegetske vólt, a’ mint majd alább meg-tetszik; de még a’ madarak énekelhettek reggelenként.

De én már Vezéri nevem’ el-vesztettem,

Mikor meg-veretve szökevénnyé lettem,

Így-is, már öt éjjel dolgoztam, siettem,

’S tovább mentem vólna, de már nem mehettem.

Ennyi hihetetlen szomjan-éhezésem’.

Hadd enyhíttse kőltsön egygy kis pihenésem,

Tudom, minden óra drága, de nem késem,

Megyek, tsak hadd szűnjön egygy kitsit nyögésem.”

Kínálja szemeit egygy kis szunnyadással,

De boszszantja hasa álmát korogással.

Vagy még előre-is egygy szem bé-húnyással

Keresztjénn osztozik a’ Török pajtással. –

Nints láttatja ezen kelletlen álomnak,

„Mi haszna hát úgymond a’ nyúgodalomnak

Majd új útat szabok el-fáradt lábomnak,

Ám legyek prédája a’ Rátz hatalomnak.”

Egygy kies hegy vala éppen ellenében,

Az út alúl ment-el a’ hegynek tövében,

Ő ki-tér az útból a’ hegy’ tetejében,

Ha valahol falu akadna szemében.

Lát közel egygy erdőt,³¹

Aen. I. v. 157. Quae proxima litora cursu contendunt. [A litora szó littora alakban szerepel, jav.]

azon túl tornyokat,

De ollyan meszszire képzeli azokat,

Hogy odáig el-tőlt egygy vagy több napokat,

’S tán addig lábai sem birják magokat.

Úgy intézi útját a’ mint meg-kémlélé,

De az erdő szélbe alig ére belé,

Hát valamint tegnap fölöstököm felé,

Éppen egygy akkori-forma veszély lelé.

Jön, – talám akkor-is valakit kergete

Egygy fiatal Pásztor, de deli termete

Mást mutat; ismerős forma tekíntete.

Gondolja Hunyadi: nem pásztor lehet e’.

Hiba van úgy látszik az egygyik szemébe’,

Fegyver az óldalánn, nagy bot a’ kezébe’.

A’ mint megy Hunyadi mérészen elébe,

Meg-áll ő-is bátran ennek ellenébe.

Bámúl a’ Vitéznek nagy tekintetére,

Mellyen most az éhség tsak-nem lelket ére,

Bámúl tekintetes nyakárúl melyjére,

Arany lántzon függő arany keresztjére.

Ez a’ Pásztor ugyan rabolni indúla,

De hogy rajta üssön a’ félelmenn múla,

Hunyadi meg-sejtvén hogy ez el-bámúla,

Halavány ortzája néki pirossúla.

A’ tolvajt emennek vitéz ábrázatja

Kezét reá vetni tiltja, ’s tartóztatja.

A’ Vitéz-is magát szegényűl biztatja,

Hogy tán fáradt karja kardját sem bírhatja.

Gondolja magában: „én nem bántlak téged’,

De ha tudnád Ötsém! melly nagy nyereséged

Akadt; vádolhatnám, ha Rátz vagy, hűséged’

Hogy bántatlan hagyod illyen ellenséged’

Halált érdemlenél ezért György Vajdánál,

Hogy én velem illyen félénk módonn bánál;

Bizony drágább lennék minden ’sákmánnyánál

’S fogságom sok ezer fogoly katonánál.

Hé pedig, ha tudnád, miként ki-satúlta

Erőmet az éhség már ötöd nap últa?

És melly erőtelen Isten’ nyomorúlta

Hunyadi? miólta a’ Török meg-dúlta. –”

De vólt még más a’ mi mind kettőt rá-szedte,

’S szemeket egy-másra úgy rá függesztette;

Mivel hogy mindenik a’ mint sejdítette,

Ismérte másikát, – bizony ismérhette.

De mivel a’ Pásztort gyermekebb korában

Látta amaz; ’s nem-is pásztori ruhában,

Hunyadi-is pedig hoszszas fáradtában

Nem kitsinyt változott az ábrázatjában.

Mint-egygy fél-ismerős emberrel álmodott,

Egygyik a’ másikra úgy rá gondolkodott,

Végtére Hunyadi néki bátorodott,

’S köszön a’ Pásztornak nyersen a’ mint tudott.

Viszsza-felel az-is jámbor köszönettel,

Látván, hogy nints emez gyilkos készűlettel,

Nevét, és hazáját, de nagy betsűlettel

Kérdezi, merrűl jön, vagy honnan tévedt-el?

Hunyadi Belgrádot mondja Hazájának,

Könyörög véletlen akadt Pajtássának,

Hogy ez itt járatlan, de jó barátjának

Légyen kalaúzza Belgrádig útjának.

Nagy igéreteket ragaszta szavához. –

Szelídűl a’ Pásztor tévedt barátjához,

Hasonlítván sorsát a’ maga sorsához,

’S viszi egygy berekben titkos kunyhójához.

Körűl-nézi a’ helyt Hunyadi, – tsudálja, –

Pásztornak adta-ki magát a’ Gazdája,

Vi’sgálja a’ nyájat; sohol se találja,

Gondolkodik – le-űl, – és így szóll hozzája:

„Barátom! Pásztornak adád-ki magadat,

Én pedig itt közel nem látom nyájadat,

’S mért tsináltad illyen fére hajlékodat?

’S mit-is őrizhetnél itt? hanem-ha vadat.

Ha olly tzéllal hívtál kunyhódba engemet,

Hogy itt gyilkos módra végezd életemet:

Érzem olly erőben meg-fáradt kezemet,

Hogy ki-nem onthatod vér nélkűl véremet.

Most hogy fáradt, éhes vagyok nem tagadom,

’S kardomat kezembe kedvetlen ragadom,

De ha erőszakkal bánsz velem; fogadom,

Hogy még egygy hirtelen magam’ meg-nem adom.

’S osztán; ha gyilkosúl meg-ölnél engemet,

Mit vennél-el tőlem? – az őltözetemet?

Többre kötelezed azzal hűségemet,

Ha le-hagyod tenni minden félelmemet.

Ha pedig meg-állod tett ajánlásodat,

’S Belgrádba vezeted tévedt barátodat,

Meg-adom, tagadás és idő haladat

Nélkűl, sok ezreket érő jutalmadat.”

Meg-pesdűl ezekre a’ Pásztornak véri,

Látja hogy nagy ember; de ki? nem esméri,

Fél-is, és tettzik-is a’ mint ez ígéri,

Az ezreket érő út-mutatás’ béri.

„Ne félj Nemes Vitéz! ekképpen biztatja,

Tiéd ez a’ kunyhó ’s szám’ fele falatja,

A’ ki már próbálta mint én, az tudhatja,

Melly jól esik az illy gazda’ szolgálatja.³²

Aen. I. v. 630. Non ignara mali miseris succerrere disco.

Nem tagadom, hogy én rabolni indúltam;

De tekintetedre mindjárt el-bámúltam,

Örűlök hogy hozzád még tsak nem-is nyúltam,

Kihez hívnek lenni magamonn tanúltam.

Tedd-le hát jó Vitéz! minden félelmedet,

Most, a’ mi kis időt szerentséd engedett

Élj-vele; nyugtasd-meg el-fáradt testedet,

Egyél a’ mim vagyon verd-el éhségedet.

Nintsen e’ nyomorúlt pásztori kunyhóba’

Sem ebéd a’ konyhánn, sem bor a’ hordóba’

Kenyerem van hagymám, ’s ha mit a’ bojgóba’

Járó útasoktól kapok hébe-hóba.”

Kenyeret tesz azért egygy póltzra elébe,

Egygy pár fog hagymát-is talál a’ sebjébe,

Az után kobakot ragad a’ kezébe,

’S a’ forrásra vízért indúl hevenyébe.

Fel-sohajt Hunyadi: „Ah szerentsés lélek!

Az idézőjel csak a következő strófa elején kezdődik, jav.

Hol lappangaszsz bennem? hogy van: hogy még élek?

Élek, és a’ kiket gyilkosimnak vélek,

Barátimmá

Barátimmmá Sajtóhiba, em.

lettek ’s ebédelek vélek.

Egek! hát tsak ugyan lám el-nem hagyátok

Ez, ennyi sok próbánn által-ment szolgátok’

Hát, – gyilkosim közzé nem veszni

veszi Sajtóhiba, értelemszerűen em.

hozátok,

Mert azok között-is jó gazdámat látok.

E’ tolvaj, ki engem’ nyomorúlt koromba’

Így fogadott, bizony nem ollyan goromba,

Hogy ne igazíttsa útamat jó nyomba –”

A’ Gazda a’ vízzel érkezik azomba’.

Ettél-e már? úgymond. – „Ettem,

Az E e-ből jav.

egyél velem,

Én ehetem, mert sok fáradtság félelem

Között, régen nintsen nappalom ’s éjjelem, –

Ötöd napja már, hogy az éh kortyot nyelem. –”

„Tsak egyél jó Vitéz! itt a’ víz, igyál-is,

Jó ez, ha gazdagabb asztalnál vólnál-is.

Jó: felel Hunyadi, jobb a’ jó bornál-is

’S kenyered akármelly gazdag asztalnál-is.

Tudom; mond a’ Tolvaj: már régenn próbálom,

Miólta ezt a’ vad szerentsét szolgálom,

Mert te sem vóltál ám főbb ember én nálom,

Sorsomat az útonn majd elő-számlálom. –”

Meg-hökken Hunyadi, tekint a’ szemébe,

Ismeri formáját, de nem jut eszébe. –

„Király-fi lehet ez, vagy maga hittébe

Teszi méltóságát az enyím’ elébe.”

Meg-szóllal a’ tolvaj annak bámúltára:

„Ne nézz ez éktelen természet’ tsúfjára;

Egyél, ’s ha jól lakol dűlj-le e’ subára,

Én megyek, valamit hozok vatsorára.”

Az el-megy, de emez tűnődik magába’

Mi jelt találhatna tolvaj gazdájába’?

’S mi hozta azt ide, ebbe a’ pusztába?

Vi’sgálja vagyonját sövény kunyhójába’.

Mire éhes hasát szegény jól tartotta,

Már a’ nap a’ délet tán meg-is haladta,

A’ mint hát a’ Gazda a’ helyt ki-mutatta,

Szem-héjja az álmot nagyon javaslotta.³³

Ovid. Amor. L. I Eleg. v.

– – – – – mediamque dies exegerat horam

Adposui medio membra levanda toro. [Adposui helyett Apposui áll, jav.]

„Ez a’ Gazda úgy-mond, ha jól meg-vi’sgálom,

Alig ha többeket nem próbált én nálom,

Szint’ úgy tudta. – Tudta,

A T-t t-ből jav.

de nem-is tsudálom

Hogy mikor jól lakom, majd el-ér az álom.

De, hát-ha tsak azért maraszt vatsorára,

És azért tsinála ágyat a’ subára,

Hogy majd ha aluszom, el-jő nem sokára,

’S veti gyilkos kezét vendégje’ nyakára. –

Óh nem! – ez a’ vadság nem szorúlt tán bele, –

Az én ígéretem többet érdemele,

’S nints nemes szívének olly goromba jele,

Hogy a’ kit jól tartott, most így bánjon vele.”

Mit tégyen? az álom szemét nehezíti,

Le-feküdni fáradt teste kénszeríti,

Már a’ jól lakás-is szándékát segíti,

Fel-áll hát, és magát fekünni készíti.

Fegyverét ki-vonja, ’s a’ markolatjára

Reá-kötött szijjat tekeri markára,

Fekszik szíve felől a’ bal óldalára,

’S a’ kardot fokával tartja a’ nyakára.

Amaz a’ prédáért nem meszsze fárada,

Gazdag vatsorával haza futamoda,

Hunyadi már alutt; emez tekint oda,

Nézi miként aludt, tsak el-mosolyoda.

Mosolyog: de jobban rá nézvén bámúla,

Hogy halvány ortzája néki pirossúla,

Bal felére millyen okossan fordúla,

Nyakát kardal őrzi, – gondot visel rúla.

Karjában olly nagyon mozog minden ere,

Hogy nyakárúl szint’ úgy pattog a’ fegyvere.

„Vitéz! aluszol-e? heves véred ver-e?

Vagy tsak engem’ ijeszt ez Isten’ embere.

Ah szerentsés sereg! kinek ez Vezére,

Ennyi éhség után vékony ebédjére

Egygy darab kenyeret ’s hideg vizet kére,

’S már-is mint vér fáradt testében a’ vére.

Mikor aluszik-is kész minden esetre

Rohanni akármelly véres ütközetre. –

Isten! hogy teszed-ki ezt a’ szeretetre

Méltó nemes szívet ennyi történetre?

Kitűl félsz Nagy Lélek! hogy tsendes álmodban

Oldalt fekve kardot fogál a’ markodban,

Nem bízol-e még-is jámbor pásztorodban?

A’ ki gazdáddá lett éhes bujdostodban.

Vitéz! ki jól tarta sőt ágyat-is vete,

E’ kételkedésre hogy kénszeríthete?

Van-e olly vad ember, ’s olly kő szív lehet-e?

A’ kit meg-ne győzne ortzád’ tekintete.

Már őszszel tarkázott fekete hajának

Két fürtje igen szép színt ád ortzájának,

Ki-nyílt rósa színe módos ajakának

Bizony elég vólna a’ Vénus’ fijának.

Izzadó tseppjei a’ jobb vak-szemének,

Homlokánn le felé a’ mint gördűlének

Most mintha sok-sorú

koszorú A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

árnyékot vetnének

Kerekdeden görbűlt szép szemőldökének.

Már öszve húzódni kezdett rántzotskái,

Vagy a’ sok törődés’, vagy idő’ példáji –

Gyönyörű teremtés, tsak-hogy már nem mái,

Született gyermeknek mútatják ortzái.³⁴

Már ekkor több vólt hatvan esztendősnél.

Jó magas termetet mútat a’ fekvése,

De minden tagjának egygy-máshoz illése

Tán szebb, mint azé vólt, a’ kinek nemzése’

Idejénn Jupiter három éjjelt kése.”³⁵

Jupiter fija vólt Alcmenatúl Hercules.

Míg így néz a’ gazda alvó vendégjére,

Mind tsak több több jelek kerűlnek szemére,

Mellyek okot adnak annak hitelére,

Hogy ollyan ember ez, a’ kit ő ismére.

Néki bátorodik, magát rá bírálja,

Hogy közelebb menvén jobban meg-vi’sgálja,

’S mind addig vi’sgálja míg ki-nem találja,

Ki teste lehet ez, ’s kinek a’ formája?

Ki-megy a’ kunyhóból, fegyverét el-veti,

Hogy majd ha míg testét közel nézegeti,

A’ Vitéz fel-serken, ’s szemeit fel-veti.

Hogy nem akart roszszat, arról el-hiheti.

El-kerűl mellette hát megett láb hegyen;

Guggon a’ vendégnek feje felé megyen,

Vi’sgálja, hogy vallyon kardjánn mi jel legyen? –

El-bámúl a’ kardonn lévő Török jegyenn.

Nem régen-is szolgált e’ kard ezen kéznek,

Mert most-is belőle véres tseppek néznek;

Szíjját bőrnek nézi, markolatját réznek, –

Óltsó kard ez úgymond egygy illyen Vitéznek.

Más jelt keres tehát, – nézi rá meresztett

Szemmel, a’ nyakárúl le-lóggó keresztet,

Ah! ha Török vólna nem viselné eztet,

Inkább hát e’ kardért tán Törököt vesztett.

’S a’ mint le-fektében nyakára fektette

Kardját; a’ keresztnek lántzánn által-tette.

Kinn a’ tolvaj magát tsak-nem el-nevette,

Hogy a’ Keresztyén jelt Török kard őrzette.

Még egygyszer a’ rezes kard’ markolatjára

Rá-fekütt, ’s erőssen rá-görbűlt újjára

Rá-néz, ’s veti szemét gyűrűje’ gombjára,

Mellyen vékony mettzés vólt petsét formára.

Szemessebben nézvén hát rajzolatjába,

Magyar tzímert talál egygy pais formába’,

Közepénn koronát, kit egygy madár’ lába

Körmönn tart, és gyűrűt hordoz az orrába’.

E’ szörnyű látásra háborodik vére;

Fell-áll – tekint ismét Hunyadi’ képére,

’S mikor több-több jelbűl már reá ismére,

Boszszúság ’s irtózás érkezik szívére.

Izzad, kételkedik, haragszik-is, fél-is,

Indúl fegyveréért, de kard van ennél-is.

„Ah! úgy-mond: Te fenébb száz ellenségnél-is,

Tsak ne ettél vólna, ha fel-ébrednél-is.

Akármint nagyíttsák hadi hatalmadat,

De tsak meg-próbálnám Török kard vasadat,

Nem tartom olly gyorsnak el-fáradt karodat,

Hogy meg-bírtad vólna hajdani rabodat. –

Meg-ölöm. – Atyámért ’s kedves Testvéremért

Boszszút állok; boszszút ki-vájott szememért,

’S hát én e’ gyilkosnak ezért az érdemért

Adtam szállást? – no – de – megyek fegyveremért.”

Ki megy; gondolkodik, fegyverét vi’sgálja,

Hogy a’ viadalra

viadadalra Sajtóhiba, em.

elég-e szablyája? –

Bé-megy ’s Hunyadira tekintvén reája,

Szívét a’ félelem meg újra el-állja.

Ki-megy ismét. – Ott kinn fel- ’s alá-sétála

Ingerli vak szeme, ’s az Attya halála.

De a’ bátorság is meg-tsüggede nála, –

Utoljára illyen új módot talála.

Erőmhöz nem bízom, Hunyadit ismerem,

Tsak látására is meg-fagy minden erem;

Magam halálára fordúlna fegyverem,

Ha tsak egy ütéssel szívére nem verem.

A’ kardja ellent áll nyaka sérelmének,

És ha nem halálos sebet ejtenének

Karjaim; szikrái fel-ébredt szemének

Engem’ kard nélkűl-is meg-emésztenének.

De ha véletlenűl meg-mondom nevemet.

’S hogy ő sütötte-ki az én bal szememet,

Maga viselése meg-tanít engemet:

Elégnek tartja-é karjához kezemet?

Vagy inkább, – majd mikor beszéllem sorsomat,

Mind tsak úgy intézem előtte szavamat;

Mint-ha nem ismerném régi gyilkosomat,

Így majd ki-tanúlom bátor bajnokomat.

Ha változik színe és nevét tagadja

Már bízom, és ezzel méltó jelit adja:

Hogy ellenem kardját fel-félve ragadja –

Meg-bírom talám ha bátorsága hagyja.”

Az alatt már tsak nem főld színéig ére

A’ nap, ’s piros súgárt hány az ég szélére;

Már Hunyadinak-is hírt ád forró vére,

’S a’ Déli álombúl fel-ébred estvére.

A’ Tolvaj sok-féle kételkedésébe,

Indúl jól nyúgodott vendégje felé be.

Ki-is tözgölődve akadván szemébe

Tsak nem hanyatt esik kemény ijjedtébe.

De meg-bátorodván kérdi hamarjában:

Mint aludtál? Vitéz! ez czifra szobában

Szőr subábúl készűlt puha nyoszolyában:

Sohajt e’ kérdésre Hunyadi magában.

Én ugyan, ugy mond, ezt nem egyszer próbáltam,

Az ég alatt száraz főldön sokszor háltam;

De most olly’ édessen alunni találtam,

Hogy tsak-nem egészszen új emberré váltam:

’S ha néked úgy tettzik készíttsük magunkat,

Estve van, indíttsuk meg-nyugodt lábunkat,

Kezdjük-el az éjjel Belgrádi útunkat,

Siessünk jóbb sorsal tserélni sorsunkat.

„Várj egy kitsinyt Vitéz! a’ Tolvaj felele,

Tudom: hogy vendégem többet érdemele.

De étlen tsak ugyan nagy parasztság’ jele

Vólna, el-botsátni, vagy el-menni vele.

Ki tudja: kietlen útunkban mi talál?

Kivált Te már úgy-is négy napig koplalál.

’S noha ma egy kurta kis asztalnál valál,

Éhel-is meg-ölhet Belgrádig a’ halál.”

Tüzet rak erdei pásztorok modjára,

Űlteti Hunyadit ismét a’ subára.

„Itt van, úgy mond: hoztam egy kis vatsorára

Az idézőjel két sorral fentebb kezdődik, jav.

Valót, itt ne-is vágygy gazdagabb konyhára.

Ha bóldog napjaim szerentsés folytába

Jöttél vólna hozzám az Atyám házába:

Adtam vólna bővebb részt jó vatsorába,

Pompássabb asztalnál, czifrább palotába.

Sokszor fél szememet sírva fel-emelem,

Mert régen e’ kínos kenyeret, félelem

’S irtózások között kóstoltatja velem.³⁶

Me quoque per multos similis fortuna labores Aen. I. 628.

Ah! ama Várnai véres veszedelem.”

A záró idézőjel hiányzik, pótoltuk; a következő sor elején idézőjel kezdődik, ezt elhagytuk.

Tsendűl várna hangja Hunyadi’ fülébe,

Hirtelen tekinte a’ tolvaj’ szemébe;

Amaz, mint-ha nem-is venné ezt eszébe,

Tovább megyen sorsa el-beszéllésébe.

le-beszéllésébe Értelemszerűen em.

„Ha hallottad úgy mond hírét Drákulának³⁷

Aen. I. 375. Si vestras forte per auris Trojae nomen iit. [Az auris szó aures alakban szerepel, jav.]

Ama’ fegyverérűl Nagy hírű Vajdának;

Ki kis Királlya vólt akkor az Oláhnak,

Annak két fiatal fiai valának.

Ki omla Várnánál sok Magyarnak vére,

Sok futva visele gondot életére;

Hunyadi ama’ nagy Magyarok’ Vezére

Futtában ez Oláh Vajdához be-tére.

A’ Vajda Hunyadi Jánost meg-fogatja,

’S ideig Őrizet alatt tartóztatja,

De végre meg-lágyúl szíve’ indúlatja,

Meg-követi őtet ’s haza botsáttatja.

Haza megy’ Hunyadi búsúlva Budára,

Fenekedik otthon, dúl fúl Drákulára;

Egyszer nagy sereggel ’s sebes szél’ módjára

Fegyverrel rohana az Oláh Vajdára.

Fel-dúlta Országát, Városit égette,

’S pusztító seregét mind addig vezette,

Míg egyszer a’ Vajdát

Vajdét Sajtóhiba, em.

kézre kerítette,

Magát és nagyobbik fiát meg-ölette.

Én valék kissebbik fija a’ Vajdának,

Rám-is a’ gyilkosok reám rohanának,

’S az egyik szememtől már meg-is fosztának,

Mikor Hunyaditúl ollyan hírt hozának.

Hogy gyengénn bánjanak a’ Vajda’ fijával,

Kit ő szándékozik el-vinni magával;

De én illy’ meg-tsúfolt emberi formával,

Irtóztam el-menni Atyám’ gyilkosával.

Által-menék szökve az őrizetekenn,

Bujdosék kietlen hegyekenn, vőlgyekenn,

’S kapván az akkori háborgó hirekenn;

Itt állapodám-meg

állapokám-meg Sajtóhiba, em.

ezen rátz szélekenn.

Akkor a’ Rátzoktól olly’ hírek valának,

Hogy a’ Magyaroktól mind el-pártolának,

És hogy a’ Rátz-Ország’ (György) kis Királlyának

A’ Törökök frigyet ’s hitet ajánlának.

És így én, mind azzal bíztattam magamat

Hogy ha György bé-fogad ’s meg-szánnya sorsomat,

Tán meg-boszúlhatom mérges gyilkosomat,

’S viszsza-is nyerhetem kitsiny országomat:

Azomban itt a’ nép mind azt mondogálja,

Hogy mind a’ két felé fog a’ György’

Ggyörgy’ Sajtóhiba, em.

kaszája;

És hogy Ö hűségét tsak annak ajánlja,

A’ mellyket erőssebb peresnek találja.

Gyermekes eszemmel tehát mit tehettem,

A’ György udvarában jót nem reménylettem,

Már tsak egy szemem van, hát azt-is féltettem. –

Gondold-el jó Vitéz! mire vetemedtem?

Egy marha pásztorhoz bojtárnak állottam. –

De hogy a’ koplalást ’s munkát sokallottam:

’S azomban meg ezt az új futást hallottam,

halottam Értelemszerűen jav.

Ezen élet nemét jobban javaslottam.”

Sorsa illy’ keserves emlegetésébe

Tekintget a’ Tolvaj Hunyadi’ szemébe,

De semmi változást nem látván színébe’,

Már minden reménység el-aludt szívébe.

Hunyadi is tovább már nem szenvedhette.

A’ Drákula kardját melly vala mellette

Amannak láttára a’ kezébe vette,

És a’ magáéval öszve nézegette.

’S igy szóll: „Viszsza adom úgy mond a’ kardodat,

Én vagyok Hunyadi, a’ ki Országodat

El-vettem, ám próbáld boszszú-állásodat,

’S öld-meg most ha tettzik régi gyilkosodat.

De mivel meg-vallván magad, rabságomat,

Nem hányhatd szememre boszszú-állásomat,

Azért fogom én-is markomba kardomat,

Hogy meg-oltalmazzam ha lehet magamat.”

Drákula ezt látván tsak nem el-ájúla,

A’ kardját el-ejté, lábához borúla,

Sírva vendégjétűl kegyelmet kóldúla,

Mellyre a’ Hunyadi mérge-is el-múla.

Meg-fogja reszkető karját, – fel-emeli,

Drakula észre jön, Hunyadit öleli,

Fontos beszédekkel követi, kérleli,

’S hóltig hűségére magát fel-szenteli.

Meg-szánnya Hunyadi végre, ’s igy bíztatja:

Oh vétkes Atyának nyomórúlt magzatja!

Meg-esik úgy benne ha goromba Attya’

Attya, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Bűnit, minden gyermek mind hóltig síratja.

Nagyobbra betsűlöm nagy emberségedet,

Mint hogy

Mint-hogy A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Atyád’ bűnét, ’s nem a’ te vétkedet

Tsak elő-is hozzam. Felejtsd félelmedet,

Hóltig barátomnak ismérlek tégedet.

Már Drákula lelkénn a’ sebek enyhűlnek,

Hunyadi’ szívének hevei is hűlnek

Vatsorához fognak, a’ tűz mellé űlnek,

Jól esznek, jól laknak, egy-másnak örűlnek.

Drákula könyörög ez új barátjának,

Hogy még egy éjtzaka kedvezzen magának,

Adjon egy kis időt el-fáradt lábának,

Vegye még egy éjjel hasznát a’ Subának.

Míg pedig az álom el-éri szemedet

Beszéld-el Várnánál vólt veszedelmedet,

És az azólta lett sok történetedet,³⁸

Virg. Aen. L. I. v. 757. a prima dic hospes origine nobis, insidias inquit Danaum, casusque tuorum, erroresque tuos, nam te jam septima portat omnibus errantem terris et fluctibus aestas. [prima dic helyett prima die áll, jav.]

Mellyekben a’ bal sors hányt vetett tégedet.

MÁSODIK KÖNYV’

Summája.

Így kezdi beszélleni Hunyadi a’ Várnai veszedelmet: A’ Török meg-unván, ’s nem bírván a’ sok hartzot, békességre lép a’ Magyarokkal; De a’ Pápa akkori követje Juliánus azon okbúl, hogy már az előtt a’ keresztyén Fejedelmekkel a’ Török ellen öszve szövetkezett a’ Király; reá beszélli a’ Fő-Rendeket ’s leg-inkább a’ Királyt, hogy bontsák-fel a’ frigyet, a’ melly meg-is lett; Hunyadinak kedvetlenségével. Mennek hát a’ Törökre, és pusztitnak egész Várnáig; ott a’ hartznak kezdete előtt Szent László, a’ ki akkor tartatott Magyar-Ország’ Pátronussának Párt-fogójának Nagy Lajossal meg-jelenik Hunyadinak; Nagy Lajos inti őtet, hogy vígyázzon a’ Királyra. Meg-verettetnek a’ Magyarok, és a’ Király Ulászló, vagy Lengyel László meg-ölettetik.

Le-dűlnek egy-másnak által ellenébe,

A’ tűz a’ kunyhónak égett közepébe,

Egyet sohajt János³⁹

Ez a’ János Hunyadi, a’ kinek már pag. 35. az egész neve ki-vagyon téve; ezután már néha, de ritkánn, Jánosnak fog-neveztetni.

beszédje’ elébe,

Drákula száj tátva nézett a’ szemébe⁴⁰

Aeneid. L. II. v. 1. Intentique ora tenebant.

El-kezdi beszédjét: de már-is könyvezett;

Várna! úgy mond Várna! keserves nevezet!

Kész halál énnékem ez az emlékezet,

Mellyre barátságod mostan kötelezett.⁴¹

Virg. Aen. L. II. v. 3. et seq. Infandum Regina jubes renovare dolorem.

Halál ’s halálnál-is kínossabb fájdalom,

Irtózva kesergek mikor el-gondolom;

Mint hágott nyakára, sok jaj szó ’s siralom’

Között a’ Magyarnak a’ Török hatalom!⁴²

Trojanas ut opes, et lamentabile regnum Eruerint Danai.

Mint bánt Nemzetemmel szemeim’ láttára,⁴³

quaeque ipse miserrima vidi.

A’ melly annál nagyobb szívem fajdalmára

Esett, hogy e’ tereh, melly hazám’ nyakára

Le rohant, vállamonn függ vala jobbára.⁴⁴

Et quorum pars magna fui.

Ennek hallására ha kik nem sírnának,

Mondhatnám a’ Krimi Tatárok’ fajának,⁴⁵

Quis talia fando, Myrmidonum, Dolopumve, aut duri miles Ulissis Temperet a lacrimis!

’S Amuratesnek-is talám ő magának

Nem hiszem könyvei ki-ne tsordúlnának.

Fáj! de sebes szívem’ új sebbe estében

Mit-is forgasson mást bús lelkem eszében?

Mi öröme lehet egy bú’ özönében:

Merűltnek, hajdani jó szerentséjében?

Úgy-is már a’ déli álomnak sokátúl

Meg-tsömörlött szemem, éjjeli álmátúl

Fél; ’s hát-ha kelletlen álmodozásátúl,

Előtte képzelné a’ mi el-múlt hátúl.

Ha hát olly’ nagy kedved vagyon meg-hallani

Azt a’ veszedelmet, mellyet ki-mondani

Nagy kín, im el-mondom; noha az mostani

Sebemet, új sebbel fogja újjitani.

Nagyon meg-érezvén a’ már meg-töretett

Török, a’ sok maga’ kárával tétetett

Az erőt ’s tábori minden készűletet

Vérrel koronázó véres ütközetet.

A’ vért békességgel akarja tserélni, –

De nehéz ott frigyet kár nélkűl reménylni,

A’ hol már a’ nyertes nem tud mitűl félni. –

Tsalárdsággal kezd hát Amurates élni.

Györgynek a’ mostani Rátzok’ Királyának⁴⁶

Mind a’ György Fiairúl, mind a’ Karambus Török vezérrűl leszsz alább bővebben.

Fiai még akkor rabúl tartatának

A’ Töröknél; ez hát bőltsen e’ dolgának

Ezközéűl, Györgyöt választja magának.

Azomban a’ Török Tsászár úgy értette,

Hogy Karambus vezért ki rabúl ejtette

Magát; György én tőlem jó pénzen meg-vette,

Adván negyven ezer aranyat érette.

Kűlde azért Györgyhöz

Ggyörgyhöz Sajtóhiba, em.

titkonn követeket,

’S ollyan tsalárd színnel botsátja ezeket:

Mint-ha ők meg-szánván fogoly vezérjeket,

Tserélni akarnák a’ rab személlyeket.

’S ha hajlandóságát találják sejteni,

Próbálják mellesleg Györgynek említeni,

Hogy jó vólna talám amaz elébbeni,

Hartz’ hevét egy rövid frigygyel enyhíteni.

A’ követek Györgyhöz már el-érkezének

A’ rabok’ dolgárúl mihelyt végezének

A’ békességrűl-is beszélni kezdének,

De mint-ha ők ezért nem-is kűldetnének.

György mint-ha a’ Török maga sugallotta

Vólna, ezt a’ fortélyt mindjárt sajdította,

De néki-is haszna feküvén alatta,

Hozzám kűld, ’s a’ frigyet nagyon javaslotta.

„A’ Török Karambust úgy mond haza kérte,

Kiért fiaimat-is viszsza igérte,

’S negyven ezer aranyt kész le-tenni érte,

A’ békességet-is a’ követ dítsérte.

Hogy a’ mint mostanság meg-kedvetlenedett

Tsászárja, a’ hartztúl el-idegenedett⁴⁷

Mert az előtt nem sokkal hatszor egy más-utánn keménnyen meg-verte Hunyadi a’ Törököt, és el-fogta Karambust a’ fő-vezért; éppen akkor mikor Mátyás fija született Erdélyben Kolosvárt.

Annyit mint most enged, soha sem engedett,

Mellyel sok bajtúl ment engem’ és tégedet.

Ha hát segítteni fogod szándékomat,

Most viszsza nyerhetem minden bírtokomat.

’S ha másban kívánod hív szolgálatomat

szolgálatamot Sajtóhiba, értelemszerűen em.

Kész leszek melleted fel-kötni kardomat.

Tudom: hazádnak-is nem kis nyeresége

Leszsz ha a’ Törökkel lehet békessége,

A’ mit el-vesztett-is

el-veszett-is Értelemszerűen jav.

viszsza nyeri, ’s vége

Leszsz a’ nagy tűznek-is, melly már régen ége.”

Javallja a’ frigyet György maga hasznával,

Bíztat engemet-is szép ajánlásával;

Úgy-mint Karambusért ígért arannyával.

És Magyar Országi minden bírtokával.⁴⁸

Mitsoda birtokai vóltak Györgynek Magyar Országban? és mitsoda jussal bírta azokat; meg-leszsz írva a’ VIdik könyvben.

Meg-ütközöm én-is ezen izenetre –

Szem-ügyet sem vetek a’ nagy igéretre:

Hazámért, akár-melly kétséges esetre

Vérem, ’s a’ Dítsősség hív az ütközetre.

De természetét-is tudtam a’ magyarnak;

Hogy míg sok hív kezek a’ Török udvarnak

Kissebb határokat tsinálni akarnak;

Otthon némelly tunyák más vizet zavarnak.

Jobb hát, ha hartz nélkűl, és nem-is sokára

Gazdag haszna lenne, ’s meg-térűlne kára,

Emlékezem ismét György’ barátságára,

Ki most rövid utánn el-juthat tzéljára.

Viszsza izenek hát ’s magam’ kötelezem:

Hogy a’ békességen én-is igyekezem. –

De kedves Hazámrúl el-nem felejtkezem,

’S Királyomhoz írni tollat foga kezem.

Jelentem a’ dolgot, írok jó okokat,

Hogy rázogassa-meg a’ Király azokat,

’S ha a’ Magyaroknak reményli hasznokat,

Kűldjön mentűl elébb bőlts tanátsosokat.

Hűségemnek nagyobb meg-petsétlésére,

Ezt-is oda tevém levelem’ végére,

Hogy ha nem eshetik a’ frigy szánk’ ízére,

Kész vagyok kardal-is Hazám védelmére.

György örvendve veszi amaz izenetet,

Sietteti haza a’ Török’ követet

A’ Tsászár-is minden félelmeket le-tett,

Hogy a’ békességre engem’ rá-vehetett.

Hozzám követjeit újra sietteti

’S még a’ rendelt napot meg-is előzteti,

Vélvén hogy hív fejem’ tán meg-szédítheti,

El-érkeznek azért jó korán követi.

Közli Királyom-is Hazám’ Fő-rendével,

’S indúl az ohajtott békesség’ neszével,

Szegedre egy-néhány bőlts hív emberével,

Es Juliánussal Pápa követjével. –

Ott talált már engem’ ’s a’ Török követet,

Előre magammal külön beszélgetett;

’S a’ mint szavaibúl ki-nézni lehetett,

Békességre lépni nagyon-is szeretett.

Öszve megyünk azért; ’s egynéhány napokonn

Nem tudunk egy-mással egygyezni azokonn,

Az előre gondolt szövetség pontokónn,

Leg-inkább két vékony ’s igen tsekélly okon.

Miziát a’ Török fog’ hegyenn engedte,

Mivel hogy a’ követ tsalárdúl színlette,

Hogy a’ Tsászár ollyan véggel eresztette;

Hogy ő rabot kíván ’s rabot ád helyette.

Juliánusnak-is éppen nem tettzhetet,

Hogy ha ez új frigygyel dugába kelletett

Dönteni, a’ tőle már fel-űltettetett

Pápátúl a’ hartzra tett sok készűletet.

A’ Királynak pedig erőssen javallja

A’ frigyet a’ Magyar ’s Lengyel Ország bajja,

A’ jó békességet György-is jónak vallja,

Tudván hogy bírtokát így viszsza foglalja.⁴⁹

Már akkor nagy részit viszsza foglalta Hunyadi segítségével, de abban sem maradhatott bekességben frigy kötés nélkűl.

Fel-állok, hogy végit szakasztom a’ pernek,

Ereim mint habja a’ zajos tengernek

Zúgnak, ’s a’ fülembe illyen hangot vernek;

„Inkább a’ Hazádnak, mint egy két embernek.”

„Barátim! úgy mondék: semmi haszon végett

Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Senki sem kéntelen kötni békességet;

’S ha a’ frigy nem mutat semmi nyereséget,

Az osztatlan pernek kardal vetünk véget.

Hát vallyon a’ Magyar al-peressé lett-e?

lett-é A rímelés szerint jav.

Vagy a’ frigy-kötésre mi kénszeríthette,

Hogy György a’ Fiait rabokká ejtette⁵⁰

Mikor Szendrő várát a’ Török meg-vette; két nagyobb fiának szemét ki-süttette; a’ leányát a’ vezérnek feleségűl adta, maga Győrgy Lázár fiával szaladt a’ magyar Országi jószágába.

A’ Török Karambus itt vagyon helyette.

De mivel jobb tsendes békességben élni,

Mint a’ sok tűz után újjabb tűztűl félni,

Jó hát a’ fegyvert-is, úgy lehet itélni

Frigygyel, de nem káros frigygyel fel-tserélni.

Ha tehát úgy tetzik hazám’ Királyának,

Légyen a’ Töröké Bulgár’ Országának

Bírtoka, mi legyünk Ura Miziának

’S valamit erővel tőlünk foglalának

Régi Uraikra szálljanak mindenek,

’S a’ rabok egy-mással fel-tseréltessenek.

És ha a’ Töröknek ezek nem tettzenek,

Én a’ békességért hadakozni menek.⁵¹

Menek, túl a’ Dunán szokott szó, e’ helyet, megyek. Vannak ebben a’ könyvben több illyenek, mint egy helyt egy helyett, meg-bódúl, kiált, tsapat, dugába dönteni, sze-szó, szánaszét, hel, vannak pro vagynak: az illyeneket a’ Poétáknak szint úgy meg-lehet engedni, mint a’ Görögöknél a’ sok-féle dialectust.

Azon mondék Király! ne tőrd a’ fejedet

Hogy az Ország’ terhe haza von tégedet,

Hiszen az ég engem néked úgy engedett,

Hogy az ütközetben viseljem képedet.”

Meg-ijjed a’ Török, reszket minden vére,

Az én kezeimnek hartzra készűltére –

Tehát a’ pontoknak tellyesítésére

A’ Királytúl időt ’s rendelt napot kére.

Magát hittel, a’ már meg-írt békességre

Ajánlja. – A’

Az A a-ból jav.

Király a’ szent szövetségre

Igéri, de addig kisztetik míg végre

Le-teszi hitét, az óltári szentségre.⁵²

Némelly szentessebb Irók ezt nem akarják meg-engedni, és sokképpen színlik ezen esküvést; ’s a’ nagy mentegetésbe meszsze-is el-mennek, úgy hogy a’ Szentségre le-tett hitnek meg-szegését sem akarják bünnek tartani. Hogy a’ Szentségre esküdött-meg Vlászló, bizonyossabb mint nem; meg-vallja ezt a’ többek közt Palma Úr, a’ ki pedig jó lelkű Pap Úr vólt.

A’ követek vígann követik útjokat,

Hogy bé-tellyesíttsék hamar mind azokat

Az új szövetségben tett ajánlásokat,

Mert bizonyos naphoz köttötték magokat.

A’ napot ugyan tsak meg-még sem tartották,

De a’ tett ajánlást szentűl meg-állották,

Mizia’ Szervia’ városit fel-adták,

’S a’ vár őrizőket haza szallították.

Régi fogságábúl Karambust ki-vették,

De nékem az ígért Díjját le-is tették.

Györgynek Rátz-Országot mind viszsza-engedték,

viszsza-enedték Sajtóhiba, jav.

’S fogoly fiait-is haza eresztették.

Szegény balgatagok! bezzeg ha tudnátok,

Hogy a’ frigyes társak újra törnek rátok;

Nem illyen nagy vígság ’s öröm, hanem átok,

Kiáltások között sírva útaznátok. –

Ím’! még a’ Törökök el-alig menének,

Ferentz Kárdináltúl követek jövének,

Kit fő-vezérjévé nem régen tevének

A’ Pápa’ ’s több társok’ hajós seregének.

Írja: hogy most Kármán⁵³

Karman (Carmanus Iconii Tirannus) a’ kit utóbb Mahumed Tsászár hódoltatott-meg. Lásd a’ VIdik Könyvben.

és más tsoportjára

tsopontjára Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.

Gyűlt sok pártosoknak hódoltatására,

Amurates által fordúlt Ásiára,

És minden erejét el-vitte jobbára.

’S hogy az őrizetlen itt hagyott Várakat

Menteni, viszsza-ne ránthassák lábakat,

Ő a’ Hellesponti tenger szorossakat

Őrzi, és egészszen el-zárta útjakat.

Ha hát most Ulászló szokott serénységgel

Trátziára ütne a’ Magyar Népséggel,

Most könnyen bánthatna ’s igen bóldog véggel,

Minden kára nélkűl, e’ puszta térséggel.

Érkezik a’ roszsznak még egygy újjabb

újja Sajtóhiba, értelemszerűen jav.

jele

Konstántzinápolybúl a’ Tsászár’ levele,

Ki ama’ frigy szerént mellyet köténk vele

Már a’ Török ellen nagy hadat rendele,

Most úgymond nem jöhet a’ belső lármátúl,

Ha jön-is szoríttsuk mind elől mind hátúl;

Meg-foszthatjuk könnyen egész Európátúl

’S minden bírtokinkat a’ Török jármátúl.

Ezen két rendbéli levelek’ láttára⁵⁴

Érkezett későbben harmadik levél-is Kásztriótátúl vagy Skanderbégtűl, a’ ki harmintz ezer embert ígért.

Mindnyájunknak szégyen térűl ortzájára,

Hogy léptünk a’ Pogány Török’ unszottára

Új frigyre, ’s a’ szentebb frigy’ fel-bontására.

Kivált Juliánus ki úgy igyekezett,

Hogy dugába dűllyön ez az igyekezet,

Hol pirúlt, hol sárgúlt, és a’ gyűlekezet

Láttára, kis gyermek’ modjára könyvezett.

’S így szólt: Isten! a’ ki látod a’ szíveket

’S visgálod azoknak belső rejtekjeket,

Te ismersz mind engem, mind e’ fő-rendeket,

És ezeknek vétkes tselekedetjeket.

Én tehát e’ bűnből ki-mosom kezemet,

Síratom félelmes ’s olly gyenge létemet,

Hogy úgy el-néztem azt, a’ melly mind engemet,

Mind titeket kárba ’s nagy szégyenbe temet.

El-néztem: de láttam mint tűkör formában,

Melly nagy vesztünk forog gonosz fortéllyában,

A’ Török követnek: a’ ki valójában

Kém vólt, követ képre festett áll ortzában.

Azomban, míg ügyét halgatással ójja

Nyelvem, a’ szent hitnek néma szó-szóllója,

A’ Magyar, a’ vallás’ nagy óltalmazója,

Lett a’ barátsági Hitnek fel-bontója.

Keresztyén Királyok’ ’s szentséges Pápátok’

Mellé, hűségteket önként ajánltátok. –

Most a’ hitetlennel hogy kezet fogátok,

Ez az új esküvés nem frigy, hanem átok:

Hogy van hát, hogy a’ köz haszonra születtek,

Illyen magok’ hasznok’ vadászókká lettek,

’S a’ tsekélly haszonért mellyet magok vettek

A’ szent társaságnak száz annyi kárt tettek.

A’ sas ha a’ síkonn a’ nyúlat kergeti,

A’ körme közt való darab húst el-veti.

Mert így tereh nélkűl jobban reménylheti,

Hogy amazt sebessebb szárnyal el-érheti.

Ti pedig e’ hittel mellyet le-tevétek

A’ már jól el-pusztúlt Miziát nyertétek,

Sebes szárnyatokat lántzra kötöttétek,

De repűlnétek még ha repűlhetnétek.

Szégyenl már a’ Magyar ki-menni honnyábúl?

Hová-is tud lépni szoros udvarábúl?

Én-is, mi menny-dörgést várhatok Rómábúl?

Pápám’ menny-kövei mord felleg várábúl.

De meg-engedjetek; nem várom ezeket,

Reátok hárítom a’ büntetéseket.

A’ Római székenn vádollak titeket

’S bizonságúl hívom gyanús lelketeket.

Mit? hát a’ Hunyadi’ remek Vitézsége

Szívetekben illyen tsekélly reménység-e?

Hogy kinek kezétűl reszket ellensége

Illy hitván frigy légyen dítsőssége’ vége.

Ki tsak nem régen-is egyszerre egygy helyet,

Az illy’ mohonn kapott tsekélly haszon hellyett

El-fogta Karambust és a’ tábor hellyet,

’S nyaka nélkűl hagyott harmintz ezer fejet.

Niszszánál húsz ezer Török’ el-veszése,

’S egygy nyomban hatszori meg-győzettetése,

’S a’ Tsászárnak ettűl lett meg-félemlése

Több, mint Miziának által-engedése.

Király! ’s Te nagy Vezér! már most képzellyétek –

Budára mitsoda pompával menétek?

’S e’ győzedelembűl mit nem reménylétek?

Ezt így ketté vágni ugy-é bizony vétek?

Ah! ha könyves szemem látná mostanában

A’ Török zászlókat kiket tsoportjában

Le-rakánk a’ szent Szűz Anya’ templomában,

Meg-repedne szívem kétes bánatjában.

Hol van hát a’ nagy szív? hol az igyekezet?

’S így kell-e meg-kötni e’ hatalmas kezet?

Ki mikor voksolt-is, tudta hogy vétkezett,

’S kész szívvel a’ hartzra menni ígérkezett.

Lám akkor a’ Pápát őnként unszoltátok:

Hogy magát ’s társait kaptsolja hozzátok.

Örűlt fijainak szentséges Atyátok,

’S még több társot szerzett, mint-sem gondoltátok.

Nem múlt az ajánlás ezen szent emberen,

Nem múlt sem az időnn sem hajónn ’s fegyverenn,

Venetus Burgundus megy már a’ tengerenn,

A’ Görög népek-is várnak sok ezerenn.

Óh vakság! óh lágyság! óh lelkek sérelme!

Óh keresztyénségnek közös veszedelme!

Mikor eszembe jut e’ társok’ gyötrelme;

Reped bennem a’ szív, meg-bódúl az elme.

Tudom: hogy ott vóltam és én is vétettem,

De mikor már nyelvem’ szólni készítettem,

Hunyadi bőlts nyelve szóllott én helyettem,

A’ kire tsak rá-is félve tekíntettem.

Féltem, hogy ha ellent mondok, vagy bútsúzok,

Azt mondják: vért szopom, ’s keresztyén bőrt nyúzok.

Jobb hát, ha magam-is illyen notát húzok:

Hogy jobb ma egygy veréb, mint holnap egygy túzok.

De a’ mit vétettem néma halgatással

Viszsza-potolnám most hármas kiáltással,

Ha e’ kárhozatos nagy bűn meg-bánással

Meg-igazúlhatnék. – Bizony

A B b-ből jav.

nem-is mással.

Ha tehát van nemes szemérem bennetek,

Ha van az Istentűl egy kis félelmetek,

Kit méltó haragra fel-ingerlettetek,

’S méltán nem sokára ki-kél ellenetek.

Ha érez szívében, a’ keresztyénséget

Gyámolgató Magyar még annyi hűséget,

Hogy inkább kárával kössön szövettséget

Ezzel; mint Pogánnyal tsekély haszon végett.

Ha még dítsősségre vágyódó szívetek

Gyepre a’ Törökkel kísztet ki-mennetek,⁵⁵

Gyepre a’ Törökkel; régi Magyar-mondás annyit tesz mint Deákul: aperto marte.

Ha még győzhetetlen karú vezéretek

Szomjúzza a’ Pogány vérit érettetek.

Ha ég szívetekben, mint nem rég’-is ége

Még, ama’ végetlen élet’ reménysége:

Mellyet ez átkozott frigynek nyeresége

Tsak nem annyira vitt, hogy most légyen vége:

Valóban illendő; míg jobban ’s meszszire

Nem terjed, e’ tsúfos frigy-kötésnek híre,

Bontsuk-fel, és állyunk az elébbenire

’S keresztyén társaink igéreteire.

Mert mikor azokkal öszve esküvétek,

Már ez a’ hatalom nem tsak a’ tiétek,

’S az ő hírek nélkűl rút dolog és vétek

Vólt; hogy a’ Töröknek baráti levétek.

De ha attól féltek, hogy ezzel véttetek,

Én az Isten előtt állok érettetek,

’S nem-tsak meg-botsátom e’ béli vétketek

Hanem a’ hartzra-is el-megyek véletek.

’S hát! a’ Márs fiai’ tűzzel forró vére

Mársal nagyobbakat próbálni nem mér-e?

Melly már a’ Ditsősség belső küszöbére

Léptete, ’s tábori koszorút ígére.

Dolgot ád Asiá most Amutaresnek,

Kit frigyes társaink a’ tengerenn lesnek,

Trátzia Grétzia tíz húsz fegyveresnek

Fegyver zörgés nélkűl hatalmába esnek. –

Tettzenek e’ hangok tsak nem minden fűlnek,

Már a’ le-tett hitet meg-szegni készűlnek,

Már a’ haláltúl-is nem igen réműlnek,

Sőt az igaz hitért meg-halni örűlnek.

De bennem sokáig habozott az elme,

Biztatott a’ fényes ditsősség’ szerelme,

De rettent a’ gyanús szív’ kétes félelme,

’S előre el-látott Hazám’ veszedelme.

Györgynek-is halavány komor tekintete,

Rám kétséggel tellyes bús szemeket vete,

Pillantásábúl-is jól észre lehete

Venni; hogy a’ hartzra nints igyekezete.

Háromszor emelém szóllani nyelvemet.

Hogy ki-mondjam én-is igyekezetemet;

De mind a’ háromszor találtam érdemet

Györgybenn, melly szavamban meg-gátolt engemet.

Látván a’ fő rendek, hogy tsak sohajtással

Beszélgetünk öszve György, és én egy-mással,

Kezdik helybe hagyni lassú mormolással,

Hogy jobb leszsz fel-hagyni a’ frigy fel-bontással.

Ezt látván Julián Hazánk’ Királlyával

Öszve súg; a’ Király Királyi szavával

Ígéri, ha egygyet értek a’ Hazával,

Hogy meg-ajándékoz Bulgár országával.

Ah bóldogtalan nép! de – hát nem tudjátok?

Hogy a’ mit a’ bűnért ígértek-is átok. –

Szegények! a’ vadat még meg-se-fogtátok

Már a’ bőrit nékem ajándékozzátok. –

Meg-köszönöm – ’s noha még nem enyészett-el

Kétségem, az illyen gazdag igérettel;

Tettetem félelmem’ bátor tekíntettel,

’S ki-mondom értelmem’ illyen felelettel:

„Ha markomban vólna Hazám’ nyeresége

Azt-is meg-tsúfolná hiti szegettsége,

Azomban, ha halál leszsz-is a’ hartz vége,

Hazámé, nem enyim, kardom’ vitézsége.

Ti dolgotok Nemes Urak! el-rendelni⁵⁶

Aen. L. I. v. 76. Tuus o regina! quid optes Explorare labor, mihi jussa capessere fas est. [Az optes szó után kérdőjel áll, ezt elhagytuk.]

Hol, miért, ’s ki ellen kell zászlót emelni?

Énnékem tisztemnek illő meg-felelni

Véremet, ’s éltemet Hazámnak szentelni. –

Juliánra látom a’ hartz nagyon rá-ért

De ha már szóllanom kell Hazám’ hasznáért;

Én hitet nem szegnék sem Bulgariáért,

Sem az Amurates’ minden Bírtokáért. –

Ha olly’ nagy erővel jönnek segítségre

Két felől-is, a’ már meg-tört ellenségre:

Ezt a’ könnyű dolgot vigyék magok végre.

Minek osztozó társ a’ kész nyereségre? –

Ők frigyet sem bontnak, mert nem-is kötöttek –

’S ha azzal, hogy frigyes társainká lettek:

Tölünk-is segítő erőt érdemlettek,

Ez a’ maroknyi nép mi leszsz ő mellettek? –

De ha segítséget a’ Magyarok kértek;

’S amazok tettek-is már költséget értek,

Követtek! helyettünk, majd ha viszsza-tértek

Ám köszönnyétek-meg, a’ mit meg-igértek.

Ajánljuk-meg e’ két szövetséges Párnak,

Pápa szent Atyánknak ’s a’ Görög Tsászárnak,

Hogy, ha ők, mi tőlünk segítséget várnak,

’S nem lészen rá szükség; mi sem tartjuk kárnak. –

Ha, míg az erőtlen Törökre sietne

A’ Magyar, a’ kotzka vakot nékünk vetne;

Bizvást akár mellyik társ hitet szeghetne

’S a’ hiti-szegettnek könnyen felelhetne.

De teszem: hogy vólna tellyes reménység-is,

Hogy egész Europát meg-nyerjük; de még-is

Félő, hogy e’ bűnért boszszút áll az ég-is,

’S iszonyodna tőlünk a’ keresztyénség-is.

Érhetünk még

míg Értelemszerűen jav.

mi-is olly’ végső szükséget,

Hogy kéntelen-is kell kötni békességet!

Elő-vennénk akkor a’ jó ellenséget

De nem megy’ a’ tűzbe a’ ki már meg-égett.

Az éhség, dög-halál, (mert az egek Attya

Ezt, mind közönséges bűnért osztogattya;)

Hit-szegő Hazánkat ha meg-látogatja;

Ezt akkor a’ Török mind viszsza-adhatja.

Természet ellen van – ’s úgy lehet tartani

Hogy képtelenség ezt tsak ki-is mondani,

A’ mit Juliánus ebből a’ mostani

Kis viszketegségbűl mere javallani.

A’ szentségben lévő titkos testre le-tett

Hit’ meg-szegésével így meg-fertéztetett

Kristusnak szent neve, ha kit meg-bűntetett,

Bizony meg-bűnteti a’ Magyar Nemzetet. –

De mivel én, tsak egygy vagyok a’ Hazába;

Ha hartz van Királyom’, ’s Hazám’ szándékába,

Én ezt a’ szándékot nem döntöm dugába

’S miért-is viselném a’ fegyvert híjjába?

Én nem vonogatom magamat, éppen nem,

Lakadalom nékem a’ Törökre mennem,

Tudom: hogy Hazámért mindent kell szenvennem.

Tsak hogy, frigy bontóvá ne kellessen lennem. –”

Juliánus szómnak végit sem várhatja,

„Lám úgy mond Hunyadi kardját jól biztatja,

Légyen hát a’ Király ’s ország’ akaratja

A’ kiknek készen van bűnök botsánatja.”

Bulgária nékem írásba tétetett

’S Királlyi petséttel meg-erősíttetett,

Hogy hartzra indúllyunk már el-végeztetett,

És hogy ne halaszszunk sem napot, sem hetet.

Átkozott gondolat! melly tanátsúl adta

E’ bűnt, ’s Királlyunkat így meg-vakította;

Bűnünk a’ leg-nagyobb bűnt fellyűl haladta,

Zeng felette az ég, reng a’ főld alatta.⁵⁷

Ezek a’ jelek követték ezt a’ gyűlést, főld-indúlás, forgó-szelek, szokatlan setétség; a’ főld-indúlás pedig ollyan erőben, hogy egész városok le-omlottak, és a’ vizek fel-felé folytak.

Reng, ’s elől-járóba jelenti rengése,

Hogy a’ több és nagyobb bűntetés sem kése

Reng, ’s a’ sok keresztyén vér’ özön öntése’

Árjának, helyt készít zúggó repedése.

A’ rakásra tódúlt komor felhök között

El-bujt, ’s e’ nagy bűnönn szint’ úgy meg-ütközött

És néki búsúlt nap, homállyba őltözött,

’S sietve setétes helyekre kőltözött.

Kezet fog az éj is

ég-is A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

a’ szomorú éggel,

Irtóztat szokatlan félénk setétséggel,

Hogy az alatt könnyen küszködjön ’s jobb véggel

A’ kétségbe esés a’ vak reménységgel.

A’ főldnek részei belől meg-indúlnak,

És ollyan hallatlan erővel mozdúlnak;

Hogy egész városok omolva le-húllnak,

’S a’ vizek folyási viszszára fordúlnak.

De meg-nem ijesztnek e’ rettentő jelek,

Nem a’ főld-indúlás, nem a’ forgó szelek,

Én tehát Szegedrűl Mars útat rendelek,

Indúl az egész nép, ’s a’ Király-is velek. –

Már a’ Skorpiónak vége felé jára

A’ Nap, ’s nagyon siet nyilas tsillagjára,

Izenget a’ borzas tél, hogy nem sokára

Jég tsapokat aggat a’ bak’ szakállára.

Míg hát imígy amúgy bé-nem hártyáznának

Reszkető habjai a’ zajos Dunának,

Egyenessen néki váttánk Orsovának,

’S tsak hamar népeink által-is szállának.

Ballagunk, ’s találunk sok városotskára

Mellyeknek a’ népség készűl dúlására,

De nem eresztettük maga szabadjára,

Őrizvén az erőt erőssebb munkára.

Bodonnál egy kitsinyt meg-szállunk, pihenünk,⁵⁸

Bidinum. Errűl leszsz alább-is emlékezet. [A mondatkezdő betűt e-ből E-re javítottuk, a hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]

Innen, mint-ha vonna meg-bántott Istenünk

A’ fekete tengert tévén-fel ellenünk

tévén fel-ellenünk A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.

A’ Duna ’s a’ Hemus hegy közt odébb menünk.

Van egygy nagy erősség a’ Duna’ mentében,

Ditsősséges Város hajdani nevében

Nikápoly, melly esvén a’ Török kezében

Sciltárónak kezdi hívni nem régében.

Egy felől a’ Duna folydogál mellette

Más felűl nagy bértzes hegység kerítette,

A’ Török (hallásbúl a’ nép meg-sejtette)

Ez Ország’ kintseit mind ide vitette.

Ez hír a’ köz-népnek úgy eszit vesztette.

Hogy noha a’ Király maga ellenzette,

A’ meg-szagolt kintsre, fogát fenegette

És már a’ nagy Várat vívni-is kezdette.

De mivel ez hellyen jó számmal hagyatott

Örizőktűl a’ Vár jól oltalmaztatott,

A’ vakmerő ’s szabad rabláshoz szoktatott

Nép, az ostromlástúl ismét el-tiltatott.

Hanem mivel szép vólt a’ helly’ kiessége

És gazdag körűlte a’ mező’ térsége,

Úgy kivánta népünk’ ’s lovaink szüksége,

Hogy légyünk e’ tálynak kis-korig vendége.

De mivel a’ fáradt testnek engedtetett

Napokonn-is a’ nép mind tsak készűlgetett,

Kár vólna gátolni ez igyekezetet

Azért, újjabb útról rendelés tétetett.

Itt már kellet járni homokos helyekenn,

Nehezebb útakonn, hegyekenn, vőlgyekenn,

Víz-horta árkokonn, szoros ösvényekenn,

A’ lovaknak terhés meredek bértzekenn.

Itten találkozunk öszve Drákulával

Atyáddal, ama’ bőlts ’s nagy Vitéz Vajdával

Úgy beszélle velem mint jó barátjával.

Vajha éltünk vólna okos tanátsával!

„Amurates úgy mond tsak vad’ üldözetre

Több embert visz’ mint ti ezen ütközetre,

Kevés a’ Töröknek e’ nép egygy fözetre.”

De kész vólt Julian már a’ feleletre.

„Míg úgy mond vesződik amaz a’ tengerrel

Mellyet őriz Ferentz hajókkal, fegyverrel,

Sokat tehetünk mi e’ kevés emberrel

A’ Görög

Görök Sajtóhiba, em.

sem meszsze vár harmintz ezerrel. –”

Fel-sohajt az atyád; talám meg-érzette

Vesztünket, ’s népünket (mivel kitsinylette)

Négy ezer jó lovas néppel segítette

Kiknek a’ Bátyádat vezérül engedte.

Sírt butsúzásakor, és végezetre tett

Nékem ’s a’ Királynak ollyan ígéretet,

Hogy ő tsendes szállást ád ’s jó őrizetet,

Ha rosz vég választja-el az ütközetet.

Ah! nagy lelkű Vajda! vajha! a’ mint Téged’

Szerentséssebbé tett gyanús szívűséged;

Viszsza-mentem, ’s lettem vólna jóbb vendéged

Mint fogságom után mérges ellenséged.

Áz el-bámúlt tolvajt a’ báttya’ ’s az apja’

Sorsa’ említése mint-egy nyakonn tsapja,

A’ hoszszas halgatást hát félbe harapja,

A’ szót a’ Hunyadi’ szájábúl ki-kapja

„Bár úgy-mond Atyámnak jobb vendég módjára

’S szebben jöttél vólna látogatására

Vagy ő is utánnad ment vólna Várnára

Nem hajtván egygy hitván boszorkány szavára.

Mikor az én Atyám onnan meg-érkezett,

Rólad, mint jó barát szépen emlékezett.

Örűlt, hogy foghatott olly’ vitézzel kezet,

És utána menni nagyon igyekezett.

Igyekezett Téged a’ már elébbeni,

Törökkel tett kötés ellen segíteni,

Vágyott veled együtt hírt nevet szerzeni,

Mert a’ nagy szív, nagyot szokott reményleni.

De leg-inkább ellent állt, hogy még útjában

Egy vén aszszony Szullon nevű falutskában,

Bele-tekintett-é az Isten titkában,

Vagy mi? illy jövendőt kiált’ az úttzában.

A’ Király a’ hartzonn szerentsétlen lészen,

A’ Török nagy hírű győzedelmet vészen

De a’ magyar Tábor nem vesz-el egészen,

’S nem soká hasznossabb ütközetet tészen.

Fekuza vólt neve ez vén boszorkánynak

Mit nem tész’ egygy szé-szó

szép-szó, a bécsi Magyar Músa 1787. november 17-i számában lévő hibaigazító szerint jav.

egygy Vitéz Vajdának?

Nem mér annyi erőt igérni magának,

Hogy ellene járjon egygy Banya’ szavának,

Bizony tsudálatos útakonn forgattya

Minden dolgainkat a’ Végzések’ Attya! –

De eregy már tovább oh Pallás’ Magzattya! –”

Hunyadi hát szavát ekképpen folytatja.

Meg-segítvén Atyád e’ négy ezerekkel,

Megyünk, és küszködünk a’ magas hegyekkel.

Sok várakkal, ’s falu forma Helységekkel

Mellyeket nepeink tűzzel égettek-el.

Sőt a’ véres szájú Magyarság ezeket

Rabolván bűnre-is veték a’ Kezeket,

Fel-dúlják az óltárt ’s templom’ szent Hellyeket,

Pusztítják a’ Bulgár ’s Görög szentségeket.

Ezt látván a’ Király mindjárt parantsolja,

„Hogy a’ szent Hellyeket senki ne rabollya;

Mert Istené ezek; ki meg-boszszúllója

A bűnnek, ’s perünknek igaz el-osztója.

A’ hartzonn az erőt Isten osztogatja,

A’ győzedelem-is az ő akaratja.

Ő tehát a’ népnek dühös indúlatja’

Tüzét boszszu-álló tűzzel el-ólthatja.

Most az Isten’ ügyét

úgyét Sajtóhiba, jav.

óltalmazni megyünk:

Nó hát erőszakot az övénn ne tegyünk;

Másutt mínt ellenség húzzunk vonnyunk vegyünk,

De a’ szent hellyekenn irgalmasok legyünk.”

Sőt akkor meg-szánván e’ szegény nemzetet,

Mivel mindent dúlni erővel kelletett;

Egynehány Török rab útnak eresztetett.

Kik szanaszét vigyék ezt az izenetet:

Hogy valakik őnként fel-adják várakat

Választani hagyja a’ Király azokat,

Hogy akar más-felé fordítsák útjokat

Akar hűségünkre ajánlják magokat.

Míg sok vár és város a’ maga hasznára

Hajlott Királyunknak szep ajánlására;

Tsak neveti ama’ nagy két kősziklára,

Epűlt, egyik Sumen, másik Pesek vára,⁵⁹

Schumen, Sun, vagy Sunium, és Pesech, Pesechium, régen erős várok Bulgariában a’ Hémus hegy bértzeinn.

Ezek meg-akarták erőnket próbálni,

Inkább, mint vároktól ólly ingyen meg-válni.

Könnyebb-is vólt mínket alá-taszigálni,

Mint nékünk a’ magas bértzekre mászkálni.

A’ Király hát népit neki botsátotta,

Leg-elebb-is Tarnó János be-rontotta

A’ kaput, Peseket Leske ostromlotta,⁶⁰

Tarno (Tarnovius Joannes) Lesko (Lesco Bobricius) Lengyel Fő emberek, Ulaszlónak Hadi Tisztjei. Ez a’ Leskó fogta-meg Ulrik Grófot és vitte Budára – egy Tarnó, vagy Tarnovszky Lengyel Báro adott szállást János Királynak, mikor Ferdinánd M.Országból ki kergette. A’ mint irják Revai Péter, és Zermegh Janos vid. Belus

Fel-hágott már; ’s erős bástyáit bontotta.

Sokakat meg-ölnek sokat el-fogdoznak,

Jajgat a’ vár népe, sírnak kiáltoznak;

Sokat a’ Magyarok mind addig nyomoznak,

Míg-nem hanyat-homlok alá ugrándoznak.

E’ meg-van; de roszszúl fúj a’ Török szele,

A’ Király a’ Kardját még alig tette-le

Ím érkezik Ferencz

Forenez em.

Kárdinál’ levele

Mellybe már én félve tekintettem bele.

Mit ir? – „A’

A mondatkezdő A-t a-ból jav. Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Törökök meg-tsalván azokat,

Kik hajókkal örzék a’ Tenger partokat;

Által szállitották egész táborokat,

’S még több erővel-is segíték magokat. –”

Mit tsináljak már én? – félni szégyenlettem,

Ne hogy a’ sereg-is féljen én mellettem, –

Minap hűségemről igéretet tettem,

De kitsiny az erő, Hazámat féltettem.

Kértem hát a’ Királyt: hogy viszsza-fordúljunk,

A’ veszedelembe őnként ne indúljunk,

Inkább a’ Drakula tanáttsán tanúljunk,

Mint a’ tenger mellett egygyenként el-huljunk.

Vagy, ha a’ szemérem kisztet a’ probára

Ím itt van helyünkben Sumen, Pesek vára,

Várjuk-bé itt, kűldjünk több nepért Budára

Talám a’ Görög-is el-jön nem sokára. –

De már a’ fiatal heves természetet

Jobbra tanátsolni tovább nem lehetett,

A’ síkra le-szállni sokkal jobb’ szeretett

’S ottan indítani véres ütközetet.

Hemus, Mesembernél kezdődik, ’s hoszszára

Ki-terjed egészszen Maczedoniara,

De sok helyett könyök ’s térd-hajlás formára

Ki-agozik tsak-nem a’ Tenger’ partjára.

De kivált Várnánál kettős ki-hajlása,

’S a’ nagy hegynek apróbb halmokra oszlása

Meneteles teknő forma vőlgyet ása,

Ez az a’ Magyarok’ keserves szállása.

Várna maga épűlt a’ vőlgy’ szorossára,

Két felől mellette két nagy hegy’ hátára,

Két vár űlt: egyikről Makropolis Vára

Másikról Galatta néznek-le Várnára.

Ezek mind őrizet nélkűl hagyattattak,

’S a’ fegyveres népnek könnyen szállást adtak,

Az óldalban szőllők ’s gyümőlts fák láttattak,

És kiességekkel mint-egy tsalogattak.

Bal kéz felől a’ mint fent épűlt Galatta,

Posványos tó vagyon a’ hegynek alatta

Mikor kergettetett e’ lápba szaladt, a’

Nagy Váradi Püspök ’s a’ fogát ott hatta.⁶¹

A’ fogát ott hagyta. Tsúfolódó forma ki mondás, ’s talám a’ Vitézi versben alatson, ’s a’ mint nevezik konyha szó (Culinaris terminus) félve tettem ide; de a’ bátorított, hogy a’ régi vitézi vers irókban is el-vétve találhatni illyeneket. – Az első Könyvben p. o. ebben a’ strófában: Egyszer nagy unalma’ vigasztalására: az utólsó sor hasonló közönséges ki mondással vólt előszször írva: A’ ló sem bírta már tovább, szegény pára. Ezt hogy szegény pára egy nagy tudományú Méltóságos Hazafi konyha szónak itélvén, igy méltóztatott igazítani az egész sort: Mert alatta lova már tsak alig jára; a’ mint hogy én-is ezt helyesnek itélvén, ama’ sort emezzel fel-tseréltem: ha többet-is találtam hasonlót e’ könyvben vigyázatlanságból ejteni; engedjen meg Hunyadi, a’ kit ditsérek, és Virgilius, a’ kit követni akarék. [A konyha szó helyett konha só áll, jav. A kéziratban ez a jegyzet nem szerepel.]

Ide tsalt bennünket a’ hegy’ kiessége

A’ barom’ itatás ’s tüzi fa’ szüksége,

Mind Királyunknak-is egy kis betegsége,

Kinek térd-hajlásánn mérges kelés ége. –

Siet a’ Török-is kétséges útjával,

Már Drinápoly alá ért roppant hadával,

Hallván hogy Ulászló már-is sok prédával,

Rakottan, ott pusztít rabló táborával.

Onnan heted napra meg úgy el-sietett,

Hogy a’ nagy tüzekből mellyeket égetett,

Estendenn, akárki jól hozzá vethetett

Hogy egygy mért-földnyinél nem meszszebb lehetett.

Ellent-vetett ugyan a’ hegyek’ sok ága,

De vólt a’ Hóldnak is tsekély kis világa,

’S az égnek a’ tűztől fényes pirossága

Már közel-léteknek jele, ’s bizonysága.

Látván hát távolyrúl a’ tüzes jeleket

Serkentjük a’ Hartzra vágyó vitézeket;

El-rendelünk minden jó készűleteket,

És meg-kettőztetjük az őrizeteket.

Még reggelt sem várunk; hajnal hasadtára

Én, György és Julián, ’s ha kiknek szavára

Vólt egy kis tekíntet; gyűlünk tsoportjára,

’S megyűnk a’ beteges Király’ szállására. –

Be hamar változik a’ szív’ akaratja;

Most leg-szegényebbűl magát a’ bíztatja,

Ki nem rég’ a’ Hazát olly nagyonn nógatja

A’ hartzra, ’s a’ prédát koránn osztogatja.

Nem mér Juliánus a’ síkonn hartzolni,

„Szekerekkel úgymond körűl-kell sántzolni

A’ Sereget, onnan könnyű lész’ tsúfolni

A’ Törököt, mikor nem mér ostromolni.

Ferentz-is az alatt új erőt fog hozni,

’S fogja a’ Törököt idáig nyomozni;

Mert a’ hajós sereg mit tud már dolgozni

Ha tsak a’ vizekkel nem fog hadakozni.”

Tettzett-is e’ tanáts némelly félénkeknek

Sok Magyar Uraknak, és sok Lengyeleknek;

A’ Király-is várván a’ mérges sebeknek

Gyógyultát; ellene nem mondott ezeknek.

György, a’ ki akármelly kész veszedelembe

Bátor vólt, bátrabban tekint a’ szemembe.

Nem szóllott, de mintha súgná a’ fülembe

Hogy kár így rohannunk önként félelembe.

De én-is magamban tsúfosnak képzelem,

Hogy Amuratesnek már-is győzedelem’

Kószorút igérjen a’ Magyar félelem;

Hát, az ijjedteket ekképpen kérlelem.

„Szép-is vólna biz’ az; hát a’ ki mint fene

Vad Amuratesnek úgy jöve ellene,

Most mikor a’ dolog a’ sullyára mene

Illy’ gyalázatossan sántzba rejtezzen-e?

A’ jó kezdettől függ a’ hartznak jó vége, –

Mihelyt tudva lészen szivünk’ félénksége,

Meg-újjúl a’ félénk Török’ reménysége,

’S a’ magunk népének el-vész serénysége.

A’ mint megy’ a’ dolog az első tsatába,

Ollyan indúlat száll minden katonába. –

Félvén megy’ a’ serény ló az Oskolába,

Ha leg-előszször-is meg-botlik a’ lába.

Mindég a’ Magyarok’ bátor serénysége,

Vólt a’ Törököknek szerentsetlensége:

A’ sántz már kéntelen óltalom’ keszsége

’S a’ meg-győzötteknek végső reménysége. –

’S hát, ha sántzba vévén kitsíny

kitsníy Sajtóhiba, em.

seregünket

A’ nagy Török tábor körűl-fog bennünket,

’S el-zárja a’ síkra ki-mehetésünket

Mivel tartjuk akkor éhező népünket? –

Az-is nevetséges ’s tsúfos emlékezet,

Hogy a’ gyalog, ’s imígy amúgy fegyverkezett

Hajós sereg, e’ gyors lovas gyülekezet’

Nyomába, olly serény lépéssel érkezett.

Ha mind addig sántzba szorúlva koplalunk,

Míg az el-érkezik; éhel-is meg-halunk,

Mind Török’ markába kerűl az általunk

El-foglalt éléses sok majorunk ’s falunk.

Ott lett vólna hellye várt vitézségének

Ama’ Ferencz

Ferenez Sajtóhiba, em.

híres hajós seregének,

Mikor Asiaból a’ Török’ népének

Hajói a’ vizenn által-evezének.

Még az én szívemnek nagyobb reménysége

Vólt eddig, a’ Görög Császár’ segitsége,

De a’ mint én látom, már annak-is vége

Van, ’s tsak a’ kardra van karunknak szüksége.

Úgy-é hát Fő Rendek! hogy síkra kell szálnunk

’S tavalyi mód szerént vakmerőnn probálnunk

Az erőt: egy kézből tízet kell tsinálnunk,

Másként a’ Töröknek meg-nem lehet álnunk.

Ne nézzük a’ Török roppant sokaságot,

Hanem a’ nagy szívet ’s Magyar bátorságot,

Melly sokszor sok Török’ torkára úgy hágott

Hogy a’ sokból egy-száz, ezret-is le-vágott.

Ez a’ jó óltalom, illyent kell készítni

Török hólt testekből kell sántzot kerítni,

Arra kell a’ Magyar Legényt meg-tanítni

Mint kell a’ zászlóig kardal útat nyitni?

Kivált most a’ Török úgy meg van íjesztve,

Hogy tsak ma légyen jól egyszer meg rekesztve,

rakesztve Sajtóhiba, em.

Faradt ló-ként fülét farkát el-eresztve

Itt hagyja e’ gazdag megyét útat vesztve;

Jer hát velem Vitez Urak! a’ próbára,

Fessük Török vérrel a’ Várna’ falára:

Itt vala a’ Magyar, kit Várnára vára

A’ Török Törökbűl készűlt vatsorára.”

Olly’ mérgessen szedte homlokom a’ rántzot,

Mintha a’ Császárra most verném a’ lántzot,

Meg-találom akkor, gondolám, a’ ’sántzot,

Mikor Török sípra kell járni a’ tántzot.

Láttam a’ beszéd közt ’s mosolygónn nevettem,

Miképpen reszketett Julián mellettem;

Hogy szoros a’ kaptza magam-is érzettem,

De a’ santzba bújni nagyon szégyenlettem.

Hajolnak az Urak szavam’ tanáttsára

Sőt György már-is kapkod kard’ markolatjára,

A’ Király’ szem ügyet sem vet fájdalmára

A’ vér betegenn-is hivja a’ tsatára.

Közelebbről várván már az ellenséget

Által-adják nékem a’ Fő Vezérséget

Én-is tsak hirtelen a’ készűlet végett

Szemessebben körűl nézem a’ térséget.

A’ posvány mellyéket hátúl szekerekkel

El-zárom; ’s mivel ez egy felől bértzekkel

Erős vóltam, más felől motsáros vizekkel

Ide tsak öt Magyar zászlót rendelek-el.

A’ vőlgyből a’ hegy közt be-nyúló árkokat

Bé-rekesztem ásván jó erős sántzokat,

A’ Királyra bízom a’ vőlgy tályékokat

Hogy a’ Nemességgel örizze azokat.

Állítom jobb felől Várna’ ellenében

A’ derek sereget egész erejében,

Mert ez a’ Töröknek jobb-keze’ ügyében

Vólt, ’s hamarébb érte mi felénk jöttében.

Itt állt a’ Bán⁶²

Franco (Dalmatiae Banus) Rozgoni Simon Egri Püspök.

a’ nagy zászló’ erejével,

Az Egri Püspök ’s György a’ maga népével,

Julián a’ veres kereszt’ szent jegyével

Meg-külömbőztetett vitézek’ rendével.

Hátúl a’ tábor hely’ védelmezésére

’S a’ talám hanyatló szárny’ segítségére

Szent László zászlóját, ’s a’ Leskó kezére

Bízott Lengyeleket rendelem végtére.

Magamnak egynehány serény Oláhokat

Tartottam, leg-frissebb ’s nyúgodt lovasokat.

Semmi rendes helyhez nem kötvén azokat,

Hogy mindég nyomomba lódíttsák magokat. –

’S mikor onnan odébb indúlni kezdettem

Testemben egy lassú lankadást érzettem,

Reng a’ föld alattam, az ég zúg felettem,

’S egy sebes forgó-szél támad’ környűlettem.

Szent Laszló Zaszlója öszve-szaggattatott

Én a’ nagy szélvészben mint el-ragadtatott

Nem tudom hol vóltam: hallottam szózatot

’S mellettem két Angyal le-szállni láttatott.⁶³

Aen. L. IV. v. 702. Devolat et supra caput astitit. [Az astitit szó helyett adstitit áll, jav.]

Angyal, de koronás Király tekíntete,

Fenyes ábrázatja, fejér őltözete;

’S a’ mint rám mind kettő villám szemet vete,

Minden belső részem ’s tetemem reszkete.

Egyik tsendes hangal szóll de hallhatóval

„Lajos vagyok úgymond ’s jöttem szent Lászlóval

Hogy néked tudtodra adjam egygy két szóval

Mit tehet az Isten a’ frigy’ fel-bontóval.

Szent László Hazádnak ditső párt-fogója

Van velem, a’ kinek még hasadt zászlója

Sokak halálának komor hír-mondója;

De a’ Te éltedet az Isten meg-óllja

Úgy vigyázz

vígyáz A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

az Iffjú Király’ életére

Hogy mikor a’ hírért buzog heves vére,

Ha roszsz helyre rohan feje’ vesztésére

Ez ne legyen a’ több nép’ veszedelmére. –”

Mire észre jöttem, már akkor próbára

Hat ezer lovast kűld, a’ hegy’ óldalára

A’ Török: kik nézvén népünk’ táborára,

Nyilakkal kezdenek lőni boszszújára.

Mint-hogy hegy’ óldalnak kell vala indúlni

Nem hagyá a’ népet a’ Bán ki-mozdúlni; –

Mér a’ bíztos Török közelebb nyomúlni,

Már hát a’ Magyar-is neki kezd búsúlni.

Hátat vet a’ Török a’ gyors kergetőnek:

De ím’ mikor tsak-nem már rabokká lőnek,

Segítni a’ dombon sok ezerenn jőnek,

Enged a’ kis erő a’ nagyobb erőnek.

Rohan hanyat-homlok a’ Magyar le-felé,

’S míg a’ Török hátúl jó izűnn szeldelé,

Csoportosabb ’s nyúgott népbe botla belé,

Ugy-hogy futásának hellyét alig lelé.

Fut a’ Magyarság-is utána sebessen,

Húll a’ meg íjesztett Török-fej ezressen;

Sarkokba van a’ Bán, nyomja, de szemessen,

Űzi a’ Váradi Püspök-is tüzessen.

Űzi, de nyomorúlt, ő a’ szent Írással

Jobban tudván bánni mint a’ hartzolással.

Míg megy győzedelem’ ’s öröm’ kiáltással,

Jön a’ derék sereg szörnyű ropogással.

Meg-íjed a’ Püspök; és hátra fordúla

György után, ki régenn már viszsza-nyomúla

Megy: – hogy közel érje a’ lápnak indúla

De szegény lovastúl a’ posványba fúla.

Az Egri Püspök-is úgy meg-szoríttatott,

Hogy futva Galata Vár-felé vágtatott

De hogy a’ Táborba haza hátolhatott,

Soha-is a’ hartzonn többé nem láttatott.⁶⁴

Az Egri Püspök hová lett kétséges; hanem az méltó a’ meg-jegyzésre: hogy mikor Julián’ tanáttsa ellen Hunyadi gyepre akart szálni a’ Törökkel, ez a’ Püspök-is öszve-kapott Hunyadival, ’s a’ többek közt azt felelte: Én ugyan Corvine! ha hartzolni kell, hartzolok, és tudom hogy itt halok-meg; de te majd hátat fordítaszsz ’ s jobb idöre tartod magadat. – Lám még-is meg-szaladt a’ Püspök.

A’ sántzig kezdett már a’ Török nyomúlni,

Szent Laszló Zászlója’ őrízetit dúlni,

Nekem a’ Királlyal oda kell rándúlni,

Mert a’ végső remény balra kezd hajolni. –

Meg-fordúl a’ kotzka, alig érkezünk-el,

Nem bír a’ sok Török kitsíny seregünkel.

Utánnok, sok vérben fertőzött kezünkel

Kergetve két ezer lépésig megyünk-el.

A’ Király a’ hartznak úgy néki hevűle,

Hogy már alig győzött ki-térni belűle, –

Csak ugyan meg nyerém sok kéréssel tűle,

Hogy én velem együtt más felé kerűle

A’ Bán és Julián már alig állának, –

Megyünk – az Oláhok nyomunkba valának:

De mihelyt a’ Királyt ’s engem’ meg-látának

A’ Török Vezérek, szörnyen kiáltának.

Nagy bíztatásokkal lármáznak egymásra,

Kisztetík Istenre, szentségre, vallásra,

Az igaz ügyökre, a’ frigy’ meg állásra

’S vagy nagy ditsősségre, vagy végső romlásra.

„Kristus! a’ sikoltó hangok így zengének:

Kit Istennek hisznek ezen Keresztyének

Még-is mi ellenünk olly hitet szegének

Mellyet le a’ Kristus nevére tevének

Kristus! mutasd-meg hát most Istenségedet:

Veszesd-el e’ gyilkos bűnre vetemedett

Hit-szegő kegyetlen keresztyén népedet,

Melly mikor minket bánt, tsúfolja nevedet.”

Zengnek mind két részről mérges sikoltások

Kemény kard pengések sok tsont ropogások.

Kardját más nyakára alig szabja-rá sok,

Mikor az ő fejét el-tsippentik mások.

Alig láttzik híjja a’ Török tábornak,

Mert más áll helyébe egy le-szeldelt sornak,

Mint a’ hordó lyukánn a’ most forró bornak

Ki-folyt tseppje helyett újjabb tseppek forrnak.

Vagy mint míg Herkules kardjával dolgozik.

A’ sebes sarkány’ nyak új fejjel bimbózik;

Többet nő a’ Pogány mint-sem fogyatkozik

Egy Török helyébe száz is találkózik.

Meg-toljuk tsak-ugyan keményen végtére

De mikor sebessen megyünk űzesére

Találunk egy-nehány meg-terhelt tevére

’S meg-ijedt lovaink ugrándoznak fére.

Eszemenn-is alig vóltam a’ lármába’,

Hol ide, hol oda futok mint a’ kába –

A’ Török, a’ Magyar Tábor’ bal-szárnyába

Nagy kárt tett, – hát oda mégyek hamarjába’.

Ott mihelyt a’ dolgot helyre segítettem,

Iffju Királyomat keresni eredtem;

Mert nagy hevességét annyira féltettem,

Hogy a’ miatt magam keveset tehettem.

Addig ment a’ meg-tolt Török’ űzésébe,

Hogy már a’ Jantsárok’ feles seregébe

Ért, vérrel villogott a’ kard a’ kezébe’,

’S hogy meg-lát’ még bellyebb indúla mérgébe?

Egek! melly nagy tsuda! két harmad magával

Küszködik a’ mérges hárpiák’ fajával;

Tsak-nem el-ájúlék hogy meg látám tával,

Sieték nyomába egy-nehány Oláhval.

Kértem az Istenre; kedvezzen magának,

Tartsa továbbra-is erejét karjának;

Mert az ő halála az egész Hazának

Halál ’s kész nyereség a’ Török’ Hadának.

„Az tsak köz katona’ nem Vezér’ törvénnye,

Hogy addig űldözzön a’ míg tartja kénnye,

Jöjj-vissza hát velem Táborunk’ reménnye

Vitézink’ ereje, Hazánk’ szeme-fénnye!

Most a’ Török Tábor már jól meg-tolatott,

És el-vesztett minden bátor indúlatot –

De fél a’ Magyar-is, mert régen láttatott

Királyunk, már talám hóltnak gondoltatott.”

Úgy is vólt. – A’ Királyt rá alig beszélem, –

Jön – a’ György’ seregét hátrálni szemlélem –

Útánna rugtatok futva. – Mind

Az M m-ből jav.

azt vélem,

Hogy jön az én kedves Királyom-is vélem. –

Én el-mégyek. – Györgyöt már ki-segitettem.

ki-segítem, A kézirat szerint jav.

–

Széllyel-nézek – hát nints Királyom mellettem –

Kérdezem – azt mondják: hogy mig én siettem

A’ Király viszsza-ment. – Tsak

A T t-ből jav.

el-keseredtem. –

Viszsza-ment valóban nem sokad magával,

Víni a’ Jantsárok’ egész táborával;

A’ kik észre vették hogy már vak kotzkával

Fel-hágy mind a’ két fél az nap’ a’ tsatával.

Nem-is értem odébb őket egy hajtással

A’ honnan a’ Királyt annyi sohajtással

Viszsza-hivtam – zúgnak szörnyű kiáltással

Mint lepik a’ varjak a’ dögöt rakással.

De míg oda értem sebessen mentembe’,

Szellyel-nézek ha hol akadna szemembe;

Hát égyszer míg rágom fogamat mérgembe,

Im’! jön egygy áll-ortzás lovas velem szembe⁶⁵

Virg. L. II. v. 772. Infelix simulacrum, atqve ipsius umbra Creusae

„Ne jöjj már Hunyadi úgymond védelmemre,

A’ Török tart számot már az én testemre,

Menj-viszsza, és viselj gondot hűségemre

Esküdt, ’s még életben maradt seregemre.

Nékem már a’ Török el-vette fejemet,

Tudom, hogy tábori modonn el-is temet

Te menj haza, viseld Királyi képemet

’S kérd-elő a’ Török Császártól éltemet.

Köszönöm jó Vitéz! vitéz hűségedet

A’ mellyel Királyod már meg-elégedett

Tartson-meg az Isten Hazádnak Tégedet

Ha már engem’ tovább élni nem engedett.

Menj hát, hagyj itt engem’ szerelmes Vezérem!

Menj, mert most ha szöksz-is, nem tilt a’ szemérem,

Néked a’ jobb sorsot már most meg-ígérem.

Mert a’ hit-szegésért bér vólt az én vérem.

Te-ki úgy vigyáztál az én életemre,

Hogy nyitva vólt szemed minden lépésemre,

Ne jöjj tovább kérlek próbált hűségemre,

Ne vonj már kettős gyászt szomorú népemre.

Menj-el, tartsd erődet bóldogabb időre,

’S szert tévén idővel népessebb erőre,

Akkor Amuratest vond osztán kérdőre,

Mért vetette kezét a’ koronás főre.

Juliánnak pedig mond-meg a’ nevemmel,

És egyebeket-is ints-meg esetemmel

Melly szerentsétlenűl jádzottam hitemmel

’S mint fizet az Isten érdemért érdemmel.

Menj hát.” – No mégyek hát – de ki beszéll velem?

Hát ha ez az árnyék tsak képzelt félelem,

Közelebb ugratok, jól meg-nézdegelem,

Ki-nyújtom kezemet, hogy majd meg-ölelem.

Háromszor akarék borúlni nyakára

Mind háromszor kezem tsak híjjába jára.⁶⁶

Aen. L. II. v. 792. Ter conatus ibi collo dare brachia circum, Ter frustra comprensa manus effugit imago.

A’ tsupa semmi vált élő test formára,

Tsak ollyan mint a’ füst, álom, árnyék, pára.

A’ mint-hogy hirtelen semmívé-is vála.

vala Rímelés szerint jav.

–

Ah kedves Királlyom keserves halála! –

De ha már a’ Pogány gyilkosoddá vála,

Ezt a’ fel-kent testet ott hagyjam-é nála? –

Ah! nem. – Érte

Az É é-ből jav.

megyek. – Hát

A H h-ból jav.

látom meszszére

Martzangolt testéből mint buzog a’ vére,

Keservessen nézek egygy dárda’ hegyére,

Zaszlóval függesztett halavány fejére. –

Meg-állj Pokol-béli Furiák’ fajzatja!

Vérem szerentsédet mindjárt hármaztatja;

Hadd légyek ha karom ’s kardom nem birhatja

Én-is dühösséged’ ’s mérged’ áldozatja,

Immár rohanék-is a’ veszedelembe,

Mikor az áll-orczás szó juta eszembe;

Hogy szegény Hazámnak ezen gyötrelembe’

Maradt még reménnye az én életembe’.

Viszsza-mégyek azért a’ tábor’ helyére;⁶⁷

Történt ez a’ Várnai veszedelem 1444-dik esztendőben. Török két annyinál több veszett-el mint Keresztyén. A’ Király’ halála pedig miként történt, maga meg fogja beszélleni a’ III-dík Könyvben.

Hol már mindeneknek foly az óra’ vére.

Juliánus maga maga’ szégyenére

Nagyon javaslotta, hogy vonúljunk fére.

Ritka szónak engedt több ember mint ennek.

Én mégyek, – ’s hírt adok tsak hamar mindennek,

Hogy a’ Duna felé az éjjel Istennek

Hírivel, ki merre mehet, menjen, – mennek.

HARMADIK KÖNYV’

Summája.

Tovább megy Hunyadi a’ maga történeteinek le-írásában; emlékezteti a’ tolvajt; hogy míkor a’ Várnai veszedelemből viszsza-jövet Drakulához be-tért Hunyadi, amaz ezt meg-fogatta, de azután betsűlettel haza kisértette. – A’ maga jószágában tavaszt sem várhatván Hunyadi a’ belső zenebonák’ tsillapitása’ végett Budára ment, a’ hol az új Király választás kedvéért tartatandó Ország’ gyűlése időre határoztatik. Hunyadi pedig kűldetik a’ Török ellen, a’ ki már a’ Száváig hozta rabló lovas seregét; azt nagy serénységgel meg-győzvén, szemközt találja viszsza-menet a’ Magyar követeket, kiknek kérésekre ment a’ Czíliai Gróff ellen, a’ kit-is addig szorongat, míg az Ország’ hűsegére viszsza-terít,

A szó végén kérdőjel áll, ezt vesszőre jav.

onnan megy az Ország gyűlésére

gyúlésére Sajtóhiba, jav.

Pestre,

A szó végén elválasztójel áll, ezt vesszőre jav.

a’ hol a’ Kis László Királlyá, maga pedig Hunyadi Fő igazgatóvá Gubernátorrá választatik. – A’ Kis Királyt a’ koronával sokáig szép módjával kérik-viszsza Fridrik Császártól, a’ ki nem akarván engedni, fegyverrel rajta ütnek. – Hunyadi Skanderbéggel öszve-szövetkezik a’ Török ellen; de Skanderbég el-késik; és Hunyadi a’ Rigó mezején nagyon meg-verettetik.

Így lett Nemzetemnek híre’ ’s ditsőssége’

Vesztével Várnánál a’ tsatának vége.

De vitéz Királyom’ gyászos temetsége

Vólt Amuratesnek leg-főbb nyeresége.

A’ mellynek hogy légyen ott örökös jele,

És az egész környék ditsekedjen vele.

A’ Török az ott lett történettel tele

Íratott, alatsony oszlopot emele. –

Fut a’ katonaság az erdöbe széllyel,

Megy’ a’ Duna felé, de ezer veszéllyel, –

Julián is odébb állott azon éjjel.

De nézd-el mint jádzik a’ sors a’ kevéllyel:

Futását nyomorúlt nem jó felé vette,

Valaki halálra meg-sebesítette, –

Még élt, mikor el-ment Szanoczi⁶⁸

Szanoczi (Sanoceus) nagy és tanúlt ember; Ulászlónak követe vólt a’ Lengyelekhez, hogy adjanak segítséget a’ Török ellen. Vid. Callimach. In Belio.

mellette

Más nap; ’s a’ hit szegest szemére vetette.

Fél-mezitelenenn a’ főldönn heverve,

Szemeit az égre emelni sem merve,

Halálos kínnyait kettőzte keserve. –

Igy szóll, bús kezével hergő melyét verve:

„Szűnj-meg hamar szünj-meg kínos lehelletem!

Lengyel László Királyt én-is hadd követem,

Bizony ő utánna veszteni életem’

Én, én, igaz jussal én következhetem.

Óh százszor boldogok, boldogok valátok,

A’ kik Várna alatt szerelmes hazátok’

Kedvéért, hatalmas Iffju Királykátok’

Szemei’ láttára tegnap meg-halátok.”

Aen. L. I. v. 94. O terqve qvaterqve beati quis ante Ora Patrum Trojae sub moenibus altis Contigit oppetere. (A szező jegyzete. A quis szó helyett Qvesi, a moenibus helyett moemibus áll, jav.)

Én pedig azokkal kik velem valának

Egyenessen néki vátték a’ Dunának,

És harmadnap alatt hozzánk el-jutának

Öt vagy hat ezerenn, kik meg-maradának.

Onnan által-megyünk havas-alfőldére

A’ hol már az Atyád jó szállást igére.

De nem emlékezvén tett ígéretére,

Tudod már mit tsinált ’s mi lett bűne’ bére:

Siettem, mert tudtam Fridrik’ kívánságát,

’S a’ ránk törekedő Tsehek’ gonoszságát;

A’ kik eszre-vévén Hazám’ árvaságát,

Majd újjabb rabságra készítik rabságát.

De ez új méreggel meg-keseríttetett

Lelkem, tsak-nem minden reménységet le-tett;

Ne tsudáld hát, hogy ez új sebbel sértetett

Szív, bűnös Atyádnak meg-nem engedhetett.

A’ keserűséget a’ szégyen kisztette,

Mind kettőt a’ harag kétszeresitette;

A’ nyughatatlanság mérgem’ segítette

És könnyen háramszor hármossá tehette.

Tudom, hogy a’ nemes szívnek nem szokása

A’ Durva haragnak holtig fent tartása,

De a’ Te Atyádnak bűne’ meg-bánása

Nem vólt elég-tétel, ’s fent maradt rovássa.

Hogy jobb indúlattal buzgott nemes vére,

El-eresztett, ’s hóltig hüséget ígére,

Sőt nagy embersége ki-jelentésére

Katonái által haza-is kísére.

Ez még tsak annak-is meg-orvoslására

Kevés vólt, hogy árva Hazám’ látására

Nem mehettem korán, hanem olly sokára,

Mikor már a’ roszsz hír kész szégyenre vára. –

El-is ment már a’ hír, – késö enyhíteni,

Kesereg hát szívem otthonn, ’s azt izeni

Budára; hogy szabad légyen kesergeni

Míg magam, ’s népem-is magát ki-piheni. –

Piheni! de mi vólt az én pihenésem? –

A’ sok ezer gond közt azonn törődésem;

törődesem Rímelés szerint jav.

Hogy a’ Várnánál lett szégyen’ szenvedésem

A’ Töröknek viszsza-adni meddig késem?

A’ tél már az időt fagyra változtatta,

A’ vizek’ partjait öszve-ragasztotta;

A’ főld’ színet fehér hóval boritotta

Mellynek a’ mag tsírák bujkáltak alatta.

Kemény szelet hajtnak északról a’ jegek,

Ritkánn látnak fényes nap’ sugárt az egek,

Valamit hordoznak a’ komor fellegek,

Mind fagy, havas eső, jeges fergetegek.

A’ nap már közepénn nyomja Bak’ tsillagát

Fűlt szobába vonja sok nyers Vitéz magát

Törli véres kardját fóltozza kalpagát

Tüszszögve szagolja most-is Várna’ szagát. –

Az el-lankadt ’s fáradt testek meg-újúlnak,

Sokann a’ hartz utánn hartzolni tanúlnak,

Félelem, fáradtság, bánat, éhség múlnak

Betegek épűlnek, sebessek gyógyúlnak. –

Gyógyúlnak. – De az én sebem’ mergessége

Nem enyhűl; és nints-is semmi reménysége,

Tsak a’ hartz, ’s a’ boszszú-állás’ mestersége

Nyughatatlanságom’ ’s töredelmem’ vége. –

Új hír, új kín bántja szivemnek kínjait

Új veszély váltotta-fel ama’ Várnait

Mert ama’ vér-szopó még meg-nem álla itt

A’ Száváig kűldé rabló lovagjait.

De várj, vérrel hízott mord medve’ fajzatja⁶⁹

Ovid. Trist. At lupus et turpes instant morientibus ursi. [Az ursi helyett ursae áll, jav.]

Fel-kél még a’ Magyar, eszedbe juttatja

Hogy fene vad’ és nem vitéz’ indúlatja

Az, a’ melly a’ főldhöz vertet folytogatja. –

A’ sereg gyűjtéshez hozzá-is kezdettem,

Mellyel a’ Törökre törni törekedtem;

De még dolgaimat jól rendbe se szedtem,

Fő rend Társaimtól szomorú hírt vettem.

Hogy a’ Lengyel László’ szomorú halála

Belső zenebonát ’s háborút tsinála:

Melly hír úgy szívenn lőtt, ’s olly roszsz helyt talála,

Hogy réménységem-is kesz méreggé vála –

Hát már, az én sorsom mind hóltig igy leszsz-e?

Hogy minden tzélomtúl el-vettessem meszsze

Országunk ő magát maga-is veszeszsze

És a’ Törököt-is Budáig ereszsze.

Nem várhattam tehát otthonn ki-keletet,

A’ sok gond Budára menni siettetett;

A’ hol velem együtt sok öszve-gyüjtetett

Fő rend, ’s nep, addig-is rendeléseket tett.

Míg az egész Ország Pünköst innepjére,

Pesthez gyülekezzen Rákos mezejére.

Annak ott lejendő el-végezésére

Ki űljön a’ székbe Ulászló’ hellyére. –

Az alatt-el-jött már a’ vidám ki-kelet.

Hátra verte a’ Kos, szarval a’ Hal jelet.

A’ melegebb napok oszlatják a’ telet,

A’ hartztól üresűlt ídőnek vége lett.

Arván maradt Hazám meg-szóllít engemet,

Hogy készíttsem újjabb hartzra fegyveremet,

Nem-is sok tűz kellett gyújtani véremet;

Rendbe-szedem azért hamar seregemet.

Veszem egyenessen útam’ Miziának –

Hozzám még az útban ollyan hírt hozának

Hogy már a’ Törökök Szarnon városának

Környékénn a’ Száva mellett predálnának. –

Siettem, mert féltem attól-is hogy hátúl,

Újjabb roszsz, új bal hír ne jöjjön Budátúl –

Lattzik a’ Török tűz már Szarnon Várátúl

A’ melly tsak húsz-ezer lépés a’ Szávátúl. –

Tüzeket rakatok a’ Száva’ partjánál –

Rá ismér a’ Török a’ hóld’ világánál

Hogy Tábor; de a’ melly még túl a’ Szaván áll,

’S szem-ügyet sem vet rá elébb virradtánál.

Én-is a’ tűz mellett keveset múlattam,

Estendenn a’ Száva vizét át-úsztattam,

És gyors seregemet tsak addig nyugtattam;

Hogy még éjfél előtt-meg-is indúlhattam.

Sietünk Szarnannak sebes lépésekkel,

Hogy akkor üssünk-rá véletlen kezekkel,

Mikor leg bátrabban ’s nyugottabb lélekkel

Hajnali álomban méllyen merűlnek-el

Súgárit a’ piros hajnal tsirkáztatja;

Az új tavasz dérrel elegyes harmatja

A’ mint a’ zőld füvet gyöngy színnel futtatja,

Almos szem-héjjunkat vígan jádzódtatja. –

Aluszol most Török gondolom magamban,

Héj! ha tudnád miként hordozom markomban

Éltedet; alig ha aludnál; azomban

Rá-ütök az édes hajnali álomban

Harsog a’ kard-zörgés, a’ lovak hortyognak

A’ széllyel-dűlt rontott sátorok ropognak;

Hangjai sok öszve-tsikorgatott fognak

Az álmos Török dob’ zörgésinn ki fognak.

Egygyik alig ér-rá jaj’ ki-mondására,

A’ másik fel-ébred szomszédja’ jajjára;

Sok álmos szem ügyet sem vét a’ kardjára

Lót-fút, sir, őrt-kiált,

őt-kiált Sajtóhiba, ért. sz. jav.

meg-őrűlt’ modjára:

Mint a’ főld-indúlás mormoló neszére

Álmos ijedtség száll a’ ház-nép szívére;

’S mikor az agyából ki-ugrik vesztére

Véletlen a’ padlás le-rohan fejére.

Így a’ Török Tábor mint esze-veszettek,

Míg álmos szemekből tsípát törölgettek,

A’ busúlt Magyarság ’sakmánnyává lettek;

Kiknek az álom-is hartzola mellettek.

Én el-nem-eresztem élve a’ kit érek,

Még a’ meg-hóltnak-is több halált igérek;

Nem bírnak a’ zavart néppel a’ Vezérek

’S rettentik őket-is katonáik vérek.

Ehol jön elémbe egy fél-mezítelen,

Üstökönn ragadom szegényt fegyvertelen:

’S úgy tsapom a’ lovam’ mellé le bal felenn,

Hogy ki-szakadt álmos lelke azon helenn.

Dühösködésemmel talám kárt-is tettem,

Mert egynek a’ gombját míg el-tsippentettem,

Az alatt három-is el-mene mellettem;

És a’ mennyit kaptam, többet el-vesztettem.

Van egygy sűrű erdő Szarnon ellenében,

A’ Török Tábornak nagy része féltében

Ide vonta magát; én-is hevenyében

Vadászni indúlék a’ vér’ erdejében.

Sokat a’ vadakból rab szíjra fűzettem, –

Már a’ tábor’ helyt-is magamévá tettem,

A’ katonaságnak jó osztályt engedtem,

És gazdag predával Budára siettem.

Siettem pihenni, de vallyon lehet-e?

Fejemnek a’ gondtól egygy kis pihenete,

Nem ím’ jön elémbe hazám’ izenete,

Hogy köztök az ördög megint konkolyt vete.

A’ Czileai Gróf egynehány társával

Neki bizta magát széles bírtokával

Él a’ meg-holt Király’ halála’ hasznával

És újjat kezd vonni az árva Hazával.⁷⁰

Erre a’ Czileai Grófot Ulrikot, Fridrik Tsászár kisztette; hogy Szakolcza tályékát Pongrátztúl ki akkor oda való Kapitány vólt foglalja-el. Pray Annal. L. I. [A Szakolcza c-jét e-ből jav.]

Ennek már nagy Attya nagy emberré vála

Herman, mivel annak Leánya Borbála⁷¹

Barbara Czileai Grof Herman’ Leánya vólt Sigmond Csaszár’ és M. Király’ masodik felesége, igen fertelmes életü Aszszony; Herman fia vólt Fridrik, Fridriknek Ulrik.

Sigmond Tsászárné vólt; sok kints vala nála,

Melly most a’ Hazának vesztére szolgála.

Mert most Ulrik Horvát, és Tót-Országokat

Rabolta, meg-is vett már sok városokat.

Közben-veték azért Barátim magokat

Hogy viszsza-foglaljam fegyverrel azokat. –

A’ jó vitorlának elég egy kis szellet,

Hív szívemnek-is sok úntatás nem kellett.

Indúlok, (Budára az izenet e’ lett)

Négy ezer lovassal fel a’ Dráva mellett.

Petávia vagyon a’ Drava’ mentében

Ennek egy szép vár vólt által-ellenében

Itt lakott és Úr vólt egész Vármegyében

Ulrik. – De

A D d-ből jav.

majd bele-nézek a’ szemében.

Altal-uszom Dráva’ vizét hamarjába

Rablok és pusztítok egész Czileába’

Addig, hogy a’ kevély Ulrik Gróf, magába

Tér, ’s hív tagnak vallja magát

maagát Sajtóhiba, em.

a’ Hazába.

A’ nyert békességnek mellyet meg-ígére,

Három-ezer embert hagyék őrzésére,

Magam el-siettem Rákos’ mezejére

A’ már közelgető Ország gyűlesére.

Hol az Attya’ hólta után születtetett

Neveletlen László, Királlyá tétetett;

’S addig, míg a’ Király fel-nevelkedhetett,

Az igazgatóság nekem ítéltetett.

Akkor a’ Fő Rendek’ parantsolatjára

Fegyverrel rohanék Atyád’ birtokára;

Tudod már a’ többit, – mert noha sokára

Hazám Drakulától⁷²

Drakula ollyan forma név vólt a’ Havas-alfőldieknél, mint az Egyiptomiaknál Farahó: avagy tsak a’ Vajdáikat ők úgy nevezték; de ezen könyvben mint tulajdon neve úgy vétetik, és a’ fia-is Drakulának neveztetik.

elég tételt vára.

Látod hát Barátom! hogy nem úgy mint fene

Vad, mentem Hazádnak ’s Atyádnak ellene

Mint ember embernek engednem kellene;

De Hunyadi, úgy mint Gubernator mene.

Még az Atyád’ dolga el-sem végeztetett

Az alatt Fridrikhez már követ kűldetett;

A’ ki a’ Tsaszártól ha roszsz feleletet

Hozánd, az ellen-is új hartz rendeltetett.

Fridrik Ersébetet, László kis Fiával⁷³

Ersébetet nem kérték, mert már régen meg-hólt; hanem Lászlót, és a’ koronát.

Magánál tartotta ’s a’ szent koronával –

Majd két esztendeig kértük szép módjával

De nem gondolt Fridrik Hazám’ szép szávával

Kardal tekintünk hát koronánk’ dolgába,

’S mint a’ sebes menykő a’ fa’ óldalába

Rohanok, és mégyek-be Karinthiába

’S pusztitok tüzessen Fridrik országába’.

De nagyobb gondja vólt fogadott Fijára

Fridriknek, mint számos városi’ kárára,

Még tsak nem-is kűldött népe’ óltalmára.

Viszsza-mégyek azért gazdagonn Budára.

Tábori ruhámat még le-sem vetettem,

Országom’ Nagyjait már-is meg-sejtettem

Melly vas-villa szemet forgatnak mellettem

Hogy Király’ személlye’ viselője lettem.

Fájt amaz Ulrik Gróf sok jó barátjának,

Hogy olly koránn nyakát szegtem hatalmának;

Sőt fájt a’ mi nagyobb Györgynek-is magának

Hogy engem’ ő nála elsőbbnek tartának.⁷⁴

Aen. I. v. 26: Manet alta mente repostum Judicium Paridis, spretaeqve injuria formae.

Inkább-is akartam e’ terhet le-rázni,

Nyakamról; a’ mellyet roszszra magyarázni

Kezdettek: mint magam’ vérivel tsatázni

’S viszsza-vonásokkal hazámat gyalázni.

De belém új kedvet önt Hazám’ szerelme,

Kisztet, a’ Törökre fenekedő elme:

Hogy mostani rangom neki új félelme

Leszsz, ’s az én karomnak nem kis segedelme.

Hív szívem, mig Hazám igy ellenem jára

Akadt egy idegen de jó Barátjára,

Ama’ Triballusok’ vitéz Kirallyára

A’ ki mar készen vólt és tsak tőlem vára.

Skanderbég, halhattad ezt a’ nevezetet,

Ki Ibán Attyától zálogba vettetett

A’ Töröknek; a’ kit imádva reszketett

A’ Pogány és Sándor Úrnak nevezgetett.

Kit minek-utána meg-tsalt mesterséggel⁷⁵

Skanderbég, vagy Kasztrióta, az Attya helyett kezes lévén a’ Töröknél, annyira érdemesitette magát, hogy Épirus’ és Albania’ Fejedelméve tétetett; akkor el-pártolt a’ Törőktül, és negyvenszer verte-meg a’ Törököt; holott 16. ezernél többet soha sem szokott az ütközetre vinni.

Öszve-szövetkezénk erős szövetséggel

Amurates ellen. – Reménylett

Az R r-ből jav.

jó véggel

Mert az tsak magával sem birt Skanderbéggel.

Miként bír hát maga e’ kettős teherrel,

Ha én rajta mégyek egy ollyan emberrel

A’ ki tsak nem rég-is hallatlan fegyverrel

Hatvan ezret vert-meg tizen hat ezerrel.

’S valóba a’ Török hatalomnak vége

Lett vólna, ’s második Murát’ temetsége

A’ rigó’ mezején; de már ellensége

Vólt tzélomnak, a’ György’ hiti-szegettsége.

Mint a’ ki bujdosva szokott jönni menni

Viszsza-tettzik annak soká otthonn lenni;

’S akárki maraszsza nyúgodni, pihenni,

Úti-fűvet készül talpa alá tenni.

Én bennem-is a’ hartz úgy természetté lett,

Hogy tán nem-is élet a’ nélkűl az élet:

’S nyomja bár Lelkemet halál vagy ítélet

Ha hartzra kell menni azonnal fel-éledt.

De már azt nem tudom: mi különös Lélek

Bennem; hogy a’ Török hartzért halok élek.

Kiket mind örökös ellenségnek vélek,

’S irgalmatlanabbúl tudok bánni vélek.

Magamnak érzem-é vesztemet vagy annak?

De bennem olly mérges indúlatok vannak,

Hogy ha rám egyszersmind sok százann rohannak

Mint oroszlán bátran megyek e’ vad kannak.

Kivált most, mint kígyó a’ farka’ vágását

El-nem felejthetem népem pusztúlását,

A’ Várnai hartznak várva várom mássát

Hogy nyakába viszsza döntsem a’ fort kását.

Úgy végeztem azért most Kástriótával

Hogy a’ közép őszszel Szent Mihály havával

Ő Bosznia felűl nyomúljon hadával

Én hazúl indúlok Hazám táborával

A’ Töröknek az-is alkalmatlan lészen

Hogy kezdetet a’ hartz hideg, őszszel vészen,

Az-is; hogy ha ketten két felől mérészen

Rajta megyünk ’s útját el zárjuk egészszen.

Huszon-két ezerrel már én a’ Dunához

Értem Orzsovánn túl Szeverin’ varához.

Kűldök Györgyhöz hajdan Hazám’ barátjához,

Hogy készűljőn ő is nyúlni a’ kardjához.

De nem engedte-meg néki déltzeg vére,

Hogy ő régi Vezér ’s Királyfi létére

Vezérségem alatt a’ Márs’ mezejére

Jőjjön, koszorúzott feje’ szégyenére.

Gondol azért ’s izen szép ki-fogásokat,

De mind úgy intézte a’ jó György azokat,

Hogy vádolt mind engem’ mind a’ Magyarokat

És nem hagyta helyben ez új szándékjokat.

Fel-gyulladt a’ méreg lángoló szívembe,

Fortélyt tapasztalván olly jó emberembe;

A’ kit birtokába én magam tettem-be

’S meg-mentettem éltét sok veszedelembe.

Velem vala színe mind a’ Nemességnek,

Mérgelődnek ők-is ’s tüzzel-lángal égnek

Nagyobb-is e’ titkos tsalárd-lelkűségnek

Ereje ’s félelme, mint az ellenségnek.

Rá rohanunk azért a’ György’ országára,

Mint ellenséggé vált barát’ birtokára,

’S kölykétűl meg-fosztott oroszlán’ módjára

Rablunk, tüzet hányunk sok szép városára.

Ezt meg-hallván fel-hágy György a’ vitézséggel

Nem jön mi ellenünk tábori készséggel;

Hanem új kezet fog a’ vólt ellenséggel,

El-árúl engemet álnok mesterséggel.

Meg-izeni titkon a’ Török Tsaszárnak,

Hogy már a’ Magyarok Rátz-országban járnak,

Még Skanderbégtől-is segítséget várnak,

Hogy együtt rohannak a’ Török határnak

Jó leszsz azért őtet belyebb ereszteni

’S viszsza-menő utját jól bé-keríteni.

És míg a’ máséra ő a’ fogát feni

Maga’ országától meszsze rekeszteni. –

Míg itt a’ Magyarság tör, ront, pusztít, éget,

El-únom az alatt várni Skanderbéget;

’Sofiának tartok, tudtam a’ térséget,

Mert ott jól meg-vertem már az ellenséget.

Hát ím’ jön két Magyar, egy pár Rátz Nemessel

A’ kiket kűldött György, ’s már Amuratessel

Beszéltek; de mostan el-fogattak lessel. –

Így járunk ám néha a’ hív Akhátessel.

Ezek ki-beszéllik György’ minden titkait

’S hogy már nyóltzvan-ezer serény lovassait

Hozza, úgy intézvén a’ Tsászár, dolgait;

Hogy kétszeresíttse most ama’ Várnait.

Meg-búsúlok, rágom nyelvemet mérgembe’,

Hogy kinek tudtomra soha életembe’

Nem vétettem; ’s a’ ki olly színes vólt szembe’,

Igy akar dönteni a’ veszedelembe.

Nehéz a’ harag közt tisztán gondolkozni

De késő-is vólt már jól meg-határozni,

Viszsza-menni leszsz-é, jobb vagy hadakozni?

Vagy a’ Törököt-é vagy Györgyöt nyomozni?

Ha viszsza-nyomúlva el-vesztem helyemet;

Meg-tsalom Skanderbég kedves emberemet,

A’ kit e’ temerdek sok nép porba temet

Míg ő a’ ki rendelt hellyen vár engemet.

De ha itt maradok, el-zárja útamat,

’S ha a’ hegyek közzé szoríthat magamat;

Mig ide nyomozza Skanderbég nyomomat,

Talám elébb hírűl viszik halálomat.

El-nyomúlék azért egy-kevéssé fére

Bulgárral ütköző Rácz-ország szélére.

Hol már ha népemnek jön segítségére,

Skanderbég, könnyebben ’s közelebb-is ére.

Itt gyönyörű kies térségek valának,

Húsz ezer lépésre hoszszan el-nyúlának

Körös-körűl kies nagy hegyek állának.

Ez vőlgyet a’ Ráczok hivják Kosonának

Mint hoszszúkás tolyás ollyan a’ formája

A’ Sitnicza vize által folydogálja,

Bosnyáki hegyekenn fakad forráskája

’S a’ Dunába szakad kígyós tsatornája.

A’ Török tábornak itt által-jöttével

Íjeszt egy vén Aszszony nem jó szerentsével;

„Hogy mikor Hunyadi által-ment népével

Tsak egy nap foly vala zavarodott lével.

De a’ Török tábor ezt úgy meg-zavarta,

Hogy a’ zavarodás harmad-napig tarta. –”

Ő a’ nép’ sokságát mondani akarta

Az én szívemet-is ugyan tsak az marta. –

De mit nékem hetven, nyóltzvan ’s több ezerek?

Ezzel még magam-is ütközni meg-merek;

’S ha Skanderbégtől-is segítséget nyerek,

Török vérrel folynak ezek a’ víz erek. –

Egy kis dombotska vólt a’ vőlgy’ hajlásában,

A’ Sitniza annak folyt-el az allyában,

Itt hólt meg, egy Murát Tsászár hajdanában,

’S fekütt egy kő-oszlop alatt sír-halmában.

Ki mikor ez hellyen készűlt a’ tsátára

Sok rigó repdesett és szállt sisakjára

Sőt mikor oszlopot tettek-is halmára

Sereggel sok rigók gyűltek oszlopjára.

Ez hely rigó mező nevét innen vette,

’S a’ Török e’ dombot szent helynek képzette,

A’ Tsászár hát útját ide siettette,

Mert a’ szent oszlopot én tőlem féltette

De én ezt az egész dombot el-foglalám,

Mert itt könnyen hozzám fér, ha meg-nem tsal ám

Skanderbég’ serege, a’ Török-is talám

Nehezebben piszkál onnan alól alám.

A’ Török ezt látván kéntelen vívé-be

Temérdek seregét a’ vőlgynek öblébe.

Félt, hogy ne kerűljön Amurát’ elébe

Hajdani Druszája’ temető vőlgyébe.

Én a’ viadaltól mind tsak tartózkodtam,

Mivel, hogy Skanderbég közelget, hallottam,

De már a’ boszszontást tovább sokallottam,

Népemet hát harmintz-két részre osztottam.

Biztatom a’ kétes szívű vitézeket

Hogy el-ne tsüggeszszék baj-vívó kezeket,

Nemes bátorsággal táplálják szíveket,

Nem egyszer láttak már ennyi ezereket –

El-nézem a’ Török’ temérdek sereget

El-fogta egészszen a’ nagy vőlgy’ réteget,

Mintha a’ levegőnn látnék sok felleget,

A’ melly el-borítja egészszen az eget. –

Kitsiny seregemet már jól rendbe-szedtem

A’ dombról két felé szárnyat eresztettem

Székelyt⁷⁶

Szekely János. Hunyadinak Attyafia.

vasasok’ vezérivé tettem

’S négy szegű seregben közbe helyheztettem.

Kezdi a’ nyilazást a’ Török tüzessen,

Viszsza-veri Bánfi⁷⁷

Bánfy István és Losontzy Benedek Magyar Fö emberek, akkorba híres Kapitányok.

a’ tüzet mérgessen,

Losontzi Benedek hogy többet tehessen,

Közelebb megy’ a’ jobb szárnyal egyenessen.

Úgy, hogy noha későnn majd három órára,

Úgy rá tör a’ Török sereg’ bal-szárnyára;

Hogy mire én oda értem új tsatára

Meg szaladt a’ Török, engem’ bé-nem vára.

De míg én Losontzit segítni siettem,

Meg-tolatott Bánfi mire észre vettem; –

Hogy a’ Tsaszár fellyebb nyomúlt meg-fejtettem,

Noha még Székelyt nem igen féltettem.

De ha ez utólsó segédre hagyatott

Nép már illyen hamar meg-háborítatott

Féltem, és siettem. – Már

Az M m-ből jav.

fel-is ugratott

A’ Tsaszár a’ dombra, de sort nem bonthatott.

És míg Székelyvel erőssen versengett,

Meg hallja, hogy az én mérges szavam zengett;

Kard vasam a’ Török’ kaponyákonn pengett,

Meg-íjed hát, ’s újjabb erőért izenget.

Nékem, az újjonnan ellenem hozatott

Erő, új gondot ád, és méltán adhatott;

Egy tsapat Magyarnak nem tsak egy tsapatot

Kellett hátra-verni, hanem ötöt hatot.

Sózom az elsőtől az utolsó sorig,

Sok kevélly Basákat le vertem a’ porig;

Űztem Amuratest szintén a’ sátorig,

’S nagy vér-ontást tettem, mind nap le-ment-korig.

Sántzba veszi magát a’ Török végtére,

Én-is helyre verem népemet estvére,

Ejjel a’ Nemesség tőlem órát kére,

A’ hólnapi hartznak el-íntézésére.

Számba-veszem tehát mind a’ sebesseket,

’S a’ szekerek közzé be-kűldöm ezeket;

Bíztatom erőssen a’ hív vezéreket,

Hogy jó Hazájokért ne szánják véreket.

Tartson a’ mint tarthat karunk’ vitézsége,

Míg Skanderbégnek-is el-ér segítsége,

Kivel, ha meg oszlik nevünk’ ditsőssége,

Azzal leszsz a’ Török ditsősségnek vége.

Rendelek jó korán hajnal’ hasadtára

Nyúgottabb sereget az első próbára,

Mert Székely serege ollyan vólt jobbára,

Hogy még semmit sem tett, tsak a’ szótól vára.

De bezzeg a’ Tsászár ugyan azt végzette

A’ kinek még negyven-ezer vólt mellette,

A’ ki még a’ kardját tegnap fel-sem-vette,

A’ leg-első sorban ő is ezt vezette.

El-kezdjük hajnalban ’s már nap’ fel-kőltére

A’ karomonn folyt-le a’ Török nyak’ vére;

Mérgibenn a’ Magyar ebédet sem kére

Mert kapott Török húst fölöstökömjére.

Azomban a’ Tsászár mind tsak azt vi’sgálja,

Hol, és merre villog Hunyadi’ szablyája? –

Látván hogy erejét híjjába probálja

’S ez maroknyi Magyar mindég útját állja.

Maga hát, mind az én népemet zaklatja,

Ha jól meg-szeldelem meg odébb ugratja

Seregét; a’ szomszéd szárny’ hegyét szaggatja,

Addig, hogy bajnokját fére tsalogatja.

Én-is bolond észszel mind tsak azt gondolám,

Hogy tsak külön akar velem vívni

vívi Sajtóhiba, em.

talám,

Hát egyszer hírt hoznak; hallám, és fájlalám,

Hogy az Istentelen forrót döntött alám.

Meg vólt parantsolva két vezér Basának;

Hogy míg ezek engem jobbról boszontának

Addig ők a’ Magyar sereg’ bal-szárnyának

Hat annyi sereggel néki rohannának.

Úgy lett, de Székely-is bezzeg elő szedte

Erejét; az egygyik Basát el kergette

Másik előtt magát szaladni színlette

Akkor víszsza-fordúlt ’s a’ nyakát el-vette:

Meg-szalad a’ Török vezérje’ vesztével,

Utánna a’ Magyar szörnyű hével-lével;

De tsalt Amurates áll mesterségével,

Mikor engem fére von vala népével.

Mert mikor a’ Török már meg-futamoda,

’S űzve a’ Magyarság futkos ide oda;

A’ harmadik Basa dobolva jelt ada,

’S az el-széledt népre új néppel támada.

A’ Tsászárt már én-is meg-nyómtam, kergettem,

De a’ tábor helytől meszsze nem sijettem, –

Fel-ugrom a’ dombra. – Mindjárt

Az M m-ből jav.

észre vettem,

Miert ólálkodott a’ Tsászár mellettem. –

De már késő. – Látom

Az L l-ből jav.

a’ Török sereget

Jönni, mint egy sűrű szeles fergeteget,

Melly már bal-szárnyamba nem talált eleget,

Fel a’ hegynek vágtat, ’s engem-is fenyeget.

El-esett ez napi fáradtságom’ bére,

De hogy rá ne üssön Táborom’ helyére,

Minden seregemet viszem ellenére,

’S ki állok elébe a’ hegy’ mellyékére.

Ezt látván a’ Török meg-állítja magát,

Nem merte a’ hegyre fellyebb hozni fogát,

Állván várja a’ szép est-hajnal’ tsillagát,

Én-is meg úntam már az nap’ a’ hartz’ szagát.

Viszsza-megy estendenn vígann szállására,

De én sírva néztem népem’ bal-szárnyára,

’S tsak a’ vólt szememnek vígasztalására

Ha nézett a’ Basa fej’ kaponyájára.

Éjtszakára kelve rendelek leseket,

És meg-kettőztetem

meg-kettőztetm Sajtóhiba, em.

az őrizeteket;

Hogy míg vitézeim nyúgtatják testeket,

Amaz ne koholjon új mestersegeket.

Én-is a’ nyúgalmat keresve kerestem,

Mert már két egész nap el-fáradott testem;

De még álmomban-is Skanderbéget lestem,

Semmit sem nyughattam, tzélomtúl el-estem.

Hát ehol az első hajnal’ hasadtára

Zeng a’ hegy bőg a’ főld, bús bika modjára;

Fülem fél álmossan neszez a’ lármára,

’S emlékezik Lelkem szomorúnn Várnára.

Várnára, és éppen Várnától érkezett

Egy ezer sebekkel rútúl meg-vérezett

Kép⁷⁸

Ollyan formánn, mint mikor Hektor Eneásnak meg-jelent a’ Trojai veszedelemkor Virg. Aen. L. II. v. 270.

kit ama Lengyel Lászlónak képezett

Szemem, és e’ gyászos latásra könyvezett.

Tsonkázott kezei, szeldelt képe, szája,⁷⁹

Itt ennek a’ látásnak le-irásában van majmolva Eneásnak Deifobussal való beszédje. Aen. L. VI. v. 495.

Vállára bitsaklott feje, kék ortzája,

Írtóztat, de még-is el hitet formája,

Hogy ő a’ Magyarok’ ama hív Királlya.

Pihegett még most-is és félve reszketett,

Takarná sebjeit de már nem lehetett;

Ah tsupa vitézség! ah tsupa szeretet,

Hogy így el-változál miképpen lehetett?

Tűnődtem sokáig, ’s némánn kételkedtem,

Álom-é vagy árnyék a’ mi áll mellettem?⁸⁰

Aen. L. III. v. 173. Nec sopor illud erat sed coram agnoscere vultus, velatasqve comas praesentiaqve ora videbar. [A sopor helyett sorpor áll, jav.]

Sokszor rá tekintve el-el-keseredtem,

Végre hozzá szollok ’s szómat így kezdettem.

„Vitéz nemes Király! ki mind fegyverével

Hatalmas, mind kettös Kiralyi nevével,

Ugyan ki mert bánni ’s ki engedelmével

Illyen kegyetlenűl ártatlan fejével?

Az nap, hogy Hazámnak nagy veszedelme lett

Várnánál, egy árnyék szót adott és jelet,

Hogy fárattan a’ sok hólt test rakás felett

El-estél és vitéz éltednek vége lett.

Akkor én jól-lehet ez meg-merevedett

Test’ kép, tiltott, ’s tovább menni nem engedett

Siettem meg-látni Királyom! Tégedet

És a’ Jantsároktól el-venni testedet.

Mert, még leg-előszször a’ hartz’ kezdetével,

Nagy Lajos súgár közt fénylő szent képével

Meg-jelent, ’s parantsolt az egek’ nevével,

Hogy vigyázva bánjak a’ Király’ éltével.

De nem mertem neked ezt meg-jelenteni,

’S ezzel a’ népnek-is kedvét el-veszteni,

Hanem a’ mint könnyen lehetett sejteni,

Mind nyomodba valék éltedet menteni.

Parantsolva kértem mint-egy, Felségedet,

Hogy Te ki ne mozdítsd közép seregedet,

De mivel nagy Lelked szómnak nem engedett;

Fáradtsággal kellett mentenem éltedet.

’S mondhatom, a’ látott Nagy Lajos’ nevére

Nem vigyáztam annyit magam’ életére

Mint arra, hogy vitéz Kiralyomnak vére

Ne légyen a’ gyászos hit-szegésnek bére.

Mikor a’ szomorú látás el-érkezett,

Hogy már a’ vad Jantsár nyakadhoz férkezett,

Szívem Nagy Lajosra sírva emlékezett

De már hijjába vólt minden igyekezet.

Vólt ugyan még erő Vezéred’ kezébe’

Rohantam a’ gyilkos Jantsárok’ közzé-be,

Háromszor ragadék Királyom’ testébe,

De sok ezer kard jött karom’ ellenébe.

Mellyre a’ test’ árnyék ekképpen felele;

Híjja nélkűl vala hűségednek jele,⁸¹

Aen. VI. v. 509. Nihil o tibi amice relictum, Omnia Deiphobo solvisti. – – [A szövegben relictum est áll; az est szót az eredeti szerint töröltük.]

Mindent sőt többet-is tselekedtél vele

Mint egy jó Atyától egy fi érdemele.

De ama’ Julian’ nagy negédessége,

’S bíztató szavának mérges édessége

Okozta, hogy légyen éltem’ kínos vége

’S ez emlékezetes testem’ kissebbsége

Mert mikor pántzélos ruhámat rám vettem

Atzél sisakomat a’ főldre ejtettem;

Az egyik test őrző el-ájúlt mellettem;

Hogy ez már nem jó jel, mindjárt meg-sejtettem.

De ha minden vitéz minden kis esetre

Meg-íjed, és félve megy’ az ütközetre;

Mit tsinál majd a’ kard’ ’s dárda’ zördűletre?

Ha rá tör a’ bátor a’ meg félemlettre.

Nem-is illett vólna, hogy egy Király’ vére.

Meg hűljön sisaklya’ történt el-estére:

De vajha Vezérem’ okos beszédjére

Inkább hajlék vala, mint a’ Pap’ kértére.

Mikor már Táborom kemény ütközettel,

Sok hólt testet sok hólt testel temetett-el,

Ehol jő Julián’ fáradt lélekzettel

’S imádja a’ Magyart szörnyű dítsérettel.

Már úgy-mond mind a’ két szárnyat úgy meg tolja

Népünk, hogy tsak alig marad hír-mondója.

Hogy van? hogy nem mozdúl a’ Király’ zászlója?

És azt Amurates tsak állva tsúfolja.

Tsak az Hunyadinak minden mestersége

Hogy mikor a’ hartznak ditsőűl leszsz vége;

Ki-ne tessen a’ nagy Király’ vitézsége,

’S tsak az övé légyen a’ hartz’ ditsőssége,

Azomban, ha Te-is ki-mozdúlsz népeddel,

Meg verhetd a’ Tsászárt erős fegyvereddel;

’S hogy épen maradjon óh ne-is szenvedd-el,

’S végezd-el a’ hartzot nagy vitézségeddel. –

Buzdúl heves vérem Julián’ szavára

Ki-mozdúlok, és rá tsapok a’ Tsászárra,

A’ ki már rettegett, sokat nem-is vára,

Hátra nyomúl a’ több sereg’ példájára.

Kétszer hívtál-viszsza, ah! mind jút eszembe,

Bíztam ugyan bíztam bíztos vezérembe’,

De már nem tagadom azt verték fejembe,

Hogy gántsolni akarsz kész ditsősségembe’.

Viszsza-szöktem tehát tőled harmadszor-is,

És sok száz Törököt le-sóztam akkor-is;

Hátat vet a’ Jantsár bomlik már a’ sor-is,

A’ Tsászár futóba indúl háromszor-is.

Valahányszor hangzott kard vasam’ pengése

Mind annyiszor füstölt feje’ gőzölgése.

Már közel vólt hozzám hallott pihegése,

Menne. – De

A D d-ből jav.

meg-vala gátolva menése.

Meg fogja egy Basa a’ lova’ kantárját,

’S ekkép’ pirongatja meg-íjedt Tsászárját;

„’S hát Te a’ ki bírod e’ világ’ határját

Félsz-é e’ kis hartznak meg-gázolni sárját?

Im’ a’ Magyaroknak gyermekdéd Királlya,

Tíz-huszad magával a’ tsatát ki-állja

’S hát a’ Tsászár, a’ kit sok ezer szolgája

Őriz, egy gyermeknek fekszik-é alája?

Meg-áll a’ Jantsárság e’ szóra reszketve,

’S míg én a’ Tsászárra fenekszem sietve

Jobb felől a’ lovam óldalba böketve

El-esik, a’ nyakánn engem által-vetve.

Akkor a’ Jantsárok el-lepnek engemet

Ki gördűl sisakom, a’ fegyver el-temet,

Sok ezer sebekkel motskolják testemet,

Kiáltja a’ Tsászár; vágják-el fejemet.

Óh Isten, ha szabad boszszú-állást kérni

Méltóztass neki-is illyen fontal mérni.⁸²

Aen. VI. 530. Di talia Grais Instaurate, pio si poenas ore reposco. [A Grais helyett Grajis áll, jav.]

Vajha Hunyadiról lehetne ígérni,

Hogy boszszú-állással tudjon viszsza-térni!

De kedves Vezérem! az ég’ rendelése

A’ boszszú-állással mánál tovább kése;

Sőt meg-tiszteltetik sok Magyar’ veszése

Hírével Amurat’ Tsászár’ temetése.

tametése Sajtóhiba, em.

Tudod: hogy a’ Török frigynek esztendeje

Még ki-nem tőlt; minden népednek ereje

El-vész: a’ boszszúnak nintsen még ideje

’S ma Vér’ mezeje leszsz a’ Rigó’ mezeje.”

E’ szóra sebessen el-mene mellettem,

El-tűnt – az álomból én-is fel-ébredtem,

Tsorgott rólam a’ víz, ’s észre nem vehettem

Hogy sírtam-é vagy tsak néki melegedtem.

Szorúl a’ lehellet pihegő melyembe,

Míg e’ szörnyű látást forgatom eszembe;

Sokat, kételkedem ’s gyanakszom féltembe,

Ha szálljak-e ma-is a’ Törökkel szembe. –

Lám azzal bíztatott Ulászló’ képzése:

Hogy itt leszsz Amurát Tsászár’ temetése;

’S tán a’ boszszú-állás tsak ez egyben kése,

Hogy sok Magyarnak leszsz együtt el-veszése.

Későnn a’ hartz után jutott az eszemben:

Hogy más Murát fekszik itt egy sír-veremben,

Mellyet, a’ mint meg vólt mondva képzésemben:

Bezzeg meg tisztelék keserűségemben

Fel kőlt már, súgárit a’ nap ragyogtatta –

Látom a’ Törököt a’ Dombnak alatta,

Mert azt, a’ táborral már körűl fogatta

’S mint egy hegyenn épűlt várat ostromlotta.

Tegnapi soromat én is meg-bontottam,

A’ Sitnitza felől egy zászlót sem hagytam;

Egyenest a’ derék

Jerék A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

tábornak tartottam

’S Félénk vitézimet akképp’ szóllogattam:

„Nem esett ugyan-el szívem’ reménysége,

De látom, kétséges még is a’ hartz’ vége,

A’ Töröknek tegnap történt nyeresége,

Lett a’ mi népünknek nem kis vesztesége.

Körűl vagyunk véve, viszsza nem mászhatunk

Már Skanderbégtűl-is semmit sem várhatunk

Ha ki szabadúlni vagyon akaratunk,

Hartzoljunk keménnyen a’ míg hartzolhatunk:

Tsak oda siessünk a’ hol többen várnak

Egyenessen néki tartsunk a’ Tsászárnak,

Annak a’ feje leszsz egy haszna a’ kárnak,

Mellyet kell vallanunk mikor így be-zárnak

Nagy reménységem van, hogy azt el-nyerhetem,

Tsak kövesd példámat Szerelmes Nemzetem.

Én ímé ki tettem kotzkára életem’

A’ közép sereget majd magam vezetem.

Martzali⁸³

Martzali Imre, egy az ország Bároi közzűl, akkor Királyi ajtónn álló volt, Jánitorum Regalium Magister.

a’ Népnek álljon jobb szárnyára

A’ balt az Ötsémre az Oláh Vajdára

Bízom. Ki ki markát úgy nyomja kardjára

Hogy ma szert tehessünk a’ Tsászár nyakára.”

Megyünk de Székely az első tsatába,

Vitézűl el-esik kemény hartzoltába,

Ennek Bánfi István nyomúla nyomába

Ez is meg hal hamar, ugyan egygy órába.

Én a’ Nemességgel ’s az Oláh sereggel

Vívok a’ Jantsárral, a’ dühös féreggel

Tzélom vólt Amurat Tsászárhoz jó reggel

Köszönteni menni vas ro’sda’ méreggel.

A’ mint tűnt ragyogó sisakja szemembe,

Mintha kész nyereség vólt vólna kezembe;

Le sózok húsz harmintz Jantsárt síettembe

Meg-ugrék a’ Tsászár, és nem vár engem-be.

Magát a’ menedék sántzba vette belé,

Fut a’ réműlt Török ki egy ki más felé,

De a’ míg ezeket bús karom mívelé,

Hírűl hozzák egyszer Martzalit mi lelé?

Hogy mig Losontzival várt prédat kerestek,

És sok Török soronn által útat nyestek;

Kemény hartzoltokban mind ketten el-estek

’S Fetreng, az Amuráth-sír halmánál testek.

Akkor jut eszembe hajnali látásom,

Hogy nagyon korán van még boszszú állásom,

Így tett tisztességet roszsz magyarázásom

Miatt, Amuráthnak sok meg-hólt pajtásom.

A’ réműlt Tsászárba bátrabb indúlatot

Önt Székely zászlója a’ melly el-fogatott;

Kűld a’ tábor helyre temérdek tsapatot;

Melly már alig talált Magyart ötöt hatot.

Körűl nézem én is jobb és bal kezemet,

’S hát minden vitézim el hagytak engemet,

Dúllya már a’ Török ’s el-lepte hegyemet,⁸⁴

Ez a’ veszedelem történt 1448-dik esztendőben Hunyadi Gubernatorságának 4-dik esztendejében. Sz. Mihály hava’ utollyán indúltak el a’ Dunátúl, Mindszent Hava’ 19-dik napján kezdették a’ hartzot, és ezt a’ hartzot követő fogságábúl Karátsonra szabadúlt meg Hunyadi. – A’ Rigó mezején harmintz négy ezer Török veszett-el.

El tserélem azért félelmes helyemet:

Sietek e’ vőlgynek bértzes szomszédjára –

Az erdőbe érek nap’ hanyatlottára;

És onnan tévedtem ez erdős pusztára

Ezen nem-is reménylt Gazdám’ szállására.

NEGYEDIK KÖNYV.

Summája.

Az Irígység a’ Tolvaj Gazdának szívébe be száll, és álmában el hiteti őtet, hogy Hunyadit örökös rabbá ejtheti, a’ mint hogy be-is viszi őtet Szendrő’ Városába, és ott meg fogatja. – Hunyadi, György’ elébe vitetvén pirongatja Györgyöt, Hunyadi rabsága’ híre el érkezvén Budára, nagy zenebona támadt az országban, – gyűlés tartatik. – Nagy Lajos a’ kis Mátyásnak meg jelenik álmában, hogy mennyen az Attya’ mentésére. Mennek is sok Fő rendek Lászlóval és Mátyással a’ Hunyadi’ Fiaival Szegedre; és onnan Dienes’ Esztergomi Püspököt a’ két Iffjú Hunyadival Szendröre botsáttyák; a’ hol meg egyeznek Györgyel hogy az öreg Hunyadi szabadonn botsáttasson, László Györgynél kezesnek maradjon, Mátyás pedig vegye el a’ György’ Leányát. – Haza jővén Hunyadi fegyvert fog György ellen, és annak Magyar országi birtokait el-foglalja, de utóbb a’ Magyar Urak kérésére meg enged néki. Sőt azután rajta ütvén a’ Török azért, hogy Hunyadit el-botsátotta, Hunyadihoz folyamodván György segíttségért, ez el-megy maga, és a’ Mura mellett a’ Törököt keményen meg verte, Fritzbéget a’ vezért el fogta, és a’ rabokat Györgynek ajandékozta.

Hunyadi ezeknek ki beszéllésével

Nem bírt már bánatos szíve’ keservével;

Küszködik eleget

el-eget Az elválasztó jelet elhagytuk és a szót egybeírtuk.

könyvező szemével

De el telik végre ortzája, könyvével.

Bamúl a’ gazda is könyvező szemekkel,

Miként jádzik a’ bal sors az erőssekkel?

’S a’ bús előtt kedves közös keservekkel,

Bíztatja Vendégjét, édes beszédekkel.

Sorsa le irása tartott olly’ sokára,

Hogy már az éjtszaka hajnal felé jára;

’S már álmatlansághoz szokott szem héjjára

Nem jön tsendes álom teste’ nyugalmára.

A’ Gazda szép szóval kezdi javallani,

„Hogy jobb leszsz egy kitsinyt talám e’ mostani

Búval terhelt fejet, álomra hajtani,

Azután lábunkat útnak indítani.

Talám míg az álom nyugtatja testedet,

A’ nemes reményseg kétséges Lelkedet

Meg szálván, annyira meg-újít Tégedet,

Hogy el felejteti minden keservedet.”

Úgy is lett, az álom a’ nyugtatás végett

El jön, ’s Hunyadinak hoz-is reménységet.

De hoz, amannak is mérgessebb vendéget

Vendégje’ vesztére vágyó irígységet. –

Míg dolgoz az álom a’ Tolvaj’ testében

El-jön az irígység Amurat’ képében

Györgyöt ’s Ulrik Grófot állítja elében,

Vitéz Vendégjének a’ főldön fektében.

’S képzeli magának a’ tolvaj álmában,

Mintha ő Hunyadit fogná aluttában,

Györgynek lántz és békó tsergett a’ markában,

A szó a lapszél miatt elválasztva szerepel (marká-ban), de az elválasztójel helyén vessző áll.

Mellyet készűlt vetni Hunyadi’ nyakában.

Ulrik, a’ fejére éles kardot mére,

Hunyadinak még tsak meg sem pesdűlt vére,

Amurates siet menni mentségére,

Rabúl kéri, ’s érte nagy kintset igére.

Fel ébred e’ szívet rémítő látásra,

Rá tekint a’ subánn aluvó pajtásra. –

Az aluszik, de ez a’ már aluvásra

Rendelt időt, szánnya a’ gondolkodásra.

A’ mirűl az ember nappal gondolkodik,

Többnyire éjtszaka mind arúl aggódik:

De ez az ehes kan, ki makkal álmodik,

Másképp’ magyarázza álmát, ’s agyarkodik.

Amuratest, Györgyöt, ’s Ulrikot álmában.

Ez életét meg-unt Tolvaj, nem híjjában

Képzelte; mert őket tsak ez éjtszakában

Hallotta forogni vendégje’ szájában.

De ő ezt Isteni jelentésnek vélte,

Jó vendégjét a’ György’ rabjának ítélte

’S hogy az ő markában vagyon ennek élte,

Mellyel magának-is jobb sorsát reménylte.

Mind így gondolkodott a’ bolond magában;

„Minden segitségem veszni fog híjjában,

Mivel Hunyadinak maga Hazájában

Számos irígyei vagynak mostanában.

Ha a’ nagy jutalmat mellyet meg-ígére

Meg adná is, ez a’ Magyarok’ vezére;

Nem űltethet engem az Atyám’ hellyére,

A’ ki segitséget maga mástúl kére.

Ulrikot már régenn ellenséggé tette,

Györgyöt is a’ minap meg keserítette;

A’ Török, országot kész adni érette,

Hazája-is alig köt kardott mellette.

Ha Tehát én őtet Belgrádba vezetem,

Sorsom jobbúlását alig reménylhetem:

Sőt míg én e’ szökött rabot kisérgetem

Györgynek-is reménylett kedvét el-veszthetem.

De ha adom őtet Györgynek a’ markába,

Mint Lelkem álmában talám nem híjjába

Képzelé; míg a’ hír el-fut Hazájába

Az alatt eshetik Török’ rabságába.

Erős most a’ Török két nagy ütközettel,

Mellyekenn a’ Magyar nagy erőt vesztett-el,

György-is könnyen bán hát az árva nemzettel,

’S jól tehet fél szemű e’ szám-ki-vetettel.

Mellyet tsak azért-is örömest meg tészen,

Hogy ez Hunyadinak kettős halál lészen,

Hogy ő, ki nem rég’ is pusztított merészen

Rab; ’s az én szerentsém helyre áll egészszen.

De ám, ha sorsomat meg nem változtatja

En el-keseredett elmém’ gondolatja;

Ez illy boszszú állást méltán kívánhattya

Egy hív Fitól, annak szerentsétlen Attya.

Édes az, ha a’ sok boszszút szenvedettek,

Magok gyilkosinak gyilkosi lehettek,

A’ meg folytott gyengék mint egy meg-éledtek

Ha a’ folytogató haldoklik mellettek. –

Ah! de miként vessem ezekre fejemet?

Hogy árúlhassam-el Nemes vendégemet?

Ki már hűségére le-kötött engemet,

’S el-vehette vólna most-is életemet.

Bizony az egek-is nagyobb dolgok végett

Őrzik e’ nagy Vitézt, ’s merő Vitézséget;

Ki, ki álvan e’ sok szerentsétlenséget,

Érhet még, a’ sok baj után, bóldog véget.

A’ ki sok szél-vészbűl rév-partra férkezik

Hív kormányossárúl híven emlékezik;

Tán ha Hazájába bóldogúl érkezik,

Hunyadi-is, rólam el-nem-felejtkezik.”

Ekképp’ hánnya veti kétséges elmével.

A’ tolvaj; mit tégyen Nemes vendégjével?

Küszködik a’ kétes remény, félelmével,

Barátja’ hűsége Attya’ szerelmével.

Végre el-tökélli tsak ugyan magába’,

Hogy Attya’ halálát nem hagyja híjjába’,

’S Magyar ország felé vezető útjába’

Mivel Belgrád tsak maga’ titkolására fel kőltött Hazája vólt Hunyadinak; már most nem törődött vele akar mere vezesse, tsak hogy hamarébb érje Hazáját. (A szező jegyzete.)

Bé viszi Hunyadit Szendrő városába,

Fordítja már a’ nap tüzes kerekeit,

Oszlatja a’ setét ég’ apróbb tüzeit –

A’ hajnal ritkítja pirosló színeit,

Fel nyitja a’ fáradt Hunyadi szemeit.

Mennek ’s bátorsággal követik útjokat,

Mind ketten jó véggel bíztatják magokat;

Néma halgatással gondolkodnak sokat,

Hol ’s mikor érik-el fel-tett szándékjokat?

Szerentsétlen Vitéz! be meg-vakíttattál,

Holott már e’ gazdád’ Attyánn tanúlhattál;

Ott szállást kerestél, ’s fog házba zárattál,

Itt vezető helyett gyilkosra akattál.

Bé viszi Hunyadit Szendrő városába

A’ Tolvaj, és Györgynek hírt ád hamarjába’,

Hogy itt van kedvére, ki a’ minapába’

Pusztítva ment által Rátzok’ országába’,

Örűl az irígy György fogoly madarának,

Rab házat parantsol kedves Barátjának;

Kinek köszönheti egyedűl magának;

Hogy Urává tudott lenni országának.

Örűl Drakula-is, – Hunyadi ellenbe

Látván miként esett verembűl verembe;

Egy veszedelembűl más veszedelembe,

Györgyel mentűl elébb kíván lenni szembe.

Fel-viszik hát szegényt lántzonn György’ elébe. –

Meg-áll Drákulának által-ellenébe’,

Teként mindeniknek tüzessen szemébe,

’S igy szóll a’ nagy lelkű Hunyadi, mergébe!

„’S hát Te! háladatlan áspisok’ fajtája!

Hasztalan főld’-terhe, természet tsudája!

A’ viszszás természet be jól el-talállya,

Hogy kinek legyek én rabja, vagy szolgája?

Én ugyan békódtúl Gyilkos! nem rettegek,

Nem nyögnek örökké ágyban a’ betegek,

De vízzé vál a’ tűz, és tűzzé a’ jegek⁸⁵

Trist. L. I. Eleg. VIII. Unda dabit flammas et dabit ignis aquas. [A VIII. helyett VII. szerepel, az Unda és dabit szavak egybeírva állnak, jav.]

Ha ezt büntetetlen el-nézik az egek.

Azt ugyan bús lelkem nehezen gondollya,

Hogy két karom légyen sebem’ gyógyítója,

De tudja meg, minden vérem’ szomjúzója⁸⁶

Aen. IV. v. 625: Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.

Hogy ered vérembűl még meg-boszszúlója.

Tudja e’ hitetlen fél-vak, az átkozott,

Az Attya fiastúl miképpen áldozott

Azért, hogy engemet rabsággal kínozott,

Holott az ennékém kevéssel tartozott.

De Te! ki egyedűl nékem köszönheted

Országod’ vagyonod’ szerentséd’ életed’,

Fejedet kétszeres haláltól féltheted,

Mikor meg-tartódat békóba vereted.

’S talám ezt a’ lántzot azzal érdemlettem,

Hogy sok városidat minap el-égettem;

Azzal még eléggé meg-azt-sem-büntettem

Hogy Te fegyvert fogni resteltél mellettem.

De hiszen azért-is kész boszszú állásod

Vólt, Amuratesnél tett árúlkodásod;

’S hát, még halálomra vagyon-e vagyásod?

Vagy, mit akar velem vér’szomjuhozásod?

Vagy, azzal-is akarsz tenni új érdemet?

Hogy Amuratesnek adsz rabúl engemet,

Ah! adj mentűl elébb, – váltsd fel szégyenemet.

Ő méltóbb ara, hogy gyötörje Lelkemet.

De ha van még benned szív, és nemes Lélek,

Add hírűl Hazámnak, és hitesd-el vélek,

Hogy én ki Tégedet Királlyá

Királlya’ Sajtóhiba, értelemszerűen em.

tevélek

Rabod vagyok, – rabod, de tsak ugyan élek.

Azután akármit tselekedj bár velem,

Bár adj a’ Töröknek könnyebben szívelem, –

Tömlötz, szám-ki-vetés, üldözés, félelem’

Közt-is, hív Hazámhoz vonszon a’ szerelem.”

Györgynek a’ szívébe félelem ütközött

Ortzája magára halvány színt őltözött;

Rettegi (ah nagy szív!) az így meg kötözött

Rabja’ tekintetét, a’ vas békók között.

Neki pirúl végre halvány ábrázatja,

’S rabját tsúfolódva ekképpen bíztatja:

„Ezt egy árva Haza’ tutora és Attya,

Egy jó szomszédjátúl miként kivánhatja?

Jobb leszsz a’ Magyarnak, ha tsak azt gondollya;

Hogy el-esett ’s meg-hólt hív óltalmazója;

Mint, ha rabságának komor hír mondója

Bánatját, kettőzött bánattal unszollya.

Majd meg erőltetnék szegények magokat,

Hogy ki szabadíttsák Gubernátorjokat.

’S vesztekre ellenem emelvén kardjokat,

A’ porba temetnék minden hatalmokat.

Inkább hát a’ Török udvarnak izenek,

Hogy egy vitéz rabbal látásokra menek;

Hadd lássák közelrűl a’ ki már ellenek

Annyit tett, ’s a’ kivel olly’ rég’ versengenek.”

Fel búzdúl a’ méreg Hunyadiban erre,

’S olly tüzessen tekínt e’ két vad emberre:

Hogy Drákula félvén, mind azt nézi merre

Bújjon-el, le rogyik, ’s meg-fagy minden ere.

A’ hír tsak hirtelen kél sebes szárnyára,

És mint a’ könnyű szél repűl a’ Dunára.

’S onnan által viszi a’ Magyar’ határra,

Melly hatalmas rabot kapa Szendrő Vára.

A’ hír, mellynél nintsen virgontzabb egy állat,⁸⁷

Itt egynéhány versekben a’ hírnek le-irása Virgíliusból vagyon fordítva. Aen. IV. v. 174. Fama malim, qvo non aliud velocius ullum – – [A malum helyén malim áll, jav.]

Melly mihelyt szűletett mindjárt szárnyra szállott,

Mennél több a’ futás rajta ’s a’ szolgálat,

Még annál serényebb ’s gyorsabb lábra állott.

Tsak kitsiny előszször, míg meg-nem kémleli,

Hogy őtet a’ Környék miképpen kedvelli?

De meg nő tsak hamar, a’ főldet el-teli,

’S egész’ a’ felhőkig fejét fel emeli,

Ezt, az Oriások között utóllyára

Szűlte az Anya főld, az ég’ boszszújára;

’S lába’ serénysége’ gyorsabbítására,

Szárnyakat raggatott kezére lábára.

Ez viszszás természet’ tsúf szüleménnyének

Valamennyi tolla van szárnyas testének,

Annyi szeme, szája, fűlei növének,

’S két-két nyelv felel-meg, mindnyája fülének.

Hord, visz, sok igazat, ’s sok kőlteményeket,

’S addig sokszorozza a’ már meg letteket.

Mig a’ lejendőkkel ki tóldja ezeket,

’S nagy zajjá tesz, minden levél zörgéseket.

El érvén ez a’ hir nagy hangal Budára,

Öszve gyűl az egész népség a’ lármára;

„Hogy a’ feje vesztett Haza’ sír-halmára

Most gyászos oszlopot emel Buda vára.

Hogy György, Amurates Tsászárnak engedte

Rabját, mellyért Györgyöt Királlyá-is tette,

A’ Török; és a’ szent Koronát meg vette

Fridriktől, ’s hogy már György el-is ment érette.”

Gyászszal borúlnak-el a’ vár hegy’ bértzei,

Feketénn hártyáznak a’ Duna’ vizei,

Sírnak az országnak nemes Fő rendjei,

’S Hunyadinak László ’s Mátyás gyermekei –

Nagy Lajos, mint maga Vére’ párt-fogója,

Siet le szállani menybűl, hogy meg ójja

Népit, míg Nemzete’ Vitéz baj-vívója’

Rabságát, a’ Török Tsászár meg szagollya.

Le száll; meg jelenik Mátyásnak álmában.

Hogy siessen hamar a’ György’ országában,

Mert tsak ő egygy remény a’ ki valójában

Segíthet jó Attyánn, kemény rabságában.

„Ne rettentsen úgy-mond időd’ gyengesége,

Mert Te vagy kis gyermek! Atyád’ remenysége,

Vitéz dolgainak ditső nyeresége,

’S ditsősséget váró fáradtsági’ vége.”

Fel-ébredvén így szóll Mátyás a’ Báttyának;

„Kedves Bátyám! melly szép álmaim valának.

De a’ mit látásim tőlem kívánának,

Nem lehetek Ura magam e’ munkának.

Jer velem az édes Atyám’ nézésére

Mert nékem Nagy Lajos nagy dolgot ígére,

Lehet, hogy gyermeki álmom szerentsére,

Szerelmes Atyámnak fordúl mentségére. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Zeng már a’ nagy város nagy zenebonával,

Rakásra gyűl a’ sok Fő-rend nagy lármával.

Megy hát és Matyást-is fel-viszi magával

’S igy szóll a’ bőlts László szomorú ortzával:

„Nemes Urak! a’ kik sok nagy nemzeteknek

Fejei vóltatok: ha most az egeknek

Tettzett; hogy kormával ez történeteknek

Motskosullyon fénnye ditső neveteknek.

Hogy, nem tsak a’ Török így el-gyengítette,

Hanem kedves Hazánk azt-is el-vesztette;

A’ ki olly’ vitézűl hartzola mellette;

Nemes bátorságtok hát így el-veszett-e?

Hogy sem vérrel a’ sok vért viszsza ne verje,

Sem viszsza kívánni Vezérjét ne merje; –

Mert ezt, hogy hazája kérje, ’s viszsza nyerje,

Kíszteti sok meg-hólt Magyarok’ ezerje.

Ha nints a’ Magyarnak ereje, Vezére’

Tsúfos rabságának meg-bűntetésére:

Vegyük meg azt pénzenn; kinek nemes Vére

Erős leszsz, a’ szégyen’ el-törölésére,

Ha ő viszsza jöhet haza szabadúlva,

Leszsz annak ereje nem sok idő múlva,

Ezt, a’ minn most Hazánk kesereg búsúlva

Eszébe juttatni Györgynek könyve’ húllva.

Ím én, ki most Hazám előtt síránkozom,

Gyermeki időmet készen fel áldozom;

Hogy vagy az Atyámmal a’ békót hordozom,

Vagy ki szabadítom ’s hozzánk viszsza hozom.

Van az én szívemnek nem tsalárd reménnye,

Hogy nem veszett még-el Hazánk’ szeme fénnye:

Tán tsak a’ Szendrői út’ sok tekervénnye

Közt, nőtt illyen nagyra a’ hír’ kőlteménye.”

Hallván a’ szomorú Fő-rendek ezeket,

Tsudállyák e’ már-is nagy Lelkű gyermeket,

Alig lehet látni egy két irígyeket,

Kik helybe ne hagynák e’ jó beszédeket.

Amaz Hunyadira már fel-fegyverkezett

Irígység, szegénynek most mint egy kedvezett;

Vagy talám Budárúl el-is-felejtkezett

Míg a’ Tzileai Gróffal ölelkezett.

Mert míg Mátyás körűl Nagy Lajos dolgozott,

Az alatt e’ tsalfa Lélek, az átkozott,

Ulriknak Hunyadi’ sorsáról hírt hozott,

Ki mindég Királyi póltzról álmodozott.

’S tudta, ha Hunyadi meg-hal rabságában,

Hogy könnyen emel ő szarvat a’ Hazában,

Mert néki sógora György, ki mostanában

Esett a’ Töröknek nagy barátságában.

De mivel a’ bal sors változhat ’s változik,

Fel-tette magában, hogy ő úgy dolgozik,

Mint a’ ki Hunyadi sorsánn szánakozik;

De ezzel-is maga javának áldozik.

Megy’ hát; de Mátyás-is siet a’ Báttyával,

’S egynehány, a’ Magyar Nemesség’ nagygyával,

Hogy míg György-is odébb’ nem áll nagy rabjával

Ki-szabadíthassák szegényt jó módjával.

Szegedenn mindnyájan meg-állapodának,

A’ Fő rendek; és tsak egygyet választának

A’ ki szószollója légyen a’ Hazának,

Kivel László ’s Mátyás el-is indúlának.

El-érnek Szendrőre sebes sietséggel,

Hol időzött vígan György a’ rab vendéggel,

Igyekeznek szólni bátor reménységgel

Ez jó Barátból lett szomszéd ellenséggel.

Dienes ki Fő Pap vala Esztergomba’

Bámúl, hogy a’ jó György most millyen goromba,

Melly könnyen felelget? ’s tsak mint-egy álomba’.

De az iffjú László fel-szóllal azomba:

„’S hát; az én jó Atyám tsak azt érdemlette,

’S előtted illy nagyonn meg-útáltá lett-e?

Hogy a’ ki a’ Török’ járomból ki-vette

Nyakadat, most ennyit ne tennél érette.

Természet, törvénnye jót jóval fizetni;

Szabad a’ gonoszt-is gonoszszal bűntetni,

De nagy szívet illet azt el-engedhetni,

’S nagy vadság a’ boszszút mind hóltig követni.

Mikor az Atyámat békoba veretted,

Ha mi merged vala akkor ki-önthetted;

Ha a’ boszszú-állást már véghez-vitetted,

Fizesd-meg Hazámnak a’ mit tett éretted.

Ha a’ Vezér Téged’ a’ Haza’ képében

Bántott; ne büntesd azt Hazám’ Vezérjében.

Talál a’ jó barát illy hív emberében

Mentséget, barátja’ kéntelen vétkében.

Ha pedig tsak maga’ mérge’ unszoltára

Tett kárt, ’s a’ Hazának nem-is vólt tudtára:

Ím’ az az ártatlan Haza, ki jót vára

Te tőled; most minket kűld ki-váltására.

Váltságúl ha kintset kívánsz vagy jószágot,

Fizettünk előre már egész országot.

Fizetett az Atyám ollyan méltóságot,

Mellyért el-engedhetd e’ tsúfos rabságot.

Jol tudom, hogy érzed ’s méltán érezheted,

Melly szív mardosó vólt ez tselekedeted;

’S azért nem ereszted, ha nem eresztheted,

Hogy boszszú-állástól féltheted eleted’.

De ha a’ rabbá lett Hunyadi’ szablyája

Szerelmes Hazáját tovább nem szolgálja;

Hidd-el, hogy én bennem bűnöd meg találja

Azt, a’ ki Attyáért még boszszúját álja.

Ő már a’ sok hartzonn el-erőtlenedett

Lévén, nem soká bánt ha bánt-is tégedet;

De én; ha kértemnek szíved nem engedett,

Örökké szívemenn viselem vétkedet.

Ha hát azt a’ Hazám’ bűne érdemlette;

Hogy rabsággal kelljen fizetni érette,

Ereszd-el azt; ’s engem’ tégy rabbá helyette

Vagy ezt, kik előtted könyörgünk mellette.

Ha Hunyadi bűnös, és nem a’ Hazája,

Kedved a’ büntetést úgy-is el-találja,

Mert ím’ jó Attyáért, a’ Fia ajánlja,

Hogy mostani rabod’ rabságát ki álja.”

Buzdúl a’ kis Mátyás’ nagyra termett vére

Nagy Lelkű Báttyának illyen beszédjére:

’S míg György hallgat fejét hajtván könyökére,

Így szóll Báttya’ szava’ bé-fejezésére.

„Engedd, hogy ezeknek meg-ajánlására,

Mehessünk szerelmes Atyánk’ látására.

Veress osztán engem’ az ő békójára

Sok jó Hazafiak’ ’s Fiak’ példájára.”

Bámúl a’ Durva György e’ bőlts beszédekenn,

Bámúl a’ felséges elméjű gyermekenn,

Tekergeti eszét titkos kerekekenn

’S aggódik hasonló okos mentségekenn.

De akármint ássa vad szíve’ forrását

László’ szavainak nem tud adni mássát,

Ezzel végzi azért hoszszas hallgatását:

Meg-engedem úgy-mond Atyátok’ látását.

Megy’ hát a’ hív László útját siettetve,

Mátyás kis Öttsétől nyomba kísértetve,

Találja hív Attyát búval emésztetve

De szabadonn, egy nagy házba őríztetve.

Ki mihelyt meg-látja ’s bé-lépni találja⁸⁸

Itt nagyon majmolva, vagy-is tsak nem szóról szóra forditva van Virg. Aen. VI. v. 684. Isqve ubi tendentem adversum per gramina vidit &c. mikor Eneas az Attyához Pokolba le-ment. [Az ubi szó kétszer szerepel, töröltük.]

Lászlóját a’ záros küszöbönn hozzája:

Gyorsann két karjait emeli reája

És könyvezve illyen szókra fakad szája:

„’S hát el-jöttél? Fiam! és várt kegyességed’

Meg nem gátolhatta iffjú gyermekséged,

Melly nagy édes Fiam! fiúi hűséged!

hűseged Rímelés szerint jav.

Melly nagy gyönyörűség nékem látni Téged!

Örvendek a’ kín közt, hogy szódat hallhatom,

’S én-is szerelmemet szóval mutathatom, –

Vártalak-is, és vólt illyen gondolatom; –

Már bal sorsom’ végét vígabban várhatom.

Már – ha Atyaságom szíved’ erre vette,

Te vagy olly erőben, hogy fáradj érette;

De ezt a’ kis Mátyást mi kénszeríthette;

Vagy, ő tsak sorsomonn sírni érkezett-e?”

Így felele Mátyás ezen bészédekre:

„Nagy Lajos’ képe vett én Atyám ezekre,

Melly nékem meg-jelent ’s unszolt az egekre,

Hogy jöjjek békóid’

béköid’ Sajtóhiba, em.

könnyebbítésekre.

György meg nézésedre most időt engedett,

Ah add édes Atyám! add a’ jobb kezedet,

Hadd öleljelek-meg engedd-meg tégedet,

Kész vagyok véremenn meg-venni éltedet.”

Így szólván könyv-özön tsorgott ortzájára;

Az éltes Vitéz-is, kinek bánatjára

Véletlen öröm jött; sírt gyermek módjára,

’S könyveztek borúlva egymásnak nyakára.

Az irígy Ulrik-is immár el-érkezett,

’S a’ György szerentséjén nagyon örvendezett,

Mivel e’ rabságból, kinn Buda könyvezett,

Néki ditsősséges rangja következett.

De György már magában előre, miólta

Lászlóval beszéllett, jól ki-is koholta,

Mit tégyen rabjával? ’s a’ mint el-gondolta,

Azt Ulrik Grófnak-is ekképp’ javasolta:

„Hunyadi’ rabságát Buda észre-vette,

’S már követeket-is kűldöttek érette;

Nagyonn könyörgenek Fiai mellette. –

Már minden remenyit szívem el-vesztette.

Mert a’ nagy írigység könyörűlőségre

Vált, és a’ Fő Rendek kisztetnek az égre,

Az égre, ’s mellettem tett igaz hűségre,

Hogy adjam-ki őtet ha bár kezességre.

Ha Amurátesnek adnám már rabomat,

A’ Magyar fel-dúlná kitsiny országomat;

Esmérik magában tsekélly hatalmamat,

’S méreggel boszszúlnák gyenge haragomat.

Ollyan két gyermeke van e’ Vitéz rabnak,

A’ kik az országnak már-is törvenyt szabnak;

Ezek, ha az Attyok’ póltzára fel-kapnak,

Vélhetném sorsomat százszorta roszszabbnak;

De ha a’ Török-is talám meg-szagolja,

Hogy a’ Magyaroknak erős baj-vívója

Rab vólt, ’s el-szabadúlt bizony meg-órolja,

’S minden boszszúságát én rajtam pótolja.

Adjam-é hát még-is a’ Török’ kezére? –

De hát-ha szégyene’ el-törölésére,

Fel-talál esküdni anak hűségére,

hűségere Rímelés szerint jav.

Belém köt –’s halál leszsz úgy-is bünöm’ bére

Óh hányszor meg-bántam tselekedetemet!

Hogy miért emeltem ellene kezemet?

A’ mennyit gyötrött már e’ dolog engemet,

Fel-nem venném sokért kétes félelmemet.

Nintsen-is e’ roszsznak egyéb reménysége,

Hanem, félelmemnek minden jelensége

Nelkűl, mutatandó tettemnek mentsége,

A’ mellynek egy erős kötés légyen vége.

Mátyás, Hunyadinak kissebbik magzatja,

A’ bőlts természetnek ritka rajzolatja;

Beszéllt már én velem és kért hogy az Attya

Helyett, rabbá lenni vólna akaratja,

Olly felséges ennek minden mozdúlása,

Hogy Magyar-országban, a’ mellynek szokása

Az új Királyoknak szabad választása,

Igen könnyen lehet fő póltzra jutása.

Az én Leányomnak kerjük-meg ezt Férjnek⁸⁹

Nem egygyeznek-meg a’ Historicusok, ha vallyon Leánya vólt-e Györgynek, vagy unokája, a’ kit Mátyás el-jegyzett. Ivanits a’ kit emlit Pray Annal L. I, ezt az egész történetet maga szájából hallotta Hunyadinak, ’s ezt-is, hogy Despotis Gnatam Comitis Cilea neptem uxorem duceret, ugyan ezen szókkal írja Bonfinius-is, a’ ki tsak-nem egy időben élt Hunyadival, e’ szerént szoros értelemben György Veje lett vólna Ulriknak; sokann ellenben világossan ki-teszik hogy Ulrik vólt Veje Györgynek, hogy hát a’ Magyar Historia’ rostalásában (mellyet úgy-is elégge vádolnak a’ kűlső írók sőt magok a’ Magyarok-is) belé ne ereszkedjem, tsak ezeket jegyzem-meg.

1. György Öregebb vólt Ulriknál, mert mikor Ulrik tsak harmintz-két esztendős vólt már Györgynek ollyan fia vólt, hogy Vezérnek hagyta Szendröben.

2. Györgynek Felesége nem vólt az Ulrik’ leánya (ha tsak második nem) hanem Hírene a’ Görög Tsaszár’ Huga. De azomba.

3. Mikor György ki-szaladt országából 1440-ben, tsak Lázár fiával szabadúlt-meg, minden háza népe rabúl esett, egy Leánya vólt, azt a’ Török Vezér’ feleségévé tette (Pray ugyan emlekezik, ho[g]y vólt Szilágyi-is Veje Györgynek; de kérdés, mikor lett Vejéve)

4. 1440 től fogva 1448-ig elég idő van, és több mint Mátyásnak akkori ideje; és így lehetett akár Hirenétűl akár mástól Györgynek leánya, akkora.

5. Neptis, nem mindég unokát, hanem unoka atyafit-is tesz’, kivált Bonfiniusnál sok helyen, mint Dec. III. L. VI. Agriensis Episcopi neptis Giscrae desponsatur. És így nem szükség hazugságba hagynunk ama’ két Historicust ebben. Despotis Gnatam, mert az a’ Gnata lehetett Ulriknak Neptisse. – De hiszen úgy-is korán-meg-hólt.

Így a’ barátságnak ’s egyszersmind a’ vérnek

Hármas kötelei köztünk sokat érnek. –

Ök most meg-szorúltak, mindent meg-igérnek.”

Tettzik Ulriknak-is a’ György’ akaratja,

Itt és a következő versszak elején idézőjel kezdődik, töröltük.

Ő azért Hunyadit ’s Dienest hivatja;

Jön a’ szabadúlt Rab; de jön kedves Attya’

Nyomába mind a’ két Felséges magzatja.

György mutatja magát vídámabb ortzával,

Beszéll, ’s tanáts széket űl rab barátjával

’S mint ollyan ki élni kíván hatalmával

Szabadságot ígér, de illyen módjával:

„Ímé én meg-bántam ’s mint-egy szégyenlettem,

Hogy jó barátomat rabommá ejtettem:

Meg-vallom, hogy sokat tettél én érettem

Engedj-meg nagy Vezér! tudom hogy vétettem.

Vólna barátodnak mostan hatalmában,

Meg-kívánni a’ kárt, kit a’ minapában

Tettél, e’ hüséges szomszéd’ országában,

’S haza nem botsátni Tegedet híjjában.

De, hogy szemre-hányást várnom ne kellessen;

Ám nékem az Ország semmit se fizessen,

Tsak, hogy a’ barátság erőssebb lehessen,

Erős kötelekkel elébb meg-köttessen.

Mátyás Feleségűl

Felésegűl Sajtóhiba, em.

végye-el magának

Az én Leányomat; Laszló az Attyának

Maradjon helyébe nálam, nem szolgának

Hanem barátsága’ képe’ ’s zálogának.”

Hunyadi szemeit a’ főldnek szegezte,

’S hallgatva a’ dolgot mint-egy ellenezte,

De Mátyás a’ látást magyarázni kezdte;

’S magát könnyű szókkal mindjárt kötelezte.

És mivel nagy Lelke’ ’s nemes indúlatja’

Titkát, gyenge nyelve nem magyarázhatja.⁹⁰

Még ekkor Mátyás leg-fellyebb sem vólt több hat esztendősnél; de az illyen nagyobb embert illető gondolatokat könnyű el-hinni arról, a’ ki olly alatsonyan (a’ mint mondják) szűletett lévén, ollyan példa nélkűl való Király tudott lenni; még pedig mindjárt Iffju korában.

Maga ez a’ fogoly Atyának nagy Attya,

Mátyás’ ajakait ekképp’ igazgatja:

„Én az én Atyámnak vagyok hatalmában,

A’ ki ha ezt jónak itéli magában,

Talál olly két kezest két kedves Fijában,

A’ kik könnyíttsenek rajta rabságában.

Lám meg-ajánlottam ’s kész vóltam arra-is,

Hogy az Atyám helyett maradjak fogva-is,

Atyám’ jobb vóltáért ím’ azt mondom ma-is,

El-venném, ha mindjárt Hárpia vólna-is.”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Hunyadinak tsak könyv buzog a’ szemébe,

Sok gántsokat talál Mátyás’ beszédjébe;

De ha jut szerelmes Hazája eszébe,

Mind el-nyeli, a’ mit gondola mérgébe.

Fej-tsóválva bámúl kis Fija’ szájába,

’S gondolja: „Szerelmes Fijam! nem híjjába’

Akkor jött e’ vendég az Attya’ házába,

Mikor a’ Törökkel vólt leg-jobb tsatába’,

Millyen nagy örömöt érzettem magamba’,

Hogy mikor leg-forróbb tüzes hartzoltomba’

A’ Vezér Karámbus kerűlt rab szíjjamba;

Otthon férjfi magzat szűleték Házamba’.

Hát ím’ örömömet Mátyás hármaztatja

Most-is; ’s a’ rabságba belé fáradt Attya’

Szabaditására, minden ábrázatja’

Változása nélkűl hallatik szózatja.”

László sokáig néz szomorú Attyára,

Örömest ajánlást az Attyától vára;

De végre szerelme’ bizonyítására,

Így ajánlja magát ő-is utóljára: –

„Sőt nagy köszönettel fordúlok hozzátok,

Hogy őtet árúba nem botsátottátok.

’S már barátságtokba nints egyéb hibátok.

Hanem, hogy helyette kezest kívánátok.

Gyanus ott úgy láttzik nékem a’ békesség

A’ hol kezes által készűl az egyesség,

De ha már Mátyásnak tettzik a’ Feleség,

Miért ne tettzene nekem a’ kezesség?

’S hát, én ne lennék-é Atyám’ barátjának

Rabja? kit mint kezest tsak úgy kér magának,

Add-meg édes Atyám! a’ mit kívánának

’S légy Attya helyettem az árva Hazának.

Menny-el édes Atyám! menny Isten’ hírével

Vézéreljen az ég Hazádba békével.

Jó barátod leszsz György ’s Atyám’ kezessével

Úgy báník, mint maga’ édes gyermekével. –”

A’ nagy fájdalomtól kétszeresíttetett

Nagy Haza-fiúi ’s Atyai szeretet

Miatt; szem-héjjai alatt rejtegetett

Könyveit tűrtetni tovább nem lehetett.

Sokáig tsudára könyveit hullatja

Ez, az ílly nagy szívű egy-pár gyermek’ Attya,

El-pirulván végre éltes ábrázatja,

Illy’ formán hallatik keserves szózatja:

„Én rab vagyok, és ha magam’ érdemével

Annyira nem mentem György’ emberségével,

Hogy sok jó-tétemnek meg-esmerésével

Úgy bánnyon én velem mint jó emberével.

Ha már most, meg-őszűlt

meg-őszűl A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

fejém’ szégyenére

A’ Haza jött ez Vén rab’ ki-mentésére:

Most e’ két Iffjúra, nem mint gyermékére

Néz ez rab, hanem, mint Hazám’ követjére.

A’ mit hát Dienes ’s a’ többek végeznek,

’S a’ miben gyermekim magok meg-egyeznek,

Lássák: mert most engem’ kit rabnak neveznek,

A’ mire akarnak arra köteleznek. –”

György Hunyadit többre nem kénszerítette,

Mert rettegett, ’s ezt-is alig reménylette;

Barátságát újjabb szókkal jelentette, –

’S az egész egygyezést írásba tétette. –

Hunyadi itt tovább egy napot sem vára,

Ezer tsokokat rak kedves Lászlójára,

Mátyást Dienessel György’ kívánságára

Ott hagyja, és indúl Szegedi útjára.

Mátyás a’ rá tuszkolt mátkát el-jegyzette;

’S mig a’ házassági idöt el-érhette,

A’ Leányt az Attya’ házához vitette,

És sok Fö-rendektől haza kisértette. –

Millyen nagy örömre vált a’ nép’ bánatja?

Mikor az árváknak meg-jött édes Attya;

Azt egy jó Hazafi nagynak gondolhatja,

De egy nyelv eléggé nem magyarázhatja.

Az erötlen Haza’ erős Vezérjének,

Rabbá lett, de meg-jött védelmezőjének

Márs’ koszorúival ékes ősz fejének

Látására, sokann a’ Várba gyűlének.

Sok az öröm miatt könyveit görgette,

Sok az el-múltakat vigann emlegette;

Végre Hunyadi-is körűl nézegette

A’ népet, ’s beszedjét ekképpen kezdette:

„Egek! meddig kell még, ’s mennyi gyötrelemre

Az idézőjel csak két versszakkal később kezdődik, áthelyeztük.

Jutnom; ’s ki tétetnem koros vénségemre,

Hogy van? hogy Hazámnak ’s magam’ szégyenemre,

Még jó barátom-is vasat ver kezemre.

Ah! ha nem vétkezem ezen sohajtással,

’S durva gyilkosomnak roszszat kívánással;

Hazám! mert tsak veled van dolgom, nem mással,

Illendő-é késni a’ boszszú-állással?

Szívemet a’ méreg annyira furdálja;

Hogy Lelkem egészszen a’ harag’ szolgája:

És vigasztalását sohol-se találja,

Valameddig Györgyön boszszúját nem állja.”

Mellyre a’ Fő rendek ekképpen szóllának:

„Parantsolj; Te vagy most Feje a’ Hazának;

’S Méltán a’ Magyarok roszsz Fiak vólnának

Ha édes Attyokért boszszút nem állnának. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Sokann kik a’ rígó’ véres mezejének

Nagy veszedelmétől mentek lehetének;

’S Iliria felé viszsza-sietének

Már akkor békével haza érkezének.

Szem-közbe találták a’ segítség’ végett

Hunyadi’ nyomába menő Skanderbéget,

Ki mivel már kesőn hozott segítséget;

A’ haza menőknek rendelt jó mentséget.

Hunyadi’ ezeket míg öszve számlálja,

És több sereget-is gyűjtöget hozzája.

Érkezik új hírrel a’ Mátyás’ szolgája

Hogy meg-halálozott el-jegyzett Mátkája –

„Jól van; hát nem sűlt-el úgy-é a’ tsalfaság,

Ez a’ tor énnekem öröm és vigasság –

Ha meg hólt a’ gyermek, oda a’ komaság;

Oda van a’ jegyes, nintsen hát Házasság.

Igaz, hogy az nem-is vólt akaratommal,

’S azt-is meg-kellene boszszúlnom kardommal;

De talán ha roszszúl bánnék a’ nászommal

Néki-is lehetne ugy bánni Lászlómmal.

De mikor már egyszer meg-hólt a’ Feleség,

Nem szükség a’ zálog, nem kell a’ kezesség;

Engedd óh György’ ’s Ulrik’ bűnével terhes ég!

Hogy vérrel múljon-el e’ gyanús egyesség,

Gyanús és óh bizony Nemzetem’ vesztére

Tzéloz, a’ mit Hazám nem-is vesz’ eszére –

De hát, el-állott-é ez vén Bajnok’ vére

Hogy e’ káros frigynek ne járjon végére

Nem hanem el-mégyek, meg-boszszúlására

Annak, ki illetlen fog-házába zára. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Megy-is már sok néppel Rátzok’ országára,

Hogy néki-is rabja légyen Szendrő’ Vára.

De eszébe jutván már el-indúltában,

Hogy sok jószága van Györgynek a’ Hazában;

A’ mellyeket néki ígért szorúltában,

A’ Törökkel való békesség’ dolgában.

Rajta megy’: ’s nagy fosztást visz-véghez azokon

A’ már úgy-is néki ígért városokonn;

Úgy hogy nagy hírtelen egynehány napokon,

Urrá teszí magát az egész birtokonn.

Ott meg-sem nyúgodván, rabló seregével,

Rátz országra indúl a’ Haza’ nevével

De szemközt akadott a’ György követjével

’S Lászlóval, a’ Szendrőnn hagyott kezessével.

Mert György hallván hírét rabja’ haragjának,

Kitől már bírtoki el-foglaltatának;

Jobb tanátsot adott, de későnn, magának,

Hogy kedvét keresse boszszús barátjának

El-kűldi elébe sok ajándékokkal,

A’ kezest; egynehány Fő Nemes Rátzokkal,

Hogy azok akarmelly szép ajánlásokkal

Kössenek új frigyet az erős bajnokkal.

László, az Attyának érkezvén elébe,

Az öröm ’s boszszúság hartzolnak szívébe’.

„Ah Szerelmes Fiam! igy szóll könyveztébe’:

Most-is rab vagy-é még az Atyád’ nevébe’?

Hát én, gyermekemet tsak azért nemzettem?

Hogy ő szegény kezes ’s rab légyen helyettem,

A’ sok jó ’s sok roszsz sors közt, mellyet szenvedtem,

Ezzel-is szerentsés, ’s szerentsétlen lettem.

Tartoztál, mert Fi vagy, hogy értem szenvedtél,

De hogy illyen nagyon példássan szerettél,

Én érdembe vészem a’ mit tselekedtél,

Mert ezzel Hazádtól sokat érdemlettél.

A’ méltó jutalom míg idejét múlja,

Addig-is szerelmes Atyád meg-boszszúlja

Sorsodat, ’s kettős leszsz Györgyönn kezem sullya,

Mert mi ellenünk-is kettős vólt boszszúja.”

De a’ Rátz Nemesek addig reménykedtek,

’S szóllottak a’ Magyar Fő rendek mellettek;

Hogy egyszer lassanként mind le-tsendesedtek,

A’ tüzek, a’ mellyek szívében gerjedtek.

László még maga-is jól szóllott érette,

Hogy György, mint tulajdon Fiát úgy szerette,

Őtet; mellyért noha nagy vólt a’ György’ tette,

A’ jó Lelkű öreg mind azt el-engedte.

Haza megy’ Hunyadi, hogy magát tsendessen

Valahol meg-vonva nyugalmat keressen;

De nem lehet; óh de miként-is lehessen

Hogy a’ nagy szív egy két napot pihenhessen.

A’ Hazában ki-gyúlt támadás’ tüzei.

Nyughatatlansága’ újjabb ezközei –

Mellynek óltásában míg serény kezei

Dolgoznak, érkeznek a’ György követi. –

Hogy hogy? – „Talám

A T t-ből jav.

úgymond a’ Rátzok’ Királlya

A’ Magyar-országi birtokit sajnálja. –

Szomorú a’ levél félve nyúl hozzája,

De fel-bontván abban ezeket találja:

Sokáig magamban sokat kételkedtem,

Hogy hozzád kűldeni kénteleníttettem;

Mert mivel ellened parasztúl vétettem,

Már nem vagyok méltó, hogy lépj-is érettem.

De tudván, hogy példás Nemes Lelkűséged

Lekűségedet Sajtóhiba, em.

A’ segítségre-is szint-úgy rá vesz’ Téged’,

Valamint újonnan durva ellenséged’

Barátoddá lenni hagyta emberséged.

Mertem, de azért-is méltán bátorkodtam,

Mert a’ kárt, a’ mellytől már régenn tartottam;

Te miattad vallom, vagy-is már vallottam.

Hogy Vezér rabomat haza botsátottam.

Mert a’ Török Tsászár mihelyt meg-hallotta,

Hogy várt nyereségét haza szalasztotta.

Szabadúlásodat rajtam boszszúllotta,

’S már Fritzbég Vajdáját reám botsátotta.

Ki a’ Mura mellett vólt Krizon’ várának

Mellynek kőfalai rég’ el-pusztúlának

Új bástyákat tsinált ’s azt tette magának

Az én erőm ellen erős óltalmának.

Onnan a’ Rátz főldre sok ki-tsapásokkal

Pusztít, ’s kegyetlenűl bánik a’ Rátzokkal,

Tudod, hogy én magam nem bírok azokkal

Az engem’ üldöző fene Pogányokkal.

Kit hívjak magamnak már most segitségre,

Tsak Téged; tsak téged kísztetlek az égre,

Jöjj erős fegyverrel ez vad ellenségre,

’S a’ mit el-kezdettél Te magad vidd végre.

Tudom, hogy egyedűl néked köszönhetem

Eddig is, hogy Despot’ névvel neveztetem;

De hogy nyugodalmas lehessen életem,

Azt-is tsak egyedűl Te tőled kérhetem.

Te néked tsak tsupa neved’ hallására

Meg-réműl, ’s üressen marad Krizson’ vára.

Jövel hát Barátom! barátod’ szavára

Kitsiny országotskám’ oltalmazására.

Felejtsd-el képtelen vakmerőségemet,

Sőt vádolásomra tégy újjabb érdemet,

Emberséggel győzd-meg goromba létemet,

’S hóltig hűségedre kötelezz engemet.

Ha semmi érdemem’ tapasztalására,

’S tsupán tsak nagy szíved’ bizonyitására,

Úgy rá-ijesztettél az I’sák Basára,

Hogy fél-hóltan szaladt Szendrő városára

Ha mikor meg-víván Erdélybe Metsettel

Meg ölted a’ Vezért okos ütközettel,

Jól-tettél én velem e’ számkivetettel,

Ki a’ Török miatt országot vesztett-el.

Sőt hogy hízlalhassad szemem’ Pogány’ vérrel,

Nékem-is Török’ fejt kűldtél egy szekérrel,

’S meg-ajándékoztál a’ meg-holt Vezérrel,

Kit nem érdemlettem tőled semmi bérrel.

Meg-hűlt-é hát nemes óltalmazóm’ vére?

Hogy el-ne jöjj szegény Barátod’ kértére,

Hitetlen szívemnek szégyenítésére,

’S az engem’ űldöző Pogány’ félelmére.

A’ kinek a’ világ bámúl hatalmadonn,

Végy most óh erős szív! erőt haragodonn,

Segítts e’ tsak reád szorúlt Barátodonn,

A’ kinek terhe függ egyedűl válladonn.

Az a’ természettel forró gyűlőlséged,

Mellyel a’ Törököt ’s a’ Török-is Téged’

Űldöz, serkentse-fel nemes vitézséged’

Hogy érezze kardod’ sullyát ellenséged.

Hallatlan jó-téted’ meg-esmérésére,

Oszlopot emelek emlékezetére,

Hogy még Unokám-is késő vénségére,

Vigann emlékezzen Hunyadi’ nevére. –”

Mit nem tesz’ a’ szép szó a’ meg-sértetettel?

Nem bír a’ boszszúság már a’ szeretettel,

Jól bánik, ’s nem-is szóll sokat a’ követtel,

Magam mégyek – ugymond – el a’ felelettel.

Készűl; de ez másképp’ már nem-is lehetett,

Mert a’ György’ országánn ez ő ellene tett

Török agyarkodás ha erőt vehetett,

Akkor már a’ szomszéd Magyar-is félhetett.

Jollehet útjában vólt tartózkodása,

A’ belől szikrázó tűz’ ki-gyúlladása;

A’ mellynek olajja ’s leg-jobb táplálása,

Ez, ha otthon nintsen a’ Királynak mássa.

De vólt Hunyadinak nem kis reménysége

Ahoz, a’ mi néki tanúlt mestersége;

Hogy az ő nagy híre ’s szokott serénysége

Által, e’ kűlsőnek hamar lészen vége.

Úgy-is lett, tsak hamar el-ér a’ Dunára,

Hol egy-nehány ezer néppel Szendrő vára

Már várta, a’ kikkel további útjára

Megy’, a’ Mura mellé Krízson vár’ tályára.

Három nap és éjjel mindég megy’, és végre

Hajnalra a’ mezős Krizsoni térségre

térsegre Rímelés szerint jav.

El ér; nagy köd támad reggelre az égre. –

Úgy tettzik az ég-is el-jött segítségre.

Hunyadi a’ ködös árnyéknak alatta

A’ fáradt sereget lassan ballagtatta;

És már tsendes útját annyira haladta,

Hogy a’ Török Tábor’ neszét meg-hallhatta.

Egyszer ki-búj a’ nap fölöstököm tályonn,

Erőt vesz’ a’ fényes súgár a’ homályonn,

A’ Török taborra a’ már szabad szájonn

Eresztett lovasok, rá-ütnek mindnyájon.

Tekínt a’ meg-ijedt Török a’ zászlóra,

Félig el-hal, mikor rá-néz a’ hollóra:

Mellynek díszes lévén gyűrűvel az óra,

Tudta már – és kapkod ki talpra ki lóra.

Tudta már, hogy a’ lett újra ellensége,

Kinek írtóztató karja’ nehézsége,

Nints hát véle kardal víni reménysége

Hanem a’ futásban van minden mentsége.

Hallik már hangja-is rettentő szavának,

Melly maga kész halál sok Török Basának;

Annyira, hogy szűk vólt Krizson’ határának

Térsége, a’ futó Török Táborának.

Nyomozza Hunyadi serényebb sereggel,

Űzi, öli, vágja kegyetlen méreggel,

’S folytatja vitezűl mind estig, a’ reggel

Kezdett véres hartzot, az ijedt Fritzbeggel:

Sok ezer Török’ fejt nyakáról le-nyesett;

A’ Vezért rettentvén ez a’ gyászos eset,

Mikor az erdőben búvó helyt keresett,

Sok ezred magával szegény rabúl esett.

Viszsza-megy’ Hunyadi a’ nyert ditsősséggel,

’S kötelezvén Györgyöt újjabb szövetséggel,

Meg-ajándékozza minden nyereséggel,

Sok ezer rabokkal ’s azok közt Fritzbéggel.

De mivel utjában vala Bodon’ vára,

Melly már Nemzetének sokszor vólt kárára:

karára Értelemszerűen em.

Ezt porrá égetvén Fritzbég’ boszszújára

Maga nagy pompával haza megy’ Budára.⁹¹

Sokann, a’ mint Turótzi-is, és Práy, ezt a’ Friczbéggel való hartzot utóbb tészik mint a’ Giskrával való belső zenebonát. Sőt Práy mutat egy Levelet-is, mellyet erről 1454-ben irt vólna Hunyadi Friderik Tsászárnak; a’ mint hogy ez a’ Hunyadi’ Grófi levelében nem-is említtetik, kivált ha Práy szerént még elébb Mahumedet verte-meg Hunyadi, azután Fritzbéget: de azon kivűl hogy az 1449-ben (a’ hová tészi Bonfinius) vagy 1450-ben történt dolgot is irhatta Hunyadi 1454-ben; könnyű vólt el-téveszteni a’ datumot-is, a’ mint az illyen tévedésről másutt-is panaszolkodik Práy; a’ Poétának pedig szükségesképpen ide kellett ezt tenni, ’s hihető is, hogy ha a’ Hunyadi’ el-botsáttatásáért támadott Muhamed, vagy akár Amurates (a’ ki 1450-ben hólt-meg) Györgyre; nem soká kellett ennek a’ hartznak esni a’ Hunyadi’ fogsága után.

ÖTÖDIK KÖNYV’

Summája.

A’ kevélység, írigység, viszsza-vonás, és párt-ütés öszve-esküdnek Hunyadi ellen: a’ mint-hogy Losoncz mellett Giskrával hartzolván Hunyadit a’ Magyarok ott hagyják, és meg-futamodnak. Hunyadi maga maradván meg-győzettetik, de tsak hamar új sereget gyűjt – Giskrának sok őrizeteit meg-vészi, és addig szorongatja,

A két szó között kötőjel áll, ezt vesszőre jav.

hogy békességre lép.

A pontot vesszőből jav.

– A’ Magyarok’ pártossága miatt el-idegenedvén Hunyadi; minden eréjét a’ Királynak a’

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

Tsászár’ kezéből lehető ki-szabaditására forditja. Melly az Austriaiak által nagy erővel véghez vitetvén, Bétsben nagy gyűlés tartaték, Magyar Austria, és Tseh országok’ Fő Rendei között.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Ott Hunyadi a’ Gubernátorságról le-mond. De a’ Kis Király meg-ajándékozván Besztertze Vármegyével, egyszersmind

egyszersmid Sajtóhiba, em.

örökös Gubernátorá tészi; Ulrik igyekezik Hunyadi’ halálára, de rá nem mehet.

Ekképpen akadván Fritzbég György’ markába

A’ félélem, a’ melly a’ György’ udvarába’

Régenn múlat; bele-unván szállásába,

Kőltözik hirtelen a’ Török Basába.

A’ félelem, mellynek halvány tekíntete

Ha kinek ortzáján fészket készíthete;

A’ kevélly szívekre zárt, lakatot vete;

’S minden bátorságot onnan ki-kergete.

És ha még e’ mellé gondok férkezhetnek,

’S meg-terhelik szívét a’ meg-félemlettnek,

E’ kettőből tsúfos magzatok születnek,

Kik kétségbe-esés névvel neveztetnek.

Megy’ hát a’ meg-ijedt Fritzbégnek szívébe;

’S az ott fent héjjazó kevélység’ helyébe

Mellyet még Mahumed kűlde vezérjébe

Helyt ver, a’ félelem; ’s reszket kebelébe.

El-pirúl

El-pirűl Sajtóhiba, em.

’s szégyenli a’ már számkivetett

Kevélység, e’ nagyonn tsúfos történetet,

Szállást kér tserébe a’ fel-segíttetett

Györgytől; de a’ szállás meg-nem engedtetett.

Őszve-húzza magas homloka’ rántzait,

Felhőkig emeli aranyos szárnyait

Széllyel-néz, visgálja kedves magzatjait,

Hol ’s mi ként zavarják e’ világ nagyjait?

A’ mint repűl fennyen a’ Duna’-mentébe’,

Mindjárt az irigység akada szemébe;⁹²

Itt a’ kevelység, irigység, viszsza-vonás, párt-ütés, mint Pokolbéli Tündéres személlyek úgy gondoltatnak. A’ kevelység szűlte az irigységet, az irigység a’ viszsza-vonást, és párt-ütést; a’ kevélységnek testvérjei a’ bújaság és fösvénység. Az illyen mesés gondolatok többnyire ezen ötödik könyvbe vagynak rekesztve; de itt-is a’ történet valóságos igaz.

Kit ő még a’ világ’ első kezdetébe’

Szűlt, ’s a’ barátságnak tett vólt ellenébe.

Halál szín űl ennek szeme’ pillájában,

Százszor-is változik színe egy orában.

Tsak akkor láthatni nevetést szájában;

Ha a’ Virtus elő-nem mehet dolgában.

Ez Magyar-országban már sok nagy Házakat

Házákat Rímelés szerint jav.

Rontott, ’s vesztegetett sok Hazafiakat,

Most-is e’ tsúf tsuda, veszedelmes lakat

’S Tsúfos zár alatt tart sok nagy Ferjfiakat.

Siet a’ kevelység kedves születtéhez,

És már közel repűl Buda vár’ hegyéhez:

Hol nem meszsze esvén irigy gyermekéhez

Így kezd a’ bús Anya mézes beszédjéhez.

„Ím’! édes

edés Sajtóhiba, em.

Leányom! én, e’ szamkivétett

Jöttem; hogy a’ tőled nékem készíttetett

Szálláson keressek tsendessebb életet;

Mert már Amurates engem’ el-kergetett.

Ha már itt állandó helyt leltél magadnak,

Talám azok szállást énnékem-is adnak,

Kik a’ Békességnek ama’ fene vadnak

Ellene, kértedre már fegyvert ragadnak.

Ah szerelmes Anyám! amaz így felele:

Szállásom elég van, szolgálhatok vele,

Mert az egész Ország irígygyel van tele: –

De, hát Te-is mint én nyomorúlt lészel-e?

lészel-é Rímelés szerint jav.

Mert én ugyan mégyek a’ mire mehetek,

Sok félénk szívekbe meleg ágyat vetek;

De jó színt magamra ritkán őltözhetek,

Esztendőbe egygyet alig nevethetek.

Ulrikot egészszen magamnak foglalám,

’S véle a’ többit-is annyira el-tsalám,

Hogy Magyar-országban egy nagy Úr sints talám,

Ki magára nyerget ne tett vólna alám.

De tsak Komorovszky Péter van Liptóba’⁹³

Ezek egyik Liptó, másik Turótz Vármegyét birták, és egy-más’ birtokait rablották, pusztitották.

Ki Pongrátzal újjat vonván hébe-hóba

Túrótz Vármegyére megy’ fosztogatóba;

A’ többi még alig vagyon indúlóba’.

Mert úgy el-ment híre Hunyadi’ nevének,

Annak a’ nagy, Török Tsászár’ félelmének;

Hogy valakik itthonn valamit kezdének,

Mihelyt ő haza jött, le-tsendesedének.

Én ugyan ellene vátig fegyverkezem,

Az egész országot lántzonn tartja kezem;

Sokak’ boszszújára Királynak nevezem,

De bizony, hogy Király, magam-is érezem.

Mert már a’ Pokolba minden gyermekemet

Víszsza le-kergette, egyedűl engemet

Hagyott; ’s ha vesztemre kaphat még vérszemet

Vagy ki-vér engem’-is, vagy meg-fojt, ’s el-temet.

Rettenti a’ népet nagy szíve’ hűsége

A’ melly mind kettőnknek erős ellensége.

Hazáját magához vonja embersége,

’S tíltja a’ támadást hires Vitézsége.

Ama’ viszsza-vonás már gyászba őltözött,

És a’ párt-ütéssel Pokolba kőltözött;

’S mikor a’ Szeretet engem’-is űldözött,

Alig leltem szállást e’ sok félénk között.

Jer hát, ha le-tudnánk tépni szerentsére

A’ koszorút, mellyet Márs rakott fejére.

Jer velem a’ setét Pokol’ fenekére!

Adjuk Leányimnak e’ dolgot eszére.

Hogy ha ők dolgunkban minket segítnének

Hunyadi’ virtusi meg-gyengűlhetnének,

Mert vállára ezen Pogány’ félelmének

Rakták-rá terheket minden Keresztyének.”

Meg-indúl az Anya Leánnya’ szavára,

’S ezer átkot szórván e’ szegény Hazára,

Hirtelen mindenik kél sebes szárnyára,

’S repűlnek a’ Pokol’ barlangja’ szájára.

Elől a’ barlangos Háznak tornáttzában⁹⁴

Itt ez a’ hat vers Virgiliusból van fordítva Aen. VI. v. 273. Vestibulum ante ipsum primisqve in faucibus orci, Luctus, et ultrices posuere cubilia curae. ’s a’ t.

A’ rettentő Pokol’ első ajtajában

A’ gond ’s a’ siralom rendel egy sorjában

Feküsznek mindenik egy-egy nyoszolyában.

Itt űl sorban a’ sok sárga betegség-is

A’ félelem, és a’ komor öregség-is,

Az ízetlen éhség, és a’ fösvénység-is,

Mind rettentő formák, ’s az otsmány szükség-is.

Itt van a’ Halál-is a’ bűnösök’ bére,

A’ munka, ’s az álom a’ halál’ Testvére,

A’ bűnből kőlt öröm, és a’ más végére

A’ hartz áll, e’ Tornátz’ túlsó küszöbére.

Közepénn e’ Tornátz’ tágos mellyékének,

Van temérdek fája egy szőllő tőkének,

Mellynek vén ágai vastag veszszejének

Meszsze el-ágoztak és ki-terjedének.

Itten haszontalan álmodozásokat

E’ szőllő fa alatt mondnak lenni sokat;

Ha nem tudsz álmodni itt keresd azokat,

Ennek árnyékában vonták-meg magokat.

A’ vad-Furiák-is rendel egy-sorjában

Feküsznek mind külön, ’s mind vas nyoszolyában.

Űl a’ viszsza-vonás mérges áll-ortzában

Fonva kígyós haját veres pántlikában.

Kinek a’ párt-ütés ragadt bal-karjára,

’S rá borúlván kedves Testvérje’ nyakára,

Most-is édes Annyok’ kettős boszszújára

Panaszszal felelnek egy-más’ panaszszára.

Az irigység vérrel forgatja szemeit,

Látván síránkozni két bús gyermekeit.

’S fel-nyújtván méregtől reszkető kezeit

Ekképp’ harsogtatja a’ Pokol’ vermeit.

„Óh a’ Pokolbéli Lelkek’ Istenei!⁹⁵

Aen. L. VI. v. 264. Di qvibus Imperium est animarum, umbraeqve silentes, et Chaos et Phlegethon loca nocte tacentia late. [A Phlegethon helyett Phlegeton szerepel, jav.]

’S az ott lakó néma meg-holtak’ Lelkei’

Óh Khaos oh tüzes flegeton’ vizei!

’S a’ Pokol’ öblének siketes hellyei!

Hát, senki sem jön-é nékem segítségre?

Hogy vigyem dolgomat óhajtott jó végre,

Hogy egy Férjfiú tőr ennyi ellenségre,

És alá taszigál mind a’ setétségre.

Lám a’ fösvénységnek minden szűleménnye

Lakosa e’ főldnek, és nem jövevénnye;

’S hát tsak az én Anyám, a’ fösvenység’ nénnye

Velem illy erőtlen, és illyen szegény-e?

El-néztem e’ főldönn ama’ bujaságot

Miként tőltötte-bé az egész világot,

El-untam szenvedni tőle a’ tsúfságot,

Hogy nékünk egy Magyar így nyakunkra hágott.

Én ’s az én Anyámnak minden maradéki,

Éris ’s a’ párt-ütés tsúfja vagyunk néki;

El-foglalták szívét a’ Virtus’ hajléki

Nékem ’s az Anyámnak nintsen benne széki.

Ha hajdani bóldog időm jut eszembe,

Miképpen forgattam kedvemre kezembe,

A’ Magyart; tsak meg-nem bódúlok mérgembe,

Hogy tovább űldözni nints tehetségembe.

Melly fennyen nyúgodtam ’s nevettem Budában.

Mikor a’ párt-ütés véres áll-ortzában,

Sok véres habokonn úszkált a’ Dunában;

’S minden vért kiáltott az egész Hazában.

Nagy Lajos az igaz egyszer számki-vetett,

’S az Anyámmal együtt ide le-kergetett;

De mihelyt az öreg Szent el-temettetett,

Ismét a’ Magyarnál szállás engedtetett.

Az Anyám a’ Török Tsászár’ udvarába’

Magam helyt találtam ’Sigmond’ Országába’,

Bé-szállt a’ párt-ütés a’ Horváth Vajdába,

És a’ viszsza-vonást kűldöttem

kűldötttem Sajtóhiba, em.

Romába.

És ekképp’ négy felől négyen ostromolva,

Hullott a’ sok Magyar rakásra omolva,

El-gyengűlt ereje, magával hartzolva,

Maga’ Királynéját ’s Királyát lántzolva.

Mindég attól féltem ki most ki-kergete,

Hogy ha nagy Attyának nyomdokánn mehete,

Ennek leszsz egyedűl ollyan tekíntete

Mellytől Magyar-ország le-tsendesíttete.

A’ mint-is a’ reá tőlem fel-késztetett

Párt-ütés, ellene ollyan homályt vetett,

Hogy ez a’ nagy nemből vesztünkre szűletett,

Király-Finak lenni meg-nem esmertetett.

Ekkor a’ párt-ütő egy-mást ostromolta,

Károly’ fejét Forgáts két felé bárdolta;

Nagy Lajosnét Horváth posványba gázolta,

’S Királynéját rabbá lenni parantsolta.

És így a’ párt-ütés magát jól viselte;

Az én’ és az Anyám’ székünket nevelte;

Mikor a’ Hazafi ezrenként szeldelte

A’ Hazafit, ’s egymás’ vérit itta, nyelte,

De a’ viszsza-vonás sem vólt ez időben

Magyar, Lengyel; és Tseh közt gyengébb erőben

Mikor még ollyant-is vett vólt űldözőben

A’ ki síránkozva nyögött a’ bőltsőben.

Már ama’ nagy tsillag jól meg-fényesedett,

Ki Magyar-országra az egből eredett;

Hunyadi – jó koránn míg fénnye terjedett

Probáltam el-nyomni; de ő nem engedett.

Egyszer a’ nagy hűség’ ’s szeretet’ képében

Ment a’ viszsza-vonás néki-is elében;

Fel-kőlt, ’s mikor nem-is vette jól eszében,

Hazafi’ vért ontott Hazája’ nevében.⁹⁶

Egyszer hadakozott azok ellen, a’ kik Ersébetnek pártját fogták; de tsak hamar ott hagyta, és a’ Török szélekrűl irt haza, hogy akármi jó móddal békeltessék-meg Ulászlóval a’ Királynét; a’ mint az meg-is lett.

De a’ Hazájához vonszó nagy szeretet,

Ott-is meg-gyengíté a’ nagy ütközetet;

Észre-vévén magát, ennek véget vetett,

’S az idegen ellen víni jobb szeretett.

Sőt a’ kemény Török hartzonn hevűltében,

E’ nagy szív, hazájat forgatta eszében,

És egyszer vesztünkre kűldött levelében

Tsendességet tsinált az egész megyében.

Sokszor az Anyámat futóba ejtette,

’S a’ Török udvarból tsúfúl ki-kergette.

Mert hollós zászlóját a’ mere vezette

Ezer kevély fejek hullottak mellette.

Valahányszor kedves szállását el hagyta,

A’ Kevélység; arany szárnyát mutogatta

Néki-is; és kemény szívét tsalogatta:

De nem nyitott ajtót ’s magát meg-nem adta.

Úgy hogy az Anyámnak maga’ szégyenére

Viszsza-kellett menni hajdani helyére;

Melly néki még jobban vált ditsősségére,

’S tsirkázó súgári’ ki-tündöklésére.

Végtére nem bírván a’ hóldas zászlóban,

A’ Viszsza-vonás-is vólt már indúlóban;

Ha fényes ruhában ’s tisztánn villogóban

Nem lelt vólna szállást ez nemes Héróban.

A’ Vallás’ szent képit őltözte magára,

És veres keresztet vett-fel a’ vállára:

Az okos Hit-szegés űlt a’ kereszt-fára,

’S így nagy mesterséggel kűldötte Várnára.

De mi hasznunk vala ezen mesterségben,

Ha ez mind úgy vala rendelve az égben:

Hogy motsok nem eshet ezen fenyességben;

Melly miatt dolgunkat nem vihetjük végben.

Sőt ezen ezernyi sok szenvedésekkel,

És mind azokban tett bátor lépésekkel.

Ki-mutatta mint-egy bizonyos

bisonyos Sajtóhiba, em.

jelekkel;

Hogy Atyafisága vagyon az egekkel.

’S már ez a’ magyarok’ ditső tsillagzatja,

Súgárit olly erős fénnyel ragyogtatja:

Hogy a’ Keresztyének FőPapja ’s szent Attya,

Romából Királyi páltzával bíztatja.

Ha pedig ékesűl feje Koronával,

’S hatalma nagyobbúl Királyi páltzával,

Ellenünk annyira mehet hatalmával

Hogy az egesz Pokol sem bír virtusával.

Útat tsinál nagyra termett két Fiának,

Örökítésére a’ szent koronának;

Kik, ha követői lésznek nyomdokának,

Vége leszsz mindnyájunk’ sok fáradtságának.

Jer hát jó Leányim! most tsak hamarjában,

Ez leveles szöllő’ töke’ árnyékában,

Főzzük ki-magunk közt ugyan valójában,

Hogy dönthessünk forrót ez bajnok’ nyakában.

Innen vittem egyszer Rátz-ország’ szélére

Tsalárd álmadozást Drakula’ szívére,

Melly miatt ez erős Magyarok’ Vezére

Jutott jó barátja’ vasas tömlöttzére.

Itt vigyük hát most-is véghez tanátsunkat,

Vessük-öszve négyen erőssen vállunkat;

Terheljük-meg számos álmokkal magunkat,

Azután ereszszük repűlni szárnyunkat.”

Így szóll a’ párt-ütés jó Annya’ szavára:

A sor elején idézőjel kezdődik, töröltük.

„Senki Hunyadinak annyira nem jára

Ellene, mint már én; és már bizonyára

A’ Magyar sok kardot köszörűlt nyakára.

De mihelyt haza jött nagy győzedelemmel,

Úgy el-tőlt minden szív kétes félelemmel;

Hogy tisztelve áldják ez újjabb érdemmel

Ékesűlt bajnokot félénk szerelemmel,

Ha hát mindnyájunknak tanátsom tettzene,

Ellene rohannunk egyszersmind kellene;

Giskrát a’ Tseh vezért tüstént ím’ e’ fene⁹⁷

Giskra akkor kezdett újjat vonni a’ Magyarokkal, mikor Ulaszló Királlyá lett; és ő a’ kis László mellett mindenkor hív vólt.

Néném Tizifone bújtsa-fel ellene.

bújtsa fel-ellene A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.

Az irígység gyorsann járjon; és reptében

Sok Magyar Uraknak tsapjon-bé szívében:

’S dolgozzon a’ kardnak mérgesítésében,

Mellyet már én adtam a’ Magyar’ kezében.

Magam el-repűlök Losontz’ mellyékére

Hol a’ Magyar erő’ meg-gyengítésére

Bastyát-is rakattam, ha hogy szerentsére

Ottan omolna-ki a’ Hunyadi’ vére.

A’ kevélység pedig tündöklő tollába

Repűljön a’ Török Tsászár’ udvarába;

Kinél ha félelem múlat mostanába,

Könnyen talál szállást Mahumed fijába.

Sok olajjal elegy az iffjúnak vére,⁹⁸

Az olajos vér a’ Kholericusoké; mint a’ sós a’ sangvineusoké. [A Kholericusoké szó K-ját T-ből jav.]

Fel-gyúl a’ Ditsősség’ leg-kissebb neszére,

’S Attya’ gyalázatja’ el-törölésére,

Ez leszsz a’ Töröknek Bélgrádnál vezére.

Negédes álomban kell bánni szívével,

’S bíztatni a’ hartznak ki-menetelével,

Egyszersmind a’ belső támadás’ hírével,

’S a’ vitéz Hunyadi’ őszes vénségével.”

Az irigység magát vígabban mutatja,

’S mosolyog e’ szóra komor ábrázatja,

A’ kevélység szeme’ héjját pillogatja;

’S aranyas szárnyait vigann tsattogatja

Nem késnek; tsak hamar szárnyokra szállának

Vérengző serege ez négyes tsudának.

Egy Bosnyáki hegyenn meg-állapodának,

Mikor már Hazánkhoz közelebb jutának.

Onnan oszlik kiki a’ maga útjára,

Száll a’ viszsza-vonás nem soká Giskrára,

’S hirűl adja néki hogy Losontz’ tallyára

Mennyen; mert oda leszsz mindjárt egyik vára.

„A’ párt ütő Magyar már meg-irígylette.

Hogy Hunyadi’ magát Királynak tettette;

Nints igaz hűséggel már egy-is mellette,

Téged választának vezérűl helyette. –”

Vítta már Hunyadi’ a’ pártos népséggel

A’ várat; és vólt-is ollyan reménységgel;

Hogy míg Giskra el-jön a’ várt segítséggel,

Végit-is szakasztja a’ hartznak jó véggel.

De a’ viszsza-vonás’ erős unszoltára

Giskra sem halasztja el-jöttét sokára.

’S mikor már harmadik mért-főldnyire jára

Jön a’ hír, Hunyadi’ pártos Táborára.

És ezt az irígység mihelyt meg-sejtette,

Minden mesterségét ő-is elő-vette;

A’ pártos szíveket egy fűzérre szedte,

’S éjtszaka titkosann öszve-gyűjtögette.

Mérget öntvén minden Fö rendek’ szívébe,

Megy’, a’ már méreggel tőlt szívek’ közzé-be,

És egy zőld koszorút tartván a’ kezébe

Így szóll a’ Nemesek’ öszve-gyűlésébe:

„Hogy vagyon? nagy Urak! ’s miként engedétek?

Hogy egy Hunyadinak szolgai levétek.

levéték Rímelés szerint jav.

Ennyi nemes szívnek bizony szégyen ’s vétek

Hogy illyen jött-mentet Királlyá tevétek.

’S hát azt gondolja-é balgatag szívetek?

Hogy ez a’ ti nagyon bíztos Vezéretek,

A’ ki miatt sokszor ki-omlott véretek,

Nem magáért hartzol, hanem ti értetek?

Boldogtalan népek! ah! ne gondoljátok;

Mert koszorús fejét addig tzifrázzátok,

Hogy egyszer a’ midőn meg-sem gondolnátok:

Tsalárdúl a’ nyerget fel-teszi reátok.

Hogy a’ Hazafi vért kéntelen ontotta,

’S kardját mind tsak Török’ vérbe mártogatta;

Magát ollyan hívnek tsak azért mutatta,

Hogy tsaljon, a’ hívség’ színének alatta.

Ha hol a’ Magyarok nyertessek valának

Őtet tartottátok mindenkor okának;

Úgy hogy nints már annyi szála ősz hajának,

Mint fejére rakott Márs’ koszorújának.

’S ez az ő karjának félénk imádása,

Lett, sok félénk szívnek olly el-tsábítása:

Hogy ez a’ Magyarnak már szava járása:

Hunyadi’ kardjának sohol sintsen mássa.

Pedig a’ kik jelen vóltatok, tudjátok:

Hogy mikor Várnánal Iffjú Királykátok

El-esett; ő vonta a’ veszélyt reátok,

Nem úgy fogván kardját a’ mint ti szoktátok.

Az iffju Királynak ez vén írigylette,

Hogy magát vitézebb modonn viselgette;

Kemény hartzoltában ott álla mellette,

’S szegényt a’ kegyetlen Jantsárnak engedte.

De nagyot mutató színes tekíntete,

Tsuda, hogy

kogy Sajtóhiba, em.

rajtatok olly erőt vehete:

Hogy e’ véres hartznak bús emlékezete

Közt-is, senki semmit szemére nem vete.

A’ rígó mezéjén tsupánn ő érette,

Az Ország, a’ szinét mind oda vesztette;

Még-is mikor a’ Rátz tömlötzbe vetette,

Ti-ti, könyörgeni mentetek mellette.

Hogy néha vaktában ’s tsak vakmerőséggel,

Szerentséssen hartzol a’ vad ellenséggel;

Ez-é az? a’ miért illyen ditsősséggel

Illetitek, ’s tsak-nem Királyi Felséggel.

Híre a’ világot úgy el-hitegeti,

Hogy egész Europa, hatalmát reszketi.

’S néki, (nagy szivetek’ ez, ez kisértheti)

Róma a’ koronát már-is ígérgeti.

Bizony oda tzéloz minden mestersége,

Hogy korona légyen sok nagy tette’ vége.

Mellynek fennyen-látó szíve’ kevélysége

’S maga-viselése, elég jelensége.

Ez egy koszorúm van meg, míg ezt kergeti,

’S ha Giskrát meg-győzvén ezt-is el-nyerheti;

Azt nemes szívetek bizvást el-hiheti,

Hogy magát Hunyadi Királlyá téteti –”

Zúg az egész népség ezek’ hallására,

’S készűlnek Giskrával nem menni próbára,

És az erös Vezért egyedűl magára

Hagyni, vitézsége’ meg-próbálására

Már a’ part-ütés-is magát jól bíztatja,

A’ mint annya’ szava’ végit sem várhatta:

Az irígy szíveket még többre, nógatta

Hogy Jánosnak vermet ássanak alatta.

„Jobb úgy-mond nagy hire’ szégyenítésére

Által-szökni tőle Giskra’ hűségére;

Hogy sok koszorúi’ ékesítésére,

Itten omollyon-ki nagyra-vágyó vére.”

Keservessen hallja Pelsőtzi ezeket⁹⁹

Pelsőtzi István, a’ ki ezen a’ hartzon halálra sebesíttetvén, minek előtte meg-hólt vólna, ki-vallotta az öszve-esküvést.

A’ maga’ vesztére néző beszédeket.

’S ekképp’ szóllítja-meg a’ hív’ Vezérjeket

Meg-ölni kívánó pártos Fő rendeket:

„Ah! nemes nagy Urak! hát így el-veszett-e

Hűségtek? ’s Hunyadi tsak ezt érdemlette?

A’ ki midőn Hazánk nem-is reménylette

Sok Hartzot, sok tüzet szenvedett érette.

Való: hogy nékem-is nehezenn eshetik,

Hogy Hunyadit Király’ névvel nevezgetik.

De ki leszsz hát méltóbb, ha ő meg-őletik?

Mert egy Főt, egy Vezért tennünk tsak kelletik.

A sor utolsó szava elválasztva áll (kel-), de a következő sorból hiányzik az utolsó két szótag. Értelemszerűen és a rímelés szerint pótoltuk.

Ha le-törésére fennyen nőtt szarvának

Így öszve esküdni tettzett a’ Hazának;

Bár tsak már egygy kis szebb módot gondolnának,

’S ne lenne a’ Magyar gyilkosa magának.”

De a’ part-ütésnek kegyetlen szózatja

szózátja Rímelés szerint jav.

Mérges szavát újjabb hangal hármaztatja;

Viszsza-fordúlt élű kardját mutogatja.

’S a’ gyilkos szíveket erőssen nógatja.

A’ szegény Hunyadi álmában habozott,

’S mind tsak szerentsétlen hartzról álmodozott,

Mikor a’ párt-ütő Magyar, az átkozott

A’ mord irígységnek óltáránn áldozott.

Le-száll Unokája’ élte’ mentségére

Nagy Lajos, Hunyadi’ nyugovó helyére,

’S álmában szegénynek jól adja eszére

Hogy hólnap vigyázzon maga’ életére.

életéte Sajtóhiba, em.

Ő mihelyt hajnalban szemét fel-vetette,

Leg-elébb-is Giskra’ táborát nézette,

Még meszsze vólt – de ő népét rendbe-szedte,

’S táborát előre meg-erősítette. –

Érkezik már a’ Tseh sok számú sereggel

Ki-szállítja népit a’ hartzra még reggel

Hogy Hunyadi’ szívét mind estig méreggel

Rágja, és motskolja fényét mord felleggel.

Rá-üt az el-készűlt Hunyadi Giskrára,

Tekintget a’ pártos nép, édes Attyára;

’S nem mér által szökni vezérje’ láttára,

Kiket pedig Giskra nagy örömmel vára.

A’ hűség melly vala Hunyadi’ szívében,

Olly’ hatalmat festett nagy tekéntetében

Hogy már az irígység reszketett féltében,

’S imádta a’ virtust Hunyadi’ képében.

Mérgét a’ part-ütés hogy ki nem önthette,

Ugy a’ mint az el-múlt éjjel el-végzette:

Már a’ Magyarságot tsak arra kísztette;

Hogy egy kis ijedést mutasson érette.

Így hartzol a’ pokol’ fajzatja az éggel,

A’ tisztelet ’s Virtus a’ mord irígységgel,

A’ viszszás félelem tsalárd reménységgel,

Így vítt a’ hív Vezér kettős ellenséggel.

Már a’ pártos Urak mit tselekedjenek,

Hogy a’ Tseheknek-is baráti légyenek;

’S azonn-is valami tsúfot ejthessenek,

A’ ki elől nyilván el-szökni féltenek.

Ki-száll az irígység mérges búsúltában

Őltözik félelem’ kék áll-ortzájában

A’ Magyar a’ hartznak leg-jobb divatjában

Meg-szalad, Hunyadit ott hagyja magában.

És így a’ mit nyilván véghez nem vihetett;

Úgy mutatá magát mint meg-győzettetett;

A’ pártos Fő-rendek’ serege, tettetett

Futással vesztette-el az ütközetet.

Míg Giskra a’ pártos Magyart így futtatja,

Körűl-nézi magát árva hazánk’ Attya,

Búsúl, rágja nyelvét, ősz haját szaggatja;

Mint bán jó Annyával sok el-fajúlt fattya?

Éjjeli látása sírva jut eszébe –

Nintsen elég erő kevés emberébe –

Nem bízik, sok próbát ki-állott kezébe

Hogy meg-tartsa éltét kettős kétségébe.

Márs’ koszorúival fel-ékesíttetett

Homlokát forditván, ő-is hátat vetett,

A’ tsúfos irígység örűlt, és nevetett,

Mikor e’ hatalmas Vezér kergettetett.

Kinek míg megy’ Giskra mindenütt nyomába,

Le-szálla Nagy Lajos sűrű köd formába,

Kézen fogja Jánost ’s a’ köd’ árnyékába

Bé-viszi a’ szomszéd kis városotskába.

Hol menedék helyet találván magának,

Átkozza titkait pártos Magyarjának;

Mellyek hogy még roszszabb végre tzélozának,

Még az nap’ tsak ugyan ki-nyilatkozának.

„Ah nyomorúlt Haza! Így sohalyt magába

Hát minden szándékom így vesz-é híjjába,

Hogy a’ bolond Magyar, ez meg-őrűlt kába

Maga veri kardját a’ maga’ hasába.

A’ hálá-adatlan viperák’ magzatja

Maga édes Annya’ hasát ki-szaggatja;

Hazámat, melly maga bűne áldozatja,

Gondok közt nőtt fejem tsak maga siratja:

De én ki Hazámért már mennyit szenvedtem,

Sőt felettébb-is hív vóltam; mit vétettem?

’S a’ pártos Magyartól mivel érdemlettem?

Hogy így az irígység tzéljává tétettem.

Mikor a’ párt-ütés tüze, itthon égett,

Én magam szenvedtem kint az ellenséget,

’S Nemes Nemzetemnek ditsőssége’ végett,

El-tűrtem sok veszélyt, sok keserűséget.

’S hát az én hűségem jutalmazására,

A’ Márs’ gond közt öszűlt híve’ homlokára

Rakott, koszorúknak le-szaggatására

Hazám-is ellenem támad utóljára?

Hűség leszsz-é tehát neve hűségemnek?

’S szerelem, Hazámhoz vonszó szerelmemnek,

Ha még hátra-lévő rövid életemnek

Idejét, áldoznám párt-ütött népemnek.

Nem büntetnek-é-meg az egek engemet,

Ha kegyetlen Hazám mellett, fegyveremet

Emelem ezután, a’ ki már engemet

Im’! idő-nap előtt meg-ől, sírba temet.

De ha fel-állanék védelmezésére,

Hív szívem magának jobb sorsot ígér-e?

’S hív leszsz-e? hűségem’ meg-segítésére

Valaha, ez pártos Hazafiak’ vére.

Óh! nem – de magamat mit-is vesztegetem?

Ha tsak magam vagyok, ki Hazám’ szeretem,

És én-is hitetlen módonn űldöztetem,

Jobb ha tsendességben végezem életem’.

Botsáss-el szerelmes Hazám! hát engemet

Ne tekíntsed bár úgy munkás szerelmemet

’S érted tett sok kemény harttzot; mint érdemet,

Hanem mint tartozó kötelességemet.

Ha az irígységnek szomorú homálya,

Setét árnyékának rejt engem’ alája;

Lelkem’ esmérete’ igaz mondó szája

Kiált, és magában jutalmát találja.

Engednek az egek ’s méltán engedhetnek

Nyugodalmat, e’ már sokat szenvedettnek.

’S tán az irígyek-is a’ kik most kergetnek

Majd mikor nem lészek sírva emlegetnek.

Meg-vonom magamat a’ magam Házába,¹⁰⁰

Senecae Tragoed: Me mea tellus lare secreto Tutoque tegat, venit ad pigros Cana senectus. etc.

Hol rövid ideim’ utólsó folytába,

Szívem, bátran ’s vígann számlálja magába,

A’ miket szenvedett és tett hajdanába.

Elég a’ gyalázat már ’s a’ ditsősség-is,

Elég a’ szerentse ’s szerentsétlenség-is;

Meg-engedi László, Lajos, és az ég-is

Hogy gyötrelmim útán légyen már egy vég-is.

’S az; hogy illyen széllel végzem hajózásom’,

Hogy tsak alig lehet a’ partra úszásom,

Annál edessebbé tészi nyugovásom’

Mellynél nagyobb bajtól lett szabadúlásom.

Úgy-is meg-lassúlt már ereje kezemnek,

’S hervadt borostyánnya vólt Vitézségemnek;

Hogy pirosló lángja el-gyengűlt tüzemnek

Nem tehet eleget igaz hűségemnek. –

Ah! – de – inkább a’ főld nyeljen el-engemet,

Aen. IV. v. 24. Sed mihi vel tellus optem prius ima dehiscat. (A szerő jegyzete.)

Mint kedves Hazámhoz vonszó szerelmemet

Oltsa az irígység, melly most életemet

Halálra keresi ’s szomjúzza véremet.

Nem Fiak, fattyai azok a’ Hazának

Kik igaz ügyemben engem’ el-hagyának,

’S illendő-e bútsút adni az Anyának?

A mondatban eredetileg illendő e’ szavak szerepelnek (a kéziratban is). A kérdőszócska ilyen alakú írása gyakori Pálóczinál, valószínűleg itt is ez szerepel, de nem lehet kizárni az e’ mutató névmást sem.

Hogy most ez el-fajúlt fiak meg-tsalának.

Van még a’ Magyarban vér, és Nemes Lélek,

Kik tán szégyenlik-is hogy Giskrától félnek;

félek Sajtóhiba, értelemszerűen em.

’S készek kardra kelni, ha el-mégyek vélek

Ah! nem – nem hagyom-el hazámat

hagyom el-hazámat A kötőjelet áthelyeztük.

míg élek.

’S mi gyönyörűsége vólna bús szívemnek’,

Ha illy’ szégyen lenne sok nagy érdememnek

Vége, ’s ditsősségét meg-őszűlt fejemnek

Piszkolni engedném illy’ gyenge Tseh nemnek.

És óh, illene-é egy Király’ mássának,

Hogy úgy adja-által kisded Királlyának

A’ Hazát, hogy minden része a’ Hazának

Jaték’ néző-helye légyen e’ lármának.

Jer el-gyengűlt

Jer-el gyengűlt A kötőjelet áthelyeztük.

karom! még egyszer próbára,

Menjünk új ’s erőssebb sereggel Giskrára

Meg-próbálom, ha még egyszer utóljára

Valamit tehetnék jó Hazám’ javára.

Ha még szerentséssen ez egyet ki állom,

Majd meg-könnyebbítem ez teréhtól vállom,

Fő Rend Társaimat rendre meg-kínálom

Hogy a’ kinek tettzik legyen jobb én nálom.”

Míg hát rabol Giskra szana-szét népével

Hunyadi a’ még hív Fő Rendek’ nevével

Öszve-szedett, nem kis számú seregével

Nyomúl Giskra után – már jobb szerentsével.

Ság várát kit régen maga óltalmára

Épített vólt Giskra az Ipoly’ partjára

Meg-vévén, megy’ Rosnyó’ ’s Szepes városára

’S ezt-is magáévá tészi nem sokára.

Debretzennek sántzát vízzel fel-véteti,

És nyertes táborát még odébb vezeti;

Giskrát ’s a’ Tseheket mind addig kergeti

Hogy Griska az erőt már nem szenvedheti.

Addig; hogy Hunyadit békességre kéri

Ő-is jó okokonn könnyen meg-igéri;

Mert a’ párt-ütésre melly hajlandó véri

Vagyon a’ Magyarnak, igen jól esméri.

Ekképp’ hamut hintvén Giskra’ parássára,

Megy’ az apróbb tüzek’ tsillapítására;

Mindenütt vitézűl ’s nagy haszonnal jára –

Hazáját jó karban hagyá utóljára.

Ekkor, a’ mint nem rég’ magában fel-tette,

Minden gondolatit tsak arra vetette;

Hogy hazája melly így meg-keserítette,

Válaszszon más Király’ személlyét helyette.

De míg ezen dolgonn tűnődik magában,

Ajzinger ki akkor Fő vólt Austriában¹⁰¹

Ajzinger Ulrik; mind addig nem nyúgodott, míg Neostádban a’ Tsászárt meg-szoritván, a’ Királyt kezéből ki-vette: mikor a’ Tsaszártól kegyelmet kért és vétségét mentegette, a’ Tsászár ezt felelte: azt tselekedted a’ mit akartál; légyen Bíró köztünk az Isten.

Így ír Hunyadinak a’ Király’ dolgában,

Ki még akkor lakott a’ Tsászár’ Házában.

„Királyodhoz való igaz hűségedet

Tudjuk, és esmérjük olly’ hívnek szívedet;

Hogy az eddig, mindent azért tselekedett

Kinek személlyévé tett Hazád Tégedet.

De mivel Téged’-is magok kik szeretnek,

Mint igaz fejeket úgy nem tisztelhetnek;

Magad légy Bírája ezen ítéletnek,

Melly nagy rontására van ez a’ Nemzetnek?

De még sokkal roszszabb dolga Austriának,

Mert a’ Királyt tartván a’ Tsászár, Fijának,

A’ Tutor név alatt azt teszi magának

Tzélúl a’ mi tettzik szeminek szájának.

Jól tudod a’ gyanús következéseket,

A’ mellyek követní szokták az illyeket,

Jer! mert szint’ úgy illet e’ dolog titeket

Vegyük ki kezébűl a’ Király gyermeket.

Már mi el-végeztük együtt a’ Tsehekkel;

Hogy jól öszve fogó ’s segítő kezekkel,

Ha rá nem mehetünk sok szép kérésekkel,

Rá megyünk Fridrikre hadi seregekkel.”

Ezt látvan Aizinger’ kedves levelében

Nem tud mit tsinálni János örömében

Hogy talál véletlen a’ szomszéd megyében

Ki el-vesz egy kitsinyt az ő nagy terhében.

Felel ’s a’ szándékot igen jónak vallja,

Sőt az egész Magyar községnek javallja;

Örűl, hogy tsendesűl a’ szeles hab’ zajja,

’S az ő ősz fejének kevesedik bajja.

A’ mint hogy vegtére, noha jó sokára,

Addig tör Austria ’s Ulrik a’ Tsászárra

Hogy a’ Három haza várt kívánságára

Ki adja az Iffjú Királyt utóljára.

Melly meg lévén, Bétsbe gyűlés hirdettetett –

Melly örömmel vette ezt az izenetet

Hunyadi! – Sokaktúl

Az S s-ből jav.

a’ meg-nyerettetett

Király’ látására Bétsbe kísértetett.

Mire a’ sok Magyar Fő Rend, oda ére,

Ott vólt a’ Bavarus’ és Szakszok vezére,

’S más sok Német Fő-Rend jött tisztelésére

Lászlónak, ez hármas Ország’ gyűlésére.

El jött már az áldott nap, melly óhajtatott. –

A’ Gyűlés egy tágas Palotánn tartatott.

Hunyadinak, ki egy ősz Királyt mutatott,

A’ kis Király utánn első hely adatott.

Bámúlnak mindnyájan nagy tekíntetére

’S Márs koszorúival tisztes ősz fejére. –

Kinek az örömtől fel buzdúlván vére

Igy szóll kis Királya’ meg-köszöntésére:

„Meg adták az egek tehát valahára

Királyunkat, árva nemzetünk’ javára

Meg jött sok nagy szívek’ vígasztalására

Kit e’ három Ország szív-szakadva vára.

Meg jöttél ’s Fridriktől mennél többet kére,

A’ Téged’ óhajtó híveidnek vére:

Most annál erőssebb ’s nagyobb örömére

Van; hogy néz Királlya kedves személlyére.

’S valóba híveid hívek nem lennének,

Ha azonn szer-felett nem örvendeznének,

A’ kinek Felséges Királyi nevének

Tsak hallására-is térdet görbítének.

’S hát most, az örömben, tisztelésed’ végett

Öszve gyűlt nép kinek enged elsőséget?

Mikor szinrűl-színre látja e’ Felséget,

Kiért szíve szakadt ’s vére lángal égett.

A’ ki hogy nem hajolt a’ Tsászár, kértére,

Sokszor boszonkodva kapott fegyverére;

’S tsak hogy szert tehessen el-rejtett kintsére.

Oltsó vólt előtte pénze, kardja, vére.

De – hát bóldog egek! már meg engedtetett,

Hogy ez rég’ idegen Házba rejtegetett

Felségnek, tehessünk ollyan tiszteletet,

Mellyet kétszeresít a’ hűség, ’s szeretet.

És óh! Híveidnek nem nagy ditsősség-e?

Hogy négy Tsászárt nemzett Anyád’ nemzetsége

Atyád Austriának ötödik Felsége;

’S mind ezeknek benned vagyon tellyessége.

Élly hát Nemes Király! ’s szűletett Felséged

Tégyen a’ kormányra olly’ erőssé téged’;

Hogy sokszorosúllyon erős gyengeséged’

Virtusival, ösrűl maradt ditsősséged.

Élly; uralkodj, és bírj e’ három nemzettel,

Illy buzgó hűséggel hozzád köttetettel;

Bírj, mert már tizenkét esztendő veszett-el

Hogy nem bírhat e’ Nép e’ fel-kenetettel.

Az Anyaszentegy ház óh! melly régen vára,

Hogy Királyát haza nyerje valahára;

A’ keresztyénségnek ezen ellen-vára

Melly így ki-van téve a’ Török’ prédára.

Nékem pedig, a’ ki már nyóltz esztendeje,

Hogy Királyom’ helyett vagyok Hazám’ feje.

Vénségemmel egygyütt el-jött az ideje,

Hogy el-vegye terhem’ Felséged ereje.

Helyetted e’ nehéz kormányonn űltömbe

Személlyed’ a’ hűség viselte szívembe;

Igyekeztem a’ mint vólt tehetségembe,

Őrzeni Hazámat sok veszedelembe.

A’ belső tüzeket le tsendesítettem

A’ háborgás hevét mind addig szenvedtem,

Míg Hazámat ollyan karba helyheztettem,

Hogy Tenéked tsendes lakást készítettem.

Kinn-is a’ teréhbűl a’ melly rám rakatott

Vitte gyenge vállam a’ mit el bírhatott,

’S a’ mit a’ Törökkel végre nem hajthatott

Ditsőűlésedre néked fent hagyatott.

Minek ditsekedjem azzal a’ mit tettem,

Jól tudja a’ Magyar hol ’s miket szenvedtem?

Elég az, hogy meg-tsak-kétszer győzettettem,

’S a’ mint jut eszembe, nyertes, húszszor lettem.

Mikor a’ Julián Fő Pap’ unszoltára,

Meg-szegtük a’ hitet; kit a’ szent óltárra

Le tevénk; az egek kétszer nagy próbára

Ki tettek, e’ bűnnek meg-boszszúlására.

De már ez adósság le-fizetésére,

Meg van olly’ gazdagonn adva e’ bűn’ bére;

Hogy e’ miatt Iffjú Királyom’ fejére

Nem száll új büntetés, ártatlan létére.

’S ott-is, ha siralmas vólt-is a’ hartz vége,

Több vólt a’ Töröknek még-is vesztesége,

’S meg vallá Amurát’ Tsászár’ félénksége,

Hogy ez néki nem vólt kedves nyeresége.

Most pedig a’ mikor már meg nyerettetett

Királyunk; ki tsupa méltóság ’s szeretet:

’S már-is olly’ Felséget, ollyan tekintetet

Mutat, mellyből Hazánk nagyot reménylhetett.

’S már a’ kevély Török’ szarv’ le-törésére,

Nagyobb erőt szükség vinni, ellenére;

Mint, hogy e’ vén Bajnok’ fáradt válla ’s vére

Elég légyen; annak el-viselésére:

Mert a’ vénség, szégyen, gond, ’s a’ gyötrelemnek

Soka, úgy el-rontá folyását véremnek;

Hogy ím’! a’ mint látni lehet minden szemnek,

Meg-nem felelhetne erőm hűségemnek.

De egyéb aránt-is engem’ addig kére

Tsak, Hazám, hogy gondot viseljek terhére;

Még el-ér az idő; melly ím el-is ére,

Hogy elég légy ennek el-viselésére.

Most hát a’ hívatalt, kit Ura’ nevébe

Folytatott ez ősz Fő, hajlott vénségébe

Le-tészi; ’s a’ kinek viselte képébe

Hűségével együtt ajánlja kezébe.

Úgy tartom, hogy nem vólt panasz a’ Hazában

Hűségemre, ez nyóltz esztendő folytában;

De ha mi gyengeség vólt e’ hű szólgában,

Hadd leljen kegyelmet örökös Urában.

Kinek, hívségimnek tellyesítésére,

Ím’ ajánlom magam’ most-is hűségére,

Ki, ha jó szemmel néz hív szívű hívére

Ez leszsz hűségemnek elegendő bére.”

Könyvezve szavait mikor el végzette,

Magát a’ kis Király’ lábához vetette. –

László fel emelte, és meg ölelgette

És bőlts feleletét ekképpen kezdette.

„Én kedves vezérem ’s Országom’ hív Attya!

A’ Te érdemidet ki-is tagadhattya?

De vajha én, a’ mint bőlts szád mondogattya,

Lehetnék öseim’ olly bóldog magzattya.

Úgy leszsz igaz, szíved bőlts jövendölése,

’S már gyermek korombúl nagyot ki-nézése,

Ha illy’ sokat próbált bőltsnek vezérlése’

Által dolgaimnak lészen segítése.

’S valóba mindennek ajánlani merem,

Hogy erős leszsz kinn, benn, tanátsom, fegyverem,

’S ditső Öseimnek híreket el-nyerem,

Ha Hunyadi lészen Vezérem ’s Mesterem. –”

Örvend a’ nagy ’sinat ezek’ hallására,

Sok áldást szór szava’ helybe-hagyására;

Bámúlva néz ezen két különös Párra

Öreg vezérjére ’s Iffjú Királyára.

Azután az Ország meg-egyezésével

Meg ajándékozza Jánost Besztertzével,¹⁰²

Ez vólt 1452-ben, azután Budánn a’ Kárméliták Piattzán pompásan őltözve a’ Király meg erősítette Bétsi ajándékát, és Besztertze Vármegyét Donatio formában ajándékozta Hunyadinak; melly Királyi levélben Hunyadinak röviden tsak nem minden viselt dolgai le-íratnak. Práy. Annal. L. II.

’S meg tóldja Hollóját újjabb tzímerével

Egy koronát tartó oroszlány’ jegyével.

Az irígység komor, ’s vérrel fertéztetett

Szemmel nézegeti, ez nagy tiszteletet.

’S látván, hogy szándéka dugába döntetett

A’ tisztes öregnek újjabb hálót vetett.

Kőltözék tsak hamar Ulrik’ homlokába,

Kit e’ három nemzet közös ’sinatjába,

Ollyan Hely-tartónak tettek Austriába

Mint vala Hunyadi a’ Magyar Hazába.

’S ezt kezdi a’ kevély Gróffnak sugallani:

„Óh hogy kellet megint most-is a’ hajdani

Rangját Hunyadinak újjal újítani?

’S a’ Hely-tartóságot véle meg-osztani?

’S hát; a’ ki nem régenn minden országodat

El-rabolta, ’s tsak nem rabbá tett magadat;

Az alá kellett-e botsátni nyakadat,

’S illy rövid pórázra kötni hatalmadat.

Gondold meg, te magad mi leszel mellette?

A’ ki biztos lábát már úgy meg vetette,

Hogy a’ párt-ütés-is akármint kergette,

Hatalmát ’s erejét meg nem gyengíthette.

Jer hát velem gyenge Királyod’ elébe,

Kinek én titkosan be szököm szívébe,

Ő űldözni fogja Hunyadit féltébe,

’S Te légy ezköz dolga’ végben vitelébe.”

A pontot pontosvesszőből jav.

Megy hát e’ kegyetlen Lélek, az átkozott,

’S a’ gyermek szívébe annyira dolgozott,

Hogy a’ kit olly’ ditsőnn meg ajándékozott

Most meg őlni gyilkos módra szándékozott.

Nyögött e’ gonoszság terhének alatta

Béts, mikor Hunyadit a’ Király hívatta;

De Lajos e’ Vezért soha el-nem hagyta,

’S az ásott vermeket értésére adta.

Úgy, hogy az irígység’ sok mesterkedése

’S a’ párt-ütésnek-is áll-intselkedése

Lett, mind a’ Hunyadi’ neve’ nevelése,

’S Mátyásnak Királyi székre készítése.

Sőt Királlya’ mellett a’ ki életére

Tört, annál hívebben buzog vala vére

A’ mint Lászlónak-is illy’ gyenge létére

A’ Hűség leg-többet tett meg-győzésére.

HATODIK KÖNYV’

Summája.

Mahumed Török Tsászár Konstántzinápolyt meg-vévén indúl a’ Nap-nyúgoti Birodalom ellen-is, és előszször-is Magyar országra tör. – A’ Romai Pápa Kapisztrán János’ Szent Ferentz szerzetébűl való Barátot kűldi, hogy gyűjtsön sereget, osztogatván tellyes bűn botsánatot azoknak, a’ kik a’ hadban ingyen szolgálnak, és ezt az így öszve gyűjtendő keresztes sereget öszve ragasztván a’ Hunyadi’ népével, tégyen a’ mit tehet, – Kapisztrán öszve barátkozék Hunyadival. – Mennek Belgrád alá segítségre, a’ mellyet már a’ Török ostromlott.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Hajós ütközettel Hunyadi a’ Törököt meg tolja; le száll a’ várba. – Mahumed ostromolja, ’s már a’ kűlső sántzot el-is foglalja; de a’ keresztesek semmi hadi régulát nem tudván ki rohannak a’ Török Táborra; a’ kiket viszsza nem lehetvén téríteni, Hunyadi segítségre megy. A’ Tsászár sátorit és tábor állását fel dúlja, magát meg sebesíti; el-szalad Mahumed minden népestől; Hunyadi meg betegszik, Zemlénbe vitetik. – Kapisztrán vígasztalja – Nagy Lajos meg jelenik néki.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Látja Mátyást az ő ditsősségében. Ki tanúlja Hunyadi, hogy ő ’Sigmond Tsászárnak és Mária Királynénak gyermeke – Mátyásnak tanátsot ád.

Míg így az irígység dolgoz’ a’ Hazában,

Repűl a’ kevélység Drinápoly’ várában¹⁰³

Kroja alatt betegedett meg Amurathes, és onnan Drinápolyba vitetvén meg-is hólt 1450-dik esztendőben.

Hol már Amuratest halálos ágyában

Lelvén, szállást keres Mahumed Fiában.

Nem várt sok untatást heves Iffjú vére,

Alig várja Attya’ életét végére,

Előre Királyi széket ’s páltzat kére,

És magának arany hegyeket igére.

El-végezvén Attya utólsó óráját,

Még jól meg-sem-tette temető pompáját;

Hívja Natólia’ nagy Vitéz Basáját

Ki már Hunyadinak ismerte szablyáját.

„Vezér! úgymond, Atyám már meg merevedett,

’S Nékem maga után fő póltzot engedett;

Azért választálak tanátsúl Tégedet

Mivel jól ismerem nagy Vitézségedet.

Hogy Te légy dolgai’ első kezdetével

Ez nagy birodalom’ új Fejedelmével,

A’ ki azon lészen minden erejével,

Hogy azt még nagyobbra terjeszsze kezével.

Sokat az Atyámban nehezenn szenvedtem,

Sokért boszonkodtam, sokat szégyenlettem,

Sokszor félénkségénn szóval segítettem;

De míg ő Király vólt, én Fő nem lehettem.

De semmi sem szolgált olly’ nagy tsúfságára,

Mint az, hogy rá ütvén Nandor Fehérvárra,

Hét hólnapig vívta; még is utóllyára

Tsúfossan el-hagyta, és híjjába jára.

Mellyet, meg-mutatom Atyám’ szégyenére,

Vagy-is nagy szégyene’ el-törölésére,

Hogy egy, ennyi népnek jó szívű vezére,

Tizen-öt nap alatt keríthet kezére.

A’ mint fel-is tette Lelkem azt magába’,

Hogy leg-előszször-is azt veszem munkába;

Már Belgrád akármint bízzon bástyájába’,

Vagy ama’ Magyarok’ híres Bajnokjába’.”

Mellyre, a’ nagy Basa ekképpen felele;

„Van, van, nagy szívednek már-is elég jele,

De kérdés; szerentséd ennek meg felel-e?

Jobb leszsz még előszször másba kapni bele.

Vagynak ám sok erős és sok bőlts Vezérek,

Kiknek a’ ditsősség gyújtja Nemes vérek’;

De én győzedelmet soha sem ígérek,

Míg a’ szerentsétűl tanátsot nem kérek,

Mikor a’ maga-hitt megy ’s hartzol merészenn,

Sokszor a’ Bátor szív vak-merővé lészen;

A’ melly azt gondolván, hogy a’ pálma készen

Van; a’ bal szerentse rajta tsúfot tészen.

Nints’ ott a’ dolognak bóldog folyamatja,

’S a’ folyamat bóldog végit nem várhatja;

Mikor az Iffjú szív heves gondolatja,

Hátúl kezdi dolgát ’s viszszára forgatja,

Vagy a’ Rátz Királyt kell meg-törni tüzessen,

Hogy néped szabadonn Belgrádra mehessen,

Vagy azzal egy erős szövetség köttessen

Hogy erőnk két felől bé ne-keríttessen.

De így-is koránn leszsz minden készűleted

Mig Ikonba Kármánt jól le-nem-űlteted,

Mert másként míg ott-kinn a’ másét kérgeted,

Itthon a’ magadét könnyen el-vesztheted.

Nagy Mester Hunyadi Magyar Országában,

’S ismerős Konstántin Tsászár’ udvarában,

Ki Kármánnal egygyet érthet Ásiában,

Míg Te izzadni fogsz Belgrád’ vívásában.”

Hajlik a’ kevély szív Vezérje szavára,

Györgyöt ’s a’ Görögöt a’ maga pártjára

Hóditván, nagy néppel sebes szél modjára

Által répűl Kármán’ ellen Ásiára.

Ott jó szerentsével és nagy serénységgel

Jár, szerentsés hartzot tész’ az ellenséggel;

És el-bizván magát e’ nagy nyereséggel

Fel hagy a’ Görögnek ajánlott hűséggel.

A’ hír sebes szárnyal el-repűl Rómába

Melly nagy Úr Mahumed Attya’ Országába;

És hogy mind azt süti főzí mostanába,

Miként lehessen Úr egész Európába.

Hogy mihelyt Kármánnak hágott a’ nyakára,

Rá ment hitet szegve a’ Görög Tsászárra,

A’ kit sok véres hartz között utóljára

Meg-ölt, ’s már az övé Bizántzium’ vára.

Hogy a’ leg keményebb ’s tüzessebb tsatába,

El-esett Konstántin kemény hartzoltába;

És így a’ Görögök’ szép birodalmába

Bé lépett a’ kevély Török Tsászár’ lába.

Meg rendűl e’ komor hírnek hallására

A’ hét hegyenn épűlt roppant Roma’ vára,

Gyász ruhát vesz Miklós a’ Fő Pap magára,

És készűl Europa’ óltalmazására.

Hívatja Kapisztránt, szent Ferentz’ rendének

Sorsosát; a’ kinek nagy kegyességének

Híre, ’s foganatos vólta beszédjének

Tudtára vala már minden Keresztyénnek.

„Óh szent Atya! úgymond, ki könyörgéseddel

Mint édes Atyáddal úgy bánsz Isteneddel,

Menny-el, ’s Istent győző nagy hitű Lelkeddel

A’ Keresztyénségnek félelmeit vedd-el.

Bé jött már a’ Pogány az Ur’ örökjében,¹⁰⁴

’Sólt. LXXIX.

’S a’ mennyei gazda’ kitsiny szőllejében

szóllejében Em.

¹⁰⁵

’Sólt. LXXX.

Turkál ez a’ vad kan; ’s fel-tette szívében,

Hogy fel tegye székit a’ Sion’ hegyében.

Menny-el, és a’ főldre fuvally szent szelletet,

Űltesd fel a’ Magyart, Lengyelt, és Németet,

Hogy bé-ne ereszszék e’ fel-emeltetett

Szarvú, ’s kevélly Lelkű kegyetlen Nemzetet.

Félelmes már a’ tűz, a’ szomszédok égnek;

Ki állhat majd ellent ez vad ellenségnek,

Ha Urává lehet a’ Magyar térségnek

Melly pai’s gyanánt van a’ Keresztyénségnek:

Mond-meg; hogy a’ Róma’ Fő Papja ’s Szent Attya

Az Isten nevében veled ajánltatya,

Hogy valaki kardját bér nélkűl forgattya,

Minden bűneinek lészen botsánattya,

Hunyadi Jánosnak mond meg a’ nevemmel,

Hogy ha szent hitéért forró szerelemmel

Hartzolván tetézi fejét új érdemmel

Én meg koronázom tulajdon kezemmel.¹⁰⁶

Ez vólt Miklos Pápa a’ ki Konstántzinápoly’ meg vétele után még, mint egy két esztendeig élt; utánna következett Kalisztus Pápa; a’ ki már el-is készítette a’ koronát Hunyadinak, és ha elébb meg nem hólt vólna, (mint majd alább) Királyi névvel meg-is ajándékozta vólna.

Menny hát, ’s vitezidre függeszd jelűl eztet

A’ fehér vászonra vart veres keresztet.

A pontot vesszőből jav.

–”

Megy hát, a’ sok áldás közt útnak eresztett

Szent, és sok szíveket szentűl fel-gerjesztett.

Ki míg e’ Szent tzélban fárad Austriában,

Hunyadival öszve akadván útjában

Belé szeret János e’ kegyes Atyában

’S viszsza hozza véle maga Hazájában –

Gyűjtött már Kapisztrán nagy számú sereget

’S osztja vitézinek a’ kereszt béllyeget,

Buzgó könyörgéssel unszollya az eget,

De a’ szent bátorság mellett-is rettegett;

Rettegett, de bízott még-is szent ügyében.

Bízott a’ jövendő dolgok’ érzésében;

Bízott nagy serege’ próbált Vezérjében,

Mert Hunyadi vala Fő remény szívében.

Ezt vélte szent hite’ egy párt-fogójának,

A’ kinek vállainn van terhe Rómának;

A’ mit hát Rómába szájába adának;

Így kezdi mondani bíztos Bajnokjának.

„Nagy vitéz! már régenn küszködöm szívemben,

Hogy Te veled való beszélgetésemben

Meg ajánljam, a’ mit tsak nem a’ kezemben

Adtak; ’s meg ígérni van tehetségemben.

De miólta szívem szívednek vendége,

Mind tsak azt mutatja nagy szíved’ hűsége:

Hogy Vitézségednek minden tzélja, ’s vége

Nem a’ magad’ hanem Isten’ ditsőssége.

És így a’ jútalom a’ mellyet engedett,

Vagy, a’ mellyel kínál a’ Pápa Tégedet;

Nagyobbá nem tészi égig emelkedett

’S Jésusod’ nevéért buzgó hűségedet.

’S ámbár ditsőssége el-terjedt hírednek

Nagy ösztöne lehet nagy Lelkűségednek;

Az-is pedig a’ mit Rómába Fejednek

Készítnek nagy része leszsz ditsősségednek.

De azt-is előre féltem a’ fejedbe

Verni; hogy gyanúság ne férjen szívedbe;

Hogy vagy probálgatlak példás hűségedbe’,

Vagy nagyra késztetlek koros vénségedbe’.

De már, hogy mindenre kénszerítlek Téged’,

Vagy bírja-el vagy nem, hajlott öregséged:

Ne tsudáld; mert bajra hívja Vitézséged’

A’ Róma’, a’ Magyar’ ’s a’ Te’ ellenséged.

Nap-nyúgotonn a’ sor, el-múlt, óh fájdalom!

Ama’ nap-keleti ditső Birodalom;

Tsak Te vagy egyedűl a’ Pogány hatalom

Ellen, egy reménység, és egy bízodalom.

Rád bízik Europa mint egy Bástyájára

Rád néz szent vallásunk mint ősz Bajnokjára.

’S méltó hogy az Isten’ ’s a’ Pápa’ szavára

Most öszve szedd minden erőd utóllyára.

Van hát jutalomra érdemes létedre

A’ mi kűlömben-is késztet hűségedre;

Ha hát már ki mondom nem leszsz nehezedre,

Hogy koronát készít a’ Pápa fejedre.

’S ha, nem, hozzád vonszó vérem’ tsábítása

Bennem, sok jövendő dolgoknak tudása¹⁰⁷

Virg. Aen. I. v. 392. Ni frustra augurium vani docuere parentes.

A’ Magyar koronát el-nyeri Mátyás, a’

Melly leszsz nagy érdemid’ szép jutalmazása.”

A’ mellyre Hunyadi ekképen felele:

„Kérd-meg a’ Hazámat, ha nem jól felel-e?

Hogy a’ fő póltzonn-is a’ mellyre emele,

Vólt-é Királyságra vágyásomnak jele?

Hogy sok jó tétimet nagyonn meg-is mérte

Való; és kőltsönös hűségét ígérte,

De kérlek Attyának nem méltán ismért-e?

Mert ritka Király tett annyit, mint én, érte,

’S meg vallom, hogy én-is ismertem rangomat,

Tudtam az országban leg-első vóltomat,

A’ mint úgy-is szoktam viselni magamat,

Hogy szint-úgy betsűltek mint a’ Királyomat.

Vóltak irígyeim kik vágytak helyembe,

De tsak az egy Ulrik szóllott néha szembe;

És száz annyi hív-is vólt a’ kik ellenbe

Meg erősítettek igaz hűségembe.

Úgy-hogy már tsak páltza’ ’s korona’ hijjával

Vóltam, úgy annyira bírtam a’ Hazával:

’S óh hányszor lehetett vólna jó módjával

Meg tisztelni fáradt fejem koronával.

Sokszor, ha két három-felé sántítának

Tsak egy szót kell vala adnom a’ Hazának:

A’ mit idegennek ’s gyermeknek adának,

Inkább adták vólna magok bajnokjának.

De én, kit az egek Tútorúl engedtek.

’S Tsak a’ gondviselés’ ezközévé tettek;

Tudtam Királyimnak hív lenni mellettek,

’S soha sem emeltem szarvat ő felettek.

Míg mások Királyi póltzra vágyakoztak,

’S a’ tsendesség ellen új-húzva dolgoztak:

Az én hív karjaim ott-kin ízzadoztak,

’S Királyim’ oltáránn Török vért áldoztak.

Tudta ezt Róma-is mert ismert engemet,

Hogy nem koronáért tészem az érdemet;

Ha hát koronázni akarja fejemet,

Tudom; nem kísérti azzal hűségemet.

Nints-is semmi kedvem, valaki fejébűl

Koronát vonni-le, ’s páltzát a’ kezébűl,

Meg jön az énnékem az egek egébűl

A’ mit ő szentsége ígér jó kedvébűl.

Kettős koronája van most-is fejemnek,

Kettős jutalmai minden érdememnek;

Egyiket Márs adta hív vitézségemnek,

Másikat az öszség tisztes vénségemnek¹⁰⁸

Péld. 16:31. v. &. 4:9.

De ha olly igazánn a’ millyen merészen

Jövendőlsz, hogy Mátyás Magyar Király lészen,

Nem leszsz haszontalan korona egészszen,

Mellyet a’ szent Püspök ősz fejemre tészen.

Mert úgy nem vethetik a’ Fijam’ szemére,

Hogy nem Királlyi vér az ő nemes vére,

Mivel Hívatalom, kardom, és végtére

Koronám, grádits leszsz Királyi székére.

Illendő-é tehát makats finak lenni,

’S szent Atyámtúl e’ szent rangot el-nem-venni,

Sőt nem illendő-é több érdemet tenni?

’S az igaz hűségben hóltig nem pihenni?

De mivel rest az olly’ hív szolgának vére

A’ kinek jutalom kell serkentésére;

Lassú vénségemet vette tán szívére

Róma, mikor nékem jutalmat ígére.

Ah! el-hidd; hogy feles jutalmat találok

Hazámban, a’ mellyet régólta szolgálok –

Nem a’ roszsz Fijakért a’ kiket útálok,

Hanem az országért, akármit ki-állok.

Ollyan szerelmes név, neve a’ Hazának,

Hogy, ha mind egy-aránt ellenem járnának

Minden Hazafijak; még-is mint Anyának

Minden indúlatim híven szolgálnának.

És ha mit hajdani szokott serénységem’.

Tüzébűl el-hagyott hideg vérűségem,

Nints a’ serkentőre, nints semmi szükségem,

Hanem hűségemmel nem bír öregségem.

Mint jó vérű vén ló, le-jártam magamat

Nem kis tereh nyomja, ’s olly’ régen vállamat.

Várnám már, Atlásként meg görbűlt nyakamat

Segítő, ’s nyúgtató Herkules társamat.

A’ mint hogy míg régenn fel-tettem magamba,

Hogy, ha segít Isten akkori dolgomba:

A’ mint segített-is, már nyugodalomba

Botsátom fejemet, magános Házamba.

De ha most szent ügye’ óltalmazására

Róma ez öregnek teszi-rá vállára

A’ Keresztyénségnek egét; utóllyára

Kész vagyok erőmet ki tenni próbára.

Úgy-is, az irígyek kik, tsak a’ Hazának

Fő póltzánn űlni-is engem’ sajnállának;

Próbáld bár, ha ezen hartzra hívatnának,

Magok-is Vezérűl engem’ választnának.

Jer hát gond közt őszűlt Fejem! utóljára,

Szedd öszve el-oszlott, ’s már tsak-nem fogytára

Jutott erőd’, kedves Hazád’ óltalmára

A’ Róma’, Európa’ ’s Hazám’ unszoltára.

Mutasd meg a’ Török’ kevély Királyának;

Hogy gántsot tud vetni negédes lábának

Az, kit az ő nála próbáltabb Attyának

Sok rá törési-is le-nem-gyalázának.

Bizony szép jutalmat ígérnek Rómában

De még sokkal szebb van az Isten’ markában

A’ ki a’ hív szívet az igaz szolgában

Ismeri, ’s hűségit nem hagyja híjjában. –”

El-bámul Kapisztrán, ’s mint el-ragattatott

Nem ád néma nyelve sokáig szózatot;

Áldja, ez

és A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

mindentűl hívnek állíttatott

Öregben, ezen hív forró indúlatot.

„Óh! úgymond óh! jádzi szerentse’ kotzkája!

Gyakorta vak szemed be roszszúl találja,

Ki legyen a’ Király? ez virtus példája

Négy öt Országnak-is lehetne Királya.

Óh! bizony van, és kell ama’ bóldog égnek

Fényes országábann lenni elsőségnek,

Mert két koronája Mársnak ’s az Őszségnek

Nem elég jutalom e’ nagy Lelkűségnek.

Nagy Vitéz! még szíved nagyobb mint vénséged’,

De ím’, ha segítő Társra van szükséged,

Én nem úti társad lészek tsak, ’s vendéged,

Hanem nagy sereggel meg-segítlek Téged’.

Sőt el-megyek ’s többet gyűjteni nem késem;

Ézomban szüntelen buzgó könyörgésem,

Életedért az Úr’ előtt esdeklésem

Leszsz leg nagyobb erőm, ’s leg jobb segitésem. –”

Egyszer hír jön – mellynek borzad hallására

Sok Fő; hogy Mahumed jön; már a’ Dunára

Szált: temérdek népet rakott hajójára,

’S száz ötven ezret hoz Nándor fehér várra.

A’ Király egynehány hív test-őrzőjével,

’S Ulrikkal akkori gondviselőjével,

Ki indúl Budábúl, vadászat neszével; –

Mire ment hát Ulrik fent-látó szívével?

El-szökött, és útját Bétsbe siettette;

Már-is félni tanúl a’ Király, mellette:

A’ terhet Hunyadi’ nyakába vetette,

Kinek pedig éltét, ’s sorsát irígylette.

De ez a’ vén Bajnok, a’ ki sas’ módjára

Meg iffjúlt; új erőt őltözik magára;

E’ félelmes hírnek rettentő hangjára.

Hogy a’ Törökkel kell menni új tsatára.

Nem gondol Királya’ meg-félemlésével,

’S a’ másfélszáz ezer török’ erejével;

Hajókat készít; megy’ a’ maga népével,

’S a’ Kapisztrán kereszt jegyes seregével.

Belgrád egy erős vár a’ Duna’ folytába’,

Ott, a’ hol a’ Száva szakad a’ Dunába.

Még mikor ’Sigmond vólt Király a’ Hazába’,

Ez ama’ Rátz Györgynek vala bírtokába’.

De György ki ’Sigmondot tisztelve szerette,

Nándor Fehér várat ’Sigmondnak engedte;

A’ ki-is ezt Magyar Országhoz köttette,

Mert sok Magyar várost adott vólt helyette.

Szathmárt, Túrt, nagy Varsányt, és Debretzen’ tályát

Munkáttsal Regettzel egyűtt, Tokajt, Tállyát

György mikor a’ Török el vette Hazáját

Itt lakott, itt várta bóldogabb óráját.

Belgrád a’ Töröknek vólt nagy boszszújára

Amuráth-is fente fogát már e’ várra

De akadt egy ollyan okos katonára

A’ ki sok kénkövet forralt a’ torkára.

János vala ez-is, most-is János lészen

A’ ki Mahumednek ellent áll merészen,

’S a’ kevélyenn ollyan győzedelmet vészen,

Hogy fel-emelt szarvát le-töri egészszen. –

Vívta már ’s magának minden jót igére,

Hogy kerűl nem soká Belgrád a’ kezére.

Egyszer hallja, hogy jön, és már közel ére

Hunyadi’ serege Belgrád’ mentségére.

Kűldi Karák Basát¹⁰⁹

Karák. Asiai Török Basa.

tsak hamar elébe

A’ ki meg gátollya bé-menetelébe,

Hunyadi könnyen ment a’ Duna’ mentébe

Ez nehezen evez a’ víz ellenébe.

Meg sejditi Karák a’ Hollós zászlókat

Hunyadi’ hajóinn meszsze villogókat, –

Bíztatja a’ Holló névtűl irtózókat –

Öszve kötözteti Lántzal a’ hajókat.

Repűl a’ gyors Holló sebes evezővel,

Öszve tsap a’ vele szem-közbe menővel;

Vagdalja a’ lántzot, tör, ront, nagy erővel,

Vagy meg-fúr, vagy meg-gyújt sok hajót kénkővel.

Feszűlet vólt a’ szent Kapisztrán’ kezébe,¹¹⁰

Aen. III. v. 263. Pater Anchises passis de littore Palmis Numina magna vocat, meritosqve indicit honores. [A számot 236-ból jav.]

Mellyet fegyver helyett szorított ölébe;

Buzgó könyörgést visz Kristusa’ elébe,

’S ezzel megy a’ kevély Pogány ellenébe.

Hunyadi néki vátt Karák’ Hajójának

’S mivel nem árthatott erős óldalának,

Bé ugrik; vitézi, ki vele valának

Mindnyájann utánna bé ugrándozának.

Ordít a’ meg ijedt Basa’ katonája,

Kit kedvére szabdal Hunyadi’ szabjája.

Jaj vólt a’ Töröknek minden parolája

Mikor ki a’ Magyar, nyakkal-taszigálja.

Karák Hunyadinak nézvén ősz fejére,

Meg fagy ’s hideg jéggé válék minden vére,

’S míg kardot nem mérnek kopasz nyak-szirtjére,

Egy szomszéd hajóba ugrik szerentsére.

Onnan látván vesztét sok szép hajójának,

Mellyek közűl sokann tűzzel lángolának,

Sokbúl katonái vízbe ugrálának,

’S tulajdon vérekbe belé fulladának.

Úgy, hogy már sok hajók üressen maradtak,

Sokak el-merűltek, sokak el-fogattak,

A’ Duna habjai vérrel boríttattak;

És már Mahumednek előre hírt adtak,

Nem véli ezt tovább a’ Basa tréfának,

Jelt ád, viszsza fordúl, ’s útat vesz magának;

Utánn’ a’ Magyarok nyomba nyomúlának

És a’ várba veres kézzel bé-szállának.

Örvendez Belgrádnak romladozott fala,

Úgy tettzik hogy épűl meg-rongált óldala.

Hunyadi, ’s Kapisztrán, ollyan kedves vala

Mint az égbűl szállott két Isten’ Angyala.

Kapisztrán, hogy bóldog vége lett már ennek

Áldja meg-tartóját, ’s halát ád Istennek:

Hunyadihoz sokann tanátskozni mennek,

Kiket ő bátorít, ’s rendet szab mindennek.

Hadi rendbe szedi a’ kereszteseket¹¹¹

Azt irjak, hogy Hunyadi, és Kapisztrán után negyven ezer keresztes ment segítségre, a’ kiket Hunyadi a’ várba be sem vitt, hanem Zemlén mezején gyakoroltatott: – a’ várba a’ keresztesekkel együtt tsak huszon öt ezerenn vóltak.

A’ kard forgatáshoz szoktatja kezeket;

Fóltozza a’ rongált várban a’ réseket,

’S jó helyre rendeli az őrizeteket.

Mahumed Karaktúl mikor meg értette,

Hogy Hunyadi őtet mint meg-ijesztette;

Már nagy reménységét veszteni kezdette,

’S Hunyadi’ erejét úgy tettzett, reszkette.

Mert ő abba bízott, hogy a’ mint gondolta,

Hunyadi erejét már jól ki satolta

A’ venség; de fél már tőle a’ miólta

Olly tsudálatossan Karákot meg tolta.

Félt; de nagy fejébe senki sem verhette,

Hogy nehéz, és aztat nagyon szégyenlette:

Ha tizenötödnap a’ mint ő fel-tette

Ezt a’ híres várat meg nem keríthette.

Nem-is késett; hanem hajnal’ hasadtára

Egész táborával rá rohan a’ várra.

Mellynek sok le-omlott fallal tőlt sántzára

A’ temérdek Török fel-hág nem sokára.

Meg-ijed Hunyadi, de színli félelmét¹¹²

Aen. I. v. 209. Spem vultu simulat, premit altum corde dolorem. [A számot 109-ből, a voltu-t vultu-ból jav.]

Bíztatja a’ népet, mutat bátor elmét;

Kapisztrán unszollya Jésusa’ szerelmét

Fel néz, ’s a’ hegyekrűl várja segedelmét.¹¹³

’Sólt. 121. v. 1.

Míg Hunyadi emitt a’ Pogányt szabdallya,

Amott Magyar testel telik a’ vár’ allya:

A’ török a’ kűlső sántzot el-foglallya,

Hangzik a’ rakásra omlott test’ zuhajja.

Mit nem tesz a’ hív, de vakmerő goromba? –

Egy török, zászlóssan siet egy toronyba,

Ezt látván egy Magyar, veszi tüstént nyomba,

’S mig űzi, a’ Török fel-is ér azomba:

’S kezd fent ditsekedni hóldas zászlójával, –

Birkozik a’ Magyar, – nem bír bajnokjával –

Által ölelvén hát erőssen karjával,

Le ugrik; és azt-is le rántja magával. –

Hunyadi ollyan vólt ez zenebonában,

Mint a’ kinek nagy tűz támad a’ házában;

Hol ide hol oda futkos bánatjában,

És hol ezt, hol amazt ragad a’ markában.

Kanisait alig hozza jól eszére,

Tüstent Szilágyinak szalad mentségére. ¹¹⁴

Szilágyi, és Kanisai, a’ vár Kapitánnyai.

Onnan a’ meg vett sántz’ viszsza nyerésére

A’hol Rozgony vólt a’ sereg’ vezére.

A’ kivel itt öszve kaptsolván erejét

Zavarja mint a’ szél a’ Török’ erdejét.

Nem-is nyugszik ’s addig ízzasztja ősz fejét,

Míg viszsza nem nyeri az el-nyert sántz helyjét.

Már a’ nagy Piatzra fel-háromszor hága

A’ fegyveres Török’ roppant sokasága.

Háromszor a’ kűlső bástyán útat vága

Fénylett már zászlója, láttzott hóld’ világa.

De mind a’ háromszor Hunyadi’ hangjára

Viszsza nyomúlt ’s rogyott-le a’ vár allyára.

Végtére Mahumed, Kurkut’¹¹⁵

Kurkut vólt a’ Jantsárok’ vezére, és a’ Tsászár Test-őrző Kapitánnya.

unszoltára,

Lest vetni futással próbált utóljára. –

Nem várja Hunyadi a’ Kurkut’ futását

Nyomba veszi, ’s mellé úgy ejti ugrását;

Úgy szívre intézi dárdája’ szúrását,

Hogy le-rohan, meg-hal, ’s nem adhatja mását:

Fut a’ feje-vesztett Jantsárság kéntelen

Azomba Szilágyi kergeti más felen

Karákot ’s úgy nyak-szirt tsapja reméntelen,

Hogy a’ lova alá le-fordúl hirtelen.

Ment a’ Keresztes nép mindenütt nyomába

Szilágyinak a’ ki sebes nyargaltába

Űzte Karák’ népét – már ért Táborába,

Melly el-nyúla hoszszan a’ Száva’ folytába.

Ezt mikot Mahumed Császár sajdította,

Hogy a’ bíztos Magyar népét meg-osztotta,

meg-fosztotta A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

A’ Natoli Basát mellé szóllította,

’S futtát a’ Keresztes nép felé tartotta.

Szilágyi a’ fortélyt korán észre-vette,

A’ Keresztes népet viszsza-térítgette,

De az tsak a’ Jésus’ nevét emlegette,

’S kész ezer halált-is szenvedni érette.

Kapisztrán a’ várból nézi szegényeket,

Hogy mindjárt a’ halál borítja fejeket;

Siet hívni viszsza a’ Kereszteseket,

Kik nem tudtak semmi hadi törvényeket.

Hunyadinak pedig más vólt a’ fejébe,

Hogy majd ő a’ lesnek, lest vét ellenébe,

Nem-is késik, szalad Mahumed’ elébe,

Már kész nyereséget tartván a’ kezébe.

De látván, hogy fordúl Kapisztrán viszszára,

Tekerűl Mahumed a’ hegy’ óldalára;

Siet míg el-érnek a’ vár’ kapujára,

Bé-menő útjoknak ellen-állására.

Hunyadi-is tüstént a’ fortélyt fordítja,

A’ sántz-fokonn népit fel-viszsza-szállítja,

Hogy mire a’ kaput amaz el-állítja,

Ő minden erejét ellene lázítja.

Indúl ’s nagy sereget ki-viszen magával,

Már vítt-is a’ Török Kapisztrán’ hadával;

Hogy, Hunyadi a’ vár’ két Kapitánnyával

Öszve-akad ama’ Nátoli Basával.

Meg-állj, úgy mond, meg-állj, ne kerűld kezemet,

Próbáld most, ha régen szomjúzod véremet,

Próbáld Kurkut után te-is fegyveremet,

Melly magad’ vérébe Téged’-is el-temet.

Ezzel, olly mérgessen rohan a’ Basára,

Hogy az, vért ökrendez első tsapására;

’S el-ment dühös lelke Kurkut’ látására,

A’ Törökök’ testi Paraditsomára.

A’ Császár más felől a’ Kereszteseket,

Tűzzel vassal öli, vágja szegényeket,

Hunyadi hát ott hágy két Fő Vezéreket

A’ kik fel-segíttsék több néppel ezeket.

Maga más felé ment, mivel meg-sejtette,

Hogy a’ Tábor helyet meg-űresítette

A’ Császár, és útját úgy el-siettette,

Hogy őtet Mahumed észre sem vehette.

Egyszer, mikor a’ Nap jól le-ment estvére,

Rá tekínt Mahumed tábora’ helyére,

Látja hogy ég, ropog, meg-hűl minden vére,

Meg-szalad, és siet menni védelmére.

Űzi ’s megy Rozgony mindenütt nyomába,

Hunyadi-is látván széllyel raboltába,

Hogy siet a’ Császár tábor’ állásába,

Rendbe szedi rabló népit hamarjába.

Maga a’ Császárnak nyargal ellenébe,

Te légy hát negyedik, úgy mond, ’s hevenyébe

Egy hajitó dárdát ragad a’ kezébe

’S löki még meszszirűl Mahumed’ mellyébe.

Le-rohan a’ Császár a’ seb’ érzésére,

Siet Hunyadi-is feje’ vételére,

De mire el-fáradt lova oda ére,

Már temérdek Jantsár ott vólt védelmére.

Fel-ragadják testét és ló’ halálába

El-viszik szekéren Szarnó Városába,

A’ hol észre jővén a’ Császár magába

Szégyenli a’ dolgot, mérget kér bújába.

„Hadd múljon-el, úgy mond, egy úttal életem,

Ha már illy tsúfossan viszsza-verettetem;

Síp,

A szó elején aposztróf áll, értelemszerűen töröltük.

dob szó közt vala ide érkezetem,

’S ím’ szökve hagyom itt minden készűletem’.

Hogy bírjam már ditső Koronám’ békével,

De meg-is kell fúlnom boszszúság’ mérgével,

’S most-is negyven ezer emberem’ vesztével

Kétszeresíttetett Atyám’ szégyenével.

Nem én, óh bizony nem ez a’ félénk elme!

Nem, hanem Hunyadi a’ Világ’ félelme,¹¹⁶

Mahumed magát Terror orbis, világ félelmének szerette neveztetni.

A’ ki által ennyi népem’ veszedelme

Történt, ’s testemnek-is halálos sérelme.”

Ő ugyan meg-gyógyúlt és sebje be-hegedt,

’S épen vitte haza népe a’ beteget;

De bezzeg Hunyadi ma hartzolt eleget,

El-kapta tsak hamar a’ forró-hideget.

Le-esik lábáról, nem bírják inai,

Próbálják Belgrádnak minden Orvosai

De meg-nem engedik törődött tagjai,

Hogy az orvoslástól szűnjenek kínjai.

Végre mindeneknek ez a’ javallása,

Hogy Vezérjét Belgrád Zemlinbe botsássa,

Ha hogy a’ levegő-égnek változása

Miatt könnyebbedne teste’ lankadása.

Sok baráti között Kapisztrán kísérte,

Ki mindég vele vólt ’s imádkozott érte;

Halál nyavalyáit ollyan bőven mérte

Hogy már észre vette hogy végét el-érte.

Vele vólt Szilágyi, ’s Mátyás-is Lászlóval,

Ez öreg, de még-is vídám haldoklóval,

Ki mikor küszködött már a’ koporsóval

Akkor-is oktatta fijait szép szóval.

Egy estve Kapisztrán le-űlvén mellette,

Barátját az örök útra készítgette,

És szent hívatalát mikor el-végzette,

Bartátságos szavát ekképen kezdette:

„Irígylem Nagy Vitéz! ditső halálodat,

Hogy tekintvén Isten sok szép virtusodat,

vittusodat Sajtóhiba, em.

Minden több szenvedés és idő haladat

Nélkűl, meg-nyúgodva várhadd jutalmadat.

És valóba tsendes Lelked’-esmérete’

Bíztatása, nem nagy vígasság lehet-e?

Ha már útnak indúlt Lelked’ lehellete,

Végső érdemidre rá emlekezhete.

Ez ám az ajtaja a’ Menny’-országának

Mikor vég’ óráján tsendes halálának,

Az embernek Lelke élte’ folyásának

Jó vóltát előtte forgatja magának.

’S akkor lép a’ gonosz pokol’ küszöbére,

Mikor ama’ lelki-esméret’ neszére,

Viszsza-néz, élete’ el-tőlt idejére,

’S bűnét maga hányja magának szemére.

Ez az a’ haldokló ember’ itélete,

Mellyet egy Lélek-is el-nem kerűlhete,

Bíró kinek-kinek lelke’-esmérete

Mellyet Isten, minden szívbe helyheztete.

Oh! melly örvendetes hát a’ Te halálod,

Ha magad magadnak elődbe számlálod

Dolgaid’, ’s magadat olly’ hívnek találod

Hogy maga a’ hűség hóltig lakott nálod.

Kinek a’ munkás hit lakott homlokába,

’S a’ szeretet sinór-mérték vólt dolgába;

Az olly’ ember bízvást el-hiddje magába,

Hogy reménység fogja követni sírjába.”

Még tovább mondaná mikor észre vette

Hogy Jánost az álom el-nehezítette;

Hallgat hát, ’s betegjét pihenni engedte,

Maga a’ jeleket vi’sgálván mellette:

Mert míg édesdeden hallgat az ágyába

El-alél Hunyadí, ’s méllyen aludtába

Képzeli, mintha egy tzifra palotába

Ama’ Nagy Lajossal járkálna Budába.

Tágos épűleti a’ nagy Palotának,

A’ Vár’ órozatján nagy helyt foglalának;

Fényes fedelei szépen fel-nyúlának;

Mellyek két tornyokkal ékessek valának.

Leg-elől a’ Várnak fel-menetelében,

Egy meg-aranyozott oszlop tűnt szemében;

Mellyre arannyal vólt rajzolva rendében

Mind az, a’ mit ő vitt véghez életében.

Miként ütközött-meg Erdélybe Metsettel,

Ki fijával együtt a’ hartzon veszett-el,

Miként fut nem bírván a’ nagy ütközettel

Isák, Szendrő felé fáradt lélekzettel.

Mint bánt Vas-kapunál Sabadin Basával,

A’ kit nyóltzvan ezer Török táborával

Meg-vert, tsak tizen-öt ezered magával,

’S el-fogott öt ezret két száz zászlójával.

Miképpen viselte kardját ’Sófiánál,

És mitsoda kedvet talált Királlyánál;

Karambus mint térdelt lántzon a’ lábánál,

Kegyelmet kóldúlván vitéz bajnokjánál.

Ah! fájdalom az-is tűnik a’ szemébe:

Mint fetreng Ulászló a’ Jantsár’ kezébe,

’S mint hordozta, dárdát ütvén a’ fejébe

Zászlóúl? a’ gyilkos Pogány’ seregébe.

El-fordúl hát onnan könyvező szemekkel,

Bellyebb megy szomorú ’s lassú lépésekkel;

Hát lát már egy kitsinyt vídámabb lélekkel,

Le-festve egy Hollót gyönyörű színekkel.

De míg gyönyörködve Hollóját visgálja,

Nagy Lajos édessen kezd szólni hozzája,

Viszi egy nagy Házba a’ hol úgy találja,

Hogy fényes székben űl az Ország’ Királlya.

Nagy és nemes szívet mutat tekíntete,

Közép-szerű testnél nagyobb a’ termete,

Fejér artzúlatja pirossal festete –

Ő reá egyenes ’s vidám szemet vete.

Tiszta fejér színe magas homlokának,

Hoszszatska nyúlása egyenes nyakának,

Jó széles de módos tsontjai vállának,

Egy igen Felséges Királyt mutatának.

Míg nézi Hunyadi és bámúl reája

Vi’sgálja, ki légyen, tsak-nem el-találja,

Közbe szóll Nagy Lajos: „Vess

A V v-ből jav.

fijam! hozzája

’S találd-el e’ Király kinek a’ formája?”

Ő tsak halgat, nem szóll, Nagy Lajos’ szavára,

Lajos hát így felel gondolkodására:

„Mátyás ez a’ fijad, kinek nem sokára

Királyi-széke leszsz e’ szép Buda’ Vára.

Fiam! mert Fiamnak mondhatlak Tégedet,

Tsak-hogy Te nem tudod Unokám’ létedet,

Így fizeti Isten sok nagy érdemedet,

Hogy Királyjá teszi kedves gyermekedet.

A’ ki édes Attya’ emlékezetére

Ez Házat

Hazát Sajtóhiba, értelemszerűen jav.

építi Buda’ Vár’ hegyére,

’S jó Attya’ nyomdokit nyomja, míg végtére

Ki-terjed nagy híre a’ tenger’ szélére.

Látod-é az ide fel-gyűlt személlyeket?

Mind Király formájú ’s mind nagy embereket,

Ezek mind tisztelni jőnnek e’ gyermeket,

És gyönyörködtetni bámúló szemeket.”

Akkor két nagy ajtók önként meg-nyilának,

A’ mellyeken ketten hogy bé-ballagának,

Egy nagy házban sok száz ’s ezer könyv’ formának

Egymásra rakatott sorait látának.

„Mi ez? bóldog lélek!” Hunyadi kérdezi:

Nagy Lajos a’ látást tehát fel-fedezi:

„E’ sok könyvet öszve mind Mátyás szerezi,

És e’ könyvet a’ te nevedről nevezi.”¹¹⁷

Corviniana Bibliotheca, a’ mellyet az előtt-is, de kivált a’ könyv-nyomtatás fel-találása után, a’ tsudálkodásig bővített, és ékesített Mátyás.

Mennek e’ szobának egy nagy ablakára,

A’ honnan le-tekínt János a’ Dunára,

Hát lát sok szép népet, melly tábor’ formára

Öszve-gyűlt ’s sereglett a’ Duna’ fagyjára.

Nem tűrheti tovább az el-ragadtatott

Öreg álmában-is a’ nagy indúlatot,

E’ látásra ollyan jeleket mutatott,

A’ miket Kapisztrán méltán tsudálhatott.

Mozog, ’s villám láttzik forgani szemében, –

Így kérdezi tovább Lajost örömében:

„Mik ezek, a’ mik itt állanak rendében?

Illyen szép nép lész’-é Mátyás’ idejében?

Ezek, úgy-mond Lajos: míg sok Gróf ’s Bárókkal

Egyet értvén, ’s minden igaz Magyarokkal,

Vesződik Szilágyi a’ viszsza-vonókkal,

Királynak kiáltják Mátyást hangos szókkal.

Ezeknek soksága’, és Nemes hivsége’

Hírével öregbűl Mátyás’ ditsőssége;

’S ollyan híres lészen fiad’ vitézsége,

Hogy rettegi nevét minden ellensége.

Népe közt a’ rendet úgy talpra állítja,

Hogy már győz a’ sereg, mikor ki-szállítja,

Igaz hívségeket azzal-is nagyítja,

Hogy az utólsót-is nevéről szóllítja.

Úgy-é édes fiam! hogy sok érdemednek

Az egek illendő jutalmat engednek;

Hogy nagyítására nagy ditsősségednek,

Illy’ nagy méltóságot adnak gyermekednek.

Vólt-is az égből-is gondom bizonyára

Mindég ez érdemes Unokám’ fiára,

Tudván, hogy e’ gyermek szert tész’ valahára,

Szerentsétlen Attya’ el-vesztett jussára. –”

Ekkor többről kezde János gondolkozni,

’S akarna Lajostól többről tudakozni,

De míg erőlködne nyelvével dolgozni,

Kezd az édes látás múlni ’s el-változni.

Ah! szerelmes Atyám! így kiált magában,

Ne menj-el, maradj-meg e’ végső órában,

Mutass még többeket, kiknek látásában

Gyönyörködve szálljon Unokád sírjában. –

El-bámúl ezekre, ’s mindjárt észre-vette

A’ Pap, hogy az Isten tán meg-jelentette

Néki, eredetét hol, és kitől vette? –

Hozzá szóll, – ’s a’ látást tőle kérdezgette.

„Barátom! a’ beteg így felel szavára:

Tán most beszéllt velem Lajos utóllyára;

El-ragadván engem’ el-vive Budára,

’S szép dolgokat adott lelkemnek tudtára. –

Álom-é, vagy tsalárd képzések valának?

Hogy engem’ Nagy Lajos mond Unokájának. –

Leg-több beszédeink mind arról valának,

Hogy Mátyás Királlya lészen a’ Hazának. –”

Már hát Kapisztrán-is tovább nem tűrhette,

Az öreg betegnek elő-beszéllette,

Kitsoda Hunyadi? ’s ő-is kitől vette,

Hogy Hunyadi Sigmond’ ’s Mária’ szűlette.¹¹⁸

Hunyadi Jánosnak eredetét ritka, vagy talám egy Histórikus sem írja igazán: – mivel a’ Fia Királlyá lett; az akkori irók minden illetlenséget el-mellőztek vólna; kivált azokát úgy tettzik kárhoztatják-is a’ kik ’Sigmond Tsászár Fiának de idegen Aszszonytúl, írták lenni. Hanem az osztán szép, hogy mikor azokat tzáfolni akarják; magok, a’ magok’ írását hihetetlenné teszik; ez lévén leg-föbb erősségek, hogy Hunyadi ’Sigmonddal egy idős lett vólna; mivel Demeter nevű Zágrábi Püspöknél inasképpen szolgált. Demeter pedig vólt Zágrábi Püspök 1375-től fogva 1379-ig, és így kellett vólna Hunyadinak születni, leg-alább-is 1366 ban; és más több hasonló okok; de ha ez úgy lett vólna, e’ szerént Hunyadinak 90 esztendősnek kellett vólna lenni a’ Belgrád’ meg-szálásakor, ’s talám éppen azért nem akarják sok irigyek Hunyadiról meg-ismérni, hogy a’ Belgrádi hartzonn valamit tett vólna; a’ melly pedig mind a’ maga’, mind a’ Kapisztrán’ Leveleiből ki-tetszik; – de ez, ám maradna-is; tsak ez előtt kevéssel fel-is millyen erős ütközeteket tett? Sőt a’ mi nagyobb, Mátyás 1443-ban született Kolosvárt; és így akkor az Attyának kellett vólna lenni 77. esztendősnek. Sőt Ujlaki Miklós, a’ ki alatt (Kapisztrán’ vallása szerént) kezdett katonáskodni; hólt-meg 1470-ben, ez ifjabb tsak nem lehetett Hunyadinál, ha már akkor Kapitány vólt (még pedig cum Dominatu valido) mikor Hunyadi katonáskodni kezdett; és így Ujlaki 104 esztendős korába hólt vólna meg, és mikor Hunyadinak Vajda Társa vólt ’s véle hadakozott, akkor-is vén lett vólna a’ kardra. Hadd született hát Hunyadi 1386-ban Mária Királynétól a’ tömlötzben; (mert a’ mint ha az akkori történeteket jól ki-nyomozzuk ki-sűl; Sigmonddal való öszve-kelése után, mint-egy esztendővel vettetett tömlötzbe Mária) és így 70. esztendős vólt a’ Belgrádi ütközetkor; 57. esztendős korában lett Mátyás Fija, hogy pedig ’Sigmond meg-nem mondhatta az Országnak, ennek sok okai lehetnek; lehetett a’ Cileai Grófi Háznak, (a’ mellyből való vólt a’ második Felesége) sokfelé ágazott, ’s mindent hamar fel-forgatható elsősége, lehetett az-is, hogy már az előtt erős fogadással két-felé-is ígérte az Országot: lehetet ’Sigmondnak maga gyanúsága-is, mivel azután Máriának soha sem lett gyermeke; lehetett attól való félelme-is, hogy az Ország őtet fajtalan életűnek tartván lenni, más valami idegen ágyból származottnak ítélte vólna lenni Jánost, és így halála után, tsak a’ sok zenebona következett vólna.

– Vólt más Hunyadi János-is (lehetett több-is) a’ kiről emlékezik Kis László Király a’ Hunyadi Donátziojában, a’ ki lehetett öregebb ennél, és szolgálhatott a’ Zágrábi Demeter Püspöknél-is. – Ezt hogy így hiddje, senki nem köteles, de én még sem akarnám, hogy akkori álmából fel-serkenvén Hunyadi, az álom hajlékinak éléfánt tsont kapujánn jött vólna éppen viszsza, mint Virg. Aen. L VI v. 896. 897.

„Lajos Unokának úgy-mond nem híjjában

Tart, mert mikor Anyád Horváth’ fogságában

Sínlett az akkori nagy zenebonában

Téged’ a’ tömlötzben szűlt Kruppa’ várában.

De féltvén Horváttól e’ férfi magzatot,

Mária’ szűlése titokba tartatott,

A’ gyermek Buthusnak kezébe adatott,

Ki édes Atyádnak lenni gondoltatott.

Buthus Hadi-tisztje vala Horváth Bánnak,

’S ő vólt őrizője akkorba Kruppának,

Éppen édes Anyád, ’s e’ hív Katonának

Terhes felesége együtt vajódának.¹¹⁹

Buthus’ felesége Ersébeth, éppen akkor szűlt egy Leány gyermeket.

Buthus Királlyához hív lenni szeretett,

És szép kérésekkel könnyen rá vétetett,

Hogy téged’ fel-válalt ’s ollyan színt tettetett,

Hogy őnéki kettős gyermeke szűletett.

De mivel mutattál ollyan tekíntetet,

Hogy Horváth Bán könnyen reád ismérhetett,

Meg-kerűli Buthus Pál Olasz nemzetet,

Kit Lajos Zagrábba Pűspöknek tétetett.

’S annak hűségére ajánla tégedet,

Ki ugyan Anyádra nem rég’ fenekedett,

De mikor meg-látta nagy tekíntetedet,

Meg-lágyúlt, és titkon őrzötte lelkedet.

Az a’ Pál ez, a’ ki Horváth’ unszoltára,

Rómába útazó színt vévén magára,

El-ment Neápolyba Károly’ hívására,

A’ kit a’ pártos nép várt a’ Koronára.

Nem merte mondani Buthus Máriának,

Mitsoda jó szállást szerzett a’ Fijának,

Mert nehezen esett az édes Anyának

Tsak neve-is Pálnak a’ Bán’ Barátjának.

Hanem úgy színlette, hogy Erdélybe mégyen

Hol bátorságossabb nyúgodalma légyen,

Hogy vagy az ő fejét ne találja szégyen,

Vagy a’ Bán Jánosonn új tsúfot ne tégyen.

Rá állott Mária a’ Buthus’ szavára,

’S nagy kíntsel botsátja Erdélyi útjára,

’Sigmond jegy-gyürűjét adja utóljára

Jánosnak, e’ dolog’ bizonyítására.

Pál hát meg-gondolván mind azt ő magába’,

Melly jól tett ő véle Lajos hajdanába’,

Félt veled maradni e’ zenebonába’,

Veled és Buthussal el-szökött Rómába’. –

Mária Buthust, el-alig eresztette,

Tsak hamar ezt a’ bal de hamis hírt vette;

Hogy a’ szökött Buthust Horváth meg-fejtette,

És két gyermekével együtt meg-ölette.

Róma nagy örömmel fogja a’ gyermeket,

Rendel, de titkossan Papi embereket

Kik, ha látják szűnni e’ zúgó neszeket,

Tűstént hírűl vigyék Rómába ezeket.

Hét esztendő múlva hogy meg-halálozott,

Az Anyád, a’ Haza még jobban habozott,

A’ sok szív közt, egy szív alig találkozott,

’S mind az édes Atyád ellen hadakozott.

Egyszer hírűl hozzák vesztedre Rómába,

Hogy bízván az Öttse Venczel’ óltalmába

Atyád, azt igérte néki szorúltába,

Hogy ő légyen Király utánna Budába.

Ekkor minden kedvét Róma el-vesztette,

’S gyakor levelekkel mind arra kisztette,

Hogy jőjjön Rómába ott van egy-szűlötte,

A’ ki következik Királynak helyette.

De vagy nem értette ezt az ízenetet,

Vagy pedig már minden reménységet le-tett,

A’ mint-hogy mind addig nyúgta nem lehetett,

Míg Borbálájával öszve-nem köttetett.

Akkor óh Nagy Vezér! jól juthat eszedbe,

Hogy egy gyűrűt adott a’ Pápa kezedbe, –

El-kűldött hogy jőjj-el szűlette-főldedbe,

Ha belé szeretne ’Sigmond személlyedbe.

Tudod már a’ többit – de mi tartóztatta

Atyádat? hogy mind ezt tudtára nem adta

Hazádnak, nem tudom: de ki gátolhatta?

Ha a’ gondviselés ezt úgy igazgatta. –”

Hunyadiról vérrel elegyes tseppekkel

Tsorog az ízzadtság szapora kőnyvekkel,

De mit tsinált vólna a’ már meg-lettekkel?

El-szenvedi mind ezt meg-nyúgott lélekkel.

’S hogy ezt Kapisztránnak verhesse fejébe,

Hogy ezért semmi seb sintsen a’ szívébe:

Szóllíttatja Mátyást: ki-jővén elébe,

Így szóll Kapisztránnak jelen-lételébe.

„Fiam? a’ mit egyszer tettél én érettem,

Jól-lehet tartoztál, én érdeműl vettem,

Lászlót a’ bátyádat már Bánná tétettem,

De néked mind eddig semmit sem fizettem.

Nem-is lész’ már nékem arra tehetségem,

Hogy még szerentsédet fel-érje vénségem:

Mert mind arra mutat terhes betegségem,

Hogy lész’ már énnékem nem sokára végem.

Ímé hát jó Atyád’ tanátsa ’s áldása

Lészen jó-tétednek meg-jutalmazása, –

Hív vóltál, hív-is légy, ’s hív szíved meg-lássa,

Hogy ne légyen ennek roszszra változása.

Én alatsony sorsból látd, mire jutottam,

Hogy nyóltz esztendeig mint-egy Királykodtam,

Azzal, hogy hűségem’ mindég meg-tartottam,

Néked-is fő póltzra jó útat nyitottam.

Lehet az Országnak ollyan változása,

Hogy még te-is lehetsz, mint én, Király’ mássa,

Lehet hát a’ Király’ szabad választása

Miatt nagy terheknek válladonn forgása.

Meg-emlékezz akkor Atyád’ e’ szavára,

’S e’ bútsúzó lelkem’ végső tanátsára,

Hogy menj ugyan a’ tűz’ tsilapítására;

De ha lehet kardot ne vonj a’ Hazára.

Ha lésznek ollyanok, mert könnyen lehetnek,

Kik a’ Királyságra téged’-is kísztetnek,

Tsak úgy engedj, ’s akkor hidj az ígéretnek,

Mikor a’ Királyi-székbe fel-űltetnek.

Virtussal ékesítsd minden elsőséged’,

Hogy tudjanak mások mért betsűlni téged’;

De vagy nagy lágyságod, vagy nagy keménységed

El-ne óltsa tőlem kapott ditsősséged’.

Könnyen motsok esik a’ tiszta fejérben,

Sok nézi azt, a’ ki fent űl nagy szekérben:

Hamarébb ki-tűnik a’ bűn a’ Vezérben,

Mint alatsony sorsú, vagy köz nemes vérben.

Lágy nem vagy, valóban egy Vezér’ fiának

Rút-is vólna lágynak lenni, vagy tunyának;

A’ kevélységnek-is minden ostromának

Hogy ellene-állhass, engem’ tégy példának.

Ha Isten fő póltzra fel-emel tégedet,

Ember társaidhoz úgy mutasd szívedet,

Hogy le-ne vetkezzed emberiségedet,

Mikor fent-héjjazni engeded lelkedet. –

Ha szűletésünk-is, valamint halálunk

Egy-forma, úgy Királyt egyet se találunk,

Miért Király hát az, a’ kit mi szolgálunk?

Azért, mert ő mostan szerentsésebb nálunk.

Úrnak, vagy szolgának senki sem szűletik,

Azért, hogy az Attya annak neveztetik,

A’ szerentsés pedig alig ítéltetik

Bóldognak, mind addig míg nem el-temetik.

Polikrates, a’ ki bóldognak mondatik,

Nem sokára tsúfúl fel-akasztathatik:

Krézus, ki leg-első gazdagnak tartatik,

Rabbá lenni, ’s égni parantsoltathatik.¹²⁰

A’ Lutziánus’ beszélgetésiben, mikor Merkurius Káronnak mutogatta itt a’ felsö Világonn Krézus’ gazdagságát, és annak Szolonnal való beszélgetéseit ketten halgatván, Merkurius annak a’ Krézus’ bóldogságának siralmas végit-is meg-beszélte vólna; a’ pokolbéli Káron mosolyogva ezt felelte: Oh nagyon nevetséges dolog! [A bóldogságának szó bóldgoságának alakban szerepel; em.]

Czirus, kitől Krézus tűzre ítéltetett,

Rabjánál bóldogabb nem soká lehetett,

Egy Scitha Aszszonytól feje vétettetett,

’S a’ bóldog fő véres

Vezér A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

tömlőbe vettetett.

A’ színes bóldognak bóldog esztendeje,

Tsak a’ szerentsének játék-néző helye,

El-fordúl a’ jádzi szerentse’ tengeje,

’S a’ fent-űlt kevélynek le-hanyatlik feje.

Kivált a’ Magyarok, kik vérrel szerzettek

Országot, és Királyt magok önként tettek,

Nem tsuda, ha annak fog-hegyen engedtek,

Ki erőszakkal lett fővé ő felettek.

Mint ama’ Szaturnus’ arany idejébe

Szabad Úr mindenik maga megyéjébe,

’S tsak azt tudja híven tisztelni szívébe,

A’ kit maga űltet Királyi-székébe –¹²¹

Mivel a’ látásban úgy értette Hunyadi, hogy egy kis erőszakkal esik-meg Mátyásnak Királyjá létele; mind ollyanokat akar fejébe verni, a’ mik a’ tsendességre sokat használnak: a’ többek köztt a’ Fő Rendeknek meg-betsűlését; és hogy ebben szavát nem fogadta az Attyának, elég kárát-is vallotta Mátyás. – Igen nehéz Hunyadinak úgy intézni tanátsát, hogy a’ Királyságra menendő embernek szóljon, azonba még-is egészszen tudtára ne adja Mátyásnak, a’ ki külömben-is heves vérű Ifjú vólt.

Tsak a’ Király a’ fő, itt elsők nintsenek,

Szabadsággal bírnak egy-formán mindenek,

’S ha a’ több tagoknak egy támad ellenek,

Már minden szegletek öld-meggel zengenek.

Úgy igazgasd azért szívedet és szádat,

Hogy szolgáddá ne tedd Nemes Társ-szolgádat;

De példáúl tévén öreg hív Atyádat,

Királyodhoz hív légy, szeresd a’ Hazádat.

Ha leg-főbb tisztséget viselsz a’ Hazába,

Gonoszt ne gondoljon szíved ő magába:

Leg-szebb jel a’ szolgák’ hív társaságába,

Ha leg-több hűség van a’ leg-főbb szolgába.

Lehet ám másnak-is, ha nékem lehetett

Úgy viselni magát, ’s ollyan tekíntetet

Mutatni, hogy mások mind a’ tiszteletet

Meg-adják, mind kőltsön a’ szép szeretetet.

Keveset szólj, ’s addig ne mozdítsd nyelvedet,

Míg meg-nem kérdezed előre eszedet;

Mert a’ gondolatlan, ’s néki ereszkedett

Nyelv természetedről el-árúl tégedet.

Jobb ’s szebb meg-esmérve hallgatni másokat,

Mint beszéllni mérték ’s erő nélkűl sokat;

Nézz-el bár akármelly okos Királyokat,

Ezzel leg-könyebben tartják-fenn rangjokat.

Ha nagy dolgot akarsz elő-mozdítani,

Két három tanátsot jó meg-szóllítani;

De egyikre sem jó hírtelen hajlani,

Sem akármellyknek-is ellene-mondani.¹²²

Ebben már nagyon szavát fogadta Mátyás az Attyának; – történt ez 1456-ban, mikor Mátyás 13. esztendös vólt.

Főzze-meg mindnyáját a’ szív jól magába,

’S jól meg-nézze, nints-é

mints-é Sajtóhiba, em.

akadály dolgába?

Meg-látja, tsak gyorsan menjen a’ munkába,

Hogy a’ készűlettel nem késett útjába.

De a’ ki dolgába nem néz jól beléje,

’S friss kéz a’ nagy szívnek nem járúl melléje,

Ez ám soknak ama’ panaszos veszélye,

Nagy Vezér ez, úgy-mond, de nints szerentséje.”

Szólna még, de gántsot vete már nyelvének,

Forró melegsége fel-gyúlladt vérének:

Kapisztrán, és László mellé le-űlének,

S e’ bőlts beteg felett sírva kesergének.

HATODIK

VAGY

KIS LÁSZLÓ KIRÁLY’

Függő petsétes Levelének Diplómájának egy darabja, mellyet adott HUNYADI JáNOS-nak, a’ mint azt Pray a’ maga Históriájába Annal. L. II. Deákúl bé-iktatta; Magyarúl illyen formán esik.

Hogy ez a’ Hunyadi János, már ’Sigmond Tsászárnak, a’ mi Ditsősséges Nagy-Atyánknak uralkodása alatt, a’ maga Ifjúságának idejét dítséretes hajlandóságokkal tőltötte-el; a’ mellyekben már-is meg-ért elmét, és meg-élemedett Férjfiúhoz illő méltóságot mutatván; azon vólt, hogy a’ mit sokan mások’ segíttségével, ’s magok’ eleinek Nagyságával tettek magokévá; ő arra maga fáradtságával, jeles tselekedeteivel, nagy elméjével, fáradhatatlan vóltával léphessen reá. Azt tartván a’ ditsősség’ leg-szebb nemének, ha valaki az utánna következő maradéknak hírt-nevet szerez, és a’ méltóságra útat nyit. Ifjúságát dítséretesen tőltvén-el, testét az erőssebb munkákhoz, és a’ Katonasággal járó nyughatatlanságokhoz szoktatván, ’s ezekre magát alkalmatossá tévén, következendő nagy tselekedeteinek fundamentomot vetett; ’s jó előre azoknak bizonyos jelét adta, és Nagy Lelket mutató erkőltseivel, mint meg-annyi gráditsokkal, a’ méltóságokra, tisztségekre, és a’ ditsősséges hírre-névre meneteles útat készített magának; a’ mint-hogy, mint nagy szívű Katona, és vezérségre méltó Vitéz, már akkor a’ Királyi Katonák közzé számláltatott, és nem sokára titoknokságra-is méltóztattatott, a’ hol hiba nélkűl valo hűséggel, és készen fel-áldozott engedelmességgel szolgálta a’ mi fent említett Nagy-Atyánkat; mind a’ Tsászári Méltóság’ dolgában, mind a’ maga Tseh-Országi jussainak viszsza-nyerése végett tett útazásiban. Más minden dolgaiban, és had-viseléseiben-is mind halálig hűséges és fáradhatatlan szorgalmatossággal vólt mindenkor mellette; a’ kinek Tisztessége’ kedvéért, sokszor feje’ veszedelmével-is hadakozott; a’ mellyekért nála ollyan kedvességben vólt, hogy kűlönös Királyi szeretetre méltónak ítéltetett és esmértetett lenni. A’ mint ugyan azon Nagy-Atyánktól az ezen Országban lévő méltóságoknak első gráditsára fel-is emeltetett, és fellyebb-is méltóztattatott vólna, ha említett Nagy-Atyánk meg-nem hólt vólna. De helyébe űlvén a’ Nagy Méltóságú Hertzeg Albert, hasonlóképpen Római és Magyar Király, a’ mi bóldog emlékezetű Édes Atyánk: a’ fent nevezett János, a’ maga már régen el-kezdett szerentsés szolgálatját, több érdemekkel tetézvén, és azon mi Atyánknak hűséges szolgálatjában, és had-viseléseiben-is, a’ mellyeket mind a’ Tseh-Országi pártosok ellen, mind a’ Törökök ellen mindenkor ditsősséges ki-menetellel folytatott, (az Atyánk) most okos Tanátsos’, majd erős hadakozó Tiszt’ Hívatalt viselvén, ollyan fáradhatatlan és hasznos ember vólt; hogy őtet az Atyánk a’ Katonai (vagy Nemesi) karbúl Ország’ Bárójává és Szerényi Bánná tette, a’ melly nagy Bárói méltóság. A’ mikor a’ Törökkel, a’ ki akkor azon széleken valóban alkalmatlan vólt, ditsősséges ütközetet tett ő, és a’ másik Hunyadi János, a’ ki ennek vér-szerént való Nemes Attyafia, és erős serénységében párja ’s társa vólt. Kik-is azon ütközeteket mindenkor győzedelmesen végezték. Ezután a’ mi édes Atyánk-is, a’ mint Istennek tettzett korán meg-halálozván, melly miatt a’ mi gond-viselőjétől meg-fosztatott Magyar-Országunk, mi-is még akkor rész szerént gyenge gyermekségben, rész szerént más’ nevelése alatt lévén, belől sok ellenségek között habozott; kívűl pedig a’ Török’ kegyetlensége miatt sok veszéllyekben forgott; mivel a’ Törökök a’ mezőket pusztították, majorokat rablották, a’ lakosokat a’ nemnek és időnek minden meg-kűlömböztetése nélkűl vagy üldözték, vagy rabúl el-vitték, és a’ mi Magyar-Országunknak alsó részét tsak-nem a’ Tiszáig, más felől pedig Tót-Országnak tsaknem közepéig, szánakozásra méltó módon vagy el-pusztították, vagy el-foglalták; és már úgy annyira meg-erőtelenítették, hogy tsak a’ foglalás hijjával láttattak lenni; fent említett Hunyadi János azon idő közben Erdélyi Vajdává, Temesi Gróffá, Nandor-Fejér-várnak, és az Ország’ más alsóbb részeinek Kapitánnyává tétetvén, ezen hívataloknak méltóságát maga érdemivel ditsősségesítette, és ezen ő Felsőségének kezdetét győzedelmes hadakozásoknak áldozta-fel. Mert először-is győzedelmes hartzal Szerviában (Rátz-Országban) Belgrádhoz közel a’ Török Vajdát (a’ ki akkor Szendrő Várát és egész Szerviát el-foglalván bírta) meg-verte; azután pedig, midőn kevés idő múlva más Török sereg, melly már a’ miéinkenn egy-nehány ízben vett győzedelmekkel, és sok katonasággal kevély vólt, ’s új ditsősségre vágyott, a’ mi Erdély-Országunk’ vídékjébe szokott kegyetlenséggel, embereinknek ’s azoknak jószágaiknak el-rablása végett bé-ütött vólna; az említett János Vajda az azon vídéken lakozókat maga mellé vévén, erős Vezérként tüzessen öszve-ütött véle, és a’ hartznak mind két részről lett nehezedése között ollyan dítséretesen meg-vítt az ellenséggel, hogy maga azoknak Vezére Mizetbég, Mezettel a’ maga Vitze-Kapitány Fiával meg-ölettetvén, a’ viszsza-nyert ’sákmányt maga’ és Fija’ el-estével pótolta. Minden népe pedig, ki meg-ölettetett, ki el-fogatott, némellyek de igen kevesen szaladtak-el. A’ mellyből az a’ haszna lett az Országnak, hogy a’ Havas-Alfőldi és Móldvai Vajdák, kik még a’ mi Eleinknek idejében a’ szent Koronától el-pártolván a’ Török alá adták magokat, akkor rész-szerént tanátsára János Vajdának, rész-szerént a’ tőle való felelemtől kénszeríttetvén, ismét minden bírtokaikkal egygyütt ezen Ország’ hűségére ajánlották magokat, hajdani hűséges szolgálatjokat nékünk mind ez ideig meg-tévén. Mellyek így menvén véghez, még jó divatjában vólt ez nem régi szerentsés tselekedeteinek híre, mikor e’ nagy érdemű Férfiúnak ezen nevezetes dolgainak kezdetét, más ditsősségesebb és sokkal nagyobb dítséretre méltó, ’s mind örökké emlékezetben maradandó győzedelme követte. Mert midőn a’ Törököknek Ura, a’ most említett veszedelmét a’ maga népének nem szenvedhetvén, és minden erejéből meg-akarván boszszúlni, a’ maga hatalma alatt valókból nyóltzvan ezer embernyi erőt vervén-öszve, a’ mint ezt bizonyos tudósításból tudjuk; a’ maga Basája’ és akkori leg-főbb hely-tartója’ vezérlése alatt azt fegyverrel és nagy számmal fel-készítené, ’s már a’ Basa a’ Havasokon túl vezérlené, és azt már tsak-nem egészen el-pusztítván, sok embert és jószágot el-rabolna, ’s úgy igyekezne, hogy innen egyenesen Erdélyben mennyen prédálni; fent említett János Vajda öszve-szedvén a’ lakosokat, a’ kiket kaphatott, a’ sok ellenséget noha ő annál kevesebb számú néppel vólt, annak a’ térségnek széléig nyomozván el-szánta magát, hogy vagy meg-haljon, vagy győzedelmet végyen. Itt már lehetett látni az ő hadi okosságát, erejét, és tábori serénységét, mert úgy tartván, hogy jobb az ellenségen rajta ütni, mint azt várni, hogy ő kezdjen hartzot, kemény, nagy, és az ő erejét sokkal fellyűl-haladó ütközethez fogott, a’ mellyet okosan folytatván, és szerentsésen el-is végezvén, örökös dítséretre méltó győzedelmet nyert, a’ mellyel mind a’ Magyar Nemzetnek hajdani ditsőssége és híre helyre állott, mind pedig az ő nagy Neve ezen tselekedetéért mindenütt el-híresedvén, az, hogy ő dítséretesen emlegettetett, néki egy igen felséges győzedelmi pompa gyanánt esett. Mert a’ temérdek ellenség’ sokasága meg-szaladván, a’ meg-öletteknek és fél-hóltaknak engedte a’ tágas tsata’ hellyet, fent hagyván a’ maga szánakozásra méltó hadi veszedelmének el-felejthetetlen emlékezetét, az ellenségnek igen sok Fő rendjei rabúl estek, nékünk pedig feles kintset, ’s drága tábori eszközöket ’sákmányúl engedtek köz-osztályra. Illyen szerentsés győzedelmekkel néki bátorítván magát ez a’ nagyságos Férjfiú, és egygyik nagy tselekedetét másikkal tetézvén; azután nagyobb, kőltségesebb, és válogatott Katonákból álló sereget gyűjtött, a’ mellyel Serviánn vagy Rásciánn és Bulgáriánn által Románia’ széléig bé-menvén, a’ mellyeket a’ Törökök’ Ura már régtől-fogva el-foglalt és bírt. Sófia városát, és más sok kerített és kerítetlen városokat, és tsak-nem az egész térséget, az útálatos nemzetnek lakó-helyét tűzzel vassal pusztította. A’ melly útjában gyakor, de kivált hat hartzonn nyomos győzedelmet nyervén, az ellenségtől kapott temérdek emberből és vagyonból álló ’sákmánnyal rakottan, kár nélkűl hozta-viszsza hadi-seregét, az ellenségnek sok zászlóit el-fogván, a’ mellyek a’ Budai B. Szűz Mária’ Templomában az ő örök emlékezetire a’ jövendő százakban-is fenn-fognak függeni, mint ennyi hadi győzedelmeknek ditsősséges emlékeztető jelei, A’ honnan következett, hogy maga a’ Tőrökök’ Fő Ura meg-ijedvén, egész Rátz-Országot, melly ennek az Országnak része, az abban épűlt várakkal, a’ mellyeket hajdan el-foglalván régen bírta kúltsait, Méltóságos György Hertzegnek, Rátz-Ország’ Despotjának, a’ mi Országunk’ hűséges tagjának kezébe viszsza-adta, a’ ki azt az Ország’ nevével, és parantsolatjából viszsza-vette, és mind ez ideig békességben és hűségesen bírja. Boszniának Királlya-is azon okból hajdani engedelmességre, mellyet meg-tagadott, viszsza-tért, és abban mind eddig meg-maradt. Minek említtsünk sokat? ezen érdemeinek ditsősségével, ennyi virtusainak hírével, midőn a’ nevezett János Vajda, nem tsak az Országbélieknél kedvességet, hanem a’ meszszevalóknál és idegeneknél-is esmerettséget kapott, nem sokára a’ felsőbb méltóság’ székire hágott, és a’ mi az ő dítséretét tetézi, minden Papi Rendnek, Báróknak, és Fő Rendeknek meg-egygyezésekből és kűlönös szeretetekből, a’ mi távol-létünkben, és a’ mi nevünk alatt, egész Magyar-Ország’ Elől-járójává és Gubernátorjává tétetett. A’ melly hívatalban melly igazán, tökélletesen, és erősen igazgatta, és bírta a’ mi nevünkel az Országot, és millyen szorgalmatosan viselte illy’ nagy Országnak terhét, bizonyítják erős tselekedetei, és munkái mind a’ Török ellen, mind a’ belsö zenebonának le-tsendesíttetett mozdítói ellen, és kiváltképpen két bizonyos igen tüzes hartzot, a’ mellyet azután sok néppel, és nagy kőltséggel indított, és a’ maga jelen-létével ’s egész hatalmával kezdett a’ Törökök’ Ura, annak Országának közepette bátor serénységgel vitt-véghez. A’ mellyekben noha az Istennek titkos ítéletiből, a’ ki gyakran meg-engedi, hogy a’ maga hívei, az ő Szent Neve’ káromlóinak lábok alá tapodtassanak, az ő szerentséje mostohának mútatta-is magát, és sok jeles vitézek el-húllottak, mindazonáltal két annyi kárral fizetett mindenkor az ellenségnek, a’ kiknek-is siralmas ki-menetelek történt. Méltán járúlhat ezen Férjfiúnak dítséretei közzé az-is, hogy kétszeri szerentsétlen esete után-is, sőt a’ veszedelmekben, a’ mellyekben nem tsak sok kedves Attyafiait, barátjait, és hozzá tartozóit a’ hadi veszedelem miatt el-vesztette, hanem tulajdon véréből-is sokat ki-ontott, hogy vagy kedvét el-ejtette, vagy bátor serénységében alább-hagyott vólna, soha sem tapasztaltatott. Sőt ez az erős Férfiú nagy bátorságú és felséges elevenségét igen nagyon meg-tartván, maga okossága által abból a’ rabságból, a’ mellybe a’ most említett két hartz közzűl az utólsó után belé-esett, ki-szabadúlván, a’ maga’ és Hazája’ bóldogságát helyre-állította. Nem tsak a’ kűlső gonoszokból ragadta-ki az Országot, hanem belől-is tsendességet tsinálván azt tselekedte, hogy az egész Nemzettség, és Magyar-Országi Közönséges-társaság el-oszolván és el-nyomattatván a’ Haza-fiak között való hartzok és belső háborúságok, a’ mellyek miatt ezen Nemzetnek az ő eránta való kedve, és indúlatja meg-tsüggedt; egyszerre minket maga természet szerént való Urának és Királysága’ örökössének lenni meg-vallott, fel-vállalt, és meg-ismért. Így a’ fent nevezett János Gubernátor azt az Országot nékünk, és a’ mi nevünk alatt állandó hűséggel meg-tartotta, és ezen állhatatosságában a’ számtalan hadak’ zűrzavarjainak ellen-állási között-is meg-maradott. Utóllyára Magyar-Országot azoknak a’ határoknak, mellyeket régen Országunk el-vesztett, viszsza-nyerésével, jobban meg-bővítve, és a’ hitetlen Törökök’ bírtoka felé sokkal kijjebb terjesztve, mint a’ fent nevezett Nagy és édes Atyáink’ idejében vala; Felségünknek hűségesen által-adta, hogy azt kívánt békességes tsendességben igazgathassuk. A’ melly, hogy nyilvánságosan meg-valljuk, vagy egyedűl, vagy nagyobb részint az ő serénységével, szorgalmatosságával, és hadi mesterségével tartatott-meg. Hogy azért ez, az ennyi érdemes tselekedeteivel igen jeles Férjfiú, a’ kinek a’ leg-nagyobb dítséretet sintsen

szintén A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

érdeme felett, és a’ ki ennyi ditsősséges dolgai közben, sok a’ maga és magáéi’ véreket ontotta-ki, a’ mi ő hozzá való jó-vóltunkat meg-érezhesse, és ettől-fogva láthassa a’ mi jó-akaratunknak ő hozzá való hajlandóságát, mellyeknél jövendőben még-nagyobbakat fog-tapasztalni; minden ezen Országban lévő Papi Fő Rendeknek, Ország’ Báróinak és Nemességnek, kik Pesten öszve-gyűltek, és az egész Országot ábrázolják (repraesentálják) előnkbe ezért a’ Férjfiúért nyújtott, és ennyi sok érdemeinek elő-számlálásával tetézett könyörgésekre, előre jól meg-gondolván, tellyes meg-egygyezésből, meg-határozásból, egész meg-nyúgovással, minden személyre való tekíntet nélkűl, őnként, azt az ideig tartó Gubernátori méltóságát, mellyet eddig méltó érdemeivel, meg-határozott ideig viselte vala, más örökösebbel fel-tseréljük: azon Hunyadi Jánost, annak fiait, és azoknak minden maradékit, Besztertze’ Városánn, és kerűletinn, (Districtusánn) és a’ hozzá-tartozó környékenn (appertinentiáinn) mellyek az Erdélyi vídékinn vagynak, örökös Szabad Nagy Grófokká; az emlitett kerűletet

keűletet Sajtóhiba, jav.

pedig örökös Vármegyévé; a’ mint régebben a’ mi Bétsi Városunkban fényes Királyi székben és őltözetben lévén, és mellettünk lévén a’ mi számos Vezéreink, és Márk-Grófjaink, és a’ mi egész Tanátsunk, meg-tartván mind azok rend-tartásokat, (tzeremóniákat) a’ mellyeket az illyenekben meg-tartani szükséges, pompássan neveztük, tettük ás állattuk (creavimus) úgy most újjobban-is, már a’ mi Magyar-Országunknak határinn belől lévén, a’ mi Királyi hatalmunknak tellyességéből nevezzük, teszszük és állatjuk, és ugyan azon János Grófot, annak Fijait és maradékit, de a’ nevezett Vármegyét-is a’ Vajdáknak, és akármelly Bíráknak ’s törvény-szolgáltatóknak bírósága alól, és hatalma alól ki-vévén, a’ felettek-való törvény-tételt, magunknak, Nádor-Ispányunknak, vagy Országunk’ Bírájának tartjuk, meg-határozván, hogy maga János Gróf, a’ fijai és minden maradéki veres viaszszal, a’ mellyel mint Nagy Grófi méltóság’ jelével szoktak élni, és más minden kegyelmekkel, tisztségekkel, jussokkal, és szabadságokkal, mellyekkel más Szabad, Nagy, és örökös Grófok (Fő Ispányok) törvény, és szokás szerént élnek, éljenek, és bírjanak mindég, és minden időben, el-fogván azon János Gróftól, maga személlye’ és minden maradéki’ nevében az illyenkor; a’ mi, és mi utánnunk következő Magyar-Ország Királyjai’ hűségére és engedelmességére le-tenni szokott hitet, vagy esküvést.

ugrás a szövegforráshoz

A’ LÉLEK
HALHATATLANSÁGA
FELÖL VALÓ
GONDOLATOK
A’ MINT AZOKAT ÉDES ATYJA’ HALÁLAKOR SZOMORÚ
SZÍVVEL RENDBE SZEDHETTE
HORVÁTH ÁDÁM.

Elég lészen az énnekem; ha meg-némítom a’ józan okosságot; úgy, hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát elöttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni, hogy a’ vagdalózó, és tsúfolódó elmét el-halgattassam.

Yung.

PÁPÁN

Nyomtattatott STREIBIG JO’SEF Betüivel. 1788-dik Esztendöben.

FŐ TISZTELENDŐ

TUDÓS

SZATHMÁRI P. ISTVÁN

ÉS

HALÁSZ JOSEF

URAKNAK

A’ HELV. CONF. LÉVŐ EKKLÉSIÁK’ SUPERINTENDENSEINEK

AJÁNLJA

HORVÁTH ÁDÁM

FŐ TISZTELENDŐ URAK!

Brovne írt Religio Medicit az orvosoknak. – Alig

Az A a-ból jav.

ha kéntelen nem vólt vele – jót írt e’ vagy nem? én nem vítatom. – Ti jobban tudjátok.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Most a Mathesist tsak a’ főld-színt gyakorló, de a’ felettünk valókat-is tudni kívánó és óhajtó, egy valaki, ajánl a’ Ti kezetekbe egy Verset; mellyből jó formán ki tettzik: mit hisz ő? és mit hihet egy Mathematicus, a’ kit a’ maga tudományja leg-erőssebben ösztönözhet arra; hogy jó Keresztyén legyen. – Jót írt-e vagy nem? Ti meg-ítélhetitek. – De hát ő-is kéntelen vólt e vele? – Valóban – némely részben.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Leg alább egy bőlts és holtig tisztelendő hajdani Tanítómnak, a’ ki elött gyermekségemnek bolondsági, és nagyon szabad szárnyakonn repdeső képzelődesi; és egy hozzám példátlan jó szivűséggel viseltető jó akarómnak; a’ kinél a’ rólam való némelly bal ítélet tételek hallása; talám hitelemet-is, vagy hitemet némü némüképpen gyanúságba hozhatták: tartozom meg-mutatni mind azt, hogy a’ jó kéz, ’s jó mivelés után nem gyümöltsözöm bogáts kóróval; mind azt, hogy egy különös barátsági szeretetre nem tesz engemet méltatlanná az én tudományom, vagy értelmem; mint jó hit, jó vallás tétel, jó vallás. – De mitsoda Gyanús ki-jelentések ezek? – Oh! de hát a’ Bőltsekedés nem-de-nem annyira meg-bolonditotta-e a’ szeme nyílt világot; hogy már nem tsak a’ fél-tudósok Naturalismusra vágynak; hanem a’ Tudatlanok-is mindjárt bőltseknek tartják magokat; ha nem úgy hisznek, mint a’ Keresztyén. – És már éppen e’ miatt-is; nem kéntelen-e vele egy jó Keresztyén; hogy igyekezzen a’ mint ereje engedi a’ szédelgő fejekből ki-verni a’ kételkedést; mikor már ma hólnap a’ Predikáló székből-is kéntelen leszsz a’ Pap erősségekkel mutogatni, hogy van Isten, van fel-támadás, van Menny-ország. De még is úgy tettzik mintha el-vádoltam vólna magamat előttetek, Nagy Tiszteletű Tudósok! – De most mindjárt jobban el-vádolom. – Mikor Tőled kedves Tanítóm! Az eredeti bűnnek a’ lélekre-is által származhatásáról bőlts beszédeket hallottam; de a’ véges elmének, ’s romlott értelemnek tulajdonságához-képest, a’ sok szép erősítő okok, ’s tsalfa ellenvetések után Te-is kéntelen vóltál így kiáltani fel: O Báthós! Én a’ meg-foghatatlant, bóldogtalanúl, lehetetlennek gondolván lenni; válagattam a’ sok Systemában, és még-is mindég tudatlan maradtam: utoljára, de már későn, hogy hitetlen-se legyek, még-is azomban meg-foghassam a’ mit hiszek; a’ Materialistákkal azt kezdettem hinni: hogy test az a’ gondolkodó valóság ’s mivel már ezen értelmemet, hajdani kegyes Tanítómnak ki-nem jelenthettem; ollyan ortzátlanságra vetemedtem, hogy előtted kezdettem, én Jó-akaró Nagy Tiszteletű Nagy Uram! erősíteni, és magyarázgatni; hogy a’ Keresztyén Vallással jobban meg-egyezne azt hinni, hogy a’ Lélek test természetű, mint azt hogy részetlen. ’S azomban magamat tökéletessen el-hitettem a’ felől, hogy én jó Keresztyén vagyok: az erről szüntelen való gondolkodás utoljára arra vitt; hogy édes Atyámat kénszeriteném arra, hogy a’ Szent Irásból (mellyet én-is mindenkor Szentűl hittem Isten beszédének lenni) muttassa-meg ki-fogás nélkűl való expressioval, ki-mondással, azt: hogy a’ Lélek Ens simplex, részetlen valóság. – De a’ ki vólt az én lételemnek nemző oka, a’ Természetből úgy meg-győzött engemet; hogy lehetetlen vólt tovább kételkednem. És ez okozta azt hogy az én jó Atyám’ halálakor írjam-le igaz gondolataimat, és tsekély írásomat egyenesen Ti nektek ajánljam.

anjánljam Sajtóhiba, em.

–

Ha hijjános az én írásom, engedjetek meg a’ homályos értelemnek, melly minden emberben hibás – ha kevés: nem vólt időm, sem eszem, egész Theologiát írni. – Ha

A H h-ból jav.

nehéz értelmű, és öszve viszsza való a’ munka: szomorú szivbűl kőlt. – Ha a’ nevezetek, ki-mondások hibáznak, és két helyen, két külömböző dolgot jelentenek: – Magyarúl írtam, Deákúl tanúltam pedig – ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik el-tudják érteni. – Hogy pedig valamelly halotti Peroráczio forma ez, a’ mit nektek dedicalok ajánlok

A szó után pont áll; értelemszerűen töröltük.

– ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik a’ bóldogúl meg-halást leg-nagyob mesterségnek tartjátok.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Légyen hát a’ Ti Tudós nevetek, ’s tagadhatatlan érdemetek, szegény irásomnak takarója – az én írásom pedig, és ajánlásom, hozzátok való Tiszteletemnek Záloga.

O quam contempta res est homo, nisi supra humana surrexit.

A surrexit helyén se erexerit áll, jav.

Seneca.

Non potest per rationes mechanicas, quippe per figuras & motum Cogitatio explicari, – Hoc itaque in Substantia simplici, non in composita seu Machina quaerendum.

Leibnizius.

– – – Sic

Si em.

cum compage soluta

Saecula tot mundi suprema coëgerit hora

Antiquum repetant iterum chaos omnia –

– – – totaque discoros

Machina divulsi turbabit foedera Mundi

Lucanus.

Cum venerit

venerit helyett veniet szerepel, jav.

dies ille, qui mixtum hoc Divini Humanique secernat: corpus hic,

hic helyett hoc szerepel, jav.

ubi inveni relinquam;

relinquam helyett reliquam szerepel, jav.

ipse mediis

mediis helyett me Diis szerepel, jav.

reddam. Per has mortalis aevi moras, illi meliori vitae longiorique proluditur.

proluditur helyett praeluditur szerepel, jav. A mondatból a vitae szó hiányzik, pótoltuk.

Seneca Epist. 102.

Cum jam prope est, ut quis moriturum se putet, tunc metus eum, & Solicitudo subit, de quibus ante non instituerat cogitare.

Plato

ugrás a szövegforráshoz

Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! – oh örökké-valóság!

Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.

Mivel az idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ halál

Be-jött, ’s valami kezdődött, a’ miatt véget talál. –

Hibázok – hiszen a’ Lélek, noha ismér kezdetet

A’ lélek halhatatlan.

De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett.

’S nem hal-meg – jól-van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is.

A’ test sem leszsz semmivé.

Az örökké valóságra fel-támadnak ezek-is. –

Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ halál?

Azt, hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.

Hogy szakaszthatná tehát-meg valami változandó

Az örökké-valóságot? – sőt nints-is több múlandó,

Hanem az idő ’s a’ halál. A’ halál a’ kezdettel

Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.

Az idő pedig az újjá változandó világgal

Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.

Mi marad hát? Oh örökké-élővé teremtetett

Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett.

Nem a’ Halál, nem az idő, mert ezeknek el-múlta,

Éltednek meg-nem változni kezdete, ’s meg-újúlta.

Tsak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,

Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.

Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,

A’ bűn a’ testet meg-rontotta.

’S hogy veled örökké éljen, tehetetlenné tette.

Hanem, hogy e’ végessé lett test, vég nélkűl élhessen,

A’ testnek viszsza kell menni a’ maga eredetére hogy azután örökké élhessen.

Szükség, hogy eredetére elébb viszsza vitessen.

Porrá legyen, mert abbúl lett, de leg-aprobb részei

Meg-maradván: a’ Hatalmas Teremtőnek kezei

A’ meg-maradt valóságból újra, az egész Testet

Viszsza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba estet

Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet Lelkivé tészik

A’ test fel-támad.

Melly Lelkével egyesülvén többé el-nem-enyészik.

Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,

A’ bűn a’ lelket-is meg-rontotta.

Hogy bűnös Lélek élteti, a’ ma születettet-is

Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s Szent kezekből érkezett,

Mikor a’ még érzéketlen, de rút testel fogsz kezet.

De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,

Rád-is olly érzéketlenűl maga mérgét ki-ontá,

Hogy az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,

Miként áradt rád Öseid’ bűnének eredetí?

Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, Téged’ tisztán ád,

Az eredeti bűn ki-hat a’ lélekre-is

A’ testbe, még-is az Ádám’ bűne, szint úgy Te reád

Mint a’ testre által szállott. – És

Az É é-ből jav.

nem tsak a’ bűntetés

Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ Születés,

Azt tselekszi hogy bűnös légy; mellyel ama’ másik kár

Az értelemmel meg romlott akarat-is vele jár,

Úgy hogy nem tudsz nem vétkezni: ’s a’ melly szempillantásban

Érteszsz, tüstént úgy annyira benne vagy a’ romlásban;

Hogy ha az eredeti bűn, bűntetést nem vonhatna

Is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna –

Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás;

Szükség hát a’ Lélekre nézve-is, hogy a’ testől el-váljon, és a’ maga eredetére viszsza menjen, minek elötte az örök életre fel-támadna.

Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás:

Az alatt Te Teremtődhöz viszsza tért szerentsés Pár!

A’ tisztúlást, mellyet Jésus vére itt meg-szerzett már,

Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,

Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán Lelkesítsd –

Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,

A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme,

A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal,

Kitől titkos származással eredett, valósággal,

Egyesűljön, de olly tsuda ennek egyesűlése,

Mint az időnek örökké-valósággá levése.

Mert külömben; ha a’ testben kellene-is pihenned,

A’ mindenütt jelen való Lélekkel együtt lenned

Könnyű vólna – de ez a’ Te Istenhez meg-térésed,

Sokkal több, mint egy ollyannal való együtt levésed

A’ ki úgy-is mindenütt van. – Mi hát az? – Oh Szent Egek!

Oh meg-foghatatlan Isten ’s bóldog égi Seregek!

Adjatok rebegö nyelvem’ szózatinak olly erőt

Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.

Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet;

Hogy a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet,

Az erötlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható

Léleknek látatlan hivő ’s tsak reménylve bíztató

Ajándéka; melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen,

Mig ezeket a’ valóság el-törűli egészen –

El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,

És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett –

Mért gyanakszol bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess? –

A’ lélek halhatatlan mert részetlen, és így oszolhatatlan.

Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess.

Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn, hol van benned olly erő?

Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vakmerő

Hogy a’ ki hisz egy örökké valót ’s végetleneket,

A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket.

Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,

Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl

Ezt a’ Teremtő, hogy ollyant képzelhessen magában,

A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában. –

Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test részek,

Részetlen, mert a’ testek nem gondolkodhatnak.

’S ha én formát képzésimnek az érzésektűl vészek.¹²³

Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in Sensu. – Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik, (egy kitsinyt híjjánossan,) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól, mikor alább a’ léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.

Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,

A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.

Ha formából képzel – ’s a’ test – képzeld a’ gondolkodást,

’S hidd-el hogy még a’ Teremtő adott Te-beléd egy mást,

A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért ’s gondolkodik.

Ért hát valami testetlen – tsak azon szomorkodik;

Hogy a’ testtűl meg-vastagúlt testetlen gondoltatja,

A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja.

Leibnicz! Leibnicz! – bizony talán jó helyen tapogattál

Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál.

(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,

’S végetlensége tömlöczczét nem találhatván nyitva;

Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak,

Tsak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindíg tanúlnak)

Tsak a’ kár hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet

A’ lelkenn akkor-is mikor már ő a’ testek felett,

Képzelhetetlen’ magassan fel-kezdvén emelkedni,

Képzelhetetlen a’ vastag test békóit szenvedni. –

Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan akkor látok

Új erősség arra, hogy a’ Lélek nem test.

Egyszer-’s-mind – no látás! hallás! érzések! probállyátok:

Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondollya,

Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombollya:

Gondollyátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;

Mert ha a’ fül dob’ rezgését, ’s szem leplére írottat

A’ test képzi; képzelhettek ketten együtt egyszerre. –

Soha, a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.

Úgy-e? hogy ti tsak Szolgai vagytok egy harmadiknak,

A’ ki elébb az egyiknek, azután a’ másiknak

Tábláján lévő rajzolást meg-fogja meg-gondollya,

’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja –

Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod azoknak

Másik erősség.

A’ Te beléd mint tükörbe be-tsapódott dolgóknak,

Ha a’ Te belső lepleden a’ dolgok ollyanoknak

Látsznak tsak, mint kívűl vagynak (de viszsza fordúltaknak)

Ez a’ Te rajzóló táblád hát vallyon itélhet-e?

A’rúl: hogy a’ rajzoltak közt szebb ’s rútabb mely’k lehet e?

Nem dönthető el, hogy az e mutató névmás lenne-e vagy kérdőszócska, emiatt nem javítottuk.

’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned

A’ mekkora, és magadnak még-is kitsinynek lenned.

Úgy-e hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja

A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.

De nemessebb leszsz-e? ha test. – Vagy – tsak azt látja ha test,

’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.

Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek

Be nem foghatnak sok ezer szem’ fenekek ’s fedelek. –

A’ mit most láttam, ha attól szememet el-fordítom;

Ismét másik erősség.

Nints többé szememben a’ kép. – Sőt szememet ki-nyitom,

Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,

Még-is bennem egy valami, amaz elsőt képzeli.

Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett

Szemmel nézi-is a’ külső dolgok közt, azt, vagy eztet,

’S a’ szemben, a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;

A’ mi el-múlt, ’s nints a’ szemben, ollyant képzel magának.

Hogy ez nem részetlen Lélek szint’ ollyan lehetetlen

El-hinni; valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen.

Mert, ha a’ szív, az agyvelő, a’ vigan folyó erek

Ismét más erősség, abból, hogy a’ testnek lehetetlen gondolkozni.

Okozzák, hogy okoskodnak, itélnek az emberek:

Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,

Vagy ha nem; az leszsz a’ lélek a’ mi a’ vért mozgatja.

Ha mozgás nem kívántatik, gondolkodik a’ kő-is,

Vagy viz mert lám olly’ folyható tulajdonságú ő-is.

Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá,

Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.

Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét

Lehellett az ő Orába életnek lehelletét. –

Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő

Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.

Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,

Melly még a’ lelketlen testben bent vólt, mint híg folyadék.

Az leszsz talán hát a’ Lélek a’ mi ezt taszigálja

Ki ’s be, ’s hogy ez a’ test-ember leheljen, azt tsinálja.

Ez ez; és, pedig ez eddig még tsak éltető Lélek

De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.

De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,

Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:

Nevesse ki maga magát, – mert a’ vért lehelléssel,

A’ lehellést vérrel tartja, szegény kőltsönözéssel –

Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!

Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind hogy élek.

Oh bizony, nem tsupa mesék a’ bőltsek képzéssei,

Hogy az emberek Lelkeik az Istennek részei;

Tsak hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani

A’ részetlen végetlenrűl – ma meg már, a’ mostani

Vak szemű bőltsek szemtelen kevélységnek ítélik,

Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik.

Hogy por, hamu, féreg vagyok én Lelkem! jól ismerem,

’S Te rólad, egy kezdődötrűl állítni alig merem.

Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre –

De mi bátorit hát engem’ az illyen ítéletre?

Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek boszontása?

Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa –

Hiszen, ha te részetlen vagy, és így oszolhatatlan

Hogy tarthatná kissebbségnek az örök halhatatlan,

Ezt a’ némelly részben vele való egyességedet,

Ha neki ollyanná tettzett teremteni Tégedet.

Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek

Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.

De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinállyák¹²⁴

Alább mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektűl való külömbözése elő-hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.

Mellyeknek öszve rakási az egészszet formállyák,

Miben van hát Boldog Lélek! az a’ Te külömséged,

Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged.

A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,

A’ mint egy testet, nem lehet gondolhatni részetlen.

Ah! bizony különösebben vagy Istentűl eredett,

Nem tsak úgy, mint e’ felettünk szélessen ki-terjedett

Minden: mellyet mikor Isten akara teremteni

Ki hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit, az elébbeni

Örökké való semmiből, Menny és főld nevezettel,

Mert ez az, a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.

Ebben a’ nagy zür-zavarban szanaszét el-hintettek

Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek.

Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,

Hanem azt, az után szűlé az Isten’ lehellete. –

Hiszed-e már bóldog Lélek Istentül lett létedet

’S minden közben vetés nélkűl tőle eredésedet.

A’ lélek az Istentől minden közben vetés nélkűl származott.

Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testi-képp’ kell szólni,

A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.

Még-is te beléd beléd-fér e’ nagy ropant mindenség,

A’ minden teremtett dolgok summája, főld, Tenger ’s ég.

Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végíg

Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségíg.

Oh Lélek! hát Te halnál-meg, ’s hát neked elég lészen

E’ főld, melly e’ Mindenben egy por-szemet sem tészen.

Góndold-el-tsak; már hanyadik ezer esztedöt ér ez

A’ Főld, melly nem gondolkodik ’s jelen valót sem érez.

Hát Te érnéd-e be hatvan vagy hetven esztendővel,

A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.

Ha Téged ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:

Hogy hihetd? hogy egy remeket tsupán azért teremt ő.

Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű,

Lélek, legyen természete ellen rövid életű.

Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,

Hogy természete Istennek hogy ő örökké éllyen,

No hát bizony azt hinned-is, nem kevély fent-látoság,

Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság. –

Az nem. – De ezzel tán’ még-is gyalázod

Nagságodat Sajtóhiba, em.

Nagyságodat,

Noha a’ léleknek természete, némű némű képpen egyez az Isten természetével, de még-is nagy a’ külömbség.

Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.

Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?

Hogy neki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.

Ez, ez – boldogtalan Lélek, minden kétség abbúl lett,

Hogy egy illy dítsősségesnek vétkezhetni nem illett.

Ez tett Téged Isten előtt ollyan útálatossá,

Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá Act. 20:28.

Az azzal vólt egyességtől egészszen ki-zárattál

De örökké élendőnek tsak ugyan meg-tartattál.

Mi hát még-is a’ külömbség? Az,

Az A a-ból jav.

hogy Te vétkezhettél. –

Miért? – mert (a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.

Tehetségid, mellyek neked részeid gyanánt vagynak.

Tiszta tökélletességi annak az örök nagynak.

A’ mi itt szabad akarat, annál mindenhatóság,

A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké valóság.

Te tsak mindent tudni kivánsz, Isten tud mindeneket.

Te képzelsz testetleneket, az Isten lát Lelkeket.

Az Isten Téged Teremtett Te pedig teremtettél

Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.

Úgy-e hát? hogy van külömbség. – Van – és képzelhetetlen

A’ mennyit külömböz ettől amaz örök végetlen.

Ha az örökké valóság vólna részre osztható,

Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.

De mikor már Te, oh Lélek! az időben kezdettél,

Az a’ külömbség ollyan nagy, hogy azt a’ lélek meg-nem foghatja

Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél,

’S annyi, mint-ha még ez-után milliom esztendővel

Kezdődnél, – mert nem mérseklik az örököt idővel.

De mikor Téged az Isten a’ halhatatlanságban

Úgy részesít; hogy

kogy Sajtóhiba, em.

Lételed abban a’ valóságban

Marad, mellyben teremtetett, ’s mint részre oszthatatlan

Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.

Nem nagy Ditsősség-e ez-is ezen teremtetettnek? –

Részesivé lenni amaz Isteni Természetnek. –

Oh Ditsősség! de oh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!

Hogy motskolódhatott igy meg ez a’ halhatatlanság?

Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem tud szabadulni,

Tsak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.

És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,

’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot.

De örvendj Lélek! melly nagy vagy; ki e’ Világ’ Nagyságát

Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad valóságát.

Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot,

Hogy a’ lélek fel-nem éri a’ halhatatlanságot,

Isten, ditsősséges képét az emberről el-vonád, –

’S oh jó-e hát, hogy az Isten szabad akaratot ád

Van szabad akarat.

Oh bizony, ha a’ Szent Isten tsak a’ nélkűl vezetne¹²⁵

A’ szabad-akarat a’ romlóttság ólta, a’ jóra ki nem terjedhet, a’ mint hogy Isten tselekszi mind hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót az ö ingyen való jó kedvéböl. – Ez az a’ mi fellyebb mondatott: nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le mint a’ léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására ha nem erőltetve, hanem szabad akaratból vétkezik. [A második mondat kisbetűvel kezdődik, jav.]

Mint egy lántzon – úgy az ember soha bűnt nem tehetne. –

Meg-álly oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?

Ha mint az óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.

Bőlts leszsz-e úgy a’ Teremtő? ’s örűl-e munkájának?

Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.

Hiszen lám adott értelmet-is az akarat mellé;

Vagy, hát az értelemnek-is más békózó lántz kell-é?

kell-e Rímelés szerint jav.

A’ mellyet ha erőltetnek, nem hitethetd-el velem,

Hogy lélek legyen a’ lélek, ’s értelem az értelem.

Ha hát a’ szabad akarat kár; bizony kár a’ Lélek,

Ha kár hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is hogy élek.

Még-is ezt, hogy kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja; –¹²⁶

Ez egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egyezett a’ Törsök bűnében.

Sőt sír mikor ez életet más élettel fel-váltja.

És mi ennek-is az oka? – A’

Az A a-ból jav.

homályos értelem,

Melly hogy örökké élek, nem hitetheti el-velem.

’S kiván a’ szabad akarat élni, ’s vétkezve élni,

Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –

Illyen romlott hát a’ lélek; melly másként halhatatlan,

Hogy hát a’ végetlenség ne legyen el-bírhatatlan;

Szükség, hogy viszsza adasson hajdani valósága,

Miben áll hát a’ léleknek maga eredetére való viszsza-térése

Mellyet meg-erőtlenitett a’ bűn ’s test pajtássága;

Hogy viszsza vitessen mint egy első eredetére,

Az őtet tisztán Teremtő Isten’ egyességére.

Kinek színe látásátul, (vagy hogy kell ki-mondani;)

Meg-javúllyon az akarat, ’s egyszer-’s-mind e’ mostani

Rövid értelem ereje, úgy ki-szélesíttessen,

Hogy az örökké valóban ennyit tsak meg-érthessen:

Hogy az időben kezdettnek, lehet vég-nélkűl élni,

És hogy ez, kivánni való nem pedig tőle félni.

A’ hit tudománnyá váljon, a’ reménység valóvá,

Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanúvá.

Egy szóval annyit ’s igazán meg-fogjon az értelem,

A’ mennyit meg-nem értethet most egy Angyal-is velem.

(De talám hát a’ Lélek az Istent-is meg-foghatja,

A’ lélek a’ halál után az Istent ismérni fogja de meg nem foghatja akkor-is.

A’ ki őtet a’ Ditsősség’ pólczára méltóztatja.

Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,

De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;

A’ kezdet meg-tsonkitotta örökké-valóságát;

És így vég-nélkűl ismeri az Isten valóságát.

De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek

Ismerése, mind örökké dolgot fog adni ennek

A’ Teremtett végetlennek. – Örökké

Az Ö ö-ből jav.

talál benne

A’ mit tsudállyon, – külömben az ember Isten lenne.

Ez az a’ gyönyörűségek vég-nélkűl való sora,

A’ mellyel be-nem tud telni a’ bóldogok’ Tábora. –)

Ez az a’ mit okoz a’ bűn és a’ halál véghez visz

Mivel a’ halál viszi véghez, hogy mind a’ lélek mind a’ test a’ maga eredetére viszsza térjen; ohajtani kell a’ halált.

Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,

Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,

Hogy őtet illyenné tette elébb a’ Mindenható.

De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,

A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta

A’ Teremtő, kivánni kell inkább a’ jó Léleknek,

Hogy hamar részese legyen ez ditsősségeseknek. –

De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,

Miért fél hát még-is a’ lélek a’ haláltól.

Vagy-is Téged bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;

Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,

Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.

Igaz, hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,

De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.

(Hogy az elég-tétel szerént ki-leszsz ment? ki mutassa,

’S a’ kiknek a’ vér nem használt örökké kárhoztassa)

Mellyben őtet e’ nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját

Úgy nézi, és ő ki-mondja maga Sententziáját.

Ennek a’ nagy Törvény-széknek alsóbb törvény-székei

Lelki isméret.

Ez életben az emberek’ lelkek-isméretei,

A’ mint itt, ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,

Úgy mondja-ki ’s úgy bünteti a’ Fő Bíró azokat. –

Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,

A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek.

Az Isten ő maga helyett azt tette Biróvá itt,

Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga munkájit.

Az a’ homályos értelem el-lehet hinni hogy tsak

Mig az akarat után jár addig ollyan nagyon vak,

Hogy mi a’ jobb, mi a’ roszszabb nem láttatik érteni;

’S mihelyt él az elsőséggel mindjárt kezdi érzeni.

Tsak hogy a’ bűnnek már éppen természetté létele

Mind addig míg véghez nem megy el-felejteti vele.

Hogy ő mutatná ki a’ jót, abból a’ mik rakatnak,

Elébe jó roszsz keverve a’ szabad akaratnak.

Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen

Van, a’ mi azt meg-gondolja Lelki isméret lészen.

Az értelem a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,

Meg-írta Isten mi a’ jó, még pedig parantsolva.¹²⁷

Mivel itt az értelem, a’ mellett hogy meg-romlott, úgy iratik-le mint a’ melly meg-érthetné a’ jót: nem árt az értelmet úgy gondolni, mint az ollyan rest gondolkodásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten mind a’ természeti mind az írott Törvényeket; hogy abból tanúlja meg-az ember: mi a’ jó?

(A’ kik pedig azt nem tudják, nem vétek, ha képzelem,

Hogy azoknál Törvény marad amaz okos értelem) Rom. 2:v. 14, 15.

De a’ törvény bár utánna büntetés-is íratott

íratatt Sajtóhiba, em.

Egy tseppet-sem erőlteti a’ szabad akaratot. –

Ámbár tehát az értelem, ebből a’ jót meg-látja,

De már a’ szabad akarat mint a’ bűnnek barátja

Az ellenkezöt követi – ennek a’ meg-tudása

És igy mint egy a’ törvénnyel öszve hasonlítása,

’S arról, hogy jót vagy rosszat tett, tellyes el-hitetődés

Ez az a’ lelki esméret. – Ezen

Az E e-ből jav.

való törődés

Az a’ féreg, melly a’ Lelket mind örökké mardossa –

Ez az a’ léleknek titkos, de késő tanátsossa.

Ha pedig a’ lelket ’s annak tettét jónak találja,

E’ bíró leszsz a’ léleknek fel-óldozó bírája.¹²⁸

Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki esméret meg-nyugtathassa az embert aról, hogy ő tökéletesen jó (elég ha azt el-hitetheti a’ lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudni illik, az elég-tételre) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ magok lelkek isméretet tsak a’ magok’ tselekedeteiből bátoritgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett, találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mentek bátran a’ Pokol ajtaja felé, míg a’ Cerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak mint a’ kis gyermek. ejularunt – Vid. Lucian. Dial. mort. – akkor jött észre a’ lelki isméret. [A tselekedeteiből szó helyén tselekedeiből áll, jav.]

De ez a’ Lelki esméret sokszor soká vesztegel,

Míg a’ meg-gondolni való nagyon öszve seregel.

’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából

Ritkán fejtőzhetik úgy ki, hogy a’ test sok roszszából

Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa,

És a’ szabad akaratnak jónak tsak azt mutassa,

Úgy hogy azok a’ színes jók, a’ Lelki esméretnek

Még mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek;

Az elme, vérrel ’s más testi eszközökkel dolgozik,

A’ vérbűl kőlt indúlatok roszszával tanátskozik.

A’ test érez, az indúlat fel-kapja azt kedvessen,

’S közli a’ bünt az elmével mivel édes, édessen,

Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek méltóságát,

Bujasággal a’ gyönyörű dolgoknak kivánságát,

A’ hasznosnak kivánását fösvénységgel motskolja,

’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja;

És mivel majd minden Lélek tsak igy van a’ világgal,

Mindég körűl lévén fogva híjjában-valósággal.

Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,

Valamig tsak nem kéntelen innen el-kőltözete. –

Mikor már készűl a’ lélek vagy menni unszoltatik,

A’ homálybúl az igazabb esméretre hivatik.

Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait

És az igaz jóhoz mérni maga vétkes útjait.

Félelem érkezik tehát a’ Lelki esmérethez,

És erőltetés, ehez a’ kéntelen készűlethez.

Ez-ez; nehéz a’ halálban, – ’s ámbár nem vádollya-is

Az esméret a’ jó Lelket; – de kétséges abba-is

Hogy ő egészszen ment vólna: meg-ván hát az ítélet

A’ mellyen, mint végső ponton végeztetik az élet.

Ez a’ jó ’s roszsz-tétel között való kétségeskedés

Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és

Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg szerentséssebb

Bűnös a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb.

El-indúlt hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel

El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ léplekkel.

Ki-terjeszkedik szélessen, kezdi hinni, nem vélni,

A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.

Valósággá változtatja a’ felelmet ’s a’ reményt,

Mellyről a’ Lelki esméret kétségessen tett törvényt.

Itt van a’ kész Szententzia, itt van a’ kész büntetés,

Mellyet vont a’ törvény után ez a’ kis közben-vetés. –

A’ kiből a’ testes Lélek a’ reményt által vitte

A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hítte,¹²⁹

Ez a’ lelki isméretről való állítás szépen meg-egyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy hogy nem hijjában tartják a’ Tudósok a’ poklot a’ lelki esméret mardosásinak lenni, ’s abban állani. A’ kit a’ maga lelki esmérete mentnek vall halálakor; az Idvezűl, úgy vagyon, mert a’ ki hiszen idvezűl (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de a’ ki nem hiszen el-kárhozik), annyi mint, a’ kit lelki esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni hogy idvezűl; még e’ testben sem segitett a’ Kristus senkinn-is, ha tsak nem hitt. – De ez a’ jó lelki isméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni. [A záródó zárójel hiányzik, pótoltuk.]

Hogy ő ment a’ büntetéstől: – mihelyest a’ Világgal

Fel-hagyott, azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal:

És él a’ jutalom helyett ezzel a’ Ditsősséggel

A’ magáról jól hívéssel, az élettel, az éggel.

*** *** ***

Édes Atyám! ki ezeket mint tudtad, és bőltsebben,

A’ Te szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben

Az úgy-is el-fajúlt Világ’ századjában született

’S emberi meg-állott korra még meg-sem éreltetett

Ifjú korban; kinek lelked már készűlő-félben vólt

Hogy hozzám erötlen nyelved tsak nem leg-utóllyán szólt –

Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek

Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hivebb gyermekednek.

Tudom. – De

A D d-ből jav.

abbúl támadt e’ nagyobb öröm szívedbe?

Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe.

Vagy abbúl, hogy egy olly szabad szárnyon repdeső elme,

Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme

Lehetett, hogy Ikarusként fent héjjazó szárnyammal

Veszedelmesen találok bánni önnön magammal.

Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle,

Hogy haldokló Attyának-is hasznára vala véle.

Mikor én, szerelmes Atyám! én, azzal bíztatálak,

Hogy ezer ember közűl-is egyet alig találok,

A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni mint Te,

Kit vígan kisér a’ sirba jó Lelked-esmérete. –

Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Attyoknak, –

A’ kiknek Angyala valál, nem kivánnak magoknak

Jobb Angyalt – ember-szerető mértékletes életed

Tükör vólt, ’s holtod után-is példa leszsz, el-hiheted.

Egy Természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál –

Hogy eshetne hát te-néked keserűen a’ Halál.

Holott, annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben

Lehetetlen el-gondolni; – benn van a’ kegyelemben

Az ollyan Lélek – és ha bünt tett-is az, a’ testbe’ itt,¹³⁰

Illyen forma okoskodásokkal teszi menté az embert a’ Lelki esméret; mert egyéb aránt az, minden embert kárhoztatna.

Le-fizette már egy drága Halál minden vétkeit. –

Van – van – a’ mi keserithet; mert Özvegyed el-veszti

Hív Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti

A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,

De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szükölködünk.

És ezt Te-is tudod – és így, búsúl pihegő szived,

Hogy el-lesznek nálod nélkűl gyermekíd ’s Hites Híved. –

Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?

Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része;

Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízüek vóltak;

Azt érzik leg-keserűbben a’ vég pertzen a’ hóltak,

Vagy a’ mindjárt meg-halandók. – De óh jó Lelkű Atya!

Hát, nem talál-e több ezközt az Isten’ akaratja?

Rajtad kivűl; kedvesidnek szerentséltetésére,

A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére;

Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?

Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos ezköze valál.

Ah boldogúl el-vált Lélek! Te már a’ boldogokkal

Boldog vagy, ’s igazán örűlsz, a’ mennyei karokkal.

Mi még a’ boldogságnak tsak festett szinén kapkodunk,

És az igaz boldogságról kétesen gondolkodunk.

Te látod azt a’ mi Isten, mi nem-is képzelhetjük,

Te örülsz hogy meg-halhattál, mi sírva emlégetjük.

Te meg-fogod, Te el-bírod a’ halhatatlanságot,

Sőt bírod, – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.

Mellyben ha minden bóldog-is; ez fö boldogtalanság,

Hogy szegények azt sem tudjuk, mi a’ halhatatlanság?

Isten! mindenható Isten! erősítts-meg engemet;

Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,

E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,

El-ne-óltsa: Te oh Fő bőlts, úgy bány e’ tudatlannal;

Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,

Ne gondollya azt leg-alább, lenni, hihetetlennek.

Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,

Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.

Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,

Ha van Lelkem, még-sem tudom meg-ismérni Lelkemet.

Oh bizony van hát bóldogság, ’s meg-szűnés nélkűl létel,

Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el

Nem kőltözünk. – Adj oh Isten! ollyan boldog életet,

Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született.

A’ halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában

Tsendes Lelki esméretet találhasson magában.

Melly a’ test tömlötze helyet, mutasson a’ Léleknek

Helyt, fényes ditsősségében ama’ bóldog egeknek.

ugrás a szövegforráshoz

ÉNEK AZ ÖRÖKKÉ-VALÓHOZ
YUNG’ HUSZON-HARMADIK EJTSZAKÁJÁBÓL.

Meddig nézed Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Ditséret

A’ Királyok’ udvariban, ajándék’, vagy ígéret’

Reménységétől vonatván; főld-színt tsuszva mászkáljon,

Mint-egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,

Mellyekkel tsiklandoztassa a’ Világ’ nagyjainak

Kevélly füleiket – pénzért a’ bűn undokságinak

A’ jó erkőlts köntösiből tsináljon takarókat

Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?

Hogy egy gazdagtól, a’ kinek lelke nintsen, kóldúlva

Kenyeret kér a’ Ditséret, ’s jó illatokkal gyúlva

Áldozik egy alávaló ’s álnok ember szívének

A’ kiben a’ jó erkőltsök porba temettetének.

Es hogy illy’ drága íllatú fü-szerszámokat hintsen

Az illyen hólt testre, mellyben Lélek és virtus nintsen.

Hagyd-el óh Ditséret! Hagyd-el a’ fényes udvarokat;

Mosd-le a’ Nemességedre abból ragadt motskokat,

Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tettzett jónak,

Hazugságokkal hízelkedsz a’ roszsz Uralkodónak.

Menny viszsza ama’ kút főre, keresd az eredetet

A’ mellyből Te-is, és minden Hatalmasság kezdetett.

A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt, hogy szólljon,

A’ léleknek lételt, és azt, hogy éltessen, ’s gondoljon.

Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára

Egyik ember a’ másiknak mind egy imádására

Arczra borúl – a’ ditséret’ és tisztelet’ Tömjényje

Azokonn, a’ kik egy forma ’s egy Fő mives’ edénnye

Sort vesz; sorra jár az egyik agyagról a’ másikra

’S a’ mi még szörnyübb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra.

Tsak Te nem ditsőíttetel méltó ditséretekkel

Emberek Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.

A’ kinek a’ Fényes Nappal, tsak Ortzád mosolygássa,

’S ellenben a’ menydörgések rémítő ropogása

A’ szív rettentő ejtszakák’ szapora villámása

Haragod’ jele ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –

Fogyjon-el azon Órában, fogyjon! szám’ lehellete,

A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ dítsérete.

Vajha! Háládatosságom; boszszút álván ő érte,

Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,

Vagy oh Fajdalom! Ő róla el-is felejtkezhetetett

Tehetne egy elegendő örökös dítséretet –

De – hogy kezdjem hírdetését az Ő Dítsősségének?

Hogy soha vége ne legyen annak hírdetésének.

Akár melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;

A’ bámúlással el-tőlt Szív arczra borit engemet,

Látván az ezer tsudákkal meg-rakott természetet

Es szüntelen imádássá tészi a’ tiszteletet –

Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,

Ez nálunk az idő miatt három részre oszoltat,

Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden Teremtésedet

Ismered, és azok közűl egy-sem ismér Tégedet –

Magadat, ha láthatatlan vagy-is természetedben

Láttatod leg-alább való ’s kisseb teremtésedben –

A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik

Sok száz ezer állat, szint úgy hatalmadat hírdetik,

Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,

Mert azok-is ugyan azon házi Gazda szolgai.

Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’

Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása

El-oszlik sok tsatornákon minden teremtésekre –

Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre

Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet

Nem tudják. – Oh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,

Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?

Azt a’ mind nagyra kitsinyre egyszer-’s-mind elégségest.

A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan Napokban

Fényeskedik-is, jelen van az apró Fű-szálokban. –

A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni

Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni. –

Te minden Tökéletesség, és egyedűl azoknak

Summája vagy – első oka, ’s egy oka minden oknak.

A’ Természet’ mindenfelé el-terjedt sok ágának

Törsöke; a’ teremtések’ titkos arany lántzának

Formálója; mellynek meg-nem számlálhatja szemeit

Az ember, sem egymásból lett rendes eredeteit –

Minden dolog azt hírdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,

Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –

A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,

És szűlte, e’ fejünk felett szélessen ki-terjedett

Egen, ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,

Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.

A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,

Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.

A’ meg-nem halandó Lelkek, a’ Te ditsősségednek

Nemű-nemű szikrátskáji; Mindenható létednek

Nemes magzati; a’ kiknek értelmes tehetséget

Adtál a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.

Az okosokká teremtett teremtések, sorjában,

A’ mint Isteni fényednek élesztő sugárában

Kissebb vagy nagyobb részt vettek, szép rendel emelkednek

Fel, addig a’ teremtésig, melly örök lételednek

Meg-foghatatlanságához, a’ hoz, leg-közelebb jár

A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már

Természetekkel egyező lakó hely rendeltetett

E’ Világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –

Hát Te magad hól lakozol? oh kezdet és végezet

Nélkűl való! ki leszsz? a’ ki engem a’ Házba vezet,

Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom

Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom? –

A’ méllységben-e? vagy ott fent a’ Naptól kérdezzelek?

Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti oh harsogó Szelek!

Hol lakozik Teremtőtök? – Valjon az ö Szavának

Hangja-e a’ menydörgések? Királyi-szék formának

Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl, ’s parantsolja.

Hogy szekerét a’ forgó szél sebes lang közt hurtzolja.

De mit? – oh vétkes képzések! távozzatok előlem,

Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.

Jertek velem oh halandók! és arczra borúljatok,

Mert itt van az Isten; itt van a’ kít én nem láthatok.

Ez roppant világ, a’ mellyet az ő karja ereje

Tart ’s mozgat, dítső Királyi Székének részetskéje.

Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,

A’ valót az elébbeni semmiség fel-váltaná.

Az ő keze meg-őleli mind, a’ mi véghetetlen,

És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;

Úgy, a’ mik leg-magassabban fel-emelkedhettenek,

Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,

Mint holmi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen

Üregben körűl kerengenek öszve keveredetlen.

De mi vagyok én halandó? hogy az én ajakomat

Illyenekre merem nyitni? – Forró

Az F f-ből jav.

búzgóságomat

Ki önteni ’s egy féregnek merni venni nyelvére

E’ Felséges Dítsősségnek nints-e kissebbségére?

Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott

Hogy tsudálhatja, az Isten tsuda-képp’ tsináltatott

Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,

Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérhesse.

Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?

Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.

Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld közép pontjáíg,

Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:

De nem tud a’ Természetben ollyan-képet találni,

Mellyel az ő Nagyságának rajzolatot tsinálni

Tudna tsak homályosan-is. – Világ fényes pompája!

Mi vagy e’hez képest? – Sürű setétségnek homályja –

A’ Gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve

Mitsodák? tsupa nyomorúlt szegénység erre nézve –

A’ tsillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja

Tsak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,

És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,

Az el-ragadtatott Szívnek forro buzgóságai,

Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni

E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni –

Nagy Isten! a’ kit ditsérni fel-emelem nyelvemet,

Te! a’ ki a’ Te lelkeddel meg-illeted szivemet,

Én egyedűl való kintsem! erőm én venségemben!

Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!

Te! ki adtad az embernek a’ halhatatlanságot,

Segitsd azt a’ tehetetlen hálá-adatosságot.

Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,

Vagy, ha nem lehet találnom Felség ollyan nevedet,

Melly illendőn elő adja Ditső Természetedet;

Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet

Embereknek Barátjának; melly név az én szívemet

Egészszen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet.

Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik

El-végezte mind azt, a’ mi ő tőle ki-telhetik;

Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája

’S ez leszsz az ő énekinek tetéző koronája:

Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem

Hanem a’ bűntől, – a’ halál félelmét el-temetem

Örökre; oszlopa alatt Változandóságomnak;

A’ mellyet dítséretére emeltem, meg Tartómnak –

Oh! ne legyetek Bíráji versemnek hitetlenűl

Ti hideg és tompa Lelkek! a’ kik ha érzékenűl

Gondolkodtok, el-fáradtok: a’ kiket meg-háborit

A’ mélyen el-ragadtatás; a’ tsendes vér bátorít

Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni,

’S a’ könyörgésben, erőssen azért nem buzgólkodni;

Ne hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása

Miatt; nyugodalmatoknak essen zavarodása.

Távozzatok-el én tőlem, hideg vérű vakítók!

Méltatlan, semmi vagy tsekély buzgóságú Tanítok!

Kik ékesen szóllás nélkűl gyenge ki-mondásokkal

Prédikáljátok a’ Virtust a’ porban tsúszó szókkal.

Hát! vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő

Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő

Lángal – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti

Kedves szagát ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti –

Oh! hogy ’s mért fagylaltad-meg? Vénségemnek mord tele!

Az én Músámat. Véremet, és elmémet-is vele –

Mikor a’ lélek a’ maga’ buzgósága’ lángjain

Mint-egy szárnyakon, fent repdes az égnek magassain

Az arany hárfák gyönyörű hangal gyönyörködtetik,

A’ mint azokat, az egek’ seregei pengetik.

Úgy tettszik mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat,

Mint-ha zengő énekléssel mind-tsak

mizd-tsak Sajtóhiba, em.

azt mondanák ott,

A’ hol az Ur űl a’ székben. – Mondjad én Lelkem! Te-is –

Oh! mint örvend Lelkem, ennek tsak képzelésére-is. –

Oh! mikor jön-el a’ Halál? be-vezetni engemet

Ama’ mennyei karokba. – Ha rontja-el testemet,

E’ sár-házat? melly az éggel való társalkodástól

El-rekeszt. – Meddig bujdosom ama’ boldog lakástól

Távoly e’ főldön? – Hazámon-kivűl, mint szám ki-vetett:

Hazámon, mellyet ohajtok; és a’ szabad életet

Várva várván, e’ tömlötzben oh meddig sohajtozom?

Oh bóldog Nap, az a’ mellyre virradni kivánkozom.

A’ melly azt a’ setétséget előlünk el-oszlatja

A’ mellyben tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja

A’ láthatatlan, de nehéz lántzokat, a’ mellyekkel

Meg-kötöztettünk; – az igaz lelkeket seregekkel

Öszve gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl? –

Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.

Szomorúságodból emeld-fel bánatos ortzádat!

Mert bánatod boszszúsággal illeti jó Atyádat. –

Nézzed! ama vastag kárpit ketté mint hasíttatott,

Melly a’ halhatatlanság, és az ember közt vonatott

Nézd a’ Sír-halom hantjain miképpen emeltetett

Fel, egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –

Oh örökké-valóság! Oh Nemes Lelkem’ Hazája!

Oh Isten! Te el-múltak’ és jelen-valók’ Királyja!

Mikor megyek-el? oh mikor méltóztatsz rá engemet?

Hogy a’ Te óltárid előtt meg-hajtsam én térdemet.

ugrás a szövegforráshoz

HOL-MI
Külömb-külömb-féle dolgokról írt
külömb-külömb-féle
VERSEK,
Mellyeket maga' régibb és újabb
írásaiból öszve-szedett
HORVÁTH ÁDÁM.

PESTHENN.

LETTNER JÓZSEF' BETŰIVEL;

1788.

O Meliboee! Deus nobis haec otia fecit.

Virgil.

Inter Divos nullos non carpit Momus,

Inter Heroas monstra quaeque insectatur Hercules,

Inter Daemones Rex Erebi Pluto’ irascitur omnibus umbris.

Inter Philosophos ridet omnia Democritus,

Contra deflet cuncta

cuncta helyén omnia szerepel, jav.

Heraclitus,

Nescit quaeque Pirrhias.

Et helyén Contra szerepel, jav.

scire se putat omnia Aristoteles,

Contemnit cunta Diogenes. –

Nullis hic parcit Agrippa,

Contemnit, scit, nescit, flet, ridet, irascitur, insectatur, carpit omnia

Ipse Philosophus, Daemon, Heros, Deus et omnia.

Agrip.

ούδείς άνθρώπων, όν έπει ποτς γαία καλύψει,

είς τ' έρεβος καταβή, δώμά τε Περσφόνης

Τέρπεται ούτε λύρης, ούτ' άυλήτρς άκούον.

Theognis.

TEKÍNTETES
LENGYEL-TÓTI
LENGYEL IMRE
ÚRNAK,
SOK NEMES VÁRMEGYÉK’
TÁBLA-BIRÁJÁNAK.

TEKÍNTETES URAM!

A’ TE nagy Neveddel, mint valamelly drága őltözettel kíván takaródzni, ez az én Holmi nevezetű rongyos Magyar Mú’sám: melly mint-egy szám-ki-vetett, ’s szám-ki-vetésében-is hajó-törést szenvedett ember, a’ párt-fogásra méltó vólta jeléűl, hátán viszi a’ maga hajó-darabjait, töredezett deszkáit; úgy keresett a’ maga’ dirib-darab Verseinek be-mutatásával TE nálad Nagy Tekíntetű Úr, mint-egy menedék-helyet magának. – De – hát – szám-ki-vetett? hát – hajó-törést szenvedett-e? az én Magyar Mú’sám. – Valóban

A V v-ből jav.

– még eddíg

A szó után pont állt, elhagytuk.

– bújkál imitt-amott; maga édes Hazája’ Holmi szegeleteiben; keresi a’ néma Filoméla a’ maga nyelvét; és ha azt némelly nagy udvarokban meg-találja: örvend a’ bánat köztt, meg-szóllal, és fülemülévé változik. – De! – hát – egy nagy Tekíntetű, egy fényes ágyból származott, egy nagy Emlékezetű Öseivel sok ízíg dítsekedhető, egy nagy Méltóságokkal szoros vérség’ kötelével öszve-köttetett Uraság, nem fog-e reád neheztelni én rongyos Mú’sám, és komor szemekkel tekínteni – Oh! hát! hiszen az illyen nagy Lelkeknek, illyen Nemes szíveknek tulajdonságok az; hogy a’ tsekélységet a’ jó-szívért nagynak ítéljék; és a’ tsupa valósából álló Tiszteletet tartsák leg-kedvesebb udvarlás’ nemének. Itt’ találsz én szegény Mu’sám! egy – ollyan szeretettel tellyes udvarra, a’ mellynek kapuja a’ Barátság, belső foglalatja tsupa jó szív, ebédlő-palotája az ember-szeretés, Gazdája a’ régi arany-időből a’ mostani századra által-származott Nemes Lélek: mi kell hát több? – hát az illyen Lélek útálna-e meg Tégedet? ez zárná-e be előtted?

A kérdőjel előtt pont állt, elhagytuk.

szűntelen nyítva-lévő kapuját. – Éppen nem – sőt szeretni fogja, ha a’ Barátság’ Isten-Aszszonya’ Temploma mellé, az ő fényes udvarában, egy Magyar Mú’sa, az ő, az Olimpus hegy’ óldalában le-omlott kápolnája’ kő-darabjaiból, egy kis be-nyíló kamarát igyekezik építeni. – Engedjed-is Nagy Nevezetű Tekíntetes ÚR! hogy ez, a’ maga’ vídámságában bízakodó Magyar Mú’sa, dítsekedhessen a’ TE nagy Neveddel, valóban, a’ kik a’ TE ember-szerető Szívedet esmérik, édessebben fogják olvásni ezen Holmi Vers-darabokat; mikor azoknak homlokán LENGYEL IMRE nevezetet fognak-látni. – Érdemidhez képpest tudom, hogy érdemessebb munkával kell vala udvarlanom; – de – mi lenne úgy a’ vídám Poësisból? ha mindent az érdemhez alkalmaztatna.

A szó után vessző állt, pontra jav.

– A’ mit hát az én Holmim, semmi különös derékséggel nem érdemelhetne; hadd érdemelyje-meg ezzel a’ bátorsággal; hogy minden tartózkodás nélkűl, magát Kegyességedbe ajánlja. Vagy-is ajánlja a’ Holmit annak Írója

A’ TEKÍNTETES ÚRNAK

Kőltt Bal. Füreden Bőjt-

elő-hava’ 1. nap. 1788.

alázatos Szolgája

Horváth Ádám. m. p.

ELŐ-BESZÉD.

Valamennyi-féle haszna vagyon a’ könyv’ írásnak; színte annyira-fogássok van sok Íróknak, mikor némelly tsekély hasznú, sőt néha bízonyos tekíntetben ártalmas könyveket Világ eleibe botsátanak. – Ovidius, hogy a’ szerelem’ mesterségérűl írt könyvét meg-szépíttse; a’ szerelem orvoslásárúl írt utánna másikát. Sokann hogy, a’ magok’ híbás vélekedéseiket másokkal-is kedveltessék, sok szívekbe be-verhessék; vagy valóságos, vagy kőltött nagy neveket, személlyeket, a’ magok’ írásaikban ollyan színbe őltöztetnek, a’ millyenbe’ szeretnek járni tulajdon magok. Sokann, a’ meg-emberedett világ előtt gyermekeskedni szégyenlvén, a’ tsalfaságot, a’ Moralis Philosophia, erkőltsöket javító tudomány’ mázzával egy kitsínyt be-kenik, és szemlátomást kedvessé tészik. És az illyenek miatt annyira ment már, a’ Junó hellyet tündér párát ölelgető Világ; hogy a’ leg-jobb Moralisták-is kéntelenek, a’ magok’ erkőltsöket javalló Törvényjeiket, vagy Mesében, vagy leg-alább Históriában, adni-elő. Egy két régi Szenekát, egy két újabb Monita Christiano-Politicát, tsak a’ nagy könyv’ Tárokban lehet látni; ott-is többnyire por lepi-be: a’ közőnséges Házáknál az illyen hasznos könyveket tsak mese formában olvashatjuk. – Hát jó-e ez, vagy ártalmas? – jó igen-is, mert már most kéntelenek vele az írók: ’s még jóbb vólna, ha holmi nevetséges könyvek’ szerzői, ezt a’ már törvényé vált szokást azzal meg-nem motskolnák, hogy ők-is ugyan ezzel a’ rá-fogással takaródzanak. – Valóba, ha meszszebb akarunk nézni; az Istennel ’s vallással nem gondolásnak-is (értem pedig azt mind a’ tudományra, mind az erkőltsökre nézve) be-tsúszását, és a’ tsak ímígy-amúgy tanúlt emberek közt-is annyira lett el-áradását, hogy némellyek színte úgy ditsekednek vele; az illyen erkőltsi tudomány’-színt mutató, tsalóka könyveknek köszönhetjük. Azt kérdezhetné már egy nyájos olvasó Jó-akaróm tőlem: hogy mit használ már, ezen meg-jegyzés, ennek a’ könyvetskének dítséretére? Vagy^*
A V v-ből jav.
inkább ezzel ennek olvasásátúl nem idegenednek-e el sokann? Vagy akarom-e el-hitetni valakivel; hogy ez, nem ollyan jó szín alatt roszszúl írt, hanem valóságos hasznos könyv legyen? – Éppen nem: senkit sem akarok meg-tsalni: én meg-vallom igazán; hogy ez nem annyira valamelly előre fel-tett különös nagy haszonra, mint mulatságra és idő tőltésre-való. – Vagynak benne hellyel-hellyel szomorúk-is: a’ mellyeket ha a’ szomorú ember olvas, úgy-tetszik hogy vígasztalja magát; nem mondom azt-is, hogy az erkőltsi tudománytúl éppen üres vólna ez a’ múlatságos könyvetske: vagynak benne ollyanok is, a’ mellyekbe nem tsak el-vétve^*
el-vetve Értelemszerűen em.
vagynak jó dolgok elegyítve, hanem minden tréfátúl-is, annyival inkább tsalfaságtúl üressek; sőtt vagynak szent dolgokrúl-való elmélkedések-is. De – tsak azt akarom hát mondani, hogy nem vólt tzélom vagy az, hogy a’ javával a’ roszszát meg-sáfrányozzam, és így azoknak kedvellésére akár kit-is ösztönözzek;^*
osztönözzek Sajtóhiba, jav.
vagy az hogy a’ nevetséges Elegiák, Hymnusok, Énekek, közé egy két valamire-való dolgot azért szúrtam vólna-bé, mintha az egész tréfát szent Tzélból írtam vólna: egy-szóval, ’sákba matskát nem árulok, hanem minden Vers-Darabot, a’ maga matériájához illő tzélbúl írtam, és most régibb és újjabb írásaimbúl öszve-szedegetvén, önként, minden rend nélkűl könyv’-formába öntöttem.^*
A vesszőt pontra jav.
– Rend nélkűl mondám; mert noha mind a’ mostani Esztendő-Százhoz, melly a’ rendet annyira akarja követni, hogy még a’ rendetlenségben-is rendet tart, ’s ha el-felejti magát, még azt-is rendnek gondollya, a’ mi vagy nevetség, vagy haszontalanság; mind magamhozz-is,^*
A kötőjelet vesszőből jav.
a’ ki a’ Parnaszszusonn, inkább Urania’ mint Thalia’ tanítványjának tartom magamat, a’ szép és jó rendnek meg-tartása igen illett vólna: de én azt itt meg nem tarthattam, mind azért: mivel ollyan külömbözők a’ materiák, hogy egymás után tsak igen egy formann illenek, és így itt a’ rendetlenség leg-jóbb rend; mind azért, a’ mi már mentségemre egyenessebben tartozik, hogy én ezeket a’ Vers-Darabokat, egyszer-mászszor ’s imitt-amott írogattam, és a’ mint ürességém engedte, ’s a’ mellyiket elébb kaptám, azt, és úgy írtam könyvbe. Nem lévén tzélom eleinte ezen Holminek Világ eleibe-való botsátása (mivel többnyire tsak hírtelen, ’s minden nagy gondolkodás nélkűl-is íródtak).^*
A mondatvégi írásjel a zárójelen belül áll, áthelyeztük.
De minek-utána láttam, hogy sok jó Barátim, ki egyiket ki másikát kéregette; a’ szerént a’ mint kedvek duzzant, vagy a’ környűl állások javaslották, külömb-féléket szerettek olvasni; sőt nem kevesen, ezeknek egy tsomóban lejendő ki-adására-is ösztönöztek; a’ Batrakomüomakhiával, Puleksel, Nuksal ’s egyébb e’ félékkel bíztatván, azt a’ magam’ vonogatását; melly szerént némelly alatsony materiájú Tréfaságokat a’ válogatós Világgal közleni szégyenlettem. Erre nézvé reá vettem magamat, hogy ki-nyomtattassam: ha úgy nem járnék az, ezt olvasni kívánokkal, mint a’ szép fehér bőrű Nimfa a’ nappal, a’ kit a’ ki-kelettel kedves Verőfény, addíg tsalogat a’ hüss szobábúl a’ Nap-fényre, hogy egyszer meg-barnítja gyenge bőrét. – A’ bal ítélet tételt semmi munkában kevésbé el-nem-kerűlheti az író mint az illyenekben: mert valamennyi értelmű benne a’ Vers, annyi-féle íz-érzésű-ember ítélhet róla roszszúl; de én egytűl leg-többet tartok: hogy a’ meg-ért nyájosságú, vagy-is azok között, a’ minden tréfát, valóság’ próba-kővéhez köszörűlni szerető maga meg-únt elmék, roszszúl találnak rólam ítélni. Ezek hát tsak azt méltóztassanak meg-gondolni; hogy valamint ezek közt, nem minden Vers-darab szent tzélbúl íratott, úgy nem-is mind lehet kedves egy-formánn mindennek. A’ ki pedig Ovidiussal számkivetésbe fog-küldeni – Ám lássa. Kőlt Fűredenn 7. Iunii 1787.

ugrás a szövegforráshoz

IGAZ BARÁT.

A’ ki a’ bóldog emlékezetű Páter Ányos Pált, mint életében kedves Barátját, az ide íratott elsö Elegiában, kínos beteg-vóltáért síratja, a’ régi Poeták’ kőlteményi szerént; a’ másodikban, Keresztyén módonn Papossan bátorítja; a’ harmadikban pedig, meg-hólt kedves emberét kesergi,^*
kesergi.- Sajtóhiba, vesszőre jav.
és hólta utánn álmában beszélgetvén vele, el-bútsúzik tőle.

ELSŐ BESZÉD.

Páter Ányos! még-is fekszel e’ sebedben?

’S még-is szenved Lelked fájdalmas testedben? –

Szán Téged egy Nimfa keserűségedben,

’S illy panaszszát hánnya az égre képedben:

Egek! mert az egek ellen, az egeknek

Kell panaszolkodni már az illyeneknek;

Kiknek enyhítteni kínnyát szegényeknek,

Semmi orvosságok nintsen egyebeknek.

Meddíg gyötörtök

gyotörtök Sajtóhiba, jav.

még,

A szó után aposztróf áll, ezt vesszőre jav.

mikor leszsz Határja

Kínomnak? meddíg leszsz testem sebek’ tárgyja?

Már reménységemet (melly rég-olta várja

Jóbbúlásom’) a’ kín örökre el-zárja.

Szabad-e nem hinnem tehát Isteneket?

’S rám gondot viselő Isteni kezeket?

Vagy történetnek kell vélnem mindeneket?

’S hogy a’ Fatum hordoz minden eseteket.

Eddig, ez táplálta még reménységemet:

Hogy, hiszem az egek esmérnek engemet,

Látják a’ kínok közt fetrengő testemet,

Melly pihegve tartja szűk lehelletemet.

Nem-is tudom pedig ollyan nagy bűnömet;

Melly erre méltóvá tett vólna engemet,

De, ha sértené-is nagy vétek Lelkemet

Meg-sokallhatná már az ég keservemet.

Szabad-e hát Isten! rólad kételkedni,

’S hogy te viselsz gondot rám meg-nem-engedni? –

Kéntelen már Lelkem roszszra vetemedni,

Mert tudásod nélkűl láttatom szenvedni.

’S hát magát a’ vidám Pindarus’ magzatja?

Már Heráklitus-ként mind hóltíg siratja?

Tán Epiktetus vólt beteg testem’ Attya.

Mert Szeneka Timont nem vígasztalhatja.

Nem. – De

A D d-ből jav.

most jut kínos Lelkemnek eszében.

Hogy talám valóság vagyon ez Mesében;

Hogy a’ meg-hóltaknak Lelkeik rendében,

Kőltöznek újjobban más ember’ testében:

Orféusban vala hajdan ez a’ Lélek,

A’ mellyet magamban még pihegni vélek,

Kétszer vólt Pokolban; én attúl nem félek,

De Pokolbeli kínt látok még míg élek.

Talám hát a’ kibűl Orféusba szállott

Lelkem, az vólt bűnös egy emberi állat;

Unokákra szállott e’ terhes szolgálat

’S a’ bűntető ostor rajtam-is meg-állott.

Vajha! mint Orféus szép éneklésével

Bírt a’ feneketlen Pokol’ mélységével?

Bírhatna Lelkem-is versek’ szerzésével

Ezen Pokolbeli kinnyaim’ terhével.

De, mint ő tetézte nagy keserűségét.

El-vesztvén újjobban kedves Feleségét

Lelkem-is síratja testem’ egésségét.

Mind addig míg érem életemnek végét. –

– Bús Lelkemnek nyúgta tsak addíg lehete,

Míg az Elizium mezőnn pihenhete;

De a’ szárnyos lábú Istenek’ követe

Ki hoza újjobban, ’s más testbe vezete.

Igaz: hogy Római szabad ember lettem,

Ovidius Názó névvel neveztettem,

De a’ bajt és a’ kínt, itt sem felejthettem,

Nem soká’, Rómából szám-ki-vettettettem.

Versem’ kit Nagy-Apám rég’ énekelgetett

Lakatot Tzerberus’ szájára-is vetett,

De bezzeg másodszor a’ vízre vezetett,

És egy Augusztusonn erőt nem vehetett. –

– A’ neki törődött Lélek már bújjába’

El-tökélli magát, ’s fel-tette magába’

Hogy ha még le-mehet Eliziumjába,

Soha többé testbe nem jön bolondjába.

Kétszer így küszködvén kínos életével

Nem-is ivott vízet Lelkem, le-mentével,

Hogy ne múljon, amaz feledékeny lével

Friss emlékezete, a’ Léthe’ vizével. –

– Ezer esztendejét mikor el-végzette

Lelkem, Merkurius sokat íntegette,

De páltzája elől magát el-rejtette,

Mivel éltét kétszer kínossan élhette.

A’ második ezer esztendő’ folytának

Nagyobb részei-is már jól el-múlának

Nálunk a’ vers írók nagyon ritkúlának,

ritkúlánák Rímelés szerint jav.

Melly miatt vége lett lelkem’ nyúgalmának,

Rám akadt a’ kies mezőnn amaz Mája’

Fijának kígyokkal meg-tekertt páltzája,

’S parantsol ez hóltak’ és élők’ szolgája,

Hogy várja Lelkemet Pannonia tállya.

Hajdani testemnek hoz haza-főldére,

Szám-kivetett Názó hazája’ hellyére,

Adott-is egy deli testet a’ kezére,

A’ kivel élhetne bús Lelkem kedvére.

Ányós régi Magyar Nemzetnek szűlettem

Görög ’s Deák utánn Magyar Nemes lettem,

Hajdani Munkámat el-sem felejtettem

Szűletett nyelvemenn verset szerzegettem.

De mivel a’ kedves gyönyörűségeknek

Immár neki-szokott ’s örűlő Lelkeknek

Nehezebben esik; ha majd mind ezeknek

Végénn kínos bajt kell látni szegényeknek.

Kétséges Lelkem-is tanúlvám magárúl,

Vagy-is Orféusom’ ’s Názóm’ példájárúl,

példájárál Rímelés szerint jav.

Le-mond a’ világnak múlandóságárúl,

Melly, sokaknak pénzen gyötrelmeket árúl;

Egy Remetét választ szegény ő magának

Mind út mutatónak, mind Párt-fogójának,

Kinek Fehér-Várott Fijai valának,

A’ kik nékem szállást, ’s Pál nevet adának.

A’ hol az Orféus’ és Názó’ Lelkének

Munkáji belőlem ki-tündökölének,

Tartattam Part-fogó Pálom’ Szerzetének

Egyik dítséretes gyönyörűségének.

Mit mondok? – tartattam? – de most-is tartatom,

Van gyönyörködtető kedves indúlatom,

De jaj! valahányszor versemet ugratom,

Tsak e’ kínos testbe zárt lelkem’ síratom.

Egek! ezt az átkot mivel érdemlettem?

Hogy illyen fájdalmas testbe rekesztettem,

Mellyen, hogy eléggé nem kesereghettem

A’ Pindus halmai jajgatnak helyettem.

Bizony elég dolgot adna Herkulesnek

Azokat el-tűrni, a’ mik rajtam esnek;

A’ kép-írók, mikor kínos embert festnek,

Festhetnek, tsak vegyék formáját e’ testnek.

Mú’sák! Árionnak véltek tám engemet?

’S nyúzni akarjátok eleven testemet?

Hiszen én senkivel próbára versemet

Nem tettem, hogy azért bántnátok Lelkemet.

A’ dühös Asszonyok, a’ kik hajdanában

Dolgoztak, Orféus el-szaggatásában,

Tán én reám jöttek nyavalya formában,

Hogy testem enyhűlést nem kaphat kínnyában.

Vagy a’ Prometheus’ Sassa bánt engemet,

A’ melly el-tsipkedi lassanként testemet,

Vagy mérges Pikszissel meg rontván fejemet

Pandóra melyembűl kergeti Lelkemet.

A’ Zizifus kövét nagy kínnal görgetem,

Vélvén, hogy kínomnak majd végét érhetem,

Meg-tsal a’ reménység, ’s már tsak el-hihetem,

Hogy addig tart kínom, a’ míg az életem.

Már Eskulápius sem használ testemnek

Apolló sem talál Flastromot sebemnek.

Mit tegyek? – könyörgök Remete Szentemnek,

Hogy inkább legyen már vége életemnek.

Könyveztem kínomat a’ míg könyvezhettem,

De már könyveimet mind ki-merítettem,

Már nem-is sírhatok úgy el-keseredtem,

Parnaszszus’ Szűzei sirjatok helyettem.

Egek! ha tsak ugyan már úgy végeztétek,

Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,

Vajha! irgalmasok annyiban lennétek,

Hogy nyavalyám’ néha meg-könnyebbitnétek. –

– De meg-akadt nyelvem panaszolkodtában,

Hoszszas kínnyaimnak meg-gondolásában. –

– Bádgyad ez Nimfa-is közös síralmában;

Beteges Barátján szánakozásában.

Ezeket a’ beteg Atya kedvessen vette ugyan, mint Verseket, de azt felelte, hogy nem keresztyén Versek. A’ Poéta azért így kezdi magát észre venni.

MÁSODIK BESZÉD.

Ah! be nem Keresztyén gondolatok ezek,

Hogy nintsenek egek, és Isteni kezek:

Tsak hogy, mivel súllyos kínnyaid nehezek,

Nyomorúságidonn vétkessen könyvezek.

Van Isten, ’s van annak bőlts gondviselése,

Kinél tudva vagyon Ányos Pál nyőgése,

’S azért, hogy egy kitsínyt segedelme kése,

Nem múlt még-el kínod’ meg-könnyebbűlése.

Lelked, eredetét nem Názótúl vette,

Hanem azt Te beléd Isten lehellette;

De már azt nem tudom, mikor teremtette?

Mert azt titkai közt tőlünk el-rejtette.

Nyavalyád, ha Fatum, egek’ rendelése,

Mert a’ Fatum nálunk Isten’ végezése,

’S a’ forgó szerentse’ kőltött kerengése,

Mind Isten’ munkája meg-kissebbítése.

Isten visel gondot bizony Te reád-is,

’S tudva van Istennél a’ Te nyavalyád-is;

Majd, mikor elég leszsz, ha Te nem várnád-is,

Szent segedelmével el-jön Te hozzád-is.

Ezek pedig rajtad nem-is bűntetések,

Hanem tsak Atyai próbák ’s feddődzések;

Kiknek mindjárt vagyon meg-könnyebbűlések,

Ha hiszed, hogy ezek égi rendelések.

Fáj; de Isten adta rád, no hát ne fájjon,

Hoszszas kínod ellen a’ tűrés használlyon,

Ne bánd, édes Atyád akarmint dorgállyon.

Tsak hogy a’ dorgálás hasznodra szolgállyon.

De ám, ha most Isten látogat ezekkel

A’ reád eresztett sújtoló kezekkel;

Meg-vígasztal mennyben a’ bóldog Lelkekkel,

Jobbja felől-való gyönyörűségekkel.

Addig-is Vers-író kezed’ munkájában

Mutasd-meg, hogy Pap vagy az Isten’ Házában,

’S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában

Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.

Ez Vers-író pedig, ki Nimfa’ képében

Nem keresztyén verset adott a’ kezében

Nem rég’ ez keresztyén Papnak, a’ helyében

Ekképp’ énekelget ez Páter’ nevében:

Jésus! én örömöm édes szemem’ fénnye!

Idvességem’ szarva, életem’ reménnye!

Bűneim’ váltsága, Menny-ország’ ösvénnye!

Hívek’ szerelmese, Lelkem’ Vő-legénnye!

Melly gyönyörűséges édes emlékezet

Ez, az idvezítő Jésusi nevezet!

Mert ez az igaz út olly életre vezet,

Mellyet halálával ő maga szerezett.

Tsak reád függesztem egyedűl szememet,

Jésus! e’ jó útonn Te vezess engemet.

Tsak Téged’ óhajtlak egy szerelmesemet,

Gerjeszd hát Te reád buzgó szerelmemet.

Én Lelkem, mint tsendes nyúgovó Helyében

Tsendessen nyúgoszik kedves kebelében,

Minden kínok ellen keserűségében

Talál nyúgodalmat az Jésus’ ölében.

Ha ostromoltatik bűntől Lelkem’ vára

Tekínt győzhetetlen egy baj-vívójára

Rab vóltam; de leve sokak’ váltságára

Ki-omlott Jésusom’ vére’, Lelkem ára.

Jövel hát szerelmes Jésusom! légy velem,

Mert nagy a’ Jésushoz bennem a’ szerelem,

Szent segedelmeddel hitemet nevelem;

Jövel Uram Jésus! édes segedelem!

Erre a’ beteg Páter ezt kezdte felelni a’ mint bírta szegény a’ kezét:

BARÁTOM!

Mivel érdemlettem érzékenységedet?

Hogy érettem búra sűllyeszd víg Lelkedet,

Hogy ér’tem keseregj; hogy ég’ végzésével

Vígasztald szívemet jobb sors’ reménnyével,

Nem vagyok, sem véred, sem régi barátod,

Tsak azólta szeretsz, hogy kínomat látod.

De ezeket-is alig írhatta, mikor a’ halálos nyavalya egész testét el-lankasztván, hatod napra meg-is hólt; halálát hallván a’ Vers-író, álmában így beszélget a’ meg-hóltal:

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Halott.

Serkenny-fel Barátom! és értsd-meg szavamat,

A’ ki életemben nyomorúságomat

Szántad,

Szányad Sajtóhiba, em.

’s nem láthattad kínos halálomat,

Imé meg-mutatom még egyszer magamat.

Hallod-e Barátom!

Poeta.

Hallom és tsudálom;

Eleget hánykodom, de fel-nem találom

Ha vallyon e’ szózat igaz-e vagy álom?

Mert úgy tettzik Páter Ányos vagyon nálom.

Halott.

Az vagyok igen-is a’ kinek gondolál.

Poeta.

Így tehát tsak álom talám az a’ Halál,

A’ mellyel előttem el-hírelve valál,

Hanem-ha előttem Pál, áll-ortzával áll.

Halott.

Én vagyok.

Poeta.

No – de hát élsz-e vagy meg-hóltál?

Mert nekem úgy tettzik élő-szóval szóltál,

Te vagy-e hát a’ ki Páter Ányos vóltál?

Halott.

Én vagyok ’s a’ vagyok a’ kinek gondoltál.

Poeta.

Szerelmes Barátom! be el-keseredtem,

Mikor Halálodrúl szomorú hírt vettem,

Kivált azt nehezen, ’s könyvezve szenvedtem,

Hogy temetésedenn jelen nem lehettem.

Most pedig, kétszeres öröm szált szívemre,

Hogy nézhetek élő kedves emberemre;

’S hogy, kinek halála keserűségemre

Lett volna; olajt önt hív szeretetemre.

Halott.

Szerelmes Barátom! való, hogy én élek,

Mert nem-is halhat-meg jól tudod a’ Lélek;

De ezen formárúl, mellyben most beszéllek

Tán Te-is úgy ítélsz, a’ mint én ítélek.

Poeta.

Lelkem! estem ismét újjabb síralomba. –

– Hát – én Páter Ányost látom tsak álomba,

Vagy vagyon el-merűlt mély gondolatomba,

Mit gondollyak tehát Te rólad magamba?

Halott.

Ányos vagyok, a’ ki beszéllek ’s beszéltem,

De nem ollyan Ányos, mint vóltam míg éltem,

Poeta.

Én pedig mind eddig mesének ítéltem

A’ mit most Te benned meg-hóltban szemléltem.

Hát mitsoda test ez? felelj kérdésemre.

Halott.

Ah! ne emlékeztess keserűségemre,

Elég az: hogy hozzád azért jöttem szemre,

Hogy kötelezzelek újjabb szerelemre.

Poeta.

Ah! bizony, mint Halál erős a’ szeretet!

’S ha ez nemes Lélek ennyire mehetett,

Hogy rólam még most-is meg-emlékezhetett;

Hát engemet, mire nem kötelezhetett?

’S szerelmes barátom! mivel érdemlettem?

Hogy élő formában meg-jelenj érettem,

Hittem azt hogy szeretsz, és el-is hihettem,

De hogy így szerethess nem-is reménylettem.

Halott.

Úgy vagyon Barátom! mert mennél erősebb

Az igaz szeretet, annál kőltsönössebb:

Nálom szereteted mindennél bötsössebb,

Mert kezdete vala halálom’ szerző seb.

Nem vólt barátságom, sem pedig vérségem

Hozzád, sem hitbeli nagy kötelességem;

Kár; hogy veled hamar kötött egyességem

Illy hamar végezte velem egyűtt végem’.

Kínnyaibúl Lelkem mint-egy meg-éledett,

Mikor könyves szemem meg-látott Tégedet;

Mivel; a’ mint rólad elmem vélekedett,

Kínom gerjesztette rám szeretetedet.

Mert többnyire már ma a’ kik barátkoznak,

A’ szép barátságnak haszonért áldoznak,

Míg van mit el-vinni színes szívet hoznak.

De a’ nyomorúltonn nem-is szánakoznak.

Így szokott a’ világ. – Te pedig ellenben

Mihelyest meg-láttál ágyba’ fetrengtemben,

Nem tudom mit leltél különöst szívemben?

Szerettél ’s meg-szántál keserűségemben.

Vóltál mindennapi bíztatóm ’s vendégem,

Versekkel oszlattad búm’ ’s keserűségem’,

Mellyekben mivel vólt nagy gyönyörűségem,

Mint-egy könnyebbedett terhes betegségem.

Ez igaz baráti hív szíved’ hűsége

’S ennek mindennapi példás jelensége

Mellyhez a’ haszonnak semmi reménysége

Nem fért, kínnyaimnak vólt nagy könnyebbsége.

Hidd-el hát hogy tőlem azt meg-érdemletted,

Hogy én hóltom utánn tegyek Te helyetted

Kőltsönös bútsúzást, mert azt Te meg-tetted

Vólna, halálomkor, de meg-nem tehetted.

Poeta.

Melly bóldoggá tettél engem’ bóldog Lélek!

Ki még eddig halált nem láttam ’s még élek;

Még-is, most eleven halottal beszélek,

’S engednek a’ hóltak társolkodni vélek.

Ha az igaz szívért ’s barátságért lettem

Méltó, hogy meg-jelenj előttem ’s érettem;

Úgy már meg-esmérem, hogy meg-érdemlettem,

Mert én Páter Ányost valóba szerettem.

De, hát én vóltam-e leg-nágyobb hűséggel

Hozzád? hogy egyedűl ezen dítsősséggel

Engemet magasztalsz, ’s illy nagy szívességgel

Értem egy darabíg fel-hagytál az éggel.

Halott.

Te néked tartoztam. – De

A D d-ből jav.

noha vólnának

Mások-is, kik igaz Barátim valának,

Féltem, hogy ha testben meg-hóltat látnának

Képtelenségeket rólam gondolnának.

Te pedig, ne gondolly tsudának engemet,

Hanem vedd jó nevenn meg-jelenésemet,

Hallgasd-meg ’s botsásd-el bútsúzó Lelkemet,

’S beszéld-el, a’ kiknek illik beszédemet.

Poeta.

Meg-álly, a’ bútsúzást halaszd még, kedvesem!

Hadd kérdek valamit; válaszodat lesem.

Lám én, mint Éneás nem magam keresem,

Hanem helyembe’ jöszsz Atyám! Ánkhizesem!

Már Te bóldog Lélek! bóldoggá tétettél,

Mikor e’ világbúl fellyebb emeltettél;

Beszéld-meg, bóldogabb mint ’s mennyiben lettél?

Mikor hóltod utánn meg-dítsőíttettél.

Ha a’ természeti Túdós okosságot

Halgatom; az ugyan jövendő világot

Hisz, tart, és tanít-is egy olly boldogságot,

Melly követi ezen bóldogtalanságot.

De, hogy ez, valamelly helyhez köttettetne,

’S az ég, mint egy fényes bólt, ollyan lehetne

Nem hiszi; ’s bóldoggá alíg-is tétetne

A’ Lélek, ha oda tsak azért síjetne –

Hogy a’ más világnak minden dítsőssége,

’S a’ testtűl szabadúlt Lélek’ könnyebbsége

Abban áll azt mondják, ’s az a’ nyeresége

Ha nintsen magára semmi nehezsége.

Ha meg-nyúgszik ’s tsendes Lelke’ esmérete

Hogy úgy folyt ’s úgy tőlt-el a’ testben élete,

Hogy vádot magátúl nem érdemelhete,

Azt mondják, a’ Lélek úgy idvezűlhete.

A’ hellyét pediglen ezen dítsősségnek

A’ szent Irás után tartyák ugyan égnek,

Égnek, de nem holmi tzifra fényességnek,

Mellyre nints szűksége Lelketlen vendégnek.

Mások meg a’ Leibnitz’ bőlts találmányával

Nem hihetnek Lelket lenni test híjjával,

Hanem láthatatlan kis test Házatskával,

Mellyet mikor meg-hal, el-viszen magával.

Mások a’ Lelkeket nem tartják Lelkeknek,

Hanem agy-velőnek, inaknak ereknek,

És így tsupa testbűl lett Lelkek ezeknek,

Meg-halnak a’ testtel, és el-temettetnek.

Sokan ismét vagynak ollyan értelmekben,

Hogy semmi gondolat nintsen a’ Lelkekben,

Hanem ha az elébb az érző testekben

Kezdődik, ’s a’ testi érzékenségekben;

Ezek, hiszik ugyan létét a’ Lelkeknek,

De úgy hogy halála után a’ testeknek,

Mind addig alunni kellyen szegényeknek

Míg a’ testtel újra nem egyesítetnek.

Sokann sem a’ Lélek’ halhatatlanságát

Nem hiszik, sem a’ test’ dítső bóldogságát,

’S úgy tartják, mint Papok’ kőltőtt hazugságát,

A’ fel-támadandók’ Poklát, ’s Menny-országát.

De mi, kik imádjuk Jésus Kristusunkat,

És Keresztyéneknek nevezzük magunkat,

Azt hiszszük, ’s úgy tartjuk a’ mi halálunkat,

Mint-egy keveskori el-változásunkat.

Él ’s a’ halál utánn sem hal-meg a’ Lélek

Kit én oszthatatlan valóságnak vélek,

Testem fel-támadván mind örökké élek

Minden boldogokkal, ’s örvendezek vélek.

De azt az életet nem magyarázhatja

Szám, mert élő-ember azt ki-nem mondhatja.

A’ mint a’ szent Irás-is bizonyítgatja,

Hogy azt emberi szív meg-sem gondolhatja.

Tudom: hogy test szerént ha el-temettetem,

A’ lelkem fog élni, ’s lelki leszsz életem:

’S fel-támadt testemmel ha öszve-köttetem,

A’ testet-is lelki testnek nevezhetem.

De, sokann e’ bóldog mennyek’ országának

Testi bóldogságot tulajdoníttának,

Mivel a’ szent Írók a’ miket írának

Testi embereknek íratva valának.

Te pedig mar túl vagy a’ világiakonn,

Túl vagy minden főldi múlandoságokonn;

Tanítva segíthetz rajtam ’s mind azokonn,

Kik ezt tsak homállyba látjuk ’s mint egy vakonn.

Halott.

Első bóldogsága ditsőűlt lelkemnek

Ez, hogy vége szakadt terhes kötelemnek,

Mellyel tömlőtzébe le-kötve testemnek

Szenvedtem, mig nem lett vége életemnek.

Mert noha nem szabad annak zugolódni,

A’ ki az életben kéntelen bajlódni,

Sőt ha halálrúl kell néha gondolkodni,

Láttatik az ember el-el-szomorodni,

De, ha úgy tudnátok élők! mint a’ Hóltak

Kivált kik e’ testben nyomorúltak vóltak,

Melly gyönyörűséges változást kóstoltak

Azok, kik a’ testtől már

A már szó kétszer szerepel, a másodikat elhagytuk.

meg-szabadúltak.

A’ leg-szerentséssebb testbűl-is sijetne

Lelketek, hogy hamar jóbb helyre mehetne;

’S ha az élő ember illy formánn hihetne,

Bizony még éltében bóldoggá lehetne.

Most vagyon Lelkemnek ollyan állapotja

Mellyben a’ mit gondol tisztán gondolhatja,

Mert sem a’ zavaros vér nem zavarhatja,

Sem ama’ vastag test meg-nem gátolhatja,

Leg-főbb bóldogságom, hogy egyesíttettem

Azzal, kitűl Lelkem ártatlanúl vettem,

’S ezzel valójában dítsősséges lettem,

Hogy a’ honnan jöttem már viszsza mehettem.

A’ kit nem lathattam élvén, már láthatom,

Testemnek jövendő éltét-is tudhatom,

Lelkem’ halhatatlan létét meg-foghatom,

Mert test nélkűl-való minden gondolatom.

Immár színrűl színre láthatom

áthatom Értelemszerűen jav.

azokat,

Mellyeket még éltem, tsak mint-egy titkokat

Hallottam, azoknak nagy bóldogságokat,

A’ kik szemlélhetik az égi karokat.

Hogy pedig Tenéked nem magyarázhatom,

Ne tsudáld, mert noha én magam tudhatom;

De ki-mondhatatlan az én gondolatom

A’ mint példával-is meg-bizonyíthatom.

Lám régen szent János, ’s Pál el-ragadtattak,

De ki-mondhatatlan beszédet hallottak,

És még tsak arrúl is keveset mondhattak

Hogy testben látták-e? a’ miket láthattak.

Ha azt élő-ember nem magyarázhatja

Bizony élő-ember meg-sem-is foghatja:

Azt szíved tőlem-is hát nem kívánhatja

Mert meg-foghatatlan a’ magyarázatja –

Hogy a’ Lélek nem test, az tagadhatatlan,

’S hijjában tagadja a’ tudós tudatlan,

Mert, hogy gondolkodjon test, gondolhatatlan,

’S egyszersmind, ha nem test, már oszolhatatlan.

Alunni sem lehet pedig a’ Lelkeknek,

Mert, ha gondolkozó valóság ezeknek

Nevek, vége lészen egyszersmind léteknek,

Ha ez a’ híjja van a’ természetjeknek.

De Leibnitz-is testét felettéb szerette

Mikor ki-gondolni azt nem szégyenlette,

Hogy a’ Léleknek-is test vagyon mellette,

’S a’ lelket a’ testtel öszve-kevergette.

Mind Mesék, és kőltött találmányok ezek,

Hanem hatalmasok az Isteni kezek

Mint azt véghez vinni, a’ mellyek nehezek,

Mellyet még Te hiszel, de én már érezek:

Isten adta beléd ártatlan Lelkedet,

Mikor elevenné teremtett tégedet;

Melly hogy bűnös testtel öszve-keveredett

Nem tsuda ha ő-is roszszra vetemedett.

Az eredendő bűn még azért meg-álhat,

Hogy Lelked testedbe ártatlanúl szállott,

Mert, mint Ádám testből és Lélekből állott,

Így Lelked, testeddel egy személly, egy állat.

Külömben, mind eről, mind pedig arrúl-is,

Van-e Lélek ’s hol van a’ halálonn túl-is?

Szint-úgy a’ jövendő fel-támadásrúl-is

Akárki mit tartson jól-is bolondúl-is.

Nekem tsak az a’ szóm hozzád és hozzátok;

Hogy vagyon Mósestek, vagyon Prófétátok

Kiktűl az igazat meg-tanúlhatjátok,

Azok meg-mondották, őket halgassátok.

Tudod: meg-mondatott az Apostoloktól,

Hogy ha mást valamit égi Angyaloktól

Hallanál, vagy akár tulajdon magoktúl

Ne hidd, mert nem igaz, távozzál azoktúl.

De kedves Barátom! már én viszsza mégyek,

Ne kívánd, hogy tovább nálod ’s veled légyek,

Engedd-meg most tőled vég bútsút hadd végyek,

És hogy némellyekről emlékezést tégyek.

Hogy halálos Ágyban fetrengtem kínomba’,

Kemény háborodás jött gondolatomba,

Változott az elmém a’ kín közt ’s azomba’

Meg-halok ’s be-zárnak setét koporsomba.

Bútsúzás nélkűl telt tőletek életem,

Szerelmes Véreim! Püspököm! Szerzetem!

Úgy hogy halálomkor el-nem végezhetem,

A’ mit hoz magával vérem ’s tiszteletem?

Ezeknek kívánok szerentsés életet,

’S a’ bóldog életnek bóldog végezetet,

Tartsatok felőlem jó emlékezetet,

Hogy ez jó Atyafi ’s jámbor Pap lehetett.

Poeta.

Adjad már nekem-is végső áldásodat,

És addig előlem ne vond el-magadat. –

Halott.

Az Isten adja-meg jó kívánságodat

Emlegesd-meg szegény meg-hólt barátodat.

Poeta.

Ah egek! álom-e, vagy Isten tsudája?

Hogy az elevenhez hólt jöve hozzája –

Ah Atyám ’s Barátom Ányos Pál formája!

Ah igaz Barátság’ eleven példája!

Iratott 1784dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Pokol.

Kérdés, Van-e Pokol? ’s hol van, vagy hol lészen?

Ez-utánn készűl-e vagy régen vólt készen?

Kén-kővel lángoló tó-e ez egészszen?

’S van-e ott fűst, láng, tűz a’ melly meg-emészszen?

Pokol van, mert bizony ez jutalom bére

A’ kinek nem használt a’ váltsának vére,

Mert a’ két út között mellyet Isten mére

Az egyik bel-felé a’ Pokolnak tére.

Ha pokol nem vólna, ugyan jól járnának

A’ kik e’ világonn gonoszszak valának,

Még-is soha semmi kínt nem kóstolának,

Hanem az órátskánn, mellyen ki-múlának.

’S bezzeg rajtok veszne a’ Szentség azokonn

A’ kik e’ világi múlandóságokonn

Nem kaptak Istenért, és ezenn az okonn,

Sok erő-szakot-is tettenek magokonn.

Tűz van ott, mert éget gyúlt kén-kő módjára

A’ Lelki-esméret sok Lelkek’ kínnyára,

Ég, forr, ez a’ méreg, gőzölög e’ pára,

Mardos ez a’ féreg vipera módjára.

Vólt Pokol, van most-is örökké lészen-is,

Mert el-ólthatatlan e’ tűz ’s végetlen-is,

Tsuda: hogy noha ez szenvedhetetlen-is

Vágynak erre még-is sok száz ezeren-is.

De végtelenűl-is kell tartani ennek,

Mert, ha a’ sok bűnök végetlen Istennek

Szent törvényi ellen végetlenűl mennek,

Pokolnak-is szűkség lenni végetlennek.

Nehéz, e’ kén-köves tónak párázatja,

’S tsak említése-is szíved’ hasogatja,

De tsak szenvedd, mert ezt szabad

sabad Sajtóhiba, em.

akaratja

Szerént választotta az emberek’ Attya.

Mert Isten, Ádámnak elébe eleve

Poklot, ’s Mennyországot választani teve,

De hogy a’ meg-tíltott fa-gyümőltsbűl eve,

Választva magának örök halált veve.

De, hol leszsz a’ Pokol? bizony van benned-is,

Pokol a’ Lelkednek sokszor kebeled-is,

Mert ha meg-nem tértél, ha most nem érzed-is,

Ez most alvó féreg meg-mar még Téged-is.

Némelly még éltében Pokolra talála,

Pokol, sok embernek élete halála,

Némelly, mikor teste Lelkétől el-vála

Akkor gyúl-meg e’ tűz leg-előszször nála.

Nem bírván e’ tűznek folytogató szagát,

Maga ki-fakasztá mérges sebje’ dagát,

’S érezvén az Isten’ emésztő haragát,

Fére mene Júdás ’s fel-akasztá magát.

Mikor Kain ellen az egek’ egére

Kiált ártatlanúl az Ábelnek vére,

Kétségbe-esés lett Pokol-beli bére

Mert maga mond átkot veszendő fejére.

Ezen tűznek terhét tsak könnyen viselte

A’ gazdag, míg nyakát a’ halál nem szelte,

De mikor Pokolban szemét fel-emelte,

Bezzeg, a’ büdös gőzt ökrendezve nyelte.

De Kérdés: hol leszsz már a’ Pokolnak helye?

Ne félly gonosz-tévő el-jön az ideje,

Meg-látod, hol lészen e’ kínzás’ mezeje

’S vas-lántzonn a’ kígyó’ meg-töretett feje.

Találsz még, kí-vévén ama’ bóldog eget

A’ hol az őrdöggel lakhass helyt eleget,

Ne félly, meg-találod az örök meleget,

Örökkön örökké szenvedő sereget.

Az Istentelenek ollyan helyenn állnak,

És olly pallérozott ösvényenn sétálnak;

Hogy ha ez bal-útról jóbb-útra nem válnak,

Kalaúz nélkűl-is Pokolra találnak.

De, ha ki el-akar, e’ kény-kőves tóra

Menni, és nehezen akad az ajtóra,

Talál őrdögöket, akad elég jóra

Mind el-vezetőre mind út-mutatóra.

El-vezetik ezek ’s meg-fogván kezeket

Önként, futva viszik a’ meg-nem térteket,

És mikor el-érik keresett helyeket

Ám gyönyörködtessék meg-fáradt Lelkeket.

Íratott 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Titkonn könyörgeni.

Sokann ollyan sokszor, ’s annyít nem kérnének,

Hogy ha nyílván kérni kénszeríttetnének,

Így ki-ki jobb’ szeret titkonn, az Isteni

Léleknek-is ajtó zárva könyörgeni.

ugrás a szövegforráshoz

A’ jövendő Ördög felelete: Παις Ε'βραίος ’s a’ t.

Egy kis Zsídó gyermek, a’ ki az egeknek

Ura, és Istene minden Isteneknek,

Parantsollya minden őrdögi Lelkeknek.

Hogy hagygyuk itt fáit e’ szent Ligeteknek,

És mennyen-el ki-ki a’ maga helyére

Viszsza, a’ szomorú Pokol’ fenekére.

Távozz hát jó Tzézár ezutánn meszszére,

Nem felelék többé senki’ kérdésére.

ugrás a szövegforráshoz

Karátsony.

Azt mondják: igaz-e? hogy Isten szűletett. –

– Úgy van, azért pedig, mert minket szeretett, –

– Ugy de, ha Isten vólt miként szűlethetett? –

– Színt-úgy szűlethetett, mint a’ Szűz szűlhetett.

Úgy de halhatatlant nem szűlhet Halandó,

És változhatatlant egy meg-változandó. –

– Titok ez, és azok’ közé tartozandó

A’ miket magának tart az Imádandó.

Szűletik tsak ugyan mint halhatatlan-is,

Ámbár e’ szűletés meg-foghatatlan-is,

Szűletett mint ember, de szent ’s ártatlan-is

Ollyantúl ki szűz vólt ’s maradt magtalan-is.

Mint Isten szűletik Isten szent Attyátúl,

Vele egy ’s ugyan az Isten Hatalmátúl,

Mint ember szűletett Zsidó Szűz Annyátúl

Az Isten Lelkétűl meg-szált Máriátúl. –

– De, hát Szűz Mária úgy nem Istent szűle? –

– Nem, hanem olly személly szűlettetett tűle,

Mellyben az emberrel Isten egyesűle,

Isten’ Annya azért azt mondják felűle.

Emberi Lelke van ’s igazi teste-is,

De van egy személlyben Isteni Lelke-is.

Ez, a’ Háromságnak egyik személlye-is,

De van egy személlyben két természete-is.

’S ámbár Isten ’s ember így egyesíttetett;

Öszve nem zavarta a’ két termeszetet,

’S az ember tsak ugyan Isten nem lehetett

Azzal, hogy az a’ test ’s Lélek fel-vétetett.

Tehát az emberi Lelke ’s testessége

Nintsen ott mindenűtt, a’ hol Istensége,

Ennek van mindenűtt-jelen-lévősége,

Amannak részei, hellye, ’s kezdő vége.

De ezek, azt mondod? mind lehetetlenek,

Hogy ne vólnának úgy egynél több Istenek?

Ha egynek teste van, kettőnek nintsenek,

Tanít az okosság ezeknek ellenek. –

– Sok nintsen tudtára adva sok tudósnak;

Tudta a’ Próféta, ’s tartotta títkosnak

Meg-is felel az illy oktalan okosnak

Azzal; hogy nevezi őt’ tsudálatosnak.

ugrás a szövegforráshoz

OZANAM SZAVAI: Sorbonistarum est Quaestiones Theologicas dispute, Papae
decidere; Mathematicorum per lineam perpendicularem in coelum ascendere.

A’ Theologusok’ dolga sorbonában

Törni a’ fejeket az Isten’ títkában,

És ha fenn-akadnak néhol a’ nagygyában,

Hadd igazíttsa el a’ Pápa Romában.

Az ég- és főld-mérő Túdós embereknek

Pedig, leg-rövidebb útján az egeknek

Szabad, jó egyenes útat fel-menteknek

Szabni, ’s társaikká lenni a’ Szenteknek.

Ovidiusból: Felices animae!^*
animae helyett animas szerepel, jav.
quibus haec cognoscere etc.

Oh melly bóldogoknak tarthatják magokat,

Kik arra vetették leg-elébb gondjokat,

Hogy tudják esmérni a’ tsillagzatokat,

’S mint-egy az egekbe tegyék-fel lábokat.

Minden egyéb vétkes munkáknak felettek

Mellyeket a’ világ’ mezején szűlettek

Gyermeki bolondság színével festettek,

Ezek valójában fellyebb emelkedtek.

Nem rontotta a’ bor ’s szerelem ezeket

A’ magas egekben múlató Lelkeket.

Nem kedvelték sem a’ törvenyes pereket,

Sem a’ tábor-járó katonák terheket.

Nem szerették ezek, és ellent vetének

A’ világ gyermek és kevélykédésének,

Sem pedig szívekben helyt nem engedének

A’ világi kintsnek,

A szó végén álló kötőjelet vesszőre javítottuk.

fösvény szerelmének.

Szemünk’ eleibe le-hozták ezeket

A’ távoly tündöklő nagy égi testeket,

Fel-érték eszekkel a’ magas egeket,

’S mint-egy törvény alá rekesztik rendjeket.

Így szoktak ám bőltsen menni az egekre,

Nem mint a’ Gigások, a’ kik seregekre

Nagy magas hegyeket hordván e’ hegyekre

Egyről a többinek másztak tetejekre.

ugrás a szövegforráshoz

Hálá-adatlan ember.

Mondják, igazánn-is mondják; hogy mindenben ollyanok

Mint a’ vad vipera kölykek a’ hálá-adatlanok.

Mert valamint a’ viperák, édes Annyok’ hasokat

Ki-rágják, mert önnön magok hasítják-ki magokat.

Így a’ hálá-adatlanok kárt tesznek azoknak-is.

A’ kiktől van a’ miek van, ’s néha önnön magok-is.

ugrás a szövegforráshoz

Fattyú gyermek’ mentsége.

Fattyú vagyok; de már ezzel mit vétettem?

’S nagyobb méltóságú mivel vagy felettem?

Hiszem, kezdetemet noha titkon vettem,

Én-is szint-úgy mint Te Aszszonytúl szűlettem.

Hát ha, a’ kitűl vett testem eredetet,

Apádnál derekabb ’s jobb ember lehetett;

Kérd-meg az Anyámtúl: mást miért szeretett?

’S arrúl a’ szűletett gyermek mit tehetett?

Herkules, Éneás és mások ezerek,

Mind idegen vérbűl származott emberek

Vóltak; még-is ma-is híres a’ fegyverek,

’S többnyire nagy vitéz mind a’ fattyú gyerek.

ugrás a szövegforráshoz

Az Isten-tagadóhoz.

Mi kárát vallanád? Isten’ Lelkét tagadó Lélek!

Ha arrúl, hogy van Isteni Lélek meg-győzhetnélek:

Azért, hogy én meg-esmértem az Istent, ’s hittem benne,

Ám, ha Isten nem vólna-is; semmi bajom se lenne.

De ha leszsz Urad, Uradnak létét nem hivő szolga!

Bezzeg ugyan gonoszúl leszsz a’ gonosz szolga’ dolga.

ugrás a szövegforráshoz

Nem minden ollyan, a’ millyennek láttzik.

Más szépnek lenni, más szép színt képire kenni,

Sokszor az őrdög-agyonn Angyali lárva vagyon.

Más az ezűst fűstös fa-nyelű kés, más az ezűstös,

Mint festik, rútat, ’s szépet akármi mutat

Más lenni jónak, más tettzeni jóra valónak

Sok bor jó, de meszes, néha bolond az eszes.

Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni,

Farkas-is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.

Más igaz űgyűnek, más lenni tsalárd hitetőnek,

Néha ki nem igaz-is, láttzik igaznak az-is.

ugrás a szövegforráshoz

Használ a’ jutalom.

Nem fordúl a’ kerék, ha sajnálod kenni,

Meg restűl a’ jó ló ha nem adnak enni,

A’ jót jutalommal szokták jobbá tenni,

A’ nélkűl a’ friss ész tompa szokott lenni.

A' három fő-bűnökről renddel

ugrás a szövegforráshoz

KEVÉLYSÉG.

Károly és Antal egyűtt-beszélgetnek.

Károly.

Jó napot!

Antal.

Jól mondád; ma jó napom lészen,

Mert Lelkem örökös nyúgodalmat vészen, –

– Úgy vagyok készűlve Barátom! egészszen,

Hogy ma akár hogy leszsz, meg halok merészszen.

Károly.

No! mi bajod? Ant. Semmi; sőt illyen kedvemet

Nem tudom, miólta éltem életemet.

Ma, ha Barátom vagy ne hadgy-el engemet,

Te lásd-meg leg-alább utolsó végemet.

Károly.

De mi hát az oka ez akaratodnak?

Miért kívánsz önként halált Te magadnak?

Olly roszsz folyamatját nem látom dolgodnak,

A’ mellyet tarthatnék lenni jó okodnak.

Antal.

De miért élnék én ezen a’ világonn?

Mit kapjak e’ jádzi haszontalanságonn?

Jobb azt fel-tserélni vagy a’ valóságonn,

Vagy pedig semmivé változandóságonn.

Károly.

Te meg-háborodtál. A. Soha tsendessebben

Nem vóltam mint sem most; sem jobban sem szebben.

Igaz, hogy a’ minap estem vala sebben

De újjal váltom-fel, ha esne könnyebben.

Károly.

Mi vólt hát ez a’ seb? A. Néked el-beszéllem,

Mert Te mint jó Barát úgy éltél én vélem.

De ha életemet halállal tserélem,

Ne bánd ám, mert bánom hogy világom’ élem.

Én Prófeszszorságért a’ minap instáltam, –

– Magamat ígértem. – Úgy-e jót kináltam?

Bezzeg feleletre de roszszra találtam,

És ez az, a’ miért illy bánatra váltam.

Egy nagy fülű szamárt én elémbe tettek

A’ kit mind el-hittek, és el-is hihettek,

Hogy tsupa tök: ’s ollyan fa-botot fel-vettek,

Mellybűl Merkuriust ritkánn építettek.

Mert bizony nem esne nehezen szívemnek,

Ha akadályt ollyan vetne kérésemnek,

A’ kinél találnám párját az eszemnek;

Sőt ezt már tartanám nagy nyereségemnek.

De, hogy Eurisztheus Úr és Király légyen,

Míg Herkules víni a’ vadakkal mégyen,

Én tsak szolga legyek, ő nagy rangot végyen

Ollyantúl szenvedni úgy tettzik hogy szégyen

Kszánthust bőltsnek tartják és igen tudósnak,

Kővel verik fejét szegény Ézopusnak,

Holott ez ád észt-is annak az okosnak,

Még-is azt hírdetik nagy Filozofusnak.

Így ront-el nagy dolgot egy kiss tekerítés,

Pénzzel épűl ’s bomlik sok erős kerítés.

Sokat Királyá tesz tsak egy ló-nyerítés,

Sokára tűnik-ki sok titkos segítés.

Károly.

Nevethetek elméd’ háborodásának;

’S egy bőlts, vígasztalást nem talál magának?

Bizony nagy bolondnak lenni mondanának,

Hogy ha oka lennél magad’ Halálának.

Szégyen, Nemes vérnek, ’s méltán szégyenlhetni,

Egy kis boszszúságért olly nagyonn sértetni,

’S erős elmének el-nem viselhetni

A’ mit most a’ bal sors nyakába kezd vetni.

Ha a’ bal szerentse rontja mindenedet,

Leg-alább, romlani ne engedd kedvedet,

A’ kik velem egyűtt tudják az eszedet,

Ki-nevetik, a’ ki nem betsűl Tégedet.

Antal.

Tessék az életet ám jobbnak ítélni

De jobb nékem éltem’ Halállal tserélni,

Mint ennyi vad szamár tsikók között élni,

’S az Oroszlánynak-is rugásoktúl félni.

Válahányszor nézek alatsony sorsomban

Azokra, kik fennyen űlnek a’ Toronyban,

Tsak el-keseredem, nyomorúságomban

Györtődöm, és halni készűlök azomban.

Az én Virtusaim többet érdemlenek,

Mint azt meg-betsűlni tudnák az illyenek:

De – nem érdemessek rám ez esztelenek,

Tehát a’ bőltsekhez társalkodni menek.

Károly.

Lát’d: a’ nagyra-vágyás mit szűl az emberben,

Alíg láttam még én kettőt egy ezerben,

A’ ki ne szált vólna ő magával szemben,

Valaki tsak úszkál e’ veszes tengerben.

Mások nem akarják tudni vírtusodat,

’S Te magadonn tőltöd-ki boszszúságodat?

Hogy a’ Sors nem adja várt kívánságodat,

Bolond vagy, ha azért meg-ölöd magadat.

A szó után kötőjel áll, ezt pontra javítottuk.

Noha a’ szerentse néked nem szolgál-is

Elég az, ha derék ember vagy s’ vóltál-is.

Tsak Te vagy, Te, ámbár dolgod roszszra vál-is,

Mert Gigás a’ Gigás; ha a’ vőlgyben áll-is.

Antal.

Tsak ne beszélly nékem; kész vagyok meg-halni

Inkább, mint sebemet örökké fájlalni;

Úgy kell a’ világot leg-szebben meg-tsalni,

Hogy azt tedd, a’ mit ő nem szokott javallni.

Tudom: mikor érek utólsó végemre,

Nem esik halálom semmi nehezemre

’S úgy tettzik, balsamot tőltök a’ sebemre,

És bóldog örömöt keserűségemre.

Légy velem Barátom! és nézd-meg halálom.

A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.

Károly.

El-hidd szándékodat én nagyon tsudálom.

A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.

Antal.

Én pedig egyedűl ez egyet sajnálom,

Hogy ez halálommal tőled is el-válom.

Vesd, ha mit vétettem valaha, szememre,

Mindég szerettelek, mondhatom Hitemre.

Kérlek hát Téged-is régi Hűségemre,

Írd-meg e’ dolgomat koporsó-kővemre.

Itt van az Orvosság, ez fog-gyógyíttani,

Mindjárt el-múlt lészen a’ mi még mostani.

Válé! míg most nyelvem ki-tudja mondani.

Barátom! nem lehet tovább halasztani.

Károly.

Kérem az Istenért! kedvezzen magának,

Vagy ha magának nem, az édes Attyának,

’S nékem-is mindenek majd mit mondanának?

Ki ennyit engedett ez jó Barátjának.

Antal.

Már én mind azokat régenn el-végeztem,

És az én Lelkemmel abban meg-egyeztem,

Hogy el-is végezzem azt a’ mit el-kezdtem,

’S köszönd-meg, hogy sebem’ néked fel-fedeztem.

Károly.

Köszönöm; de ugyan kínodat nem nézem,

És annyival inkább kínnal nem tetézem,

El-megyek; magamat vádba nem idézem;

Mert már tsak el-ballagsz a’ mint eszre vészem.

Antal.

Meg-van. – Menyj – ’s tudtára adhat’d mindeneknek

Kész Históriáját ez történeteknek, –

– Már fél fértály múlva vége leszsz ezeknek,

Mind a’ barátságnak, mind a’ beszédeknek.

Íratott 1783dikben.

ugrás a szövegforráshoz

BÚJASÁG.

Nehéz el-szenvedni mérges szikrájának –

Melegít a’ tűzes szerelem’ lángjának;

’S a’ kiben e’ tűzek jól meg-gyúlhatnának

Szívében halálos mérget forralának.

És, hanem ha jókor ellent all’sz ezeknek

A’ mind jobban-jobban tenyésző tűzeknek,

Halál leszsz a’ vége a’szerelmeseknek

Hartz-mezején kapott keserves sebeknek.

Nehéz pedig ennek elejét-is venni,

Nehéz, sok szerelmes szív közt szűznek lenni,

Mert jól esik ezt az édes mézet enni,

Mellyel folytós lépjét Venus szokta kenni.

Egy felől a’ Venus kedves ábrázatja

Két szerelemre nyílt szemed’ tsalogatja,

Más felől, ha Venus maga nem bírhatja,

A’ Kupidó nyíla szíved’ hasogatja.

Sokra tzéloz ez vak gyermek, ha nem lát-is,

Meg-tsúfollya Fébust a’ nap’ világát-is,

Meg-lövi ez néha Vénust, az Annyát-is

A’ nagy vitéz Mársot, ’s Jupitert magát-is.

Meg-únván Vulkánust Venus, Mársal hála,

Vele hált Fébus-is ha szépet talála,

Jupiter sok Szűzből paráznát tsinála,

Sőt Europáért Bikává-is vála.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Oh! pedig, melly soknak forrott a’ torkára!

Mennyi ezer embert meg-folytott e’ pára!

Úgy, hogy mindeneknek szívére jobbára

Fullánk jött, ez édes mézbűl útoljára.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Pirámus és Tisbe el-vesztek egy másért

El-vesztette magát Didó Éneásért,

El-pusztula Trója egy Aszszony lopásért,

’S többeket-is, kit egy veszélly, kit még más ért.

Tanúllyon ezeknek síralmas példáján

Kinek idegen tűz és a’ szíve táján,

’S ha kap-is a’ Venus festett áll-ortzáján,

Tartson szerelmének zabolát a’ száján.

Én ugyan, ha eddíg éltem’ virágjában

Nem indúltam bogár utánn bolondjában,

Inkább fekvén, a’ Szűz Diánna’ ágyában,

Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.

Ez-utánn-is a’ mint futhatok, szaladok

Kupidótúl, ’s bútsút Venusnak-is adok,

Ez idegen tűztől ha szűzenn maradok,

Ha búval fekszem-is örömre víradok.

íratott 1780dikben.

ugrás a szövegforráshoz

FÖSVÉNYSÉG.

Hol vagy? oh Tántalus’ éktelen fajtája!

Hasztalan főld-terhe, természet’ hibája!

Kíntsre fekűdt sárkány Ézopus’ tsudája!

Mínós’ tekervényes Házba-zárt Bikája!

Nintsen a’ világonn fertelmesebb vétek

Oh otsmány fösvények! mint ez a’ tiétek,

Mert a’ millyen szellet szorúla belétek;

Ha lehetne, minden kintset meg-ennétek.

Míg éltek, senki sem veszi hasznotokat,

Nem szerettek sem mást sem ti magatokat,

Azért várják sokan halálozástokat,

Hogy akkor bonthassák-fel szalonnátokat.

A’ mit Isten adott, mástól titkollyátok

És ez a’ világon leg-nagyobb munkátok

Azomban, a’ midőn mástúl sajnállyátok

Az-is, a’ szátokban, a’ mit esztek, átok.

Vólt néktek, a’ régi Pogányok’ Poklába

Bűntetés rendelve, de nem-is híjába;

Furiák öltözve verengző ruhába

Kínzottak, rekesztve feneketlen fába.

Vóltak el-rendelve tűzes vas-lapátok

Mellyektűl veresűlt a’ Fösvények’ hátok,

Ezt ugyan Poeták! bőltsen gondoltátok,

Mert Fösvénynek lenni, maga-is egy átok.

Nem úgy eszel mint más, nem úgy ruházkodol,

Mert el-fogy a’ pénzed, azonn gondolkodol,

Az árnyék székre mégy, tsak el-tsudálkodol,

Melly sokat ettél-meg; ha sokat rakodol.

Ha talám valaki valamit kér tőled,

Szép ígéretekkel botsátod előled,

’S mikor a’ könyörgő el-megyen mellőled,

Mennyei Angyal vagy, azt hínné felőled.

De sokkal azutánn: egy őrdöggel vala

Dolgom, úgy késereg: mert úgy mond meg-tsala,

Bizony, fösvény által több ember meg-hala,

Mint az útonn-álló gyilkosnak általa.

Tele van kenyérrel a’ kenyeres véka,

Tele van arannyal ’s üstel a’ hajléka,

De oh! Pokol-béli őrdög’ maradéka!

Félsz, hogy el-fogy a’ főld, valamint a’ béka.

De kiei lesznek valaha mind ezek?

A’ miket őríznek ezen fösvény kezek,

Majd mikor, a’ mellyek most rajta nehezek

Mind el-nyeli a’ főld, mind el-múlnak ezek.

hírtelen íratott 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

MAGA GYILKOSA.

Az-az, egy magát fel-akasztott Aszszonynak halálának Komédia formába öntött Históriája; mellyet, tsak a’ több-féle versek nemeiben lehető maga gyakorlásáért írt a’ Vers-író; azért a’ Játék’ részeinek el-rakását senki-se neheztellye.

ELSŐ BESZÉLGETÉS.

Plutus (vagy a’ gazdagság) az Ördög, a’ Halál, a’ Boldúlás (vagy meg-bolondúlás) és a’ Föld között.

Plutus.

Én T – – Ilonának tovább nem szolgálok,

Majd másutt keresek szállást, ha találok,

Mert itt tsak-nem talpig penész között állok,

Főld lyukakban élek ’s vas ládákban hálok.

Sajnálom – miólta e’ világot élem,

Ritka ember tudott bőltsenn bánni vélem,

Azért, nem vétkezem vele, úgy itélem,

Ha egygyik gazdámat másikkal tserélem.

Némellyek, ha kezek közé keríthetnek

Diribrűl darabra öszve-metélgetnek,

Örűlnek ha rajtam ihatnak, ehetnek,

Míglen apródonként egészszen el-vetnek.

Szokása ellenben sok ezernek másnak

Kik örűlnek a’ kedv-vesztő pénz-rakásnak,

Hogy ha meg-kaphatnak mély vermekbe ásnak.

Hogy rabja ne légyek tűznek vagy lopásnak.

Ezeknél únom-meg élni életemet

Ezek miatt bánom magam-is létemet,

A’ Vén – – né-is így őriz’ engemet,

Vedd-ki óh Jupiter! kezébűl Lelkemet.

Ördög.

Nints erre jó Plute! Jupiternek gondja,

A’vagy nem tudod-e hogy az Írás mondja:

Hogy a’ ki fösvényűl a’ pénznek bolondja,

Enyim teste, Lelke; mind pénze, mind rongyja.

Akartam-is már én magamévá tenni

Őtet; hogy a’ pénze tudjon másé lenni,

De magam egy Vénnel mire tudjak menni,

Ha a’ Halál nem ád néki mérget enni.

A’ halált kérjük hát itten segítségre,

Hogy vigye e’ fösvényt a’ keresett végre.

Jövel hát óh Halál! és tedd hamar jégre,

Add nékem – tsak ugyan nem vágyik az égre.

Halál.

Nem jött még el-rendelt napja Halálának,

Javasoltam már én gyakran a’ Párkának,

Hogy vessen már véget élte’ fonalának,

És adja-meg a’ Port elébbi porának.

De ha úgy végezték ő róla az egek,

Élete napjai hogy még-nem elegek,

Hasztalan ijesztik a’ Párka Seregek,

Híjjába készűlnek a’ koporsó-szegek.

Arra mindazáltal igérem magamat,

Ha meg-fogadjátok az én tanátsomat,

Hogy majd tőrbe ejtem fösvény Aszszonyomat

’S által adom néktek meg-fogott rabomat.

Tsak az okosságot folytsd-meg a’ fejében

’S esze veszettséget kűldj oda helyében,

Így talám, ha ketten megyünk ellenében

Majd el-temetem én nem várt idejében.

Bódúlás.

De, – hát én várnék-e parantsolatokat

Arra hogy magamnak foglallyam azokat?

A’ kik külömben-is élvén, világokat

Meg-unták, és nékem szentelték magokat.

Vólt itt-is előre gondom bizonyára

Ezen Vén – – sné meg-bódúlására,

Néztem a’ szerentse mostoha fijára

’S az egy kitsinyt vakra fordúló kotzkára.

Mert mikoronn Thémis, az igazságának

Fontjával roszszúl mértt e’ T. Ilonának,

El-vágta darabját, ’s el-vitte magának,

A’ nála múlató Plútus’ kis-újjának.

Én a’ követséget magamra vállalám,

Mindjárt háborodott szívét el-foglalám, –

– Nem-is olly kedvetlen vendég vagyok, talám, –

– De hogy meg-bolondúlt, azért meg-nem hal ám.

Azólta már egyszer vízre-is vezettem

Én magam, halálos tőrbe kerítettem, –

– Ki-jött, – ki-szabadúlt – láttam, ’s szégyenlettem,

Hogy nem jött a’ halál én oka nem lettem.

Föld.

Én e’ haszontalan fösvény főld’ terhének

Helyet nem engedek, sem sirt hólt testének,

Ha hát véget vetni tettzik életének

Keressetek másutt helyt Temetésének.

Az első beszélgetést be-rekesztő Kórus, vagy Ének.

Bóldog ember, a’ kinek sokra, nintsen gondja,

A’ ki a’ kedvet vesztő pénznek nem bolondja.

Bóldog, a’ ki kevéssel meg-tud elégedni,

A’ ki ha nints-is néki el-tudja szenvedni.

Mi haszna e’ világi kíntsnek gazdagságnak,

Mi haszna ha Ura vagy ez egész Világnak,

Meg-halsz, magad odébb mégy, – itt marad mindened,

Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.

Mennyinn futnak fáradnak híjjába valóért?

Hányann tűrnek sok roszszat egy kis színlett jóért?

Oh pedig, melly szegény az és melly bóldogtalan!

A’ ki soha sem nyúgszik, fárad haszontalan.

Ez egy halált okozó fösvények’ törvénnye,

Hogy soha sem telik-meg a’ fösvény’ érszénnye

A’ kinek kevés elég, ez egy nyúgodalma,

Arany annak a’ sár-is, sár az arany-alma.

A’ gazdagok gyakorta kísértetbe esnek,

Tőrt a’ sok pénz-halászók magoknak keresnek.

Oh gazdag! ha majd egyszer meg-kérik Lelkedet,

Ki hordja-el rakásra gyűlt keresményedet?

Jobb jól lakni tsak kenyér-hajjal a’ koldússal,

Mint éhenn rakott asztalt nézni Tantalussal,

Kár éhezni, a’ kinek vagyon eledele,

Semmije sints a’ kinek van, ha nem él vele.

Ély fösvényűl míg meg-nem halsz az éhség mia’

Te gazdag szerentsének szerentsétlen Fija!

Én ha jővedelmemhez kőltségemet mérem

A’ mim van ha kevés-is, én azzal meg-érem.

MÁSODIK BESZÉLGETÉS

Az Őrdög, a’ Lelki-esméret, és az Aszszony között.

Ördög.

Oh gonosz Lelki-esméret! meddig alszol ennyire?

Serkenny-fel már Aszszonyodnak meg-keseríttésire.

Lelki-esméret.

Nem jött még-el az én órám; ne félly, mert majd fel-kelek,

A’

’S A kézirat alapján jav.

rakásra gyűjtött pénzből tsoportos kínt nevelek.

Ördög.

No tsak, ne késsél; vedd hamar gondolóra magadat,

Lővd az Aszszonyod szivébe méreggel kentt nyíladat.

Lelki-esméret.

Annyi mint az, én nem bánom; hadd veszszen, ha veszni tért,

Én meg-fogom, meg-kötözöm: Te fizess illendő bért. – –

– Fizess Aszszonyom! adj számot; tudod mennyit vétettél?

Mellyekért, hogy már gyötörni kezdjelek méltó lettél.

Aszszony.

Nem vétettem, nem-is érzem olly bűnösnek magamat,

Hogy várhatnám bűneimért örökös halálomat.

Lelki-esméret

Vétettél, mert roszszúl éltél az Isten’ áldásával,

Nem-is halsz soha-meg, hidd-el, igazak’ halálával.

Tudod-e? hogy a’ sz. Írás a’ gonosz fösvényeknek

A’ Póklot szabta ’s rendelte holtok utánn hellyeknek,

Hányszor jöttek alamisnát kérni, hozzád, szegények?

Hányszor kértek szállást tőled, bújdosók, jövevények?

De Te az Istentűl vettbűl nem adtál Istenedért,

Sok szegényt szegényítettél hamissan gyűlt pénzedért.

El-ástad ’s Fijaidról-is vagyonod’ kémélletted,

Sőt magad-is a’ magadét fog-hegyenn ittad etted.

Mit-is számlálom? tudod jól. – Azért Pokol leszsz béred

Hidd-el, hogy Halálod utánn az örök Halált éred.

Aszszony.

Jaj Istenem!

Lelki-esméret.

De nem Isten már a’ Te segedelmed,

Az Őrdög leszsz és a’ Pokol kész Lelki veszedelmed.

Aszszony.

Mit tsinállyak?

Lelki-esméret.

Őld-meg magad.

Aszszony.

Nem ölöm – jobb ha élek.

Lelki-esméret.

De el-hidd hogy jobb ha meg-halsz; tsak halyj meg.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Aszszony.

Jaj!

A szó után álló kérdőjelet felkiáltójelre javítottuk.

de félek.

Lelki-esméret.

De vagy félsz vagy nem, tsak ugyan meg-kell már annak lenni.

Aszszony.

Jaj Istenem! hogy kell nékem kínos halálra menni?

Lelki-esméret.

Mind egy már az jó Aszszonyom! akár meg-halyj, akár élyj,

Leszsz Pokolban a’ ki fog rád gondot viselni, ne félyj.

Míg kínlódol, jobb hogy addig sijettesd halálodat,

Tsak halyj-meg hát, és fizesd-meg jó ’Soldosné ’Sóldodat.

Aszszony.

Már akár-ki rabja légyek holtom utánn ’s éltemben,

Bár mint késztess, a’ halállal nem megyek önként szemben.

El-várom míg a’ természet el-hozándja Halálom’

Jobb addig-is a’ Pokolnál az étel, ital, álom.

A’ második beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének. Hanák.

Az Aszszony.

Be keserves nyomorúság töri bodúlt fejemet.

Sok ezer baj keseríti keseredett szívemet

Búval élek, búra lettem, búra szűltek engemet.

Búval öl-meg, búval végzi a’ halál-is életemet.

Sok sóhajtással ezerszer könyörögtem eleget,

De hijjába feszegettem szavaimmal az eget

Angyalok helyett körűl’tem látok őrdög’ sereget,

Már-is érzek a’ szívemben pokol-béli tűz meleget.

Lelkem’ esmérete bennem pokolbéli-tűzeket

Szerez, és szívet emésztő-kínokat ezereket

Lelkem érez keseredve, belől mérges sebeket,

De – keserves zokogás közt emlegetem én ezeket.

Italom könyvvel elegyűl, síralommal kenyerem

Mikor ől-meg ez emésztő keserűség? Istenem?

Oh hamar hozd-el halálom’, ha ugyan kérni merem,

Úgy-is halálra készítget, háborodott vér erem.

A többi strófától eltérően itt az utolsó sor is csak 15 szótagos, nem pedig 16. Mivel a kéziratban sem szabályosan szerepel a sor (Ugy is halálra készíti eletemet háborodott vérem erem), nem tudtuk javítani.

Minden kínra minden roszszra néki szántam magamat,

Tsak halálom kevesíti meg-sokasúlt kínomat,

Oh kegyetlen Párka! kérlek: hozd hamar halálomat.

Jövel irgalmatlan Halál! fegyvereddel vedd nyakamat.

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Az Őrdög, és az Aszszony között.

Ördög.

Mit tselekedhessem? – – nét mere vezessem?

Fösvény Aszszonyomat hogy vigyem-el rabomat?

Már maga Lelkének sok boszszontási menének

Ellene, még se valál kész az ölésre Halál!

Egyet próbálok, ha talám vaktába találok

Nyerni; magam ki-kelek hartzra, rabot ha lelek.

Sírva tudom ’s látom: Szeretőm és régi Barátom

Mint sír, mint kesereg? könyve zokogva pereg.

Látom ’s sajnálom magam-is, ’s keseregve tsudálom

Már; hogy ez el-keserűlt szív, síralomba merűlt.

Jajját kettőzöm; de baját ha lehet meg-előzöm.

’S a’ kivel így zokogok, orvosa lenni fogok.

Látod-e? nem hányom bűnödet szemeidre, Leányom!

(Mint nem rég felele, ’s bánt maga Lelke vele)

Sőt magam azt mondom: hogy egekre, Pokolra mi gondom?

Meg-halsz, ’s nints azutánn élet; halálod utánn.

Mind képzelt síralom, mind gyermeki-félelem, álom,

A’ kínzó seregek, a’ Pokol, Őrdög, egek.

Vedd-be szavam, kérlek.

Aszszony.

Ki vagy?

Ördög.

Én vagyok, arra vezérllek

Hól vál nyúgalom bóltra ez a’ síralom.

Aszszony.

Angyal-e? mert félek, vagy tám gonosz őrdögi Lélek

Ennyire melly feszeget, verve fejembe szeget.

Mert Mennyországot, Poklot, ’s más Lelki világot

Hírdetnek magok-is ’s hisznek, az Angyalok-is

Isten Pennája ’s Meg-váltónknak maga szája

Igér Poklot, eget, bíztat-is és fenyeget.

Melly jól járnának, a’ kik tsak evének ivának,

És valakik igazok, melly nyomorúltak azok,

Roszsznak végtére ha ne lenne Pokol-béli-bére,

’S jóknak örök jutalom, Angyali nyúgodalom.

Isten’ igazsága, bőlts gondviselő Atyasága,

Jésusom’ érdemei, vére, veres sebei

Mind el-múlnának, sőt tettzene lenni tsudának,

Hogy lehet egy igaz-is, ’s hogy vagyon Isten az-is.

Leszsz és sajnálom örökös, de Pokolba’, halálom,

Fog; – de; jaj! árva fejem! lenni, Pokolba’ helyem.

Ördög.

Már ez mind álom, és hogy hiheted Te? tsudálom

E’ kőltött

kőltott Sajtóhiba, jav.

neveket, Poklokat és egeket.

A’ Papok úgy vélik, sőt bár ha magok ki-beszélik

Rettentvén titeket, nem hiszik ők ezeket.

Tsak mese már régenn, hogy bóltozatokkal az égenn

Kő-fal tzifra-rakás vólna tsinálva lakás.

Bóldogúl ott élni, és Angyali módra beszélni

Nyerni fehér köveket, és különös neveket

Istennel lenni, ’s élet-fa-gyűmőltsöket enni,

Mind Papi (kép-mutatók) ’s gyermeki gondolatok.

A’ Pokol’ öblében hogy tűz vagyon, a’ fenekében,

Kén-kő, gondolod-e? mít hiszel? – oh tudod-e?

Mondani mit mernek? hogy lántzra kötözve hevernek

A’ Pokol’ őrdögei’ meg-töretett Fejei.

Hát lehet-e szélre függeszteni, kötni kötélre

Lelkeket? – e’ rabokat? – láttad-e hát azokat?

Bár de ha úgy légyen; ha ki testbe’ Pokolba le-mégyen.

Vég nélkűl leszel-e e’ tűzek’ eledele?

Mind hamuvá válna tested, ’s azutánn ki tsinálna

Új testet, ki mehet ennyire? – hidd ha lehet.

Aszszony.

Hittem – sajnálom – hiszem-is – tudom hogy nem-is álom,

És hogy mind igazok a’ miket írnak, azok.

Ördög.

Ám hidd, én készen fogadom, jó Tútora lészen

Lelkednek, ha talál vinni pokolba Halál.

Engedj Tsak, kérlek.

Aszszony.

Mit hát?

Ördög.

Igaz útra vezérllek.

Halyj-meg vedd fejedet óltsd-el az életed’.

Úgy-is míg élnél, sok ezer kínt kínra tserélnél,

Bajt bajod újjat adat, mit töröd így magadat?

Aszszony.

Távozz-el tőlem, Sátán! távozz-el előlem

Fel-keres és ha talál meg-fog az őszi-halál.

Ördög.

Hogy nevezél? kérlek, Én nem vagyok őrdögi Lélek,

Aszszony.

Bűnre bizony útat, Őrdög az a’ ki mutat.

Ördög.

Ám Őrdög légyek; ha kinek segedelmire mégyek,

És néki jót mivelék,

mivelek A belső rímelés szerint jav.

jó vagyok annak. – Elég.

Az E e-ből jav.

Hát nyomorúlt elme! kinek én egyedűl segedelme

Én lehetek, mire vársz? Oh nyomorúlt! mit akarsz?

A’ víz úgy látom, nem akar helyt adni, Barátom!

Lát’d; el-nem temete, Főldre de viszsza vete.

A’ Főld, mit mondott? Nem fog rád tartani gondot?

Adni helyet nem akar, sírba tehát ki takar?

Tűztől-is irtózol, noha még magad azzal adózol,

Hát hova hajd’tsd fejedet? hol keresed helyedet?

Lelkem’ félelme, Levegő-Égnek Fejedelme

Én vagyok; én viselem gondodat, állyj-ki velem.

Háborog a’ véred; majd a’ nagygyát-is el-éred,

’S Fúvsz illy énekeket, nem szeretem ezeket.

Akkor meg-halnál, ha talám ki meg-ölne találnál,

Tűz, víz, főld nem akar, porba tehát ki takar.

Én-is, mint tőlled ki-vetett, ’s kit el-űzöl előled,

A’ kit nem szeretek gyámola nem lehetek.

Meg-jelenek nálod Aszszony! de fejedre halálod

Nem hozom, azt mivelem: élsz, de Pokolba velem.

Aszszony.

Távozz-el tőlem Sátány! távozz-el előlem

Hóltom utánn, ha bele bé-megyek, érd-be vele.

Ördög.

Óh furiák mérgek! jertek-be Pokol-béli Férgek!

Médúza’ véres haja, Hárpia’ mérge’ raja!

El-ne temessétek fenn állva Pokolba vígyétek,

Aszszony.

Jaj,

A szó után álló pontot vesszőre javítottuk.

jaj! melly nehezek gyenge szívemnek ezek.

Őrdög.

Lásd e’ rémítő, sok ezer, szívet keserítő

Kínt, e’ leszsz néked-is tömlötzöd és helyed-is:

Aszszony.

Lelkem félelmes, légy Istene néki kegyelmes

Nem bírom kínomat, már meg-ölöm magamat.

Halyj-meg hát testem, Lelkem van fogva, meg-estem.

Kár napot érni felet, adjatok egy kötelet.

Ezt a’ beszélgetést bé-rekesztő Ének (az Aszszony-képében) melly, egy magában-is kétségbe-esést ábrázóló nótára írattatott, és mértékre.

Be keserves énnékem :,: e’ nyomorúlt életem!

Uram Uram Istenem :,: ölyj-meg Uram Istenem! engem’.

Egyéb-aránt életem’ :,: el temetem, el-vetem,

Akarok halálra kerűlni :,: nehezebb dolog élnem.

Ikszionnak őrdögi kerekekenn pergeni

Nem nehezebb állapot, a’ pokol’ örvénnyibe tűrni

Mind énnékem éltemet élni, – de kesergeni,

Síralomba sírva borúlni – de soha sem örűlni, – de sírni.

Bezzeg, ugyan egy ebi-harmintzadot értem-el,

Szemeimnek artzulatomra le-tsoportozva tsergedez árja;

Bűnös fejem, Istenem! Istenem! nem tudom mit érdemel?

Talám ugyan a’ Pokol’ öblibe Pirithous’ Őrdöge várja.

Míg kezeim’ körmei artzulatom’ vérezik

Már az alatt a’ Pokol’ őrdögi szín-korma be-kormol,

Már heregő-melyibe Lelkem a’ mint érezi

Tzerberus, az őrdögök’ őrdöge’ Pokol-őrző mord ebe mormol

Ha szívemnek kínnyai már ennyire rontanak,

Hát ezutánn, oh nyomorúlt fejem! – oh mi követ engemet? – oh jaj!

Ha keservem’ árjai több sebes ár-vízeket ontanak

E’ nyomorúságba kereng fejem, és fejemen borzadoz a’ haj.

Herkulesnek, a’ zavaros színű Lerna-vize’ gödribe

Hét fejeit berzegető fene sárkánnyának méteje mérge

Sértegeti szívemet, hét ezer őrdög annya-képibe;

Fészket vere bennem; ugyan már-is a’ Pokolnak mardosó férge.

Tantalussal a’ vízekenn noha nyakíg űlök-is,

Étem, italom, kenyerem, borom, elég vagyon, annak örűlök.

De tűzesek e’ vízek, e’ miatt fázom-is hevűlök-is,

Ha kitsit örűlök-is, újra meg-újra síralomba merűlök.

Oda hagyta Titziust a’ maga májt szerető durva madárja,

Én melyembe kőltözik, és néki keseredett szívemet éli;

Eledele, szívem’ ezer baja, és itala könyveim’ árja,

Meg-eszi ’s emészti, vagy-is maga májomat epére tseréli.

A’ Zizifus’ nagy kövit a’ magas hegytetőre görgetem,

Viszsza gördűl, és soha nyúgodalomra tetejére nem érek

Fájdalmimat szenvedem, és sírva könyveimet pergetem,

Egy jajt alig végezek, – újra, szívem’ ezer síralmira térek.

Hárpia-sereg, Furiák’ raja

rája Értelemszerűen em.

sértegeti szívemet

Öldökli lelkemet, és sebem’, Lelkemnek esmérete marja.

Pokol’ ezer őrdöge már rabol, és ragadoz engemet,

Háborodott véremet, a’ haragos őrdögök’ Apja zavarja.

Síralom’ újítja keservemet, ezereket újra hoz,

Síratom-is árva-fejemnek ezer keserű sorsait árván.

Mint haragos tengeri zűr-zavarok úgy haboz

Lelkem, élyen halyon-e? – de tsak ugyan halálomat éhezi várván.

Már az Anya-főld-is, az öblibe nem engedi síromat, –

– Oda hagyni, végzeni, életemet m’ért-is halasztom.

Oh Levegő-ég’ Fejedelme! Te szánd-meg ezen sorsomat.

Nem akarok élni, – de fére megyek, és magamat fel-akasztom.

NEGYEDIK BESZÉLGETÉS.

A’ Hír-mondó, az Aszszony Gyermekei, a’ Pap, és a’ Doktor között.

Hír-mondó.

Új hírt hoztam.

Gyermekek.

De mit;

Hír-mondó.

Azt, hogy az Anyátok

Meg-hólt;

Gyermekek.

Mikor.

Hír-mondó.

Tsak most, vagy tán már túdjátok?

Gyermekek.

Nem hiszszük.

Hír-mondó.

No meg-hólt – de ne sajnályjátok,

Mert lám elég sok pénz ’s kínts maradt reátok.

Gyermekek.

Oh jaj! melly hírtelen az Isten’ munkája?

Mond-meg hát: hol fekszik? hadd megyünk hozzája.

Hír-mondó.

Nem fekszik, hanem függ.

Gyermekek.

Mi Isten’ tsudája?

Mutasd-meg hát: hol függ, és vezess reája.

Hír-mondó.

Hadd beszéllyem-elő, várj, – addíg nem menek. –

– A’ Halál ’s az őrdög öszve-esküdtenek,

Hogy az Anyátoknak ma véget vessenek,

E’ kettőnek pedíg ki állhat ellenek?

Meg-győzte az őrdög, meg-győzte sokára,

Ez-is a’ vég-törvényt ki-mondja magára.

Nemes Aszszony lévén Nemes Kuriára

Ment halni, ’s ott akadt egy Fűz-fa horgára.

El-méne ’sebjébe tett száz tallérjával,

Egy jó kötelet-is vitt vala magával,

A’ mellyen tsomókat kötözött módjával

Az őnnön kezével, maga Hóhérjával.

El-méne a’ kertbe meg-őrűlt módjára,

’S a’ kertnek tüskével kerített árkára,

Fel-mász, ’s az el-készűlt kötelet nyakára

Hurkolván, akasztja egy Füz-fa’ ágára.

És akkor le-rúgá magát a’ tüskérűl,

Ott függ a’ nyakára folytott kötelérűl,

Így monda-le maga, meg-únt életirűl

Tsak gondolkodjatok

goodolkodjatok Sajtóhiba, em.

temető-helyérűl.

Bezzeg szép halált nyert, a’ mit érdemele,

Bezzeg az a’ kis fa nagy gyümőltsre lele,

Fél szemét be-húnyta nyitva van a’ fele,

Mint a’ lúd a’ napba úgy hunyorgat vele.

Függ mint a’ Zsidóknak Babilon’ fűz-fája’

Ágára akasztott Húros músikája

A’ tüskénn fél-felől fenn-akadt szoknyája,

Ha Kám akarsz lenni be-nézhetsz alája.

Nints Tútor, nints öreg, nints édes Anyátok;

Nem tudom: ez néktek áldás-e vagy átok?

Mert ha, hol tartotta a’ pénzét? tudjátok;

Elég sok ebűl gyűlt marada reátok.

Gyermekek.

Istenem! az Isten ránk melly nagy bút mére,

Mind addíg háborga szegénynek a’ vére,

Hogy egyszer, melly szégyen’! – meg-lett idejére. –

Maga lett magának gyilkosa végtére.

Jaj, melly nagy e’ miatt síralma szívemnek,

Oh! hol vegyek elég könyveket szememnek?

Szemérem, ’s félelem lesznek, életemnek

Gyilkosi, de van-is oka keservemnek.

Két seb lészsz a’ sebbűl, ha meg-mérgesítik,

Több tűz, ha a’ tűzet tűzzel tűzesítik,

Így az én tűzemet új tűzek hevítik,

Mert más sebek sebes sebem’ sebesítik.

Egyik seb szívemenn más sebet tsinála,

Egyik seb, az édes Anyámnak halála,

Másik seb, de már az kész méreggé vála,

Hogy magára, nem más Hohérra talála.

Másik Gyermeke.

Jaj! de miért minket elébb nem temete

Sírba? mint magának ekképp’ véget vete, –

– De már az mind semmi, tudom nem szerete

Élni – de, a’ Lelke hát idvezűlhet-e?

Pap.

Bizony el kárhozott ez még életében,

Már akkor-is vett részt a’ Pokol’ tűzében,

Mert mindjárt, leg-első fel-serkenésében

A’ Lelki-esméret tűzelt a’ szívében.

„Úgy vagyon mert éget gyúlt kén-kő módjára,

A’ Lelki-esméret sok lelkek’ kínnyára

Ég, forr ez a’ méreg gőzölög e’ Pára

Mardos

Mordos Sajtóhiba, em.

ez a’ féreg vipera módjára.

Van gyakorta pokol bizony van benned-is,

Pokol” ’s a’ t, (lásd a’ Pokolrúl, pag. 34.)

Ezt az utalást majd konkretizálni kell; a leendő kiadás oldalszámát megadni.****

Gyermekek.

Jaj! hát a’ mi édes Anyánk el-kárhozott.

A mondat végén vessző állt, ezt pontra cseréltük.

Pap.

Úgy vagyon, mert a’ ki gyilkos, az átkozott,

Ez pedig gyilkos vólt, mert addig habozott,

Hogy egyszer magának kész halált okozott.

Doktor.

Kár mindjárt olly kemény ítéletet tenni,

Kár ollyan vak-merő Keresztyénnek lenni,

Mert fel-akasztani magát, ’s mérget enni,

Nem teszsz talponn álva a’ Pokolba menni.

Nem tudja az ember a’ Lélek’ munkáját,

Kisdedek’, ’s bolondok’ Theologiáját.

Tsak rontsd-meg szabados nyelved’ zaboláját

Majd fel-fedezem én beszéded’ hibáját.

A’ meg-őrűlteket, Maniacusokat

(A’ kik szokták magok meg-ölni magokat)

Mint a’ meg-hóltokat ollyba kell azokat

Tartani, ’s ők nem-is tudják világokat.

És így ha ők akkor jó hitben valának

A’ mikor szegények meg-bolondúlának,

Még idvezűlhetnek, mert semmi munkának

A’ meg-őrűlteket nem tartjuk okának.

Pap.

Ez nem vólt jó Hitben.

Doktor.

Úgy de mit tudsz benne?

A mondat végén vessző állt, ezt kérdőjelre cseréltük.

Pap.

Tudom: ha jól

jó Értelemszerűen jav.

hinne bolondá nem lenne.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Doktor.

Hát ha ki jó hitben bolondítót enne

Tudatlan, már az-is a’ Pokolba menne?

Pap.

Úgy de fösvénysége el-kárhoztathatta

Sokat ’súgorgottak gyermeki miatta,

Istenébűl Isten részit ki-nem adta

Ez, ha egyébb nem-is, Pokolnak adhatta.

Doktor.

De, ha tsak úgy lehet Uram! idvezűlni,

Úgy mindnyájunknak kell Pokolba készűlni,

Nem-is lehet minden vétket el-kerűlni.

Nem őrdög az mindég a’ mit úgy neveznek,

’S nints őrdög azokban mind a’ kik vétkeznek,

A’ vér és a’ törvény azért ellenkeznek,

Mert sokszor a’ Lelkek a’ vérnek kedveznek.

A’ Temperamentum viszi a’ vétkekre

Az embert, e’ vezet minket mindenekre,

A’ vértűl van a’ bűn, azért a’ Lelkekre

Ne támadj; hanem az éltető-erekre.

Négy Temperamentum van az emberekben

Négy fő-indúlatok’ feje a’ testekben,

Mindenik bűnt hordoz magával, ezekben

Részed van, és így van bűn-is mindenekben.

Kholericusoknak igen nagy a’ kények,

A’ Sánguineusok mind búja Legények,

Meláncholicusok mód nélkűl fösvények,

A’ Plegmáticusok rest, tunya, szegények.

Minden embernek van hát bűnre hajlása,

Tudod, ha olvastad, – Szent János’ mondása

Három a’ bűn, testnek gonosz kívánása

Élet’ kevéllysége, szem’ bujalkodása.

Ha hát, minden vétek nélkűl akarsz lenni,

’S úgy akarsz a’ mint élsz Menny-országba menni,

Szűkség lészen, minden véredett ki-venni,

’S semmi vér’ táplálót sem inni sem enni.

Leg-alább, a’ hóltról nem kell így beszélni

Gondold-meg, hogy te sem fogsz ám mindég élni.

Néked sem jól esne tsak azt lehet vélni,

Ha rólad illy balúl fognának ítélni.

Ezen beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének a’ meg-hóltnak gyermekei’ képében.

Óh! Melly nagy állapot kísértetbe esni,

Melly nagy kín magának önként kínt keresni,

Jobb a’ más ajtaját éhenn szomjan lesni,

Mint fűz-fábúl kínos akasztó-fát nyesni.

A’ Lelki-esméret fel-haborodása

Nagy kín; e’ kén-köves tűznek gyúlladása

Nagy tűz, nagy gyúlladás; Pokolban sints mása,

A’ hol ez van, nints ott az Isten’ áldása.

Ám örűllyön ki-ki nagy gazdagságának,

Ez Lelkeket gyötrő fösvény szív-kínnyának

Én nem tészem ennek magamat tárgyának,

Lelkem tsak a’ Jésust óhajtja magának.

Lugubris quondam raptam Menelaus Helenam

At modo Tót Ilonam Mord avas hatu canit, (Anag.)

Absolon infelix Sacra Iouis arbore captus,

Nunc salicis ramo Foemina pendet avis.

Si modo cuncta salix vnum gestabit avarum,

Et simili fructu fructificare queat

Virgine cum iusta saturnia regna redibunt.

Pondere tamque graui tuta quiescet humus.

Íratott úgy tettzik 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Világi Mulandóság, Halál.

Ha nézünk, e’ Világ’ szép Páva módjára

Sok-féle színekkel festett formájára

Változik úgy lattzik, ’s mint a’ Fűst és Pára

El-is múlik benne minden utóljára.

Az Isten, a’ ki ád lételt, és életet,

Mindeneket ollyan törvény alá vetett,

Hogy az egész világ, ’s minden teremtetett

Állat, múlandóság alá rekesztetett.

Nézzűnk-el bár nézzűnk renddel mindeneket,

Nézzűk-el a’ meszsze terjedett egeket,

’S annak bóltozatinn tündöklő tűzeket,

Mindennap változni találjuk ezeket.

A’ nap míg be-tőlti szokott esztendejét,

Mindennap újobban váltóztatja helyét,

A’ hóld ha el-kezdi hónapja’ elejét

Nő és fogy mind addíg míg végzi idejét.

Repűl a’ fias-tyúk az égenn sebessen,

Ballag a’ kaszás-is utánna rendessen

A’ két el-fáradt eb piheg hogy mehessen,

Süvölt a’ Hidra-is nyomokba mérgessen.

Siet az oroszlány arany-szín hajával,

Ezt követi a’ Szűz termett kalászszával,

Vágtat a’ szárnyas-ló mind a’ négy lábával.

És mind véget-jegyző hibás karikával.

A’ több tsillagok-is mellyek seregelnek

Széllyel az egekenn addíg mendegelnek,

Míg egyszer a’ szabott idők ha be-telnek,

Ezek-is magoknak rendelt végre lelnek.

El-múlik maga is, melly most mutogatja

Tsillagit, az égnek tzifra bóltozatja,

Mikor az egeket, az egeknek Attya,

Mint az őltözetet egybe hajtogatja.

’Sólt. 102. (A szerző jegyzete. A jegyzet helyét a főszövegben zárójelbe tett kisbetűk jelölik.)

Ezt a’ Pogányok-is gondolták már régenn

Látván a’ sok forgó-testeket az égenn,

Hogy addig forganak ez nagy kerekségenn

Míg meg-nem állanak ezek-is egy végenn.

A’ kik e’ világot jól által láthatták,

Hogy vólt kezdete ’s leszsz vége, meg-vallották

Kivált kik az Isten’ ígéjét hallották

Örökké-valónak soha sem tartották.

Vakmerőség mérgit hasztalan-ís nyeli,

A’ ki van más-féle gondolattal teli,

Mert ha vólt kezdete végét-is meg-leli,

A’ régi Poeta a’ mint énekeli.

Érünk úgy mond ollyan síralmas órára,

Mellyen az Istennek rettentő szavára

Meg-ég az ég, a’ főld ’s tengerek határa,

És az egész világ el-vész nem sokára.

Ouid. Metam. reminiscitur adfore tempus &c. (A szerző jegyzete. A reminiscitur helyett reminisctimur szerepel, jav.)

Már sok visgálói a’ tsillagos égnek

Akartak-is határt találni e’ végnek,

E’ tűzek, úgy mondják: öszve akkor égnek

Mikor vége leszsz, egy negyed kerekségnek.

Vagy, ha a’ Jupiter-Plánéta mentében

Úgy halad Szaturnus a’ maga egében,

Hogy ebbűl nézvén-ki a’ nap-közepében

Kilentzedszer lesznek egymás ellenében.

Nona ignea triplicitas, vel maxima coniunctio. (A szerző jegyzete.)

Sőt még Algebránn-is sok szám-vetéseket

Tettek ’s törték rajta némellyek fejeket.

Hogy mikor végzi vég ezen kerekeket!

’S mikor ólvasztya-el a’ tűz ez egeket? –

– El-múlik a’ főld-is tehát az egekkel?

Úgy van, mert bár nézd-el vigyázó szemekkel

Ez-is, minden rajta ’s benne termettekkel

Változik óránként sok-féle színekkel.

A’ még verőfényes lágy meleggel reggel,

Sok virág virágzik a’ kertben sereggel,

De, mint a’ nap-világ el-tűn’ a’ felleggel,

Hervadnak ezek-is, a’ kemény meleggel,

Illyen törvény-alatt vagynak, bár szépek-is

A’ mezőkönn széllyel zőldellő-fűvek-is,

Mert noha tavaszszal és nyárban zőldek-is,

El-múlnak a’ téli hideggel ezek-is.

Sokszor, a’ komor-ég’ meg-harvasztó szele

Rá-fuvall, ’s el-szárad minden zőldség vele,

Gyakorta tsak egy kis féreg búvik bele

’S oda leszsz a’ Jónás’ kopasz-fej’ fedele.

Egy ágatska terem a’ fa kis magvábúl, –

– Idővel nagy fa nő e’ kis ágatskábúl, –

– Végre ez a’ nagy fa ki-fogy a’ ’sírjábúl,

Míglen majd száraz fa leszsz az élő-fábúl.

Sőt néha zőldenn-is lábárúl le-vészik,

Mind a’ tűzre rakják, és hamuvá tészik, –

– Így, a’ nagy fa a’ mint kis magbúl tenyészik,

Majd kevés hamuvá lészen ’s el-enyészik.

Illyen ám a’ kevés ideig tartóság,

Illyen a’ világi változhatandóság,

Igaz beszéd tehát, igaz és valóság,

Hogy az egész világ tsupa múlandóság.

A’ főldbűl, gőzölgő vékony fűst módjára

A’ levegő-égbe fel-mégyen a’ Pára,

És öszve-verődvén ott felleg formára,

Kibűl esső, kibűl menny-kő leszsz sokára.

A’ tengerbe, a’ főld’ sok folyó-vízének

Árkainn a’ mennyi tseppek be-menének,

Soha partjai közt meg-nem férhetnének,

Hanem ha lassanként ki-gőzölgenének.

Ekképpen leszsz kevés idővel a’ sokbúl,

Így lesznek kitsinyek sokszor a’ nagyokbúl,

Így leszsz végre semmi a’ valóságokbúl,

Óh! hát az emberek mit várnak magokbúl?

Világi gazdagság, Pompa, ditsősségek,

Országok, hatalmak, Fejedelemségek,

Városok, nagy várak, roppant erősségek

Váltóznak oránként ’s leszsz-is végre végek.

A’ nagy Babilonnak ’s színt-úgy Persiának

Kitsiny vólt kezdete nagy Bírodalmának,

De azok-is addíg-addíg változának,

Hogy végek el-érvén egyszer el-múlának.

Kitsinybűl vett Görög-ország eredetet,

Melly Nagy Sándor által nagyra terjesztetett,

De a’ mint hamar nőtt ’s hírtelen kezdetett,

Az Isten ennek-is hamar véget vetett.

Régenn Róma-várát egy hegynek felette

Tsak alíg, két három ember építette,

Rövid időnn Isten ollyann nagygyá tette,

Hogy minden Országok kitsínyek mellette.

Fenn-is áll még eddíg hatalmas páltzája

És sok Nemzetségek hódolnak alája

Áll még a’ Dániel’ titkos Statuája,

Vas és tserép-lábú vég Monárkiája.

A’ kő, melly az arany-fejre már le szakadt (Dán. 2. 34.)

’S le-rontá a’ réz-hast és ezűst-vállakat,

E’ képnek Ágyékánn mind eddíg meg-akadt

És öszve nem törte még e’ két lábakat.

De meg-indúl e’ kő innen-is sokára

E’ bírodalomnak végső romlására

Le-rohan sebessen jött menny-kő módjára

Ez meg-romlott képnek még ép két lábára.

Ez sok változások addíg mendegelnek,

Hogy egyszer, mint a’ fűst mindenek el-kelnek;

’S majd mikor a’ szabott idők mind be-telnek,

Mindenek magoknak rendelt véget lelnek.

Ha hát, a’ mik régenn vóltak el-múlának

’S újjak jöttek elő, mellyek nem valának,

Mit igér? a’ világ’ múlandoságának

Sok jeleit látván az ember magának.

Oh! bizony köz ez a’ romlás, mi velünk-is,

A’ mint vólt fel-kőltünk, leszsz el-enyésztünk-is,

Ne kevéllykedjünk hát; mert ha most élünk-is,

Bizony leszsz valaha végünk, minékünk-is.

Míg állunk, míg mozog meleg testünk’ vére,

Futunk, nem-is nézvén életünk’ végére,

Az alatt mind múlik az idő ’s végtére

El-múlunk ’s le szállunk a’ sír fenekére.

Hajdan, Filep Király Mátzedóniában

Tsak azért tartott egy gyermeket Házában,

Hogy ez mondás légyen, majd minden órában,

Emlékezz hogy meg-halsz. Kiáltó Szájában.

Méltánn-is, mert repűl gyors madár módjára

Az idő ’s minket-is vesz sebes szárnyjára,

’S ha el-ér élete’ utólsó napjára,

Kit-kit a’ kész sírba bé-tesz utóljára.

Ollyan a’ változó természet Országa,

Hogy, tsak alíg nyílik gyermeki virága

Éltünknek; már útól éri Ifjúsága,

A’ mellynek helyébe’ az Agg-vénség hága.

Ekképp emésztjük-meg esztendeinket. (’Sólt. 90. 9.)

Ekképpen emészt-meg az idő-is minket,

Ha mi el-temetjük vén szerelmesinket

Az Ifjak fogják-bé a’ mi szemeinket.

Kszerkszes Görög-ország ellen nagy Hadával

Menvén, több mint két száz ezered magával,

A’ többek közt egyszer szép Hadi-pompával

Meg-áll egy hegy alatt roppant Táborával.

’S el-nézvén a’ Hegyrül Táborát bámúlva.

Azon síránkozik Kszerkszes könyve húllva,

Hogy kik most itt vagynak így meg-sokasúlva,

Egy sem él közűlök száz esztendő múlva.

Ám sírassad Kszerkszes e’ halandó Hadat,

De magad se vonyd-ki közűlök magadat,

Mert a’ ki el-hordja fejenként Hadadat.

Vedret a’ te tested

testek Értelemszerűen em.

porának-is adat.

A’ szegény ’s a’ gazdag mind egy a’ Halálnak,

A’ Király ’s a’ kóldús egy végre találnak,

Vak ez, nem néz senkit, mint mikor kaszálnak,

Neki megy a’ kasza mindenik fű-szálnak.

El-hitetvén a’ bőlts Szeneka magával,

Hogy közös a’ Halál a’ világ’ nagygyával,

A’ kik az Országnak vesződnek gondjával,

Így szóll, bőlts emberhez illendő szavával.

Én nem bánom tessék akár ki’ Fijának,

Hírt az egész főldönn szerzeni magának,

Más, a’ nagyra-látó világi Pompának

Édességét tartsa fő bóldogságának.

Senec. Tragoed. Alium multis gloria terris &c. (A szerző jegyzete.)

Én szegény házamban magános fejemet

Le-hajtom, és bátrann élem életemet,

Ott várom tsendessen vídám vénségemet,

Bíztat ez, ha szegény vagyok-is engemet.

De sokszor, a’ vénség’ idejét sem várja

A’ Halál, éltűnknek szabott vég határja

Sőt néha, testünket míg leg-jobban járja

A’ világ’ szerelme, koporsóba zárja.

Balthazsár pompássan mikor vatsorála,

Hírtelen a’ falonn egy kéz ’s penna nála

Hírt ád, hogy jelen van, ’s ott-is vólt Halála,

Im’ hol a’ véndégség torrá miként vála.

Sándorra, az egész világ’ Bírójára

A’ hírtelen halál melly keveset vára,

Midönn semmi veszélyt nem várna magára

Jó borba adott-bé mérget a’ torkára.

De fel-teszem: ezer ’s több esztendős lenne,

Mi gyönyörűsége az embernek benne,

A’ helyett és addíg míg halva pihenne,

Egyik változásonn által másra menne.

Változás gyötrelem az ember’ élete,

Ugyan, miért van hát ollyan nagy kelete?

Sok síralmas jaj-szónn kezdődik kezdete,

’S kínnal végeződik végső lehellete.

A’ mostan szűletett és még tsak mostani

Gyermek, leg-előszször jaj-szónn kezd szóllani,

Oh! mennyi ártatlan kisdedet hallani

Könyvekkel elegyes jaj-szót kiáltani.

Azután, ha egyszer idővel sokára

Fel-nő a’ ki gyermek vólt Ifjú korára,

A’ sok gyönyörűség, mellyet méz módjára

Nyal vala, méreggé válik utóljára.

Míg tsak Férjfiúi idejét érheti

A’ hideg fagylalja, a’ meleg égeti,

’S mikor a’ világot leg-jobban szereti

Gyakrann idő előtt a’ bú el-temeti.

De nézd-el végtére az Aggott-véneket

Mennyi bajjal tőltik vég-esztendejeket,

Kérd-meg a’ fehérenn meg-öszűlt fejeket,

Sokan; nem szeretem, azt mondják, ezeket.

Egy szóval ezernyi sok változásokonn

Keserűségeken ’s nyavalyákonn sokonn

Megy-által az ember, és ezenn az okonn

Sok okossak magok bámúlnak magokonn.

Tíz-tíz esztendeje alatt életének

El-fogy valósága az ember testének,

Úgy-hogy, minden hetven esztendejű vének,

Hétszer újjabb-újjabb emberek levének.

Hányszor kell hogy élhess ember innod enned?

Hány ezer nyavallyán, ’s bajonn által-menned?

Végre, e’ változás addig mégyen benned,

Míglen, a’ mint por vagy porrá-is kell lenned.

És így akár mibe van gyönyörűsége

Embernek, mindennek tsak halál a’ vége,

Óh bóldogtalanság színes dítsőssége!

Óh emberi-erő erőtelensége!

ugrás a szövegforráshoz

Egy Úri érdemes Atyának, kedves Leánya halála utánn íratott Vígasztaló-levél.

Fáj-e még? jó Atya! és még-is kisért-e

A’ bú? melly a’ minap keservessen sérte,

Mikor az ég, ollyan vagyonodat kérte

’S vette-el, hogy élted’ attad vólna érte.

Vagy tán vétkezem-is ezzel a’ kérdéssel,

Mint ha ollyan könnyű vólna a’ nyögéssel,

Fel-hagyni? a’ kinek inkább szíved késsel

Hasogatták vólna; mint e’ temetéssel. –

Egynek, de olly egynek sírba kőltözése,

Kinek halálával négynek kesergése,

’S minden gyermekidnek harmada’ vesztése

Együtt jár; Áh! nem nagy szívenn lővellés-e?

lővelles-e Rímelés szerint jav.

Úgy; mert három közűl el-vesztéd egyiket,

Sőt tizen egy közűl már kilentzediket,

’S a’ három közűl-is olly kedvesebbiket,

A’ Kiért engednéd talám mindeniket.

El-tűnt reménységed’ tárgya ’s tellyessége,

Vénséged’ öröme, Házad’ ékessége,

Szerelmes Annyának tündér kis véndége,

A’ kire most vólt már leg-nagyobb szűksége.

Mert Ágnes bútsuzik Lutzina hívatja,

Antalt Fébus kéri a’ bőltsesség’ Attya,

Már úgy mond kezeim’ maga tsokolgatja

Eszterem; bús Annya’ szerelmes magzatja.

Tsókold hát! – tsókolná, – de – szörnyű Fájdalom!

El-tűnt, az én kedves testben járt Angyalom,

Eszterem! – háromszor harmadik sír-halom!

Hát így vál-e búra ez a’ bizodalom?

Vagy, ha már kezeim e’ kis Angyalkának

Kedves tsókjaitól éppen meg-válának;

Vajha a’ tsoportos himlők helyt adnának

Ortzáján, síralmas szűléje tsókjának.

Jaj! de, – im’ gyönyörű ortzája ’s szép teste

A’ mellynél már szebbet Apelles sem feste,

Rakva van fekéllyel: ah! be ki-kereste

Gyászom tellyességét ez a’ gyászos este. –

– Valóba keserves, hogy ölelésedet

Nem kőltsönözheti ez, a’ ki tégedet

Ölel a’ kín közt-is; ’s e’ meg-merevedett

Test, nem érzi tovább kedves szerelmedet.

Nem szóll az arany-száj Annya’ síralmára,

Kinek sóval tellyes értelmes szavára

Bámúltunk, mert meg-ért vén ember’ módjára

Szóll vala, sok tanúlt elmék’ tsudájára.

Nem. – De

A D d-ből jav.

óh fájdalom! kedves szűléjének

A’ zokogás miatt meg-akadt nyelvének

Sem enged szóllani; hogy baját szívének

Ki öntvén, a’ terhek könnyebbek lennének.

Kedves Nénnyének-is sok könyv buzog szeménn,

Nyög Öttse’ halálánn és halála’ neménn;

Most bámúlok, úgy mond: bőlts szavad’ érdeménn,

’S még elébb Férjhez mégy kedvesem! mint sem én.

Antal síránkozó Annya ’s Nénnye között,

Síralmat mutató gyász-színbe őltözött.

Ő-is ez esetenn nagyonn meg-ütközött,

Hogy Húga testibűl Lelke ki-kőltözött.

Mint haboz, egy hóltnak ’s két élőnek Attya’

’S egy keserves Anya’ Férje’ gondolatja?

Mikor akár merre szemeit forgatja,

Illy bokros bánatnak láttzik ábrázatja.

Fija, ez esetenn el-bámúl magában,

El-hal a’ Leánya keserves bújjában

Felesége készűl Esztere’ sírjában,

Mit szűlhetnek ezek egy édes Anyában?

Bizony ezek között kő-szikla lehetne

Szíved bár; de még-is meg-repedezhetne;

’S ha szíved e’ baj közt örűlne ’s nevetne

A’ gondviselés-is rád neheztelhetne.

Nem vétkezem-e hát? mikor bánatjának

Ellent-állok, vagy-is állani kívánok,

Esztere’ halálán, és egész Házának

Sorsánn szomorkodó síralmas Atyának.

Gondolom: szívednek jobban-is tettzene

Bánatodrúl inkább írni mint ellene;

’S való, hogy nékem-is síratnom kellene

Ezt, a’ ki közölünk az Istenhez mene.

Sőt ártalmassan-is vígasztallak téged,

Kinek már tsoportra gyűlt keserűséged

Talám meg-is oszlott, ’s ha el-múlt inséged’

Emlegetem, újra bomlik könnyebbséged.

Jól vagyon: – de még-is tisztemnek tarthatom,

Hogy légyen más bajánn nékem-is bánatom,

Már pedig, úgy tettzik hogy Esztert síratom,

Mikor vígasztalva bús Attyát bíztatom.

De én merjek-e hát sebjére írt kenni,

Én, a’ ki még Atya sem próbáltam lenni,

Annak, ki már próbált sokonn által-menni

Nemzeni Fiakat, ’s a’ sírba-is tenni.

Való – hogy ha ezek, rajtam történnének,

Mellyek most Te rajtad öszve-ütközének

Könnyű gondolatim nehezenn lelnének

Illyen orvosságot mint a’ más sebjének.

Mert elegenn vagynak kik más síralmának

Enyhíttő okokat bőltsenn gondolának,

’S mikor az orvosnak fáj a’ seb magának,

Ritkánn veszi hasznát hasznos Flastromának.

És ha ez a’ bal-sors engemet próbálna,

A’ Te bőltsességed még jobb írt találna;

’S ha a’ Te keserved az enyimmé válna,

Az én gondolatom mind szárnyára szálna.

’S meg-vallom; ez a’ seb, melly szíved’ sértette,

Bajodat előttem ollyan nagygyá tette,

Hogy bús elmém, magát mint egy erőltette,

Mikor az Orvosló-fűvet szedegette.

Mert, ha közönységes vólna szíved’ bajja,

Vagy tsak egy kettővel közös vólna jajja

A’ sebes szív sebjét bé-gyógyúltnak vallya,

Ha van más sebes-is, ki szint-úgy fájlallya.

De én (Te azt mondod) társot nem lelhetek,

’S tán sebes ’s nyomorúlt egyedűl lehetek,

Mert minekutánna nyóltzat el-temetek

Ah egek! Házamba új halált kűldetek. –

– Igaz hogy ritka társ, a’ ki így szenvedett,

’S a’ ki tízen egybűl ád kilentz tízedet, –

– De, lám a’ bánatban követnek Tégedet

Elegenn; síratván kedves Eszteredet.

Im! egy nagy méltóság, a’ ki örömedenn

Örűlt, most kesereg keserűségedenn,

Ez a’ közös bánat, gyengénn ’s édesdedenn

Enyhíttő írakkal dolgozik szívedenn.

Ah de, (azt feleledet) akár kinek hattya

Szívét ez a’ bánat, nem a’ más bánattja;

Sírhat Leányomonn sok, a’ ki nem Attya,

De az-is tsak az én Eszterem’ síratja.

Sőt meg-sértett szívem mág annál sebessebb,

Hogy a’ kit nem sértett, annak-is fáj e’ seb.

Melly egyedűl enyim – és mennél nemessebb

Lélektűl váltam-meg, annál keservessebb.

Ki vigasztalhat hát bús Atya Tégedet?

Ha az-is baj, ha ki bánnya keservedet,

Az-is pedig kínnal érdekli Lelkedet,

A’ ki nem sájnállya kedves Eszteredet. –

A’ Pap, a’ halgatót könnyenn bíztathatja,

Mert mindjárt az Isten’ beszédit mutatja,

’S ha könyvez gyermeke’ halálánn az Attya

Ez a’ vigasztalás: Isten’ akaratja.

’S ez némellynek szívét meg-is enyhíthette,

Ha igaz Lélekkel rá ezt felelhette;

Hiszem, az Úr adta, el-is az Úr vette,

Áldott légyen azért szent Neve érette.

Bút szerez ellenben inkább némellyeknek,

Szerelmeseikenn el-keseredteknek,

Kivált ha néhányszor többen-is lehetnek,

Kiket ki-szóllítni tettzett az egeknek.

Azt gondollya: kivált a’ sok gyermek’ Attya;

Ha egynek halála Isten’ akaratja,

A’ többi-is, bár még az ég hallogatja

Ez változhatatlan rendelést várhatja.

És így valahánynak történik halála

Újjabb keserűség keres szállást nála

Akár ki rendelte, hogy halálra vála

Elég az, ha szívénn sebeket tsinála: –

– Jól van. – De

A D d-ből jav.

ne azt nézd; hogy Isten el-vette,

Hanem; hogy ővé vólt, ’s ideig engedte

Tenéked; ha hát most magának szerette

Perbe az Istennel nem szálhattz érette.

Most, leg-jobb korában találta az halál

A’ millyenben Téged’ már soha sem talál,

El-ijedsz ha bűnöd előtted sorral áll

Mennyi már, miólta ollyan kitsiny valál.

Hiszed-e: hogy tömlötz a’ test a’ Léleknek?

Ha hiszed; örvendhetz az el-kőltözteknek,

Hogy szép Palotáján a’ bóldog egeknek

Olly koránn fel-válták tömlöttzét testeknek.

Ha még-is az halál bűneiknek bére

Vólna ezeknek-is, talám nehezére

Eshetne szívednek, hogy illy hamar ére

A’ halál, bűneik meg-bűntetésére.

De, hiszen a’ Jésus meg-hólt már érettek,

’S jól lehet igaz, hogy bűnös vérbűl lettek,

De tselekedettel még alíg vétettek,

Azt-is meg-fizette a’ kezes helyettek.

Külömben, a’ halál a’ hitetleneknek

Bűntetés tsak; de nem az igaz Híveknek

Minden jóknak pedig ’s a’ ti Eszterteknek

Által-menetele ’s útja az egeknek.

Esztert hát ne sírasd, sem ama’ nyóltzakat

A’ már szemed elől régenn el-múltakat,

Mert olly helyre vitte az Isten azokat,

A’ hol meg-találták bóldog hazájókat.

De tovább szeretted vólna életeket?

Sőt áldjad az áldott Isteni kezeket,

Hogy, míg többrűl többre tetéznék terheket,

Meg-könnyebbítette Isten szegényeket.

És el-higyd, hogy jól tett az Isten ő vélek,

Hogy már ők, a’ mitől Te, és én-is félek

Nem félnek; hogy a’ míg még élhetek, ’s élek,

Sokat vétkezhetik ez a’ bűnös Lélek.

Kit síratsz hát édes Atya! ha ezeket

Nem síratod? talám a’ két test-véreket,

Édes Annyok szeménn le-tsorgó könyveket

’S ezeknek, sebeddel egyesűlt sebjeket?

Úgy vagyon – ha mind ezt bűntető Páltzának

Lenni képzelheti bús Lelked magának,

Vétkes indúlatok valóba vólnának,

Nem érzeni súllyát Isten’ ostorának.

Sőt, ha tsak Atyai feddésnek ítéled,

A’ mint bánt Mennyei édes Atyád véled,

Azzal mutatod-meg, hogy az Istent féled

Ha kedvedet egy kis búval fel-tseréled.

De, ha a’ mellyek most rajtad történének,

Véled bóldogságod’ kissebbűlésének,

’S ha minden űtések sebnek tettzenének,

Ezek egy bőlts szívhez már nem illenének.

Nem vártad e’

vártad-e Értelemszerűen em.

sebet, melly szívedet érte? –

– Úgy de, hogy nem éri, vallyon ki ígérte? –

A’ halál új gyászszal kilentzedszer sérte? –

– Az Isten kűldötte, ’s mit törődöl érte? –

– Nem azt nézi a’ bőlts: mit szenved, ’s szenvedett?

Hanem: hogy még a’ sors mi reményt engedett?

’S ha a’ bal-szerentse rontja mindenedet

Örűlly; hogy magadat meg-tartott Tegedet.

Három vólt, – egy hólt-meg – kettő meg-maradott,

’S miért ne adhatnál hárombúl harmadot? –

– Úgy de már kilentzet Isten ki-ragadott? –

– Tizen egygyet ollyan fel-tétellel adott.

De, ha már az Isten úgy jobbnak-tartotta,

Hogy Úri-házadat egygyel tsonkította,

Lássuk: ha a’ Halál Esztert választotta

Attya örömestebb mellyiket adhatta.

Ágnest fel-nevelted már, ’s vagyon hozzája

Nagy remény, hogy e’ leszsz vénséged’ Dajkája,

Antal egyetlen-egy Férjfi unokája

Atyádnak, a’ kinn áll József’ lineája.

Gondolod most: könnyű azoknak beszélni,

A’ kiknek gond nélkűl vígann lehet élni,

Próbáld tsak sorsodat bajommal tserélni

Engemet a’ búért nem fogsz meg-ítélni. –

– El-hiszem: hogy nékem terhessen esnének,

Ha tsak kissebbek-is rajtam történnének;

De, nékem-is bóldog szemeim lennének,

Ha, hogy ne sírjanak arra mehetnének.

Mert tsak bóldogabb az, ki szerentséjében

Ha tsonkúl-is, tsorba nem esik kedvében,

Mint kinek a’ bal-sors jövén ellenében

Ezzel, síralom-is foglal helyt szívében.

Hogy kell hát nem sírni a’ könyves szemeknek?

Ez ez a’ mesterség; ez a’ nagy Lelkeknek

Jele; ez nem tettzik sok gyászos szíveknek,

Ez egyik ajtaja bizony az egeknek. –

Szomorkodsz? – De

A D d-ből jav.

miért? – Mert

Az M m-ből jav.

okot találtál,

Mellyért tsendességbűl szomorúvá váltál. –

– De, ha ellenkező okokat visgáltál,

Már ennek a’ búnak titkon ellent-áltál.

El-veszett valamid? – Isten többet adott. –

Mind el-vette Isten? – Meg-tartott

Az M m-ből jav.

magadot –

Kilentz Magzatidat halál el-ragadott? –

Sokat adott Isten, ha még-is maradott. –

– Hát ha mindnyájokat el-fogod temetni? –

– Áldás, annyi halált élve meg-érhetni,

’S ha néked-is véget fog a’ halál vetni? –

– Fogadom: hogy akkor azt fogod szeretni.

Ha minden gyermekid életben lennének,

Mikor vég-óráid el-következnének,

Ah egygyűt, mitsoda kínt nem szerzenének

Egy haldokló Atya’ keserves szívének.

Sirasd: hogy meg-hóltak és el-temettettek,

De örűlly azonn hogy tovább nem élhettek,

Mert, kik síralmidnak most okai lettek,

Ha tovább élnének még jobban lehettek.

Azt mondod: ha hát jobb most egyszer bánkódni,

Mint, ha éltek vólna többször szomorkodni,

Most hát búsúlnom kell, nem vígasztalódni,

’S ez egyszer gondomnak ’s búmnak nagyobbodni.

Mert most egy tsomóban szenvedem azokat

A’ meg-történhetett szomorúságokat,

Hadd szomorkodjam hát, ’s hadd sírjak most sokat,

Kilentz gyermekimnek nyőgvén halálokat.

Ne vigasztallyj tehát sőt szomorkodj velem,

Mert kilentz sebemet szívemenn viselem,

Síralmas szememet az égre emelem,

Akár mint vigasztallyj; sírok, azt felelem,

Ám sírj, – hiszen nem rút, nem-is vétek sirni,

De az indúlattal nem illő nem bírni,

’S ha szabad a’ hóltat ki-sírva kisírni,

Tán szabad nékem-is vígasztalást írni.

Erre-is így felel szíved bádgyadtsága,

Oda van Eszterem, egy szemem’ világa,

Oda van

ven Sajtóhiba, em.

Lelkemnek minden vígassága,

Mellyet kilentzedszer Halál ketté vága. –

– Ám sírasd hát, tsak hogy békével szenvedd-el,

Ha el-vetted a’ jót, a’ roszszat-is vedd-el,

Vígasztald magadat hív Feleségeddel,

Ki fel-ér tízen egy sőt több gyermekeddel.

Dítsőítsd az Istent, a’ ki mint fijának

Néked jelét adta irgalmasságának

Attya lévén Főldi Atya Leányának,

A’ kit ő magához el-vive magának.

Míg nyőgsz, sírsz, imádjad az Isten’ hatalmát,

’S kérd; hogy törőllye-el szemeid’ síralmát

Míg élsz könnyebbíttse Lelkednek fájdalmát,

Ha meg-halsz adja meg

még Értelemszerűen em.

mennyben nyúgodalmát.

Íratott 1786dikban.

ugrás a szövegforráshoz

Felséges Mária Theresia halála’ tisztességére írt Esztendő’ jegyző Vers.

There’sIa KIráLy AszszonyVnk! eL-haLáL.

Noha sokkaL toVább éLnI MéLtó VaLáL.

OLjan erős bajnok a’ fegyVeres haLáL.

Hogy rabot KIráLyI TronVsban-Is taLáL.

Ezen Versben, az U, V helyett vétettetik, a’ Jnek pedig nints I forma száma, (Stat penes arbitrium, modo sit constanter.)

ugrás a szövegforráshoz

Méltóságos R. Sz. B. Gróff Széki Teleki József Ur ő Nagysága tiszteletére 1782dik Esztendőben, Octob. 15dik napjára; mikor Ugotsa Vármegye Fő-Ispánnyának instelláltatott.

Víg hang’al ekhóznak Kárpatus’ mellyéki,

Örvendvén Ugotsa’ Vármegye’ vídéki

Azonn, hogy leg-első szerentséje néki,

Hogy Telekié lett Fő-Ispányi Széki.

Vígann felel-viszsza ez öröm-Szavára

Egész Magyar-Ország, hogy már valahára

Szert tett, sok bőltseknek várt kívánságára

Ez minden tudomány’ Mestere’ ’s Attyára.

Eddíg szegény Hazánk mint-egy irígylette,

Hogy úgy szóllván, hasznát az egy Erdély vette –

Annak, a’ ki magát, a’ mint érdemlette,

Az egész Világgal esmerőssé tette,

Kinek híre, nem tsak Tátrát által hatja

Hanem a’ Parnaszszus-víze folyamatja

Az ott lakó bőltsek, ’s a’ bőltseknek Attya

Tudománnya hírét bámúlva halgatja.

A’ ki mind Magyarnak tűkör mind Németnek,

Hát az használlyon-e tsak ez egy Nemzetnek?

’S hogy ne lássa Népünk azt, a’ kit szeretnek,

A’ Máramarosi Hegyek ellent vetnek?

Hiszen pedig Magyar néki-is Nemzete,

Erdélyben, de Magyar-vérbűl szűlettete;

Hogy van hát Erdélynek ollyan betsűlete,

Felettünk; miénk és tehát nem lehet-e?

Jól tudta ezt egy bőlts, kinek hatalmában,

Van-is, elő-menni fel-tett szándékjában:

Ezt adja azért ki parantsolatjában:

Teleki, Fő-Ispány légyen a’ Hazában.

Bőlts Gróff! tudom akkor számossan valának

A’ kik ő magoknak Téged’ akarának,

De az egek, ’s szava Hazánk Királlyának

Adminisztrátorúl Békésnek adának.

Most pedig Ugotsa Teleky nevének

Fejet hajt ’s örvend, várt ’s nyert szerentséjének.

Mivel, azon nevű Nemes Vármegyének

Gróff Teleky József tétetett Fejének.

Víg nagygya kitsinnye, Aszszonya ’s embere

Hangzik a’ Vivátnak hármossan ezere,

Mivel ma, a’ minden Tudomány’ Mestere

Köztök, Fő-Ispányi rangot ’s nevet nyere.

Hálát ád Istennek ’s dítső Királlyának

Kit tart, a’ mint illik örökös Urának,

Azért: hogy ez tzélja bőlts akaratjának,

Miként használhasson a’ Magyar-Hazának.

Tiszteli ’s örvendi hatalmát ’s erejét –

Tsókolva fogadja Fő-Ispánnyát Fejét,

Vígann emlegeti bóldog esztendejét,

’S ez áldással tőlti egész nap idejét.

Élyjen Gróff TELEKY JÓZSEF ő Nagysága,

És legyen szerentsés Várt Fő-Ispánysága

Élyj, Élyj! ez szívünknek buzgó kívánsága

Bőltseknek tzimere, Hazánknak virága.

Szeresd ezt bőlts Pallás a’ kit Leányának

Tartnak az Istenek Ura’ ’s Királyjának,

Kinek ha Fiai vagynak vagy vólnának

Ez bőlts Gróffot illik gondolni Fijának.

Bőlts vagy, ’s a’ bőltsesség kész öltözetébe

Az Atyád fejébűl ugrottál elébe,

Ugy van – ezt ott hagytad válaszsz e’ hellyébe

Szállást e’ Nagyságos Gróff Úrnak fejébe.

Hogy vihesse dolgát óhajtott végére

Igaz útainak Te légy jó vezére,

Önts több bőltsességet ennek bőlts szívére

Hogy tudjon bőlts gondot tartani Népére.

Thémis! Óh igazság’ Isten-Aszszonykája

Az idő’ Leánya vagy-is unokája

A’ kire az égből van bízva reája,

Hogy légy a’ Népeknek ítélő-bírája!

’S te-is, ez Anyának hív ’s igaz szűlette!

(Ki régenn a’ törvényt

torvényt Sajtóhiba, jav.

igazságban tette,

De a’ gonoszságot hogy nem szívelhette,

Változtatta útját ’s az ég-felé vette.)

Ti légyetek ketten két Vezéri néki,

Hogy egyenlőnn függjön fontja’ két mértéki,

Tudjon a’ Nép előtt bőltsen járni bé-ki,

És igaz szék légyen törvény tévő-széki.

Ti állyatok ketten fellyűl a’ székére

Vígyázván a’ fontot-tartó jobb kezére

A’ sok virtusokbúl koronát végtére

végtere Rímelés szerint jav.

Ti fonjatok ennek érdemes fejére.

A’ virtus, szerentse, békesség’ kötele,

A’ közép igazság, a’ kegyesség’ jele,

Gróffi rang ’s tisztesség kiket érdemele

Tartsanak és végig lakozzanak vele.

Hogy úgy végyen nagyobb hírt ’s nevet magának

Használlhasson nékünk ’s szegény Hazájának

Áld Isten Józsefet, a’ kit Ugotsának

Tettél József által Fő-Ispány Urának.

A’ tíz útólsó Versek, hasonló Esztendőt-jegyzők, mint fellyebb.

Stagnantis cecini gelidas Peisonis ad ondas? Carmina vix Teleki Nomine digna Tuo.

ugrás a szövegforráshoz

BALATONI HIDEG-FERDÖ.

Mellyet Vitzé-Ispány Szili Úr tsináltatott,^*
tsinál tatott Az eredeti kiadásban a lap széle miatt elválasztva, két sorban szerepel a szó, de az elválasztójel hiányzik.
és egy Ifjú Ur Ákhilles Kápolnájának nevezett; itt pedig azon Ferdőnek szerentsétlenségét irja-le a’ Poeta.

Áll már az Ákhilles’ deszka-Kápolnája,

Szili Úrnak lapos fenekű gályája,

És már tsak azt várja: hogy Juliánnája

A’ kinek szentelték érkezzen hozzája.

Azomban tsillagi a’ kanikulának,

Mellyek az Északi nagy Medve-farkának

Szem-közbe ellene szegezve valának

A’ kisded bárkára nagy szelet hajtának.

Melly szél mivel szolgált az alsó sarkára

Fordítja az ajtót Hajnál hasadtára,

Melly eddíg az égnek északi pontjára

Nézett, a’ kis göntzöl szekér’ rud’ orrára.

Más nap a’ kutyátúl hajtott déli-székre,

Fellyűl nagyobb szelet hajt a’ medve délre,

Hellyre áll a’ gálya, ’s az északi félre

Fordúl az ajtaja a’

á’ Sajtóhiba, em.

Balaton-szélre.

Nézd-el az Ákhilles’ tzímere mit hozott?

Erős Oroszlánnya medvévé változott,

Délrűl három-ágú villával

három ágú-villával Értelemszerűen em.

dolgozott

Tríton; de északrúl medve hadakozott.

Hajdan az Ákhilles’ kerek paizsára

Bóltozat vólt mettzve fényes ég-formára,

Hol mivel az Észak láttatik jobbára,

A’ Polus vólt téve közepső pontjára.

Egyez tehát Szili ’s Ákhilles nevezet,

Mivel hajójának kit e’ vízre vezet,

’S melly ide Budárúl szárazonn evezett,

Dél-ellen szolgálni Észak igyekezett.

De meg-ijedt még-is és igen sajnályja

Azt, ezen Ákhilles’ kisded Kápolnája

Hogy noha kettős-is Oroszlány’ dajkája

Még-is szerentsétlen, leg-első próbája.

Egy kitsinyded hajó vólt szolgálatjára

Rendelve, ’s ki-kötve Balaton-partjára,

Kit kűldött egy Fő-pap, ki e’ víz nagygyára

Széllyel néz Tihánbúl Neptunus módjára.

Látván a’ Kápolna: hogy egyik sarkának

Fordúltával délrűl roszsz jelt mutatának,

(Noha semmi baja nem léve magának)

Így szóll, a’ kis tsónak rendelt szolgájának:

* * *

Menyj-el édes Hajóm! menyj-el szél-mentébe

Apátur Uradnak szép lakó-helyébe,

Melly amott, ez magos hegyek ellenébe

Tsillámlik, mint Délus a’ víz-közepébe.

Mond-meg: hogy a’ szelek hartzolnak merészen

Egy mással, a’ déli és északi részenn,

Most Patronám neve Juliánnát tészen

De gályám ma hólnap Látonává lészen.

’S hanem ha a’ szelek kezdenek engedni;

Nem akarván a’ főld Látonát szenvedni,

Kéntelen leszsz Gályám néki kerekedni,

’S Délus felé, habos útaknak eredni.

Pedig, mint Látona bajos bujdostával

Terhes vólt Fébussal Orvosok’ Apjával,

Bennem-is Ákhilles’ és Juliánnával

Apolló lakózik Orvos bőlts Fijával.

De mérge Eolus dühös szolgájának,

Ellent-áll ez hideg feredő hasznának,

Kinek természeti melegje magának

Hideggel egyelest sokat használnának.

Bizony az Ákhilles’ feredő-vizét-is

Tudom, nem forralta mesterséggel Tétis

Betsűlni lehetne úgy mint amazét-is

Ezen új Ákhilles’ hideg-ferdőjét-is.

Hidd-el: a’ természet puszta ajándéki

Jobbak, míg mesterek nem ártanak néki

Jobb Szili Úrnak-is hideg-ferdő széki

Mint a’ forralt ’s kevert-vízek’ folyadéki.

Szolgállyon a’ meleg ám a’ betegesnek,

Jobb ez a’ lágy-hideg az egésségesnek,

’S tán kik hasznos vízet tsinálnak a’ testnek,

Gálennussal egyűtt hasznot magok lesnek.

Miért élt, hat hét száz esztendőt egészet

Hajdan, amaz első emberi tenyészet,

Mert mind orvosságot, mind Ferdőt-is készet

Kuruzsolás nélkűl adott a’ természet.

Készítik a’ testet, amaz Orvoslásra

Készíttetett vizek önként lankadásra,

De a’ természeti lágy-meleg, nem másra,

Hanem bádgyadtságbúl friss meg-újjúlásra. –

– De mivel a’ szelek nem hagynak helyemben

Nyúgodni, Neptunust kérd az én Nevemben

Szolgait, a’ néki készített veremben

Zárja, míg Patronám fördik kebelemben.

Ákhilles a’ midőn indúla Trójára,

Még minek előtte fel-űlt hajójára

Neptunus nevére készűlt óltárára

Szép áldozatot vitt, Nemzete’ módjára.

E’ híjjával vagyok tán én-is ezekenn

Az azólta széltűl hányatott vízeken,

Azért, szint úgy mozgok ez lapos fenekenn,

Mint mikor Budárúl jöttem kerekeken.

Neptunus könnyen bír a’ tenger-habjával,

Bír a’ Te Urad-is hajóm’ mozgásával,

Bír, noha nem bírhat a’ szelek-fújtával,

Tsak, a’ mi híjjom van, hozza-el magával.

Maga szentellyen-fel ez Pap Úr engemet,

’S tegye állandóvá áldással helyemet,

Áldja-meg, mind ferdő lágy-meleg vízemet,

Mind Juliánnámat, mind Ákhillesemet.

Ha az egek egyűtt így a’ természettel

Dolgoznak; bóldogúl ez ígyekezettel

Ákhilles, és ez új ferdés el-kezdettel

Meg-újjúl Ákhilles Szili nevezettel.

* * *

A’ Gályának ezen parantsolatjával

El-indúl a’ ladik szél-veszes útjával,

Szerentsés-követ vólt, hogy el-indúltával

Egy, vagy két embert-is el-nem-vitt magával.

Jó útat jó ladik! menyj Isten’ hírével

Járj, ha ugyan járhatz ezer szerentsével,

Küszködj Balatoni-habok erejével, –

– Ha nem fogsz-is halat, meg-telsz ma hal-lévvel.

Indúl már – de hármat perdűl indúltával,

Nem bír a’ hátúllya kerengő orrával.

Tódúlnak a’ habok reá hármosával. –

– Hát így bán-e Tétis kitsiny ladikjával?

Kerengési utánn neki eresztette

Magát, és ugyan tsak Tihan-felé vette

Útját; hogy Látona a’ mint emlegette,

Délusban panaszszát végezze helyette.

De a’ mint ezutánn sebessen evezett,

Füred-felől egy szél ellene szegezett,

’S a’ hab ellen mellyet súllyossan érezett

Már haszontalan vólt, minden igyekezett.

Viszsza-tekínt amaz Deszka-Kápolnára,

Melly őtet küldötte szél-vészes útjára,

’S ekképp’ ha szóllhatna szóllna szegény pára

Tódúlván a’ habok egyedűl magára.

Héj! de szerentsés vagy, hogy Te nem jöhettél

Ez helyre, a’ hová engem’ eresztettél,

Magad élsz, mert egy pár tzövekhez köttettél,

De énnékem bezzeg gyilkosommá lettél.

Számos Balatoni-Nimfák ’s a’ Sirenek

Látván, a’ habok közt melly kínossan menek,

Hajó-törésemben hozzám sereglenek,

’S ekképp’ kérdezgetve boszantnak mindenek.

Tán Jázon érkezett ide ama’ gállyán

’S előre valakit kűldött e’ sajkáján,

Melly evez sietve maga szabad száján

Hogy az arany-gyapjat nézze Somogy tállyán.

Kolkisba mégy-e hát arany prédátokra,

Hogy illyen szél-vészszel jöttél e’ habokra,

Kiknek így felelek boszszantó-szavokra:

Oda megyek, oda. – Szamárdra, vagy Fokra.

A’ Sirenek ismét másképp’ boszontának

Mondván amaz Gállyát Nóe’ Bárkájának,

Engem szároz-helyre vágyó madárkának

’S bárkábúl ki-repűlt Nóe’ galambjának.

Menny úgy mond Somogyra e’ víznek partjára,

Hol olaj-fa helyet akadsz sok tser-fára,

’S vihetz az orrodban bús galamb módjára

Ágokat, az Urad’ parantsolatjára.

Majd ha a’ Déli-szél veri óldaladat

Viszsza fordíthatod Füredre útadat,

’S ha még nem találnád szem közt az Uradat,

Fáradtságod utánn tudom szállást adat.

– Meg-fordúl az illyen tsalfa-kérdésekre,

’S tekínt a’ Füredi nagy épűletekre,

’S a’ Deszka-Kápolnát kéri az egekre,

Hogy el-ne indúllyon e’ zajos vízekre.

Kérje Ákhillesét: hogy a’ víz’ partjára

Egyik Oroszlánnyát állíttsa strázsára,

’S kössön egy kötelet ízmos derekára,

Hogy el-ne szaladjon ő-is útóljára.

Azutánn odébb ment, hányatott vettetett,

Nem tudom Szamárdig vagy Fokíg mehetett?

’S el-végezhette-e azt az ízenetet,

A’ mellyel kéntelen Tihanba kűldetett?

ugrás a szövegforráshoz

Egy érdemes Úri Gazda-Embernek furtsa gondolatai, mellyeknek le-írásában a’ Vers-iró ha híjjános verseket talált írni azzal menti-ki, hogy tsak hírtelen (ex tempore) vagynak írva.

Az Urak jó Gazdák – én szegény-is vagyok,

Gondolataim-is ollyan szörnyű nagyok,

Hogy néha ízzadok, néha majd meg-fagyok,

’S még Fijaimnak-is elég gondot hagyok.

Tanáts-kérőképpen kérdem az Urakat,

Hogy helybe hadgyák-e mint bőltsek azokat?

A’ mellyek láttatnak nékem tenni sokat,

’S bőlts gondolatoknak mutatják magokat.

Udvarom kitsiny van, szűk benne a’ hely-is,

Tzifra gondolatom’ mentem a’ hellyel-is,

A’ kontignátzió szép-is, és nevel-is,

Segítettem-is már magamonn ezzel-is.

Kőbűl Házom alá pintzét építettem,

Bóltos istállomat melléje ejtettem,

Mellynek a’ tetején kertet készítettem,

’S Pásztorúl Faunusnak egy török-fejt tettem.

Való ritka látni két szemű lovamat,

De ez istállóval segíttem házamat,

Mert el-nem szorítom vele udvaromat,

’S inkább lovam’ lássam vaknak, mint magamat.

Egy darab kertembűl halászó-tót tettem,

Mellyben a’ halakat kötélre köttettem;

A’ melly hal-tartásnak azt a’ hasznát vettem,

Hogy tegnap délben-is más halábúl ettem.

A’ Szűrűm egy partban úgy vagyon tsinálva,

Hogy bele láthatok a’ Házambúl állva.

De már most az Abrisz úgy lészen formálva,

Hogy az ablakombúl rá megyek sétálva.

Mostani szűrűmet bólt-hajtásra veszem,

Pajtának és marha-istállónak teszem,

De lássák az Urak, majd azt tselekeszem

Könnyebben mint ökröm hogy magam sem eszem.

Fellyűl a’ bólt-hajtást szépen meg-rakatom

Nyomtató szűrűnek ki-planéroztatom,

Némelly elesegem

ellenségem’ Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.

ottan el-nyomtatom

De a’ bólt-hajtást-is egy-helyt meg-furatom.

A’ pajtába hordják mind az eleséget,

De találok ollyan okos mesterséget,

’S gondoltam machinát a’ fel-hordás végett,

Hogy a’ fel-vitellel sem teszek kőltséget.

Rá-rakják a’ kévét mint sót a’ mázsára,

Melly fel-emelkedik a’ pajta’ bóltjára,

Mellyet ha el-raknak szűrű-ágy’ formára,

Nyomtatást-is vállal a’ machin’ magára.

És tsak ollyan legyen, a’ ki meg-forgatja,

Az én mesterségem maga el-nyomtatja, –

– Az Úr ezt tsudalyja, – de nem tsudálhatja,

Mert Dédálus vólt ám az én eszem’ Attya.

Ama’ lyuk a’ magot botsátja alája,

A’ hol kész rosta lesz a’ melly meg-rostályja.

Még alább egy malmot készítek hozzája,

Melly a’ húllott magot meg-morsódogályja.

Mert ha még egy-két-száz esztendőt élhetek,

A’ pajtámonn által egy vízet vitetek,

Az hajtja a’ malmot. – Úgy-e

Az Ú ú-ból jav.

őrölhetek,

Sajtót-is tsinálok ’s ott iszom veletek.

(Az alá meg-újra pék-házat rakatok,

És egy várost veres kőbűl tsináltatok,

Másuvá el-adni semmit sem hordatok,

Gabonát és ’semlyét itt distráhálhatok.)

Ez tsak a’ Poetának maga kőltemennye. (A szerző jegyzete.)

E’ roppant pajtának másik óldalában

Jászol lesz’ tsinálva, de nem bolondjában,

Hanem az ökörnek őnként megy szájában,

’S le-húll munka nélkűl a’ széna jászlában.

A’ malomra folyó-víznek-is magának

Kettős kanálissa leszen folyásának,

Egyik, orra előtt menvén a’ marhának,

Nem ád az itatás gondot a’ szolgának.

A’ pajtában a’ víz meg-nem-fagy fel-teszem,

Kivűl pedig tserép-kanálisra veszem,

Vagy lesz olly árnyékos jó meleg ereszem,

Mellyel, hogy be-nem-fagy, azt meg-tselekeszem.

Az abrak lovamnak tsorog a’ jászlára,

’S lesz válú tsinálva koporsó formára,

Mellybűl ha jól lakik fordúl forrására,

’S iszik a’ friss vízbűl szetskás abrakjára.

Mert, nagy Urasággal estem szerelembe,

’S ezután nem veszek pénzt-is a’ kezembe,

De úgy ám, hogy legyen valaki ellenbe,

A’ ki segíthessen minden szükségembe.

Magam sok vánkossal meg-rakom melyjemet,

Kendővel be-kötöm számat és szememet,

Nyakamba kerítem róka-fark bőrömet,

’S gyönyörködve nézem nagy épűletemet.

Kotsist, és ló-hajtást senkitűl nem várok,

Mert, vagy vak paripánn vagy lektikánn járok,

Éjtszaka lovamként fél-szemet be-zárok,

’S tsak ott ébredek-fel, az hol leszen árok.

Jó lesz e’ jó Urak! jól meg-ítélyjétek,

Vajha ti-is illyen bóldogok lennétek,

És öszve sok rakás pénzt ne gyűjtenétek,

A’ melly tsak míg éltek addíg lesz tiétek.

Erre a’ fenn-írt Gazda Ur ezt felelte:

Verset könnyen író, egy helyben nem űlő

Kezével ’s nyelvével rosz’ hírt-nevet szűlő,

Míg szíved nem látja tsak addíg betsűlő

Azért az illyeket, jobb légy el-kerűlő.

A’ Poeta pedig ekképpen kezdi magát menteni:

Ártatlan Poesis! mivel érdemletted?

Hogy a’ Vers-író-is szenvedjen éretted;

Isteni nevedet hát hol, s’ kitől vetted?

Ha minden szentséged már ma el-vesztetted.

Egyezhet-e veled az állhatatlanság?

Kinél lakott hajdan amaz ártatlanság. –

Nem. – Hanem

A H h-ból jav.

nem tudja a’ bóldogtalanság

Ma: mi a’ szeretet, ’s barátságtalanság.

Az Igazság, a’ kit hívnak Asztreának

Pindus’ óldalában választa magának

Szállást; mert a’ Múzsák’ baráti valának,

’S akkor a’ Poëtát hívták Prófétának

Tán most-is Próféták, ’s azért kell kerűlni,

Az igaz szó szokott gyűlölséget szűlni.

Más ám a’ tsúfolók között széket űlni,

Más másonn nevetni, más meg-nem betsűlni

Hát: – a’ Kép-írónak ha ki parantsolyja,

Hogy fessen egy embert, ki seggit szagollya;

Az illyetén embert már mellyik tsúfolyja?

Az-e a’ ki festi, vagy a’ ki únszolyja?

Természete ellen van a’ Vers-írásnak

Betstelenségére törekedni másnak. –

’S tudd-meg, bár a’ verset tartsd igaz mondásnak,

Hogy a’ Poëtának kell lenni tréfásnak.

Könnyeb’ vólt Názónak a’ szám-ki-vetése,

Kinek hamis színnel lett ki-űzetése,

Mint nekem – – – mord szemre-vetése,

Kinek semmi-sem ok az ellen-vetése.

Nem fáj, hogy versemet verseddel tromfoltad,

Hanem, hogy tromfodat haraggal gondoltad:

’S ha a’ mint el-mondtad, ki-is úgy koholtad,

Ez verssel magadat ugyan el-vádoltad.

Borzadt a’ bajuszod, ajakad reszketett,

Torkod szaporázott hergő lehelletett,

’S mivel mérges szíved versben nem értetett

A’ magyarázatban mint-egy fenyegetett.

’S azzal, hogy boszúdat értetlenné tette

Versed, a’ Poesist maga ki-mentette,

Hogy az eredetét Istenektől vette

’S szent, mert a’ haragot ki nem fejezhette.

Só tehát az, a’ mit Te borsnak gondolál,

’S a’ Te versed kedves sót azért nem talál,

Mivel a’ só miatt fel-borsolva valál,

Mikor kedves tréfát haraggal tromfolál.

Pedig ámbár írtam ezt tréfa’ képében,

Még-is valóságot találsz ez mesében,

’S ábrázol a’ boszszús – – – szívében

Telhetetlenséget a’ Város’ nevében.

Magad meg-vallottad, hogy nagy tag bolondja

Vagy, ’s az az elmédnek mindenkori gondja,

Hogy a’ jószágodnak mind java, mind rongyja

Tagba legyen; eztet magad’ szája mondja.

Ha hát serénységed, ollyan erőt venne,

Hogy a’ mit gondoltál az mind véghez menne,

Nagy tag kívánságod addíg nem pihenne,

Mig a’ pájtád alatt Város-is nem lenne.

Mi tehát az oka fel-gyúltt haragodnak?

’S miből vettél ollyan képzelést magadnak?

Hogy a’ vers-írásban kik el-nem fáradnak.

Méltó betsűletet Tenéked nem adnak. –

Mikor a’ petsenye lángonn forgattatik,

És elég ízzó tűz méllé nem rakatik,

Kűlső színe ugyan meg-piríttathatik,

De belől sűletlen ’s véressen hagyatik.

Lang az újjá szűlés, erőssebb annál-is,

Parás a’ bőltsesség, Doctrina moralis,

Szent vagy; de ha hatszor még szentebb vólnál-is,

Találsz benned hibát és bár találnál-is.

Boszszús indúlatok találkoznak benned,

Filozofussá kell hát először lenned,

’S ha, hogy ne boszonkodj; arra lehet menned,

Úgy kell a’ meg-tisztúlt szívet lángra tenned.

De, hiszen, erőt vett benned a’ kegyelem,

Fel-váltá mérgedet már az engedelem,

Benned-is változást hoz a’ késedelem,

Meg-egyezel tehát e’ részben-is velem.

Engemet mondottál Te állhatatlannak,

Lám, néked-is ollyan indúlatid vannak,

Boszszús gondolatid ki alíg rohannak,

Mikor amaz lángtól hamar el-olvadnak.

ugrás a szövegforráshoz

Szent-Gáli Vendégség.

Nap-nyúgoti részénn Weszprém’ tájékának

Nagy hegyek egymásba a’ mint ragadának

Ligetje ’s berke köztt Szent-Gál határának

Vadászó erdeje vagyon Diánnának,

Magassabb ez erdős hegyeknek teteje,

Mint a’ nagy Olimpus’ ketté-repedtt feje,

’S ez vadász Diánna’ választott erdeje,

Minden Isteneknek szép múlató helye.

Tzéres-is találhat itt’ gyönyörűséget,

Engedvén Diánna ennek-is térséget,

Bákhus-is meg-tartja azt az emberséget,

Hogy minden esztendőnn tart egy vendégséget.

Mellyre minden Istent ’s Isten-Aszszonykákat,

Mind égi, tengeri, ’s erdei Nimfákat

(Diánna tsinálván Bákhusnak bőr-zsákot)

Invitál tartani Bakhanáliákat.

Mostan-is Bákhusnak eszébe juttatta,

Hogy kies erdejét nem rég’ vadásztatta,

Fébust korussával öszve-hívatatta,

Laurus-koszorúját maga meg-fonatta.

Tegnap estve tartá egyik vatsoráját,

Hol, módos ’s tettzetes erdei pompáját

Mutatta, le-tévén vadász-tarisznyáját

Addig, míg szűntette Fébus a’ nótáját.

Az ebédlő-házban ez rendelést tette,

Asztalát két-felé a’ mint meg-vetette,

Egyikhez az égi Társait ültette

’S főldi Isteneit bal-felől mellette

Fellyűl az Asztalnál de nap-nyúgott felűl

Öreg Vitzé-Spánynénk Júnó űltt leg-elől,

E’ mellett két-felűl, mind kívűl mind belűl

Töb’ kedves vendége ki-szabott renddel űl.

Pallás űltt job’-felől a’ Júnó’ Test-vérje

Tsak közel, hogy egyik kezével el-érje,

Ez utánn a’ Tzéres’ kalásza’ fehérje,

A’ kinek Weszprémi Fő-Bíró a’ Férje.

Az Anyjok Tzibilé űltt osztán Sorjával,

Haladja a’ többit magas homlokával,

Férje Baron-Kaj Saturnus formával

Hát megett suttogott sok szép leányával.

Mellé Fodor Juli kis Nimfa űltetett,

Ki mivel virágos kertben neveltetett,

Nyakába virággal tőltt kosarat vetett,

Melly virág magával egyűtt szűlettetett.

Nagy Náni szép Nimfa űl közel mellette

A’ ki koszorúját tsipejére tette,

’S mivel a’ piros nap fejét sütögette,

A’ Merkuriusnak kalapját fel-tette.

E’ mellett a’ Tzéres’ kissebb Leánykája

Mint sárgúlni kezdett kalász a’ formája,

’S hogy éppen térdemíg ére a’ szoknyája,

Reám mosolyodék Anyja Aszszonykája.

Más-felől, az Anyja Júnónak melléje

A’ szép Vénus űle a’ Márs’ Menyetskéje,

Kivel egy Fő-Bíró éli, tsak hadd élyje

Éltét. – Vulkánusnak nintsen szerentséje.

Az öreg Jupiter (mivel hogy szerette;)

Ülésit Vénusnak melléje ejtette,

Vitzé-Spányunk magát (Junó meg-engedte)

Vörös vagy-is piros rózsa mellé vette.

Márs űle e’ mellé két ábrázatjával,

Mutat a’ Fő-Bíró tábori formával

E’ mellé Neptunus nagy test-állásával,

Férkezett a’ Sós-Úr prémes kalapjával,

Kinek egy Szibilla vonúla melléje

A’ Minós Egzáktor’ öreg menyetskéje

Nyomba egy Diánna’ már vén test-őrzője

Gombás Gomba-szedő erdő-kerűlője.

Lieus, Bakhusnak egyik katonája,

E’ Nemes Helységnek az Öreg-Birája,

Most a’ vendég-tartó Diánna’ gazdája

Úri vendégeit jó borral kínálja.

Hely az asztal-végenn nekem-is adatott,

Mert ez Orféus-is elő-szollíttatott,

Hogy mindennel szem-közt űlyjek meg-hagyatott,

’S én velem Jupiter nótákat fuvatott.

Egy halvány Aszszonyság Fillis innen ki-múltt,

Mert el-jött kedvese ’s az ölébe borúlt,

El-mentt az Úrával enni a’ nyomorúlt,

De más nap ebédre bezzeg viszsza szorúlt.

Itt lett vólna helye a’ Herkulesnek-is,

Az az egy Assessor Úr’ Dánielnek-is,

’S Pánnak, ama’ farkas módra bőgőnek-is,

Egy öreg Szent-Gáli Kováts nevűnek-is.

* * *

A’ másik asztalnak e’ vólt a’ formája:

Fellyűl Tatainé a’ Nimfák’ Dajkája,

Kihez mint Anyjokhoz vonúltak hozzája,

A’ Szűzek kikkel tőltt ez Asztalnak tállya.

Egy felől Fő-Biró’ nagyobb Leánykája,

Tzéresnek már félig meg-értt gabonája,

Az én Euriditzém űl közel hozzája,

Ki velem a’ nótát néha mondogályja.

Mogyorósi Trézsi űltt közel e’ mellett,

Ki Szűz Dejánirá módjára zőldellett,

De szomszédja Faunus Tsoknyai nem kellett

Ennek mert nagy orra két-rétűnn lehellett.

Nimfák’ Apja tartja leg-hától a’ széket,

Tatai, és visel a’ lábán egy kéket,

Mert midőn a’ minap kapkodna ló-féket,

A’ ló a’ lábába ütött egy vas-éket.

Ennél az asztalnál kéz-fogót tartának,

A’ kiket el-mondék vendégek valának,

Másik keze felől a’ Nimfák’ Anyjának,

Helyet az új Házas Ifjaknak adának.

Elől a’ meny-Aszszony Jursits Nánitzája

És ezen hátúlsó asztal’ Helenája,

Menelaus Férje mellett a’ szoknyája –

Kár, hogy a’ Nősténynek nem kan a’ mátkája;

Mert Orosz Trézsia Náni’ Vő-legénnye,

De e’ Meny-Aszszonynak a’ Vő-legény Nénnye; –

– Isten adta egy pár erőtlen edénnye!

A’ Leány Leányt vett Feleségűl. – Ennye!

Az E e-ből jav.

Magyarósi Juli nyoszolyó-leánya

Ezen Házasságot egy tseppet sem bánnya

Ez ama’ Neptunus’ egy karikliája

Piros rózsát mutat mikor nyílik szája.

Vivant! ezen új párt biz’ én-is szeretem,

’S ha nints kinek másnak, magam’ ígérhetem,

Egy ingre gatyára hogy le-vetkeztetem,

’S magamat egy ágyba szépen le-fektetem.

Igy vagyon egymásnak által ellenében

E’ két Úri asztal űltetve rendében,

Kik közt mint Fúrmender éppen közepében

Meg-űltt Merkurius Lengyel-süvegében.

A’ sótalan ro’s ez most nintsen kalapja,

De lógg tsizmájának két-felől két tsapja,

Ki emitt Júnótól a’ szót ’s hírt fel-kapja,

És a’ mit parantsol Jupiter az Apja

Által-viszi ama’ Szűzek’ asztalára,

’S a’ mit ott hall adja emennek tudtára,

Vagyon mindeneknek kész szolgálatjára

’S halgat a’ vendégek parantsolatjára.

Diánna ki ételt, ’s Bákhus ki bort adott,

Ez Úri Asztaltól még most kinn-maradott,

Egyik a’ bort lesi, a’ másik a’ vadot,

Máskép’ a’ vendégség jól meg-szaporodott.

Élyjen az Uraknak szép kompániája,

Lehessen szerentsém másszor-is hozzája.

Vivant! – De el-fáradt az Orféus’ szája,

Kezdje már a’ Fébus húros mu’sikája.

Ez Bált melly Szent-Gáli Nemesek’ jósága

Köszöni az Urak’ tisztes társasága,

Élyjen. Szívemnek-is ez a’ kívánsága

Szent-Gáli Nemesek’ egész sokasága.

íratott 1784-dikbenn.

ugrás a szövegforráshoz

AJKAI VESZEDELEM.

Vagy annak le-írása: miképpen akartak egy pár Főld-mérőt a’ peres-főldönn agyon-verni.

Egy Beréndi, Rendeki, és Ajkai ember, egyűtt-beszélgetnek.

Beréndi.

Hallottad-e Koma! hogy tegnap Ajkában

Nagy tűz vólt a’ Falunk’ határ’ szomszédjában.

Rendeki.

Én ugyan valamit tudok a’ lármában,

De nem tudom, mi vólt mi nem? valójában.

Beréndi.

Nem sokkal dél-előtt hoszszassan hallának

Síralmas hangjai gyászas harangjának,

Mellyek, hogy Beréndenn fülembe jutának,

Sok gondolatokra sok okot adának,

Mert olly idő tályban hallottam a’ hangot,

Mikor imádságra sem vonnak harangot,

Sem hóltnak nem adnak vég-tisztesség’ ’s rangot,

Tűznek gondoltam hát, de nem láttam langot.

Rendeki.

Hát ha nagy és terhes felleget látának

’S az esső elejbe úgy harangozának,

Vagy tán a’ Faluba Püspőköt hozának,

Kinek tisztességet haranggal adának.

A sor végén álló vesszőt pontra javítottuk.

Beréndi.

De tűznek kellett ott Komám Uram! lenni

Mert a’ tűznek szoktak ollyan jelet tenni,

’S láttam, mint-egy hegyről eszre tudtam venni,

Sok embert sietve haza felé menni.

Rendeki.

Meg-lehet, ehol jön egy ember Ajkárúl,

Ajkainak nézem vad ábrázatárúl,

Kérdezzünk valamit tőle a’ lármárúl,

Hadd tudjunk bizonyost eről a’ tsudárúl. –

– Honnan jön Kend Szomszéd?

Ajkai. Ajkárúl.

Rendeki. Melly felé?

Ajkai.

Rendek felé megyek sőt Rendekbe belé. –

– El-mentt az Ingy’sellér?

Rendeki. Még

Az M m-ből jav.

reggel.

Ajkai. Reggel-é?

reggel-e? Rímelés szerint jav.

Köszönyje, hogy magát ebűl nem viselé.

Mert, ha a’ Pörösre, jött vólna lántzával,

Mind lántzát, mind magát a’ fejsze-fokával,

Majd meg-egyengettük vólna; – már modjával

El-vóltunk a’ lesbe rendelve sorjával.

Rendeki.

Tán hát azért verték a’ harangot fére?

Ajkai.

Azért ám; hogy ki-ki annak a’ neszére

Készen legyen ’s kapjon villára fejszére, –

– Ki-is omlott vólna az Ingy’sellér’ vére.

De vólt még-is esze, mert még a’ Peresbe

Tsak bele sem lépett, – el-mért egyenest be,

Már mi imitt-amott renddel a’ fűzesbe,

Várván, fegyveressen készen vóltunk lesbe.

Rendeki.

No,

A szó után álló vesszőt pontból javítottuk.

– hiszen el-ment már nem kell tőle félni,

Ne restelyje hát kend szomszéd el-beszélni:

Mit lehet e’ zajos lármárúl itélni? –

– Mi nem tudtuk a’ nagy kongást mire vélni.

Ajkai.

Úgy vólt biz’ a’ szomszéd! hisz’ én el-mondhatom,

Én vóltam a’ Spion, leg-jobban tudhatom, –

– Még ma-is ugyan tsak az vólt akaratom:

Hogy el-ment-e vagy nem? én majd ki-kutatom.

Az Ingy’sellér maga mondotta magának,

Ennek a’ mi Falunk egy Főldes-Urának:

Hogy ő Rendekre megy. – De

A D d-ből jav.

talán Ajkának

Nem tudta Rendeket lenni szomszédjának.

Ezt az a’ Főldes-Úr hallván Tót-Vá’sonyba

Félt, hogy majd a’ Perest el-mérik, – azomba

Ajkára ekszpreszszust kűldött alattomba.

Rendeki.

(Tán nem tudta hogy sok Ajkánn a’ goromba?)

Ajkai.

Bódén ment keresztűl a’ követ Ajkára,

Ott az Ingy’sellérre rá-talált magára,

Kí maga mondotta; hogy senki szavára

Nem megy mérni senki’ peres jószágára.

Ajkánn meg-beszélli a’ Követ ezeket,

Hogy Uraim! hólnap mérik ám Rendeket,

Vigyázásba legyünk én kérem Kenteket,

Hogy bele ne mérjék a’ peres főldeket.

E’ szóra az Urak mind öszve-gyűlének,

A’ parasztok közt-is rendelést tevének,

Engem’ a’ kit tartnak Falu’ elejének,

Mint leg okossabbat Spionnak kűldének.

El-mentem; ’s a’ Zsidó’ házánál sert vettem,

Mit akarok mit nem? nem-is jelentettem,

A’ Rendekiekkel beszédbe eredtem,

’S őket beszéd közben okossan r’á szedtem.

Tegnap jött hozzájok egy Úr úgy mondának,

Ma Város-Lődrűl-is másokat hozának, –

– Ma van a’ kezdete a’ mérő-munkának,

’S még a’ peresben-is mérni akarnának.

Nem kellet nékem több; én tsak el-sietek –

– Tudom már a’ dolgot. – Már

Az M m-ből jav.

jó hírt vihetek, –

– Az utonn magamban örűlök, nevetek,

Hogy illy fortéllyossan bánhattam veletek.

No – meg parantsollyák: minden talponn légyen.

Mert, a’ ki a’ peres-főldre ki-nem mégyen

Az Uraság attúl négy foríntot végyen,

Annak pedig tsak egy pénz híjja se légyen.

Az Ispány Uramnak kaszási vóltanak,

Annak még az Urak ollyan jelt adtanak,

Hogy maga ’s munkási arra vigyázzanak,

Hogy ha harang kondúl, haza szaladjanak.

Kűldöttek azomba szemlélő leseket,

Hogy ha látják jönni az Ingy’selléreket

Tsak hírtelen Ajkánn jelentsék ezeket,

Majd adunk mi úgy-mond fejszés embereket,

Az nap semmi sem vólt tekergésünk bére,

Mert még az Ingy’selér Kis-lőd felől mére,

Haza mennek azért a’ lesek estvére

De kap ki-ki másnap botra szekertzére.

Ki-megyünk a’ lesbe ismét ’s tábort járunk

Féltettük meg-vallyuk az igaz Határunk’,

Tsak nem egész délig sokat lessünk, várunk –

– Mert tsak rá vigyáztunk, hogy ne légyen kárunk.

A’ mint az erdőbűl egy dombra fel-hága,

’S meg-álla Ingy’selér Uram ő Nagysága

Tsillámlik távolyrúl a’ veres nadrága

Bezzeg, meg-nyílt akkor a’ szemünk-világa.

Egyik a’ másiknak újjal mutogatta;

Szívünket a’ méreg egész’ el-futotta,

Egymást a’ sok les-társ eképp szóllogatta:

Jön ám az Ingy’sellér, – ott van, az – atta.

Hírtelen a’ lesek öszve szaladtanak,

Most mindjárt el-mérik ollyan hírt hoztanak,

Tsak hamar harangot, – hamar kondítanak,

Mellyre a’ munkások öszve-tódúltanak.

Botra Paraszt-ember – Nemessek puskára,

Talpra legény! – baj van – fejszére, kaszára!

A’ kinek egyéb nints, gyűjtő fa-villára. –

– Gyerünk; az Ingy’sellért várjuk vatsorára.

Meg-sem eléglették az egy adott jelet:

No! rajta még-egyszer, – tsendíttsünk még felet,

Görbe vak-Jantsira bízták a’ kötelet,

Ki Északrúl nézi merre van nap kelet.

A’ harangot fére vervén másodszor-is,

Újjabb zene-bona támadott akkor-is,

No! tsak rajta rajta! leszsz ma halál, ’s tór-is,

Hiszen, vóltunk már mi illy tsatánn mászszor-is.

Pap, ’s Mester a’ Puszta-Templom mellől leste,

Miként vágatik-le az Ingy’sellér’ teste,

A’ Mester azt, mivel virraszsza majd este?

A’ Pap pedig reá a’ teksztust kereste.

Ment három Főldes-Úr az egész Ajkával,

Ott vólt az Ispány-is számos kaszájával,

Megyünk a’ pörösre s’ meg-állunk sorjával

Készek szembe szálni a’ Török-Hadával.

Még az Aszszonyok-is kardra kerekedtek,

Ki-sütő-lapátot, ki sodró-fát szedtek,

A’ várt tsata-helyre öszve-seréglettek

És mind egy vásári zenebonát tettek.

Rendeki.

Óh nyomorúlt elme! óh világ’ tsudája!

Vad, de nem fél tsetsű Ámazon’ fajtája! –

– Ajkai férjfiak’ szegény Ármádája?

Hogy még Aszszonyok-is kellettek hozzája.

Ajkaí.

Vártuk-is sokáíg, – de mind tsak híjjába,

Mert el-mért a’ pörös főldnek szomszédjába.

Rendeki.

Szerentsés ember vólt bizony valójába,

Hogy nem akadt a’ vad Parasztok-markába.

De minek már annak ollyan gyilkos szerek

Fejsze, kasza, villa, bot Paraszt-fegyverek.

Ajkai.

De tsak hamis az a’ veres gatyás gyerek,

Ollyanból lesznek ám a’ tűzes emberek.

Rendeki.

Bizony pedig annak nem-is vólt eszébe

Be-mérni a’ kentek per-patvar főldjébe. –

– Jobb lett vólna bizony addíg ’s a’ helyébe

Dolgozni, mint nézni ott egymás’ szemébe. –

– Tudom én. – Én

Az É é-ből jav.

vóltam a’ zászló-tartója,

Mikor ki-jött hozzá a’ Falu-bírója,

Hogy várja a’ peres’ sok óltalmazója,

’S meg-akarják ölni, mellytől Isten ójja.

E’ hírt az Ingy’sellér hallván tsak nevette;

És mindjárt a’ Bírót hozzájok kűldötte.

(De talám nem ment-el) és meg ízentette:

Hogy időt tőlteni kár leszsz ő érette.

Hanem, ha az Urak magok el-jönnének,

És a’ duktussokonn vezetők lennének,

Azt kedvessen veszi, ’s tartja szerentsének;

De úgy-sem

A kötőjelet vesszőből jav.

mérné-el, ha haza-mennének.

Elég rút vólt bíz az. – Sőt

Az S s-ből jav.

kár-is és vétek;

Hogy ollyan haramjás zendűlést tevétek; –

– Pedig ha látnátok, majd meg-se mernétek

Ütni, mert az ugyan nem veszne belétek.

De ha már egy falú egy pár Ingy’sellérre,

Ment-is, tsak harangot ne vert vólna fére –

– Szégyen tér biz’ azért a’ kentek fejére,

’S mondhatom: Ajkának szép hír leszsz a’ bére.

De, hogy-is mertétek ’s ki engedelmével!

Gondolom: hogy sem Pap’ sem mester hírével

Kongatni? – ’S

Az S s-ből jav.

arra lett nép’ fel-zendűltével

Így bánni a’ jámbor Isten’ emberével.

Ajkai.

De azért Hétfőnn-is meg-lessűk ám őket,

Vígyázunk, ’s rá várjuk majd a’ veszendőket. –

– Az őrdög-is hozta a’ meszsze nézőket

Közinkbe, – az illyen Ingy’sellérezőket.

Rendeki.

Jobb-is ám; hogy ha már egyszer el-kezdtétek,

Okos híreteket már tsak nevellyétek, –

– Bizony ha akarná bár mint őríznétek

El-mérné, mikor ti észre sem vennétek.

ugrás a szövegforráshoz

Megyesi Somogyi János Úrhoz, mikor még T. Nem. Vas-Vármegyének subst. Vitzé-Ispánnyává tétetett.

Vivat! hát tsak ugyan Vitzé-Spánnyá leve?

A’ kit a’ mi szívünk régen azzá teve, –

– Nagyobbodott újjabb nagy ranggal nagy neve

Annak, kit Nemzete Nagynak szűlt eleve.

Kitsiny a’ mit nyertél véred’ nagy diszének

De nagy, Ifjúságod’ kitsiny idejének, –

És szép akármellyik Ország’ Nemessének

Tétetni, az egész Nemesség’ Fejének. –

Valóba nehéz vólt nékem el-találni,

Hogy bátorkodjam-e hát aggratulálni,

Hogy ne kelljen míg ezt akarom próbálni,

Vagy kellettlenné vagy tsapodárrá válni,

Mert noha örömmel ’s vígann érezdetem,

Hogy ékeskedhetik Neveddel Nemzetem,

De mivel ezt hozzád kitsinynek vélhetem,

Félő; hogy kellettlen lészen tiszteletem.

Ha pedig ezt tészem Levelem’ tzéljának,

Hogy kitsiny ez a’ rang Nemzeted’ rangjának,

Félő; hogy tsapodár ’s színes Poëtának

(A’ mihez nem tudok) lenni mondanának.

Nagy-is hát, kitsiny-is kevés-is elég-is,

Kevesenn kezdődik lám az elégség-is,

Alatsony elöször a’ nagy Dítsősség-is,

Gráditsokonn menve adódik az ég-is.

Méltóságos Atyád fegyverrel nevelte

Nemzetét, ’s Nagyságos Rangra-is emelte,

Öttsét a’ Papi Rend Istennek szentelte,

’S Fő-Apáturjának Benedek rendelte.

Nagy rang, nagy a’ név-is, de úgy következett

Hogy a’ nagy érdemű Somogyi Nevezet

Fogjon Thémissel-is János Úrba kezet,

Kit Thémis magának le-is kötelezett.

És így a’ Márs’ Fija ’s Minerva Szűlette

A’ Jusztiniánus’ palástját fel-vette,

Attyának kard’ vasát meg-dítsőítette,

Mikor Vas-Vármegye Vitzé-Spánnyá tette.

Élyjen Nemes Hazánk’ dítsőíttésére,

Nevelkedjen rangja szívünk’ örömére

Álljon-fel Asztréa’ erősíttésére,

A’ mérö-serpenyőt tartó jobb-kezére.

De adjon Júnó-is ez Márs’ gyermekének,

Olly indúlatokat páratlan szívének,

Mellyek tzáfolói óh vajha lennének,

Ez Vitzé-Spány Ifjú ’s nőtelen Nevének.

Ez Vers-író pedig, ki Vers’ sorotskáját

Vivátonn kezdette ’s arra nyítja száját,

Kéri a’ Nagy Úrnak Úri grátziáját,

’S Viváttal teszi-le utóbb-is pennáját.

ugrás a szövegforráshoz

Assessor Ördög Pál Úrhoz egy tréfás Levél Pál-Fordúlására.

Indúlj édes Músám! fúvj Márs készűletet

Tudod, hogy Tégedet meg régen’ szeretet’,

’S mára-is vár pedig tőled tiszteletet

Pápában egy Ördög’ ágyából szűletet’,

Ne resteld útadat oly közelre tenni,

Mert magadnak menni szeb’ lesz’ mint izenni,

Külömben-is szép lesz’ most Pápára menni,

Mert ott a’ tántz miatt nem lehet pihenni.

Őrdög ez, de sokból ma Angyalt tsinála,

Mert ollyan Angyal-szó zendűlés van nála,

Melly a’ lankadt testben frisseb’ vért formála,

– Jól vagyon – úgy-is ma Saul Pállá vála.

Kezd-el hát gyönyörű Győrből az útadat,

Siess, ’s mindjárt Tétenn változtasd lovadat,

Keresd-fel Pápában fennt írtt szállásodat,

’S Az Őrdög’ markába ajánlyad magadat.

Követet kűldj-elől gyors Kurir’ módjára,

A’ ki mihelyt el-fog érkezni Pápára,

Könnyen rá akadhat Őrdög’ Pál’ Házára,

Tsak a’ Mu’sikának vigyázzon hangjára.

Meg-rántja Lerántsits húros száraz fáját,

Ekhóssan feleli más a’ szekundáját,

Dob-szóra drombolja bőgősse bordáját,

Kettő harsogtatja görbe trombitáját.

Menyj oda sok tisztes Vendégi közé be,

Állj-meg, a’ Bandának által ellenébe,

’S köszöntvén ezen víg sereget rendébe,

Mond ezt: Őrdög Pálnak nézvén a’ szemébe.

Elyjen az! a’ kinek öröm-poharára

Ennyinn öszve-gyűltünk Pál-Fordúlására

A’ Tántz és a’ pohár, de ne ám sokára,

Hadd fordúljon ezen Őrdög’ kurirjára.

1785

ugrás a szövegforráshoz

Ro’sos Antal Úrhoz.

Sárgúl a’ ro’s-virág – Szombatra meg-érik,

Melly sótalan ro’sot sokann kik esmérik,

Hogy meg-arathassák Vasárnapra kérik,

De néki az útat hólnap Szírtzre mérik.

Nem lesz szerentséje sem Rohadt Mávának

Sem a’ Felső-Őrsi Ignátz’ Bandájának,

Kit Pán Diánnával ketten koholának,

’S tettek Mu’sikusok’ ’s Vadászok’ Apjának. –

– Mikoron épűltek Nagy Trója várának

Falai; már félíg épűltt bástyájának

Tetején feledte húrjait lantjának

Apolló, szerzője a’ szép Muzsikának,

Melly lanttól a’ hangot a’ fal úgy be-vette,

Hogy mikor az utánn sétáltak felette,

A’ hangot a’ bástya akkép ejtegette,

Mint mikor Apolló lantját veregette.

Ha ott nem találom Házánál Gazdámat,

Ez hírtelen készűltt tsekély mu’sikámat

Ott hagyom, ’s most rakott falad ez nótámat

Repetálja a’ minn kezdtem ez vers-számot.

Valahányszor lábad’ nyomja kerítésed

Ez lesz sótalan ro’s első köszöntésed;

De jobb, ha Szombatig lehetne késésed,

Akkor tisztesebben lészen tisztelésed.

tiszteléséd Rímelés szerint jav.

Hát már tsak hijjában oda fáradnának,

Három szép Fijai Ignátz’ Bandájának,

A’ kik néked ollyan köszöntést adának,

A’ millyent először Vénus a’ Fijának.

Ha lesz szerentsém jó – ha nem, azt sem bánom.

Élyjen Ro’sos Antal, most-is azt kívánom

Hanem (a’ mi mostan hogy el-múlik, szánom)

Kérem: másszor legyen az a’ Dínom-dánom.

ugrás a szövegforráshoz

Egy természettel Poëtává lett Nemeshez Szente Ferentz Uramhoz.

Szent-Király’ Szabadjánn derék ember Szente,

Mert ezt Poétának Fébus fel-nem kente,

Még-is neki számos titkot meg-jelente

A’ betűs pásztor-bot, ’s szőrös juhász mente.

Tán nyáját Pégázus’ halmán legeltette,

’S botját az ott fakadtt forrásba ejtette, –

– Akár-hogy – tudom: vólt valaha mellette,

Mert szebben a’ sípot Pán sem billegette.

Fogadott Fija ez talán Minervának,

Ki Vitéz ruhában, talpra az Attyának

Fejéből ugrott-ki, mint illett magának

Ezen természeti bőltseség Annyának.

Ez Szentét-is bőltsnek nem Attya nemzette,

De a’ mit tud nem-is oskolákból vette,

A’ tsupa természet Vers-íróvá tette,

Igaz hát, hogy Szente Mínerva’ szülötte.

Im’ a’ pásztori bot nézd-el mivé vála,

A’ tyúk a’ szemetenn gyöngy-szemet talála,

Pedig, mind természet’ ajándéka nála,

A’ mi e’ Szentéből Poétát tsinála.

Már most Vírgiliust Titirus meg-ette,

A’ Názó’ lelkének két mértékét vette,

A’ több Poétákat tsupa tsúffá tette –

– ’S hát a’ természettűl ez ki-telhetett-e?

Minden Istenekkel van társalkodása,

Mindeniknek nála vagyon rajzolása,

Vajha ártalmára a’ Bákhus’ forrássa

Ne lenne, nem lenne Szentének úgy mássa.

ugrás a szövegforráshoz

Epithalamicum.

Hát meg-van tsak ugyan a’ mit szíved vára

Szép Ifjú! (egy szép párt páratlan ágyára)

Mert ma, Kedvesednek ma Lakadalmára

Fel-gyűltt sok Úri nép kedved’ látására. –

– El-mene Pap János a’ Vénus’ kertjébe,

Hol egy téli Piros Rózsa hevenyébe

Tűntt ráró módjára ragyagó szemébe

’S r’a néze, meg állván néki ellenébe’.

Meg sem elégedett tsak a’ látásával,

Hanem a’ léleknek kész akaratjával,

A’ leg-első látást a’ rózsa’ hasznával

Más négy érzékenység követé módjával.

Meg-szaglá ’s jelenté első kívánását,

Hát mindjárt nagy gusztus követi szaglását,

Hozzá szóll; a’ rózsa mindjárt szóllja mássát,

Melly meg-tsiklándozá érzékeny hallását

Végre az ártatlan Táktust-is próbálta,

Mert a’ mint a’ rózsát fenn-állva tálálta,

Le-törte, bár kezét sok tűske szúrkálta, –

– Hátra még egy táktus, mert még el-nem hálta.

Tövis között terem a’ rózsa virág-is,

Meg-szúrja kezedet, ha tör-is ha vág-is,

A’ szépet köröm köztt tartja a’ Világ-is,

Nehezenn készűl-meg tsak egy Házasság-is.

Tudom: és meg-merem mondani szemedbe,

Hogy mihelyt ez rózsát meg-láttad mentedbe,

Mindjárt le-szakasztni vólt vala kedvedbe;

De áll’tt hol egy hol más tüske ellenedbe.

Én ugyan, ha illyen rózsára találok,

Egy két szúrást érte tűrni nem sajnálok;

Ez virágos kertben még tsak most sétálok,

Hiszen ha erőltet, majd én-is próbálok.

Bóldog-is a’ kertész, bóldog valójába,

A’ ki illyen rózsát szorít a’ markába,

De még a’ rózsa-is bóldog ám magába,

A’ ki illy kertésznek megy meleg ágyába.

Mert nem nagy mesterség; holmi roszsz kórókat

Tördelni ’s azokbúl kötni koszorúkat,

De illyen rózsákat télben piroslókat

Nagy szerentse kapni magához-valókat.

Nem nagy dolog kapni vagy nyúlat, vagy ebet,

De nehéz Dám vadonn nyíllal ejtni sebet.

Nehéz fátzánt fogni (de könnyű verebet)

Vagy más igen kedves madárt szépnél szeb’et.

Tett, ez madarász-is egy szép madárkára

Szert, mert tsak nem régenn fel-vontt hálójára

Őnként szállt egy madár, ’s úgy néz vadászára,

Mint még eddig nem vólt ’s most akadt párjára.

Szerentsés madarász a’ ki szerentsére

Illyent kap, ’s vádászni nem megyen meszszére,

Kivált, ha a’ madár, kit kerít kezére

Őnként maga r’á száll ártatlan lépjére.

Bóldog-is a’ madár bóldog valójába,

A’ ki szép vadásznak kerűl hálójába,

De a’ madarász-is bóldog ám magába

A’ ki szép madarat zárhat kalitkába.

Reménylem nem szánja be-zárni magát-is

Vele, ’s úgy tsinálni azt a’ kalitkát-is,

Mint örökös helyét ’s kedves szállását-is,

Hol tartja mind magát, mind a’ madarát-is.

Öszve-is rekeszti őket a’ szeretet,

Mellyel madarának kedves hálót vetet’,

Most látnak mind ketten ollyan ki-keletet,

Mellyet sok madár bántt, de ez tsak nevetet’.

Régen’ a’ vitéz Márs’ szerelme fel-gyúla

Vénusra, de a’ hártz Vénusonn sem múla,

A’ szép az erőssel egy ágyba szorúla;

De míg jádzanának a’ nap meg-újjúla.

Kiket, hogy Vulkánus az ágyban talála,

Tzérna-szálnyi vékony vas-lántzot tsinála,

Öszve-köté őket, ’s nevetve sétála

Előttök, a’ midőn Vénus Márssal hála.

Mondja-meg Vő-legény Uram hamarjába

Illy láthatatlan lántz, van-e a’ bóltjába?

Ah! ha el-lophatnám. – Nem

Az N n-ből jav.

lopnám híjjába.

Lennék én Vulkánus a’ háló-szobába.

Ez bólt a’ szerelmes szívnek kamarája,

A’ szívnek szerelme az a’ lántzotskája,

Vulkánus, az égő szerelem fáklyája

Vő-legeny Uram Márs’ Vénus a’ mátkája. –

– Akar-hogy van; – a’ Te szíved ezt szerette,

Nem-is kívánsz egyéb társot ő helyette,

Oh bizony Isten az a’ ki ezt szerzette,

’S a’ ki köztök ezt a’ szoros kötést tette.

ugrás a szövegforráshoz

FARSÁNG-BÚTSÚZTATÓ.

Ex Campania Anno 1784. 24. Febr. – Stanislaus Ivó de Bor-kő, Magnific Liberi Patris Vinosi Bachi, de monte Tokaj, perpetui in Szeg-Szárd, Arcis et Dominiorum Badatsony et Somlyó Haereditarii Domini Legitimus, Festő Iszidori, in diem 7. Jan. 1784. incidente, in Conventu Le-okadiae constitutus Plenipotentiarius, amicis suis, Maribus et Foeminis, Vetulis aeque ac Junioribus hactenus Weszprimii in Hungaria Farsangizantibus, jam vero ascolios Bachi utres per adventantem tredecimum Apostolum evacuari, hisque Bachanalibus finem imponi metuentibus salutem et amicitiam.

Bene recordari possunt praetitulatae Dominationes Vestrae qualiter

Ezen esztendőben el-múltt már hét hete,

Hogy Innepeimnek vagyon nagy kelete,

A’ mellyekben, a’ mit szívetek szerete,

Tántzban ’s muzsikában elég részt vehete.

Diánna-is nem rég’ jól meg-vendégele,

Ott vólt korusostól Apolló-is vele, –

– Sokszor a’ torkotok száraz kortyot nyele,

Múzsika vólt bora ’s tántz az eledele.

Édes Arany időm! be hamar el-múla,

Fényes napom ködös fellegbe borúla.

Kedvem, melly szívemre bokrosan todúla,

Ma a’ szökő-nappal már fére-vonúla.

Eddíg sok Vő-legény az ágyas-házába,

Szép Meny-aszszonyának borúla nyakába

Más üres kosarat nyervén, bánatjába

Örömét kereste más lakadalmába.

Sok, fundamentomát mind bóldogságának,

Mind jövendő-béli síralmas sorsának,

Mostan vette-meg – ha kinek hagyának,

Hólttig-való társot szerzeni magának.

Sok, hogy el-nyerhesse szép Atalantáját,

El-szórta érette sok arany-almáját,

’S majd az utánn nyítja síralomra száját,

Látván, oroszlánnyá változott mátkáját.

El-néztem nevetve sok bor-nem-iszákat,

Miképpen majmoltak részeges formákat.

Sok hóljagos talpat, fájós láb-ikrákat,

Láttam, ’s a’ tántz miatt tántorgó bokákat.

A’ hegedű-hangját alíg érzettétek,

Már tántzos-indúlat ütköze belétek,

És ha vendég-hivó érkeze felétek

A’ lábnak a’ tántzra nem mozdúlni vétek.

Ha pedig a’ tántzba nem invitálának,

Van mód; – öltöztetek talpíg Maskarának,

Pedíg, ha kik vagytok? mások nem tudnának,

Magatok képe-is jó vólna lárvának.

Emez igazgatja haj-tővel dupéját,

Másik duplán, triplán tornyozza taréját,

Tsinál a’ fejébűl Sas-kesejűt, héját

Az Őrdög ha tudná festeni portréját.

Némellyik a’ haját máséval neveli,

Másiknak a’ haja tollal vagyon teli,

Sok a’ postscriptáját kövérre neveli.

De a’ két tsipejét tsak nappal viseli.

Sokszor mámorossan kelletlen-is ettünk,

Sokszor álmos észszel kéntelen nevettünk,

A’ pénznek leg-nagyobb boszszúságot tettünk

Mert minden muzsika-hangot pénzen vettünk.

De jól van. – Most

Az M m-ből jav.

vala ezeknek mind helye

Mind modja, órája, napja és ideje,

Most keveredhetett-fel az agy-veleje

A’ kinek külömben helyén van a’ feje.

Az egy Péntek Szombat a’ nyúgodalmotok,

Egyébkor nints köz-nap, nints vasárnapotok.

Tsak hogy azt idővel, hogy most vígadtatok

Meg-ne sírassátok valaha magatok.

Én-is mivel Bákhus személlyét viseltem,

A’ Zászlója alá sokat fel-szenteltem,

’S míg a’ múlatsággal torkíg be-nem-teltem,

Sokszor kedvetekért sok meleg port nyeltem.

Most pedig, már Bákhus bútsúzik tőletek,

A’ kinek még eddíg innepet ültetek,

El-megyen és tovább nem marad veletek

Ha ugyan már vele meg-elégedtetek.

Azt mondja, hogy eddíg hússal tartottátok

Ezután vaj, tsik, rák, hal leszsz vatsorátok,

Mellyet ha szerettek már ám ti lássátok,

De ő neki nem kell – hát Isten hozzátok.

Proszit a’ tántz, proszit a’ nyúghatatlanság,

Proszit a’ krapula, és az álmatlanság,

Mellyre nyőg, ’s ekképpen szóll az ártatlanság:

Óh híjjába-való sok haszontalanság.

Vége van ezeknek. – Jaj édes Fijaim!

Hányszor szerelmessen öleltek karjaim,

El-hagylak titeket édes Barátaim!

El-múltak Innepim el-múltak napjaim.

Itt hagylak édesim! itt hagylak titeket,

Nem érzem már tovább szép szerelmeteket,

Nem járhatom tovább öszve-gyűlésteket

Hol gyakrann örömmel néztem kedveteket.

Bőjt leszsz. – Istennek-is időt szentellyetek,

Vagy-is a’ Papoknak vakonn engedjetek,

Míg a’ zőld-fársángban fel-nyitom szemetek,

És újra hörpentek ’s tántzolok veletek.

Nec secus facturi. Datum etc.

Praetitulatarum D. Vestr.

amantissimus

– – – –

ugrás a szövegforráshoz

FŰREDI VADÁSZAT.

Mellyben a’ Diánna arany-lábú szarvassát, vagy a’ mint nékik tettzik Dám-vadját, három Vadász kergette, de mindenik el-szalasztotta.

Kedve kerekedett nem rég’ Diánnának;

Tétis’ a’ Balaton Isten-Aszszonyának

’S annak partján tsergő savanyú-kútjának

Egy kís időt venni látogatásának.

De nem hagyta pusztánn otthon Háza-tállyát,

Ott hagyta a’ hatvan Kisérő-Nimfáját.

El-hozta magával tsak egy Komornáját

Amaz arany-lábú kedves szarvaskáját.

A’ Gratziák jártak ezzel a’ Szarvassal

Kár vólna a’ Hettzbe botsátni Farkassal,

De nem lehet eztet sérteni nyil-vassal,

Hanem ha ki hozzá dörgölőzne hassal.

Vénus e’ Szarvasnak szája’ kedvessége,

Egy Minervát mutat teste’ deréksége,

Nints-is a’ Vadásznak itten nyeresége.

Hanem ha Kupidó lészen segítsége.

El-vál a’ Gróffnétúl e’ szarvas egy este,

Meg-sejti két vadász, ’s már a’ berket nyeste

Érte; ’s a’ szerentsét közelrűl kereste:

Harmadik, e’ kettő mit tsinál tsak leste.

Mind a’ ketten nyílat Kupidótúl kértek,

De hozzá (sűrű vólt a’ berek) nem fértek

Bár magoknak kedves szerentsét ígértek,

Lest keresnek azért ’s egy gunyhóba tértek.

Bezzeg a’ harmadik, mivel hogy sajnálta.

Hogy ama’ két vadász eddíg útját álta

Sűrű vagy nem sűrű, nem igen visgálta

Útját hamarjában jól ki-is tsinálta.

Hajolt a’ szarvasnak gyenge szelídsége,

Hogy akadt kedvének Nagyságos vendége,

A’ vadász’ kedve-is annál jobban ége,

Hogy van készségének egy kis jelensége.

Meg-lövi, gondollya, ha szerit teheti

Már-is jól el-készűlt nyílát emelgeti,

De mivel olly nyílván módját nem ejtheti

A’ Balaton’ partra jobb-kézzel vezeti.

Már itt a’ vadásznak egész kedve tellet

A’ szélben kit Vénus szívére lövellett, –

– A’ Stibli-toppantást szaporázni kellet

Az aprót lépdeső arany-lábok mellett.

Amaz két vadásznak esvén értésére,

Hogy a’ vadat emez keríté kezére,

Mindeniknek sáros epével forr vére,

’S indúlnak sietve a’ Tó’ mellyékére.

Hogy majd ott lest vetnek s’ titkos vermet ásnak

Ez két vadász-kézrűl szarvas el-ugrásnak,

Mondogattya egyik a’ másik pajtásnak,

Hogy az első lővést ne engedjük másnak.

Amaz, míg jobb módot ’s helyt keres magának

Nyíl-vasát hasába verni szarvasának,

Emezek távolyrúl nyomában valának

Részesi akarvánn lenni a’ prédának.

De mivel, a’ kit már tsak nem meg-kötözött

Nem lehet meg-lőni sok vadászok között,

Amaz, míg titkosabb helyekre kőltözött,

Ismét szem-közt egy pár barátba ütközött.

Elől tűz, hátúl víz van kettős ostromba,

Elől barát, hátúl egy pár vadász nyomba,

Nints alkalmatos hely e’ puszta Pagomba,

A’ Szarvas-is viszsza-meg-fordúl azomba.

Meg-tudta-e vallyon a’ szarvas sejteni?

Hogy mikor rá fogát két vadász-is feni,

Harmadik akarja még-is el-ejteni,

’S tettzett-e e’ fortélly? – nehéz meg-fejteni.

Hanem, mivel emez már soká kergette,

’S sok belső tűzeket szenvedett érette,

Szarvassa’ szerelmét el-nem felejthette

Hanem a’ forráshoz viszsza-is vezette. –

– Ez a’ nagy Uraknak szokott vadászatja,

Hogy ha a’ nagy vadat egyszer meg-kaphatja

’S meg-lövi, a’ többit tovább nem zaklatja,

Hanem az ádomást vígann meg-adatja.

Ez vadásznak ugyan nem esett kedvére

Vadászatja, mivel fáradtsága-bére

El maradt, de még-is buzgó Úri vére

Tust vonat el-szaladt vadja’ örömére.

A’ hegyekenn lakó Éolus’ bandáját

Elő-szóllíttatja, – kedves szarvaskáját

Tiszteli, és mint egy kérleli Dámáját,

Hogy mászszor örömest szenvedje Dárdáját.

ugrás a szövegforráshoz

Egy meg-őrűlt vak Leány’ képében egy Ur-finak.

Él még a’ szívemben az Úrnak szerelme,

Haboz most-is bennem az Urért az elme,

Vajha vígasztalná sorsomat kegyelme!

’S szívemet szerelmes szíved’ engedelme.

Ah? ha ényhűlhetne szemem’ látásával,

De úgy bánt én velem Vénus e’ kantzával,

A’ mint szokott a’ jó mén-ló paripával,

Mert jaj! már nem bírok szemem-világával,

De, vajha símitni lehetne kezemmel

Ortzádat, ha immár nem nézhetem szemmel,

Mert vetekszik szívem siralma kedvemmel,

Hogy szíved nem egyez régi szerelmemmel,

Búsítlak-e vagy nem bús Lelkem’ sorsával,

Kezem’ más kezével tett ez irásával

Nem tudom, tudom azt, hogy szívem magával

Nem bír míg nem bírhat a’ tulajdonával.

Sok gondolat járja meg-bódúltt eszemet,

Sok könyvvel árasztják meg-vakúltt szememet,

Ha nem gyógyítja hív szíved hív szívemet,

Nyomba kínos halál várja életemet.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Álom:

Az éjjel, hogy testem, álomnak eredett,

Előmbe olly forma álom kerekedett,

Melly miatt bár az éj nyúgalmat engedett,

Szivemre mint békó sok gond tekeredett.

Fagyos göröngy vala párnája ágyamnak,

Egy kormos termés-kő vánkosa nyakamnak.

Álmomban láttattam alunni magamnak,

’S e’ vala a’ rendi álmadott álmomnak.

Két Aszszony jön vala nekem ellenembe

Szépek; a’ mellyekkel még nem vóltam szembe,

Szűz vólt-e mindenik? nem vettem eszembe,

Nem-is vólt vi’sgálni kötelességembe.

Meg-szóllít az egyik ’s neveze Fijának,

De semmi ruháji ennek nem valának,

R’á nézni szemérmes szemeim valának,

De még-is örűltem illyen szép Anyának.

Mezítelenségit jobban szégyenlettem,

Mint maga, de mivel szép vólt el-szenvedtem,

Végre szemérmessen neki keseredtem,

’S kérdésére illyen feleletet tettem.

Miért vólnék Fijad, nem tudom, szemtelen!

De miért jösz’ hozzám illyen mezítelen?

Miért nem úgy mint ez, ki van veled jelen,

Mellyre kedves szókkal így felel hírtelen:

Ne tsudáld szép Fijam! mezítelenségem,

Mert én Vénus vagyok ’s ez a’ jelenségem,

Rá vett hozzád-való szerelmetességem

Hozzád jönni. – Talám

A T t-ből jav.

el-is érem végem. –

– Hát amaz kitsoda? ki szép Szűz-formába

Melletted áll; Szűzhöz illendő ruhába –

Diánna (felele) az a’ híres Bába,

Az-is veled akar szóllni. – De

A D d-ből jav.

híjjába.

Meg-örűlök ’s meg-jön kedve mord szívemnek,

Nagy szerentse mondék aluvó szememnek

Hogy előttem Isten-Aszszonyi jelennek,

Mind a’ szűzességnek, mind a’ szerelemnek.

Mivel azért úgy is, mind vak bátorságom

Meg-lehetős vagyon, mind kész nyájosságom,

Van a’ szépekhez-is nem kis kívánságom,

Azt kérdem: mit akarsz? meztelen virágom!

Kezd Vénus felelni, de tekervényessen,

Szép szókkal, hogy szava annál jóbban tessen,

Meg-mondom szándékom úgy mond egyenessen,

Fogadd Fijam! szómat és engedj. – Jelessen!

A J j-ből jav.

Én szűltelek Téged’, ha jól jut eszedbe

’S biztam, mint Fijamnak az emberségedbe,

De még nem lehettem mind eddíg kedvedbe,

Már valaha kérlek jó tanátsom’ vedd-be.

Hányszor akartam már vinni veled végbe,

Hogy élhess világi szép gyönyörűségbe,

Mellyet míg kerűlgetsz, eshetsz nagy inségbe,

’S tűzemet kerűlvén kemény

hemény Sajtóhiba, em.

hideg jégbe. –

– Jó Anya! felelek: mindíg szerettelek,

Meg-botsáss, ha eddíg még nem-esmértelek,

Meg-engedj, ha szódra bátrann meg-felelek,

A’ kikkel hitegetsz, nem egyezek velek.

Mit akarsz? tsak hamar mond akaratodat,

Mert meg-útáltatod úgy velem magadat,

Mikor ekkép’ tsűröd-tsavarod szavadat,

Igazán hallottam tsalfa szokásodat –

Ne légy ollyan durva: ismét így felele,

Hogy ollyan bátor vagy, el-ne szaladj vele,

Sokat meg-rontott már a’ szerelem’ szele,

Sok, hogy nem engedett szómnak boszszút nyele.

Jobb, engedd magadat, ’s bízd az én kezemre,

Szolgálok – fogadom az emberségemre –

A’ minap Kupidó adta értésemre,

Nálad vólt, nem néztél sem főre sem szemre.

Most hát magam jöttem, hogy fogjam pártodat.

Ha szaladsz, meg-foglak: jobb add-meg magadat.

Tsak szűntesd egy kitsinyt vak bátorságodat,

Mert ha így harapdálsz, ki-verem fogadat. –

– De hová vezetsz hát? tán az új úttzára,

Mondom a’ melletted álló Diánnára,

Hogy tőlem egy vén eb nem kap húst fogára,

Jobb hát tsak kontzold-fel, ’s edd-meg Vatsorára.

Azért szóll a’ mellett tán a’ Vénus szája,

Mert már a’ Vénusnak régi katonája,

Most-is kezében van Kupidó’ dárdája;

De mit akar ez a’ Világ’ maskarája?

Tudd-meg; hogy sem Vénus a’ Kupidójával,

Sem a’ katonátok álnok fortélyjával

Semmire sem mentek, akarmi formával

Egy inkább Diánna’ mint Vénus’ Fijával. –

– Ne bolondozz: Vénus így felel ezekre,

Bizony nem vagy méltó ennyi kérelmekre,

Hát ha meg-haragszom ’s fakadok többekre,

Júttatlak kéntelen keserűségekre. –

– Eb jádzik. – felelek. – De édes barátom!

Erővel akarsz már velem bánni látom.

De nem fordítom ám nyilaidnak hátom,

Diánna énnékem, nem Venus sajátom.

Akkor meg-szóllala szerelmes szavával,

Diánna; ’s így biztat igen szép módjával:

Jól tselekszed Fijam; lám ki-ki magával

Szabad; ’s mit gondolsz ez meztelen formával.

Légy te az én Fijam, és fogagy’d szavamat,

Hívenn meg-őrízlek én, mint én Fijamat.

Tudom: hogy Te engem’, eddíg-is magamat

Szerettél, szeretlek én-is sajátomat.

Ha nyúgalmat kíván hív szíved magának,

Ne örűlj levele-húllott egy vén fának

Mellynek míg gyökeri ganéjzva valának,

Már régen egy-nehány tsemetét hajtának.

Ez aggottak helyett keress ollyan fákat,

Magadhoz hasonló még fiatalkákat,

A’ mellyek télben-is pirosló rózsákat

Termenek; ’s mint magam illyen Diánnákat.

Fogadom, felelek szavát Diánnának

Annyiban; hogy szívem nem kíván magának

Sem vén fát, sem rózsát, inkább ez Anynyjának

Által-adom magam’ hólttíg Szűz Fijának

És ha már mind eddíg éltem’ virágjában

Nem indúltam bogár utánn bolondjában,

Inkább fekvén a’ Szűz Diánna’ ágyában;

Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.

Ezutánn-is a’ mint futhatok, szaladok

Kupídótól, ’s válét Vénusnak-is adok,

Ez idegen tűztől ha szűzen maradok,

Ha búval fekszem-is örömre vírradok.

Lásd fellyebb. (A szerző jegyzete.)

ugrás a szövegforráshoz

Pindus és Pégázus.

Nehéz útja vagyon a’ Pindus hegyének

Tetején eredett Pégázus’ vízének,

’S míg oda jutának – sokat szenvedének,

A’ kik e’ forrásra víz innya menének.

Tsoportos kővekkel göröngyös ösvényje,

Sok-felé ágozik útja’ tekervényje,

Tövissel van rakva bokros szövevényje.

A’ kényén nőtt lábnak fel-törik itt kényje.

De a’ kinek oda lehetett jutása,

Nem esik híjjában lába’ fáradása,

Ott a’ Fébus’ kertje Pégázus’ forrása.

Nintsen-is e’ helynek e’ világonn mássa.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Borról és Serről.

B. d. D. Paulus Németi ex tempore.

Funde merum vati; reliquis cerevisia cedat,

Utilius merum vatibus esse solet.

Vina fugant duras e tristi pectore curas,

Ergo merum potes, quisquis habere potes.

Igy lehet Magyarúl forditani.

Tőlts tele pohárral bort a’ Poétának,

Igyák mások a’ sert; maradjon magának;

Használ a’ Vers-író restes pennájának,

Ha elébe iszik minden Vers’ sorának.

A’ boros poharak, de úgy ám ha telik,

A’ szomorú szívet bár komorann lelik,

Egy két ital után gyakrann meg-kérlelik,

Bort igyon hát minden a’ kitől ki-telik.

ugrás a szövegforráshoz

Az Ovidius’ Szerelem’ Könyvéből L. I. Eleg. V. Aestus erat etc.

Meleg vólt – ’s már a’ nap kezd’ délrűl le-menni,

Le-dűlék egy kitsinyt az ágyra pihenni,

De be-szoktam félíg az ablakot tenni;

’S igy

Az i I-ből jav.

a’ nap’ sugárbúl egy kitsinyt el-venni.

Úgy szívárog vékony súgár a’ szobába,

Mint a’ sürű berek híves árnyékába,

Vagy, mint mikor a’ nap hajnal’ hasadtába’

Virraszt, vagy le-bújík éjjeli bóltjába.

Illyen fél homályos nap-súgárt szeretnek,

A’ kik szerelmes Szűz’ névvel neveztetnek;

A’ hol a’ szégyennel titkoltt szeretetnek

Kőltött rejtek bújó-helyet reménylhetnek.

Hát im’ jön Korinna: Páfusban szövetett

Lepletskét fél-vállról a’ nyakába vetett,

Hajának ki-bontott ’s széllyel eregetett

Fűrtjével, hó-színű nyaka be-fedetett.

Igy ment el-készűlve ’s illy gyenge ruhába’

A’ szép Szemirámis az ágyas-házába,

’S Lais, kinek édes íze hajdanába’

Sok nyalánk férjfinak maradt a’ szájába’.

Le-kapom palástját, ’s jóllehet a’ selem

Leplen-által testét mind egyre kémlelem:

Még-is a’ kéntelen szemérmű szerelem

Kűszködik a’ vékony takaróért velem.

’S mível úgy kűszködött, mint a’ ki szerette

Ha nem győz – friss kezem hogy ezt meg-sejtette,

A’ fel-adott várat könnyen meg-vehette;

(’S magát a’ vár-őrzőt-is rabúl ejtette.)

Ah! a’ mint vetettem szememet reája,

Be szép vólt takaró nélkűl a’ formája.

Valamint ép szűznek mutatta ortzája,

Úgy egész testének nints semmi hibája.

Vállai mutattak gyönyörű termetet,

Karjait ölelni melly vígan lehetett;

Melyjének gömbölyűnn ki-kerekítetett

Dombja, tapintásra szűletve szűletett.

Kik Parnász’us kettős hegy-formát adának

Menetelessen nőtt haskója dombjának.

Hoszszatskán, de kartsún’ termett derekának,

Tzombjai; két markos oszlopi valának.

Mit-is számlálgatom minden részetskéjét,

Talpíg hiba nélkűl találtam személlyét;

Irígylik tagjaim szemem’ szerentséjét,

’S testemíg szorítám gyenge testetskéjét.

Tudod már a’ többit – lassú pihegéssel

Pihentetjük egy-mást kőltsön öleléssel,

Ah legyen többször-is illyen delem; és el

Nem-tserélem, a’ szép hajnal repedéssel.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Nagy Magyarhoz a’ Magyar Nyelv’ el-hagyattatásáról.

’S hát

A h H-ból jav.

fáj? óh Nagy Magyar! mikor ellent-állnak,

A’ Magyar Nyelv’ egét támagató vállnak,

Nem hogy Herkulesként rajtad könnyítnének

Hogy tsillagink frissebb forgással mennének. –

De nem vész-el azért régi Nyelvünk’ rangja,

Hogy sok Haza-finál idegen a’ hangja,

Az Írót, nem Magyar Nyelvünket útálják,

A’ kik írásodat mord szemmel vi’sgálják. –

El-higyd, a’ Felség-is, hogy a’ minapába’

Német szót parantsoltt a’ Magyar’ szájába,

Nem a’ Magyar Nyelvet akarta pusztítni,

Hanem a’ Deákot Németre fordítni.

Hogy így ha ez a’ nyelv nálunk-is bővűlne,

Nemzetünk más néppel jobban edgyesűlne. –

Hogy pedíg nyelvünket tsak-nem ab’a hagy’a

A’ sok Nemes Magyar, ’s Nemzetünknek Nagy’a:

Szűletett nyelvünkön hogy ritkán beszélnek

Azok kik Magyarok, ’s Magyarok’ közt élnek

Nem tudnak Magyarúl az okozza bennek,

’S nem a’ meg-útálás leg-főbb oka ennek.

El-szoktak nyelvünktűl nagy társaságokban,

Járván imitt amott külső Országokban:

’S ha tíszta Magyarral itthon beszéllenek,

Roszszúl esik a’ hang, szóllni szégyenlenek.

Sőt az Úr-fiak-is a’ nagy Udvarokban,

Nőnek Német, Olasz, Frantz társaságokban;

Idegen tselédek forognak mellettek,

Kik a’ szolgálatra jobban rá szűlettek. –

Lehet: hogy a’ szégyen utálattá válhat,

Végre annyira-is nőhet az útálat,

Hogy a’ Magyar nyelvnek gyarapítójának

Ellent-is kívánnak állni szándékjának.

De hogy maga Hazá’ nyelvét ne szeretné

Valaki, ’s – – itt azért üldözhetné,

Nem lehet – akarmint gyanakodj íránta,

’S hát ha nem-is Magyar vólt a’ ki meg-bánta.

’S tán személlyed íránt-való gyűlölsége,

Lett Anya-nyelvünknek illyen ellensége. –

Mert ha viseltetünk néha gyűlölséggel

E’hez, vagy ama’hoz; noha jót ’s jó véggel

Tselekszik ugyan az; haragszunk arra-is

A’ mit tsinál, noha érdemes munka-is. –

De mi az? a’ miért téged’ gyűlölhetne

Valaki, ’s olly kemény ellenség lehetne?

Mit vétett, egy kedves Hazáját szerető?

Egy alélni kezdett nyélvet elesztgető,

Mind szent, mind világi bőltsesség’ túdója,

’S annak egy részinek hajdan tanítója.

Egy nyelv, melly sok nyelvet forgat bőlts szájába’

’S közönségesíti kedves Hazájába’

Mit vétett Pindarus’ elméjével bíró

Egy ’s kedves Hazáját szerető Vers-író? –

De szabad-e inkább nekem azt vi’sgálni:

Mit vétett, vagy minn kell néki sírdogálni?

Talám Magyarsága bajját ki-találom:

Vajha találmányom mese vólna ’s álom. –

A’ régi tudósok bőlts leleményekkel,

lelelményekkel Sajtóhiba, em.

Sok vétket festettek szabados nyelvekkel,

Kik magok (’s elméjek’ tudós találmányji)

Ebekrűl nevezett bőltsek’ maradványji.

Számos meg-hólt lelkek azért haragvának,

’S tsúfolta Menippust Káron-is kutyának. –

A’ te elméd-is tud hasonlókat lelni,

’S mivel hogy Magyar vagy, nem tudod el-nyelni;

(Sok Könyv-nyomtatóknak szívét így sértetted,

Mikor titkaikat nap-fényre ki-tetted)

Ha a’ tsapodárság nagy lelkedhez férne,

’S szád a’ fél-hóltnak-is életet ígérne:

Ha tudnál nevetve a’ sírókkal sírni

’S tudnád az igazat ’Sidóúl-is írni.

Ha magad’ és édes Nemzeted’ kárával

Mást gazdagítanál magad’ munkájával,

Nem piszkálná szemed’ a’ mi most piszkályja,

A’ hasznos szándéknak ezer akadályja. –

A’ nagy indúlatnak ez egyik szokása,

Hogy hevessen esik maga’ ki-adása,

Pedig a’ melly falnak hirtelen rakása

Esik, hamarébb-is történik romlása.

Kezdjük azért alatt tsak lassú munkával,

Míg minden társ, több-több társot hoz magával,

’S majd el-bámúl Hazánk, dolgunk’ jobb folytával,

Mit tett egy-két Magyar Nemzete’ hasznával.

ugrás a szövegforráshoz

Az Aszszonyok dítséretéről egy Házasúlandó Ur-fihoz bíztató Levél.

’S hát! Te tsak nem akarsz Aszszonyért fáradni?

Pedíg tsak igaznak kell annak maradni,

Hogy fáradtság nelkűl nem lehet haladni,

Mint éjtszaka nélkűl nap-fényre virradni.

Privilegiumnak tartod-e hát lenni,

Vagy tsak mint bűntetést úgy lehet szenvedni?

Hogy a’ legénynek kell Leány’ kérni menni,

Ha akar magának Feleséget venni.

Ha Privilegium: élyj hát törvényeddel,

Ha bűntetés; mint más, te-is tsak szenvedd-el,

’S e’ sors, hogy először meg-kérd, és úgy vedd-el.

Mindenként vele jár Férjfi-személyeddel. –

Úgy de, szégyen úgy-e fáradva keresni,

Jobb vólna vadászként guggon űlve lesni, –

Jól van,

A vesszőt pontból jav.

– de sok berket kell ám addíg nyesni.

Míg az-az egy Dám-vad tőrödbe fog esni.

Kik a’ jót fáradva keresik ’s el-érik

Annak édességét a’ végén dítsérik,

Azok még az édest ’s a’ jót nem esmérik,

Kik méhtűl a’ mézit fúllánk nélkűl kérik.

Fáradtságonn veszik a’ pénzt ’s a’ jószágot,

Test ’s elme töréssel kapunk Uraságot;

Szenvedünk sok ezer nyúghatatlanságot,

Míg kapunk, tsak egy kis színes bóldogságot.

Ha hát, a’ semmiért annyit törekedünk;

Ha egy darab értzért olly sokat szenvedünk;

Egy lelkes-állatért mit nem tselekedünk,

Melly nélkűl úgy szóllván fél-élet életünk.

Fél, sőt igazságúl azt merem fel-tenni,

Nem lehet Férjfinak Aszszony nélkűl lenni,

’S bár mindent egyebet meg-lehessen tenni,

Azt a’ belső tűzet nehéz el-szenvenni.

Melly már gyermek, ’s alíg fel-serdűltt korodba

Aszszony-bűzt ’s l’ány-szagot kever az orrodba

Úgy hogy, bár Szeneka lakjon homlokodba,

Hibázik agy-velőd e’beli sorsodba. –

Hát mit hívunk Donum continentiaenak

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A’ mi nélkűl tehát én el-nem-lehetek,

Úgy-e az ollyanért méltán szenvedhetek,

Leg-alább tsak addíg mig arra mehetek,

Hogy a’ magamévá egy ollyat tehetek.

De talám könnyen-is lehet azt találni,

Mert lehet máséval ’s idegennel hálni,

Jól van. – Ha

A H h-ból jav.

nem tudtad tessék meg-próbálni,

Tudsz-e így tűzedben enyhűlést tsinálni.

Azt nem ajándéknak tartsd, hanem prédának,

Mellybűl mennél többet lop ki-ki magának

Annál tágabban áll lántza zablájának,

Melly’t vetni kellene vad indúlatjának.

Azt pedig tsak el-higy’d, hogy ha egy nem lészen,

A’ kihez kösd magad’ ’s szívedet egészen,

Többel kinál Vénus, rajtad erőt vészen,

’S bűnre vetemedel noha nem merészen.

Fáradni kell pedig az idegenért-is,

Utánna-járással szopsz idegen vért-is,

Sokat kell szenvedni ezért a’ bűnért-is,

’S mérget nyelni ezen színes édesért-is.

Nem magyarázom rád ’s azt nem-is teszem-fel,

Hogy már Te-is égnél ez idegen tűzzel,

De azt tsak mondhatom, ’s ha nem hitted, hidd-el,

Hogy ha Aszszony nélkűl élsz, bizony égned kell.

Bizony jobb hát egy jót magadévá tenni,

Jobb jóért egy kitsinyt fáradva szenvenni,

Mint tűzedben égve Aszszonytalan lenni,

’S halál hozó mérget botrúl szopva enni,

Bizony jó Aszszonyért Gavallér légy bár-is

Restellni fáradni vétek-is és kár-is;

És akárki mondja, ne hídd, mert fut ’s jár-is,

Bár a’ ki után jár Sárpite vagy sár-is.

Lám Hippoménes-is előszször nevette,

Egy szép a’ sok épet vakká miként tette,

Mikor Atalantát sok legény kergette, (Ovid. Metam.)

’S életeket tették kotzkára érette,

„Én-is néztem úgy mond már Atalantára,

De nem vetném érte fejemet kotzkára,

Nintsen olly szép Aszszony, mellyért valahára

Fel-tegyem életem’ kétséges próbára.

Hát illyen nehéz-e piros ró’sát szenni,

’S kis ideig édes lépes mézet enni,

Illy nehéz-e nőssé nőtelennek lenni,

’S az el-vesztet óldal-tsontot viszsza-venni.

Melly kétséges soknak élte’ reménysége

Soknak egy Aszszonyért futtában leszsz vége.

Ha mindennek illyen drága Felesége

Van; légyen éltemnek nőtelen vénsége.

Mi gyönyörűségem nékem a’ Dámába

Hogy fejem kotzkára vessem bolondjába,

’S hát már nem élhetne az ember magába?

Ha Aszszony nem vólna a’ nyoszolyájába.

A szó után álló kötőjelet pontra jav.

Kétséges fel-tétel; ’s rá tsak azért állok,

Hogy ha nyertes leszek, majd Aszszonnyal hálok;

Amazok, hogy futnak nints bolondabb nálok,

Én ugyan egy Ly’ánért lépni-is sajnálok.”

Hihető, hogy mikor ő a’ Szűzet látta

Vagy igen Neglizsért őltözve találta,

Vagy szerelmes Képét nem igen visgálta.

Hogy belől a’ bakter tűzet nem kiálta.

Azomban, előtte forgós el-mentébe’,

Tekínt Hippomenes a’ Szűznek szemébe,

De mint ha sebes láng tsapna-be szívébe,

Olly hamar fel-gyúladt tűze melegébe’.

„Jaj! meg-engedj úgy-mond, hogy balúl ítéltem,

Hogy ollyan gyönyörű állat légy, nem véltem,

De hogy már Angyali-képed’ meg-szemléltem,

Már ér’ted magam-is fel-áldozom éltem’. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet és a záró idézőjelet pótoltuk.

Nints a’ szép Aszszonynál valóban drágább kínts,

Kivált ha a’ szépség nagy jóság nélkűl nints,

Nints rabság, nints tömlötz, értzbűl és vasbúl sints,

Erős lábakonn-is ennél erősb bilints.

Nagy dolog a’ szépség, nem néz az érdemet,

Nem néz gazdagságot sem elmét sem Nemet,

Sokszor, ha egy szépre ketten vetnek szemet;

Egy szép egy domb alá kettőt-is el-temet. –

A’ tsupa szépségnek magadat meg-adni

Szégyen, de nem szégyen Aszszonyért fáradni,

Vagy jobb ezt a’ szégyent mind addíg tagadni,

Míg kéntelen nem vagy panaszra fakadni.

’S hol-is van Istennek méltóbb egy munkája

Arra, hogy a’ férjfi úgy szíttson hozzája,

’S a’ kinek lehessen (ha ugyan) szolgája,

Mint ez az egy Ádám’ óldal-tsontostskája.

Sok ember veszendő pénz’ ’s jószág’ bolondja.

Soknak, a’ tisztesség’ fényes lárvas rongya,

Kedves, ’s már ez-e szebb, vagy ha ki azt mondja:

Hogy nagy a’ Férjfinak az Aszszonyra gondja.

Negyven hétig vala egy Aszszony terhében

Veled, ’s fáradsággal hordozott méhében;

Hát még; mennyit szoptál tápláló tejében?

Éretted sokat tűrt dajkádnak ölében.

Illendő a’ kőltsönt tehát viszsza adni,

Lehet negyven hétíg Leányért fáradni,

Azután dajkálni ’s Fiaddá fogadni

Mind addíg, míg Fiad más fijat fog adni. –

’S hát az Aszszonyi-Nem tsak azt érdemlette?

Hogy tsak fáradni-is restellyen érette

Egy Ifjú, a’ ki még tám el-sem-felette,

Aszszony hív karjainn miképpen rengette. –

Nyomorúlt Aszszonyok! óh mivé lettetek?

Hogy már fáradni-is szégyen érettetek. –

De úgy-e? ha egyszer Férjhez mehettetek,

Akkor osztán hálni nem szégyen veletek.

Ah! Házasság-szerző Júnó-szűlöttei!

Ártatlan barátim! Diánna’ Szűzei!

Hartzolnak ez jámbor Vers-író kezei

Ér’tetek, én kedves szívem’ szerelmei!

Tudom: hogy ha tollam tsügged ez tsatában,

A’ dühös Aszszonyok, a’ kik hajdanában,

Dolgoztak, Orféus’ el-szaggatásában,

Hartzolnak mellettem Furia-formában. –

Hiszen: ha Aszszonyok dajkák nem vólnának,

’S arra természettel nem vonattatnának.

Minden gyümőltsei a’ Férj-fi’ magvának,

Száz esztendők alatt el-fogyatkoznának.

Hát – az erős Férj-fi hol vette erejét?

Erőtlen Aszszonynak szopta, úgy-e? tejét.

A’ Főnek, Férjfinak nézd-meg első helyét,

A’ tag, az ölébe rejtegette fejét.

Kigyót tart, az ollyan Aszszony kebelébe’

Kinek olly kis gyermek szopik az ölébe’

Ki fel-nevelkedvén, majd fel-serdűltébe’

Görbén néz a’ szegény Aszszonyok’ szemébe.

Ni! a’ pendely-váronn mint kommendánskodik,

Pedíg onnan bújt-ki ’s onnan szaporodik,

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfajok

Kronológia

Betűrend

Forrástípusok

Nyomtatványok

Kéziratok

Szerzői kompozíciók

Nyomtatványok

Fordítások

Levelezés

Kritikai szövegkiadások

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok