Pálóczi Horváth Ádám művei

Az életmű szövegforrásai

Válogatott szövegforrások

Nyomtatványok

Önálló kötetek

Gyűjteményes kötetek

Aprónyomtatványok

Társportálok

Pálóczi Horváth Ádám verses kiadványai (1787-1796)

ugrás a szövegforráshoz

HUNNIÁS,
VAGY
MAGYAR HUNYADI,
AZ AZ
Ama’ híres Magyar Vezér HUNYADI JáNOS’
életének egygy része, mellyet a’ Virgí-
lius’ Éneisse’ formájába öntve, négy
sorú Magyar Strófákkal
le-írt
HORVÁTH ÁDÁM.

Bona intentio Publico non sufficit.

Monit. Christ. Polit.

GYŐRBEN

STREIBIG JO’SEF’ BETŰIVEL.

1787.

Nihil accidere mali bono Viro potest; omnia adversa Exercitationes putat. Marcet sine adversario virtus. – Nihil mihi videtur infelicius eo, cui nihil unquam evenit adversi, quanto plus erit tormenti, plus erit gloriae; Calamitas virtutis occasio est. – Quid mirum si dure Generosos Spiritus Deus tentat? contemptum periculorum assiduitas dabit. – Non potest Athleta magnos spiritus in certamen adferre, qui nunquam sugillatus est. – Ille – qui non projecit animam projectus; qui quoties cecidit fortior resurrexit; cum magna spe descendit ad pugnam. – Divina semina in humanis corporibus dispersa sunt, quae si bonus cultor excipit, paria his, ex quibus orta sunt resurgunt. Seneca.

Sic petitur caelum, non ut ferat Ossan Olympus, Summaque Peliacus sidera tangat apex.

Ovid Fastor.

Nobilibus (Hungaris) ut par est, mens erectior meliorque frons, & animus ad magnificentiam factus. – Callidis & ingentibus consiliis valent, parique audacia, – major armorum pertinacia contra Turcas. Barclaii Satyr.

Nec minorem ideo Solem cogita, quod Saturno inferior sit. Monit. Christ. Polit.

ELŐ-BESZÉD.

Magyar Hunyadi ez a’ Könyvetske, mellyel édes Hazámnak kedveskedem; Hunyadi, mert ama hajdani Híres Vezér Hunyadi János’ életének egy darabját foglalja magában. Magyar Hunyadi, mert Magyar szerzett Versel, vitézi énekkel tiszteli azt a’ Magyar Hazájához utólsó pihenéséig hűséges Vitéz Magyart, a’ kinek nagyra született vólta, és sok bámúlásra méltó viselt dolgai, szinte úgy, vagy jobban meg-érdemlenének akár egy Homerust, mint Ulisszes, akár egy Virgiliust, mint Éneás. Mert ha azt el-hallgatnám-is, a’ mit maga Kis László Király az egész Ország után meg-vallott róla, a’ maga Diplomájában Függő Petsétes Levelében; hogy Hunyadi érdemeinek akár-melly nagy dítséret sem sok: meg-ismérte ezt ő róla még az irígység-is; mikor Szilvius Éneás

mikor a’ fellyebb említett Szilvius Éneás A kötet végén található hibaigazító szerint töröltük.

meg-hallván halálát, igy síratta-el őtet: Sajnálom, hogy meg-hólt az a’ Keresztyén Hadi Seregnek Vezérje a’ Vajda, vagy a’ mint mondják Hunyadi; mert az ő halálával, a’ mi reménységünk-is úgy tetszik hogy meg-hólt. Sőt a’ mi nagyobb, sajnálta halálát, még az ő leg-dűhössebb ellensége Mahumed Török Császár-is; a’ kinek, noha száz ötven ezerből álló Hadi Seregét Belgrád alól tsúfúl, és nagy kárral el-kergette; sőt magát-is tsak-nem halálra sebesítette; még-is mikor Hunyadi halálát hírűl vitték néki, úgy mondják, hogy meg-könyvezte.

Illyen nagy Ember, és illyen felséges ditséreteket érdemlett Férjfiú hát az, a’ kit én meg-akartam e’ Könyvetskében ditsérni; illyen sokan által-ment Éneásnak akartam Virgiliussa lenni: és ha ez az én tsekély munkám kitsinynek itéltetik arra, hogy ezzel ollyan Ditsősséges Férjfiú ditsértessen; elég mentségem, és egyszersmind vígasztalásom az; hogy maga Királlya vallása szerént, őtet illendő-képpen meg-nem lehet ditsérni.

Hogy valaha ollyan Nagy Sándort kapjak, a’ ki Hunyadi temetsége felett meg-állván, őtet azzal-is szerentsésebbnek tartsa, és vallja; hogy én ő róla Hunniást vagy Hunyadit írtam; a’ hoz reménységem nints: de azzal tsak ugyan merem magamat bíztatni, hogy azok a’ kik Hunyadi nagy érdemeit vagy nem tudták, vagy nem elégge betsülték, vagy a’ sok újjabb nagy Emberek’ ditséretei között erről el-felejtkeztek; ez Könyvetskének olvasása-közben vígan fognak emlékezni, hogy vóltak a’ mi szegény Nemzetünkből-is ollyan Nagy Emberek; a’ kiket az akkori Világ sok tekíntetben, tsak-nem első Héróknak tartott.

Az Éneis’ formájára írtam pedig ezen tsekély munkátskát, sok okokra nézve; mind azért, hogy Virgilius sok nagy emberek’, ’s még ama’ hajszál-hasogató Skaliger’ itélete szerént-is ollyan Vers-szerző, a’ kinek az illyen szabású írásokban párja nints, a’ mint hogy még ama’ nagy emlékezetű Voltér-is nem szégyenlette őtet a’ maga Henriássában nagyon, sőt talám felesleg-is majmolni: mind azért, hogy az illyen mód természettel-is leg-szebb, mind még azért-is, hogy Hunyadinak sok-féle viszontagságai-is, ha a’ dolgot nem a’ külső színében, héjjában, hanem belső valóságában nézzük, az Éneás’ bújdosásihoz nagyon hasonlítanak, a’ mint hogy;

Magam-is mint-egy vádolni láttatom magamat, mintha az Éneist nagyon gyermekesen-is majmoltam vólna, meg-nem tartóztathatván magamat, hogy némelly helyeken szóról szora-is le-ne fordíttsam, (noha már ez az imitátióra, valakinek követésére nem tartozik) de ezt egy részént azért-is tselekedtem, hogy ítélhessék-meg a’ régi Deák, ’s egyszersmind mostani Magyar Poésisban gyönyörködő Tanúlt Magyar Urak, miképpen esnének annak a’ régi Deák vers-szerzőnek gondolatjai, és ki-mondásai Magyarúl? mert ha az ízetlennek nem fog tetszeni, szándékom vagyon az egész Éneist-is hasonló szabású Magyar Versekben ki-adni; mellynek már közel negyed-része nálam készen-is vagyon: a’ miket pedig a’ Könyv’ leveleinek allyán jegyzés-képpen fel-tettem; sok helyeken a’ magam ki-mondásit, vagy egy dologról másikra való által-ugrást a’ Virgiliuséhoz hasonlítván, azt nem mind fordításképpen tselekedtem; hanem a’ hol szóról szóra fordítottam, ott világosan ki-is tettem, hogy fordítás. A’ munkának egész öszve-rakásában pedig, miképpen találhattam-el a’ Virgílius’ formáját, és az a’ hoz értő Túdósok’ szája’ ízét, az erről való ítélet-tételt azokra bízom, a’ kik a’ hoz nem tsak szeretnek tudni, hanem valóssággal tudnak-is. Az én értelmem szerént, a’ miben leg-többet kűlömböz a’ Magyar Hunyadi az Éneistől, ez

Az ez szó után is vessző állt, elhagytuk.

az, hogy Éneás a’ Róma’ fundálására, mint bizonyos, és ő előtte tudva lévő tzélra úgy szándékozott: Hunyadi pedig az ő sok nagy tselekedeteinek vége felé tudta-meg, kitsoda ő? és mitsoda ditsősséges haszna lész’ az ő ditsősséges tselekedeteinek? mert egyéb aránt a’ tzélra nézve, úgy hozatik itt bé Hunyadinak sok fáradthatatlan iparkodása, mint a’ melly (ámbár az ő tudása nélkül) a’ Fijának Királyi-székre lejendő emeltetésének ellene állhatatlan eszköze vólt.

Mivel azért mind a’ személy a’ kit dítsérek, mind a’ Poéta a’ kit követek, ollyan igen különös, hogy én, ha gyenge vers-szerző létemre illyen nagy dologba, valami helyes ok nélkül kaptam vólna; akár melly túdós Hazám-fiaitól-is könnyen meg-ítéltethetném érette: nem lészek talám terhére egy egyenes látású olvasó jó Barátomnak-is, ha egy két szóval ide teszem, mik indítottak engemet ennek írására? tudni-illik:

Nem egy-két magános személynek való kedveskedés vólt a’ tzélom; nintsen Augustusom, Oktáviám, Marczellusom; a’ kinek kedvéért, (a’ mint sokan ítélnek Virgiliusról) tselekedtem vólna ezt; hanem a’ mint fellyebb meg-jegyzettem Hazám’ ditsőssége mellett buzgok: és annak örűlnék, ha minden hajdani nagy emlékezetű Magyar Fő Urnak, egy illyen forma oszlopa vólna a’ Hazában: hadd tudnák az idegenek a’ régiekért-is betsülni a’ mostani Magyarokat, a’ mostani Hazafiak pedig igyekeznének követni Attyaik’ nyomdokait. Továbbá

Indított engemet a’ Magyarúl írásra, különösen pedig a’ vers írásra, egy érdemes Hazafinak T. Péczeli Jósef Urnak, mind szóval való serkentgetése, mind a’ maga túdós munkáiban, ’s nevezetesen a’ Magyar Henriássa’ Elől-járó-beszédje’ végén közönségesen a’ Haza-fiakhoz tett, igazán hasznos intése, és másutt is világ’ eleibe botsátott igen helyes okoskodása arról, hogy a’ nyelvnek tsinosgatása, igen sokat tesz’ a’ Nemzetségnek pallérozására: hanem azt már nem tagadom; hogy ha ezt az ezen dologban

dolgban Sajtóhiba, em.

való hűséges fáradozásomat kissebb, vagy-is alatsonyabb matériájú munkákon kezdettem vólna; és azután kaptam vólna ebbe, sokkal könnyebben el-érhettem vólna azt a’ tzélomat, melly már harmadik oka annak, hogy ebbe a’ munkába belé kaptam. Mert

Ha a’ Hazában mind jóra való igyekezetemről, mind pedig ollyan, a’ millyen vers-szerző tehetségemről isméretesebb vólnék, úgy hogy munkámnak az Auctor’ nevéből-is származhatott vólna valami tekíntete; úgy a’ Királyhoz, ’s Hazához való tökélletes hűségre, a’ nagy dolgoknak, minden nagyra-vágyás nélkül való végbe vitelére, a’ hivatal viselésekben természettel meg-kivántató egyenes lépésű gyorsaságra, a’ fáradhatatlan állhatatosságra, a’ nagy méltóságban helyheztettekhez igen illendő tűrésre, és sok alkalmatlanságoknak örömest szenvedésére sokkal könnyebben serkentettek vólna Hunyadi példájával azok a’ Magyar szívek; a’ kiknek természettel-is úgy kellene szűletni mint Magyaroknak; de a’ mellyekkel a’ mostani században, a’ mikor heverésért sem ditsősséget, sem jutalmat nem adnak, úgy-is kéntelenek; mert most, ha valaha a’ Virtus’ Temploma a’ ditsősségével úgy öszve-van ragasztva, hogy ez amannak bé-nyíló kamarája, az pedig emennek udvarló szobája, és a’ kettőnek egy ajtaja vagyon.

Szép az tagadhatatlan, mikor valaki Nagytól születik, de sokkal szebb, ha nagynak születik; szép vólt Hunyadinak, mikor a’ Bétsi hármas Ország Gyűlésében, sok nagy méltóságú Hertzegek, Vezérek, Grófok előtt, a’ kik fényes ágyból lett származásokért született Uraknak mondathattak, a’ Király után első széket nyert az a’ Hunyadi, a’ kinek eredetét talám az egész Gyűlésben egy sem vólt a’ ki tudta vólna. Szép vólt, hogy egy ollyan ember, a’ ki születésére nézve leg-fellyebb-is tsak egy köz Nemesnek itéltetett, már Rómától Kírályi nevet és Koronát érdemlett; a’ Fija pedig valósággal a’ Magyar Királyságot el-is érte. Szép vólt, hogy egy magános ember, maga fáradthatatlanságával tizen-két esztendő alatt annyira ki-terjesztette az Ország’ széleit, a’ mennyire az ő előtte vólt Hatalmas Királyok, közel ötven esztendő alatt vagy nem terjeszthették, vagy inkább el-is vesztették. Az illyen jó vérű Fiakból pedig ez a’ termékeny és jó fajtú Haza, soha nem lett vólna szűkös, ha a’ puhaságnak apródonként lett bé-tsúszása után, a’ jutalmat a’ Tisztségekkel öszve-nem zavarták vólna. De azt akárki meg-vallhatja, hogy soha sem áll tántorgóbb lában a’ közönséges Társaság, mint akkor, ha az akár melly dologban tett érdem, (mellyet néha a’ Nagy Atyák’ sír-halmából-is fel-ásunk) ollyan Hivatalokkal jutalmaztatik-meg, a’ mellyekben érdemet sem tettünk, ’s nem-is tudunk hozzá. Az érdem jutalmat vár, a’ hivatal pedig nem annyira annak való, a’ ki valamelly más szabású érdemet tett, hanem a’ kinek hajlandósága van reá.

Várhatom-é én ezeket a’ képzelt hasznokat a’ Magyar Hunyadiból, vagy: nem? még nem vagyok benne bizonyos ha ezt nem, talám el-nyerem azt; hogy a’ mi Magyar nyelvünknek szép, és akár minek le-írására alkalmatos vólta; ezzel-is világosabb lész’, ha ezt sem, már úgy nem marad egyéb vígasztalásom annál; hogy tisztességet tettem, az ennél százszorta többet érdemlett Hunyadi Hamvainak azzal; hogy az ő nagy érdemeinek emlékezetét frissítem; ’s ha az idegen Nemzeteknél, tsak felényi kedvességbe mehetne-is a’ Magyar nyelv, mint a’ Magyaroknál az idegen, azokkal-is el-hitetném ezzel; hogy találhat a’ Magyar-is a’ maga Nemzetében ollyan nagy Embereket, a’ kiket tzélúl tehetne magának, sok Odisszeák’, Éneisok’, Kassándrák’, Henriások’, ’s a’ t. írásiban, tsinálásiban.

A’ Magyar Hunyadit én ki-pótolhattam vólna tizenkét, vagy leg-alább tiz könyvre; ha az a’ néminémű nagyot álmadozásom, melly mikor e’hez fogtam, sokra kénszerített; a’ miatt meg-nem tsüggedett vólna bennem, hogy ha sok Túdós Hazafiak’ szája’ ízét el-nem találom; tsak jobb lész’ a’ kevés szépetske, mint a’ sok rútatska: a’ mint hogy úgy-is intéztem a’ Könyvnek utólsó részét, hogy ha akár kinek-is vólna kedve ki-tóldani, iktathat még belé, a’ hatodik Könyv előtt-is két Könyvet, és utánna-is kettőt; még-is talál elég írni valót. Egy egész Könyv telne tsak némelly Magyar Királyoknak a’ Felséges Második Jó’sefig való elő-számlálásából-is. – – A’ mi már a’ Verseknek formáját illeti, azon sokat tusakodtam magamban, ha vallyon a’ Deák Heroicum Carmennel, a’ négy-é, vagy a’ két-sorú Strófák egyeznek-meg jobban? De a’ mint közönségesen szokott lenni, hogy kiki a’ maga fazeka mellé szít, én-is a’ négy-sorút találtam jobbnak: okaimat ide nem írom, ’s addig helybe sem hagyom, míg azokat jó érzésű Túdós Magyarokkal nem közlöm; mert több szem többet lát: annyival inkább meg-kellett pedig a’ négy-sorú Versek mellett maradnom, hogy alig vagyok egynéhányad magammal tudtomra, a’ kik illyeneket szeretnénk írogatni; melly pedig a’ Magyar nyelvnek nem utólsó vóltát mutatja, a’ mennyire lehetett el-kerűltem, hogy vagy únalmassá, vagy értetlenné ne tegyem vele a’ dolgot, vagy szót ne szaporítsak, mind ezt, mind az Éneis’ formáját találtam-é el, vagy nem? ha egyenes ítéletű Hazám’-fiai magok Kriziseket, rostálásokat, ’s róla való itélet tételeket velem Levél által közleni fogják, igen kedvessen vészem.

Tóldalékúl mellé tettem a’ Magyar Hunyadinak egy Királyi Dónátziót-is, melly az egész Históriát próbálja-is, világosítja-is.

Utóllyára-is arra kérem az érdemes Olvasókat, hogy ezen tsekély munkátskámról az itélet tételt igazán, de szeretettel tegyék-meg, és ha a’ hibákon igazítani szeretnek; azt elébb velem közöljék: mellyet ha meg-nyerek, rövid időn más három rendbéli darabokkal fogok szolgálni. Mert a’ Magyar nyelv’ gyarapitása’ dolgában, ha tsekély tehetséggel bír-is; de a’ jó indúlatban ’s igyekezetben nem utólsó Magyar, mellyből írta ezt a’ Magyar Hunyadit-is. Füreden 22. Martii 1787.

Horváth Ádám.

A’ Hunniás’ Szerzőjéhez.

Ha Akhilles’ szerentséjét Sándor azzal emelte,

Hogy annak viselt dolgait Homérus énekelte.

Hát Hunyadi’ ditső híre nem ditsőűl-é vele?

Hogy Oszlopot érdeminek Horváth Adám emele,

Horváth, a’ kinél Homérus tsak úgy jobb ’s úgy jelesebb

Ha a’ hírre Hunyadinál Akhilles érdemesebb.

Halász Jó’sef Super-Intendens.

Állj-fel sánta¹

Talám azért nevezi Musáját a’ Poéta sántának, mivel maga-is már szinte esztendőtől fogva tsak alig járhat, minthogy a’ szél (hemiplegia) érte vala.

Músám Horvát’ kotsijára,

’S űlj engedelméből elől a’ bakjára;

De ha Hunniásnak vágyol homlokára,

Ne légy ott, mint a’ légy, nékie motskára.

*** *** ***

A’ Görög Nemzetnek Homérus Iliást;

Virgílius íra Rómának Aeneást.

A’ tűz eszü Voltér Párisnak Henriást;

Szerze a’ Magyarnak Horvát-is Hunniást.

Eddig Homérusunk, úgy tudom, tsak egy vólt,

Tudnillik Gyöngyösi, a’ ki kár, hogy meg-hólt;

Egy nagy Hérósunkról ő ugyan méltán szólt,

De a’ többit fedi meg-némúlt setét bólt.

Be sokan kergeték Poéta Gyöngyösit,

Kiket ő úgy nézett, mint nem örökösit;

Horvát utól éré ’s meg-fogá köntösit,

Kinek ha nem enged, féltheti üstökit.

Átillát ’s Achillest mindég szűlt Nemzetünk,

Mátyást és Ulissest Hazánkban lelhettünk,

De tudós Homérust keveset nemzhettünk;

Mert a’ könyvek mellett nem igen űlhettünk.

Ha le-űlt-is a’ jó Magyar tanúlásra

Ez előtt, fel-ugrott a’ lárma adásra:

Jő a’ Török ’s Tatár, nó Fijaim Mársra.

’S ezért nem lehetett főbb gondja Pallásra,

Palllásra Sajtóhiba, em.

Mind kettőt meg-verte, de míg Budára ért,

Új erővel ismét mindenik viszsza-tért,

Míg tehát más tentát, a’ Magyar ontot vért,

’S temette Homérus nélkűl a’ sok Vezért.

Ő strásálta mindég a’ Keresztyénséget,

El-kergette róla a’ Pogány inséget;

Nem űzhette azért a’ bőlts mesterséget,

Tsak kardal keresett éles elmésséget.

Tudnillik, a’ mellyet Apja, ’s Annya adott,

De ki, mint más Nemzet, nem pallérozhatott;

Hanem természeti élével maradott,

Mert ész helyt kéntelen vólt fenni a’ kardot.

Most kezdi Minervánk Bellónát követni,

Kezd Vitézink után Poétánk születni,

Nem fogjuk ezentúl a’ Héróst temetni,

Kit el-temettünk-is, kezdjük ébresztgetni.

Nem engedjük hírét ellenség’ vasával,

Sem nevét romlani teste’ romlásával;

Ellent-áll Gyöngyösi Kemény Jánossával,

Horvát a’ Hunyadi János’ pallosával.

Mások ébresztgetnek egyéb érdemeket,

Követvén az Ánglust, Frantzot, ’s Németeket;

Mások elő-fogják a’ Fejedelmeket

Kérni, hogy, mint Horvát, írjanak remeket.

Veszprémi ki-ása sok hólt orvosokat,

Horányi más Hazánk-béli tudósokat,

Bod egy Athénásban fel-támaszta sokat,

Mellyből Szerentsi Nagy épít városokat.

Van hát Hazánk-fija, a’ ki orvosokkal,

Van, a’ ki más-féle Magyar tudósokkal,

Elő-áll Gyöngyösi ’s

s’ Sajtóhiba, em.

Horvát Hérósokkal;

Bővölködni fogunk tudós Tómusokkal

Örvendek, meg-vallom, a’ Magyar Hazának,

Melly eddig, és most-is nyíla Bellónának,

Hogy nem tsak a’ kardnak, hanem a’ pennának

Végit-is meg-fogta, ’s szolgál Minervának.

Ki a’ Török kontzon kardját meg-pengette,

De Herkulesnek-is azt át’ nem engedte;

Már most a’ tollat-is körme közzé vette,

Többé, úgy reménylem, nem ír más helyette.

Mert kard van óldalán, tudomány eszében,

Kard-is illik, toll-is a’ Magyar’ kezében;

’S a’ mint bővölködik vitéz erejében,

A’ tudománynak-is úsz már özönében.

Van tiszteletére hát időd Pallásnak

Magyar! de senkinek nem köszönhed másnak,

Hanem amaz észszel ’s kézzel hatalmasnak,

A’ két fejü ’s eszü Jupiteri Sasnak.

Ki által meg-éred, noha sok idővel,

Hogy Mársod kínálja Pallást menyegzővel.

Be szép a’ tudomány együtt az erővel!

Az arany gyűrű-is szebb a’ gyémánt-kővel.

Most látszik, hogy ösöd vólt bőlts Anacharsis,

És vitéz Nagy-anyád Penthesilea-is,

Esméri ezt Trója, amazt a’ könyvek-is,

Cátót és Camillát szűlt ám Scythia-is.

Gyöngyösi első vólt, Horvát a’ második,

Ki Héróssaidról bőltsen gondolkodik;

Gyöngy – – Homérusodnak száma párosodik,

Ne félj Scytha! kardod meg-nem rosdásodik.

Mert a’ mit tselekszel, magad meg-írhatod,

Mint bántál a’ Hóldal, Magyarúl mondhatod,

Ajáx’ kardja sem kell; már viszsza adhatod

Nyelvét-is, tollát-is, a’ kinek akarod.

Mert nyelvedre nézve filemilét hangzaszsz,

Elmédhez intézve Salamonnal szóllaszsz,

Még író tollat-is már mástól nem váltaszsz,

Páva vagy, magadból azt-is szebbet rántaszsz.

Ciceró’ nyelvén-is tudsz tenni parádét,

Ki most pallérozni kezded az Anyádét;

Tanúlod, ’s jól teszed bőlts JÓ’SEF Atyádét,

Ebben sem lész’, tudom sok ideig Kadét.

Ha fegyvere’ végén el-vész jó Vezéred,

Mint a’ ’Sidók’ kezén a’ Kristus, nem kéred

Klopstokot, se Virgilt, mert ám Magyar véred

Édes Anyád’ nyelvén szebben meg-dítséred.

Ro’sda-rágta kardját szegre akaszthatod,

Kijé vólt, nevét-is felibe írhatod;

’S minthogy tudománnyal éred indúlatod’

Se karját, se kardját porban nem hagyhatod.

Ezért dárdája-is ama’ Hazafinak

A’ Hóldat le-döfő vitéz Hunyadinak,

Nints ki-téve többé ro’sda fogainak,

’S a’ mindent meg-évő idők’ százzainak.

Mert négy oszlopokon²

Az az: négy soru versekben írattatott a’ Hunniás.

függ ’s fénylik vas kardja,

Hogy a’ feledékeny főld el-ne takarja;

Olvassa Hunniást, ki tehát akarja

Tudni, Hunyadinak mit mivelt két karja.

Lát benne egy Hazát szerető hív Magyart,

’S Pannon’ óltalmára termett két vitéz kart;

Egy fegyvert-is, a’ melly táborokat zavart,

És ki-tört ellenünk fent sok Török agyart.

Híres ez a’ dárda Hunyadi’³

Hunyad Városa körűl sok, és híres vas-bányák vagynak.

vasáról,

De sokkal híresebb Hunyadi’ markáról,

Híresűlt Hunyadi Koronás Fijáról,

Sőt ma-is híresűl Hunyad Hazájáról.

Mert paraszt had lévén minap a’ tájában,

Harmintz-hat főldije rohan hamarjában

A’ gyílkos táborra, és ló nyargaltában,

Sok százat le-vere a’ Maros’ folytában.

E’ kis seregnek-is János vólt Vezére,

Hunyadi főld termé sokak’ védelmére;

Ki sok ezerekkel szembe vágni mére,

A’ kik vágynak vala a’ Nemesebb vérre.

Vitézebb egy nagy szív sokszor egy seregnél,

Bőltsebb és jobb egy fő milliom fejeknél,

Hazánk’ szeretete több az ellenségnél;

Zejk-is azért vala vitézbb ezereknél.

ezereknel Rímelés szerint jav.

Vala az első-is Zejk bátor szívével,

Vala második-is nagy bőltsességével,

Harmadik-is Hazánk’ tűz szeretetével

Ő vala hetven-két kezű sergetskével.

Nézd-el itt egy bőlts fő harmintz-hat markokkal

Hány kardot rántat-ki? és mind ollyanokkal,

Kik soha sem víttak mérges bajnokokkal,

’S most ennyin meg-vínak vőlgyekkel halmokkal.

Sokkal többet lehet észszel, mint erővel,

Nehány kézből tábor telik egy bőlts fővel;

Egy Bátori zőld-ág⁴

Nem Bátori ment Kenesinek, hanem Kenesi a’ zőld-ágak alatt okosan masérozó seregével Bátorinak a’ Török ellen segítségére; de tetszett a’ Poétának meg-tserélni a’ neveket.

nagy Török erdővel

Szembe száll, ’s nem gondol nép-nőtte mezővel.

Ha könyvet akarnék írni, ezerekkel

Tudnám ezt mútatni Magyar Vezérekkel;

De most nem azt írok, elég hát ezekkel

A’ nagy Hunyadival ’s a’ kis testű Zejkel.

Kit kard forgatásra Mávors nem oktata,

Katona régula soha sem szoktata;

De az ész ’s szeretet olly útat mútata,

Mellyen sok Vitéznek elibe vágtata.

Nagy Kenesit játzék, és bátor Bátorit,

A’ hol ezek ketten a’ Török’ tengerit

A’ Marosba ölék, ’s a’ Magyarok’ vérit

Meg-innya kívánó számtalan ezerit.

Kiknek kő-oszlopok vitézségek’ hellyén

Még máig-is fenn-áll a’ Kenyér’-mezején.

Zejk-is e’ mezőnek már az alsó végén,

Illyent érdemlene Dévának vídékén.

Söt ezekénél-is sokkal betsesebb bért

Várhat, mert a’ Török inkább tsak főldet kért;

De a’ Zejk bajnoka országot kívánt ’s vért,

Mint ezt meg-mútatta, valahol hozzá fért.

fert Rímelés szerint jav.

Óh! ha Hector, a’ kit Asia segített,

’S tíz esztendeig Márs mindég erősített,

Nevének örökös oszlopot érdemlett;

Ítéld-meg akárki Zejk hírt ki pénzén vett?

Ditsekedhetsz Erdély Zejk János’ eszével,

’S Hunyad-Vármegyei harmintz-hat kezével;

De Déva mezeje a’ Maros vizével

Könyvez, hogy keveset gondolsz nagy hírével.

Ugyan mért nem emelsz bőlts Hazád-fijának

Oszlopot, és vitéz harmintz-hat karjának?

De tudd-meg, hogy úgy-is, míg a’ két Hazának

Híre lész’, lész’ Zejknek ’s Famíliájának.

Szemmel láttad, ’s tudod, hogy ő hírt nem lopott,

Márványból, aranyból kívánhat oszlopot;

Mert sok ezer főnek nem módis kalapot

Emelt, hanem észszel villogó kard-lapot.

Kit Hunyadi János, ha fel-támadhatna,

Vitéz Hazafiját sírva tsókolgatna;

Úgy, ha Zejk-is élne, de ez sem múlata;

A’ Hunyadi’ útján ditsősségre juta.

Termet illyeneket a’ Hunyadi határ

Többeket-is, millyen vala ez az egy pár;

Tudja jól a’ rabló, és égető Tatár,

Ki hátára kötött gyújtó szalmával jár –

Mert hol a’ kő-szikla eget tart Átlással,

’S mikor a’ szomorú ég sír köny-húllással,

A’ víz-is hömpölyög,

kömpölyög Sajtóhiba, em.

és nyög vér-omlással,⁵

Erdélyben Hunyad-Vármegyében Hátszeg’ vídékén Malom vízen, honnan a’ Mélt. Kendeffi Família íratik, a’ patak, mikor az essőtől meg-árad, olly veressen foly, mint a’ vér. [A Vármegyében szó Vérmegyében alakban szerepel, em.]

Melly miatt a’ malom zúg fog-tsikorgással;

Ott, hol a’ víz kristály, és a’ bővség pisztrang,

Mellyet bőven eszik nem tsak az Úri rang,

Hanem a’ szegény-is, és hol az ekhós hang

Úgy szóll, mint a’ leg-szebb, és leg-nagyobb harang.

Nem meszsze a’ Kende kemény Koltz-várától,

Sem Trájánus Császár’ Római útjától,

Sem a’ Decebalus Király’ városától,⁶

Ez a’ város vólt Zármizegetúsa, közel Vas-kapuhoz, mellynek hellyén ma egy szegény Vár-hely nevezetü paraszt falu fekszik, a’ hol sok szép régiségek találtatnak a’ főldben.

Hol ő el-bútsúzék az ó Dáciától;

Ot fénylik még ma-is egy nagy Úri Nemzet,

Kit Kende’ veriből hat ló hintón vezet,

Régi Família,⁷

Régi, mert II. András Király, a’ Keresztes Hadnak fő Vezére, ki a’ XII-dik Százban élt, és uralkodott, ennek a’ Famíliának Nemességét confirmálta.

kedves emlékezet!

Mert nékünk öt vitézt egyszeribe nemzett.

A’ ki ezt nem tudtad, olvass históriát,

Meg-esméred abból Kendének öt fiját.

Szűlj óh kis Nagy-Erdély! illyen Famíliát,

Famílát Sajtóhiba, em.

Mellyekben a’ Magyar lássa Hunyadiját.

Ekkor Kendeffiek ötből állnak vala,

Kende ös Hazának vala tsak öt fala;

Hazánkért táborba az-is mind ki-szálla,

’S két párt egyszeribe Mávors fel-mészárla.

Négy el-vész Nemzetünk’ meg-maradásáért,

Egy még-is meg-marad Hazánk’ óltalmáért;

Ennek maradéka él annak javáért,

’S egy⁸

Tudni-illik M. Kendeffi Ferentz, Jó’sefnek második fija katonáskodik.

most barátkozik Mársal a’ Hazáért.

Valamint a’ tömjén, mikor el-fogyott-is,

Jó szagát érzeti, a’ hol nintsen, ott-is:

Úgy Hunyadi János, bár el-rothadott-is,

Hazafijaiban él, ha rég’ meg-hólt-is.

De éljen Horvát-is, ’s azok-is éljenek,

Kik által sok hóltak élőkké lettenek,

Hogy több Magyarok-is, kik el-senyvedtenek,

Ílly’ serkentők által éltet reményljenek.

Kikből maradékok jó példát vehessünk,

Hóltak által élők elevenűlhessünk,

Fijak, mint Atyáink, akként vénűlhessünk,

’S vitéz Eleinkhez méltókká lehessünk.

*** *** ***

Horvát Úr! kit én még drága Személlyedben

Nem, de mint mást jobban esmérlek híredben,

Leg-jobban pediglen Hérósi Versedben,

Ha mi jót írhaték, tsak azt tedd könyvedben.

Mert bánnám, ha vitéz Hunyadi’ Képének,

Kit nagy eszed ’s kezed remekűl festének,

Miattam ortzáján olly szeplők esnének,

Kiknek oka homlok-verseim lennének.

Élj sokáig, végre szívemből kívánom,

Hazánknak, ’s ha szabad úgy szóllnom, Barátom!

Személlyem’ míg el-nem nyomja végső álmom

Sőt porom’-is, mikor el-húnytam ajánlom.

Írtam Bétsben az Austriai

Pannóniában, 1787-ben,

Májusban

Andrád Sámuel.

ugrás a szövegforráshoz

A’
MAGYAR HUNYADI’

ELSŐ KÖNYV’

Summája.

Hunyadi a’ Rigó-mezei veszedelem után való éjtzaka, ló hátonn, fegyver nélkűl, kietlen erdőben tévelyeg; és szerentsétlenségénn tűnődik. – Hajnalra érkezik egygy forrás víz mellé, a’ hol a’ lova meg-döglik. Odébb indúl gyalog Bulgár és Rátz-Ország’ széleinn, a’ Duna felé, – harmad nap múlva talál két Török Tolvajra, a’ kik ruhájától meg-fosztják; de midőn az arany keresztenn, mellyet nyakában szokott hordozni Hunyadi, meg-nem-egygyezhettek, és egygy-más közt öszve-vesztek a’ Tolvajok; Hunyadi egygyiktől el-ragadván a’ kardot, azt meg-öli, a’ másik el-szalad. – Továb menvén, más nap találkozik egygy erdőbe egygy Tolvajjal a’ ki magát pásztornak tettette. – Öszve-barátkozván a’ Tolvaj Hunyadival, viszi őtet a’ maga kunyhójába, és ott, mikor Hunyadi alutt, a’ petsét gyűrűjéről reá esmért; Hunyadi-is a’ beszéd közben meg-tudta, hogy az a’ Tolvaj Drákulának, az Oláh, vagy is Havas-Alfőldi Vajdának a’ kissebbik fija, a’ kinek Báttyát és Attyát Hunyadi meg-ölette. – Újobban-is öszve-barátkozván, kéri a’ Tolvaj Hunyadit, hogy beszéllje-el néki a’ Várnai veszedelmet, és több történeteit.

Mú’sám! míg némellyek idegent dítsérnek

Hirdesd Te dolgait egygy Magyar Vezérnek.

Ki olly szomjúzója vólt a’ Török vérnek,

Hogy nagy indúlati Országokat érnek.

Ki sokszor a’ harczonn vért veréjtékezett

Kissebb lévén népe, mint az igyekezet…

Húsz Török hartz közzűl kétszer emlékezett,

Hogy ne emelt vólna győzedelmes kezet.

A’ viadal’ hevét olly könnyen szenvedte,

És már a’ Törököt úgy meg-rettentette;

Hogy az, a’ kezéből kardját el-ejtette,

Ha ki tsak Hunyadi’ nevét emlegette.

Bujdosást, rabságot, hideget, meleget

Szenvedett, szomjúzott és koplalt

koplat Sajtóhiba, em.

eleget;

Míg meg-bátorítá a’ fél-hóld béllyeget

Irtózva rettegő Keresztyén sereget.

Míg nagy vitézsége ki-tűnt, ’s lett a’ vele

Szűletett nagy szívnek olly bizonyos jele,

Hogy magának örök oszlopot emele,

’S Fijának Királyi-széket érdemele.⁹

Virg. Aeneid. L. I. v. 5. Multa qnoque et bello passus, dum conderet urbem, Inferretque Deos Latio.

Egek! e’ nagy Lélek mi nagyot véthetett?¹⁰

Virg. Aeneid. L. I. v. 7. Musa mihi causas memora, quo numine laeso. &c.

Hogy maga szenvedett ennyi kísértetet;

’S a’ kire az Ország’ gondja rá tétetett,

Gondot magára-is alig viselhetett.

Ha egy Hadi Vezér’ egy Király’ élete

Annyi; mint egy Tábor’ egész keszűlete:

A’ Keresztyénségnek minden épűlete

Ezenn a’ Bástyánn áll; ’s hát ez-is reszket-e?

Az Isten többnyire lám úgy igazgatja,

Hogy a’ Király’ bűnét az Ország siratja…

’S az Ország’ bűnéért most ez Ország’ Atyja

A’ gondviselésnek leve áldozatja.

Lám Róma, a’ Virtus’ házának mellette

Ditsősség’ Templomát közel építette;..

Itt, amannak hevét Hunyadi szenvedte,

Ezt, későnn a’ Fija nyerte-el helyette.

Terhe Hazájának kétszeri bűnének,

Olly súllyos vólt szegény ártatlan fejének,

Hogy Haza-fiai mikor

mikort Sajtóhiba, em.

hírt vevének,

Szíveik-is tsak-nem meg-repedezének.

Vagy-is, a’ szerentse, fatum, vagy mi neve?

Úgy szoktatja a’ nagy szíveket eleve,

Hogy, ha Herkulesre égi terhet teve,¹¹

Senec. Tragoed. Alcmena genitus bella per omnia Monstris exagitet coeliferam manum. [Az Alcmena szó Alemena alakban szerepel, sajtóhiba, jav.]

Könnyen essen akkor az izzadtság heve

A’ kik nem akarván tsak fészkekenn űlni,

A’ ditsősség’ egénn szeretnek repűlni;

Még alig kezd, gyenge szárnyok’ tolla gyűlni,

Mikor emelkedve fellyebb kell készűlni.

Ha a’ gondra termett Nagy ember’ szívének,

A’ gondok egygy üres órát engednének:

Talám nagyobbakra vágyódó Lelkének

Nemes indúlati meg-kissebbednének. –

A’ Török’ markából alig szabadúla

Hunyadi, ’s a’ tsata még jól el-sem múla,

A’ Rigó mezején; míg sorsán bámúla

Bánatos szívére újjabb gond tódúla.

Míg még alutt vérrel feketedett karja,

Nagy Lelkét a’ szégyen ’s a’ boszszúság marja,

Míg kivűl izzadó homlokát vakarja,

Belűl agy-velejét a’ méreg zavarja.

Fél, ha jut szerelmes Hazája eszébe,

Hogy, ha hamarébb megy a’ bal hír fülébe,

Mint ő haza menne; kettős kétségébe

El-veszti reménnyét, melly vólt fegyverébe.

A’ belső támadás titkos daganatja¹²

Az illyen hasonlatosságokat Virgílius előszször szépen ’s hoszszatskánn le-irja, azután alkalmaztatja, de itt a’ rövidség’ kedvéért, rövid (Synonimum) formában íratnak többnyire, mint pag. 4. a’ madár’ hasonlatossága-is.

Mellynek kelevénnyét ez az Ország’ Atyja

’S orvosa lágy írral maga takargatja:

tagargatja Sajtóhiba, em.

Ha késik; most mérgét könnyen ki-adhatja.

De ha haza menő útját sietteti,

Sietését nagyobb szégyen késlelteti;

’S a’ gondot fejéből még ki-sem verheti,

Mikor már Hazája újjal rettegteti.

Mint kell majd bajjai’ emlegetésével

Másodszor küszködni a’ Török’ mérgével.

Miként mennyen haza illy puszta kezével,

’S mástól kőltsönözött maga szégyenével. –

Ha nem hárúlna-is a’ szégyen nyakára,

Miként emlékezzen ifjú Királlyára,

A’ kit, óh! Várnánál szemei’ láttára

Jantsároknak kellett engedni prédára.

De míg így tűnődik más szerentséjérűl,

Emlékezik egyszer maga életérűl

Hogy hát ha a’ szomszéd tsata’ mezejérűl,

Még az ő fejét-is elő-kérik bérűl.

Ha úgymond a’ Török a’ vérnek mezejét

Ott hagyván, fel-dúlta Táborunknak helyét.

A’ Királyé után, a’ fő vezér’ fejét

Keresni, találja fordítni idejét. –

Meg indúl – de lova a’ hoszszas tsatában

Éhenn el-fáradván, tétováz útjában

Félő-is, út nélkűl indúlni

indúlván A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

vaktában

Ez erdős és bértzes kietlen pusztában.

Már a’ nap az alsóbb világra fordúla,

A’ piros est-hajnal setéttel el-múla.

Az idő-is ez nap talám meg-búsúla

Mert felleggel, mint-egygy gyászszal be-borúla.

Az erőnn nagy bértzek állanak rakással,

Rémítnek a’ vőlgyek meredek nyílással,

Mellyek ha jól öszve-szakadnak egy-mással,

Köveket hajt a’ víz kemény mormolással.

Képzeli Hunyadi végetlen határnak

Ez helyt; hol nyoma sints Falunak vagy Várnak,

’S mivel itt még talám madarak sem járnak,

Nem enged a’ fáradt ló a’ zabla’ szárnak.

Veti hát a’ meg-únt kantárt a’ nyakára,

Bízván a’ bőlts Vezér oktalan lovára;

Ha talám az útonn, hol soha nem jára,

A’ marha vaktában találna tanyára.

Megy a’ vadon-erdőnn setét éjtszakában,

De ezer gondokkal küszködik bújjában;

’S most, mint tsak Istennel egyedűl vóltában,

Bal-sorsa’ okait forgatja magában:

Vádolja Hazája’ gyilkos hit-szegését,

’S magának-is abban lett meg-egygyezését.

Képzeli kétszeri káros hit-kötését,

’S illy hallatós szókra fakasztja nyögését.¹³

Virgiliusnak szokása az illyen magában való tűnölődéseknek le-írása, sok van illyen Aen. L. IV. jó ez mind a’ Históriára, mint a’ személlyeknek kedvesítésére, mind az indúlatoknak ki-fejezésére nézve. [A kedvesítésére szó kevesítésére alakban szerepel, em.]

„Isten! Te igaz vagy; én és mi vétettünk,

Mikor Sz. Nevedre szent fogadást tettünk;

Azomban hit-szegők; de tsak egygyszer lettünk;

Hogy van hát, hogy azért már kétszer szenvedtünk?

Kétszer, de az Isten’ igaz ítélete,

Nyakunkba méltatlan bűntetést nem vete;

Vallyon hát, a’ másik nagy bűn mi lehete?

Melly illy nagy bűntetést meg-érdemelhete?

Hit-szegés-e az-is? – Hit-szegés, és vétek,

Magyarok! a’ hitet, mellyet le-tevétek¹⁴

Itt ezt hit-le-tevésnek tsak maga vádolására mondja Hunyadi, mert a’ Keresztyénekkel nem vólt a’ Magyaroknak hittel petsételt frigy-kötések, lásd a’ második könyvben.

A’ Keresztyéneknek, azt-is meg-szegétek,

Mikor a’ Törökkel új frigyet kötétek.

Ah tsalárd Julián! be meg-vakítottál,

A’ frigy meg-állásra jó tanátsot adtál,

De egy-úttal ajtót más bűnre nyitottál,

’S magad velünk egygyütt hit-szegő maradtál.

Most a’ sok bűntelen meg-hóltaknak vére

Te ellened kiált az egek’ egére,

’S ha el-értél ama’ szenvedők’ helyére¹⁵

Nem örömest ítéli kárhozatra Juliánt; külömben-is betsűlte a’ Papi rendet.

Ezzel-is nagyobbúl a’ te bűnöd’ bére.

Vádol az én kettős keserves esetem,

Mert én-is egyedűl néked köszönhetem,

Mind azt, hogy magamnak veszni tért életem,

Mind azt, hogy népemet nem védelmezhetem.

Valamivel azok átkozzák fejemet,

A’ kik haldokolva kiáltják nevemet;

Mind fejedre rakom; mert én mind vétkemet,

Tőled kőltsönöztem, mind bűntetésemet.

Ah nyomorúlt rabok! ah fél-hólt sebessek,

Vajha segítségűl, óh vajha! lehessek!

De – ha – fegyvertelen ám viszsza-mehessek,

Egy szökött rab lévén én-is mit tehessek?

Vér-szopó Nemzettség! ah Pogány nevezet!¹⁶

Virgil. Aen. L. IV. v. 367. Hircanaeque admorunt ubera tigres.

A’ bóldog szerentse be rád következett,

De várj! – fel-vonom még az el-fáradt kezet,

Mellyet vastag nyakad már sokszor érezett.

Nem leszsz mindenkor így. – Eszedbe juttatom

A’ Rígó mezei véres áldozatom’. –

Várd-el, mert Várnát-is meg-lásd – meg-mutatom,

Hogy jobban meg-bánod, mint én most siratom.

Ellenkezik véled vérem, betsűletem,

Szent hitem, vallásom, nemes természetem,

Nem tsuda, nevedet ha nem szenvedhetem. –

Nem soká, mind a’ két szégyent el-temetem.”

Azomban míg magát ekképpen biztatja;

A’ ló egygyet botlik, eszébe juttatja,

Melly tzérna szálonn áll heves gondolatja, –

’S ismét keseregve bal sorsát siratja.

Sokszor meg-rettenve képzeli magának,

Mint-ha a’ kergetők rajta rohannának,

Mint ha Amurates, tanúlt bajnokjának

Rab lántzot készítne hatalmas karjának. –

Hát-ha úton-állók jönnének elébe –

Fáradt a’ lova-is, fegyver sints kezébe;

Hát-ha a’ felleges ég’ setétségébe

Valami fene-vad jönne ellenébe.

Viszsza-mennyen-é hát?¹⁷

Virg. Aen. L. I. v. 37. Haec secum: mene incepto desistere victam.

viszsza-is mért mégyen

Azért-é? hogy Török’ prédájává légyen?

Mit? úgymond, e’ vólna valóba nagy szégyen,

Hogy a’ setét semmi rajtam szégyent tégyen.

Illy küszködésekkel telik éjtszakája,

Míg nyögve botorkáz fáradt paripája.

Szemeit az álom alá taszigálja, –

De van gond; van elég serkentö órája…

Egyszer, nagy únalma’ vígasztalására,

Meg-ritkúl a’ felleg hajnal hasadtára, –

Le-száll – tekínt az ég’ pirolsó sarkára,

Mert alatta lova már tsak alig jára.

Meg-fogja fék-szárát vezeti tsendessen;

Széllyel vi’sgálódik, hogy útra lelhessen,

Egy puszta gyalog út láttzik setétessen,

Melly egy forrás vízre vezet egyenessen.

Meg-áll, körűl-nézi Hunyadi a’ kútat,

Annál a’ mellyen jött jártább útat kutat;

Kettőt talál jó tört, de tsak gyalog útat

Az egygyik

eyggyik Sajtóhiba, em.

a’ Rigó mezejére mutat.

Másik tekerűlve megy egy hegy’ allyának;

Ezt vélte a’ Vezér bújdosó útjának;

De jobbnak ítélte (fékjét a’ lovának

El-vetvén) a’ hegyröl meg-nézni magának.

Munkával a’ bértzre míg fel-kapaszkodik,

Az alatt a’ nap-is ki-világosodik. –

Rá tekínt Hunyadi – nagyot fohászkodik:

Keserves nap! – hát-ha e’ leszsz a’ második –

Széllyel néz, úgy látja hogy a’ most nevezett

Tört út, alig ha nem ’Sófiába vezet.¹⁸

’Sófia a’ Dunához négy napi út, Bolgár-Országban (vagy Bulgáriában) vagyon. ’Sófiának neveztetett Sófia’ Templomárúl, mellyet ott Justinianus épített: az előtt Sardaciának neveztetett, a’ Sardusokrúl, a’ kik ott laktak, de a’ sok hadakozások miatt meg-erőtelenedvén, utóllyára tsak a’ Templom’ neve maradott Bonfin.

De jaj! a’ tegnapról ha meg-emlékezett,

’Sófia-is néki keserves nevezet.

Alig mer rá nézni Bolgár’ Országára

Az őtet űldöző Török’ birtokára, –

Viszsza-vévén útját a’ bértz’ óldalára,

Indúl, az el-hagyott forrás víz’ partjára.

Le-ér, – de jó lovát nyújtózva találja;

Mivel sokat ízzadt ’s fáradt paripája,

Vagy a’ hideg vízből jól veve hozzája,

Vagy fáradtság miatt ki-fogyott párája.

Vi’sgálja az eret fél-hólt marhájában,

Serkenti lágy meleg vérit, de híjjában –

Vajha! még társ lennél tsak egy éjtszakában.

Szám-ki-vetett Urad’ bolygó bújdostában!

Le-űl, a’ víz mellett, könyökét térdére

Tévén, le-görbeszti fejét tenyerére,

Széjjel néz sohajtva az ég’ négy részére,

’S illyen panaszokra fakada

fokada Sajtóhiba, em.

végtére.¹⁹

Virg. Aen. L. IV. v. 533. Sic adeo insistit secumque ita corde volutat:

„Ah egek! Dél, Észak, Nap-nyúgot, Nap-kelet!

Ha van még nálatok egy ollyan szegelet,

A’ hol pihenhessek egygy órát, vagy felet,

Hadd végezzem-el azt e’ víz forrás felett.

Ha bóldog időket várhat még életem,

Szerentsétlenségem’ itt-el-hadd-temetem;

Ha pedig kínommal ma el-végeztetem.

Istent, ’s a’ Hazámat most majd meg-követem.

Három út szakad itt öszve. – Ím

Az Í í-ből jav.

ez szérűl

Jön bujdosásomnak kietlen helyérűl,

Emez ama’ véres Rigó mezejérűl,

Amaz Isten tudja mere ’s hová térűl.

Emez a’ tegnapot juttatja eszembe,

Ez, hogy nem süllyedtem a’ veszedelembe,

Amazt míg itt sírok, talám keservembe

Meg-érzem, jó helyre visz’-e? vagy verembe.

Húllass álmos szemem szapora könyveket,

Mellyek, e’ tiszta víz tsergedezéseket

Zavarván, adjanak jó vagy rosz jeleket,

Jót reményljek-é még vagy nehezebbeket?

Fellegzik az idő – ez minek a’ jele?

Ah! ha e’ leszsz éltem’ utólsó reggele

Ulászlónak mivel köszönnyek? ezzel-e?

Hogy néki a’ Török oszlopot emele.²⁰

Várnánál a’ Török egygy alatsony oszlopot emelt, mellyre fel-írta az ott lett történetet. Lásd a’ III dik Könyv’ elején.

Oszlopot. – Várnánál, – de ez egy vezérnek,

A’ kitűl ott, minden tsepp vért elő-kérnek,

Nem elég; de kivált szégyen Nemes vérnek,

Ha engem’ a’ sírba nem hartzrúl kísérnek.

Ő Király, ő gyermek, ő beteg létére

Élete’ vesztével tört ellenségére;

Amurates’ feje vólna ennek bére,

’S ím! én így bújkálok Hazám’ szégyenére.

Jer hát e’ járt úton lelkem! utóljára

A’ rigó vőlgyérűl ditsősség’ halmára

Szabjunk éles szabját gyílkosom’ nyakára,

Vagy nyerjűnk oszlopot Ulászló módjára.²¹

Aen. L. IV. v 652. Accipite hanc animam, meque his exsolvite curis.

Hová mégy? – kire törsz Vitéz! olly tüzessen?

Annak nyakát szegni ma miként lehessen?

Gyalog, fegyver nélkűl, fáradtan, éhessen,

A’ ki elől tegnap futánk seregessen.

Hová mégy? – ah gyilkos gondolat! álj fére,

Ha már így ki-omlott ennyi néped’ vére.

Leg-alább magadat Hazád’ reménnyére

Tartsd-meg, ’s élj a’ pogány Török’ félelmére.”²²

Tsak gyűlőlségből nevezi a’ Törököt Pogánynak.

Hunyadi magában míg így kételkedett,

Az alatt már a’ nap jól fel-emelkedett;

Fel-áll, – nyereg helyett talpra kerekedett,

Mert már akkor lova meg-is merevedett.

Indúl, – de már merre mennyen? gondolkozik,

Nappal járt útakonn járkálni irtózik;

Mert ha Törökökkel szem-közt találkozik,

Meg-ismerik, hogy fut, ’s halállal áldozik.

Megy hát nagy erdőben, járatlan útakonn,

Kősziklás bértzekenn, meredek árkokonn.

De a’ tévedéstűl-is félt, és ez okonn

Széllyel vi’sgálódik, minden hegy-hátokonn.

Mind Rátz-Ország’ szélinn intézi menését,

’S mihelyt veszi észre nap’ estvelédését,

Jártabb útra kerűl, ’s el-hányja lépését;

Hogy éjjel pótolja nappali késését.

Tsavargó útjait úgy-is ki-tsinálta,

Hogy három egész nap’ semmi-se találta,

Még innen a’ Dunát négy napra számlálta,

’S negyedik éjtszaka ismét neki-válta (vátta)

A szerző magyarázó jegyzete, a kéziratban is a verssor után található, nem pedig lábjegyzetben; mi is itt hagytuk.

Hajnalba nagy erdőt látott nem meszszére, –

Siet, – nap-fel-kőltre az erdőbe ére;

És az éhség miatt fogyatkozván vére,

Sűrűt keres, le-dűl a’ zőld gyep’ színére.

Már akkor a’ Rigó mezei tsatának

Híre, tudtára vólt Bulgár-Országának,

Hogy még a’ Magyarok, a’ kik maradának,

Közel a’ szélekenn szökni indúlnának.

Hunyadi-is magát már jobban féltette,

Hogy, hát-ha a’ Török őtet ki-hírdette,

Gyalog vólt; fegyverét ’s lovát el-vesztette,

Sem futhat, sem magát nem védelmezhette.

E’ kegyetlen nemzet örűl a’ prédának,

’S tudván, hogy a’ hartzrúl szökött katonának

Kitsiny az ereje: számossan valának,

Kik az út-félékenn fegyverrel állának.

Ez helyt-is, a’ hová Hunyadi érkezett,

Sok vólt illy tolvajló gyilkos felekezet,

Kikkel ez jobbatska ebédre éhezett

Vitéz, fölöstököm-tályba foga kezet.

A’ gyepenn fél órát alig pihenhetett,

’S tán e’ pihenés-is azért engedtetett,

Hogy az éhség miatt már el-gyengíttetett

Vitéz, meg-bírhassa e’ fene nemzetet.

Fel kél a’ pásitrul, hogy utját követi,

Mig tántorgo lábát menni egyengeti;

Jobb felöl egy gyilkos kardal fenyegeti

Másik a’ kötelet, a’ nyakába veti.

Ez a strófa a nyomtatott szövegből kimaradt; a kézirat szerint közöljük.

Kap az óldalához

óldlához Sajtóhiba, em.

szegény fegyvertelen,

De amaz a’ főldre rántja a’ kötelen,

Ah! mit vihet véghez ez most erőtelen

Bajnokonn két Török, e’ két Istentelen.

A’ tolvaj emennek főldön fetrengtébe,

Tekint a’ méregtől szikrázó szemébe;

’S olly félelem ötlik kegyetlen szívébe,

Hogy még a’ fegyver-is reszket a’ kezébe.

Meg-íjjed amaz-is; kezét tartóztatja,

De nagyon szembe tűnt drága ruházatja,

Mivel hát mindenik köntösét rángatja.

Önként hagyja magát e’ Vitézek’ Atyja.

Ki-fosztatván azért minden ruhájábúl,

’S arany keresztjét-is ki-vévén nyakábúl,

Maga ki-fejtőzik a’ Pogány’ markából,

’S talpra áll ez otsmány birkozó tsatábúl.

Meg-áll, nagyot sohajt, fogát tsikorgatja,²³

Virg. Aen. L. XII. v. 946. Furiis accensus, et ira Terribilis.

Lángoló szemeit véressen forgatja,

Szégyenli, hogy e’ két vad szamár’ fajzatja

E’ beteg oroszlánt ekképp’ nyomorgatja.

A’ Török tekíntvén Hunyadi’ szemébe,

Ismét mintha nyilat lőtt vólna szívébe,

Egygyik a’ másiknak sugdos a’ fülébe,

De kardal sem mernek menni ellenébe.

Kapkodják ruháit, hogy odébb álljanak, –

Tiz tizen-két lépést alig haladtanak,

Meg-állítják egy-mást, hogy meg-osztozzanak,

Mellyel meg Hunyadinn új sebet szúrtanak:

„Ah! ha jöttél vólna gondolja magába

Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Előmbe a’ rigó mezei tsatába,

Vagy ha vólna kardod Hunyadi’ markába,

Majd őltöztetnélek vér színű ruhába.

De mit? – rajta megyek, – el-kapom szablyáját,

Darabra aprítom mind tüdejét máját,

Inkább, mint két lator egygy Bajnok’ ruháját

El-vigye, ’s a’ Pogány, Kristus’ kereszt-fáját.”²⁴

Aen. XII. v. 944. et humeris inimicum insigne gerebat.

Ezt alig mondá-ki, hát ím! köntösének

Rablói egy-más közt perleni kezdének,

Pogányok! a’ másénn nem egygyezhetének,

Mellyik légyen Ura arany keresztjének.

Gántsot vét Hunyadi el-indúlt lábának²⁵

Aen. XII. v. 938. Stetit acer in armis, Dextramque repressit.

Vígan várja végét e’ kedves tsatának,

’S míg ő nagy erején bámúl arannyának,

Azok egy-más ellen kardot-is rántának.

Új erőt szítt emez pihegő mellyébe,

’S míg azok vagdalnak egy-más’ ellenébe,

A’ mellynek a’ kereszt vólt egygyik kezébe,

Ragad bal markával nyaka’ gerintzébe. –

Le-rántja a’ főldre minden erejébűl,

Ki-tekeri kardját a’ másik kezébűl,

’S azzal kergeti-ki vad lelkét mellyébűl.²⁶

Aen. XII. v. 950. Ferrum adverso sub pectore condit.

Már ez nem osztozik arany keresztjébűl.

Meg-rettenti amazt emennek halála,

’S látván hogy olly jó per-osztóra talála,

A’ kinél híjjába nintsen a’ kard nála,

Ott hagyja a’ prédát, maga elébb álla.

Útat ád Hunyadi futó Törökjének,²⁷

Aen. XII. v. 938 Ulterius ne tende odiis.

Kedvezvén már nagyon fáradt erejének,

Elég most hogy néki kardot engedének,

És minden ruhái viszsza-kerűlének.

Bátrabban keres már járattabb térséget,

Vi’sgál, mert nem bírta tovább az éhséget,

Pásztori kunyhókat a’ jó lakás végett,

De nem lát egész nap semmi jelenséget.

Tekint a’ viszsza-nyert, és ismét mellyére

Függesztetett drága arany keresztjére,

’S errűl emlékezik Istene’ Nevére,

Ki most elő-állott védelmezésére.

„Én Kristusom! úgy-mond, kinek keresztjének

Vallói, én és sok ezer Keresztyének,

Te ditsősségedért fegyverre kelének,

De a’ Pogányoknak prédái levének.

Ha kereszted ellen én egyszer vétettem,²⁸

Mint jó gyónó paenitens úgy vallja, mint-ha maga-is meg-esküdt vólna a’ Töröknek, holott nem-is vólt szükség, mikor a’ Király meg-esküdött: hanem azért szóll így magárúl, mivel ő írt a’ frigy eránt a’ Királynak.

Mikor Szent Nevedre a’ hitet le-tettem

Pogány’ hűségére; talám meg-szenvedtem

Érte én, ’s sok ezer lelkek én mellettem.

Hogy pedig a’ gyenge Király rá vétetett,

Hogy meg-szegje hitét, mellyet egyszer le-tett;

’S hogy a’ hartznak terhe nyakamba vettetett,

Ellene mondanom nékem sem lehetett.

Nem: – de ím’ meg-vallom, hogy vétettem még-is,

’S hogy méltán áll boszszút ezekért az ég-is,

De kétszer szenvednem e’ bűnért elég-is,

A’ hoszszas kín után légyen már egygy vég-is.

A’ Téged’ tagadó Törökkel küszködtem, –

’S óh hányszor! – mind a’ Te keresztedért tettem,

Jól van, – a’ Keresztnek lám hasznát-is vettem,

Most-is gyilkosimtól azzal menekedtem.

Engedd, hogy kereszted’ erős óltalmában,

Hadd mennyen Bajnokod kedves Hazájában,

Ki már éhel hal-meg bujdosó útjában,

E’ Kristust tagadó Török’ Országában. –”

Tévedve jól bé-ment már az nap estvére

Bulgárral ütköző Rátz-Ország’ főldére,

A’ hol szegény fejét nem rég’ sok Rátz’ vére’

Ki-ontatásának készen várta bére.

Mert György, ez Országnak az a’ Királykája,²⁹

Ez vólt György Rátz Despot, egygy a’ leg-nevezetesebb emberek közzűl ezen könyvben; most miért fente fogát Hunyadira? lásd a’ III-dik Könyvben.

Kinek a’ Hunyadi’ hatalmas szablyája

Sok kárt, ’s

s’ Sajtóhiba, em.

sok hasznot tett, fente fogát rája,

’S fel-tette magában, hogy útját el-állja.

A’ hartzon meg-maradt, de el-szélesztetett

Magyarság, szana-szétt ment a’ mint mehetett,

’S mivel által-menni éppen itt kelletett,

A’ Rátzság a’ vérért most vérrel fizetett.

Ezt ugyan Hunyadi mindjárt sejdítette,

Hogy ő most-is útját nem jó felé vette,

De mit tudott tenni az éhség kergette,

’S bízott az Istenben, ki eddig vezette.

Megy egész éjtszaka, néz, vi’sgál tüzeket,

Már önként keresi a’ vad embereket,

Kik ha vagyonjára vetik-is kezeket,

Tsak nem tagadják-meg tőle kenyereket.

Életét annyira már nem-is féltette,

Bízott, hogy hazája meg-fizet érette

Ha rabúl esik-is, – éhségét tűrtette

Mind reggelig, de már tovább nem vihette.

El-esik lábárúl, szemét a’ reggeli

Nap’ súgára felé könyvezve emeli. –

„Áldott nap! Te lészel tán már az a’ deli

Nap, a’ mellyen lábom nyúgodalmát leli.

Engedd hogy most egyszer a’ melly nem szokásom,

Légyen nap-kőltekor egygy kis nyúgovásom,

Már öt éjtszakai, ’s négy napi járásom

Fekvőre tserélte szökevény futásom’.

Tudom; és nem tartom jó Hadi-Vezérnek,

Kit a’ nap’ súgári meleg ágyban érnek,

Vétek szunnyadozni az emberi vérnek,

Mikor a’ madárkák már Istent ditsérnek.³⁰

Már akkor hidegetske vólt, a’ mint majd alább meg-tetszik; de még a’ madarak énekelhettek reggelenként.

De én már Vezéri nevem’ el-vesztettem,

Mikor meg-veretve szökevénnyé lettem,

Így-is, már öt éjjel dolgoztam, siettem,

’S tovább mentem vólna, de már nem mehettem.

Ennyi hihetetlen szomjan-éhezésem’.

Hadd enyhíttse kőltsön egygy kis pihenésem,

Tudom, minden óra drága, de nem késem,

Megyek, tsak hadd szűnjön egygy kitsit nyögésem.”

Kínálja szemeit egygy kis szunnyadással,

De boszszantja hasa álmát korogással.

Vagy még előre-is egygy szem bé-húnyással

Keresztjénn osztozik a’ Török pajtással. –

Nints láttatja ezen kelletlen álomnak,

„Mi haszna hát úgymond a’ nyúgodalomnak

Majd új útat szabok el-fáradt lábomnak,

Ám legyek prédája a’ Rátz hatalomnak.”

Egygy kies hegy vala éppen ellenében,

Az út alúl ment-el a’ hegynek tövében,

Ő ki-tér az útból a’ hegy’ tetejében,

Ha valahol falu akadna szemében.

Lát közel egygy erdőt,³¹

Aen. I. v. 157. Quae proxima litora cursu contendunt. [A litora szó littora alakban szerepel, jav.]

azon túl tornyokat,

De ollyan meszszire képzeli azokat,

Hogy odáig el-tőlt egygy vagy több napokat,

’S tán addig lábai sem birják magokat.

Úgy intézi útját a’ mint meg-kémlélé,

De az erdő szélbe alig ére belé,

Hát valamint tegnap fölöstököm felé,

Éppen egygy akkori-forma veszély lelé.

Jön, – talám akkor-is valakit kergete

Egygy fiatal Pásztor, de deli termete

Mást mutat; ismerős forma tekíntete.

Gondolja Hunyadi: nem pásztor lehet e’.

Hiba van úgy látszik az egygyik szemébe’,

Fegyver az óldalánn, nagy bot a’ kezébe’.

A’ mint megy Hunyadi mérészen elébe,

Meg-áll ő-is bátran ennek ellenébe.

Bámúl a’ Vitéznek nagy tekintetére,

Mellyen most az éhség tsak-nem lelket ére,

Bámúl tekintetes nyakárúl melyjére,

Arany lántzon függő arany keresztjére.

Ez a’ Pásztor ugyan rabolni indúla,

De hogy rajta üssön a’ félelmenn múla,

Hunyadi meg-sejtvén hogy ez el-bámúla,

Halavány ortzája néki pirossúla.

A’ tolvajt emennek vitéz ábrázatja

Kezét reá vetni tiltja, ’s tartóztatja.

A’ Vitéz-is magát szegényűl biztatja,

Hogy tán fáradt karja kardját sem bírhatja.

Gondolja magában: „én nem bántlak téged’,

De ha tudnád Ötsém! melly nagy nyereséged

Akadt; vádolhatnám, ha Rátz vagy, hűséged’

Hogy bántatlan hagyod illyen ellenséged’

Halált érdemlenél ezért György Vajdánál,

Hogy én velem illyen félénk módonn bánál;

Bizony drágább lennék minden ’sákmánnyánál

’S fogságom sok ezer fogoly katonánál.

Hé pedig, ha tudnád, miként ki-satúlta

Erőmet az éhség már ötöd nap últa?

És melly erőtelen Isten’ nyomorúlta

Hunyadi? miólta a’ Török meg-dúlta. –”

De vólt még más a’ mi mind kettőt rá-szedte,

’S szemeket egy-másra úgy rá függesztette;

Mivel hogy mindenik a’ mint sejdítette,

Ismérte másikát, – bizony ismérhette.

De mivel a’ Pásztort gyermekebb korában

Látta amaz; ’s nem-is pásztori ruhában,

Hunyadi-is pedig hoszszas fáradtában

Nem kitsinyt változott az ábrázatjában.

Mint-egygy fél-ismerős emberrel álmodott,

Egygyik a’ másikra úgy rá gondolkodott,

Végtére Hunyadi néki bátorodott,

’S köszön a’ Pásztornak nyersen a’ mint tudott.

Viszsza-felel az-is jámbor köszönettel,

Látván, hogy nints emez gyilkos készűlettel,

Nevét, és hazáját, de nagy betsűlettel

Kérdezi, merrűl jön, vagy honnan tévedt-el?

Hunyadi Belgrádot mondja Hazájának,

Könyörög véletlen akadt Pajtássának,

Hogy ez itt járatlan, de jó barátjának

Légyen kalaúzza Belgrádig útjának.

Nagy igéreteket ragaszta szavához. –

Szelídűl a’ Pásztor tévedt barátjához,

Hasonlítván sorsát a’ maga sorsához,

’S viszi egygy berekben titkos kunyhójához.

Körűl-nézi a’ helyt Hunyadi, – tsudálja, –

Pásztornak adta-ki magát a’ Gazdája,

Vi’sgálja a’ nyájat; sohol se találja,

Gondolkodik – le-űl, – és így szóll hozzája:

„Barátom! Pásztornak adád-ki magadat,

Én pedig itt közel nem látom nyájadat,

’S mért tsináltad illyen fére hajlékodat?

’S mit-is őrizhetnél itt? hanem-ha vadat.

Ha olly tzéllal hívtál kunyhódba engemet,

Hogy itt gyilkos módra végezd életemet:

Érzem olly erőben meg-fáradt kezemet,

Hogy ki-nem onthatod vér nélkűl véremet.

Most hogy fáradt, éhes vagyok nem tagadom,

’S kardomat kezembe kedvetlen ragadom,

De ha erőszakkal bánsz velem; fogadom,

Hogy még egygy hirtelen magam’ meg-nem adom.

’S osztán; ha gyilkosúl meg-ölnél engemet,

Mit vennél-el tőlem? – az őltözetemet?

Többre kötelezed azzal hűségemet,

Ha le-hagyod tenni minden félelmemet.

Ha pedig meg-állod tett ajánlásodat,

’S Belgrádba vezeted tévedt barátodat,

Meg-adom, tagadás és idő haladat

Nélkűl, sok ezreket érő jutalmadat.”

Meg-pesdűl ezekre a’ Pásztornak véri,

Látja hogy nagy ember; de ki? nem esméri,

Fél-is, és tettzik-is a’ mint ez ígéri,

Az ezreket érő út-mutatás’ béri.

„Ne félj Nemes Vitéz! ekképpen biztatja,

Tiéd ez a’ kunyhó ’s szám’ fele falatja,

A’ ki már próbálta mint én, az tudhatja,

Melly jól esik az illy gazda’ szolgálatja.³²

Aen. I. v. 630. Non ignara mali miseris succerrere disco.

Nem tagadom, hogy én rabolni indúltam;

De tekintetedre mindjárt el-bámúltam,

Örűlök hogy hozzád még tsak nem-is nyúltam,

Kihez hívnek lenni magamonn tanúltam.

Tedd-le hát jó Vitéz! minden félelmedet,

Most, a’ mi kis időt szerentséd engedett

Élj-vele; nyugtasd-meg el-fáradt testedet,

Egyél a’ mim vagyon verd-el éhségedet.

Nintsen e’ nyomorúlt pásztori kunyhóba’

Sem ebéd a’ konyhánn, sem bor a’ hordóba’

Kenyerem van hagymám, ’s ha mit a’ bojgóba’

Járó útasoktól kapok hébe-hóba.”

Kenyeret tesz azért egygy póltzra elébe,

Egygy pár fog hagymát-is talál a’ sebjébe,

Az után kobakot ragad a’ kezébe,

’S a’ forrásra vízért indúl hevenyébe.

Fel-sohajt Hunyadi: „Ah szerentsés lélek!

Az idézőjel csak a következő strófa elején kezdődik, jav.

Hol lappangaszsz bennem? hogy van: hogy még élek?

Élek, és a’ kiket gyilkosimnak vélek,

Barátimmá

Barátimmmá Sajtóhiba, em.

lettek ’s ebédelek vélek.

Egek! hát tsak ugyan lám el-nem hagyátok

Ez, ennyi sok próbánn által-ment szolgátok’

Hát, – gyilkosim közzé nem veszni

veszi Sajtóhiba, értelemszerűen em.

hozátok,

Mert azok között-is jó gazdámat látok.

E’ tolvaj, ki engem’ nyomorúlt koromba’

Így fogadott, bizony nem ollyan goromba,

Hogy ne igazíttsa útamat jó nyomba –”

A’ Gazda a’ vízzel érkezik azomba’.

Ettél-e már? úgymond. – „Ettem,

Az E e-ből jav.

egyél velem,

Én ehetem, mert sok fáradtság félelem

Között, régen nintsen nappalom ’s éjjelem, –

Ötöd napja már, hogy az éh kortyot nyelem. –”

„Tsak egyél jó Vitéz! itt a’ víz, igyál-is,

Jó ez, ha gazdagabb asztalnál vólnál-is.

Jó: felel Hunyadi, jobb a’ jó bornál-is

’S kenyered akármelly gazdag asztalnál-is.

Tudom; mond a’ Tolvaj: már régenn próbálom,

Miólta ezt a’ vad szerentsét szolgálom,

Mert te sem vóltál ám főbb ember én nálom,

Sorsomat az útonn majd elő-számlálom. –”

Meg-hökken Hunyadi, tekint a’ szemébe,

Ismeri formáját, de nem jut eszébe. –

„Király-fi lehet ez, vagy maga hittébe

Teszi méltóságát az enyím’ elébe.”

Meg-szóllal a’ tolvaj annak bámúltára:

„Ne nézz ez éktelen természet’ tsúfjára;

Egyél, ’s ha jól lakol dűlj-le e’ subára,

Én megyek, valamit hozok vatsorára.”

Az el-megy, de emez tűnődik magába’

Mi jelt találhatna tolvaj gazdájába’?

’S mi hozta azt ide, ebbe a’ pusztába?

Vi’sgálja vagyonját sövény kunyhójába’.

Mire éhes hasát szegény jól tartotta,

Már a’ nap a’ délet tán meg-is haladta,

A’ mint hát a’ Gazda a’ helyt ki-mutatta,

Szem-héjja az álmot nagyon javaslotta.³³

Ovid. Amor. L. I Eleg. v.

– – – – – mediamque dies exegerat horam

Adposui medio membra levanda toro. [Adposui helyett Apposui áll, jav.]

„Ez a’ Gazda úgy-mond, ha jól meg-vi’sgálom,

Alig ha többeket nem próbált én nálom,

Szint’ úgy tudta. – Tudta,

A T-t t-ből jav.

de nem-is tsudálom

Hogy mikor jól lakom, majd el-ér az álom.

De, hát-ha tsak azért maraszt vatsorára,

És azért tsinála ágyat a’ subára,

Hogy majd ha aluszom, el-jő nem sokára,

’S veti gyilkos kezét vendégje’ nyakára. –

Óh nem! – ez a’ vadság nem szorúlt tán bele, –

Az én ígéretem többet érdemele,

’S nints nemes szívének olly goromba jele,

Hogy a’ kit jól tartott, most így bánjon vele.”

Mit tégyen? az álom szemét nehezíti,

Le-feküdni fáradt teste kénszeríti,

Már a’ jól lakás-is szándékát segíti,

Fel-áll hát, és magát fekünni készíti.

Fegyverét ki-vonja, ’s a’ markolatjára

Reá-kötött szijjat tekeri markára,

Fekszik szíve felől a’ bal óldalára,

’S a’ kardot fokával tartja a’ nyakára.

Amaz a’ prédáért nem meszsze fárada,

Gazdag vatsorával haza futamoda,

Hunyadi már alutt; emez tekint oda,

Nézi miként aludt, tsak el-mosolyoda.

Mosolyog: de jobban rá nézvén bámúla,

Hogy halvány ortzája néki pirossúla,

Bal felére millyen okossan fordúla,

Nyakát kardal őrzi, – gondot visel rúla.

Karjában olly nagyon mozog minden ere,

Hogy nyakárúl szint’ úgy pattog a’ fegyvere.

„Vitéz! aluszol-e? heves véred ver-e?

Vagy tsak engem’ ijeszt ez Isten’ embere.

Ah szerentsés sereg! kinek ez Vezére,

Ennyi éhség után vékony ebédjére

Egygy darab kenyeret ’s hideg vizet kére,

’S már-is mint vér fáradt testében a’ vére.

Mikor aluszik-is kész minden esetre

Rohanni akármelly véres ütközetre. –

Isten! hogy teszed-ki ezt a’ szeretetre

Méltó nemes szívet ennyi történetre?

Kitűl félsz Nagy Lélek! hogy tsendes álmodban

Oldalt fekve kardot fogál a’ markodban,

Nem bízol-e még-is jámbor pásztorodban?

A’ ki gazdáddá lett éhes bujdostodban.

Vitéz! ki jól tarta sőt ágyat-is vete,

E’ kételkedésre hogy kénszeríthete?

Van-e olly vad ember, ’s olly kő szív lehet-e?

A’ kit meg-ne győzne ortzád’ tekintete.

Már őszszel tarkázott fekete hajának

Két fürtje igen szép színt ád ortzájának,

Ki-nyílt rósa színe módos ajakának

Bizony elég vólna a’ Vénus’ fijának.

Izzadó tseppjei a’ jobb vak-szemének,

Homlokánn le felé a’ mint gördűlének

Most mintha sok-sorú

koszorú A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

árnyékot vetnének

Kerekdeden görbűlt szép szemőldökének.

Már öszve húzódni kezdett rántzotskái,

Vagy a’ sok törődés’, vagy idő’ példáji –

Gyönyörű teremtés, tsak-hogy már nem mái,

Született gyermeknek mútatják ortzái.³⁴

Már ekkor több vólt hatvan esztendősnél.

Jó magas termetet mútat a’ fekvése,

De minden tagjának egygy-máshoz illése

Tán szebb, mint azé vólt, a’ kinek nemzése’

Idejénn Jupiter három éjjelt kése.”³⁵

Jupiter fija vólt Alcmenatúl Hercules.

Míg így néz a’ gazda alvó vendégjére,

Mind tsak több több jelek kerűlnek szemére,

Mellyek okot adnak annak hitelére,

Hogy ollyan ember ez, a’ kit ő ismére.

Néki bátorodik, magát rá bírálja,

Hogy közelebb menvén jobban meg-vi’sgálja,

’S mind addig vi’sgálja míg ki-nem találja,

Ki teste lehet ez, ’s kinek a’ formája?

Ki-megy a’ kunyhóból, fegyverét el-veti,

Hogy majd ha míg testét közel nézegeti,

A’ Vitéz fel-serken, ’s szemeit fel-veti.

Hogy nem akart roszszat, arról el-hiheti.

El-kerűl mellette hát megett láb hegyen;

Guggon a’ vendégnek feje felé megyen,

Vi’sgálja, hogy vallyon kardjánn mi jel legyen? –

El-bámúl a’ kardonn lévő Török jegyenn.

Nem régen-is szolgált e’ kard ezen kéznek,

Mert most-is belőle véres tseppek néznek;

Szíjját bőrnek nézi, markolatját réznek, –

Óltsó kard ez úgymond egygy illyen Vitéznek.

Más jelt keres tehát, – nézi rá meresztett

Szemmel, a’ nyakárúl le-lóggó keresztet,

Ah! ha Török vólna nem viselné eztet,

Inkább hát e’ kardért tán Törököt vesztett.

’S a’ mint le-fektében nyakára fektette

Kardját; a’ keresztnek lántzánn által-tette.

Kinn a’ tolvaj magát tsak-nem el-nevette,

Hogy a’ Keresztyén jelt Török kard őrzette.

Még egygyszer a’ rezes kard’ markolatjára

Rá-fekütt, ’s erőssen rá-görbűlt újjára

Rá-néz, ’s veti szemét gyűrűje’ gombjára,

Mellyen vékony mettzés vólt petsét formára.

Szemessebben nézvén hát rajzolatjába,

Magyar tzímert talál egygy pais formába’,

Közepénn koronát, kit egygy madár’ lába

Körmönn tart, és gyűrűt hordoz az orrába’.

E’ szörnyű látásra háborodik vére;

Fell-áll – tekint ismét Hunyadi’ képére,

’S mikor több-több jelbűl már reá ismére,

Boszszúság ’s irtózás érkezik szívére.

Izzad, kételkedik, haragszik-is, fél-is,

Indúl fegyveréért, de kard van ennél-is.

„Ah! úgy-mond: Te fenébb száz ellenségnél-is,

Tsak ne ettél vólna, ha fel-ébrednél-is.

Akármint nagyíttsák hadi hatalmadat,

De tsak meg-próbálnám Török kard vasadat,

Nem tartom olly gyorsnak el-fáradt karodat,

Hogy meg-bírtad vólna hajdani rabodat. –

Meg-ölöm. – Atyámért ’s kedves Testvéremért

Boszszút állok; boszszút ki-vájott szememért,

’S hát én e’ gyilkosnak ezért az érdemért

Adtam szállást? – no – de – megyek fegyveremért.”

Ki megy; gondolkodik, fegyverét vi’sgálja,

Hogy a’ viadalra

viadadalra Sajtóhiba, em.

elég-e szablyája? –

Bé-megy ’s Hunyadira tekintvén reája,

Szívét a’ félelem meg újra el-állja.

Ki-megy ismét. – Ott kinn fel- ’s alá-sétála

Ingerli vak szeme, ’s az Attya halála.

De a’ bátorság is meg-tsüggede nála, –

Utoljára illyen új módot talála.

Erőmhöz nem bízom, Hunyadit ismerem,

Tsak látására is meg-fagy minden erem;

Magam halálára fordúlna fegyverem,

Ha tsak egy ütéssel szívére nem verem.

A’ kardja ellent áll nyaka sérelmének,

És ha nem halálos sebet ejtenének

Karjaim; szikrái fel-ébredt szemének

Engem’ kard nélkűl-is meg-emésztenének.

De ha véletlenűl meg-mondom nevemet.

’S hogy ő sütötte-ki az én bal szememet,

Maga viselése meg-tanít engemet:

Elégnek tartja-é karjához kezemet?

Vagy inkább, – majd mikor beszéllem sorsomat,

Mind tsak úgy intézem előtte szavamat;

Mint-ha nem ismerném régi gyilkosomat,

Így majd ki-tanúlom bátor bajnokomat.

Ha változik színe és nevét tagadja

Már bízom, és ezzel méltó jelit adja:

Hogy ellenem kardját fel-félve ragadja –

Meg-bírom talám ha bátorsága hagyja.”

Az alatt már tsak nem főld színéig ére

A’ nap, ’s piros súgárt hány az ég szélére;

Már Hunyadinak-is hírt ád forró vére,

’S a’ Déli álombúl fel-ébred estvére.

A’ Tolvaj sok-féle kételkedésébe,

Indúl jól nyúgodott vendégje felé be.

Ki-is tözgölődve akadván szemébe

Tsak nem hanyatt esik kemény ijjedtébe.

De meg-bátorodván kérdi hamarjában:

Mint aludtál? Vitéz! ez czifra szobában

Szőr subábúl készűlt puha nyoszolyában:

Sohajt e’ kérdésre Hunyadi magában.

Én ugyan, ugy mond, ezt nem egyszer próbáltam,

Az ég alatt száraz főldön sokszor háltam;

De most olly’ édessen alunni találtam,

Hogy tsak-nem egészszen új emberré váltam:

’S ha néked úgy tettzik készíttsük magunkat,

Estve van, indíttsuk meg-nyugodt lábunkat,

Kezdjük-el az éjjel Belgrádi útunkat,

Siessünk jóbb sorsal tserélni sorsunkat.

„Várj egy kitsinyt Vitéz! a’ Tolvaj felele,

Tudom: hogy vendégem többet érdemele.

De étlen tsak ugyan nagy parasztság’ jele

Vólna, el-botsátni, vagy el-menni vele.

Ki tudja: kietlen útunkban mi talál?

Kivált Te már úgy-is négy napig koplalál.

’S noha ma egy kurta kis asztalnál valál,

Éhel-is meg-ölhet Belgrádig a’ halál.”

Tüzet rak erdei pásztorok modjára,

Űlteti Hunyadit ismét a’ subára.

„Itt van, úgy mond: hoztam egy kis vatsorára

Az idézőjel két sorral fentebb kezdődik, jav.

Valót, itt ne-is vágygy gazdagabb konyhára.

Ha bóldog napjaim szerentsés folytába

Jöttél vólna hozzám az Atyám házába:

Adtam vólna bővebb részt jó vatsorába,

Pompássabb asztalnál, czifrább palotába.

Sokszor fél szememet sírva fel-emelem,

Mert régen e’ kínos kenyeret, félelem

’S irtózások között kóstoltatja velem.³⁶

Me quoque per multos similis fortuna labores Aen. I. 628.

Ah! ama Várnai véres veszedelem.”

A záró idézőjel hiányzik, pótoltuk; a következő sor elején idézőjel kezdődik, ezt elhagytuk.

Tsendűl várna hangja Hunyadi’ fülébe,

Hirtelen tekinte a’ tolvaj’ szemébe;

Amaz, mint-ha nem-is venné ezt eszébe,

Tovább megyen sorsa el-beszéllésébe.

le-beszéllésébe Értelemszerűen em.

„Ha hallottad úgy mond hírét Drákulának³⁷

Aen. I. 375. Si vestras forte per auris Trojae nomen iit. [Az auris szó aures alakban szerepel, jav.]

Ama’ fegyverérűl Nagy hírű Vajdának;

Ki kis Királlya vólt akkor az Oláhnak,

Annak két fiatal fiai valának.

Ki omla Várnánál sok Magyarnak vére,

Sok futva visele gondot életére;

Hunyadi ama’ nagy Magyarok’ Vezére

Futtában ez Oláh Vajdához be-tére.

A’ Vajda Hunyadi Jánost meg-fogatja,

’S ideig Őrizet alatt tartóztatja,

De végre meg-lágyúl szíve’ indúlatja,

Meg-követi őtet ’s haza botsáttatja.

Haza megy’ Hunyadi búsúlva Budára,

Fenekedik otthon, dúl fúl Drákulára;

Egyszer nagy sereggel ’s sebes szél’ módjára

Fegyverrel rohana az Oláh Vajdára.

Fel-dúlta Országát, Városit égette,

’S pusztító seregét mind addig vezette,

Míg egyszer a’ Vajdát

Vajdét Sajtóhiba, em.

kézre kerítette,

Magát és nagyobbik fiát meg-ölette.

Én valék kissebbik fija a’ Vajdának,

Rám-is a’ gyilkosok reám rohanának,

’S az egyik szememtől már meg-is fosztának,

Mikor Hunyaditúl ollyan hírt hozának.

Hogy gyengénn bánjanak a’ Vajda’ fijával,

Kit ő szándékozik el-vinni magával;

De én illy’ meg-tsúfolt emberi formával,

Irtóztam el-menni Atyám’ gyilkosával.

Által-menék szökve az őrizetekenn,

Bujdosék kietlen hegyekenn, vőlgyekenn,

’S kapván az akkori háborgó hirekenn;

Itt állapodám-meg

állapokám-meg Sajtóhiba, em.

ezen rátz szélekenn.

Akkor a’ Rátzoktól olly’ hírek valának,

Hogy a’ Magyaroktól mind el-pártolának,

És hogy a’ Rátz-Ország’ (György) kis Királlyának

A’ Törökök frigyet ’s hitet ajánlának.

És így én, mind azzal bíztattam magamat

Hogy ha György bé-fogad ’s meg-szánnya sorsomat,

Tán meg-boszúlhatom mérges gyilkosomat,

’S viszsza-is nyerhetem kitsiny országomat:

Azomban itt a’ nép mind azt mondogálja,

Hogy mind a’ két felé fog a’ György’

Ggyörgy’ Sajtóhiba, em.

kaszája;

És hogy Ö hűségét tsak annak ajánlja,

A’ mellyket erőssebb peresnek találja.

Gyermekes eszemmel tehát mit tehettem,

A’ György udvarában jót nem reménylettem,

Már tsak egy szemem van, hát azt-is féltettem. –

Gondold-el jó Vitéz! mire vetemedtem?

Egy marha pásztorhoz bojtárnak állottam. –

De hogy a’ koplalást ’s munkát sokallottam:

’S azomban meg ezt az új futást hallottam,

halottam Értelemszerűen jav.

Ezen élet nemét jobban javaslottam.”

Sorsa illy’ keserves emlegetésébe

Tekintget a’ Tolvaj Hunyadi’ szemébe,

De semmi változást nem látván színébe’,

Már minden reménység el-aludt szívébe.

Hunyadi is tovább már nem szenvedhette.

A’ Drákula kardját melly vala mellette

Amannak láttára a’ kezébe vette,

És a’ magáéval öszve nézegette.

’S igy szóll: „Viszsza adom úgy mond a’ kardodat,

Én vagyok Hunyadi, a’ ki Országodat

El-vettem, ám próbáld boszszú-állásodat,

’S öld-meg most ha tettzik régi gyilkosodat.

De mivel meg-vallván magad, rabságomat,

Nem hányhatd szememre boszszú-állásomat,

Azért fogom én-is markomba kardomat,

Hogy meg-oltalmazzam ha lehet magamat.”

Drákula ezt látván tsak nem el-ájúla,

A’ kardját el-ejté, lábához borúla,

Sírva vendégjétűl kegyelmet kóldúla,

Mellyre a’ Hunyadi mérge-is el-múla.

Meg-fogja reszkető karját, – fel-emeli,

Drakula észre jön, Hunyadit öleli,

Fontos beszédekkel követi, kérleli,

’S hóltig hűségére magát fel-szenteli.

Meg-szánnya Hunyadi végre, ’s igy bíztatja:

Oh vétkes Atyának nyomórúlt magzatja!

Meg-esik úgy benne ha goromba Attya’

Attya, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Bűnit, minden gyermek mind hóltig síratja.

Nagyobbra betsűlöm nagy emberségedet,

Mint hogy

Mint-hogy A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Atyád’ bűnét, ’s nem a’ te vétkedet

Tsak elő-is hozzam. Felejtsd félelmedet,

Hóltig barátomnak ismérlek tégedet.

Már Drákula lelkénn a’ sebek enyhűlnek,

Hunyadi’ szívének hevei is hűlnek

Vatsorához fognak, a’ tűz mellé űlnek,

Jól esznek, jól laknak, egy-másnak örűlnek.

Drákula könyörög ez új barátjának,

Hogy még egy éjtzaka kedvezzen magának,

Adjon egy kis időt el-fáradt lábának,

Vegye még egy éjjel hasznát a’ Subának.

Míg pedig az álom el-éri szemedet

Beszéld-el Várnánál vólt veszedelmedet,

És az azólta lett sok történetedet,³⁸

Virg. Aen. L. I. v. 757. a prima dic hospes origine nobis, insidias inquit Danaum, casusque tuorum, erroresque tuos, nam te jam septima portat omnibus errantem terris et fluctibus aestas. [prima dic helyett prima die áll, jav.]

Mellyekben a’ bal sors hányt vetett tégedet.

MÁSODIK KÖNYV’

Summája.

Így kezdi beszélleni Hunyadi a’ Várnai veszedelmet: A’ Török meg-unván, ’s nem bírván a’ sok hartzot, békességre lép a’ Magyarokkal; De a’ Pápa akkori követje Juliánus azon okbúl, hogy már az előtt a’ keresztyén Fejedelmekkel a’ Török ellen öszve szövetkezett a’ Király; reá beszélli a’ Fő-Rendeket ’s leg-inkább a’ Királyt, hogy bontsák-fel a’ frigyet, a’ melly meg-is lett; Hunyadinak kedvetlenségével. Mennek hát a’ Törökre, és pusztitnak egész Várnáig; ott a’ hartznak kezdete előtt Szent László, a’ ki akkor tartatott Magyar-Ország’ Pátronussának Párt-fogójának Nagy Lajossal meg-jelenik Hunyadinak; Nagy Lajos inti őtet, hogy vígyázzon a’ Királyra. Meg-verettetnek a’ Magyarok, és a’ Király Ulászló, vagy Lengyel László meg-ölettetik.

Le-dűlnek egy-másnak által ellenébe,

A’ tűz a’ kunyhónak égett közepébe,

Egyet sohajt János³⁹

Ez a’ János Hunyadi, a’ kinek már pag. 35. az egész neve ki-vagyon téve; ezután már néha, de ritkánn, Jánosnak fog-neveztetni.

beszédje’ elébe,

Drákula száj tátva nézett a’ szemébe⁴⁰

Aeneid. L. II. v. 1. Intentique ora tenebant.

El-kezdi beszédjét: de már-is könyvezett;

Várna! úgy mond Várna! keserves nevezet!

Kész halál énnékem ez az emlékezet,

Mellyre barátságod mostan kötelezett.⁴¹

Virg. Aen. L. II. v. 3. et seq. Infandum Regina jubes renovare dolorem.

Halál ’s halálnál-is kínossabb fájdalom,

Irtózva kesergek mikor el-gondolom;

Mint hágott nyakára, sok jaj szó ’s siralom’

Között a’ Magyarnak a’ Török hatalom!⁴²

Trojanas ut opes, et lamentabile regnum Eruerint Danai.

Mint bánt Nemzetemmel szemeim’ láttára,⁴³

quaeque ipse miserrima vidi.

A’ melly annál nagyobb szívem fajdalmára

Esett, hogy e’ tereh, melly hazám’ nyakára

Le rohant, vállamonn függ vala jobbára.⁴⁴

Et quorum pars magna fui.

Ennek hallására ha kik nem sírnának,

Mondhatnám a’ Krimi Tatárok’ fajának,⁴⁵

Quis talia fando, Myrmidonum, Dolopumve, aut duri miles Ulissis Temperet a lacrimis!

’S Amuratesnek-is talám ő magának

Nem hiszem könyvei ki-ne tsordúlnának.

Fáj! de sebes szívem’ új sebbe estében

Mit-is forgasson mást bús lelkem eszében?

Mi öröme lehet egy bú’ özönében:

Merűltnek, hajdani jó szerentséjében?

Úgy-is már a’ déli álomnak sokátúl

Meg-tsömörlött szemem, éjjeli álmátúl

Fél; ’s hát-ha kelletlen álmodozásátúl,

Előtte képzelné a’ mi el-múlt hátúl.

Ha hát olly’ nagy kedved vagyon meg-hallani

Azt a’ veszedelmet, mellyet ki-mondani

Nagy kín, im el-mondom; noha az mostani

Sebemet, új sebbel fogja újjitani.

Nagyon meg-érezvén a’ már meg-töretett

Török, a’ sok maga’ kárával tétetett

Az erőt ’s tábori minden készűletet

Vérrel koronázó véres ütközetet.

A’ vért békességgel akarja tserélni, –

De nehéz ott frigyet kár nélkűl reménylni,

A’ hol már a’ nyertes nem tud mitűl félni. –

Tsalárdsággal kezd hát Amurates élni.

Györgynek a’ mostani Rátzok’ Királyának⁴⁶

Mind a’ György Fiairúl, mind a’ Karambus Török vezérrűl leszsz alább bővebben.

Fiai még akkor rabúl tartatának

A’ Töröknél; ez hát bőltsen e’ dolgának

Ezközéűl, Györgyöt választja magának.

Azomban a’ Török Tsászár úgy értette,

Hogy Karambus vezért ki rabúl ejtette

Magát; György én tőlem jó pénzen meg-vette,

Adván negyven ezer aranyat érette.

Kűlde azért Györgyhöz

Ggyörgyhöz Sajtóhiba, em.

titkonn követeket,

’S ollyan tsalárd színnel botsátja ezeket:

Mint-ha ők meg-szánván fogoly vezérjeket,

Tserélni akarnák a’ rab személlyeket.

’S ha hajlandóságát találják sejteni,

Próbálják mellesleg Györgynek említeni,

Hogy jó vólna talám amaz elébbeni,

Hartz’ hevét egy rövid frigygyel enyhíteni.

A’ követek Györgyhöz már el-érkezének

A’ rabok’ dolgárúl mihelyt végezének

A’ békességrűl-is beszélni kezdének,

De mint-ha ők ezért nem-is kűldetnének.

György mint-ha a’ Török maga sugallotta

Vólna, ezt a’ fortélyt mindjárt sajdította,

De néki-is haszna feküvén alatta,

Hozzám kűld, ’s a’ frigyet nagyon javaslotta.

„A’ Török Karambust úgy mond haza kérte,

Kiért fiaimat-is viszsza igérte,

’S negyven ezer aranyt kész le-tenni érte,

A’ békességet-is a’ követ dítsérte.

Hogy a’ mint mostanság meg-kedvetlenedett

Tsászárja, a’ hartztúl el-idegenedett⁴⁷

Mert az előtt nem sokkal hatszor egy más-utánn keménnyen meg-verte Hunyadi a’ Törököt, és el-fogta Karambust a’ fő-vezért; éppen akkor mikor Mátyás fija született Erdélyben Kolosvárt.

Annyit mint most enged, soha sem engedett,

Mellyel sok bajtúl ment engem’ és tégedet.

Ha hát segítteni fogod szándékomat,

Most viszsza nyerhetem minden bírtokomat.

’S ha másban kívánod hív szolgálatomat

szolgálatamot Sajtóhiba, értelemszerűen em.

Kész leszek melleted fel-kötni kardomat.

Tudom: hazádnak-is nem kis nyeresége

Leszsz ha a’ Törökkel lehet békessége,

A’ mit el-vesztett-is

el-veszett-is Értelemszerűen jav.

viszsza nyeri, ’s vége

Leszsz a’ nagy tűznek-is, melly már régen ége.”

Javallja a’ frigyet György maga hasznával,

Bíztat engemet-is szép ajánlásával;

Úgy-mint Karambusért ígért arannyával.

És Magyar Országi minden bírtokával.⁴⁸

Mitsoda birtokai vóltak Györgynek Magyar Országban? és mitsoda jussal bírta azokat; meg-leszsz írva a’ VIdik könyvben.

Meg-ütközöm én-is ezen izenetre –

Szem-ügyet sem vetek a’ nagy igéretre:

Hazámért, akár-melly kétséges esetre

Vérem, ’s a’ Dítsősség hív az ütközetre.

De természetét-is tudtam a’ magyarnak;

Hogy míg sok hív kezek a’ Török udvarnak

Kissebb határokat tsinálni akarnak;

Otthon némelly tunyák más vizet zavarnak.

Jobb hát, ha hartz nélkűl, és nem-is sokára

Gazdag haszna lenne, ’s meg-térűlne kára,

Emlékezem ismét György’ barátságára,

Ki most rövid utánn el-juthat tzéljára.

Viszsza izenek hát ’s magam’ kötelezem:

Hogy a’ békességen én-is igyekezem. –

De kedves Hazámrúl el-nem felejtkezem,

’S Királyomhoz írni tollat foga kezem.

Jelentem a’ dolgot, írok jó okokat,

Hogy rázogassa-meg a’ Király azokat,

’S ha a’ Magyaroknak reményli hasznokat,

Kűldjön mentűl elébb bőlts tanátsosokat.

Hűségemnek nagyobb meg-petsétlésére,

Ezt-is oda tevém levelem’ végére,

Hogy ha nem eshetik a’ frigy szánk’ ízére,

Kész vagyok kardal-is Hazám védelmére.

György örvendve veszi amaz izenetet,

Sietteti haza a’ Török’ követet

A’ Tsászár-is minden félelmeket le-tett,

Hogy a’ békességre engem’ rá-vehetett.

Hozzám követjeit újra sietteti

’S még a’ rendelt napot meg-is előzteti,

Vélvén hogy hív fejem’ tán meg-szédítheti,

El-érkeznek azért jó korán követi.

Közli Királyom-is Hazám’ Fő-rendével,

’S indúl az ohajtott békesség’ neszével,

Szegedre egy-néhány bőlts hív emberével,

Es Juliánussal Pápa követjével. –

Ott talált már engem’ ’s a’ Török követet,

Előre magammal külön beszélgetett;

’S a’ mint szavaibúl ki-nézni lehetett,

Békességre lépni nagyon-is szeretett.

Öszve megyünk azért; ’s egynéhány napokonn

Nem tudunk egy-mással egygyezni azokonn,

Az előre gondolt szövetség pontokónn,

Leg-inkább két vékony ’s igen tsekélly okon.

Miziát a’ Török fog’ hegyenn engedte,

Mivel hogy a’ követ tsalárdúl színlette,

Hogy a’ Tsászár ollyan véggel eresztette;

Hogy ő rabot kíván ’s rabot ád helyette.

Juliánusnak-is éppen nem tettzhetet,

Hogy ha ez új frigygyel dugába kelletett

Dönteni, a’ tőle már fel-űltettetett

Pápátúl a’ hartzra tett sok készűletet.

A’ Királynak pedig erőssen javallja

A’ frigyet a’ Magyar ’s Lengyel Ország bajja,

A’ jó békességet György-is jónak vallja,

Tudván hogy bírtokát így viszsza foglalja.⁴⁹

Már akkor nagy részit viszsza foglalta Hunyadi segítségével, de abban sem maradhatott bekességben frigy kötés nélkűl.

Fel-állok, hogy végit szakasztom a’ pernek,

Ereim mint habja a’ zajos tengernek

Zúgnak, ’s a’ fülembe illyen hangot vernek;

„Inkább a’ Hazádnak, mint egy két embernek.”

„Barátim! úgy mondék: semmi haszon végett

Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Senki sem kéntelen kötni békességet;

’S ha a’ frigy nem mutat semmi nyereséget,

Az osztatlan pernek kardal vetünk véget.

Hát vallyon a’ Magyar al-peressé lett-e?

lett-é A rímelés szerint jav.

Vagy a’ frigy-kötésre mi kénszeríthette,

Hogy György a’ Fiait rabokká ejtette⁵⁰

Mikor Szendrő várát a’ Török meg-vette; két nagyobb fiának szemét ki-süttette; a’ leányát a’ vezérnek feleségűl adta, maga Győrgy Lázár fiával szaladt a’ magyar Országi jószágába.

A’ Török Karambus itt vagyon helyette.

De mivel jobb tsendes békességben élni,

Mint a’ sok tűz után újjabb tűztűl félni,

Jó hát a’ fegyvert-is, úgy lehet itélni

Frigygyel, de nem káros frigygyel fel-tserélni.

Ha tehát úgy tetzik hazám’ Királyának,

Légyen a’ Töröké Bulgár’ Országának

Bírtoka, mi legyünk Ura Miziának

’S valamit erővel tőlünk foglalának

Régi Uraikra szálljanak mindenek,

’S a’ rabok egy-mással fel-tseréltessenek.

És ha a’ Töröknek ezek nem tettzenek,

Én a’ békességért hadakozni menek.⁵¹

Menek, túl a’ Dunán szokott szó, e’ helyet, megyek. Vannak ebben a’ könyvben több illyenek, mint egy helyt egy helyett, meg-bódúl, kiált, tsapat, dugába dönteni, sze-szó, szánaszét, hel, vannak pro vagynak: az illyeneket a’ Poétáknak szint úgy meg-lehet engedni, mint a’ Görögöknél a’ sok-féle dialectust.

Azon mondék Király! ne tőrd a’ fejedet

Hogy az Ország’ terhe haza von tégedet,

Hiszen az ég engem néked úgy engedett,

Hogy az ütközetben viseljem képedet.”

Meg-ijjed a’ Török, reszket minden vére,

Az én kezeimnek hartzra készűltére –

Tehát a’ pontoknak tellyesítésére

A’ Királytúl időt ’s rendelt napot kére.

Magát hittel, a’ már meg-írt békességre

Ajánlja. – A’

Az A a-ból jav.

Király a’ szent szövetségre

Igéri, de addig kisztetik míg végre

Le-teszi hitét, az óltári szentségre.⁵²

Némelly szentessebb Irók ezt nem akarják meg-engedni, és sokképpen színlik ezen esküvést; ’s a’ nagy mentegetésbe meszsze-is el-mennek, úgy hogy a’ Szentségre le-tett hitnek meg-szegését sem akarják bünnek tartani. Hogy a’ Szentségre esküdött-meg Vlászló, bizonyossabb mint nem; meg-vallja ezt a’ többek közt Palma Úr, a’ ki pedig jó lelkű Pap Úr vólt.

A’ követek vígann követik útjokat,

Hogy bé-tellyesíttsék hamar mind azokat

Az új szövetségben tett ajánlásokat,

Mert bizonyos naphoz köttötték magokat.

A’ napot ugyan tsak meg-még sem tartották,

De a’ tett ajánlást szentűl meg-állották,

Mizia’ Szervia’ városit fel-adták,

’S a’ vár őrizőket haza szallították.

Régi fogságábúl Karambust ki-vették,

De nékem az ígért Díjját le-is tették.

Györgynek Rátz-Országot mind viszsza-engedték,

viszsza-enedték Sajtóhiba, jav.

’S fogoly fiait-is haza eresztették.

Szegény balgatagok! bezzeg ha tudnátok,

Hogy a’ frigyes társak újra törnek rátok;

Nem illyen nagy vígság ’s öröm, hanem átok,

Kiáltások között sírva útaznátok. –

Ím’! még a’ Törökök el-alig menének,

Ferentz Kárdináltúl követek jövének,

Kit fő-vezérjévé nem régen tevének

A’ Pápa’ ’s több társok’ hajós seregének.

Írja: hogy most Kármán⁵³

Karman (Carmanus Iconii Tirannus) a’ kit utóbb Mahumed Tsászár hódoltatott-meg. Lásd a’ VIdik Könyvben.

és más tsoportjára

tsopontjára Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.

Gyűlt sok pártosoknak hódoltatására,

Amurates által fordúlt Ásiára,

És minden erejét el-vitte jobbára.

’S hogy az őrizetlen itt hagyott Várakat

Menteni, viszsza-ne ránthassák lábakat,

Ő a’ Hellesponti tenger szorossakat

Őrzi, és egészszen el-zárta útjakat.

Ha hát most Ulászló szokott serénységgel

Trátziára ütne a’ Magyar Népséggel,

Most könnyen bánthatna ’s igen bóldog véggel,

Minden kára nélkűl, e’ puszta térséggel.

Érkezik a’ roszsznak még egygy újjabb

újja Sajtóhiba, értelemszerűen jav.

jele

Konstántzinápolybúl a’ Tsászár’ levele,

Ki ama’ frigy szerént mellyet köténk vele

Már a’ Török ellen nagy hadat rendele,

Most úgymond nem jöhet a’ belső lármátúl,

Ha jön-is szoríttsuk mind elől mind hátúl;

Meg-foszthatjuk könnyen egész Európátúl

’S minden bírtokinkat a’ Török jármátúl.

Ezen két rendbéli levelek’ láttára⁵⁴

Érkezett későbben harmadik levél-is Kásztriótátúl vagy Skanderbégtűl, a’ ki harmintz ezer embert ígért.

Mindnyájunknak szégyen térűl ortzájára,

Hogy léptünk a’ Pogány Török’ unszottára

Új frigyre, ’s a’ szentebb frigy’ fel-bontására.

Kivált Juliánus ki úgy igyekezett,

Hogy dugába dűllyön ez az igyekezet,

Hol pirúlt, hol sárgúlt, és a’ gyűlekezet

Láttára, kis gyermek’ modjára könyvezett.

’S így szólt: Isten! a’ ki látod a’ szíveket

’S visgálod azoknak belső rejtekjeket,

Te ismersz mind engem, mind e’ fő-rendeket,

És ezeknek vétkes tselekedetjeket.

Én tehát e’ bűnből ki-mosom kezemet,

Síratom félelmes ’s olly gyenge létemet,

Hogy úgy el-néztem azt, a’ melly mind engemet,

Mind titeket kárba ’s nagy szégyenbe temet.

El-néztem: de láttam mint tűkör formában,

Melly nagy vesztünk forog gonosz fortéllyában,

A’ Török követnek: a’ ki valójában

Kém vólt, követ képre festett áll ortzában.

Azomban, míg ügyét halgatással ójja

Nyelvem, a’ szent hitnek néma szó-szóllója,

A’ Magyar, a’ vallás’ nagy óltalmazója,

Lett a’ barátsági Hitnek fel-bontója.

Keresztyén Királyok’ ’s szentséges Pápátok’

Mellé, hűségteket önként ajánltátok. –

Most a’ hitetlennel hogy kezet fogátok,

Ez az új esküvés nem frigy, hanem átok:

Hogy van hát, hogy a’ köz haszonra születtek,

Illyen magok’ hasznok’ vadászókká lettek,

’S a’ tsekélly haszonért mellyet magok vettek

A’ szent társaságnak száz annyi kárt tettek.

A’ sas ha a’ síkonn a’ nyúlat kergeti,

A’ körme közt való darab húst el-veti.

Mert így tereh nélkűl jobban reménylheti,

Hogy amazt sebessebb szárnyal el-érheti.

Ti pedig e’ hittel mellyet le-tevétek

A’ már jól el-pusztúlt Miziát nyertétek,

Sebes szárnyatokat lántzra kötöttétek,

De repűlnétek még ha repűlhetnétek.

Szégyenl már a’ Magyar ki-menni honnyábúl?

Hová-is tud lépni szoros udvarábúl?

Én-is, mi menny-dörgést várhatok Rómábúl?

Pápám’ menny-kövei mord felleg várábúl.

De meg-engedjetek; nem várom ezeket,

Reátok hárítom a’ büntetéseket.

A’ Római székenn vádollak titeket

’S bizonságúl hívom gyanús lelketeket.

Mit? hát a’ Hunyadi’ remek Vitézsége

Szívetekben illyen tsekélly reménység-e?

Hogy kinek kezétűl reszket ellensége

Illy hitván frigy légyen dítsőssége’ vége.

Ki tsak nem régen-is egyszerre egygy helyet,

Az illy’ mohonn kapott tsekélly haszon hellyett

El-fogta Karambust és a’ tábor hellyet,

’S nyaka nélkűl hagyott harmintz ezer fejet.

Niszszánál húsz ezer Török’ el-veszése,

’S egygy nyomban hatszori meg-győzettetése,

’S a’ Tsászárnak ettűl lett meg-félemlése

Több, mint Miziának által-engedése.

Király! ’s Te nagy Vezér! már most képzellyétek –

Budára mitsoda pompával menétek?

’S e’ győzedelembűl mit nem reménylétek?

Ezt így ketté vágni ugy-é bizony vétek?

Ah! ha könyves szemem látná mostanában

A’ Török zászlókat kiket tsoportjában

Le-rakánk a’ szent Szűz Anya’ templomában,

Meg-repedne szívem kétes bánatjában.

Hol van hát a’ nagy szív? hol az igyekezet?

’S így kell-e meg-kötni e’ hatalmas kezet?

Ki mikor voksolt-is, tudta hogy vétkezett,

’S kész szívvel a’ hartzra menni ígérkezett.

Lám akkor a’ Pápát őnként unszoltátok:

Hogy magát ’s társait kaptsolja hozzátok.

Örűlt fijainak szentséges Atyátok,

’S még több társot szerzett, mint-sem gondoltátok.

Nem múlt az ajánlás ezen szent emberen,

Nem múlt sem az időnn sem hajónn ’s fegyverenn,

Venetus Burgundus megy már a’ tengerenn,

A’ Görög népek-is várnak sok ezerenn.

Óh vakság! óh lágyság! óh lelkek sérelme!

Óh keresztyénségnek közös veszedelme!

Mikor eszembe jut e’ társok’ gyötrelme;

Reped bennem a’ szív, meg-bódúl az elme.

Tudom: hogy ott vóltam és én is vétettem,

De mikor már nyelvem’ szólni készítettem,

Hunyadi bőlts nyelve szóllott én helyettem,

A’ kire tsak rá-is félve tekíntettem.

Féltem, hogy ha ellent mondok, vagy bútsúzok,

Azt mondják: vért szopom, ’s keresztyén bőrt nyúzok.

Jobb hát, ha magam-is illyen notát húzok:

Hogy jobb ma egygy veréb, mint holnap egygy túzok.

De a’ mit vétettem néma halgatással

Viszsza-potolnám most hármas kiáltással,

Ha e’ kárhozatos nagy bűn meg-bánással

Meg-igazúlhatnék. – Bizony

A B b-ből jav.

nem-is mással.

Ha tehát van nemes szemérem bennetek,

Ha van az Istentűl egy kis félelmetek,

Kit méltó haragra fel-ingerlettetek,

’S méltán nem sokára ki-kél ellenetek.

Ha érez szívében, a’ keresztyénséget

Gyámolgató Magyar még annyi hűséget,

Hogy inkább kárával kössön szövettséget

Ezzel; mint Pogánnyal tsekély haszon végett.

Ha még dítsősségre vágyódó szívetek

Gyepre a’ Törökkel kísztet ki-mennetek,⁵⁵

Gyepre a’ Törökkel; régi Magyar-mondás annyit tesz mint Deákul: aperto marte.

Ha még győzhetetlen karú vezéretek

Szomjúzza a’ Pogány vérit érettetek.

Ha ég szívetekben, mint nem rég’-is ége

Még, ama’ végetlen élet’ reménysége:

Mellyet ez átkozott frigynek nyeresége

Tsak nem annyira vitt, hogy most légyen vége:

Valóban illendő; míg jobban ’s meszszire

Nem terjed, e’ tsúfos frigy-kötésnek híre,

Bontsuk-fel, és állyunk az elébbenire

’S keresztyén társaink igéreteire.

Mert mikor azokkal öszve esküvétek,

Már ez a’ hatalom nem tsak a’ tiétek,

’S az ő hírek nélkűl rút dolog és vétek

Vólt; hogy a’ Töröknek baráti levétek.

De ha attól féltek, hogy ezzel véttetek,

Én az Isten előtt állok érettetek,

’S nem-tsak meg-botsátom e’ béli vétketek

Hanem a’ hartzra-is el-megyek véletek.

’S hát! a’ Márs fiai’ tűzzel forró vére

Mársal nagyobbakat próbálni nem mér-e?

Melly már a’ Ditsősség belső küszöbére

Léptete, ’s tábori koszorút ígére.

Dolgot ád Asiá most Amutaresnek,

Kit frigyes társaink a’ tengerenn lesnek,

Trátzia Grétzia tíz húsz fegyveresnek

Fegyver zörgés nélkűl hatalmába esnek. –

Tettzenek e’ hangok tsak nem minden fűlnek,

Már a’ le-tett hitet meg-szegni készűlnek,

Már a’ haláltúl-is nem igen réműlnek,

Sőt az igaz hitért meg-halni örűlnek.

De bennem sokáig habozott az elme,

Biztatott a’ fényes ditsősség’ szerelme,

De rettent a’ gyanús szív’ kétes félelme,

’S előre el-látott Hazám’ veszedelme.

Györgynek-is halavány komor tekintete,

Rám kétséggel tellyes bús szemeket vete,

Pillantásábúl-is jól észre lehete

Venni; hogy a’ hartzra nints igyekezete.

Háromszor emelém szóllani nyelvemet.

Hogy ki-mondjam én-is igyekezetemet;

De mind a’ háromszor találtam érdemet

Györgybenn, melly szavamban meg-gátolt engemet.

Látván a’ fő rendek, hogy tsak sohajtással

Beszélgetünk öszve György, és én egy-mással,

Kezdik helybe hagyni lassú mormolással,

Hogy jobb leszsz fel-hagyni a’ frigy fel-bontással.

Ezt látván Julián Hazánk’ Királlyával

Öszve súg; a’ Király Királyi szavával

Ígéri, ha egygyet értek a’ Hazával,

Hogy meg-ajándékoz Bulgár országával.

Ah bóldogtalan nép! de – hát nem tudjátok?

Hogy a’ mit a’ bűnért ígértek-is átok. –

Szegények! a’ vadat még meg-se-fogtátok

Már a’ bőrit nékem ajándékozzátok. –

Meg-köszönöm – ’s noha még nem enyészett-el

Kétségem, az illyen gazdag igérettel;

Tettetem félelmem’ bátor tekíntettel,

’S ki-mondom értelmem’ illyen felelettel:

„Ha markomban vólna Hazám’ nyeresége

Azt-is meg-tsúfolná hiti szegettsége,

Azomban, ha halál leszsz-is a’ hartz vége,

Hazámé, nem enyim, kardom’ vitézsége.

Ti dolgotok Nemes Urak! el-rendelni⁵⁶

Aen. L. I. v. 76. Tuus o regina! quid optes Explorare labor, mihi jussa capessere fas est. [Az optes szó után kérdőjel áll, ezt elhagytuk.]

Hol, miért, ’s ki ellen kell zászlót emelni?

Énnékem tisztemnek illő meg-felelni

Véremet, ’s éltemet Hazámnak szentelni. –

Juliánra látom a’ hartz nagyon rá-ért

De ha már szóllanom kell Hazám’ hasznáért;

Én hitet nem szegnék sem Bulgariáért,

Sem az Amurates’ minden Bírtokáért. –

Ha olly’ nagy erővel jönnek segítségre

Két felől-is, a’ már meg-tört ellenségre:

Ezt a’ könnyű dolgot vigyék magok végre.

Minek osztozó társ a’ kész nyereségre? –

Ők frigyet sem bontnak, mert nem-is kötöttek –

’S ha azzal, hogy frigyes társainká lettek:

Tölünk-is segítő erőt érdemlettek,

Ez a’ maroknyi nép mi leszsz ő mellettek? –

De ha segítséget a’ Magyarok kértek;

’S amazok tettek-is már költséget értek,

Követtek! helyettünk, majd ha viszsza-tértek

Ám köszönnyétek-meg, a’ mit meg-igértek.

Ajánljuk-meg e’ két szövetséges Párnak,

Pápa szent Atyánknak ’s a’ Görög Tsászárnak,

Hogy, ha ők, mi tőlünk segítséget várnak,

’S nem lészen rá szükség; mi sem tartjuk kárnak. –

Ha, míg az erőtlen Törökre sietne

A’ Magyar, a’ kotzka vakot nékünk vetne;

Bizvást akár mellyik társ hitet szeghetne

’S a’ hiti-szegettnek könnyen felelhetne.

De teszem: hogy vólna tellyes reménység-is,

Hogy egész Europát meg-nyerjük; de még-is

Félő, hogy e’ bűnért boszszút áll az ég-is,

’S iszonyodna tőlünk a’ keresztyénség-is.

Érhetünk még

míg Értelemszerűen jav.

mi-is olly’ végső szükséget,

Hogy kéntelen-is kell kötni békességet!

Elő-vennénk akkor a’ jó ellenséget

De nem megy’ a’ tűzbe a’ ki már meg-égett.

Az éhség, dög-halál, (mert az egek Attya

Ezt, mind közönséges bűnért osztogattya;)

Hit-szegő Hazánkat ha meg-látogatja;

Ezt akkor a’ Török mind viszsza-adhatja.

Természet ellen van – ’s úgy lehet tartani

Hogy képtelenség ezt tsak ki-is mondani,

A’ mit Juliánus ebből a’ mostani

Kis viszketegségbűl mere javallani.

A’ szentségben lévő titkos testre le-tett

Hit’ meg-szegésével így meg-fertéztetett

Kristusnak szent neve, ha kit meg-bűntetett,

Bizony meg-bűnteti a’ Magyar Nemzetet. –

De mivel én, tsak egygy vagyok a’ Hazába;

Ha hartz van Királyom’, ’s Hazám’ szándékába,

Én ezt a’ szándékot nem döntöm dugába

’S miért-is viselném a’ fegyvert híjjába?

Én nem vonogatom magamat, éppen nem,

Lakadalom nékem a’ Törökre mennem,

Tudom: hogy Hazámért mindent kell szenvennem.

Tsak hogy, frigy bontóvá ne kellessen lennem. –”

Juliánus szómnak végit sem várhatja,

„Lám úgy mond Hunyadi kardját jól biztatja,

Légyen hát a’ Király ’s ország’ akaratja

A’ kiknek készen van bűnök botsánatja.”

Bulgária nékem írásba tétetett

’S Királlyi petséttel meg-erősíttetett,

Hogy hartzra indúllyunk már el-végeztetett,

És hogy ne halaszszunk sem napot, sem hetet.

Átkozott gondolat! melly tanátsúl adta

E’ bűnt, ’s Királlyunkat így meg-vakította;

Bűnünk a’ leg-nagyobb bűnt fellyűl haladta,

Zeng felette az ég, reng a’ főld alatta.⁵⁷

Ezek a’ jelek követték ezt a’ gyűlést, főld-indúlás, forgó-szelek, szokatlan setétség; a’ főld-indúlás pedig ollyan erőben, hogy egész városok le-omlottak, és a’ vizek fel-felé folytak.

Reng, ’s elől-járóba jelenti rengése,

Hogy a’ több és nagyobb bűntetés sem kése

Reng, ’s a’ sok keresztyén vér’ özön öntése’

Árjának, helyt készít zúggó repedése.

A’ rakásra tódúlt komor felhök között

El-bujt, ’s e’ nagy bűnönn szint’ úgy meg-ütközött

És néki búsúlt nap, homállyba őltözött,

’S sietve setétes helyekre kőltözött.

Kezet fog az éj is

ég-is A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

a’ szomorú éggel,

Irtóztat szokatlan félénk setétséggel,

Hogy az alatt könnyen küszködjön ’s jobb véggel

A’ kétségbe esés a’ vak reménységgel.

A’ főldnek részei belől meg-indúlnak,

És ollyan hallatlan erővel mozdúlnak;

Hogy egész városok omolva le-húllnak,

’S a’ vizek folyási viszszára fordúlnak.

De meg-nem ijesztnek e’ rettentő jelek,

Nem a’ főld-indúlás, nem a’ forgó szelek,

Én tehát Szegedrűl Mars útat rendelek,

Indúl az egész nép, ’s a’ Király-is velek. –

Már a’ Skorpiónak vége felé jára

A’ Nap, ’s nagyon siet nyilas tsillagjára,

Izenget a’ borzas tél, hogy nem sokára

Jég tsapokat aggat a’ bak’ szakállára.

Míg hát imígy amúgy bé-nem hártyáznának

Reszkető habjai a’ zajos Dunának,

Egyenessen néki váttánk Orsovának,

’S tsak hamar népeink által-is szállának.

Ballagunk, ’s találunk sok városotskára

Mellyeknek a’ népség készűl dúlására,

De nem eresztettük maga szabadjára,

Őrizvén az erőt erőssebb munkára.

Bodonnál egy kitsinyt meg-szállunk, pihenünk,⁵⁸

Bidinum. Errűl leszsz alább-is emlékezet. [A mondatkezdő betűt e-ből E-re javítottuk, a hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]

Innen, mint-ha vonna meg-bántott Istenünk

A’ fekete tengert tévén-fel ellenünk

tévén fel-ellenünk A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.

A’ Duna ’s a’ Hemus hegy közt odébb menünk.

Van egygy nagy erősség a’ Duna’ mentében,

Ditsősséges Város hajdani nevében

Nikápoly, melly esvén a’ Török kezében

Sciltárónak kezdi hívni nem régében.

Egy felől a’ Duna folydogál mellette

Más felűl nagy bértzes hegység kerítette,

A’ Török (hallásbúl a’ nép meg-sejtette)

Ez Ország’ kintseit mind ide vitette.

Ez hír a’ köz-népnek úgy eszit vesztette.

Hogy noha a’ Király maga ellenzette,

A’ meg-szagolt kintsre, fogát fenegette

És már a’ nagy Várat vívni-is kezdette.

De mivel ez hellyen jó számmal hagyatott

Örizőktűl a’ Vár jól oltalmaztatott,

A’ vakmerő ’s szabad rabláshoz szoktatott

Nép, az ostromlástúl ismét el-tiltatott.

Hanem mivel szép vólt a’ helly’ kiessége

És gazdag körűlte a’ mező’ térsége,

Úgy kivánta népünk’ ’s lovaink szüksége,

Hogy légyünk e’ tálynak kis-korig vendége.

De mivel a’ fáradt testnek engedtetett

Napokonn-is a’ nép mind tsak készűlgetett,

Kár vólna gátolni ez igyekezetet

Azért, újjabb útról rendelés tétetett.

Itt már kellet járni homokos helyekenn,

Nehezebb útakonn, hegyekenn, vőlgyekenn,

Víz-horta árkokonn, szoros ösvényekenn,

A’ lovaknak terhés meredek bértzekenn.

Itten találkozunk öszve Drákulával

Atyáddal, ama’ bőlts ’s nagy Vitéz Vajdával

Úgy beszélle velem mint jó barátjával.

Vajha éltünk vólna okos tanátsával!

„Amurates úgy mond tsak vad’ üldözetre

Több embert visz’ mint ti ezen ütközetre,

Kevés a’ Töröknek e’ nép egygy fözetre.”

De kész vólt Julian már a’ feleletre.

„Míg úgy mond vesződik amaz a’ tengerrel

Mellyet őriz Ferentz hajókkal, fegyverrel,

Sokat tehetünk mi e’ kevés emberrel

A’ Görög

Görök Sajtóhiba, em.

sem meszsze vár harmintz ezerrel. –”

Fel-sohajt az atyád; talám meg-érzette

Vesztünket, ’s népünket (mivel kitsinylette)

Négy ezer jó lovas néppel segítette

Kiknek a’ Bátyádat vezérül engedte.

Sírt butsúzásakor, és végezetre tett

Nékem ’s a’ Királynak ollyan ígéretet,

Hogy ő tsendes szállást ád ’s jó őrizetet,

Ha rosz vég választja-el az ütközetet.

Ah! nagy lelkű Vajda! vajha! a’ mint Téged’

Szerentséssebbé tett gyanús szívűséged;

Viszsza-mentem, ’s lettem vólna jóbb vendéged

Mint fogságom után mérges ellenséged.

Áz el-bámúlt tolvajt a’ báttya’ ’s az apja’

Sorsa’ említése mint-egy nyakonn tsapja,

A’ hoszszas halgatást hát félbe harapja,

A’ szót a’ Hunyadi’ szájábúl ki-kapja

„Bár úgy-mond Atyámnak jobb vendég módjára

’S szebben jöttél vólna látogatására

Vagy ő is utánnad ment vólna Várnára

Nem hajtván egygy hitván boszorkány szavára.

Mikor az én Atyám onnan meg-érkezett,

Rólad, mint jó barát szépen emlékezett.

Örűlt, hogy foghatott olly’ vitézzel kezet,

És utána menni nagyon igyekezett.

Igyekezett Téged a’ már elébbeni,

Törökkel tett kötés ellen segíteni,

Vágyott veled együtt hírt nevet szerzeni,

Mert a’ nagy szív, nagyot szokott reményleni.

De leg-inkább ellent állt, hogy még útjában

Egy vén aszszony Szullon nevű falutskában,

Bele-tekintett-é az Isten titkában,

Vagy mi? illy jövendőt kiált’ az úttzában.

A’ Király a’ hartzonn szerentsétlen lészen,

A’ Török nagy hírű győzedelmet vészen

De a’ magyar Tábor nem vesz-el egészen,

’S nem soká hasznossabb ütközetet tészen.

Fekuza vólt neve ez vén boszorkánynak

Mit nem tész’ egygy szé-szó

szép-szó, a bécsi Magyar Músa 1787. november 17-i számában lévő hibaigazító szerint jav.

egygy Vitéz Vajdának?

Nem mér annyi erőt igérni magának,

Hogy ellene járjon egygy Banya’ szavának,

Bizony tsudálatos útakonn forgattya

Minden dolgainkat a’ Végzések’ Attya! –

De eregy már tovább oh Pallás’ Magzattya! –”

Hunyadi hát szavát ekképpen folytatja.

Meg-segítvén Atyád e’ négy ezerekkel,

Megyünk, és küszködünk a’ magas hegyekkel.

Sok várakkal, ’s falu forma Helységekkel

Mellyeket nepeink tűzzel égettek-el.

Sőt a’ véres szájú Magyarság ezeket

Rabolván bűnre-is veték a’ Kezeket,

Fel-dúlják az óltárt ’s templom’ szent Hellyeket,

Pusztítják a’ Bulgár ’s Görög szentségeket.

Ezt látván a’ Király mindjárt parantsolja,

„Hogy a’ szent Hellyeket senki ne rabollya;

Mert Istené ezek; ki meg-boszszúllója

A bűnnek, ’s perünknek igaz el-osztója.

A’ hartzonn az erőt Isten osztogatja,

A’ győzedelem-is az ő akaratja.

Ő tehát a’ népnek dühös indúlatja’

Tüzét boszszu-álló tűzzel el-ólthatja.

Most az Isten’ ügyét

úgyét Sajtóhiba, jav.

óltalmazni megyünk:

Nó hát erőszakot az övénn ne tegyünk;

Másutt mínt ellenség húzzunk vonnyunk vegyünk,

De a’ szent hellyekenn irgalmasok legyünk.”

Sőt akkor meg-szánván e’ szegény nemzetet,

Mivel mindent dúlni erővel kelletett;

Egynehány Török rab útnak eresztetett.

Kik szanaszét vigyék ezt az izenetet:

Hogy valakik őnként fel-adják várakat

Választani hagyja a’ Király azokat,

Hogy akar más-felé fordítsák útjokat

Akar hűségünkre ajánlják magokat.

Míg sok vár és város a’ maga hasznára

Hajlott Királyunknak szep ajánlására;

Tsak neveti ama’ nagy két kősziklára,

Epűlt, egyik Sumen, másik Pesek vára,⁵⁹

Schumen, Sun, vagy Sunium, és Pesech, Pesechium, régen erős várok Bulgariában a’ Hémus hegy bértzeinn.

Ezek meg-akarták erőnket próbálni,

Inkább, mint vároktól ólly ingyen meg-válni.

Könnyebb-is vólt mínket alá-taszigálni,

Mint nékünk a’ magas bértzekre mászkálni.

A’ Király hát népit neki botsátotta,

Leg-elebb-is Tarnó János be-rontotta

A’ kaput, Peseket Leske ostromlotta,⁶⁰

Tarno (Tarnovius Joannes) Lesko (Lesco Bobricius) Lengyel Fő emberek, Ulaszlónak Hadi Tisztjei. Ez a’ Leskó fogta-meg Ulrik Grófot és vitte Budára – egy Tarnó, vagy Tarnovszky Lengyel Báro adott szállást János Királynak, mikor Ferdinánd M.Országból ki kergette. A’ mint irják Revai Péter, és Zermegh Janos vid. Belus

Fel-hágott már; ’s erős bástyáit bontotta.

Sokakat meg-ölnek sokat el-fogdoznak,

Jajgat a’ vár népe, sírnak kiáltoznak;

Sokat a’ Magyarok mind addig nyomoznak,

Míg-nem hanyat-homlok alá ugrándoznak.

E’ meg-van; de roszszúl fúj a’ Török szele,

A’ Király a’ Kardját még alig tette-le

Ím érkezik Ferencz

Forenez em.

Kárdinál’ levele

Mellybe már én félve tekintettem bele.

Mit ir? – „A’

A mondatkezdő A-t a-ból jav. Az idézőjel a következő sor elején kezdődik, áthelyeztük.

Törökök meg-tsalván azokat,

Kik hajókkal örzék a’ Tenger partokat;

Által szállitották egész táborokat,

’S még több erővel-is segíték magokat. –”

Mit tsináljak már én? – félni szégyenlettem,

Ne hogy a’ sereg-is féljen én mellettem, –

Minap hűségemről igéretet tettem,

De kitsiny az erő, Hazámat féltettem.

Kértem hát a’ Királyt: hogy viszsza-fordúljunk,

A’ veszedelembe őnként ne indúljunk,

Inkább a’ Drakula tanáttsán tanúljunk,

Mint a’ tenger mellett egygyenként el-huljunk.

Vagy, ha a’ szemérem kisztet a’ probára

Ím itt van helyünkben Sumen, Pesek vára,

Várjuk-bé itt, kűldjünk több nepért Budára

Talám a’ Görög-is el-jön nem sokára. –

De már a’ fiatal heves természetet

Jobbra tanátsolni tovább nem lehetett,

A’ síkra le-szállni sokkal jobb’ szeretett

’S ottan indítani véres ütközetet.

Hemus, Mesembernél kezdődik, ’s hoszszára

Ki-terjed egészszen Maczedoniara,

De sok helyett könyök ’s térd-hajlás formára

Ki-agozik tsak-nem a’ Tenger’ partjára.

De kivált Várnánál kettős ki-hajlása,

’S a’ nagy hegynek apróbb halmokra oszlása

Meneteles teknő forma vőlgyet ása,

Ez az a’ Magyarok’ keserves szállása.

Várna maga épűlt a’ vőlgy’ szorossára,

Két felől mellette két nagy hegy’ hátára,

Két vár űlt: egyikről Makropolis Vára

Másikról Galatta néznek-le Várnára.

Ezek mind őrizet nélkűl hagyattattak,

’S a’ fegyveres népnek könnyen szállást adtak,

Az óldalban szőllők ’s gyümőlts fák láttattak,

És kiességekkel mint-egy tsalogattak.

Bal kéz felől a’ mint fent épűlt Galatta,

Posványos tó vagyon a’ hegynek alatta

Mikor kergettetett e’ lápba szaladt, a’

Nagy Váradi Püspök ’s a’ fogát ott hatta.⁶¹

A’ fogát ott hagyta. Tsúfolódó forma ki mondás, ’s talám a’ Vitézi versben alatson, ’s a’ mint nevezik konyha szó (Culinaris terminus) félve tettem ide; de a’ bátorított, hogy a’ régi vitézi vers irókban is el-vétve találhatni illyeneket. – Az első Könyvben p. o. ebben a’ strófában: Egyszer nagy unalma’ vigasztalására: az utólsó sor hasonló közönséges ki mondással vólt előszször írva: A’ ló sem bírta már tovább, szegény pára. Ezt hogy szegény pára egy nagy tudományú Méltóságos Hazafi konyha szónak itélvén, igy méltóztatott igazítani az egész sort: Mert alatta lova már tsak alig jára; a’ mint hogy én-is ezt helyesnek itélvén, ama’ sort emezzel fel-tseréltem: ha többet-is találtam hasonlót e’ könyvben vigyázatlanságból ejteni; engedjen meg Hunyadi, a’ kit ditsérek, és Virgilius, a’ kit követni akarék. [A konyha szó helyett konha só áll, jav. A kéziratban ez a jegyzet nem szerepel.]

Ide tsalt bennünket a’ hegy’ kiessége

A’ barom’ itatás ’s tüzi fa’ szüksége,

Mind Királyunknak-is egy kis betegsége,

Kinek térd-hajlásánn mérges kelés ége. –

Siet a’ Török-is kétséges útjával,

Már Drinápoly alá ért roppant hadával,

Hallván hogy Ulászló már-is sok prédával,

Rakottan, ott pusztít rabló táborával.

Onnan heted napra meg úgy el-sietett,

Hogy a’ nagy tüzekből mellyeket égetett,

Estendenn, akárki jól hozzá vethetett

Hogy egygy mért-földnyinél nem meszszebb lehetett.

Ellent-vetett ugyan a’ hegyek’ sok ága,

De vólt a’ Hóldnak is tsekély kis világa,

’S az égnek a’ tűztől fényes pirossága

Már közel-léteknek jele, ’s bizonysága.

Látván hát távolyrúl a’ tüzes jeleket

Serkentjük a’ Hartzra vágyó vitézeket;

El-rendelünk minden jó készűleteket,

És meg-kettőztetjük az őrizeteket.

Még reggelt sem várunk; hajnal hasadtára

Én, György és Julián, ’s ha kiknek szavára

Vólt egy kis tekíntet; gyűlünk tsoportjára,

’S megyűnk a’ beteges Király’ szállására. –

Be hamar változik a’ szív’ akaratja;

Most leg-szegényebbűl magát a’ bíztatja,

Ki nem rég’ a’ Hazát olly nagyonn nógatja

A’ hartzra, ’s a’ prédát koránn osztogatja.

Nem mér Juliánus a’ síkonn hartzolni,

„Szekerekkel úgymond körűl-kell sántzolni

A’ Sereget, onnan könnyű lész’ tsúfolni

A’ Törököt, mikor nem mér ostromolni.

Ferentz-is az alatt új erőt fog hozni,

’S fogja a’ Törököt idáig nyomozni;

Mert a’ hajós sereg mit tud már dolgozni

Ha tsak a’ vizekkel nem fog hadakozni.”

Tettzett-is e’ tanáts némelly félénkeknek

Sok Magyar Uraknak, és sok Lengyeleknek;

A’ Király-is várván a’ mérges sebeknek

Gyógyultát; ellene nem mondott ezeknek.

György, a’ ki akármelly kész veszedelembe

Bátor vólt, bátrabban tekint a’ szemembe.

Nem szóllott, de mintha súgná a’ fülembe

Hogy kár így rohannunk önként félelembe.

De én-is magamban tsúfosnak képzelem,

Hogy Amuratesnek már-is győzedelem’

Kószorút igérjen a’ Magyar félelem;

Hát, az ijjedteket ekképpen kérlelem.

„Szép-is vólna biz’ az; hát a’ ki mint fene

Vad Amuratesnek úgy jöve ellene,

Most mikor a’ dolog a’ sullyára mene

Illy’ gyalázatossan sántzba rejtezzen-e?

A’ jó kezdettől függ a’ hartznak jó vége, –

Mihelyt tudva lészen szivünk’ félénksége,

Meg-újjúl a’ félénk Török’ reménysége,

’S a’ magunk népének el-vész serénysége.

A’ mint megy’ a’ dolog az első tsatába,

Ollyan indúlat száll minden katonába. –

Félvén megy’ a’ serény ló az Oskolába,

Ha leg-előszször-is meg-botlik a’ lába.

Mindég a’ Magyarok’ bátor serénysége,

Vólt a’ Törököknek szerentsetlensége:

A’ sántz már kéntelen óltalom’ keszsége

’S a’ meg-győzötteknek végső reménysége. –

’S hát, ha sántzba vévén kitsíny

kitsníy Sajtóhiba, em.

seregünket

A’ nagy Török tábor körűl-fog bennünket,

’S el-zárja a’ síkra ki-mehetésünket

Mivel tartjuk akkor éhező népünket? –

Az-is nevetséges ’s tsúfos emlékezet,

Hogy a’ gyalog, ’s imígy amúgy fegyverkezett

Hajós sereg, e’ gyors lovas gyülekezet’

Nyomába, olly serény lépéssel érkezett.

Ha mind addig sántzba szorúlva koplalunk,

Míg az el-érkezik; éhel-is meg-halunk,

Mind Török’ markába kerűl az általunk

El-foglalt éléses sok majorunk ’s falunk.

Ott lett vólna hellye várt vitézségének

Ama’ Ferencz

Ferenez Sajtóhiba, em.

híres hajós seregének,

Mikor Asiaból a’ Török’ népének

Hajói a’ vizenn által-evezének.

Még az én szívemnek nagyobb reménysége

Vólt eddig, a’ Görög Császár’ segitsége,

De a’ mint én látom, már annak-is vége

Van, ’s tsak a’ kardra van karunknak szüksége.

Úgy-é hát Fő Rendek! hogy síkra kell szálnunk

’S tavalyi mód szerént vakmerőnn probálnunk

Az erőt: egy kézből tízet kell tsinálnunk,

Másként a’ Töröknek meg-nem lehet álnunk.

Ne nézzük a’ Török roppant sokaságot,

Hanem a’ nagy szívet ’s Magyar bátorságot,

Melly sokszor sok Török’ torkára úgy hágott

Hogy a’ sokból egy-száz, ezret-is le-vágott.

Ez a’ jó óltalom, illyent kell készítni

Török hólt testekből kell sántzot kerítni,

Arra kell a’ Magyar Legényt meg-tanítni

Mint kell a’ zászlóig kardal útat nyitni?

Kivált most a’ Török úgy meg van íjesztve,

Hogy tsak ma légyen jól egyszer meg rekesztve,

rakesztve Sajtóhiba, em.

Faradt ló-ként fülét farkát el-eresztve

Itt hagyja e’ gazdag megyét útat vesztve;

Jer hát velem Vitez Urak! a’ próbára,

Fessük Török vérrel a’ Várna’ falára:

Itt vala a’ Magyar, kit Várnára vára

A’ Török Törökbűl készűlt vatsorára.”

Olly’ mérgessen szedte homlokom a’ rántzot,

Mintha a’ Császárra most verném a’ lántzot,

Meg-találom akkor, gondolám, a’ ’sántzot,

Mikor Török sípra kell járni a’ tántzot.

Láttam a’ beszéd közt ’s mosolygónn nevettem,

Miképpen reszketett Julián mellettem;

Hogy szoros a’ kaptza magam-is érzettem,

De a’ santzba bújni nagyon szégyenlettem.

Hajolnak az Urak szavam’ tanáttsára

Sőt György már-is kapkod kard’ markolatjára,

A’ Király’ szem ügyet sem vet fájdalmára

A’ vér betegenn-is hivja a’ tsatára.

Közelebbről várván már az ellenséget

Által-adják nékem a’ Fő Vezérséget

Én-is tsak hirtelen a’ készűlet végett

Szemessebben körűl nézem a’ térséget.

A’ posvány mellyéket hátúl szekerekkel

El-zárom; ’s mivel ez egy felől bértzekkel

Erős vóltam, más felől motsáros vizekkel

Ide tsak öt Magyar zászlót rendelek-el.

A’ vőlgyből a’ hegy közt be-nyúló árkokat

Bé-rekesztem ásván jó erős sántzokat,

A’ Királyra bízom a’ vőlgy tályékokat

Hogy a’ Nemességgel örizze azokat.

Állítom jobb felől Várna’ ellenében

A’ derek sereget egész erejében,

Mert ez a’ Töröknek jobb-keze’ ügyében

Vólt, ’s hamarébb érte mi felénk jöttében.

Itt állt a’ Bán⁶²

Franco (Dalmatiae Banus) Rozgoni Simon Egri Püspök.

a’ nagy zászló’ erejével,

Az Egri Püspök ’s György a’ maga népével,

Julián a’ veres kereszt’ szent jegyével

Meg-külömbőztetett vitézek’ rendével.

Hátúl a’ tábor hely’ védelmezésére

’S a’ talám hanyatló szárny’ segítségére

Szent László zászlóját, ’s a’ Leskó kezére

Bízott Lengyeleket rendelem végtére.

Magamnak egynehány serény Oláhokat

Tartottam, leg-frissebb ’s nyúgodt lovasokat.

Semmi rendes helyhez nem kötvén azokat,

Hogy mindég nyomomba lódíttsák magokat. –

’S mikor onnan odébb indúlni kezdettem

Testemben egy lassú lankadást érzettem,

Reng a’ föld alattam, az ég zúg felettem,

’S egy sebes forgó-szél támad’ környűlettem.

Szent Laszló Zaszlója öszve-szaggattatott

Én a’ nagy szélvészben mint el-ragadtatott

Nem tudom hol vóltam: hallottam szózatot

’S mellettem két Angyal le-szállni láttatott.⁶³

Aen. L. IV. v. 702. Devolat et supra caput astitit. [Az astitit szó helyett adstitit áll, jav.]

Angyal, de koronás Király tekíntete,

Fenyes ábrázatja, fejér őltözete;

’S a’ mint rám mind kettő villám szemet vete,

Minden belső részem ’s tetemem reszkete.

Egyik tsendes hangal szóll de hallhatóval

„Lajos vagyok úgymond ’s jöttem szent Lászlóval

Hogy néked tudtodra adjam egygy két szóval

Mit tehet az Isten a’ frigy’ fel-bontóval.

Szent László Hazádnak ditső párt-fogója

Van velem, a’ kinek még hasadt zászlója

Sokak halálának komor hír-mondója;

De a’ Te éltedet az Isten meg-óllja

Úgy vigyázz

vígyáz A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

az Iffjú Király’ életére

Hogy mikor a’ hírért buzog heves vére,

Ha roszsz helyre rohan feje’ vesztésére

Ez ne legyen a’ több nép’ veszedelmére. –”

Mire észre jöttem, már akkor próbára

Hat ezer lovast kűld, a’ hegy’ óldalára

A’ Török: kik nézvén népünk’ táborára,

Nyilakkal kezdenek lőni boszszújára.

Mint-hogy hegy’ óldalnak kell vala indúlni

Nem hagyá a’ népet a’ Bán ki-mozdúlni; –

Mér a’ bíztos Török közelebb nyomúlni,

Már hát a’ Magyar-is neki kezd búsúlni.

Hátat vet a’ Török a’ gyors kergetőnek:

De ím’ mikor tsak-nem már rabokká lőnek,

Segítni a’ dombon sok ezerenn jőnek,

Enged a’ kis erő a’ nagyobb erőnek.

Rohan hanyat-homlok a’ Magyar le-felé,

’S míg a’ Török hátúl jó izűnn szeldelé,

Csoportosabb ’s nyúgott népbe botla belé,

Ugy-hogy futásának hellyét alig lelé.

Fut a’ Magyarság-is utána sebessen,

Húll a’ meg íjesztett Török-fej ezressen;

Sarkokba van a’ Bán, nyomja, de szemessen,

Űzi a’ Váradi Püspök-is tüzessen.

Űzi, de nyomorúlt, ő a’ szent Írással

Jobban tudván bánni mint a’ hartzolással.

Míg megy győzedelem’ ’s öröm’ kiáltással,

Jön a’ derék sereg szörnyű ropogással.

Meg-íjed a’ Püspök; és hátra fordúla

György után, ki régenn már viszsza-nyomúla

Megy: – hogy közel érje a’ lápnak indúla

De szegény lovastúl a’ posványba fúla.

Az Egri Püspök-is úgy meg-szoríttatott,

Hogy futva Galata Vár-felé vágtatott

De hogy a’ Táborba haza hátolhatott,

Soha-is a’ hartzonn többé nem láttatott.⁶⁴

Az Egri Püspök hová lett kétséges; hanem az méltó a’ meg-jegyzésre: hogy mikor Julián’ tanáttsa ellen Hunyadi gyepre akart szálni a’ Törökkel, ez a’ Püspök-is öszve-kapott Hunyadival, ’s a’ többek közt azt felelte: Én ugyan Corvine! ha hartzolni kell, hartzolok, és tudom hogy itt halok-meg; de te majd hátat fordítaszsz ’ s jobb idöre tartod magadat. – Lám még-is meg-szaladt a’ Püspök.

A’ sántzig kezdett már a’ Török nyomúlni,

Szent Laszló Zászlója’ őrízetit dúlni,

Nekem a’ Királlyal oda kell rándúlni,

Mert a’ végső remény balra kezd hajolni. –

Meg-fordúl a’ kotzka, alig érkezünk-el,

Nem bír a’ sok Török kitsíny seregünkel.

Utánnok, sok vérben fertőzött kezünkel

Kergetve két ezer lépésig megyünk-el.

A’ Király a’ hartznak úgy néki hevűle,

Hogy már alig győzött ki-térni belűle, –

Csak ugyan meg nyerém sok kéréssel tűle,

Hogy én velem együtt más felé kerűle

A’ Bán és Julián már alig állának, –

Megyünk – az Oláhok nyomunkba valának:

De mihelyt a’ Királyt ’s engem’ meg-látának

A’ Török Vezérek, szörnyen kiáltának.

Nagy bíztatásokkal lármáznak egymásra,

Kisztetík Istenre, szentségre, vallásra,

Az igaz ügyökre, a’ frigy’ meg állásra

’S vagy nagy ditsősségre, vagy végső romlásra.

„Kristus! a’ sikoltó hangok így zengének:

Kit Istennek hisznek ezen Keresztyének

Még-is mi ellenünk olly hitet szegének

Mellyet le a’ Kristus nevére tevének

Kristus! mutasd-meg hát most Istenségedet:

Veszesd-el e’ gyilkos bűnre vetemedett

Hit-szegő kegyetlen keresztyén népedet,

Melly mikor minket bánt, tsúfolja nevedet.”

Zengnek mind két részről mérges sikoltások

Kemény kard pengések sok tsont ropogások.

Kardját más nyakára alig szabja-rá sok,

Mikor az ő fejét el-tsippentik mások.

Alig láttzik híjja a’ Török tábornak,

Mert más áll helyébe egy le-szeldelt sornak,

Mint a’ hordó lyukánn a’ most forró bornak

Ki-folyt tseppje helyett újjabb tseppek forrnak.

Vagy mint míg Herkules kardjával dolgozik.

A’ sebes sarkány’ nyak új fejjel bimbózik;

Többet nő a’ Pogány mint-sem fogyatkozik

Egy Török helyébe száz is találkózik.

Meg-toljuk tsak-ugyan keményen végtére

De mikor sebessen megyünk űzesére

Találunk egy-nehány meg-terhelt tevére

’S meg-ijedt lovaink ugrándoznak fére.

Eszemenn-is alig vóltam a’ lármába’,

Hol ide, hol oda futok mint a’ kába –

A’ Török, a’ Magyar Tábor’ bal-szárnyába

Nagy kárt tett, – hát oda mégyek hamarjába’.

Ott mihelyt a’ dolgot helyre segítettem,

Iffju Királyomat keresni eredtem;

Mert nagy hevességét annyira féltettem,

Hogy a’ miatt magam keveset tehettem.

Addig ment a’ meg-tolt Török’ űzésébe,

Hogy már a’ Jantsárok’ feles seregébe

Ért, vérrel villogott a’ kard a’ kezébe’,

’S hogy meg-lát’ még bellyebb indúla mérgébe?

Egek! melly nagy tsuda! két harmad magával

Küszködik a’ mérges hárpiák’ fajával;

Tsak-nem el-ájúlék hogy meg látám tával,

Sieték nyomába egy-nehány Oláhval.

Kértem az Istenre; kedvezzen magának,

Tartsa továbbra-is erejét karjának;

Mert az ő halála az egész Hazának

Halál ’s kész nyereség a’ Török’ Hadának.

„Az tsak köz katona’ nem Vezér’ törvénnye,

Hogy addig űldözzön a’ míg tartja kénnye,

Jöjj-vissza hát velem Táborunk’ reménnye

Vitézink’ ereje, Hazánk’ szeme-fénnye!

Most a’ Török Tábor már jól meg-tolatott,

És el-vesztett minden bátor indúlatot –

De fél a’ Magyar-is, mert régen láttatott

Királyunk, már talám hóltnak gondoltatott.”

Úgy is vólt. – A’ Királyt rá alig beszélem, –

Jön – a’ György’ seregét hátrálni szemlélem –

Útánna rugtatok futva. – Mind

Az M m-ből jav.

azt vélem,

Hogy jön az én kedves Királyom-is vélem. –

Én el-mégyek. – Györgyöt már ki-segitettem.

ki-segítem, A kézirat szerint jav.

–

Széllyel-nézek – hát nints Királyom mellettem –

Kérdezem – azt mondják: hogy mig én siettem

A’ Király viszsza-ment. – Tsak

A T t-ből jav.

el-keseredtem. –

Viszsza-ment valóban nem sokad magával,

Víni a’ Jantsárok’ egész táborával;

A’ kik észre vették hogy már vak kotzkával

Fel-hágy mind a’ két fél az nap’ a’ tsatával.

Nem-is értem odébb őket egy hajtással

A’ honnan a’ Királyt annyi sohajtással

Viszsza-hivtam – zúgnak szörnyű kiáltással

Mint lepik a’ varjak a’ dögöt rakással.

De míg oda értem sebessen mentembe’,

Szellyel-nézek ha hol akadna szemembe;

Hát égyszer míg rágom fogamat mérgembe,

Im’! jön egygy áll-ortzás lovas velem szembe⁶⁵

Virg. L. II. v. 772. Infelix simulacrum, atqve ipsius umbra Creusae

„Ne jöjj már Hunyadi úgymond védelmemre,

A’ Török tart számot már az én testemre,

Menj-viszsza, és viselj gondot hűségemre

Esküdt, ’s még életben maradt seregemre.

Nékem már a’ Török el-vette fejemet,

Tudom, hogy tábori modonn el-is temet

Te menj haza, viseld Királyi képemet

’S kérd-elő a’ Török Császártól éltemet.

Köszönöm jó Vitéz! vitéz hűségedet

A’ mellyel Királyod már meg-elégedett

Tartson-meg az Isten Hazádnak Tégedet

Ha már engem’ tovább élni nem engedett.

Menj hát, hagyj itt engem’ szerelmes Vezérem!

Menj, mert most ha szöksz-is, nem tilt a’ szemérem,

Néked a’ jobb sorsot már most meg-ígérem.

Mert a’ hit-szegésért bér vólt az én vérem.

Te-ki úgy vigyáztál az én életemre,

Hogy nyitva vólt szemed minden lépésemre,

Ne jöjj tovább kérlek próbált hűségemre,

Ne vonj már kettős gyászt szomorú népemre.

Menj-el, tartsd erődet bóldogabb időre,

’S szert tévén idővel népessebb erőre,

Akkor Amuratest vond osztán kérdőre,

Mért vetette kezét a’ koronás főre.

Juliánnak pedig mond-meg a’ nevemmel,

És egyebeket-is ints-meg esetemmel

Melly szerentsétlenűl jádzottam hitemmel

’S mint fizet az Isten érdemért érdemmel.

Menj hát.” – No mégyek hát – de ki beszéll velem?

Hát ha ez az árnyék tsak képzelt félelem,

Közelebb ugratok, jól meg-nézdegelem,

Ki-nyújtom kezemet, hogy majd meg-ölelem.

Háromszor akarék borúlni nyakára

Mind háromszor kezem tsak híjjába jára.⁶⁶

Aen. L. II. v. 792. Ter conatus ibi collo dare brachia circum, Ter frustra comprensa manus effugit imago.

A’ tsupa semmi vált élő test formára,

Tsak ollyan mint a’ füst, álom, árnyék, pára.

A’ mint-hogy hirtelen semmívé-is vála.

vala Rímelés szerint jav.

–

Ah kedves Királlyom keserves halála! –

De ha már a’ Pogány gyilkosoddá vála,

Ezt a’ fel-kent testet ott hagyjam-é nála? –

Ah! nem. – Érte

Az É é-ből jav.

megyek. – Hát

A H h-ból jav.

látom meszszére

Martzangolt testéből mint buzog a’ vére,

Keservessen nézek egygy dárda’ hegyére,

Zaszlóval függesztett halavány fejére. –

Meg-állj Pokol-béli Furiák’ fajzatja!

Vérem szerentsédet mindjárt hármaztatja;

Hadd légyek ha karom ’s kardom nem birhatja

Én-is dühösséged’ ’s mérged’ áldozatja,

Immár rohanék-is a’ veszedelembe,

Mikor az áll-orczás szó juta eszembe;

Hogy szegény Hazámnak ezen gyötrelembe’

Maradt még reménnye az én életembe’.

Viszsza-mégyek azért a’ tábor’ helyére;⁶⁷

Történt ez a’ Várnai veszedelem 1444-dik esztendőben. Török két annyinál több veszett-el mint Keresztyén. A’ Király’ halála pedig miként történt, maga meg fogja beszélleni a’ III-dík Könyvben.

Hol már mindeneknek foly az óra’ vére.

Juliánus maga maga’ szégyenére

Nagyon javaslotta, hogy vonúljunk fére.

Ritka szónak engedt több ember mint ennek.

Én mégyek, – ’s hírt adok tsak hamar mindennek,

Hogy a’ Duna felé az éjjel Istennek

Hírivel, ki merre mehet, menjen, – mennek.

HARMADIK KÖNYV’

Summája.

Tovább megy Hunyadi a’ maga történeteinek le-írásában; emlékezteti a’ tolvajt; hogy míkor a’ Várnai veszedelemből viszsza-jövet Drakulához be-tért Hunyadi, amaz ezt meg-fogatta, de azután betsűlettel haza kisértette. – A’ maga jószágában tavaszt sem várhatván Hunyadi a’ belső zenebonák’ tsillapitása’ végett Budára ment, a’ hol az új Király választás kedvéért tartatandó Ország’ gyűlése időre határoztatik. Hunyadi pedig kűldetik a’ Török ellen, a’ ki már a’ Száváig hozta rabló lovas seregét; azt nagy serénységgel meg-győzvén, szemközt találja viszsza-menet a’ Magyar követeket, kiknek kérésekre ment a’ Czíliai Gróff ellen, a’ kit-is addig szorongat, míg az Ország’ hűsegére viszsza-terít,

A szó végén kérdőjel áll, ezt vesszőre jav.

onnan megy az Ország gyűlésére

gyúlésére Sajtóhiba, jav.

Pestre,

A szó végén elválasztójel áll, ezt vesszőre jav.

a’ hol a’ Kis László Királlyá, maga pedig Hunyadi Fő igazgatóvá Gubernátorrá választatik. – A’ Kis Királyt a’ koronával sokáig szép módjával kérik-viszsza Fridrik Császártól, a’ ki nem akarván engedni, fegyverrel rajta ütnek. – Hunyadi Skanderbéggel öszve-szövetkezik a’ Török ellen; de Skanderbég el-késik; és Hunyadi a’ Rigó mezején nagyon meg-verettetik.

Így lett Nemzetemnek híre’ ’s ditsőssége’

Vesztével Várnánál a’ tsatának vége.

De vitéz Királyom’ gyászos temetsége

Vólt Amuratesnek leg-főbb nyeresége.

A’ mellynek hogy légyen ott örökös jele,

És az egész környék ditsekedjen vele.

A’ Török az ott lett történettel tele

Íratott, alatsony oszlopot emele. –

Fut a’ katonaság az erdöbe széllyel,

Megy’ a’ Duna felé, de ezer veszéllyel, –

Julián is odébb állott azon éjjel.

De nézd-el mint jádzik a’ sors a’ kevéllyel:

Futását nyomorúlt nem jó felé vette,

Valaki halálra meg-sebesítette, –

Még élt, mikor el-ment Szanoczi⁶⁸

Szanoczi (Sanoceus) nagy és tanúlt ember; Ulászlónak követe vólt a’ Lengyelekhez, hogy adjanak segítséget a’ Török ellen. Vid. Callimach. In Belio.

mellette

Más nap; ’s a’ hit szegest szemére vetette.

Fél-mezitelenenn a’ főldönn heverve,

Szemeit az égre emelni sem merve,

Halálos kínnyait kettőzte keserve. –

Igy szóll, bús kezével hergő melyét verve:

„Szűnj-meg hamar szünj-meg kínos lehelletem!

Lengyel László Királyt én-is hadd követem,

Bizony ő utánna veszteni életem’

Én, én, igaz jussal én következhetem.

Óh százszor boldogok, boldogok valátok,

A’ kik Várna alatt szerelmes hazátok’

Kedvéért, hatalmas Iffju Királykátok’

Szemei’ láttára tegnap meg-halátok.”

Aen. L. I. v. 94. O terqve qvaterqve beati quis ante Ora Patrum Trojae sub moenibus altis Contigit oppetere. (A szező jegyzete. A quis szó helyett Qvesi, a moenibus helyett moemibus áll, jav.)

Én pedig azokkal kik velem valának

Egyenessen néki vátték a’ Dunának,

És harmadnap alatt hozzánk el-jutának

Öt vagy hat ezerenn, kik meg-maradának.

Onnan által-megyünk havas-alfőldére

A’ hol már az Atyád jó szállást igére.

De nem emlékezvén tett ígéretére,

Tudod már mit tsinált ’s mi lett bűne’ bére:

Siettem, mert tudtam Fridrik’ kívánságát,

’S a’ ránk törekedő Tsehek’ gonoszságát;

A’ kik eszre-vévén Hazám’ árvaságát,

Majd újjabb rabságra készítik rabságát.

De ez új méreggel meg-keseríttetett

Lelkem, tsak-nem minden reménységet le-tett;

Ne tsudáld hát, hogy ez új sebbel sértetett

Szív, bűnös Atyádnak meg-nem engedhetett.

A’ keserűséget a’ szégyen kisztette,

Mind kettőt a’ harag kétszeresitette;

A’ nyughatatlanság mérgem’ segítette

És könnyen háramszor hármossá tehette.

Tudom, hogy a’ nemes szívnek nem szokása

A’ Durva haragnak holtig fent tartása,

De a’ Te Atyádnak bűne’ meg-bánása

Nem vólt elég-tétel, ’s fent maradt rovássa.

Hogy jobb indúlattal buzgott nemes vére,

El-eresztett, ’s hóltig hüséget ígére,

Sőt nagy embersége ki-jelentésére

Katonái által haza-is kísére.

Ez még tsak annak-is meg-orvoslására

Kevés vólt, hogy árva Hazám’ látására

Nem mehettem korán, hanem olly sokára,

Mikor már a’ roszsz hír kész szégyenre vára. –

El-is ment már a’ hír, – késö enyhíteni,

Kesereg hát szívem otthonn, ’s azt izeni

Budára; hogy szabad légyen kesergeni

Míg magam, ’s népem-is magát ki-piheni. –

Piheni! de mi vólt az én pihenésem? –

A’ sok ezer gond közt azonn törődésem;

törődesem Rímelés szerint jav.

Hogy a’ Várnánál lett szégyen’ szenvedésem

A’ Töröknek viszsza-adni meddig késem?

A’ tél már az időt fagyra változtatta,

A’ vizek’ partjait öszve-ragasztotta;

A’ főld’ színet fehér hóval boritotta

Mellynek a’ mag tsírák bujkáltak alatta.

Kemény szelet hajtnak északról a’ jegek,

Ritkánn látnak fényes nap’ sugárt az egek,

Valamit hordoznak a’ komor fellegek,

Mind fagy, havas eső, jeges fergetegek.

A’ nap már közepénn nyomja Bak’ tsillagát

Fűlt szobába vonja sok nyers Vitéz magát

Törli véres kardját fóltozza kalpagát

Tüszszögve szagolja most-is Várna’ szagát. –

Az el-lankadt ’s fáradt testek meg-újúlnak,

Sokann a’ hartz utánn hartzolni tanúlnak,

Félelem, fáradtság, bánat, éhség múlnak

Betegek épűlnek, sebessek gyógyúlnak. –

Gyógyúlnak. – De az én sebem’ mergessége

Nem enyhűl; és nints-is semmi reménysége,

Tsak a’ hartz, ’s a’ boszszú-állás’ mestersége

Nyughatatlanságom’ ’s töredelmem’ vége. –

Új hír, új kín bántja szivemnek kínjait

Új veszély váltotta-fel ama’ Várnait

Mert ama’ vér-szopó még meg-nem álla itt

A’ Száváig kűldé rabló lovagjait.

De várj, vérrel hízott mord medve’ fajzatja⁶⁹

Ovid. Trist. At lupus et turpes instant morientibus ursi. [Az ursi helyett ursae áll, jav.]

Fel-kél még a’ Magyar, eszedbe juttatja

Hogy fene vad’ és nem vitéz’ indúlatja

Az, a’ melly a’ főldhöz vertet folytogatja. –

A’ sereg gyűjtéshez hozzá-is kezdettem,

Mellyel a’ Törökre törni törekedtem;

De még dolgaimat jól rendbe se szedtem,

Fő rend Társaimtól szomorú hírt vettem.

Hogy a’ Lengyel László’ szomorú halála

Belső zenebonát ’s háborút tsinála:

Melly hír úgy szívenn lőtt, ’s olly roszsz helyt talála,

Hogy réménységem-is kesz méreggé vála –

Hát már, az én sorsom mind hóltig igy leszsz-e?

Hogy minden tzélomtúl el-vettessem meszsze

Országunk ő magát maga-is veszeszsze

És a’ Törököt-is Budáig ereszsze.

Nem várhattam tehát otthonn ki-keletet,

A’ sok gond Budára menni siettetett;

A’ hol velem együtt sok öszve-gyüjtetett

Fő rend, ’s nep, addig-is rendeléseket tett.

Míg az egész Ország Pünköst innepjére,

Pesthez gyülekezzen Rákos mezejére.

Annak ott lejendő el-végezésére

Ki űljön a’ székbe Ulászló’ hellyére. –

Az alatt-el-jött már a’ vidám ki-kelet.

Hátra verte a’ Kos, szarval a’ Hal jelet.

A’ melegebb napok oszlatják a’ telet,

A’ hartztól üresűlt ídőnek vége lett.

Arván maradt Hazám meg-szóllít engemet,

Hogy készíttsem újjabb hartzra fegyveremet,

Nem-is sok tűz kellett gyújtani véremet;

Rendbe-szedem azért hamar seregemet.

Veszem egyenessen útam’ Miziának –

Hozzám még az útban ollyan hírt hozának

Hogy már a’ Törökök Szarnon városának

Környékénn a’ Száva mellett predálnának. –

Siettem, mert féltem attól-is hogy hátúl,

Újjabb roszsz, új bal hír ne jöjjön Budátúl –

Lattzik a’ Török tűz már Szarnon Várátúl

A’ melly tsak húsz-ezer lépés a’ Szávátúl. –

Tüzeket rakatok a’ Száva’ partjánál –

Rá ismér a’ Török a’ hóld’ világánál

Hogy Tábor; de a’ melly még túl a’ Szaván áll,

’S szem-ügyet sem vet rá elébb virradtánál.

Én-is a’ tűz mellett keveset múlattam,

Estendenn a’ Száva vizét át-úsztattam,

És gyors seregemet tsak addig nyugtattam;

Hogy még éjfél előtt-meg-is indúlhattam.

Sietünk Szarnannak sebes lépésekkel,

Hogy akkor üssünk-rá véletlen kezekkel,

Mikor leg bátrabban ’s nyugottabb lélekkel

Hajnali álomban méllyen merűlnek-el

Súgárit a’ piros hajnal tsirkáztatja;

Az új tavasz dérrel elegyes harmatja

A’ mint a’ zőld füvet gyöngy színnel futtatja,

Almos szem-héjjunkat vígan jádzódtatja. –

Aluszol most Török gondolom magamban,

Héj! ha tudnád miként hordozom markomban

Éltedet; alig ha aludnál; azomban

Rá-ütök az édes hajnali álomban

Harsog a’ kard-zörgés, a’ lovak hortyognak

A’ széllyel-dűlt rontott sátorok ropognak;

Hangjai sok öszve-tsikorgatott fognak

Az álmos Török dob’ zörgésinn ki fognak.

Egygyik alig ér-rá jaj’ ki-mondására,

A’ másik fel-ébred szomszédja’ jajjára;

Sok álmos szem ügyet sem vét a’ kardjára

Lót-fút, sir, őrt-kiált,

őt-kiált Sajtóhiba, ért. sz. jav.

meg-őrűlt’ modjára:

Mint a’ főld-indúlás mormoló neszére

Álmos ijedtség száll a’ ház-nép szívére;

’S mikor az agyából ki-ugrik vesztére

Véletlen a’ padlás le-rohan fejére.

Így a’ Török Tábor mint esze-veszettek,

Míg álmos szemekből tsípát törölgettek,

A’ busúlt Magyarság ’sakmánnyává lettek;

Kiknek az álom-is hartzola mellettek.

Én el-nem-eresztem élve a’ kit érek,

Még a’ meg-hóltnak-is több halált igérek;

Nem bírnak a’ zavart néppel a’ Vezérek

’S rettentik őket-is katonáik vérek.

Ehol jön elémbe egy fél-mezítelen,

Üstökönn ragadom szegényt fegyvertelen:

’S úgy tsapom a’ lovam’ mellé le bal felenn,

Hogy ki-szakadt álmos lelke azon helenn.

Dühösködésemmel talám kárt-is tettem,

Mert egynek a’ gombját míg el-tsippentettem,

Az alatt három-is el-mene mellettem;

És a’ mennyit kaptam, többet el-vesztettem.

Van egygy sűrű erdő Szarnon ellenében,

A’ Török Tábornak nagy része féltében

Ide vonta magát; én-is hevenyében

Vadászni indúlék a’ vér’ erdejében.

Sokat a’ vadakból rab szíjra fűzettem, –

Már a’ tábor’ helyt-is magamévá tettem,

A’ katonaságnak jó osztályt engedtem,

És gazdag predával Budára siettem.

Siettem pihenni, de vallyon lehet-e?

Fejemnek a’ gondtól egygy kis pihenete,

Nem ím’ jön elémbe hazám’ izenete,

Hogy köztök az ördög megint konkolyt vete.

A’ Czileai Gróf egynehány társával

Neki bizta magát széles bírtokával

Él a’ meg-holt Király’ halála’ hasznával

És újjat kezd vonni az árva Hazával.⁷⁰

Erre a’ Czileai Grófot Ulrikot, Fridrik Tsászár kisztette; hogy Szakolcza tályékát Pongrátztúl ki akkor oda való Kapitány vólt foglalja-el. Pray Annal. L. I. [A Szakolcza c-jét e-ből jav.]

Ennek már nagy Attya nagy emberré vála

Herman, mivel annak Leánya Borbála⁷¹

Barbara Czileai Grof Herman’ Leánya vólt Sigmond Csaszár’ és M. Király’ masodik felesége, igen fertelmes életü Aszszony; Herman fia vólt Fridrik, Fridriknek Ulrik.

Sigmond Tsászárné vólt; sok kints vala nála,

Melly most a’ Hazának vesztére szolgála.

Mert most Ulrik Horvát, és Tót-Országokat

Rabolta, meg-is vett már sok városokat.

Közben-veték azért Barátim magokat

Hogy viszsza-foglaljam fegyverrel azokat. –

A’ jó vitorlának elég egy kis szellet,

Hív szívemnek-is sok úntatás nem kellett.

Indúlok, (Budára az izenet e’ lett)

Négy ezer lovassal fel a’ Dráva mellett.

Petávia vagyon a’ Drava’ mentében

Ennek egy szép vár vólt által-ellenében

Itt lakott és Úr vólt egész Vármegyében

Ulrik. – De

A D d-ből jav.

majd bele-nézek a’ szemében.

Altal-uszom Dráva’ vizét hamarjába

Rablok és pusztítok egész Czileába’

Addig, hogy a’ kevély Ulrik Gróf, magába

Tér, ’s hív tagnak vallja magát

maagát Sajtóhiba, em.

a’ Hazába.

A’ nyert békességnek mellyet meg-ígére,

Három-ezer embert hagyék őrzésére,

Magam el-siettem Rákos’ mezejére

A’ már közelgető Ország gyűlesére.

Hol az Attya’ hólta után születtetett

Neveletlen László, Királlyá tétetett;

’S addig, míg a’ Király fel-nevelkedhetett,

Az igazgatóság nekem ítéltetett.

Akkor a’ Fő Rendek’ parantsolatjára

Fegyverrel rohanék Atyád’ birtokára;

Tudod már a’ többit, – mert noha sokára

Hazám Drakulától⁷²

Drakula ollyan forma név vólt a’ Havas-alfőldieknél, mint az Egyiptomiaknál Farahó: avagy tsak a’ Vajdáikat ők úgy nevezték; de ezen könyvben mint tulajdon neve úgy vétetik, és a’ fia-is Drakulának neveztetik.

elég tételt vára.

Látod hát Barátom! hogy nem úgy mint fene

Vad, mentem Hazádnak ’s Atyádnak ellene

Mint ember embernek engednem kellene;

De Hunyadi, úgy mint Gubernator mene.

Még az Atyád’ dolga el-sem végeztetett

Az alatt Fridrikhez már követ kűldetett;

A’ ki a’ Tsaszártól ha roszsz feleletet

Hozánd, az ellen-is új hartz rendeltetett.

Fridrik Ersébetet, László kis Fiával⁷³

Ersébetet nem kérték, mert már régen meg-hólt; hanem Lászlót, és a’ koronát.

Magánál tartotta ’s a’ szent koronával –

Majd két esztendeig kértük szép módjával

De nem gondolt Fridrik Hazám’ szép szávával

Kardal tekintünk hát koronánk’ dolgába,

’S mint a’ sebes menykő a’ fa’ óldalába

Rohanok, és mégyek-be Karinthiába

’S pusztitok tüzessen Fridrik országába’.

De nagyobb gondja vólt fogadott Fijára

Fridriknek, mint számos városi’ kárára,

Még tsak nem-is kűldött népe’ óltalmára.

Viszsza-mégyek azért gazdagonn Budára.

Tábori ruhámat még le-sem vetettem,

Országom’ Nagyjait már-is meg-sejtettem

Melly vas-villa szemet forgatnak mellettem

Hogy Király’ személlye’ viselője lettem.

Fájt amaz Ulrik Gróf sok jó barátjának,

Hogy olly koránn nyakát szegtem hatalmának;

Sőt fájt a’ mi nagyobb Györgynek-is magának

Hogy engem’ ő nála elsőbbnek tartának.⁷⁴

Aen. I. v. 26: Manet alta mente repostum Judicium Paridis, spretaeqve injuria formae.

Inkább-is akartam e’ terhet le-rázni,

Nyakamról; a’ mellyet roszszra magyarázni

Kezdettek: mint magam’ vérivel tsatázni

’S viszsza-vonásokkal hazámat gyalázni.

De belém új kedvet önt Hazám’ szerelme,

Kisztet, a’ Törökre fenekedő elme:

Hogy mostani rangom neki új félelme

Leszsz, ’s az én karomnak nem kis segedelme.

Hív szívem, mig Hazám igy ellenem jára

Akadt egy idegen de jó Barátjára,

Ama’ Triballusok’ vitéz Kirallyára

A’ ki mar készen vólt és tsak tőlem vára.

Skanderbég, halhattad ezt a’ nevezetet,

Ki Ibán Attyától zálogba vettetett

A’ Töröknek; a’ kit imádva reszketett

A’ Pogány és Sándor Úrnak nevezgetett.

Kit minek-utána meg-tsalt mesterséggel⁷⁵

Skanderbég, vagy Kasztrióta, az Attya helyett kezes lévén a’ Töröknél, annyira érdemesitette magát, hogy Épirus’ és Albania’ Fejedelméve tétetett; akkor el-pártolt a’ Törőktül, és negyvenszer verte-meg a’ Törököt; holott 16. ezernél többet soha sem szokott az ütközetre vinni.

Öszve-szövetkezénk erős szövetséggel

Amurates ellen. – Reménylett

Az R r-ből jav.

jó véggel

Mert az tsak magával sem birt Skanderbéggel.

Miként bír hát maga e’ kettős teherrel,

Ha én rajta mégyek egy ollyan emberrel

A’ ki tsak nem rég-is hallatlan fegyverrel

Hatvan ezret vert-meg tizen hat ezerrel.

’S valóba a’ Török hatalomnak vége

Lett vólna, ’s második Murát’ temetsége

A’ rigó’ mezején; de már ellensége

Vólt tzélomnak, a’ György’ hiti-szegettsége.

Mint a’ ki bujdosva szokott jönni menni

Viszsza-tettzik annak soká otthonn lenni;

’S akárki maraszsza nyúgodni, pihenni,

Úti-fűvet készül talpa alá tenni.

Én bennem-is a’ hartz úgy természetté lett,

Hogy tán nem-is élet a’ nélkűl az élet:

’S nyomja bár Lelkemet halál vagy ítélet

Ha hartzra kell menni azonnal fel-éledt.

De már azt nem tudom: mi különös Lélek

Bennem; hogy a’ Török hartzért halok élek.

Kiket mind örökös ellenségnek vélek,

’S irgalmatlanabbúl tudok bánni vélek.

Magamnak érzem-é vesztemet vagy annak?

De bennem olly mérges indúlatok vannak,

Hogy ha rám egyszersmind sok százann rohannak

Mint oroszlán bátran megyek e’ vad kannak.

Kivált most, mint kígyó a’ farka’ vágását

El-nem felejthetem népem pusztúlását,

A’ Várnai hartznak várva várom mássát

Hogy nyakába viszsza döntsem a’ fort kását.

Úgy végeztem azért most Kástriótával

Hogy a’ közép őszszel Szent Mihály havával

Ő Bosznia felűl nyomúljon hadával

Én hazúl indúlok Hazám táborával

A’ Töröknek az-is alkalmatlan lészen

Hogy kezdetet a’ hartz hideg, őszszel vészen,

Az-is; hogy ha ketten két felől mérészen

Rajta megyünk ’s útját el zárjuk egészszen.

Huszon-két ezerrel már én a’ Dunához

Értem Orzsovánn túl Szeverin’ varához.

Kűldök Györgyhöz hajdan Hazám’ barátjához,

Hogy készűljőn ő is nyúlni a’ kardjához.

De nem engedte-meg néki déltzeg vére,

Hogy ő régi Vezér ’s Királyfi létére

Vezérségem alatt a’ Márs’ mezejére

Jőjjön, koszorúzott feje’ szégyenére.

Gondol azért ’s izen szép ki-fogásokat,

De mind úgy intézte a’ jó György azokat,

Hogy vádolt mind engem’ mind a’ Magyarokat

És nem hagyta helyben ez új szándékjokat.

Fel-gyulladt a’ méreg lángoló szívembe,

Fortélyt tapasztalván olly jó emberembe;

A’ kit birtokába én magam tettem-be

’S meg-mentettem éltét sok veszedelembe.

Velem vala színe mind a’ Nemességnek,

Mérgelődnek ők-is ’s tüzzel-lángal égnek

Nagyobb-is e’ titkos tsalárd-lelkűségnek

Ereje ’s félelme, mint az ellenségnek.

Rá rohanunk azért a’ György’ országára,

Mint ellenséggé vált barát’ birtokára,

’S kölykétűl meg-fosztott oroszlán’ módjára

Rablunk, tüzet hányunk sok szép városára.

Ezt meg-hallván fel-hágy György a’ vitézséggel

Nem jön mi ellenünk tábori készséggel;

Hanem új kezet fog a’ vólt ellenséggel,

El-árúl engemet álnok mesterséggel.

Meg-izeni titkon a’ Török Tsaszárnak,

Hogy már a’ Magyarok Rátz-országban járnak,

Még Skanderbégtől-is segítséget várnak,

Hogy együtt rohannak a’ Török határnak

Jó leszsz azért őtet belyebb ereszteni

’S viszsza-menő utját jól bé-keríteni.

És míg a’ máséra ő a’ fogát feni

Maga’ országától meszsze rekeszteni. –

Míg itt a’ Magyarság tör, ront, pusztít, éget,

El-únom az alatt várni Skanderbéget;

’Sofiának tartok, tudtam a’ térséget,

Mert ott jól meg-vertem már az ellenséget.

Hát ím’ jön két Magyar, egy pár Rátz Nemessel

A’ kiket kűldött György, ’s már Amuratessel

Beszéltek; de mostan el-fogattak lessel. –

Így járunk ám néha a’ hív Akhátessel.

Ezek ki-beszéllik György’ minden titkait

’S hogy már nyóltzvan-ezer serény lovassait

Hozza, úgy intézvén a’ Tsászár, dolgait;

Hogy kétszeresíttse most ama’ Várnait.

Meg-búsúlok, rágom nyelvemet mérgembe’,

Hogy kinek tudtomra soha életembe’

Nem vétettem; ’s a’ ki olly színes vólt szembe’,

Igy akar dönteni a’ veszedelembe.

Nehéz a’ harag közt tisztán gondolkozni

De késő-is vólt már jól meg-határozni,

Viszsza-menni leszsz-é, jobb vagy hadakozni?

Vagy a’ Törököt-é vagy Györgyöt nyomozni?

Ha viszsza-nyomúlva el-vesztem helyemet;

Meg-tsalom Skanderbég kedves emberemet,

A’ kit e’ temerdek sok nép porba temet

Míg ő a’ ki rendelt hellyen vár engemet.

De ha itt maradok, el-zárja útamat,

’S ha a’ hegyek közzé szoríthat magamat;

Mig ide nyomozza Skanderbég nyomomat,

Talám elébb hírűl viszik halálomat.

El-nyomúlék azért egy-kevéssé fére

Bulgárral ütköző Rácz-ország szélére.

Hol már ha népemnek jön segítségére,

Skanderbég, könnyebben ’s közelebb-is ére.

Itt gyönyörű kies térségek valának,

Húsz ezer lépésre hoszszan el-nyúlának

Körös-körűl kies nagy hegyek állának.

Ez vőlgyet a’ Ráczok hivják Kosonának

Mint hoszszúkás tolyás ollyan a’ formája

A’ Sitnicza vize által folydogálja,

Bosnyáki hegyekenn fakad forráskája

’S a’ Dunába szakad kígyós tsatornája.

A’ Török tábornak itt által-jöttével

Íjeszt egy vén Aszszony nem jó szerentsével;

„Hogy mikor Hunyadi által-ment népével

Tsak egy nap foly vala zavarodott lével.

De a’ Török tábor ezt úgy meg-zavarta,

Hogy a’ zavarodás harmad-napig tarta. –”

Ő a’ nép’ sokságát mondani akarta

Az én szívemet-is ugyan tsak az marta. –

De mit nékem hetven, nyóltzvan ’s több ezerek?

Ezzel még magam-is ütközni meg-merek;

’S ha Skanderbégtől-is segítséget nyerek,

Török vérrel folynak ezek a’ víz erek. –

Egy kis dombotska vólt a’ vőlgy’ hajlásában,

A’ Sitniza annak folyt-el az allyában,

Itt hólt meg, egy Murát Tsászár hajdanában,

’S fekütt egy kő-oszlop alatt sír-halmában.

Ki mikor ez hellyen készűlt a’ tsátára

Sok rigó repdesett és szállt sisakjára

Sőt mikor oszlopot tettek-is halmára

Sereggel sok rigók gyűltek oszlopjára.

Ez hely rigó mező nevét innen vette,

’S a’ Török e’ dombot szent helynek képzette,

A’ Tsászár hát útját ide siettette,

Mert a’ szent oszlopot én tőlem féltette

De én ezt az egész dombot el-foglalám,

Mert itt könnyen hozzám fér, ha meg-nem tsal ám

Skanderbég’ serege, a’ Török-is talám

Nehezebben piszkál onnan alól alám.

A’ Török ezt látván kéntelen vívé-be

Temérdek seregét a’ vőlgynek öblébe.

Félt, hogy ne kerűljön Amurát’ elébe

Hajdani Druszája’ temető vőlgyébe.

Én a’ viadaltól mind tsak tartózkodtam,

Mivel, hogy Skanderbég közelget, hallottam,

De már a’ boszszontást tovább sokallottam,

Népemet hát harmintz-két részre osztottam.

Biztatom a’ kétes szívű vitézeket

Hogy el-ne tsüggeszszék baj-vívó kezeket,

Nemes bátorsággal táplálják szíveket,

Nem egyszer láttak már ennyi ezereket –

El-nézem a’ Török’ temérdek sereget

El-fogta egészszen a’ nagy vőlgy’ réteget,

Mintha a’ levegőnn látnék sok felleget,

A’ melly el-borítja egészszen az eget. –

Kitsiny seregemet már jól rendbe-szedtem

A’ dombról két felé szárnyat eresztettem

Székelyt⁷⁶

Szekely János. Hunyadinak Attyafia.

vasasok’ vezérivé tettem

’S négy szegű seregben közbe helyheztettem.

Kezdi a’ nyilazást a’ Török tüzessen,

Viszsza-veri Bánfi⁷⁷

Bánfy István és Losontzy Benedek Magyar Fö emberek, akkorba híres Kapitányok.

a’ tüzet mérgessen,

Losontzi Benedek hogy többet tehessen,

Közelebb megy’ a’ jobb szárnyal egyenessen.

Úgy, hogy noha későnn majd három órára,

Úgy rá tör a’ Török sereg’ bal-szárnyára;

Hogy mire én oda értem új tsatára

Meg szaladt a’ Török, engem’ bé-nem vára.

De míg én Losontzit segítni siettem,

Meg-tolatott Bánfi mire észre vettem; –

Hogy a’ Tsaszár fellyebb nyomúlt meg-fejtettem,

Noha még Székelyt nem igen féltettem.

De ha ez utólsó segédre hagyatott

Nép már illyen hamar meg-háborítatott

Féltem, és siettem. – Már

Az M m-ből jav.

fel-is ugratott

A’ Tsaszár a’ dombra, de sort nem bonthatott.

És míg Székelyvel erőssen versengett,

Meg hallja, hogy az én mérges szavam zengett;

Kard vasam a’ Török’ kaponyákonn pengett,

Meg-íjed hát, ’s újjabb erőért izenget.

Nékem, az újjonnan ellenem hozatott

Erő, új gondot ád, és méltán adhatott;

Egy tsapat Magyarnak nem tsak egy tsapatot

Kellett hátra-verni, hanem ötöt hatot.

Sózom az elsőtől az utolsó sorig,

Sok kevélly Basákat le vertem a’ porig;

Űztem Amuratest szintén a’ sátorig,

’S nagy vér-ontást tettem, mind nap le-ment-korig.

Sántzba veszi magát a’ Török végtére,

Én-is helyre verem népemet estvére,

Ejjel a’ Nemesség tőlem órát kére,

A’ hólnapi hartznak el-íntézésére.

Számba-veszem tehát mind a’ sebesseket,

’S a’ szekerek közzé be-kűldöm ezeket;

Bíztatom erőssen a’ hív vezéreket,

Hogy jó Hazájokért ne szánják véreket.

Tartson a’ mint tarthat karunk’ vitézsége,

Míg Skanderbégnek-is el-ér segítsége,

Kivel, ha meg oszlik nevünk’ ditsőssége,

Azzal leszsz a’ Török ditsősségnek vége.

Rendelek jó korán hajnal’ hasadtára

Nyúgottabb sereget az első próbára,

Mert Székely serege ollyan vólt jobbára,

Hogy még semmit sem tett, tsak a’ szótól vára.

De bezzeg a’ Tsászár ugyan azt végzette

A’ kinek még negyven-ezer vólt mellette,

A’ ki még a’ kardját tegnap fel-sem-vette,

A’ leg-első sorban ő is ezt vezette.

El-kezdjük hajnalban ’s már nap’ fel-kőltére

A’ karomonn folyt-le a’ Török nyak’ vére;

Mérgibenn a’ Magyar ebédet sem kére

Mert kapott Török húst fölöstökömjére.

Azomban a’ Tsászár mind tsak azt vi’sgálja,

Hol, és merre villog Hunyadi’ szablyája? –

Látván hogy erejét híjjába probálja

’S ez maroknyi Magyar mindég útját állja.

Maga hát, mind az én népemet zaklatja,

Ha jól meg-szeldelem meg odébb ugratja

Seregét; a’ szomszéd szárny’ hegyét szaggatja,

Addig, hogy bajnokját fére tsalogatja.

Én-is bolond észszel mind tsak azt gondolám,

Hogy tsak külön akar velem vívni

vívi Sajtóhiba, em.

talám,

Hát egyszer hírt hoznak; hallám, és fájlalám,

Hogy az Istentelen forrót döntött alám.

Meg vólt parantsolva két vezér Basának;

Hogy míg ezek engem jobbról boszontának

Addig ők a’ Magyar sereg’ bal-szárnyának

Hat annyi sereggel néki rohannának.

Úgy lett, de Székely-is bezzeg elő szedte

Erejét; az egygyik Basát el kergette

Másik előtt magát szaladni színlette

Akkor víszsza-fordúlt ’s a’ nyakát el-vette:

Meg-szalad a’ Török vezérje’ vesztével,

Utánna a’ Magyar szörnyű hével-lével;

De tsalt Amurates áll mesterségével,

Mikor engem fére von vala népével.

Mert mikor a’ Török már meg-futamoda,

’S űzve a’ Magyarság futkos ide oda;

A’ harmadik Basa dobolva jelt ada,

’S az el-széledt népre új néppel támada.

A’ Tsászárt már én-is meg-nyómtam, kergettem,

De a’ tábor helytől meszsze nem sijettem, –

Fel-ugrom a’ dombra. – Mindjárt

Az M m-ből jav.

észre vettem,

Miert ólálkodott a’ Tsászár mellettem. –

De már késő. – Látom

Az L l-ből jav.

a’ Török sereget

Jönni, mint egy sűrű szeles fergeteget,

Melly már bal-szárnyamba nem talált eleget,

Fel a’ hegynek vágtat, ’s engem-is fenyeget.

El-esett ez napi fáradtságom’ bére,

De hogy rá ne üssön Táborom’ helyére,

Minden seregemet viszem ellenére,

’S ki állok elébe a’ hegy’ mellyékére.

Ezt látván a’ Török meg-állítja magát,

Nem merte a’ hegyre fellyebb hozni fogát,

Állván várja a’ szép est-hajnal’ tsillagát,

Én-is meg úntam már az nap’ a’ hartz’ szagát.

Viszsza-megy estendenn vígann szállására,

De én sírva néztem népem’ bal-szárnyára,

’S tsak a’ vólt szememnek vígasztalására

Ha nézett a’ Basa fej’ kaponyájára.

Éjtszakára kelve rendelek leseket,

És meg-kettőztetem

meg-kettőztetm Sajtóhiba, em.

az őrizeteket;

Hogy míg vitézeim nyúgtatják testeket,

Amaz ne koholjon új mestersegeket.

Én-is a’ nyúgalmat keresve kerestem,

Mert már két egész nap el-fáradott testem;

De még álmomban-is Skanderbéget lestem,

Semmit sem nyughattam, tzélomtúl el-estem.

Hát ehol az első hajnal’ hasadtára

Zeng a’ hegy bőg a’ főld, bús bika modjára;

Fülem fél álmossan neszez a’ lármára,

’S emlékezik Lelkem szomorúnn Várnára.

Várnára, és éppen Várnától érkezett

Egy ezer sebekkel rútúl meg-vérezett

Kép⁷⁸

Ollyan formánn, mint mikor Hektor Eneásnak meg-jelent a’ Trojai veszedelemkor Virg. Aen. L. II. v. 270.

kit ama Lengyel Lászlónak képezett

Szemem, és e’ gyászos latásra könyvezett.

Tsonkázott kezei, szeldelt képe, szája,⁷⁹

Itt ennek a’ látásnak le-irásában van majmolva Eneásnak Deifobussal való beszédje. Aen. L. VI. v. 495.

Vállára bitsaklott feje, kék ortzája,

Írtóztat, de még-is el hitet formája,

Hogy ő a’ Magyarok’ ama hív Királlya.

Pihegett még most-is és félve reszketett,

Takarná sebjeit de már nem lehetett;

Ah tsupa vitézség! ah tsupa szeretet,

Hogy így el-változál miképpen lehetett?

Tűnődtem sokáig, ’s némánn kételkedtem,

Álom-é vagy árnyék a’ mi áll mellettem?⁸⁰

Aen. L. III. v. 173. Nec sopor illud erat sed coram agnoscere vultus, velatasqve comas praesentiaqve ora videbar. [A sopor helyett sorpor áll, jav.]

Sokszor rá tekintve el-el-keseredtem,

Végre hozzá szollok ’s szómat így kezdettem.

„Vitéz nemes Király! ki mind fegyverével

Hatalmas, mind kettös Kiralyi nevével,

Ugyan ki mert bánni ’s ki engedelmével

Illyen kegyetlenűl ártatlan fejével?

Az nap, hogy Hazámnak nagy veszedelme lett

Várnánál, egy árnyék szót adott és jelet,

Hogy fárattan a’ sok hólt test rakás felett

El-estél és vitéz éltednek vége lett.

Akkor én jól-lehet ez meg-merevedett

Test’ kép, tiltott, ’s tovább menni nem engedett

Siettem meg-látni Királyom! Tégedet

És a’ Jantsároktól el-venni testedet.

Mert, még leg-előszször a’ hartz’ kezdetével,

Nagy Lajos súgár közt fénylő szent képével

Meg-jelent, ’s parantsolt az egek’ nevével,

Hogy vigyázva bánjak a’ Király’ éltével.

De nem mertem neked ezt meg-jelenteni,

’S ezzel a’ népnek-is kedvét el-veszteni,

Hanem a’ mint könnyen lehetett sejteni,

Mind nyomodba valék éltedet menteni.

Parantsolva kértem mint-egy, Felségedet,

Hogy Te ki ne mozdítsd közép seregedet,

De mivel nagy Lelked szómnak nem engedett;

Fáradtsággal kellett mentenem éltedet.

’S mondhatom, a’ látott Nagy Lajos’ nevére

Nem vigyáztam annyit magam’ életére

Mint arra, hogy vitéz Kiralyomnak vére

Ne légyen a’ gyászos hit-szegésnek bére.

Mikor a’ szomorú látás el-érkezett,

Hogy már a’ vad Jantsár nyakadhoz férkezett,

Szívem Nagy Lajosra sírva emlékezett

De már hijjába vólt minden igyekezet.

Vólt ugyan még erő Vezéred’ kezébe’

Rohantam a’ gyilkos Jantsárok’ közzé-be,

Háromszor ragadék Királyom’ testébe,

De sok ezer kard jött karom’ ellenébe.

Mellyre a’ test’ árnyék ekképpen felele;

Híjja nélkűl vala hűségednek jele,⁸¹

Aen. VI. v. 509. Nihil o tibi amice relictum, Omnia Deiphobo solvisti. – – [A szövegben relictum est áll; az est szót az eredeti szerint töröltük.]

Mindent sőt többet-is tselekedtél vele

Mint egy jó Atyától egy fi érdemele.

De ama’ Julian’ nagy negédessége,

’S bíztató szavának mérges édessége

Okozta, hogy légyen éltem’ kínos vége

’S ez emlékezetes testem’ kissebbsége

Mert mikor pántzélos ruhámat rám vettem

Atzél sisakomat a’ főldre ejtettem;

Az egyik test őrző el-ájúlt mellettem;

Hogy ez már nem jó jel, mindjárt meg-sejtettem.

De ha minden vitéz minden kis esetre

Meg-íjed, és félve megy’ az ütközetre;

Mit tsinál majd a’ kard’ ’s dárda’ zördűletre?

Ha rá tör a’ bátor a’ meg félemlettre.

Nem-is illett vólna, hogy egy Király’ vére.

Meg hűljön sisaklya’ történt el-estére:

De vajha Vezérem’ okos beszédjére

Inkább hajlék vala, mint a’ Pap’ kértére.

Mikor már Táborom kemény ütközettel,

Sok hólt testet sok hólt testel temetett-el,

Ehol jő Julián’ fáradt lélekzettel

’S imádja a’ Magyart szörnyű dítsérettel.

Már úgy-mond mind a’ két szárnyat úgy meg tolja

Népünk, hogy tsak alig marad hír-mondója.

Hogy van? hogy nem mozdúl a’ Király’ zászlója?

És azt Amurates tsak állva tsúfolja.

Tsak az Hunyadinak minden mestersége

Hogy mikor a’ hartznak ditsőűl leszsz vége;

Ki-ne tessen a’ nagy Király’ vitézsége,

’S tsak az övé légyen a’ hartz’ ditsőssége,

Azomban, ha Te-is ki-mozdúlsz népeddel,

Meg verhetd a’ Tsászárt erős fegyvereddel;

’S hogy épen maradjon óh ne-is szenvedd-el,

’S végezd-el a’ hartzot nagy vitézségeddel. –

Buzdúl heves vérem Julián’ szavára

Ki-mozdúlok, és rá tsapok a’ Tsászárra,

A’ ki már rettegett, sokat nem-is vára,

Hátra nyomúl a’ több sereg’ példájára.

Kétszer hívtál-viszsza, ah! mind jút eszembe,

Bíztam ugyan bíztam bíztos vezérembe’,

De már nem tagadom azt verték fejembe,

Hogy gántsolni akarsz kész ditsősségembe’.

Viszsza-szöktem tehát tőled harmadszor-is,

És sok száz Törököt le-sóztam akkor-is;

Hátat vet a’ Jantsár bomlik már a’ sor-is,

A’ Tsászár futóba indúl háromszor-is.

Valahányszor hangzott kard vasam’ pengése

Mind annyiszor füstölt feje’ gőzölgése.

Már közel vólt hozzám hallott pihegése,

Menne. – De

A D d-ből jav.

meg-vala gátolva menése.

Meg fogja egy Basa a’ lova’ kantárját,

’S ekkép’ pirongatja meg-íjedt Tsászárját;

„’S hát Te a’ ki bírod e’ világ’ határját

Félsz-é e’ kis hartznak meg-gázolni sárját?

Im’ a’ Magyaroknak gyermekdéd Királlya,

Tíz-huszad magával a’ tsatát ki-állja

’S hát a’ Tsászár, a’ kit sok ezer szolgája

Őriz, egy gyermeknek fekszik-é alája?

Meg-áll a’ Jantsárság e’ szóra reszketve,

’S míg én a’ Tsászárra fenekszem sietve

Jobb felől a’ lovam óldalba böketve

El-esik, a’ nyakánn engem által-vetve.

Akkor a’ Jantsárok el-lepnek engemet

Ki gördűl sisakom, a’ fegyver el-temet,

Sok ezer sebekkel motskolják testemet,

Kiáltja a’ Tsászár; vágják-el fejemet.

Óh Isten, ha szabad boszszú-állást kérni

Méltóztass neki-is illyen fontal mérni.⁸²

Aen. VI. 530. Di talia Grais Instaurate, pio si poenas ore reposco. [A Grais helyett Grajis áll, jav.]

Vajha Hunyadiról lehetne ígérni,

Hogy boszszú-állással tudjon viszsza-térni!

De kedves Vezérem! az ég’ rendelése

A’ boszszú-állással mánál tovább kése;

Sőt meg-tiszteltetik sok Magyar’ veszése

Hírével Amurat’ Tsászár’ temetése.

tametése Sajtóhiba, em.

Tudod: hogy a’ Török frigynek esztendeje

Még ki-nem tőlt; minden népednek ereje

El-vész: a’ boszszúnak nintsen még ideje

’S ma Vér’ mezeje leszsz a’ Rigó’ mezeje.”

E’ szóra sebessen el-mene mellettem,

El-tűnt – az álomból én-is fel-ébredtem,

Tsorgott rólam a’ víz, ’s észre nem vehettem

Hogy sírtam-é vagy tsak néki melegedtem.

Szorúl a’ lehellet pihegő melyembe,

Míg e’ szörnyű látást forgatom eszembe;

Sokat, kételkedem ’s gyanakszom féltembe,

Ha szálljak-e ma-is a’ Törökkel szembe. –

Lám azzal bíztatott Ulászló’ képzése:

Hogy itt leszsz Amurát Tsászár’ temetése;

’S tán a’ boszszú-állás tsak ez egyben kése,

Hogy sok Magyarnak leszsz együtt el-veszése.

Későnn a’ hartz után jutott az eszemben:

Hogy más Murát fekszik itt egy sír-veremben,

Mellyet, a’ mint meg vólt mondva képzésemben:

Bezzeg meg tisztelék keserűségemben

Fel kőlt már, súgárit a’ nap ragyogtatta –

Látom a’ Törököt a’ Dombnak alatta,

Mert azt, a’ táborral már körűl fogatta

’S mint egy hegyenn épűlt várat ostromlotta.

Tegnapi soromat én is meg-bontottam,

A’ Sitnitza felől egy zászlót sem hagytam;

Egyenest a’ derék

Jerék A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

tábornak tartottam

’S Félénk vitézimet akképp’ szóllogattam:

„Nem esett ugyan-el szívem’ reménysége,

De látom, kétséges még is a’ hartz’ vége,

A’ Töröknek tegnap történt nyeresége,

Lett a’ mi népünknek nem kis vesztesége.

Körűl vagyunk véve, viszsza nem mászhatunk

Már Skanderbégtűl-is semmit sem várhatunk

Ha ki szabadúlni vagyon akaratunk,

Hartzoljunk keménnyen a’ míg hartzolhatunk:

Tsak oda siessünk a’ hol többen várnak

Egyenessen néki tartsunk a’ Tsászárnak,

Annak a’ feje leszsz egy haszna a’ kárnak,

Mellyet kell vallanunk mikor így be-zárnak

Nagy reménységem van, hogy azt el-nyerhetem,

Tsak kövesd példámat Szerelmes Nemzetem.

Én ímé ki tettem kotzkára életem’

A’ közép sereget majd magam vezetem.

Martzali⁸³

Martzali Imre, egy az ország Bároi közzűl, akkor Királyi ajtónn álló volt, Jánitorum Regalium Magister.

a’ Népnek álljon jobb szárnyára

A’ balt az Ötsémre az Oláh Vajdára

Bízom. Ki ki markát úgy nyomja kardjára

Hogy ma szert tehessünk a’ Tsászár nyakára.”

Megyünk de Székely az első tsatába,

Vitézűl el-esik kemény hartzoltába,

Ennek Bánfi István nyomúla nyomába

Ez is meg hal hamar, ugyan egygy órába.

Én a’ Nemességgel ’s az Oláh sereggel

Vívok a’ Jantsárral, a’ dühös féreggel

Tzélom vólt Amurat Tsászárhoz jó reggel

Köszönteni menni vas ro’sda’ méreggel.

A’ mint tűnt ragyogó sisakja szemembe,

Mintha kész nyereség vólt vólna kezembe;

Le sózok húsz harmintz Jantsárt síettembe

Meg-ugrék a’ Tsászár, és nem vár engem-be.

Magát a’ menedék sántzba vette belé,

Fut a’ réműlt Török ki egy ki más felé,

De a’ míg ezeket bús karom mívelé,

Hírűl hozzák egyszer Martzalit mi lelé?

Hogy mig Losontzival várt prédat kerestek,

És sok Török soronn által útat nyestek;

Kemény hartzoltokban mind ketten el-estek

’S Fetreng, az Amuráth-sír halmánál testek.

Akkor jut eszembe hajnali látásom,

Hogy nagyon korán van még boszszú állásom,

Így tett tisztességet roszsz magyarázásom

Miatt, Amuráthnak sok meg-hólt pajtásom.

A’ réműlt Tsászárba bátrabb indúlatot

Önt Székely zászlója a’ melly el-fogatott;

Kűld a’ tábor helyre temérdek tsapatot;

Melly már alig talált Magyart ötöt hatot.

Körűl nézem én is jobb és bal kezemet,

’S hát minden vitézim el hagytak engemet,

Dúllya már a’ Török ’s el-lepte hegyemet,⁸⁴

Ez a’ veszedelem történt 1448-dik esztendőben Hunyadi Gubernatorságának 4-dik esztendejében. Sz. Mihály hava’ utollyán indúltak el a’ Dunátúl, Mindszent Hava’ 19-dik napján kezdették a’ hartzot, és ezt a’ hartzot követő fogságábúl Karátsonra szabadúlt meg Hunyadi. – A’ Rigó mezején harmintz négy ezer Török veszett-el.

El tserélem azért félelmes helyemet:

Sietek e’ vőlgynek bértzes szomszédjára –

Az erdőbe érek nap’ hanyatlottára;

És onnan tévedtem ez erdős pusztára

Ezen nem-is reménylt Gazdám’ szállására.

NEGYEDIK KÖNYV.

Summája.

Az Irígység a’ Tolvaj Gazdának szívébe be száll, és álmában el hiteti őtet, hogy Hunyadit örökös rabbá ejtheti, a’ mint hogy be-is viszi őtet Szendrő’ Városába, és ott meg fogatja. – Hunyadi, György’ elébe vitetvén pirongatja Györgyöt, Hunyadi rabsága’ híre el érkezvén Budára, nagy zenebona támadt az országban, – gyűlés tartatik. – Nagy Lajos a’ kis Mátyásnak meg jelenik álmában, hogy mennyen az Attya’ mentésére. Mennek is sok Fő rendek Lászlóval és Mátyással a’ Hunyadi’ Fiaival Szegedre; és onnan Dienes’ Esztergomi Püspököt a’ két Iffjú Hunyadival Szendröre botsáttyák; a’ hol meg egyeznek Györgyel hogy az öreg Hunyadi szabadonn botsáttasson, László Györgynél kezesnek maradjon, Mátyás pedig vegye el a’ György’ Leányát. – Haza jővén Hunyadi fegyvert fog György ellen, és annak Magyar országi birtokait el-foglalja, de utóbb a’ Magyar Urak kérésére meg enged néki. Sőt azután rajta ütvén a’ Török azért, hogy Hunyadit el-botsátotta, Hunyadihoz folyamodván György segíttségért, ez el-megy maga, és a’ Mura mellett a’ Törököt keményen meg verte, Fritzbéget a’ vezért el fogta, és a’ rabokat Györgynek ajandékozta.

Hunyadi ezeknek ki beszéllésével

Nem bírt már bánatos szíve’ keservével;

Küszködik eleget

el-eget Az elválasztó jelet elhagytuk és a szót egybeírtuk.

könyvező szemével

De el telik végre ortzája, könyvével.

Bamúl a’ gazda is könyvező szemekkel,

Miként jádzik a’ bal sors az erőssekkel?

’S a’ bús előtt kedves közös keservekkel,

Bíztatja Vendégjét, édes beszédekkel.

Sorsa le irása tartott olly’ sokára,

Hogy már az éjtszaka hajnal felé jára;

’S már álmatlansághoz szokott szem héjjára

Nem jön tsendes álom teste’ nyugalmára.

A’ Gazda szép szóval kezdi javallani,

„Hogy jobb leszsz egy kitsinyt talám e’ mostani

Búval terhelt fejet, álomra hajtani,

Azután lábunkat útnak indítani.

Talám míg az álom nyugtatja testedet,

A’ nemes reményseg kétséges Lelkedet

Meg szálván, annyira meg-újít Tégedet,

Hogy el felejteti minden keservedet.”

Úgy is lett, az álom a’ nyugtatás végett

El jön, ’s Hunyadinak hoz-is reménységet.

De hoz, amannak is mérgessebb vendéget

Vendégje’ vesztére vágyó irígységet. –

Míg dolgoz az álom a’ Tolvaj’ testében

El-jön az irígység Amurat’ képében

Györgyöt ’s Ulrik Grófot állítja elében,

Vitéz Vendégjének a’ főldön fektében.

’S képzeli magának a’ tolvaj álmában,

Mintha ő Hunyadit fogná aluttában,

Györgynek lántz és békó tsergett a’ markában,

A szó a lapszél miatt elválasztva szerepel (marká-ban), de az elválasztójel helyén vessző áll.

Mellyet készűlt vetni Hunyadi’ nyakában.

Ulrik, a’ fejére éles kardot mére,

Hunyadinak még tsak meg sem pesdűlt vére,

Amurates siet menni mentségére,

Rabúl kéri, ’s érte nagy kintset igére.

Fel ébred e’ szívet rémítő látásra,

Rá tekint a’ subánn aluvó pajtásra. –

Az aluszik, de ez a’ már aluvásra

Rendelt időt, szánnya a’ gondolkodásra.

A’ mirűl az ember nappal gondolkodik,

Többnyire éjtszaka mind arúl aggódik:

De ez az ehes kan, ki makkal álmodik,

Másképp’ magyarázza álmát, ’s agyarkodik.

Amuratest, Györgyöt, ’s Ulrikot álmában.

Ez életét meg-unt Tolvaj, nem híjjában

Képzelte; mert őket tsak ez éjtszakában

Hallotta forogni vendégje’ szájában.

De ő ezt Isteni jelentésnek vélte,

Jó vendégjét a’ György’ rabjának ítélte

’S hogy az ő markában vagyon ennek élte,

Mellyel magának-is jobb sorsát reménylte.

Mind így gondolkodott a’ bolond magában;

„Minden segitségem veszni fog híjjában,

Mivel Hunyadinak maga Hazájában

Számos irígyei vagynak mostanában.

Ha a’ nagy jutalmat mellyet meg-ígére

Meg adná is, ez a’ Magyarok’ vezére;

Nem űltethet engem az Atyám’ hellyére,

A’ ki segitséget maga mástúl kére.

Ulrikot már régenn ellenséggé tette,

Györgyöt is a’ minap meg keserítette;

A’ Török, országot kész adni érette,

Hazája-is alig köt kardott mellette.

Ha Tehát én őtet Belgrádba vezetem,

Sorsom jobbúlását alig reménylhetem:

Sőt míg én e’ szökött rabot kisérgetem

Györgynek-is reménylett kedvét el-veszthetem.

De ha adom őtet Györgynek a’ markába,

Mint Lelkem álmában talám nem híjjába

Képzelé; míg a’ hír el-fut Hazájába

Az alatt eshetik Török’ rabságába.

Erős most a’ Török két nagy ütközettel,

Mellyekenn a’ Magyar nagy erőt vesztett-el,

György-is könnyen bán hát az árva nemzettel,

’S jól tehet fél szemű e’ szám-ki-vetettel.

Mellyet tsak azért-is örömest meg tészen,

Hogy ez Hunyadinak kettős halál lészen,

Hogy ő, ki nem rég’ is pusztított merészen

Rab; ’s az én szerentsém helyre áll egészszen.

De ám, ha sorsomat meg nem változtatja

En el-keseredett elmém’ gondolatja;

Ez illy boszszú állást méltán kívánhattya

Egy hív Fitól, annak szerentsétlen Attya.

Édes az, ha a’ sok boszszút szenvedettek,

Magok gyilkosinak gyilkosi lehettek,

A’ meg folytott gyengék mint egy meg-éledtek

Ha a’ folytogató haldoklik mellettek. –

Ah! de miként vessem ezekre fejemet?

Hogy árúlhassam-el Nemes vendégemet?

Ki már hűségére le-kötött engemet,

’S el-vehette vólna most-is életemet.

Bizony az egek-is nagyobb dolgok végett

Őrzik e’ nagy Vitézt, ’s merő Vitézséget;

Ki, ki álvan e’ sok szerentsétlenséget,

Érhet még, a’ sok baj után, bóldog véget.

A’ ki sok szél-vészbűl rév-partra férkezik

Hív kormányossárúl híven emlékezik;

Tán ha Hazájába bóldogúl érkezik,

Hunyadi-is, rólam el-nem-felejtkezik.”

Ekképp’ hánnya veti kétséges elmével.

A’ tolvaj; mit tégyen Nemes vendégjével?

Küszködik a’ kétes remény, félelmével,

Barátja’ hűsége Attya’ szerelmével.

Végre el-tökélli tsak ugyan magába’,

Hogy Attya’ halálát nem hagyja híjjába’,

’S Magyar ország felé vezető útjába’

Mivel Belgrád tsak maga’ titkolására fel kőltött Hazája vólt Hunyadinak; már most nem törődött vele akar mere vezesse, tsak hogy hamarébb érje Hazáját. (A szező jegyzete.)

Bé viszi Hunyadit Szendrő városába,

Fordítja már a’ nap tüzes kerekeit,

Oszlatja a’ setét ég’ apróbb tüzeit –

A’ hajnal ritkítja pirosló színeit,

Fel nyitja a’ fáradt Hunyadi szemeit.

Mennek ’s bátorsággal követik útjokat,

Mind ketten jó véggel bíztatják magokat;

Néma halgatással gondolkodnak sokat,

Hol ’s mikor érik-el fel-tett szándékjokat?

Szerentsétlen Vitéz! be meg-vakíttattál,

Holott már e’ gazdád’ Attyánn tanúlhattál;

Ott szállást kerestél, ’s fog házba zárattál,

Itt vezető helyett gyilkosra akattál.

Bé viszi Hunyadit Szendrő városába

A’ Tolvaj, és Györgynek hírt ád hamarjába’,

Hogy itt van kedvére, ki a’ minapába’

Pusztítva ment által Rátzok’ országába’,

Örűl az irígy György fogoly madarának,

Rab házat parantsol kedves Barátjának;

Kinek köszönheti egyedűl magának;

Hogy Urává tudott lenni országának.

Örűl Drakula-is, – Hunyadi ellenbe

Látván miként esett verembűl verembe;

Egy veszedelembűl más veszedelembe,

Györgyel mentűl elébb kíván lenni szembe.

Fel-viszik hát szegényt lántzonn György’ elébe. –

Meg-áll Drákulának által-ellenébe’,

Teként mindeniknek tüzessen szemébe,

’S igy szóll a’ nagy lelkű Hunyadi, mergébe!

„’S hát Te! háladatlan áspisok’ fajtája!

Hasztalan főld’-terhe, természet tsudája!

A’ viszszás természet be jól el-talállya,

Hogy kinek legyek én rabja, vagy szolgája?

Én ugyan békódtúl Gyilkos! nem rettegek,

Nem nyögnek örökké ágyban a’ betegek,

De vízzé vál a’ tűz, és tűzzé a’ jegek⁸⁵

Trist. L. I. Eleg. VIII. Unda dabit flammas et dabit ignis aquas. [A VIII. helyett VII. szerepel, az Unda és dabit szavak egybeírva állnak, jav.]

Ha ezt büntetetlen el-nézik az egek.

Azt ugyan bús lelkem nehezen gondollya,

Hogy két karom légyen sebem’ gyógyítója,

De tudja meg, minden vérem’ szomjúzója⁸⁶

Aen. IV. v. 625: Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.

Hogy ered vérembűl még meg-boszszúlója.

Tudja e’ hitetlen fél-vak, az átkozott,

Az Attya fiastúl miképpen áldozott

Azért, hogy engemet rabsággal kínozott,

Holott az ennékém kevéssel tartozott.

De Te! ki egyedűl nékem köszönheted

Országod’ vagyonod’ szerentséd’ életed’,

Fejedet kétszeres haláltól féltheted,

Mikor meg-tartódat békóba vereted.

’S talám ezt a’ lántzot azzal érdemlettem,

Hogy sok városidat minap el-égettem;

Azzal még eléggé meg-azt-sem-büntettem

Hogy Te fegyvert fogni resteltél mellettem.

De hiszen azért-is kész boszszú állásod

Vólt, Amuratesnél tett árúlkodásod;

’S hát, még halálomra vagyon-e vagyásod?

Vagy, mit akar velem vér’szomjuhozásod?

Vagy, azzal-is akarsz tenni új érdemet?

Hogy Amuratesnek adsz rabúl engemet,

Ah! adj mentűl elébb, – váltsd fel szégyenemet.

Ő méltóbb ara, hogy gyötörje Lelkemet.

De ha van még benned szív, és nemes Lélek,

Add hírűl Hazámnak, és hitesd-el vélek,

Hogy én ki Tégedet Királlyá

Királlya’ Sajtóhiba, értelemszerűen em.

tevélek

Rabod vagyok, – rabod, de tsak ugyan élek.

Azután akármit tselekedj bár velem,

Bár adj a’ Töröknek könnyebben szívelem, –

Tömlötz, szám-ki-vetés, üldözés, félelem’

Közt-is, hív Hazámhoz vonszon a’ szerelem.”

Györgynek a’ szívébe félelem ütközött

Ortzája magára halvány színt őltözött;

Rettegi (ah nagy szív!) az így meg kötözött

Rabja’ tekintetét, a’ vas békók között.

Neki pirúl végre halvány ábrázatja,

’S rabját tsúfolódva ekképpen bíztatja:

„Ezt egy árva Haza’ tutora és Attya,

Egy jó szomszédjátúl miként kivánhatja?

Jobb leszsz a’ Magyarnak, ha tsak azt gondollya;

Hogy el-esett ’s meg-hólt hív óltalmazója;

Mint, ha rabságának komor hír mondója

Bánatját, kettőzött bánattal unszollya.

Majd meg erőltetnék szegények magokat,

Hogy ki szabadíttsák Gubernátorjokat.

’S vesztekre ellenem emelvén kardjokat,

A’ porba temetnék minden hatalmokat.

Inkább hát a’ Török udvarnak izenek,

Hogy egy vitéz rabbal látásokra menek;

Hadd lássák közelrűl a’ ki már ellenek

Annyit tett, ’s a’ kivel olly’ rég’ versengenek.”

Fel búzdúl a’ méreg Hunyadiban erre,

’S olly tüzessen tekínt e’ két vad emberre:

Hogy Drákula félvén, mind azt nézi merre

Bújjon-el, le rogyik, ’s meg-fagy minden ere.

A’ hír tsak hirtelen kél sebes szárnyára,

És mint a’ könnyű szél repűl a’ Dunára.

’S onnan által viszi a’ Magyar’ határra,

Melly hatalmas rabot kapa Szendrő Vára.

A’ hír, mellynél nintsen virgontzabb egy állat,⁸⁷

Itt egynéhány versekben a’ hírnek le-irása Virgíliusból vagyon fordítva. Aen. IV. v. 174. Fama malim, qvo non aliud velocius ullum – – [A malum helyén malim áll, jav.]

Melly mihelyt szűletett mindjárt szárnyra szállott,

Mennél több a’ futás rajta ’s a’ szolgálat,

Még annál serényebb ’s gyorsabb lábra állott.

Tsak kitsiny előszször, míg meg-nem kémleli,

Hogy őtet a’ Környék miképpen kedvelli?

De meg nő tsak hamar, a’ főldet el-teli,

’S egész’ a’ felhőkig fejét fel emeli,

Ezt, az Oriások között utóllyára

Szűlte az Anya főld, az ég’ boszszújára;

’S lába’ serénysége’ gyorsabbítására,

Szárnyakat raggatott kezére lábára.

Ez viszszás természet’ tsúf szüleménnyének

Valamennyi tolla van szárnyas testének,

Annyi szeme, szája, fűlei növének,

’S két-két nyelv felel-meg, mindnyája fülének.

Hord, visz, sok igazat, ’s sok kőlteményeket,

’S addig sokszorozza a’ már meg letteket.

Mig a’ lejendőkkel ki tóldja ezeket,

’S nagy zajjá tesz, minden levél zörgéseket.

El érvén ez a’ hir nagy hangal Budára,

Öszve gyűl az egész népség a’ lármára;

„Hogy a’ feje vesztett Haza’ sír-halmára

Most gyászos oszlopot emel Buda vára.

Hogy György, Amurates Tsászárnak engedte

Rabját, mellyért Györgyöt Királlyá-is tette,

A’ Török; és a’ szent Koronát meg vette

Fridriktől, ’s hogy már György el-is ment érette.”

Gyászszal borúlnak-el a’ vár hegy’ bértzei,

Feketénn hártyáznak a’ Duna’ vizei,

Sírnak az országnak nemes Fő rendjei,

’S Hunyadinak László ’s Mátyás gyermekei –

Nagy Lajos, mint maga Vére’ párt-fogója,

Siet le szállani menybűl, hogy meg ójja

Népit, míg Nemzete’ Vitéz baj-vívója’

Rabságát, a’ Török Tsászár meg szagollya.

Le száll; meg jelenik Mátyásnak álmában.

Hogy siessen hamar a’ György’ országában,

Mert tsak ő egygy remény a’ ki valójában

Segíthet jó Attyánn, kemény rabságában.

„Ne rettentsen úgy-mond időd’ gyengesége,

Mert Te vagy kis gyermek! Atyád’ remenysége,

Vitéz dolgainak ditső nyeresége,

’S ditsősséget váró fáradtsági’ vége.”

Fel-ébredvén így szóll Mátyás a’ Báttyának;

„Kedves Bátyám! melly szép álmaim valának.

De a’ mit látásim tőlem kívánának,

Nem lehetek Ura magam e’ munkának.

Jer velem az édes Atyám’ nézésére

Mert nékem Nagy Lajos nagy dolgot ígére,

Lehet, hogy gyermeki álmom szerentsére,

Szerelmes Atyámnak fordúl mentségére. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Zeng már a’ nagy város nagy zenebonával,

Rakásra gyűl a’ sok Fő-rend nagy lármával.

Megy hát és Matyást-is fel-viszi magával

’S igy szóll a’ bőlts László szomorú ortzával:

„Nemes Urak! a’ kik sok nagy nemzeteknek

Fejei vóltatok: ha most az egeknek

Tettzett; hogy kormával ez történeteknek

Motskosullyon fénnye ditső neveteknek.

Hogy, nem tsak a’ Török így el-gyengítette,

Hanem kedves Hazánk azt-is el-vesztette;

A’ ki olly’ vitézűl hartzola mellette;

Nemes bátorságtok hát így el-veszett-e?

Hogy sem vérrel a’ sok vért viszsza ne verje,

Sem viszsza kívánni Vezérjét ne merje; –

Mert ezt, hogy hazája kérje, ’s viszsza nyerje,

Kíszteti sok meg-hólt Magyarok’ ezerje.

Ha nints a’ Magyarnak ereje, Vezére’

Tsúfos rabságának meg-bűntetésére:

Vegyük meg azt pénzenn; kinek nemes Vére

Erős leszsz, a’ szégyen’ el-törölésére,

Ha ő viszsza jöhet haza szabadúlva,

Leszsz annak ereje nem sok idő múlva,

Ezt, a’ minn most Hazánk kesereg búsúlva

Eszébe juttatni Györgynek könyve’ húllva.

Ím én, ki most Hazám előtt síránkozom,

Gyermeki időmet készen fel áldozom;

Hogy vagy az Atyámmal a’ békót hordozom,

Vagy ki szabadítom ’s hozzánk viszsza hozom.

Van az én szívemnek nem tsalárd reménnye,

Hogy nem veszett még-el Hazánk’ szeme fénnye:

Tán tsak a’ Szendrői út’ sok tekervénnye

Közt, nőtt illyen nagyra a’ hír’ kőlteménye.”

Hallván a’ szomorú Fő-rendek ezeket,

Tsudállyák e’ már-is nagy Lelkű gyermeket,

Alig lehet látni egy két irígyeket,

Kik helybe ne hagynák e’ jó beszédeket.

Amaz Hunyadira már fel-fegyverkezett

Irígység, szegénynek most mint egy kedvezett;

Vagy talám Budárúl el-is-felejtkezett

Míg a’ Tzileai Gróffal ölelkezett.

Mert míg Mátyás körűl Nagy Lajos dolgozott,

Az alatt e’ tsalfa Lélek, az átkozott,

Ulriknak Hunyadi’ sorsáról hírt hozott,

Ki mindég Királyi póltzról álmodozott.

’S tudta, ha Hunyadi meg-hal rabságában,

Hogy könnyen emel ő szarvat a’ Hazában,

Mert néki sógora György, ki mostanában

Esett a’ Töröknek nagy barátságában.

De mivel a’ bal sors változhat ’s változik,

Fel-tette magában, hogy ő úgy dolgozik,

Mint a’ ki Hunyadi sorsánn szánakozik;

De ezzel-is maga javának áldozik.

Megy’ hát; de Mátyás-is siet a’ Báttyával,

’S egynehány, a’ Magyar Nemesség’ nagygyával,

Hogy míg György-is odébb’ nem áll nagy rabjával

Ki-szabadíthassák szegényt jó módjával.

Szegedenn mindnyájan meg-állapodának,

A’ Fő rendek; és tsak egygyet választának

A’ ki szószollója légyen a’ Hazának,

Kivel László ’s Mátyás el-is indúlának.

El-érnek Szendrőre sebes sietséggel,

Hol időzött vígan György a’ rab vendéggel,

Igyekeznek szólni bátor reménységgel

Ez jó Barátból lett szomszéd ellenséggel.

Dienes ki Fő Pap vala Esztergomba’

Bámúl, hogy a’ jó György most millyen goromba,

Melly könnyen felelget? ’s tsak mint-egy álomba’.

De az iffjú László fel-szóllal azomba:

„’S hát; az én jó Atyám tsak azt érdemlette,

’S előtted illy nagyonn meg-útáltá lett-e?

Hogy a’ ki a’ Török’ járomból ki-vette

Nyakadat, most ennyit ne tennél érette.

Természet, törvénnye jót jóval fizetni;

Szabad a’ gonoszt-is gonoszszal bűntetni,

De nagy szívet illet azt el-engedhetni,

’S nagy vadság a’ boszszút mind hóltig követni.

Mikor az Atyámat békoba veretted,

Ha mi merged vala akkor ki-önthetted;

Ha a’ boszszú-állást már véghez-vitetted,

Fizesd-meg Hazámnak a’ mit tett éretted.

Ha a’ Vezér Téged’ a’ Haza’ képében

Bántott; ne büntesd azt Hazám’ Vezérjében.

Talál a’ jó barát illy hív emberében

Mentséget, barátja’ kéntelen vétkében.

Ha pedig tsak maga’ mérge’ unszoltára

Tett kárt, ’s a’ Hazának nem-is vólt tudtára:

Ím’ az az ártatlan Haza, ki jót vára

Te tőled; most minket kűld ki-váltására.

Váltságúl ha kintset kívánsz vagy jószágot,

Fizettünk előre már egész országot.

Fizetett az Atyám ollyan méltóságot,

Mellyért el-engedhetd e’ tsúfos rabságot.

Jol tudom, hogy érzed ’s méltán érezheted,

Melly szív mardosó vólt ez tselekedeted;

’S azért nem ereszted, ha nem eresztheted,

Hogy boszszú-állástól féltheted eleted’.

De ha a’ rabbá lett Hunyadi’ szablyája

Szerelmes Hazáját tovább nem szolgálja;

Hidd-el, hogy én bennem bűnöd meg találja

Azt, a’ ki Attyáért még boszszúját álja.

Ő már a’ sok hartzonn el-erőtlenedett

Lévén, nem soká bánt ha bánt-is tégedet;

De én; ha kértemnek szíved nem engedett,

Örökké szívemenn viselem vétkedet.

Ha hát azt a’ Hazám’ bűne érdemlette;

Hogy rabsággal kelljen fizetni érette,

Ereszd-el azt; ’s engem’ tégy rabbá helyette

Vagy ezt, kik előtted könyörgünk mellette.

Ha Hunyadi bűnös, és nem a’ Hazája,

Kedved a’ büntetést úgy-is el-találja,

Mert ím’ jó Attyáért, a’ Fia ajánlja,

Hogy mostani rabod’ rabságát ki álja.”

Buzdúl a’ kis Mátyás’ nagyra termett vére

Nagy Lelkű Báttyának illyen beszédjére:

’S míg György hallgat fejét hajtván könyökére,

Így szóll Báttya’ szava’ bé-fejezésére.

„Engedd, hogy ezeknek meg-ajánlására,

Mehessünk szerelmes Atyánk’ látására.

Veress osztán engem’ az ő békójára

Sok jó Hazafiak’ ’s Fiak’ példájára.”

Bámúl a’ Durva György e’ bőlts beszédekenn,

Bámúl a’ felséges elméjű gyermekenn,

Tekergeti eszét titkos kerekekenn

’S aggódik hasonló okos mentségekenn.

De akármint ássa vad szíve’ forrását

László’ szavainak nem tud adni mássát,

Ezzel végzi azért hoszszas hallgatását:

Meg-engedem úgy-mond Atyátok’ látását.

Megy’ hát a’ hív László útját siettetve,

Mátyás kis Öttsétől nyomba kísértetve,

Találja hív Attyát búval emésztetve

De szabadonn, egy nagy házba őríztetve.

Ki mihelyt meg-látja ’s bé-lépni találja⁸⁸

Itt nagyon majmolva, vagy-is tsak nem szóról szóra forditva van Virg. Aen. VI. v. 684. Isqve ubi tendentem adversum per gramina vidit &c. mikor Eneas az Attyához Pokolba le-ment. [Az ubi szó kétszer szerepel, töröltük.]

Lászlóját a’ záros küszöbönn hozzája:

Gyorsann két karjait emeli reája

És könyvezve illyen szókra fakad szája:

„’S hát el-jöttél? Fiam! és várt kegyességed’

Meg nem gátolhatta iffjú gyermekséged,

Melly nagy édes Fiam! fiúi hűséged!

hűseged Rímelés szerint jav.

Melly nagy gyönyörűség nékem látni Téged!

Örvendek a’ kín közt, hogy szódat hallhatom,

’S én-is szerelmemet szóval mutathatom, –

Vártalak-is, és vólt illyen gondolatom; –

Már bal sorsom’ végét vígabban várhatom.

Már – ha Atyaságom szíved’ erre vette,

Te vagy olly erőben, hogy fáradj érette;

De ezt a’ kis Mátyást mi kénszeríthette;

Vagy, ő tsak sorsomonn sírni érkezett-e?”

Így felele Mátyás ezen bészédekre:

„Nagy Lajos’ képe vett én Atyám ezekre,

Melly nékem meg-jelent ’s unszolt az egekre,

Hogy jöjjek békóid’

béköid’ Sajtóhiba, em.

könnyebbítésekre.

György meg nézésedre most időt engedett,

Ah add édes Atyám! add a’ jobb kezedet,

Hadd öleljelek-meg engedd-meg tégedet,

Kész vagyok véremenn meg-venni éltedet.”

Így szólván könyv-özön tsorgott ortzájára;

Az éltes Vitéz-is, kinek bánatjára

Véletlen öröm jött; sírt gyermek módjára,

’S könyveztek borúlva egymásnak nyakára.

Az irígy Ulrik-is immár el-érkezett,

’S a’ György szerentséjén nagyon örvendezett,

Mivel e’ rabságból, kinn Buda könyvezett,

Néki ditsősséges rangja következett.

De György már magában előre, miólta

Lászlóval beszéllett, jól ki-is koholta,

Mit tégyen rabjával? ’s a’ mint el-gondolta,

Azt Ulrik Grófnak-is ekképp’ javasolta:

„Hunyadi’ rabságát Buda észre-vette,

’S már követeket-is kűldöttek érette;

Nagyonn könyörgenek Fiai mellette. –

Már minden remenyit szívem el-vesztette.

Mert a’ nagy írigység könyörűlőségre

Vált, és a’ Fő Rendek kisztetnek az égre,

Az égre, ’s mellettem tett igaz hűségre,

Hogy adjam-ki őtet ha bár kezességre.

Ha Amurátesnek adnám már rabomat,

A’ Magyar fel-dúlná kitsiny országomat;

Esmérik magában tsekélly hatalmamat,

’S méreggel boszszúlnák gyenge haragomat.

Ollyan két gyermeke van e’ Vitéz rabnak,

A’ kik az országnak már-is törvenyt szabnak;

Ezek, ha az Attyok’ póltzára fel-kapnak,

Vélhetném sorsomat százszorta roszszabbnak;

De ha a’ Török-is talám meg-szagolja,

Hogy a’ Magyaroknak erős baj-vívója

Rab vólt, ’s el-szabadúlt bizony meg-órolja,

’S minden boszszúságát én rajtam pótolja.

Adjam-é hát még-is a’ Török’ kezére? –

De hát-ha szégyene’ el-törölésére,

Fel-talál esküdni anak hűségére,

hűségere Rímelés szerint jav.

Belém köt –’s halál leszsz úgy-is bünöm’ bére

Óh hányszor meg-bántam tselekedetemet!

Hogy miért emeltem ellene kezemet?

A’ mennyit gyötrött már e’ dolog engemet,

Fel-nem venném sokért kétes félelmemet.

Nintsen-is e’ roszsznak egyéb reménysége,

Hanem, félelmemnek minden jelensége

Nelkűl, mutatandó tettemnek mentsége,

A’ mellynek egy erős kötés légyen vége.

Mátyás, Hunyadinak kissebbik magzatja,

A’ bőlts természetnek ritka rajzolatja;

Beszéllt már én velem és kért hogy az Attya

Helyett, rabbá lenni vólna akaratja,

Olly felséges ennek minden mozdúlása,

Hogy Magyar-országban, a’ mellynek szokása

Az új Királyoknak szabad választása,

Igen könnyen lehet fő póltzra jutása.

Az én Leányomnak kerjük-meg ezt Férjnek⁸⁹

Nem egygyeznek-meg a’ Historicusok, ha vallyon Leánya vólt-e Györgynek, vagy unokája, a’ kit Mátyás el-jegyzett. Ivanits a’ kit emlit Pray Annal L. I, ezt az egész történetet maga szájából hallotta Hunyadinak, ’s ezt-is, hogy Despotis Gnatam Comitis Cilea neptem uxorem duceret, ugyan ezen szókkal írja Bonfinius-is, a’ ki tsak-nem egy időben élt Hunyadival, e’ szerént szoros értelemben György Veje lett vólna Ulriknak; sokann ellenben világossan ki-teszik hogy Ulrik vólt Veje Györgynek, hogy hát a’ Magyar Historia’ rostalásában (mellyet úgy-is elégge vádolnak a’ kűlső írók sőt magok a’ Magyarok-is) belé ne ereszkedjem, tsak ezeket jegyzem-meg.

1. György Öregebb vólt Ulriknál, mert mikor Ulrik tsak harmintz-két esztendős vólt már Györgynek ollyan fia vólt, hogy Vezérnek hagyta Szendröben.

2. Györgynek Felesége nem vólt az Ulrik’ leánya (ha tsak második nem) hanem Hírene a’ Görög Tsaszár’ Huga. De azomba.

3. Mikor György ki-szaladt országából 1440-ben, tsak Lázár fiával szabadúlt-meg, minden háza népe rabúl esett, egy Leánya vólt, azt a’ Török Vezér’ feleségévé tette (Pray ugyan emlekezik, ho[g]y vólt Szilágyi-is Veje Györgynek; de kérdés, mikor lett Vejéve)

4. 1440 től fogva 1448-ig elég idő van, és több mint Mátyásnak akkori ideje; és így lehetett akár Hirenétűl akár mástól Györgynek leánya, akkora.

5. Neptis, nem mindég unokát, hanem unoka atyafit-is tesz’, kivált Bonfiniusnál sok helyen, mint Dec. III. L. VI. Agriensis Episcopi neptis Giscrae desponsatur. És így nem szükség hazugságba hagynunk ama’ két Historicust ebben. Despotis Gnatam, mert az a’ Gnata lehetett Ulriknak Neptisse. – De hiszen úgy-is korán-meg-hólt.

Így a’ barátságnak ’s egyszersmind a’ vérnek

Hármas kötelei köztünk sokat érnek. –

Ök most meg-szorúltak, mindent meg-igérnek.”

Tettzik Ulriknak-is a’ György’ akaratja,

Itt és a következő versszak elején idézőjel kezdődik, töröltük.

Ő azért Hunyadit ’s Dienest hivatja;

Jön a’ szabadúlt Rab; de jön kedves Attya’

Nyomába mind a’ két Felséges magzatja.

György mutatja magát vídámabb ortzával,

Beszéll, ’s tanáts széket űl rab barátjával

’S mint ollyan ki élni kíván hatalmával

Szabadságot ígér, de illyen módjával:

„Ímé én meg-bántam ’s mint-egy szégyenlettem,

Hogy jó barátomat rabommá ejtettem:

Meg-vallom, hogy sokat tettél én érettem

Engedj-meg nagy Vezér! tudom hogy vétettem.

Vólna barátodnak mostan hatalmában,

Meg-kívánni a’ kárt, kit a’ minapában

Tettél, e’ hüséges szomszéd’ országában,

’S haza nem botsátni Tegedet híjjában.

De, hogy szemre-hányást várnom ne kellessen;

Ám nékem az Ország semmit se fizessen,

Tsak, hogy a’ barátság erőssebb lehessen,

Erős kötelekkel elébb meg-köttessen.

Mátyás Feleségűl

Felésegűl Sajtóhiba, em.

végye-el magának

Az én Leányomat; Laszló az Attyának

Maradjon helyébe nálam, nem szolgának

Hanem barátsága’ képe’ ’s zálogának.”

Hunyadi szemeit a’ főldnek szegezte,

’S hallgatva a’ dolgot mint-egy ellenezte,

De Mátyás a’ látást magyarázni kezdte;

’S magát könnyű szókkal mindjárt kötelezte.

És mivel nagy Lelke’ ’s nemes indúlatja’

Titkát, gyenge nyelve nem magyarázhatja.⁹⁰

Még ekkor Mátyás leg-fellyebb sem vólt több hat esztendősnél; de az illyen nagyobb embert illető gondolatokat könnyű el-hinni arról, a’ ki olly alatsonyan (a’ mint mondják) szűletett lévén, ollyan példa nélkűl való Király tudott lenni; még pedig mindjárt Iffju korában.

Maga ez a’ fogoly Atyának nagy Attya,

Mátyás’ ajakait ekképp’ igazgatja:

„Én az én Atyámnak vagyok hatalmában,

A’ ki ha ezt jónak itéli magában,

Talál olly két kezest két kedves Fijában,

A’ kik könnyíttsenek rajta rabságában.

Lám meg-ajánlottam ’s kész vóltam arra-is,

Hogy az Atyám helyett maradjak fogva-is,

Atyám’ jobb vóltáért ím’ azt mondom ma-is,

El-venném, ha mindjárt Hárpia vólna-is.”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Hunyadinak tsak könyv buzog a’ szemébe,

Sok gántsokat talál Mátyás’ beszédjébe;

De ha jut szerelmes Hazája eszébe,

Mind el-nyeli, a’ mit gondola mérgébe.

Fej-tsóválva bámúl kis Fija’ szájába,

’S gondolja: „Szerelmes Fijam! nem híjjába’

Akkor jött e’ vendég az Attya’ házába,

Mikor a’ Törökkel vólt leg-jobb tsatába’,

Millyen nagy örömöt érzettem magamba’,

Hogy mikor leg-forróbb tüzes hartzoltomba’

A’ Vezér Karámbus kerűlt rab szíjjamba;

Otthon férjfi magzat szűleték Házamba’.

Hát ím’ örömömet Mátyás hármaztatja

Most-is; ’s a’ rabságba belé fáradt Attya’

Szabaditására, minden ábrázatja’

Változása nélkűl hallatik szózatja.”

László sokáig néz szomorú Attyára,

Örömest ajánlást az Attyától vára;

De végre szerelme’ bizonyítására,

Így ajánlja magát ő-is utóljára: –

„Sőt nagy köszönettel fordúlok hozzátok,

Hogy őtet árúba nem botsátottátok.

’S már barátságtokba nints egyéb hibátok.

Hanem, hogy helyette kezest kívánátok.

Gyanus ott úgy láttzik nékem a’ békesség

A’ hol kezes által készűl az egyesség,

De ha már Mátyásnak tettzik a’ Feleség,

Miért ne tettzene nekem a’ kezesség?

’S hát, én ne lennék-é Atyám’ barátjának

Rabja? kit mint kezest tsak úgy kér magának,

Add-meg édes Atyám! a’ mit kívánának

’S légy Attya helyettem az árva Hazának.

Menny-el édes Atyám! menny Isten’ hírével

Vézéreljen az ég Hazádba békével.

Jó barátod leszsz György ’s Atyám’ kezessével

Úgy báník, mint maga’ édes gyermekével. –”

A’ nagy fájdalomtól kétszeresíttetett

Nagy Haza-fiúi ’s Atyai szeretet

Miatt; szem-héjjai alatt rejtegetett

Könyveit tűrtetni tovább nem lehetett.

Sokáig tsudára könyveit hullatja

Ez, az ílly nagy szívű egy-pár gyermek’ Attya,

El-pirulván végre éltes ábrázatja,

Illy’ formán hallatik keserves szózatja:

„Én rab vagyok, és ha magam’ érdemével

Annyira nem mentem György’ emberségével,

Hogy sok jó-tétemnek meg-esmerésével

Úgy bánnyon én velem mint jó emberével.

Ha már most, meg-őszűlt

meg-őszűl A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

fejém’ szégyenére

A’ Haza jött ez Vén rab’ ki-mentésére:

Most e’ két Iffjúra, nem mint gyermékére

Néz ez rab, hanem, mint Hazám’ követjére.

A’ mit hát Dienes ’s a’ többek végeznek,

’S a’ miben gyermekim magok meg-egyeznek,

Lássák: mert most engem’ kit rabnak neveznek,

A’ mire akarnak arra köteleznek. –”

György Hunyadit többre nem kénszerítette,

Mert rettegett, ’s ezt-is alig reménylette;

Barátságát újjabb szókkal jelentette, –

’S az egész egygyezést írásba tétette. –

Hunyadi itt tovább egy napot sem vára,

Ezer tsokokat rak kedves Lászlójára,

Mátyást Dienessel György’ kívánságára

Ott hagyja, és indúl Szegedi útjára.

Mátyás a’ rá tuszkolt mátkát el-jegyzette;

’S mig a’ házassági idöt el-érhette,

A’ Leányt az Attya’ házához vitette,

És sok Fö-rendektől haza kisértette. –

Millyen nagy örömre vált a’ nép’ bánatja?

Mikor az árváknak meg-jött édes Attya;

Azt egy jó Hazafi nagynak gondolhatja,

De egy nyelv eléggé nem magyarázhatja.

Az erötlen Haza’ erős Vezérjének,

Rabbá lett, de meg-jött védelmezőjének

Márs’ koszorúival ékes ősz fejének

Látására, sokann a’ Várba gyűlének.

Sok az öröm miatt könyveit görgette,

Sok az el-múltakat vigann emlegette;

Végre Hunyadi-is körűl nézegette

A’ népet, ’s beszedjét ekképpen kezdette:

„Egek! meddig kell még, ’s mennyi gyötrelemre

Az idézőjel csak két versszakkal később kezdődik, áthelyeztük.

Jutnom; ’s ki tétetnem koros vénségemre,

Hogy van? hogy Hazámnak ’s magam’ szégyenemre,

Még jó barátom-is vasat ver kezemre.

Ah! ha nem vétkezem ezen sohajtással,

’S durva gyilkosomnak roszszat kívánással;

Hazám! mert tsak veled van dolgom, nem mással,

Illendő-é késni a’ boszszú-állással?

Szívemet a’ méreg annyira furdálja;

Hogy Lelkem egészszen a’ harag’ szolgája:

És vigasztalását sohol-se találja,

Valameddig Györgyön boszszúját nem állja.”

Mellyre a’ Fő rendek ekképpen szóllának:

„Parantsolj; Te vagy most Feje a’ Hazának;

’S Méltán a’ Magyarok roszsz Fiak vólnának

Ha édes Attyokért boszszút nem állnának. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Sokann kik a’ rígó’ véres mezejének

Nagy veszedelmétől mentek lehetének;

’S Iliria felé viszsza-sietének

Már akkor békével haza érkezének.

Szem-közbe találták a’ segítség’ végett

Hunyadi’ nyomába menő Skanderbéget,

Ki mivel már kesőn hozott segítséget;

A’ haza menőknek rendelt jó mentséget.

Hunyadi’ ezeket míg öszve számlálja,

És több sereget-is gyűjtöget hozzája.

Érkezik új hírrel a’ Mátyás’ szolgája

Hogy meg-halálozott el-jegyzett Mátkája –

„Jól van; hát nem sűlt-el úgy-é a’ tsalfaság,

Ez a’ tor énnekem öröm és vigasság –

Ha meg hólt a’ gyermek, oda a’ komaság;

Oda van a’ jegyes, nintsen hát Házasság.

Igaz, hogy az nem-is vólt akaratommal,

’S azt-is meg-kellene boszszúlnom kardommal;

De talán ha roszszúl bánnék a’ nászommal

Néki-is lehetne ugy bánni Lászlómmal.

De mikor már egyszer meg-hólt a’ Feleség,

Nem szükség a’ zálog, nem kell a’ kezesség;

Engedd óh György’ ’s Ulrik’ bűnével terhes ég!

Hogy vérrel múljon-el e’ gyanús egyesség,

Gyanús és óh bizony Nemzetem’ vesztére

Tzéloz, a’ mit Hazám nem-is vesz’ eszére –

De hát, el-állott-é ez vén Bajnok’ vére

Hogy e’ káros frigynek ne járjon végére

Nem hanem el-mégyek, meg-boszszúlására

Annak, ki illetlen fog-házába zára. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Megy-is már sok néppel Rátzok’ országára,

Hogy néki-is rabja légyen Szendrő’ Vára.

De eszébe jutván már el-indúltában,

Hogy sok jószága van Györgynek a’ Hazában;

A’ mellyeket néki ígért szorúltában,

A’ Törökkel való békesség’ dolgában.

Rajta megy’: ’s nagy fosztást visz-véghez azokon

A’ már úgy-is néki ígért városokonn;

Úgy hogy nagy hírtelen egynehány napokon,

Urrá teszí magát az egész birtokonn.

Ott meg-sem nyúgodván, rabló seregével,

Rátz országra indúl a’ Haza’ nevével

De szemközt akadott a’ György követjével

’S Lászlóval, a’ Szendrőnn hagyott kezessével.

Mert György hallván hírét rabja’ haragjának,

Kitől már bírtoki el-foglaltatának;

Jobb tanátsot adott, de későnn, magának,

Hogy kedvét keresse boszszús barátjának

El-kűldi elébe sok ajándékokkal,

A’ kezest; egynehány Fő Nemes Rátzokkal,

Hogy azok akarmelly szép ajánlásokkal

Kössenek új frigyet az erős bajnokkal.

László, az Attyának érkezvén elébe,

Az öröm ’s boszszúság hartzolnak szívébe’.

„Ah Szerelmes Fiam! igy szóll könyveztébe’:

Most-is rab vagy-é még az Atyád’ nevébe’?

Hát én, gyermekemet tsak azért nemzettem?

Hogy ő szegény kezes ’s rab légyen helyettem,

A’ sok jó ’s sok roszsz sors közt, mellyet szenvedtem,

Ezzel-is szerentsés, ’s szerentsétlen lettem.

Tartoztál, mert Fi vagy, hogy értem szenvedtél,

De hogy illyen nagyon példássan szerettél,

Én érdembe vészem a’ mit tselekedtél,

Mert ezzel Hazádtól sokat érdemlettél.

A’ méltó jutalom míg idejét múlja,

Addig-is szerelmes Atyád meg-boszszúlja

Sorsodat, ’s kettős leszsz Györgyönn kezem sullya,

Mert mi ellenünk-is kettős vólt boszszúja.”

De a’ Rátz Nemesek addig reménykedtek,

’S szóllottak a’ Magyar Fő rendek mellettek;

Hogy egyszer lassanként mind le-tsendesedtek,

A’ tüzek, a’ mellyek szívében gerjedtek.

László még maga-is jól szóllott érette,

Hogy György, mint tulajdon Fiát úgy szerette,

Őtet; mellyért noha nagy vólt a’ György’ tette,

A’ jó Lelkű öreg mind azt el-engedte.

Haza megy’ Hunyadi, hogy magát tsendessen

Valahol meg-vonva nyugalmat keressen;

De nem lehet; óh de miként-is lehessen

Hogy a’ nagy szív egy két napot pihenhessen.

A’ Hazában ki-gyúlt támadás’ tüzei.

Nyughatatlansága’ újjabb ezközei –

Mellynek óltásában míg serény kezei

Dolgoznak, érkeznek a’ György követi. –

Hogy hogy? – „Talám

A T t-ből jav.

úgymond a’ Rátzok’ Királlya

A’ Magyar-országi birtokit sajnálja. –

Szomorú a’ levél félve nyúl hozzája,

De fel-bontván abban ezeket találja:

Sokáig magamban sokat kételkedtem,

Hogy hozzád kűldeni kénteleníttettem;

Mert mivel ellened parasztúl vétettem,

Már nem vagyok méltó, hogy lépj-is érettem.

De tudván, hogy példás Nemes Lelkűséged

Lekűségedet Sajtóhiba, em.

A’ segítségre-is szint-úgy rá vesz’ Téged’,

Valamint újonnan durva ellenséged’

Barátoddá lenni hagyta emberséged.

Mertem, de azért-is méltán bátorkodtam,

Mert a’ kárt, a’ mellytől már régenn tartottam;

Te miattad vallom, vagy-is már vallottam.

Hogy Vezér rabomat haza botsátottam.

Mert a’ Török Tsászár mihelyt meg-hallotta,

Hogy várt nyereségét haza szalasztotta.

Szabadúlásodat rajtam boszszúllotta,

’S már Fritzbég Vajdáját reám botsátotta.

Ki a’ Mura mellett vólt Krizon’ várának

Mellynek kőfalai rég’ el-pusztúlának

Új bástyákat tsinált ’s azt tette magának

Az én erőm ellen erős óltalmának.

Onnan a’ Rátz főldre sok ki-tsapásokkal

Pusztít, ’s kegyetlenűl bánik a’ Rátzokkal,

Tudod, hogy én magam nem bírok azokkal

Az engem’ üldöző fene Pogányokkal.

Kit hívjak magamnak már most segitségre,

Tsak Téged; tsak téged kísztetlek az égre,

Jöjj erős fegyverrel ez vad ellenségre,

’S a’ mit el-kezdettél Te magad vidd végre.

Tudom, hogy egyedűl néked köszönhetem

Eddig is, hogy Despot’ névvel neveztetem;

De hogy nyugodalmas lehessen életem,

Azt-is tsak egyedűl Te tőled kérhetem.

Te néked tsak tsupa neved’ hallására

Meg-réműl, ’s üressen marad Krizson’ vára.

Jövel hát Barátom! barátod’ szavára

Kitsiny országotskám’ oltalmazására.

Felejtsd-el képtelen vakmerőségemet,

Sőt vádolásomra tégy újjabb érdemet,

Emberséggel győzd-meg goromba létemet,

’S hóltig hűségedre kötelezz engemet.

Ha semmi érdemem’ tapasztalására,

’S tsupán tsak nagy szíved’ bizonyitására,

Úgy rá-ijesztettél az I’sák Basára,

Hogy fél-hóltan szaladt Szendrő városára

Ha mikor meg-víván Erdélybe Metsettel

Meg ölted a’ Vezért okos ütközettel,

Jól-tettél én velem e’ számkivetettel,

Ki a’ Török miatt országot vesztett-el.

Sőt hogy hízlalhassad szemem’ Pogány’ vérrel,

Nékem-is Török’ fejt kűldtél egy szekérrel,

’S meg-ajándékoztál a’ meg-holt Vezérrel,

Kit nem érdemlettem tőled semmi bérrel.

Meg-hűlt-é hát nemes óltalmazóm’ vére?

Hogy el-ne jöjj szegény Barátod’ kértére,

Hitetlen szívemnek szégyenítésére,

’S az engem’ űldöző Pogány’ félelmére.

A’ kinek a’ világ bámúl hatalmadonn,

Végy most óh erős szív! erőt haragodonn,

Segítts e’ tsak reád szorúlt Barátodonn,

A’ kinek terhe függ egyedűl válladonn.

Az a’ természettel forró gyűlőlséged,

Mellyel a’ Törököt ’s a’ Török-is Téged’

Űldöz, serkentse-fel nemes vitézséged’

Hogy érezze kardod’ sullyát ellenséged.

Hallatlan jó-téted’ meg-esmérésére,

Oszlopot emelek emlékezetére,

Hogy még Unokám-is késő vénségére,

Vigann emlékezzen Hunyadi’ nevére. –”

Mit nem tesz’ a’ szép szó a’ meg-sértetettel?

Nem bír a’ boszszúság már a’ szeretettel,

Jól bánik, ’s nem-is szóll sokat a’ követtel,

Magam mégyek – ugymond – el a’ felelettel.

Készűl; de ez másképp’ már nem-is lehetett,

Mert a’ György’ országánn ez ő ellene tett

Török agyarkodás ha erőt vehetett,

Akkor már a’ szomszéd Magyar-is félhetett.

Jollehet útjában vólt tartózkodása,

A’ belől szikrázó tűz’ ki-gyúlladása;

A’ mellynek olajja ’s leg-jobb táplálása,

Ez, ha otthon nintsen a’ Királynak mássa.

De vólt Hunyadinak nem kis reménysége

Ahoz, a’ mi néki tanúlt mestersége;

Hogy az ő nagy híre ’s szokott serénysége

Által, e’ kűlsőnek hamar lészen vége.

Úgy-is lett, tsak hamar el-ér a’ Dunára,

Hol egy-nehány ezer néppel Szendrő vára

Már várta, a’ kikkel további útjára

Megy’, a’ Mura mellé Krízson vár’ tályára.

Három nap és éjjel mindég megy’, és végre

Hajnalra a’ mezős Krizsoni térségre

térsegre Rímelés szerint jav.

El ér; nagy köd támad reggelre az égre. –

Úgy tettzik az ég-is el-jött segítségre.

Hunyadi a’ ködös árnyéknak alatta

A’ fáradt sereget lassan ballagtatta;

És már tsendes útját annyira haladta,

Hogy a’ Török Tábor’ neszét meg-hallhatta.

Egyszer ki-búj a’ nap fölöstököm tályonn,

Erőt vesz’ a’ fényes súgár a’ homályonn,

A’ Török taborra a’ már szabad szájonn

Eresztett lovasok, rá-ütnek mindnyájon.

Tekínt a’ meg-ijedt Török a’ zászlóra,

Félig el-hal, mikor rá-néz a’ hollóra:

Mellynek díszes lévén gyűrűvel az óra,

Tudta már – és kapkod ki talpra ki lóra.

Tudta már, hogy a’ lett újra ellensége,

Kinek írtóztató karja’ nehézsége,

Nints hát véle kardal víni reménysége

Hanem a’ futásban van minden mentsége.

Hallik már hangja-is rettentő szavának,

Melly maga kész halál sok Török Basának;

Annyira, hogy szűk vólt Krizson’ határának

Térsége, a’ futó Török Táborának.

Nyomozza Hunyadi serényebb sereggel,

Űzi, öli, vágja kegyetlen méreggel,

’S folytatja vitezűl mind estig, a’ reggel

Kezdett véres hartzot, az ijedt Fritzbeggel:

Sok ezer Török’ fejt nyakáról le-nyesett;

A’ Vezért rettentvén ez a’ gyászos eset,

Mikor az erdőben búvó helyt keresett,

Sok ezred magával szegény rabúl esett.

Viszsza-megy’ Hunyadi a’ nyert ditsősséggel,

’S kötelezvén Györgyöt újjabb szövetséggel,

Meg-ajándékozza minden nyereséggel,

Sok ezer rabokkal ’s azok közt Fritzbéggel.

De mivel utjában vala Bodon’ vára,

Melly már Nemzetének sokszor vólt kárára:

karára Értelemszerűen em.

Ezt porrá égetvén Fritzbég’ boszszújára

Maga nagy pompával haza megy’ Budára.⁹¹

Sokann, a’ mint Turótzi-is, és Práy, ezt a’ Friczbéggel való hartzot utóbb tészik mint a’ Giskrával való belső zenebonát. Sőt Práy mutat egy Levelet-is, mellyet erről 1454-ben irt vólna Hunyadi Friderik Tsászárnak; a’ mint hogy ez a’ Hunyadi’ Grófi levelében nem-is említtetik, kivált ha Práy szerént még elébb Mahumedet verte-meg Hunyadi, azután Fritzbéget: de azon kivűl hogy az 1449-ben (a’ hová tészi Bonfinius) vagy 1450-ben történt dolgot is irhatta Hunyadi 1454-ben; könnyű vólt el-téveszteni a’ datumot-is, a’ mint az illyen tévedésről másutt-is panaszolkodik Práy; a’ Poétának pedig szükségesképpen ide kellett ezt tenni, ’s hihető is, hogy ha a’ Hunyadi’ el-botsáttatásáért támadott Muhamed, vagy akár Amurates (a’ ki 1450-ben hólt-meg) Györgyre; nem soká kellett ennek a’ hartznak esni a’ Hunyadi’ fogsága után.

ÖTÖDIK KÖNYV’

Summája.

A’ kevélység, írigység, viszsza-vonás, és párt-ütés öszve-esküdnek Hunyadi ellen: a’ mint-hogy Losoncz mellett Giskrával hartzolván Hunyadit a’ Magyarok ott hagyják, és meg-futamodnak. Hunyadi maga maradván meg-győzettetik, de tsak hamar új sereget gyűjt – Giskrának sok őrizeteit meg-vészi, és addig szorongatja,

A két szó között kötőjel áll, ezt vesszőre jav.

hogy békességre lép.

A pontot vesszőből jav.

– A’ Magyarok’ pártossága miatt el-idegenedvén Hunyadi; minden eréjét a’ Királynak a’

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

Tsászár’ kezéből lehető ki-szabaditására forditja. Melly az Austriaiak által nagy erővel véghez vitetvén, Bétsben nagy gyűlés tartaték, Magyar Austria, és Tseh országok’ Fő Rendei között.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Ott Hunyadi a’ Gubernátorságról le-mond. De a’ Kis Király meg-ajándékozván Besztertze Vármegyével, egyszersmind

egyszersmid Sajtóhiba, em.

örökös Gubernátorá tészi; Ulrik igyekezik Hunyadi’ halálára, de rá nem mehet.

Ekképpen akadván Fritzbég György’ markába

A’ félélem, a’ melly a’ György’ udvarába’

Régenn múlat; bele-unván szállásába,

Kőltözik hirtelen a’ Török Basába.

A’ félelem, mellynek halvány tekíntete

Ha kinek ortzáján fészket készíthete;

A’ kevélly szívekre zárt, lakatot vete;

’S minden bátorságot onnan ki-kergete.

És ha még e’ mellé gondok férkezhetnek,

’S meg-terhelik szívét a’ meg-félemlettnek,

E’ kettőből tsúfos magzatok születnek,

Kik kétségbe-esés névvel neveztetnek.

Megy’ hát a’ meg-ijedt Fritzbégnek szívébe;

’S az ott fent héjjazó kevélység’ helyébe

Mellyet még Mahumed kűlde vezérjébe

Helyt ver, a’ félelem; ’s reszket kebelébe.

El-pirúl

El-pirűl Sajtóhiba, em.

’s szégyenli a’ már számkivetett

Kevélység, e’ nagyonn tsúfos történetet,

Szállást kér tserébe a’ fel-segíttetett

Györgytől; de a’ szállás meg-nem engedtetett.

Őszve-húzza magas homloka’ rántzait,

Felhőkig emeli aranyos szárnyait

Széllyel-néz, visgálja kedves magzatjait,

Hol ’s mi ként zavarják e’ világ nagyjait?

A’ mint repűl fennyen a’ Duna’-mentébe’,

Mindjárt az irigység akada szemébe;⁹²

Itt a’ kevelység, irigység, viszsza-vonás, párt-ütés, mint Pokolbéli Tündéres személlyek úgy gondoltatnak. A’ kevelység szűlte az irigységet, az irigység a’ viszsza-vonást, és párt-ütést; a’ kevélységnek testvérjei a’ bújaság és fösvénység. Az illyen mesés gondolatok többnyire ezen ötödik könyvbe vagynak rekesztve; de itt-is a’ történet valóságos igaz.

Kit ő még a’ világ’ első kezdetébe’

Szűlt, ’s a’ barátságnak tett vólt ellenébe.

Halál szín űl ennek szeme’ pillájában,

Százszor-is változik színe egy orában.

Tsak akkor láthatni nevetést szájában;

Ha a’ Virtus elő-nem mehet dolgában.

Ez Magyar-országban már sok nagy Házakat

Házákat Rímelés szerint jav.

Rontott, ’s vesztegetett sok Hazafiakat,

Most-is e’ tsúf tsuda, veszedelmes lakat

’S Tsúfos zár alatt tart sok nagy Ferjfiakat.

Siet a’ kevelység kedves születtéhez,

És már közel repűl Buda vár’ hegyéhez:

Hol nem meszsze esvén irigy gyermekéhez

Így kezd a’ bús Anya mézes beszédjéhez.

„Ím’! édes

edés Sajtóhiba, em.

Leányom! én, e’ szamkivétett

Jöttem; hogy a’ tőled nékem készíttetett

Szálláson keressek tsendessebb életet;

Mert már Amurates engem’ el-kergetett.

Ha már itt állandó helyt leltél magadnak,

Talám azok szállást énnékem-is adnak,

Kik a’ Békességnek ama’ fene vadnak

Ellene, kértedre már fegyvert ragadnak.

Ah szerelmes Anyám! amaz így felele:

Szállásom elég van, szolgálhatok vele,

Mert az egész Ország irígygyel van tele: –

De, hát Te-is mint én nyomorúlt lészel-e?

lészel-é Rímelés szerint jav.

Mert én ugyan mégyek a’ mire mehetek,

Sok félénk szívekbe meleg ágyat vetek;

De jó színt magamra ritkán őltözhetek,

Esztendőbe egygyet alig nevethetek.

Ulrikot egészszen magamnak foglalám,

’S véle a’ többit-is annyira el-tsalám,

Hogy Magyar-országban egy nagy Úr sints talám,

Ki magára nyerget ne tett vólna alám.

De tsak Komorovszky Péter van Liptóba’⁹³

Ezek egyik Liptó, másik Turótz Vármegyét birták, és egy-más’ birtokait rablották, pusztitották.

Ki Pongrátzal újjat vonván hébe-hóba

Túrótz Vármegyére megy’ fosztogatóba;

A’ többi még alig vagyon indúlóba’.

Mert úgy el-ment híre Hunyadi’ nevének,

Annak a’ nagy, Török Tsászár’ félelmének;

Hogy valakik itthonn valamit kezdének,

Mihelyt ő haza jött, le-tsendesedének.

Én ugyan ellene vátig fegyverkezem,

Az egész országot lántzonn tartja kezem;

Sokak’ boszszújára Királynak nevezem,

De bizony, hogy Király, magam-is érezem.

Mert már a’ Pokolba minden gyermekemet

Víszsza le-kergette, egyedűl engemet

Hagyott; ’s ha vesztemre kaphat még vérszemet

Vagy ki-vér engem’-is, vagy meg-fojt, ’s el-temet.

Rettenti a’ népet nagy szíve’ hűsége

A’ melly mind kettőnknek erős ellensége.

Hazáját magához vonja embersége,

’S tíltja a’ támadást hires Vitézsége.

Ama’ viszsza-vonás már gyászba őltözött,

És a’ párt-ütéssel Pokolba kőltözött;

’S mikor a’ Szeretet engem’-is űldözött,

Alig leltem szállást e’ sok félénk között.

Jer hát, ha le-tudnánk tépni szerentsére

A’ koszorút, mellyet Márs rakott fejére.

Jer velem a’ setét Pokol’ fenekére!

Adjuk Leányimnak e’ dolgot eszére.

Hogy ha ők dolgunkban minket segítnének

Hunyadi’ virtusi meg-gyengűlhetnének,

Mert vállára ezen Pogány’ félelmének

Rakták-rá terheket minden Keresztyének.”

Meg-indúl az Anya Leánnya’ szavára,

’S ezer átkot szórván e’ szegény Hazára,

Hirtelen mindenik kél sebes szárnyára,

’S repűlnek a’ Pokol’ barlangja’ szájára.

Elől a’ barlangos Háznak tornáttzában⁹⁴

Itt ez a’ hat vers Virgiliusból van fordítva Aen. VI. v. 273. Vestibulum ante ipsum primisqve in faucibus orci, Luctus, et ultrices posuere cubilia curae. ’s a’ t.

A’ rettentő Pokol’ első ajtajában

A’ gond ’s a’ siralom rendel egy sorjában

Feküsznek mindenik egy-egy nyoszolyában.

Itt űl sorban a’ sok sárga betegség-is

A’ félelem, és a’ komor öregség-is,

Az ízetlen éhség, és a’ fösvénység-is,

Mind rettentő formák, ’s az otsmány szükség-is.

Itt van a’ Halál-is a’ bűnösök’ bére,

A’ munka, ’s az álom a’ halál’ Testvére,

A’ bűnből kőlt öröm, és a’ más végére

A’ hartz áll, e’ Tornátz’ túlsó küszöbére.

Közepénn e’ Tornátz’ tágos mellyékének,

Van temérdek fája egy szőllő tőkének,

Mellynek vén ágai vastag veszszejének

Meszsze el-ágoztak és ki-terjedének.

Itten haszontalan álmodozásokat

E’ szőllő fa alatt mondnak lenni sokat;

Ha nem tudsz álmodni itt keresd azokat,

Ennek árnyékában vonták-meg magokat.

A’ vad-Furiák-is rendel egy-sorjában

Feküsznek mind külön, ’s mind vas nyoszolyában.

Űl a’ viszsza-vonás mérges áll-ortzában

Fonva kígyós haját veres pántlikában.

Kinek a’ párt-ütés ragadt bal-karjára,

’S rá borúlván kedves Testvérje’ nyakára,

Most-is édes Annyok’ kettős boszszújára

Panaszszal felelnek egy-más’ panaszszára.

Az irigység vérrel forgatja szemeit,

Látván síránkozni két bús gyermekeit.

’S fel-nyújtván méregtől reszkető kezeit

Ekképp’ harsogtatja a’ Pokol’ vermeit.

„Óh a’ Pokolbéli Lelkek’ Istenei!⁹⁵

Aen. L. VI. v. 264. Di qvibus Imperium est animarum, umbraeqve silentes, et Chaos et Phlegethon loca nocte tacentia late. [A Phlegethon helyett Phlegeton szerepel, jav.]

’S az ott lakó néma meg-holtak’ Lelkei’

Óh Khaos oh tüzes flegeton’ vizei!

’S a’ Pokol’ öblének siketes hellyei!

Hát, senki sem jön-é nékem segítségre?

Hogy vigyem dolgomat óhajtott jó végre,

Hogy egy Férjfiú tőr ennyi ellenségre,

És alá taszigál mind a’ setétségre.

Lám a’ fösvénységnek minden szűleménnye

Lakosa e’ főldnek, és nem jövevénnye;

’S hát tsak az én Anyám, a’ fösvenység’ nénnye

Velem illy erőtlen, és illyen szegény-e?

El-néztem e’ főldönn ama’ bujaságot

Miként tőltötte-bé az egész világot,

El-untam szenvedni tőle a’ tsúfságot,

Hogy nékünk egy Magyar így nyakunkra hágott.

Én ’s az én Anyámnak minden maradéki,

Éris ’s a’ párt-ütés tsúfja vagyunk néki;

El-foglalták szívét a’ Virtus’ hajléki

Nékem ’s az Anyámnak nintsen benne széki.

Ha hajdani bóldog időm jut eszembe,

Miképpen forgattam kedvemre kezembe,

A’ Magyart; tsak meg-nem bódúlok mérgembe,

Hogy tovább űldözni nints tehetségembe.

Melly fennyen nyúgodtam ’s nevettem Budában.

Mikor a’ párt-ütés véres áll-ortzában,

Sok véres habokonn úszkált a’ Dunában;

’S minden vért kiáltott az egész Hazában.

Nagy Lajos az igaz egyszer számki-vetett,

’S az Anyámmal együtt ide le-kergetett;

De mihelyt az öreg Szent el-temettetett,

Ismét a’ Magyarnál szállás engedtetett.

Az Anyám a’ Török Tsászár’ udvarába’

Magam helyt találtam ’Sigmond’ Országába’,

Bé-szállt a’ párt-ütés a’ Horváth Vajdába,

És a’ viszsza-vonást kűldöttem

kűldötttem Sajtóhiba, em.

Romába.

És ekképp’ négy felől négyen ostromolva,

Hullott a’ sok Magyar rakásra omolva,

El-gyengűlt ereje, magával hartzolva,

Maga’ Királynéját ’s Királyát lántzolva.

Mindég attól féltem ki most ki-kergete,

Hogy ha nagy Attyának nyomdokánn mehete,

Ennek leszsz egyedűl ollyan tekíntete

Mellytől Magyar-ország le-tsendesíttete.

A’ mint-is a’ reá tőlem fel-késztetett

Párt-ütés, ellene ollyan homályt vetett,

Hogy ez a’ nagy nemből vesztünkre szűletett,

Király-Finak lenni meg-nem esmertetett.

Ekkor a’ párt-ütő egy-mást ostromolta,

Károly’ fejét Forgáts két felé bárdolta;

Nagy Lajosnét Horváth posványba gázolta,

’S Királynéját rabbá lenni parantsolta.

És így a’ párt-ütés magát jól viselte;

Az én’ és az Anyám’ székünket nevelte;

Mikor a’ Hazafi ezrenként szeldelte

A’ Hazafit, ’s egymás’ vérit itta, nyelte,

De a’ viszsza-vonás sem vólt ez időben

Magyar, Lengyel; és Tseh közt gyengébb erőben

Mikor még ollyant-is vett vólt űldözőben

A’ ki síránkozva nyögött a’ bőltsőben.

Már ama’ nagy tsillag jól meg-fényesedett,

Ki Magyar-országra az egből eredett;

Hunyadi – jó koránn míg fénnye terjedett

Probáltam el-nyomni; de ő nem engedett.

Egyszer a’ nagy hűség’ ’s szeretet’ képében

Ment a’ viszsza-vonás néki-is elében;

Fel-kőlt, ’s mikor nem-is vette jól eszében,

Hazafi’ vért ontott Hazája’ nevében.⁹⁶

Egyszer hadakozott azok ellen, a’ kik Ersébetnek pártját fogták; de tsak hamar ott hagyta, és a’ Török szélekrűl irt haza, hogy akármi jó móddal békeltessék-meg Ulászlóval a’ Királynét; a’ mint az meg-is lett.

De a’ Hazájához vonszó nagy szeretet,

Ott-is meg-gyengíté a’ nagy ütközetet;

Észre-vévén magát, ennek véget vetett,

’S az idegen ellen víni jobb szeretett.

Sőt a’ kemény Török hartzonn hevűltében,

E’ nagy szív, hazájat forgatta eszében,

És egyszer vesztünkre kűldött levelében

Tsendességet tsinált az egész megyében.

Sokszor az Anyámat futóba ejtette,

’S a’ Török udvarból tsúfúl ki-kergette.

Mert hollós zászlóját a’ mere vezette

Ezer kevély fejek hullottak mellette.

Valahányszor kedves szállását el hagyta,

A’ Kevélység; arany szárnyát mutogatta

Néki-is; és kemény szívét tsalogatta:

De nem nyitott ajtót ’s magát meg-nem adta.

Úgy hogy az Anyámnak maga’ szégyenére

Viszsza-kellett menni hajdani helyére;

Melly néki még jobban vált ditsősségére,

’S tsirkázó súgári’ ki-tündöklésére.

Végtére nem bírván a’ hóldas zászlóban,

A’ Viszsza-vonás-is vólt már indúlóban;

Ha fényes ruhában ’s tisztánn villogóban

Nem lelt vólna szállást ez nemes Héróban.

A’ Vallás’ szent képit őltözte magára,

És veres keresztet vett-fel a’ vállára:

Az okos Hit-szegés űlt a’ kereszt-fára,

’S így nagy mesterséggel kűldötte Várnára.

De mi hasznunk vala ezen mesterségben,

Ha ez mind úgy vala rendelve az égben:

Hogy motsok nem eshet ezen fenyességben;

Melly miatt dolgunkat nem vihetjük végben.

Sőt ezen ezernyi sok szenvedésekkel,

És mind azokban tett bátor lépésekkel.

Ki-mutatta mint-egy bizonyos

bisonyos Sajtóhiba, em.

jelekkel;

Hogy Atyafisága vagyon az egekkel.

’S már ez a’ magyarok’ ditső tsillagzatja,

Súgárit olly erős fénnyel ragyogtatja:

Hogy a’ Keresztyének FőPapja ’s szent Attya,

Romából Királyi páltzával bíztatja.

Ha pedig ékesűl feje Koronával,

’S hatalma nagyobbúl Királyi páltzával,

Ellenünk annyira mehet hatalmával

Hogy az egesz Pokol sem bír virtusával.

Útat tsinál nagyra termett két Fiának,

Örökítésére a’ szent koronának;

Kik, ha követői lésznek nyomdokának,

Vége leszsz mindnyájunk’ sok fáradtságának.

Jer hát jó Leányim! most tsak hamarjában,

Ez leveles szöllő’ töke’ árnyékában,

Főzzük ki-magunk közt ugyan valójában,

Hogy dönthessünk forrót ez bajnok’ nyakában.

Innen vittem egyszer Rátz-ország’ szélére

Tsalárd álmadozást Drakula’ szívére,

Melly miatt ez erős Magyarok’ Vezére

Jutott jó barátja’ vasas tömlöttzére.

Itt vigyük hát most-is véghez tanátsunkat,

Vessük-öszve négyen erőssen vállunkat;

Terheljük-meg számos álmokkal magunkat,

Azután ereszszük repűlni szárnyunkat.”

Így szóll a’ párt-ütés jó Annya’ szavára:

A sor elején idézőjel kezdődik, töröltük.

„Senki Hunyadinak annyira nem jára

Ellene, mint már én; és már bizonyára

A’ Magyar sok kardot köszörűlt nyakára.

De mihelyt haza jött nagy győzedelemmel,

Úgy el-tőlt minden szív kétes félelemmel;

Hogy tisztelve áldják ez újjabb érdemmel

Ékesűlt bajnokot félénk szerelemmel,

Ha hát mindnyájunknak tanátsom tettzene,

Ellene rohannunk egyszersmind kellene;

Giskrát a’ Tseh vezért tüstént ím’ e’ fene⁹⁷

Giskra akkor kezdett újjat vonni a’ Magyarokkal, mikor Ulaszló Királlyá lett; és ő a’ kis László mellett mindenkor hív vólt.

Néném Tizifone bújtsa-fel ellene.

bújtsa fel-ellene A kötőjelet értelemszerűen áthelyeztük.

Az irígység gyorsann járjon; és reptében

Sok Magyar Uraknak tsapjon-bé szívében:

’S dolgozzon a’ kardnak mérgesítésében,

Mellyet már én adtam a’ Magyar’ kezében.

Magam el-repűlök Losontz’ mellyékére

Hol a’ Magyar erő’ meg-gyengítésére

Bastyát-is rakattam, ha hogy szerentsére

Ottan omolna-ki a’ Hunyadi’ vére.

A’ kevélység pedig tündöklő tollába

Repűljön a’ Török Tsászár’ udvarába;

Kinél ha félelem múlat mostanába,

Könnyen talál szállást Mahumed fijába.

Sok olajjal elegy az iffjúnak vére,⁹⁸

Az olajos vér a’ Kholericusoké; mint a’ sós a’ sangvineusoké. [A Kholericusoké szó K-ját T-ből jav.]

Fel-gyúl a’ Ditsősség’ leg-kissebb neszére,

’S Attya’ gyalázatja’ el-törölésére,

Ez leszsz a’ Töröknek Bélgrádnál vezére.

Negédes álomban kell bánni szívével,

’S bíztatni a’ hartznak ki-menetelével,

Egyszersmind a’ belső támadás’ hírével,

’S a’ vitéz Hunyadi’ őszes vénségével.”

Az irigység magát vígabban mutatja,

’S mosolyog e’ szóra komor ábrázatja,

A’ kevélység szeme’ héjját pillogatja;

’S aranyas szárnyait vigann tsattogatja

Nem késnek; tsak hamar szárnyokra szállának

Vérengző serege ez négyes tsudának.

Egy Bosnyáki hegyenn meg-állapodának,

Mikor már Hazánkhoz közelebb jutának.

Onnan oszlik kiki a’ maga útjára,

Száll a’ viszsza-vonás nem soká Giskrára,

’S hirűl adja néki hogy Losontz’ tallyára

Mennyen; mert oda leszsz mindjárt egyik vára.

„A’ párt ütő Magyar már meg-irígylette.

Hogy Hunyadi’ magát Királynak tettette;

Nints igaz hűséggel már egy-is mellette,

Téged választának vezérűl helyette. –”

Vítta már Hunyadi’ a’ pártos népséggel

A’ várat; és vólt-is ollyan reménységgel;

Hogy míg Giskra el-jön a’ várt segítséggel,

Végit-is szakasztja a’ hartznak jó véggel.

De a’ viszsza-vonás’ erős unszoltára

Giskra sem halasztja el-jöttét sokára.

’S mikor már harmadik mért-főldnyire jára

Jön a’ hír, Hunyadi’ pártos Táborára.

És ezt az irígység mihelyt meg-sejtette,

Minden mesterségét ő-is elő-vette;

A’ pártos szíveket egy fűzérre szedte,

’S éjtszaka titkosann öszve-gyűjtögette.

Mérget öntvén minden Fö rendek’ szívébe,

Megy’, a’ már méreggel tőlt szívek’ közzé-be,

És egy zőld koszorút tartván a’ kezébe

Így szóll a’ Nemesek’ öszve-gyűlésébe:

„Hogy vagyon? nagy Urak! ’s miként engedétek?

Hogy egy Hunyadinak szolgai levétek.

levéték Rímelés szerint jav.

Ennyi nemes szívnek bizony szégyen ’s vétek

Hogy illyen jött-mentet Királlyá tevétek.

’S hát azt gondolja-é balgatag szívetek?

Hogy ez a’ ti nagyon bíztos Vezéretek,

A’ ki miatt sokszor ki-omlott véretek,

Nem magáért hartzol, hanem ti értetek?

Boldogtalan népek! ah! ne gondoljátok;

Mert koszorús fejét addig tzifrázzátok,

Hogy egyszer a’ midőn meg-sem gondolnátok:

Tsalárdúl a’ nyerget fel-teszi reátok.

Hogy a’ Hazafi vért kéntelen ontotta,

’S kardját mind tsak Török’ vérbe mártogatta;

Magát ollyan hívnek tsak azért mutatta,

Hogy tsaljon, a’ hívség’ színének alatta.

Ha hol a’ Magyarok nyertessek valának

Őtet tartottátok mindenkor okának;

Úgy hogy nints már annyi szála ősz hajának,

Mint fejére rakott Márs’ koszorújának.

’S ez az ő karjának félénk imádása,

Lett, sok félénk szívnek olly el-tsábítása:

Hogy ez a’ Magyarnak már szava járása:

Hunyadi’ kardjának sohol sintsen mássa.

Pedig a’ kik jelen vóltatok, tudjátok:

Hogy mikor Várnánal Iffjú Királykátok

El-esett; ő vonta a’ veszélyt reátok,

Nem úgy fogván kardját a’ mint ti szoktátok.

Az iffju Királynak ez vén írigylette,

Hogy magát vitézebb modonn viselgette;

Kemény hartzoltában ott álla mellette,

’S szegényt a’ kegyetlen Jantsárnak engedte.

De nagyot mutató színes tekíntete,

Tsuda, hogy

kogy Sajtóhiba, em.

rajtatok olly erőt vehete:

Hogy e’ véres hartznak bús emlékezete

Közt-is, senki semmit szemére nem vete.

A’ rígó mezéjén tsupánn ő érette,

Az Ország, a’ szinét mind oda vesztette;

Még-is mikor a’ Rátz tömlötzbe vetette,

Ti-ti, könyörgeni mentetek mellette.

Hogy néha vaktában ’s tsak vakmerőséggel,

Szerentséssen hartzol a’ vad ellenséggel;

Ez-é az? a’ miért illyen ditsősséggel

Illetitek, ’s tsak-nem Királyi Felséggel.

Híre a’ világot úgy el-hitegeti,

Hogy egész Europa, hatalmát reszketi.

’S néki, (nagy szivetek’ ez, ez kisértheti)

Róma a’ koronát már-is ígérgeti.

Bizony oda tzéloz minden mestersége,

Hogy korona légyen sok nagy tette’ vége.

Mellynek fennyen-látó szíve’ kevélysége

’S maga-viselése, elég jelensége.

Ez egy koszorúm van meg, míg ezt kergeti,

’S ha Giskrát meg-győzvén ezt-is el-nyerheti;

Azt nemes szívetek bizvást el-hiheti,

Hogy magát Hunyadi Királlyá téteti –”

Zúg az egész népség ezek’ hallására,

’S készűlnek Giskrával nem menni próbára,

És az erös Vezért egyedűl magára

Hagyni, vitézsége’ meg-próbálására

Már a’ part-ütés-is magát jól bíztatja,

A’ mint annya’ szava’ végit sem várhatta:

Az irígy szíveket még többre, nógatta

Hogy Jánosnak vermet ássanak alatta.

„Jobb úgy-mond nagy hire’ szégyenítésére

Által-szökni tőle Giskra’ hűségére;

Hogy sok koszorúi’ ékesítésére,

Itten omollyon-ki nagyra-vágyó vére.”

Keservessen hallja Pelsőtzi ezeket⁹⁹

Pelsőtzi István, a’ ki ezen a’ hartzon halálra sebesíttetvén, minek előtte meg-hólt vólna, ki-vallotta az öszve-esküvést.

A’ maga’ vesztére néző beszédeket.

’S ekképp’ szóllítja-meg a’ hív’ Vezérjeket

Meg-ölni kívánó pártos Fő rendeket:

„Ah! nemes nagy Urak! hát így el-veszett-e

Hűségtek? ’s Hunyadi tsak ezt érdemlette?

A’ ki midőn Hazánk nem-is reménylette

Sok Hartzot, sok tüzet szenvedett érette.

Való: hogy nékem-is nehezenn eshetik,

Hogy Hunyadit Király’ névvel nevezgetik.

De ki leszsz hát méltóbb, ha ő meg-őletik?

Mert egy Főt, egy Vezért tennünk tsak kelletik.

A sor utolsó szava elválasztva áll (kel-), de a következő sorból hiányzik az utolsó két szótag. Értelemszerűen és a rímelés szerint pótoltuk.

Ha le-törésére fennyen nőtt szarvának

Így öszve esküdni tettzett a’ Hazának;

Bár tsak már egygy kis szebb módot gondolnának,

’S ne lenne a’ Magyar gyilkosa magának.”

De a’ part-ütésnek kegyetlen szózatja

szózátja Rímelés szerint jav.

Mérges szavát újjabb hangal hármaztatja;

Viszsza-fordúlt élű kardját mutogatja.

’S a’ gyilkos szíveket erőssen nógatja.

A’ szegény Hunyadi álmában habozott,

’S mind tsak szerentsétlen hartzról álmodozott,

Mikor a’ párt-ütő Magyar, az átkozott

A’ mord irígységnek óltáránn áldozott.

Le-száll Unokája’ élte’ mentségére

Nagy Lajos, Hunyadi’ nyugovó helyére,

’S álmában szegénynek jól adja eszére

Hogy hólnap vigyázzon maga’ életére.

életéte Sajtóhiba, em.

Ő mihelyt hajnalban szemét fel-vetette,

Leg-elébb-is Giskra’ táborát nézette,

Még meszsze vólt – de ő népét rendbe-szedte,

’S táborát előre meg-erősítette. –

Érkezik már a’ Tseh sok számú sereggel

Ki-szállítja népit a’ hartzra még reggel

Hogy Hunyadi’ szívét mind estig méreggel

Rágja, és motskolja fényét mord felleggel.

Rá-üt az el-készűlt Hunyadi Giskrára,

Tekintget a’ pártos nép, édes Attyára;

’S nem mér által szökni vezérje’ láttára,

Kiket pedig Giskra nagy örömmel vára.

A’ hűség melly vala Hunyadi’ szívében,

Olly’ hatalmat festett nagy tekéntetében

Hogy már az irígység reszketett féltében,

’S imádta a’ virtust Hunyadi’ képében.

Mérgét a’ part-ütés hogy ki nem önthette,

Ugy a’ mint az el-múlt éjjel el-végzette:

Már a’ Magyarságot tsak arra kísztette;

Hogy egy kis ijedést mutasson érette.

Így hartzol a’ pokol’ fajzatja az éggel,

A’ tisztelet ’s Virtus a’ mord irígységgel,

A’ viszszás félelem tsalárd reménységgel,

Így vítt a’ hív Vezér kettős ellenséggel.

Már a’ pártos Urak mit tselekedjenek,

Hogy a’ Tseheknek-is baráti légyenek;

’S azonn-is valami tsúfot ejthessenek,

A’ ki elől nyilván el-szökni féltenek.

Ki-száll az irígység mérges búsúltában

Őltözik félelem’ kék áll-ortzájában

A’ Magyar a’ hartznak leg-jobb divatjában

Meg-szalad, Hunyadit ott hagyja magában.

És így a’ mit nyilván véghez nem vihetett;

Úgy mutatá magát mint meg-győzettetett;

A’ pártos Fő-rendek’ serege, tettetett

Futással vesztette-el az ütközetet.

Míg Giskra a’ pártos Magyart így futtatja,

Körűl-nézi magát árva hazánk’ Attya,

Búsúl, rágja nyelvét, ősz haját szaggatja;

Mint bán jó Annyával sok el-fajúlt fattya?

Éjjeli látása sírva jut eszébe –

Nintsen elég erő kevés emberébe –

Nem bízik, sok próbát ki-állott kezébe

Hogy meg-tartsa éltét kettős kétségébe.

Márs’ koszorúival fel-ékesíttetett

Homlokát forditván, ő-is hátat vetett,

A’ tsúfos irígység örűlt, és nevetett,

Mikor e’ hatalmas Vezér kergettetett.

Kinek míg megy’ Giskra mindenütt nyomába,

Le-szálla Nagy Lajos sűrű köd formába,

Kézen fogja Jánost ’s a’ köd’ árnyékába

Bé-viszi a’ szomszéd kis városotskába.

Hol menedék helyet találván magának,

Átkozza titkait pártos Magyarjának;

Mellyek hogy még roszszabb végre tzélozának,

Még az nap’ tsak ugyan ki-nyilatkozának.

„Ah nyomorúlt Haza! Így sohalyt magába

Hát minden szándékom így vesz-é híjjába,

Hogy a’ bolond Magyar, ez meg-őrűlt kába

Maga veri kardját a’ maga’ hasába.

A’ hálá-adatlan viperák’ magzatja

Maga édes Annya’ hasát ki-szaggatja;

Hazámat, melly maga bűne áldozatja,

Gondok közt nőtt fejem tsak maga siratja:

De én ki Hazámért már mennyit szenvedtem,

Sőt felettébb-is hív vóltam; mit vétettem?

’S a’ pártos Magyartól mivel érdemlettem?

Hogy így az irígység tzéljává tétettem.

Mikor a’ párt-ütés tüze, itthon égett,

Én magam szenvedtem kint az ellenséget,

’S Nemes Nemzetemnek ditsőssége’ végett,

El-tűrtem sok veszélyt, sok keserűséget.

’S hát az én hűségem jutalmazására,

A’ Márs’ gond közt öszűlt híve’ homlokára

Rakott, koszorúknak le-szaggatására

Hazám-is ellenem támad utóljára?

Hűség leszsz-é tehát neve hűségemnek?

’S szerelem, Hazámhoz vonszó szerelmemnek,

Ha még hátra-lévő rövid életemnek

Idejét, áldoznám párt-ütött népemnek.

Nem büntetnek-é-meg az egek engemet,

Ha kegyetlen Hazám mellett, fegyveremet

Emelem ezután, a’ ki már engemet

Im’! idő-nap előtt meg-ől, sírba temet.

De ha fel-állanék védelmezésére,

Hív szívem magának jobb sorsot ígér-e?

’S hív leszsz-e? hűségem’ meg-segítésére

Valaha, ez pártos Hazafiak’ vére.

Óh! nem – de magamat mit-is vesztegetem?

Ha tsak magam vagyok, ki Hazám’ szeretem,

És én-is hitetlen módonn űldöztetem,

Jobb ha tsendességben végezem életem’.

Botsáss-el szerelmes Hazám! hát engemet

Ne tekíntsed bár úgy munkás szerelmemet

’S érted tett sok kemény harttzot; mint érdemet,

Hanem mint tartozó kötelességemet.

Ha az irígységnek szomorú homálya,

Setét árnyékának rejt engem’ alája;

Lelkem’ esmérete’ igaz mondó szája

Kiált, és magában jutalmát találja.

Engednek az egek ’s méltán engedhetnek

Nyugodalmat, e’ már sokat szenvedettnek.

’S tán az irígyek-is a’ kik most kergetnek

Majd mikor nem lészek sírva emlegetnek.

Meg-vonom magamat a’ magam Házába,¹⁰⁰

Senecae Tragoed: Me mea tellus lare secreto Tutoque tegat, venit ad pigros Cana senectus. etc.

Hol rövid ideim’ utólsó folytába,

Szívem, bátran ’s vígann számlálja magába,

A’ miket szenvedett és tett hajdanába.

Elég a’ gyalázat már ’s a’ ditsősség-is,

Elég a’ szerentse ’s szerentsétlenség-is;

Meg-engedi László, Lajos, és az ég-is

Hogy gyötrelmim útán légyen már egy vég-is.

’S az; hogy illyen széllel végzem hajózásom’,

Hogy tsak alig lehet a’ partra úszásom,

Annál edessebbé tészi nyugovásom’

Mellynél nagyobb bajtól lett szabadúlásom.

Úgy-is meg-lassúlt már ereje kezemnek,

’S hervadt borostyánnya vólt Vitézségemnek;

Hogy pirosló lángja el-gyengűlt tüzemnek

Nem tehet eleget igaz hűségemnek. –

Ah! – de – inkább a’ főld nyeljen el-engemet,

Aen. IV. v. 24. Sed mihi vel tellus optem prius ima dehiscat. (A szerő jegyzete.)

Mint kedves Hazámhoz vonszó szerelmemet

Oltsa az irígység, melly most életemet

Halálra keresi ’s szomjúzza véremet.

Nem Fiak, fattyai azok a’ Hazának

Kik igaz ügyemben engem’ el-hagyának,

’S illendő-e bútsút adni az Anyának?

A mondatban eredetileg illendő e’ szavak szerepelnek (a kéziratban is). A kérdőszócska ilyen alakú írása gyakori Pálóczinál, valószínűleg itt is ez szerepel, de nem lehet kizárni az e’ mutató névmást sem.

Hogy most ez el-fajúlt fiak meg-tsalának.

Van még a’ Magyarban vér, és Nemes Lélek,

Kik tán szégyenlik-is hogy Giskrától félnek;

félek Sajtóhiba, értelemszerűen em.

’S készek kardra kelni, ha el-mégyek vélek

Ah! nem – nem hagyom-el hazámat

hagyom el-hazámat A kötőjelet áthelyeztük.

míg élek.

’S mi gyönyörűsége vólna bús szívemnek’,

Ha illy’ szégyen lenne sok nagy érdememnek

Vége, ’s ditsősségét meg-őszűlt fejemnek

Piszkolni engedném illy’ gyenge Tseh nemnek.

És óh, illene-é egy Király’ mássának,

Hogy úgy adja-által kisded Királlyának

A’ Hazát, hogy minden része a’ Hazának

Jaték’ néző-helye légyen e’ lármának.

Jer el-gyengűlt

Jer-el gyengűlt A kötőjelet áthelyeztük.

karom! még egyszer próbára,

Menjünk új ’s erőssebb sereggel Giskrára

Meg-próbálom, ha még egyszer utóljára

Valamit tehetnék jó Hazám’ javára.

Ha még szerentséssen ez egyet ki állom,

Majd meg-könnyebbítem ez teréhtól vállom,

Fő Rend Társaimat rendre meg-kínálom

Hogy a’ kinek tettzik legyen jobb én nálom.”

Míg hát rabol Giskra szana-szét népével

Hunyadi a’ még hív Fő Rendek’ nevével

Öszve-szedett, nem kis számú seregével

Nyomúl Giskra után – már jobb szerentsével.

Ság várát kit régen maga óltalmára

Épített vólt Giskra az Ipoly’ partjára

Meg-vévén, megy’ Rosnyó’ ’s Szepes városára

’S ezt-is magáévá tészi nem sokára.

Debretzennek sántzát vízzel fel-véteti,

És nyertes táborát még odébb vezeti;

Giskrát ’s a’ Tseheket mind addig kergeti

Hogy Griska az erőt már nem szenvedheti.

Addig; hogy Hunyadit békességre kéri

Ő-is jó okokonn könnyen meg-igéri;

Mert a’ párt-ütésre melly hajlandó véri

Vagyon a’ Magyarnak, igen jól esméri.

Ekképp’ hamut hintvén Giskra’ parássára,

Megy’ az apróbb tüzek’ tsillapítására;

Mindenütt vitézűl ’s nagy haszonnal jára –

Hazáját jó karban hagyá utóljára.

Ekkor, a’ mint nem rég’ magában fel-tette,

Minden gondolatit tsak arra vetette;

Hogy hazája melly így meg-keserítette,

Válaszszon más Király’ személlyét helyette.

De míg ezen dolgonn tűnődik magában,

Ajzinger ki akkor Fő vólt Austriában¹⁰¹

Ajzinger Ulrik; mind addig nem nyúgodott, míg Neostádban a’ Tsászárt meg-szoritván, a’ Királyt kezéből ki-vette: mikor a’ Tsaszártól kegyelmet kért és vétségét mentegette, a’ Tsászár ezt felelte: azt tselekedted a’ mit akartál; légyen Bíró köztünk az Isten.

Így ír Hunyadinak a’ Király’ dolgában,

Ki még akkor lakott a’ Tsászár’ Házában.

„Királyodhoz való igaz hűségedet

Tudjuk, és esmérjük olly’ hívnek szívedet;

Hogy az eddig, mindent azért tselekedett

Kinek személlyévé tett Hazád Tégedet.

De mivel Téged’-is magok kik szeretnek,

Mint igaz fejeket úgy nem tisztelhetnek;

Magad légy Bírája ezen ítéletnek,

Melly nagy rontására van ez a’ Nemzetnek?

De még sokkal roszszabb dolga Austriának,

Mert a’ Királyt tartván a’ Tsászár, Fijának,

A’ Tutor név alatt azt teszi magának

Tzélúl a’ mi tettzik szeminek szájának.

Jól tudod a’ gyanús következéseket,

A’ mellyek követní szokták az illyeket,

Jer! mert szint’ úgy illet e’ dolog titeket

Vegyük ki kezébűl a’ Király gyermeket.

Már mi el-végeztük együtt a’ Tsehekkel;

Hogy jól öszve fogó ’s segítő kezekkel,

Ha rá nem mehetünk sok szép kérésekkel,

Rá megyünk Fridrikre hadi seregekkel.”

Ezt látvan Aizinger’ kedves levelében

Nem tud mit tsinálni János örömében

Hogy talál véletlen a’ szomszéd megyében

Ki el-vesz egy kitsinyt az ő nagy terhében.

Felel ’s a’ szándékot igen jónak vallja,

Sőt az egész Magyar községnek javallja;

Örűl, hogy tsendesűl a’ szeles hab’ zajja,

’S az ő ősz fejének kevesedik bajja.

A’ mint hogy vegtére, noha jó sokára,

Addig tör Austria ’s Ulrik a’ Tsászárra

Hogy a’ Három haza várt kívánságára

Ki adja az Iffjú Királyt utóljára.

Melly meg lévén, Bétsbe gyűlés hirdettetett –

Melly örömmel vette ezt az izenetet

Hunyadi! – Sokaktúl

Az S s-ből jav.

a’ meg-nyerettetett

Király’ látására Bétsbe kísértetett.

Mire a’ sok Magyar Fő Rend, oda ére,

Ott vólt a’ Bavarus’ és Szakszok vezére,

’S más sok Német Fő-Rend jött tisztelésére

Lászlónak, ez hármas Ország’ gyűlésére.

El jött már az áldott nap, melly óhajtatott. –

A’ Gyűlés egy tágas Palotánn tartatott.

Hunyadinak, ki egy ősz Királyt mutatott,

A’ kis Király utánn első hely adatott.

Bámúlnak mindnyájan nagy tekíntetére

’S Márs koszorúival tisztes ősz fejére. –

Kinek az örömtől fel buzdúlván vére

Igy szóll kis Királya’ meg-köszöntésére:

„Meg adták az egek tehát valahára

Királyunkat, árva nemzetünk’ javára

Meg jött sok nagy szívek’ vígasztalására

Kit e’ három Ország szív-szakadva vára.

Meg jöttél ’s Fridriktől mennél többet kére,

A’ Téged’ óhajtó híveidnek vére:

Most annál erőssebb ’s nagyobb örömére

Van; hogy néz Királlya kedves személlyére.

’S valóba híveid hívek nem lennének,

Ha azonn szer-felett nem örvendeznének,

A’ kinek Felséges Királyi nevének

Tsak hallására-is térdet görbítének.

’S hát most, az örömben, tisztelésed’ végett

Öszve gyűlt nép kinek enged elsőséget?

Mikor szinrűl-színre látja e’ Felséget,

Kiért szíve szakadt ’s vére lángal égett.

A’ ki hogy nem hajolt a’ Tsászár, kértére,

Sokszor boszonkodva kapott fegyverére;

’S tsak hogy szert tehessen el-rejtett kintsére.

Oltsó vólt előtte pénze, kardja, vére.

De – hát bóldog egek! már meg engedtetett,

Hogy ez rég’ idegen Házba rejtegetett

Felségnek, tehessünk ollyan tiszteletet,

Mellyet kétszeresít a’ hűség, ’s szeretet.

És óh! Híveidnek nem nagy ditsősség-e?

Hogy négy Tsászárt nemzett Anyád’ nemzetsége

Atyád Austriának ötödik Felsége;

’S mind ezeknek benned vagyon tellyessége.

Élly hát Nemes Király! ’s szűletett Felséged

Tégyen a’ kormányra olly’ erőssé téged’;

Hogy sokszorosúllyon erős gyengeséged’

Virtusival, ösrűl maradt ditsősséged.

Élly; uralkodj, és bírj e’ három nemzettel,

Illy buzgó hűséggel hozzád köttetettel;

Bírj, mert már tizenkét esztendő veszett-el

Hogy nem bírhat e’ Nép e’ fel-kenetettel.

Az Anyaszentegy ház óh! melly régen vára,

Hogy Királyát haza nyerje valahára;

A’ keresztyénségnek ezen ellen-vára

Melly így ki-van téve a’ Török’ prédára.

Nékem pedig, a’ ki már nyóltz esztendeje,

Hogy Királyom’ helyett vagyok Hazám’ feje.

Vénségemmel egygyütt el-jött az ideje,

Hogy el-vegye terhem’ Felséged ereje.

Helyetted e’ nehéz kormányonn űltömbe

Személlyed’ a’ hűség viselte szívembe;

Igyekeztem a’ mint vólt tehetségembe,

Őrzeni Hazámat sok veszedelembe.

A’ belső tüzeket le tsendesítettem

A’ háborgás hevét mind addig szenvedtem,

Míg Hazámat ollyan karba helyheztettem,

Hogy Tenéked tsendes lakást készítettem.

Kinn-is a’ teréhbűl a’ melly rám rakatott

Vitte gyenge vállam a’ mit el bírhatott,

’S a’ mit a’ Törökkel végre nem hajthatott

Ditsőűlésedre néked fent hagyatott.

Minek ditsekedjem azzal a’ mit tettem,

Jól tudja a’ Magyar hol ’s miket szenvedtem?

Elég az, hogy meg-tsak-kétszer győzettettem,

’S a’ mint jut eszembe, nyertes, húszszor lettem.

Mikor a’ Julián Fő Pap’ unszoltára,

Meg-szegtük a’ hitet; kit a’ szent óltárra

Le tevénk; az egek kétszer nagy próbára

Ki tettek, e’ bűnnek meg-boszszúlására.

De már ez adósság le-fizetésére,

Meg van olly’ gazdagonn adva e’ bűn’ bére;

Hogy e’ miatt Iffjú Királyom’ fejére

Nem száll új büntetés, ártatlan létére.

’S ott-is, ha siralmas vólt-is a’ hartz vége,

Több vólt a’ Töröknek még-is vesztesége,

’S meg vallá Amurát’ Tsászár’ félénksége,

Hogy ez néki nem vólt kedves nyeresége.

Most pedig a’ mikor már meg nyerettetett

Királyunk; ki tsupa méltóság ’s szeretet:

’S már-is olly’ Felséget, ollyan tekintetet

Mutat, mellyből Hazánk nagyot reménylhetett.

’S már a’ kevély Török’ szarv’ le-törésére,

Nagyobb erőt szükség vinni, ellenére;

Mint, hogy e’ vén Bajnok’ fáradt válla ’s vére

Elég légyen; annak el-viselésére:

Mert a’ vénség, szégyen, gond, ’s a’ gyötrelemnek

Soka, úgy el-rontá folyását véremnek;

Hogy ím’! a’ mint látni lehet minden szemnek,

Meg-nem felelhetne erőm hűségemnek.

De egyéb aránt-is engem’ addig kére

Tsak, Hazám, hogy gondot viseljek terhére;

Még el-ér az idő; melly ím el-is ére,

Hogy elég légy ennek el-viselésére.

Most hát a’ hívatalt, kit Ura’ nevébe

Folytatott ez ősz Fő, hajlott vénségébe

Le-tészi; ’s a’ kinek viselte képébe

Hűségével együtt ajánlja kezébe.

Úgy tartom, hogy nem vólt panasz a’ Hazában

Hűségemre, ez nyóltz esztendő folytában;

De ha mi gyengeség vólt e’ hű szólgában,

Hadd leljen kegyelmet örökös Urában.

Kinek, hívségimnek tellyesítésére,

Ím’ ajánlom magam’ most-is hűségére,

Ki, ha jó szemmel néz hív szívű hívére

Ez leszsz hűségemnek elegendő bére.”

Könyvezve szavait mikor el végzette,

Magát a’ kis Király’ lábához vetette. –

László fel emelte, és meg ölelgette

És bőlts feleletét ekképpen kezdette.

„Én kedves vezérem ’s Országom’ hív Attya!

A’ Te érdemidet ki-is tagadhattya?

De vajha én, a’ mint bőlts szád mondogattya,

Lehetnék öseim’ olly bóldog magzattya.

Úgy leszsz igaz, szíved bőlts jövendölése,

’S már gyermek korombúl nagyot ki-nézése,

Ha illy’ sokat próbált bőltsnek vezérlése’

Által dolgaimnak lészen segítése.

’S valóba mindennek ajánlani merem,

Hogy erős leszsz kinn, benn, tanátsom, fegyverem,

’S ditső Öseimnek híreket el-nyerem,

Ha Hunyadi lészen Vezérem ’s Mesterem. –”

Örvend a’ nagy ’sinat ezek’ hallására,

Sok áldást szór szava’ helybe-hagyására;

Bámúlva néz ezen két különös Párra

Öreg vezérjére ’s Iffjú Királyára.

Azután az Ország meg-egyezésével

Meg ajándékozza Jánost Besztertzével,¹⁰²

Ez vólt 1452-ben, azután Budánn a’ Kárméliták Piattzán pompásan őltözve a’ Király meg erősítette Bétsi ajándékát, és Besztertze Vármegyét Donatio formában ajándékozta Hunyadinak; melly Királyi levélben Hunyadinak röviden tsak nem minden viselt dolgai le-íratnak. Práy. Annal. L. II.

’S meg tóldja Hollóját újjabb tzímerével

Egy koronát tartó oroszlány’ jegyével.

Az irígység komor, ’s vérrel fertéztetett

Szemmel nézegeti, ez nagy tiszteletet.

’S látván, hogy szándéka dugába döntetett

A’ tisztes öregnek újjabb hálót vetett.

Kőltözék tsak hamar Ulrik’ homlokába,

Kit e’ három nemzet közös ’sinatjába,

Ollyan Hely-tartónak tettek Austriába

Mint vala Hunyadi a’ Magyar Hazába.

’S ezt kezdi a’ kevély Gróffnak sugallani:

„Óh hogy kellet megint most-is a’ hajdani

Rangját Hunyadinak újjal újítani?

’S a’ Hely-tartóságot véle meg-osztani?

’S hát; a’ ki nem régenn minden országodat

El-rabolta, ’s tsak nem rabbá tett magadat;

Az alá kellett-e botsátni nyakadat,

’S illy rövid pórázra kötni hatalmadat.

Gondold meg, te magad mi leszel mellette?

A’ ki biztos lábát már úgy meg vetette,

Hogy a’ párt-ütés-is akármint kergette,

Hatalmát ’s erejét meg nem gyengíthette.

Jer hát velem gyenge Királyod’ elébe,

Kinek én titkosan be szököm szívébe,

Ő űldözni fogja Hunyadit féltébe,

’S Te légy ezköz dolga’ végben vitelébe.”

A pontot pontosvesszőből jav.

Megy hát e’ kegyetlen Lélek, az átkozott,

’S a’ gyermek szívébe annyira dolgozott,

Hogy a’ kit olly’ ditsőnn meg ajándékozott

Most meg őlni gyilkos módra szándékozott.

Nyögött e’ gonoszság terhének alatta

Béts, mikor Hunyadit a’ Király hívatta;

De Lajos e’ Vezért soha el-nem hagyta,

’S az ásott vermeket értésére adta.

Úgy, hogy az irígység’ sok mesterkedése

’S a’ párt-ütésnek-is áll-intselkedése

Lett, mind a’ Hunyadi’ neve’ nevelése,

’S Mátyásnak Királyi székre készítése.

Sőt Királlya’ mellett a’ ki életére

Tört, annál hívebben buzog vala vére

A’ mint Lászlónak-is illy’ gyenge létére

A’ Hűség leg-többet tett meg-győzésére.

HATODIK KÖNYV’

Summája.

Mahumed Török Tsászár Konstántzinápolyt meg-vévén indúl a’ Nap-nyúgoti Birodalom ellen-is, és előszször-is Magyar országra tör. – A’ Romai Pápa Kapisztrán János’ Szent Ferentz szerzetébűl való Barátot kűldi, hogy gyűjtsön sereget, osztogatván tellyes bűn botsánatot azoknak, a’ kik a’ hadban ingyen szolgálnak, és ezt az így öszve gyűjtendő keresztes sereget öszve ragasztván a’ Hunyadi’ népével, tégyen a’ mit tehet, – Kapisztrán öszve barátkozék Hunyadival. – Mennek Belgrád alá segítségre, a’ mellyet már a’ Török ostromlott.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Hajós ütközettel Hunyadi a’ Törököt meg tolja; le száll a’ várba. – Mahumed ostromolja, ’s már a’ kűlső sántzot el-is foglalja; de a’ keresztesek semmi hadi régulát nem tudván ki rohannak a’ Török Táborra; a’ kiket viszsza nem lehetvén téríteni, Hunyadi segítségre megy. A’ Tsászár sátorit és tábor állását fel dúlja, magát meg sebesíti; el-szalad Mahumed minden népestől; Hunyadi meg betegszik, Zemlénbe vitetik. – Kapisztrán vígasztalja – Nagy Lajos meg jelenik néki.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Látja Mátyást az ő ditsősségében. Ki tanúlja Hunyadi, hogy ő ’Sigmond Tsászárnak és Mária Királynénak gyermeke – Mátyásnak tanátsot ád.

Míg így az irígység dolgoz’ a’ Hazában,

Repűl a’ kevélység Drinápoly’ várában¹⁰³

Kroja alatt betegedett meg Amurathes, és onnan Drinápolyba vitetvén meg-is hólt 1450-dik esztendőben.

Hol már Amuratest halálos ágyában

Lelvén, szállást keres Mahumed Fiában.

Nem várt sok untatást heves Iffjú vére,

Alig várja Attya’ életét végére,

Előre Királyi széket ’s páltzat kére,

És magának arany hegyeket igére.

El-végezvén Attya utólsó óráját,

Még jól meg-sem-tette temető pompáját;

Hívja Natólia’ nagy Vitéz Basáját

Ki már Hunyadinak ismerte szablyáját.

„Vezér! úgymond, Atyám már meg merevedett,

’S Nékem maga után fő póltzot engedett;

Azért választálak tanátsúl Tégedet

Mivel jól ismerem nagy Vitézségedet.

Hogy Te légy dolgai’ első kezdetével

Ez nagy birodalom’ új Fejedelmével,

A’ ki azon lészen minden erejével,

Hogy azt még nagyobbra terjeszsze kezével.

Sokat az Atyámban nehezenn szenvedtem,

Sokért boszonkodtam, sokat szégyenlettem,

Sokszor félénkségénn szóval segítettem;

De míg ő Király vólt, én Fő nem lehettem.

De semmi sem szolgált olly’ nagy tsúfságára,

Mint az, hogy rá ütvén Nandor Fehérvárra,

Hét hólnapig vívta; még is utóllyára

Tsúfossan el-hagyta, és híjjába jára.

Mellyet, meg-mutatom Atyám’ szégyenére,

Vagy-is nagy szégyene’ el-törölésére,

Hogy egy, ennyi népnek jó szívű vezére,

Tizen-öt nap alatt keríthet kezére.

A’ mint fel-is tette Lelkem azt magába’,

Hogy leg-előszször-is azt veszem munkába;

Már Belgrád akármint bízzon bástyájába’,

Vagy ama’ Magyarok’ híres Bajnokjába’.”

Mellyre, a’ nagy Basa ekképpen felele;

„Van, van, nagy szívednek már-is elég jele,

De kérdés; szerentséd ennek meg felel-e?

Jobb leszsz még előszször másba kapni bele.

Vagynak ám sok erős és sok bőlts Vezérek,

Kiknek a’ ditsősség gyújtja Nemes vérek’;

De én győzedelmet soha sem ígérek,

Míg a’ szerentsétűl tanátsot nem kérek,

Mikor a’ maga-hitt megy ’s hartzol merészenn,

Sokszor a’ Bátor szív vak-merővé lészen;

A’ melly azt gondolván, hogy a’ pálma készen

Van; a’ bal szerentse rajta tsúfot tészen.

Nints’ ott a’ dolognak bóldog folyamatja,

’S a’ folyamat bóldog végit nem várhatja;

Mikor az Iffjú szív heves gondolatja,

Hátúl kezdi dolgát ’s viszszára forgatja,

Vagy a’ Rátz Királyt kell meg-törni tüzessen,

Hogy néped szabadonn Belgrádra mehessen,

Vagy azzal egy erős szövetség köttessen

Hogy erőnk két felől bé ne-keríttessen.

De így-is koránn leszsz minden készűleted

Mig Ikonba Kármánt jól le-nem-űlteted,

Mert másként míg ott-kinn a’ másét kérgeted,

Itthon a’ magadét könnyen el-vesztheted.

Nagy Mester Hunyadi Magyar Országában,

’S ismerős Konstántin Tsászár’ udvarában,

Ki Kármánnal egygyet érthet Ásiában,

Míg Te izzadni fogsz Belgrád’ vívásában.”

Hajlik a’ kevély szív Vezérje szavára,

Györgyöt ’s a’ Görögöt a’ maga pártjára

Hóditván, nagy néppel sebes szél modjára

Által répűl Kármán’ ellen Ásiára.

Ott jó szerentsével és nagy serénységgel

Jár, szerentsés hartzot tész’ az ellenséggel;

És el-bizván magát e’ nagy nyereséggel

Fel hagy a’ Görögnek ajánlott hűséggel.

A’ hír sebes szárnyal el-repűl Rómába

Melly nagy Úr Mahumed Attya’ Országába;

És hogy mind azt süti főzí mostanába,

Miként lehessen Úr egész Európába.

Hogy mihelyt Kármánnak hágott a’ nyakára,

Rá ment hitet szegve a’ Görög Tsászárra,

A’ kit sok véres hartz között utóljára

Meg-ölt, ’s már az övé Bizántzium’ vára.

Hogy a’ leg keményebb ’s tüzessebb tsatába,

El-esett Konstántin kemény hartzoltába;

És így a’ Görögök’ szép birodalmába

Bé lépett a’ kevély Török Tsászár’ lába.

Meg rendűl e’ komor hírnek hallására

A’ hét hegyenn épűlt roppant Roma’ vára,

Gyász ruhát vesz Miklós a’ Fő Pap magára,

És készűl Europa’ óltalmazására.

Hívatja Kapisztránt, szent Ferentz’ rendének

Sorsosát; a’ kinek nagy kegyességének

Híre, ’s foganatos vólta beszédjének

Tudtára vala már minden Keresztyénnek.

„Óh szent Atya! úgymond, ki könyörgéseddel

Mint édes Atyáddal úgy bánsz Isteneddel,

Menny-el, ’s Istent győző nagy hitű Lelkeddel

A’ Keresztyénségnek félelmeit vedd-el.

Bé jött már a’ Pogány az Ur’ örökjében,¹⁰⁴

’Sólt. LXXIX.

’S a’ mennyei gazda’ kitsiny szőllejében

szóllejében Em.

¹⁰⁵

’Sólt. LXXX.

Turkál ez a’ vad kan; ’s fel-tette szívében,

Hogy fel tegye székit a’ Sion’ hegyében.

Menny-el, és a’ főldre fuvally szent szelletet,

Űltesd fel a’ Magyart, Lengyelt, és Németet,

Hogy bé-ne ereszszék e’ fel-emeltetett

Szarvú, ’s kevélly Lelkű kegyetlen Nemzetet.

Félelmes már a’ tűz, a’ szomszédok égnek;

Ki állhat majd ellent ez vad ellenségnek,

Ha Urává lehet a’ Magyar térségnek

Melly pai’s gyanánt van a’ Keresztyénségnek:

Mond-meg; hogy a’ Róma’ Fő Papja ’s Szent Attya

Az Isten nevében veled ajánltatya,

Hogy valaki kardját bér nélkűl forgattya,

Minden bűneinek lészen botsánattya,

Hunyadi Jánosnak mond meg a’ nevemmel,

Hogy ha szent hitéért forró szerelemmel

Hartzolván tetézi fejét új érdemmel

Én meg koronázom tulajdon kezemmel.¹⁰⁶

Ez vólt Miklos Pápa a’ ki Konstántzinápoly’ meg vétele után még, mint egy két esztendeig élt; utánna következett Kalisztus Pápa; a’ ki már el-is készítette a’ koronát Hunyadinak, és ha elébb meg nem hólt vólna, (mint majd alább) Királyi névvel meg-is ajándékozta vólna.

Menny hát, ’s vitezidre függeszd jelűl eztet

A’ fehér vászonra vart veres keresztet.

A pontot vesszőből jav.

–”

Megy hát, a’ sok áldás közt útnak eresztett

Szent, és sok szíveket szentűl fel-gerjesztett.

Ki míg e’ Szent tzélban fárad Austriában,

Hunyadival öszve akadván útjában

Belé szeret János e’ kegyes Atyában

’S viszsza hozza véle maga Hazájában –

Gyűjtött már Kapisztrán nagy számú sereget

’S osztja vitézinek a’ kereszt béllyeget,

Buzgó könyörgéssel unszollya az eget,

De a’ szent bátorság mellett-is rettegett;

Rettegett, de bízott még-is szent ügyében.

Bízott a’ jövendő dolgok’ érzésében;

Bízott nagy serege’ próbált Vezérjében,

Mert Hunyadi vala Fő remény szívében.

Ezt vélte szent hite’ egy párt-fogójának,

A’ kinek vállainn van terhe Rómának;

A’ mit hát Rómába szájába adának;

Így kezdi mondani bíztos Bajnokjának.

„Nagy vitéz! már régenn küszködöm szívemben,

Hogy Te veled való beszélgetésemben

Meg ajánljam, a’ mit tsak nem a’ kezemben

Adtak; ’s meg ígérni van tehetségemben.

De miólta szívem szívednek vendége,

Mind tsak azt mutatja nagy szíved’ hűsége:

Hogy Vitézségednek minden tzélja, ’s vége

Nem a’ magad’ hanem Isten’ ditsőssége.

És így a’ jútalom a’ mellyet engedett,

Vagy, a’ mellyel kínál a’ Pápa Tégedet;

Nagyobbá nem tészi égig emelkedett

’S Jésusod’ nevéért buzgó hűségedet.

’S ámbár ditsőssége el-terjedt hírednek

Nagy ösztöne lehet nagy Lelkűségednek;

Az-is pedig a’ mit Rómába Fejednek

Készítnek nagy része leszsz ditsősségednek.

De azt-is előre féltem a’ fejedbe

Verni; hogy gyanúság ne férjen szívedbe;

Hogy vagy probálgatlak példás hűségedbe’,

Vagy nagyra késztetlek koros vénségedbe’.

De már, hogy mindenre kénszerítlek Téged’,

Vagy bírja-el vagy nem, hajlott öregséged:

Ne tsudáld; mert bajra hívja Vitézséged’

A’ Róma’, a’ Magyar’ ’s a’ Te’ ellenséged.

Nap-nyúgotonn a’ sor, el-múlt, óh fájdalom!

Ama’ nap-keleti ditső Birodalom;

Tsak Te vagy egyedűl a’ Pogány hatalom

Ellen, egy reménység, és egy bízodalom.

Rád bízik Europa mint egy Bástyájára

Rád néz szent vallásunk mint ősz Bajnokjára.

’S méltó hogy az Isten’ ’s a’ Pápa’ szavára

Most öszve szedd minden erőd utóllyára.

Van hát jutalomra érdemes létedre

A’ mi kűlömben-is késztet hűségedre;

Ha hát már ki mondom nem leszsz nehezedre,

Hogy koronát készít a’ Pápa fejedre.

’S ha, nem, hozzád vonszó vérem’ tsábítása

Bennem, sok jövendő dolgoknak tudása¹⁰⁷

Virg. Aen. I. v. 392. Ni frustra augurium vani docuere parentes.

A’ Magyar koronát el-nyeri Mátyás, a’

Melly leszsz nagy érdemid’ szép jutalmazása.”

A’ mellyre Hunyadi ekképen felele:

„Kérd-meg a’ Hazámat, ha nem jól felel-e?

Hogy a’ fő póltzonn-is a’ mellyre emele,

Vólt-é Királyságra vágyásomnak jele?

Hogy sok jó tétimet nagyonn meg-is mérte

Való; és kőltsönös hűségét ígérte,

De kérlek Attyának nem méltán ismért-e?

Mert ritka Király tett annyit, mint én, érte,

’S meg vallom, hogy én-is ismertem rangomat,

Tudtam az országban leg-első vóltomat,

A’ mint úgy-is szoktam viselni magamat,

Hogy szint-úgy betsűltek mint a’ Királyomat.

Vóltak irígyeim kik vágytak helyembe,

De tsak az egy Ulrik szóllott néha szembe;

És száz annyi hív-is vólt a’ kik ellenbe

Meg erősítettek igaz hűségembe.

Úgy-hogy már tsak páltza’ ’s korona’ hijjával

Vóltam, úgy annyira bírtam a’ Hazával:

’S óh hányszor lehetett vólna jó módjával

Meg tisztelni fáradt fejem koronával.

Sokszor, ha két három-felé sántítának

Tsak egy szót kell vala adnom a’ Hazának:

A’ mit idegennek ’s gyermeknek adának,

Inkább adták vólna magok bajnokjának.

De én, kit az egek Tútorúl engedtek.

’S Tsak a’ gondviselés’ ezközévé tettek;

Tudtam Királyimnak hív lenni mellettek,

’S soha sem emeltem szarvat ő felettek.

Míg mások Királyi póltzra vágyakoztak,

’S a’ tsendesség ellen új-húzva dolgoztak:

Az én hív karjaim ott-kin ízzadoztak,

’S Királyim’ oltáránn Török vért áldoztak.

Tudta ezt Róma-is mert ismert engemet,

Hogy nem koronáért tészem az érdemet;

Ha hát koronázni akarja fejemet,

Tudom; nem kísérti azzal hűségemet.

Nints-is semmi kedvem, valaki fejébűl

Koronát vonni-le, ’s páltzát a’ kezébűl,

Meg jön az énnékem az egek egébűl

A’ mit ő szentsége ígér jó kedvébűl.

Kettős koronája van most-is fejemnek,

Kettős jutalmai minden érdememnek;

Egyiket Márs adta hív vitézségemnek,

Másikat az öszség tisztes vénségemnek¹⁰⁸

Péld. 16:31. v. &. 4:9.

De ha olly igazánn a’ millyen merészen

Jövendőlsz, hogy Mátyás Magyar Király lészen,

Nem leszsz haszontalan korona egészszen,

Mellyet a’ szent Püspök ősz fejemre tészen.

Mert úgy nem vethetik a’ Fijam’ szemére,

Hogy nem Királlyi vér az ő nemes vére,

Mivel Hívatalom, kardom, és végtére

Koronám, grádits leszsz Királyi székére.

Illendő-é tehát makats finak lenni,

’S szent Atyámtúl e’ szent rangot el-nem-venni,

Sőt nem illendő-é több érdemet tenni?

’S az igaz hűségben hóltig nem pihenni?

De mivel rest az olly’ hív szolgának vére

A’ kinek jutalom kell serkentésére;

Lassú vénségemet vette tán szívére

Róma, mikor nékem jutalmat ígére.

Ah! el-hidd; hogy feles jutalmat találok

Hazámban, a’ mellyet régólta szolgálok –

Nem a’ roszsz Fijakért a’ kiket útálok,

Hanem az országért, akármit ki-állok.

Ollyan szerelmes név, neve a’ Hazának,

Hogy, ha mind egy-aránt ellenem járnának

Minden Hazafijak; még-is mint Anyának

Minden indúlatim híven szolgálnának.

És ha mit hajdani szokott serénységem’.

Tüzébűl el-hagyott hideg vérűségem,

Nints a’ serkentőre, nints semmi szükségem,

Hanem hűségemmel nem bír öregségem.

Mint jó vérű vén ló, le-jártam magamat

Nem kis tereh nyomja, ’s olly’ régen vállamat.

Várnám már, Atlásként meg görbűlt nyakamat

Segítő, ’s nyúgtató Herkules társamat.

A’ mint hogy míg régenn fel-tettem magamba,

Hogy, ha segít Isten akkori dolgomba:

A’ mint segített-is, már nyugodalomba

Botsátom fejemet, magános Házamba.

De ha most szent ügye’ óltalmazására

Róma ez öregnek teszi-rá vállára

A’ Keresztyénségnek egét; utóllyára

Kész vagyok erőmet ki tenni próbára.

Úgy-is, az irígyek kik, tsak a’ Hazának

Fő póltzánn űlni-is engem’ sajnállának;

Próbáld bár, ha ezen hartzra hívatnának,

Magok-is Vezérűl engem’ választnának.

Jer hát gond közt őszűlt Fejem! utóljára,

Szedd öszve el-oszlott, ’s már tsak-nem fogytára

Jutott erőd’, kedves Hazád’ óltalmára

A’ Róma’, Európa’ ’s Hazám’ unszoltára.

Mutasd meg a’ Török’ kevély Királyának;

Hogy gántsot tud vetni negédes lábának

Az, kit az ő nála próbáltabb Attyának

Sok rá törési-is le-nem-gyalázának.

Bizony szép jutalmat ígérnek Rómában

De még sokkal szebb van az Isten’ markában

A’ ki a’ hív szívet az igaz szolgában

Ismeri, ’s hűségit nem hagyja híjjában. –”

El-bámul Kapisztrán, ’s mint el-ragattatott

Nem ád néma nyelve sokáig szózatot;

Áldja, ez

és A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

mindentűl hívnek állíttatott

Öregben, ezen hív forró indúlatot.

„Óh! úgymond óh! jádzi szerentse’ kotzkája!

Gyakorta vak szemed be roszszúl találja,

Ki legyen a’ Király? ez virtus példája

Négy öt Országnak-is lehetne Királya.

Óh! bizony van, és kell ama’ bóldog égnek

Fényes országábann lenni elsőségnek,

Mert két koronája Mársnak ’s az Őszségnek

Nem elég jutalom e’ nagy Lelkűségnek.

Nagy Vitéz! még szíved nagyobb mint vénséged’,

De ím’, ha segítő Társra van szükséged,

Én nem úti társad lészek tsak, ’s vendéged,

Hanem nagy sereggel meg-segítlek Téged’.

Sőt el-megyek ’s többet gyűjteni nem késem;

Ézomban szüntelen buzgó könyörgésem,

Életedért az Úr’ előtt esdeklésem

Leszsz leg nagyobb erőm, ’s leg jobb segitésem. –”

Egyszer hír jön – mellynek borzad hallására

Sok Fő; hogy Mahumed jön; már a’ Dunára

Szált: temérdek népet rakott hajójára,

’S száz ötven ezret hoz Nándor fehér várra.

A’ Király egynehány hív test-őrzőjével,

’S Ulrikkal akkori gondviselőjével,

Ki indúl Budábúl, vadászat neszével; –

Mire ment hát Ulrik fent-látó szívével?

El-szökött, és útját Bétsbe siettette;

Már-is félni tanúl a’ Király, mellette:

A’ terhet Hunyadi’ nyakába vetette,

Kinek pedig éltét, ’s sorsát irígylette.

De ez a’ vén Bajnok, a’ ki sas’ módjára

Meg iffjúlt; új erőt őltözik magára;

E’ félelmes hírnek rettentő hangjára.

Hogy a’ Törökkel kell menni új tsatára.

Nem gondol Királya’ meg-félemlésével,

’S a’ másfélszáz ezer török’ erejével;

Hajókat készít; megy’ a’ maga népével,

’S a’ Kapisztrán kereszt jegyes seregével.

Belgrád egy erős vár a’ Duna’ folytába’,

Ott, a’ hol a’ Száva szakad a’ Dunába.

Még mikor ’Sigmond vólt Király a’ Hazába’,

Ez ama’ Rátz Györgynek vala bírtokába’.

De György ki ’Sigmondot tisztelve szerette,

Nándor Fehér várat ’Sigmondnak engedte;

A’ ki-is ezt Magyar Országhoz köttette,

Mert sok Magyar várost adott vólt helyette.

Szathmárt, Túrt, nagy Varsányt, és Debretzen’ tályát

Munkáttsal Regettzel egyűtt, Tokajt, Tállyát

György mikor a’ Török el vette Hazáját

Itt lakott, itt várta bóldogabb óráját.

Belgrád a’ Töröknek vólt nagy boszszújára

Amuráth-is fente fogát már e’ várra

De akadt egy ollyan okos katonára

A’ ki sok kénkövet forralt a’ torkára.

János vala ez-is, most-is János lészen

A’ ki Mahumednek ellent áll merészen,

’S a’ kevélyenn ollyan győzedelmet vészen,

Hogy fel-emelt szarvát le-töri egészszen. –

Vívta már ’s magának minden jót igére,

Hogy kerűl nem soká Belgrád a’ kezére.

Egyszer hallja, hogy jön, és már közel ére

Hunyadi’ serege Belgrád’ mentségére.

Kűldi Karák Basát¹⁰⁹

Karák. Asiai Török Basa.

tsak hamar elébe

A’ ki meg gátollya bé-menetelébe,

Hunyadi könnyen ment a’ Duna’ mentébe

Ez nehezen evez a’ víz ellenébe.

Meg sejditi Karák a’ Hollós zászlókat

Hunyadi’ hajóinn meszsze villogókat, –

Bíztatja a’ Holló névtűl irtózókat –

Öszve kötözteti Lántzal a’ hajókat.

Repűl a’ gyors Holló sebes evezővel,

Öszve tsap a’ vele szem-közbe menővel;

Vagdalja a’ lántzot, tör, ront, nagy erővel,

Vagy meg-fúr, vagy meg-gyújt sok hajót kénkővel.

Feszűlet vólt a’ szent Kapisztrán’ kezébe,¹¹⁰

Aen. III. v. 263. Pater Anchises passis de littore Palmis Numina magna vocat, meritosqve indicit honores. [A számot 236-ból jav.]

Mellyet fegyver helyett szorított ölébe;

Buzgó könyörgést visz Kristusa’ elébe,

’S ezzel megy a’ kevély Pogány ellenébe.

Hunyadi néki vátt Karák’ Hajójának

’S mivel nem árthatott erős óldalának,

Bé ugrik; vitézi, ki vele valának

Mindnyájann utánna bé ugrándozának.

Ordít a’ meg ijedt Basa’ katonája,

Kit kedvére szabdal Hunyadi’ szabjája.

Jaj vólt a’ Töröknek minden parolája

Mikor ki a’ Magyar, nyakkal-taszigálja.

Karák Hunyadinak nézvén ősz fejére,

Meg fagy ’s hideg jéggé válék minden vére,

’S míg kardot nem mérnek kopasz nyak-szirtjére,

Egy szomszéd hajóba ugrik szerentsére.

Onnan látván vesztét sok szép hajójának,

Mellyek közűl sokann tűzzel lángolának,

Sokbúl katonái vízbe ugrálának,

’S tulajdon vérekbe belé fulladának.

Úgy, hogy már sok hajók üressen maradtak,

Sokak el-merűltek, sokak el-fogattak,

A’ Duna habjai vérrel boríttattak;

És már Mahumednek előre hírt adtak,

Nem véli ezt tovább a’ Basa tréfának,

Jelt ád, viszsza fordúl, ’s útat vesz magának;

Utánn’ a’ Magyarok nyomba nyomúlának

És a’ várba veres kézzel bé-szállának.

Örvendez Belgrádnak romladozott fala,

Úgy tettzik hogy épűl meg-rongált óldala.

Hunyadi, ’s Kapisztrán, ollyan kedves vala

Mint az égbűl szállott két Isten’ Angyala.

Kapisztrán, hogy bóldog vége lett már ennek

Áldja meg-tartóját, ’s halát ád Istennek:

Hunyadihoz sokann tanátskozni mennek,

Kiket ő bátorít, ’s rendet szab mindennek.

Hadi rendbe szedi a’ kereszteseket¹¹¹

Azt irjak, hogy Hunyadi, és Kapisztrán után negyven ezer keresztes ment segítségre, a’ kiket Hunyadi a’ várba be sem vitt, hanem Zemlén mezején gyakoroltatott: – a’ várba a’ keresztesekkel együtt tsak huszon öt ezerenn vóltak.

A’ kard forgatáshoz szoktatja kezeket;

Fóltozza a’ rongált várban a’ réseket,

’S jó helyre rendeli az őrizeteket.

Mahumed Karaktúl mikor meg értette,

Hogy Hunyadi őtet mint meg-ijesztette;

Már nagy reménységét veszteni kezdette,

’S Hunyadi’ erejét úgy tettzett, reszkette.

Mert ő abba bízott, hogy a’ mint gondolta,

Hunyadi erejét már jól ki satolta

A’ venség; de fél már tőle a’ miólta

Olly tsudálatossan Karákot meg tolta.

Félt; de nagy fejébe senki sem verhette,

Hogy nehéz, és aztat nagyon szégyenlette:

Ha tizenötödnap a’ mint ő fel-tette

Ezt a’ híres várat meg nem keríthette.

Nem-is késett; hanem hajnal’ hasadtára

Egész táborával rá rohan a’ várra.

Mellynek sok le-omlott fallal tőlt sántzára

A’ temérdek Török fel-hág nem sokára.

Meg-ijed Hunyadi, de színli félelmét¹¹²

Aen. I. v. 209. Spem vultu simulat, premit altum corde dolorem. [A számot 109-ből, a voltu-t vultu-ból jav.]

Bíztatja a’ népet, mutat bátor elmét;

Kapisztrán unszollya Jésusa’ szerelmét

Fel néz, ’s a’ hegyekrűl várja segedelmét.¹¹³

’Sólt. 121. v. 1.

Míg Hunyadi emitt a’ Pogányt szabdallya,

Amott Magyar testel telik a’ vár’ allya:

A’ török a’ kűlső sántzot el-foglallya,

Hangzik a’ rakásra omlott test’ zuhajja.

Mit nem tesz a’ hív, de vakmerő goromba? –

Egy török, zászlóssan siet egy toronyba,

Ezt látván egy Magyar, veszi tüstént nyomba,

’S mig űzi, a’ Török fel-is ér azomba:

’S kezd fent ditsekedni hóldas zászlójával, –

Birkozik a’ Magyar, – nem bír bajnokjával –

Által ölelvén hát erőssen karjával,

Le ugrik; és azt-is le rántja magával. –

Hunyadi ollyan vólt ez zenebonában,

Mint a’ kinek nagy tűz támad a’ házában;

Hol ide hol oda futkos bánatjában,

És hol ezt, hol amazt ragad a’ markában.

Kanisait alig hozza jól eszére,

Tüstent Szilágyinak szalad mentségére. ¹¹⁴

Szilágyi, és Kanisai, a’ vár Kapitánnyai.

Onnan a’ meg vett sántz’ viszsza nyerésére

A’hol Rozgony vólt a’ sereg’ vezére.

A’ kivel itt öszve kaptsolván erejét

Zavarja mint a’ szél a’ Török’ erdejét.

Nem-is nyugszik ’s addig ízzasztja ősz fejét,

Míg viszsza nem nyeri az el-nyert sántz helyjét.

Már a’ nagy Piatzra fel-háromszor hága

A’ fegyveres Török’ roppant sokasága.

Háromszor a’ kűlső bástyán útat vága

Fénylett már zászlója, láttzott hóld’ világa.

De mind a’ háromszor Hunyadi’ hangjára

Viszsza nyomúlt ’s rogyott-le a’ vár allyára.

Végtére Mahumed, Kurkut’¹¹⁵

Kurkut vólt a’ Jantsárok’ vezére, és a’ Tsászár Test-őrző Kapitánnya.

unszoltára,

Lest vetni futással próbált utóljára. –

Nem várja Hunyadi a’ Kurkut’ futását

Nyomba veszi, ’s mellé úgy ejti ugrását;

Úgy szívre intézi dárdája’ szúrását,

Hogy le-rohan, meg-hal, ’s nem adhatja mását:

Fut a’ feje-vesztett Jantsárság kéntelen

Azomba Szilágyi kergeti más felen

Karákot ’s úgy nyak-szirt tsapja reméntelen,

Hogy a’ lova alá le-fordúl hirtelen.

Ment a’ Keresztes nép mindenütt nyomába

Szilágyinak a’ ki sebes nyargaltába

Űzte Karák’ népét – már ért Táborába,

Melly el-nyúla hoszszan a’ Száva’ folytába.

Ezt mikot Mahumed Császár sajdította,

Hogy a’ bíztos Magyar népét meg-osztotta,

meg-fosztotta A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

A’ Natoli Basát mellé szóllította,

’S futtát a’ Keresztes nép felé tartotta.

Szilágyi a’ fortélyt korán észre-vette,

A’ Keresztes népet viszsza-térítgette,

De az tsak a’ Jésus’ nevét emlegette,

’S kész ezer halált-is szenvedni érette.

Kapisztrán a’ várból nézi szegényeket,

Hogy mindjárt a’ halál borítja fejeket;

Siet hívni viszsza a’ Kereszteseket,

Kik nem tudtak semmi hadi törvényeket.

Hunyadinak pedig más vólt a’ fejébe,

Hogy majd ő a’ lesnek, lest vét ellenébe,

Nem-is késik, szalad Mahumed’ elébe,

Már kész nyereséget tartván a’ kezébe.

De látván, hogy fordúl Kapisztrán viszszára,

Tekerűl Mahumed a’ hegy’ óldalára;

Siet míg el-érnek a’ vár’ kapujára,

Bé-menő útjoknak ellen-állására.

Hunyadi-is tüstént a’ fortélyt fordítja,

A’ sántz-fokonn népit fel-viszsza-szállítja,

Hogy mire a’ kaput amaz el-állítja,

Ő minden erejét ellene lázítja.

Indúl ’s nagy sereget ki-viszen magával,

Már vítt-is a’ Török Kapisztrán’ hadával;

Hogy, Hunyadi a’ vár’ két Kapitánnyával

Öszve-akad ama’ Nátoli Basával.

Meg-állj, úgy mond, meg-állj, ne kerűld kezemet,

Próbáld most, ha régen szomjúzod véremet,

Próbáld Kurkut után te-is fegyveremet,

Melly magad’ vérébe Téged’-is el-temet.

Ezzel, olly mérgessen rohan a’ Basára,

Hogy az, vért ökrendez első tsapására;

’S el-ment dühös lelke Kurkut’ látására,

A’ Törökök’ testi Paraditsomára.

A’ Császár más felől a’ Kereszteseket,

Tűzzel vassal öli, vágja szegényeket,

Hunyadi hát ott hágy két Fő Vezéreket

A’ kik fel-segíttsék több néppel ezeket.

Maga más felé ment, mivel meg-sejtette,

Hogy a’ Tábor helyet meg-űresítette

A’ Császár, és útját úgy el-siettette,

Hogy őtet Mahumed észre sem vehette.

Egyszer, mikor a’ Nap jól le-ment estvére,

Rá tekínt Mahumed tábora’ helyére,

Látja hogy ég, ropog, meg-hűl minden vére,

Meg-szalad, és siet menni védelmére.

Űzi ’s megy Rozgony mindenütt nyomába,

Hunyadi-is látván széllyel raboltába,

Hogy siet a’ Császár tábor’ állásába,

Rendbe szedi rabló népit hamarjába.

Maga a’ Császárnak nyargal ellenébe,

Te légy hát negyedik, úgy mond, ’s hevenyébe

Egy hajitó dárdát ragad a’ kezébe

’S löki még meszszirűl Mahumed’ mellyébe.

Le-rohan a’ Császár a’ seb’ érzésére,

Siet Hunyadi-is feje’ vételére,

De mire el-fáradt lova oda ére,

Már temérdek Jantsár ott vólt védelmére.

Fel-ragadják testét és ló’ halálába

El-viszik szekéren Szarnó Városába,

A’ hol észre jővén a’ Császár magába

Szégyenli a’ dolgot, mérget kér bújába.

„Hadd múljon-el, úgy mond, egy úttal életem,

Ha már illy tsúfossan viszsza-verettetem;

Síp,

A szó elején aposztróf áll, értelemszerűen töröltük.

dob szó közt vala ide érkezetem,

’S ím’ szökve hagyom itt minden készűletem’.

Hogy bírjam már ditső Koronám’ békével,

De meg-is kell fúlnom boszszúság’ mérgével,

’S most-is negyven ezer emberem’ vesztével

Kétszeresíttetett Atyám’ szégyenével.

Nem én, óh bizony nem ez a’ félénk elme!

Nem, hanem Hunyadi a’ Világ’ félelme,¹¹⁶

Mahumed magát Terror orbis, világ félelmének szerette neveztetni.

A’ ki által ennyi népem’ veszedelme

Történt, ’s testemnek-is halálos sérelme.”

Ő ugyan meg-gyógyúlt és sebje be-hegedt,

’S épen vitte haza népe a’ beteget;

De bezzeg Hunyadi ma hartzolt eleget,

El-kapta tsak hamar a’ forró-hideget.

Le-esik lábáról, nem bírják inai,

Próbálják Belgrádnak minden Orvosai

De meg-nem engedik törődött tagjai,

Hogy az orvoslástól szűnjenek kínjai.

Végre mindeneknek ez a’ javallása,

Hogy Vezérjét Belgrád Zemlinbe botsássa,

Ha hogy a’ levegő-égnek változása

Miatt könnyebbedne teste’ lankadása.

Sok baráti között Kapisztrán kísérte,

Ki mindég vele vólt ’s imádkozott érte;

Halál nyavalyáit ollyan bőven mérte

Hogy már észre vette hogy végét el-érte.

Vele vólt Szilágyi, ’s Mátyás-is Lászlóval,

Ez öreg, de még-is vídám haldoklóval,

Ki mikor küszködött már a’ koporsóval

Akkor-is oktatta fijait szép szóval.

Egy estve Kapisztrán le-űlvén mellette,

Barátját az örök útra készítgette,

És szent hívatalát mikor el-végzette,

Bartátságos szavát ekképen kezdette:

„Irígylem Nagy Vitéz! ditső halálodat,

Hogy tekintvén Isten sok szép virtusodat,

vittusodat Sajtóhiba, em.

Minden több szenvedés és idő haladat

Nélkűl, meg-nyúgodva várhadd jutalmadat.

És valóba tsendes Lelked’-esmérete’

Bíztatása, nem nagy vígasság lehet-e?

Ha már útnak indúlt Lelked’ lehellete,

Végső érdemidre rá emlekezhete.

Ez ám az ajtaja a’ Menny’-országának

Mikor vég’ óráján tsendes halálának,

Az embernek Lelke élte’ folyásának

Jó vóltát előtte forgatja magának.

’S akkor lép a’ gonosz pokol’ küszöbére,

Mikor ama’ lelki-esméret’ neszére,

Viszsza-néz, élete’ el-tőlt idejére,

’S bűnét maga hányja magának szemére.

Ez az a’ haldokló ember’ itélete,

Mellyet egy Lélek-is el-nem kerűlhete,

Bíró kinek-kinek lelke’-esmérete

Mellyet Isten, minden szívbe helyheztete.

Oh! melly örvendetes hát a’ Te halálod,

Ha magad magadnak elődbe számlálod

Dolgaid’, ’s magadat olly’ hívnek találod

Hogy maga a’ hűség hóltig lakott nálod.

Kinek a’ munkás hit lakott homlokába,

’S a’ szeretet sinór-mérték vólt dolgába;

Az olly’ ember bízvást el-hiddje magába,

Hogy reménység fogja követni sírjába.”

Még tovább mondaná mikor észre vette

Hogy Jánost az álom el-nehezítette;

Hallgat hát, ’s betegjét pihenni engedte,

Maga a’ jeleket vi’sgálván mellette:

Mert míg édesdeden hallgat az ágyába

El-alél Hunyadí, ’s méllyen aludtába

Képzeli, mintha egy tzifra palotába

Ama’ Nagy Lajossal járkálna Budába.

Tágos épűleti a’ nagy Palotának,

A’ Vár’ órozatján nagy helyt foglalának;

Fényes fedelei szépen fel-nyúlának;

Mellyek két tornyokkal ékessek valának.

Leg-elől a’ Várnak fel-menetelében,

Egy meg-aranyozott oszlop tűnt szemében;

Mellyre arannyal vólt rajzolva rendében

Mind az, a’ mit ő vitt véghez életében.

Miként ütközött-meg Erdélybe Metsettel,

Ki fijával együtt a’ hartzon veszett-el,

Miként fut nem bírván a’ nagy ütközettel

Isák, Szendrő felé fáradt lélekzettel.

Mint bánt Vas-kapunál Sabadin Basával,

A’ kit nyóltzvan ezer Török táborával

Meg-vert, tsak tizen-öt ezered magával,

’S el-fogott öt ezret két száz zászlójával.

Miképpen viselte kardját ’Sófiánál,

És mitsoda kedvet talált Királlyánál;

Karambus mint térdelt lántzon a’ lábánál,

Kegyelmet kóldúlván vitéz bajnokjánál.

Ah! fájdalom az-is tűnik a’ szemébe:

Mint fetreng Ulászló a’ Jantsár’ kezébe,

’S mint hordozta, dárdát ütvén a’ fejébe

Zászlóúl? a’ gyilkos Pogány’ seregébe.

El-fordúl hát onnan könyvező szemekkel,

Bellyebb megy szomorú ’s lassú lépésekkel;

Hát lát már egy kitsinyt vídámabb lélekkel,

Le-festve egy Hollót gyönyörű színekkel.

De míg gyönyörködve Hollóját visgálja,

Nagy Lajos édessen kezd szólni hozzája,

Viszi egy nagy Házba a’ hol úgy találja,

Hogy fényes székben űl az Ország’ Királlya.

Nagy és nemes szívet mutat tekíntete,

Közép-szerű testnél nagyobb a’ termete,

Fejér artzúlatja pirossal festete –

Ő reá egyenes ’s vidám szemet vete.

Tiszta fejér színe magas homlokának,

Hoszszatska nyúlása egyenes nyakának,

Jó széles de módos tsontjai vállának,

Egy igen Felséges Királyt mutatának.

Míg nézi Hunyadi és bámúl reája

Vi’sgálja, ki légyen, tsak-nem el-találja,

Közbe szóll Nagy Lajos: „Vess

A V v-ből jav.

fijam! hozzája

’S találd-el e’ Király kinek a’ formája?”

Ő tsak halgat, nem szóll, Nagy Lajos’ szavára,

Lajos hát így felel gondolkodására:

„Mátyás ez a’ fijad, kinek nem sokára

Királyi-széke leszsz e’ szép Buda’ Vára.

Fiam! mert Fiamnak mondhatlak Tégedet,

Tsak-hogy Te nem tudod Unokám’ létedet,

Így fizeti Isten sok nagy érdemedet,

Hogy Királyjá teszi kedves gyermekedet.

A’ ki édes Attya’ emlékezetére

Ez Házat

Hazát Sajtóhiba, értelemszerűen jav.

építi Buda’ Vár’ hegyére,

’S jó Attya’ nyomdokit nyomja, míg végtére

Ki-terjed nagy híre a’ tenger’ szélére.

Látod-é az ide fel-gyűlt személlyeket?

Mind Király formájú ’s mind nagy embereket,

Ezek mind tisztelni jőnnek e’ gyermeket,

És gyönyörködtetni bámúló szemeket.”

Akkor két nagy ajtók önként meg-nyilának,

A’ mellyeken ketten hogy bé-ballagának,

Egy nagy házban sok száz ’s ezer könyv’ formának

Egymásra rakatott sorait látának.

„Mi ez? bóldog lélek!” Hunyadi kérdezi:

Nagy Lajos a’ látást tehát fel-fedezi:

„E’ sok könyvet öszve mind Mátyás szerezi,

És e’ könyvet a’ te nevedről nevezi.”¹¹⁷

Corviniana Bibliotheca, a’ mellyet az előtt-is, de kivált a’ könyv-nyomtatás fel-találása után, a’ tsudálkodásig bővített, és ékesített Mátyás.

Mennek e’ szobának egy nagy ablakára,

A’ honnan le-tekínt János a’ Dunára,

Hát lát sok szép népet, melly tábor’ formára

Öszve-gyűlt ’s sereglett a’ Duna’ fagyjára.

Nem tűrheti tovább az el-ragadtatott

Öreg álmában-is a’ nagy indúlatot,

E’ látásra ollyan jeleket mutatott,

A’ miket Kapisztrán méltán tsudálhatott.

Mozog, ’s villám láttzik forgani szemében, –

Így kérdezi tovább Lajost örömében:

„Mik ezek, a’ mik itt állanak rendében?

Illyen szép nép lész’-é Mátyás’ idejében?

Ezek, úgy-mond Lajos: míg sok Gróf ’s Bárókkal

Egyet értvén, ’s minden igaz Magyarokkal,

Vesződik Szilágyi a’ viszsza-vonókkal,

Királynak kiáltják Mátyást hangos szókkal.

Ezeknek soksága’, és Nemes hivsége’

Hírével öregbűl Mátyás’ ditsőssége;

’S ollyan híres lészen fiad’ vitézsége,

Hogy rettegi nevét minden ellensége.

Népe közt a’ rendet úgy talpra állítja,

Hogy már győz a’ sereg, mikor ki-szállítja,

Igaz hívségeket azzal-is nagyítja,

Hogy az utólsót-is nevéről szóllítja.

Úgy-é édes fiam! hogy sok érdemednek

Az egek illendő jutalmat engednek;

Hogy nagyítására nagy ditsősségednek,

Illy’ nagy méltóságot adnak gyermekednek.

Vólt-is az égből-is gondom bizonyára

Mindég ez érdemes Unokám’ fiára,

Tudván, hogy e’ gyermek szert tész’ valahára,

Szerentsétlen Attya’ el-vesztett jussára. –”

Ekkor többről kezde János gondolkozni,

’S akarna Lajostól többről tudakozni,

De míg erőlködne nyelvével dolgozni,

Kezd az édes látás múlni ’s el-változni.

Ah! szerelmes Atyám! így kiált magában,

Ne menj-el, maradj-meg e’ végső órában,

Mutass még többeket, kiknek látásában

Gyönyörködve szálljon Unokád sírjában. –

El-bámúl ezekre, ’s mindjárt észre-vette

A’ Pap, hogy az Isten tán meg-jelentette

Néki, eredetét hol, és kitől vette? –

Hozzá szóll, – ’s a’ látást tőle kérdezgette.

„Barátom! a’ beteg így felel szavára:

Tán most beszéllt velem Lajos utóllyára;

El-ragadván engem’ el-vive Budára,

’S szép dolgokat adott lelkemnek tudtára. –

Álom-é, vagy tsalárd képzések valának?

Hogy engem’ Nagy Lajos mond Unokájának. –

Leg-több beszédeink mind arról valának,

Hogy Mátyás Királlya lészen a’ Hazának. –”

Már hát Kapisztrán-is tovább nem tűrhette,

Az öreg betegnek elő-beszéllette,

Kitsoda Hunyadi? ’s ő-is kitől vette,

Hogy Hunyadi Sigmond’ ’s Mária’ szűlette.¹¹⁸

Hunyadi Jánosnak eredetét ritka, vagy talám egy Histórikus sem írja igazán: – mivel a’ Fia Királlyá lett; az akkori irók minden illetlenséget el-mellőztek vólna; kivált azokát úgy tettzik kárhoztatják-is a’ kik ’Sigmond Tsászár Fiának de idegen Aszszonytúl, írták lenni. Hanem az osztán szép, hogy mikor azokat tzáfolni akarják; magok, a’ magok’ írását hihetetlenné teszik; ez lévén leg-föbb erősségek, hogy Hunyadi ’Sigmonddal egy idős lett vólna; mivel Demeter nevű Zágrábi Püspöknél inasképpen szolgált. Demeter pedig vólt Zágrábi Püspök 1375-től fogva 1379-ig, és így kellett vólna Hunyadinak születni, leg-alább-is 1366 ban; és más több hasonló okok; de ha ez úgy lett vólna, e’ szerént Hunyadinak 90 esztendősnek kellett vólna lenni a’ Belgrád’ meg-szálásakor, ’s talám éppen azért nem akarják sok irigyek Hunyadiról meg-ismérni, hogy a’ Belgrádi hartzonn valamit tett vólna; a’ melly pedig mind a’ maga’, mind a’ Kapisztrán’ Leveleiből ki-tetszik; – de ez, ám maradna-is; tsak ez előtt kevéssel fel-is millyen erős ütközeteket tett? Sőt a’ mi nagyobb, Mátyás 1443-ban született Kolosvárt; és így akkor az Attyának kellett vólna lenni 77. esztendősnek. Sőt Ujlaki Miklós, a’ ki alatt (Kapisztrán’ vallása szerént) kezdett katonáskodni; hólt-meg 1470-ben, ez ifjabb tsak nem lehetett Hunyadinál, ha már akkor Kapitány vólt (még pedig cum Dominatu valido) mikor Hunyadi katonáskodni kezdett; és így Ujlaki 104 esztendős korába hólt vólna meg, és mikor Hunyadinak Vajda Társa vólt ’s véle hadakozott, akkor-is vén lett vólna a’ kardra. Hadd született hát Hunyadi 1386-ban Mária Királynétól a’ tömlötzben; (mert a’ mint ha az akkori történeteket jól ki-nyomozzuk ki-sűl; Sigmonddal való öszve-kelése után, mint-egy esztendővel vettetett tömlötzbe Mária) és így 70. esztendős vólt a’ Belgrádi ütközetkor; 57. esztendős korában lett Mátyás Fija, hogy pedig ’Sigmond meg-nem mondhatta az Országnak, ennek sok okai lehetnek; lehetett a’ Cileai Grófi Háznak, (a’ mellyből való vólt a’ második Felesége) sokfelé ágazott, ’s mindent hamar fel-forgatható elsősége, lehetett az-is, hogy már az előtt erős fogadással két-felé-is ígérte az Országot: lehetet ’Sigmondnak maga gyanúsága-is, mivel azután Máriának soha sem lett gyermeke; lehetett attól való félelme-is, hogy az Ország őtet fajtalan életűnek tartván lenni, más valami idegen ágyból származottnak ítélte vólna lenni Jánost, és így halála után, tsak a’ sok zenebona következett vólna.

– Vólt más Hunyadi János-is (lehetett több-is) a’ kiről emlékezik Kis László Király a’ Hunyadi Donátziojában, a’ ki lehetett öregebb ennél, és szolgálhatott a’ Zágrábi Demeter Püspöknél-is. – Ezt hogy így hiddje, senki nem köteles, de én még sem akarnám, hogy akkori álmából fel-serkenvén Hunyadi, az álom hajlékinak éléfánt tsont kapujánn jött vólna éppen viszsza, mint Virg. Aen. L VI v. 896. 897.

„Lajos Unokának úgy-mond nem híjjában

Tart, mert mikor Anyád Horváth’ fogságában

Sínlett az akkori nagy zenebonában

Téged’ a’ tömlötzben szűlt Kruppa’ várában.

De féltvén Horváttól e’ férfi magzatot,

Mária’ szűlése titokba tartatott,

A’ gyermek Buthusnak kezébe adatott,

Ki édes Atyádnak lenni gondoltatott.

Buthus Hadi-tisztje vala Horváth Bánnak,

’S ő vólt őrizője akkorba Kruppának,

Éppen édes Anyád, ’s e’ hív Katonának

Terhes felesége együtt vajódának.¹¹⁹

Buthus’ felesége Ersébeth, éppen akkor szűlt egy Leány gyermeket.

Buthus Királlyához hív lenni szeretett,

És szép kérésekkel könnyen rá vétetett,

Hogy téged’ fel-válalt ’s ollyan színt tettetett,

Hogy őnéki kettős gyermeke szűletett.

De mivel mutattál ollyan tekíntetet,

Hogy Horváth Bán könnyen reád ismérhetett,

Meg-kerűli Buthus Pál Olasz nemzetet,

Kit Lajos Zagrábba Pűspöknek tétetett.

’S annak hűségére ajánla tégedet,

Ki ugyan Anyádra nem rég’ fenekedett,

De mikor meg-látta nagy tekíntetedet,

Meg-lágyúlt, és titkon őrzötte lelkedet.

Az a’ Pál ez, a’ ki Horváth’ unszoltára,

Rómába útazó színt vévén magára,

El-ment Neápolyba Károly’ hívására,

A’ kit a’ pártos nép várt a’ Koronára.

Nem merte mondani Buthus Máriának,

Mitsoda jó szállást szerzett a’ Fijának,

Mert nehezen esett az édes Anyának

Tsak neve-is Pálnak a’ Bán’ Barátjának.

Hanem úgy színlette, hogy Erdélybe mégyen

Hol bátorságossabb nyúgodalma légyen,

Hogy vagy az ő fejét ne találja szégyen,

Vagy a’ Bán Jánosonn új tsúfot ne tégyen.

Rá állott Mária a’ Buthus’ szavára,

’S nagy kíntsel botsátja Erdélyi útjára,

’Sigmond jegy-gyürűjét adja utóljára

Jánosnak, e’ dolog’ bizonyítására.

Pál hát meg-gondolván mind azt ő magába’,

Melly jól tett ő véle Lajos hajdanába’,

Félt veled maradni e’ zenebonába’,

Veled és Buthussal el-szökött Rómába’. –

Mária Buthust, el-alig eresztette,

Tsak hamar ezt a’ bal de hamis hírt vette;

Hogy a’ szökött Buthust Horváth meg-fejtette,

És két gyermekével együtt meg-ölette.

Róma nagy örömmel fogja a’ gyermeket,

Rendel, de titkossan Papi embereket

Kik, ha látják szűnni e’ zúgó neszeket,

Tűstént hírűl vigyék Rómába ezeket.

Hét esztendő múlva hogy meg-halálozott,

Az Anyád, a’ Haza még jobban habozott,

A’ sok szív közt, egy szív alig találkozott,

’S mind az édes Atyád ellen hadakozott.

Egyszer hírűl hozzák vesztedre Rómába,

Hogy bízván az Öttse Venczel’ óltalmába

Atyád, azt igérte néki szorúltába,

Hogy ő légyen Király utánna Budába.

Ekkor minden kedvét Róma el-vesztette,

’S gyakor levelekkel mind arra kisztette,

Hogy jőjjön Rómába ott van egy-szűlötte,

A’ ki következik Királynak helyette.

De vagy nem értette ezt az ízenetet,

Vagy pedig már minden reménységet le-tett,

A’ mint-hogy mind addig nyúgta nem lehetett,

Míg Borbálájával öszve-nem köttetett.

Akkor óh Nagy Vezér! jól juthat eszedbe,

Hogy egy gyűrűt adott a’ Pápa kezedbe, –

El-kűldött hogy jőjj-el szűlette-főldedbe,

Ha belé szeretne ’Sigmond személlyedbe.

Tudod már a’ többit – de mi tartóztatta

Atyádat? hogy mind ezt tudtára nem adta

Hazádnak, nem tudom: de ki gátolhatta?

Ha a’ gondviselés ezt úgy igazgatta. –”

Hunyadiról vérrel elegyes tseppekkel

Tsorog az ízzadtság szapora kőnyvekkel,

De mit tsinált vólna a’ már meg-lettekkel?

El-szenvedi mind ezt meg-nyúgott lélekkel.

’S hogy ezt Kapisztránnak verhesse fejébe,

Hogy ezért semmi seb sintsen a’ szívébe:

Szóllíttatja Mátyást: ki-jővén elébe,

Így szóll Kapisztránnak jelen-lételébe.

„Fiam? a’ mit egyszer tettél én érettem,

Jól-lehet tartoztál, én érdeműl vettem,

Lászlót a’ bátyádat már Bánná tétettem,

De néked mind eddig semmit sem fizettem.

Nem-is lész’ már nékem arra tehetségem,

Hogy még szerentsédet fel-érje vénségem:

Mert mind arra mutat terhes betegségem,

Hogy lész’ már énnékem nem sokára végem.

Ímé hát jó Atyád’ tanátsa ’s áldása

Lészen jó-tétednek meg-jutalmazása, –

Hív vóltál, hív-is légy, ’s hív szíved meg-lássa,

Hogy ne légyen ennek roszszra változása.

Én alatsony sorsból látd, mire jutottam,

Hogy nyóltz esztendeig mint-egy Királykodtam,

Azzal, hogy hűségem’ mindég meg-tartottam,

Néked-is fő póltzra jó útat nyitottam.

Lehet az Országnak ollyan változása,

Hogy még te-is lehetsz, mint én, Király’ mássa,

Lehet hát a’ Király’ szabad választása

Miatt nagy terheknek válladonn forgása.

Meg-emlékezz akkor Atyád’ e’ szavára,

’S e’ bútsúzó lelkem’ végső tanátsára,

Hogy menj ugyan a’ tűz’ tsilapítására;

De ha lehet kardot ne vonj a’ Hazára.

Ha lésznek ollyanok, mert könnyen lehetnek,

Kik a’ Királyságra téged’-is kísztetnek,

Tsak úgy engedj, ’s akkor hidj az ígéretnek,

Mikor a’ Királyi-székbe fel-űltetnek.

Virtussal ékesítsd minden elsőséged’,

Hogy tudjanak mások mért betsűlni téged’;

De vagy nagy lágyságod, vagy nagy keménységed

El-ne óltsa tőlem kapott ditsősséged’.

Könnyen motsok esik a’ tiszta fejérben,

Sok nézi azt, a’ ki fent űl nagy szekérben:

Hamarébb ki-tűnik a’ bűn a’ Vezérben,

Mint alatsony sorsú, vagy köz nemes vérben.

Lágy nem vagy, valóban egy Vezér’ fiának

Rút-is vólna lágynak lenni, vagy tunyának;

A’ kevélységnek-is minden ostromának

Hogy ellene-állhass, engem’ tégy példának.

Ha Isten fő póltzra fel-emel tégedet,

Ember társaidhoz úgy mutasd szívedet,

Hogy le-ne vetkezzed emberiségedet,

Mikor fent-héjjazni engeded lelkedet. –

Ha szűletésünk-is, valamint halálunk

Egy-forma, úgy Királyt egyet se találunk,

Miért Király hát az, a’ kit mi szolgálunk?

Azért, mert ő mostan szerentsésebb nálunk.

Úrnak, vagy szolgának senki sem szűletik,

Azért, hogy az Attya annak neveztetik,

A’ szerentsés pedig alig ítéltetik

Bóldognak, mind addig míg nem el-temetik.

Polikrates, a’ ki bóldognak mondatik,

Nem sokára tsúfúl fel-akasztathatik:

Krézus, ki leg-első gazdagnak tartatik,

Rabbá lenni, ’s égni parantsoltathatik.¹²⁰

A’ Lutziánus’ beszélgetésiben, mikor Merkurius Káronnak mutogatta itt a’ felsö Világonn Krézus’ gazdagságát, és annak Szolonnal való beszélgetéseit ketten halgatván, Merkurius annak a’ Krézus’ bóldogságának siralmas végit-is meg-beszélte vólna; a’ pokolbéli Káron mosolyogva ezt felelte: Oh nagyon nevetséges dolog! [A bóldogságának szó bóldgoságának alakban szerepel; em.]

Czirus, kitől Krézus tűzre ítéltetett,

Rabjánál bóldogabb nem soká lehetett,

Egy Scitha Aszszonytól feje vétettetett,

’S a’ bóldog fő véres

Vezér A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

tömlőbe vettetett.

A’ színes bóldognak bóldog esztendeje,

Tsak a’ szerentsének játék-néző helye,

El-fordúl a’ jádzi szerentse’ tengeje,

’S a’ fent-űlt kevélynek le-hanyatlik feje.

Kivált a’ Magyarok, kik vérrel szerzettek

Országot, és Királyt magok önként tettek,

Nem tsuda, ha annak fog-hegyen engedtek,

Ki erőszakkal lett fővé ő felettek.

Mint ama’ Szaturnus’ arany idejébe

Szabad Úr mindenik maga megyéjébe,

’S tsak azt tudja híven tisztelni szívébe,

A’ kit maga űltet Királyi-székébe –¹²¹

Mivel a’ látásban úgy értette Hunyadi, hogy egy kis erőszakkal esik-meg Mátyásnak Királyjá létele; mind ollyanokat akar fejébe verni, a’ mik a’ tsendességre sokat használnak: a’ többek köztt a’ Fő Rendeknek meg-betsűlését; és hogy ebben szavát nem fogadta az Attyának, elég kárát-is vallotta Mátyás. – Igen nehéz Hunyadinak úgy intézni tanátsát, hogy a’ Királyságra menendő embernek szóljon, azonba még-is egészszen tudtára ne adja Mátyásnak, a’ ki külömben-is heves vérű Ifjú vólt.

Tsak a’ Király a’ fő, itt elsők nintsenek,

Szabadsággal bírnak egy-formán mindenek,

’S ha a’ több tagoknak egy támad ellenek,

Már minden szegletek öld-meggel zengenek.

Úgy igazgasd azért szívedet és szádat,

Hogy szolgáddá ne tedd Nemes Társ-szolgádat;

De példáúl tévén öreg hív Atyádat,

Királyodhoz hív légy, szeresd a’ Hazádat.

Ha leg-főbb tisztséget viselsz a’ Hazába,

Gonoszt ne gondoljon szíved ő magába:

Leg-szebb jel a’ szolgák’ hív társaságába,

Ha leg-több hűség van a’ leg-főbb szolgába.

Lehet ám másnak-is, ha nékem lehetett

Úgy viselni magát, ’s ollyan tekíntetet

Mutatni, hogy mások mind a’ tiszteletet

Meg-adják, mind kőltsön a’ szép szeretetet.

Keveset szólj, ’s addig ne mozdítsd nyelvedet,

Míg meg-nem kérdezed előre eszedet;

Mert a’ gondolatlan, ’s néki ereszkedett

Nyelv természetedről el-árúl tégedet.

Jobb ’s szebb meg-esmérve hallgatni másokat,

Mint beszéllni mérték ’s erő nélkűl sokat;

Nézz-el bár akármelly okos Királyokat,

Ezzel leg-könyebben tartják-fenn rangjokat.

Ha nagy dolgot akarsz elő-mozdítani,

Két három tanátsot jó meg-szóllítani;

De egyikre sem jó hírtelen hajlani,

Sem akármellyknek-is ellene-mondani.¹²²

Ebben már nagyon szavát fogadta Mátyás az Attyának; – történt ez 1456-ban, mikor Mátyás 13. esztendös vólt.

Főzze-meg mindnyáját a’ szív jól magába,

’S jól meg-nézze, nints-é

mints-é Sajtóhiba, em.

akadály dolgába?

Meg-látja, tsak gyorsan menjen a’ munkába,

Hogy a’ készűlettel nem késett útjába.

De a’ ki dolgába nem néz jól beléje,

’S friss kéz a’ nagy szívnek nem járúl melléje,

Ez ám soknak ama’ panaszos veszélye,

Nagy Vezér ez, úgy-mond, de nints szerentséje.”

Szólna még, de gántsot vete már nyelvének,

Forró melegsége fel-gyúlladt vérének:

Kapisztrán, és László mellé le-űlének,

S e’ bőlts beteg felett sírva kesergének.

HATODIK

VAGY

KIS LÁSZLÓ KIRÁLY’

Függő petsétes Levelének Diplómájának egy darabja, mellyet adott HUNYADI JáNOS-nak, a’ mint azt Pray a’ maga Históriájába Annal. L. II. Deákúl bé-iktatta; Magyarúl illyen formán esik.

Hogy ez a’ Hunyadi János, már ’Sigmond Tsászárnak, a’ mi Ditsősséges Nagy-Atyánknak uralkodása alatt, a’ maga Ifjúságának idejét dítséretes hajlandóságokkal tőltötte-el; a’ mellyekben már-is meg-ért elmét, és meg-élemedett Férjfiúhoz illő méltóságot mutatván; azon vólt, hogy a’ mit sokan mások’ segíttségével, ’s magok’ eleinek Nagyságával tettek magokévá; ő arra maga fáradtságával, jeles tselekedeteivel, nagy elméjével, fáradhatatlan vóltával léphessen reá. Azt tartván a’ ditsősség’ leg-szebb nemének, ha valaki az utánna következő maradéknak hírt-nevet szerez, és a’ méltóságra útat nyit. Ifjúságát dítséretesen tőltvén-el, testét az erőssebb munkákhoz, és a’ Katonasággal járó nyughatatlanságokhoz szoktatván, ’s ezekre magát alkalmatossá tévén, következendő nagy tselekedeteinek fundamentomot vetett; ’s jó előre azoknak bizonyos jelét adta, és Nagy Lelket mutató erkőltseivel, mint meg-annyi gráditsokkal, a’ méltóságokra, tisztségekre, és a’ ditsősséges hírre-névre meneteles útat készített magának; a’ mint-hogy, mint nagy szívű Katona, és vezérségre méltó Vitéz, már akkor a’ Királyi Katonák közzé számláltatott, és nem sokára titoknokságra-is méltóztattatott, a’ hol hiba nélkűl valo hűséggel, és készen fel-áldozott engedelmességgel szolgálta a’ mi fent említett Nagy-Atyánkat; mind a’ Tsászári Méltóság’ dolgában, mind a’ maga Tseh-Országi jussainak viszsza-nyerése végett tett útazásiban. Más minden dolgaiban, és had-viseléseiben-is mind halálig hűséges és fáradhatatlan szorgalmatossággal vólt mindenkor mellette; a’ kinek Tisztessége’ kedvéért, sokszor feje’ veszedelmével-is hadakozott; a’ mellyekért nála ollyan kedvességben vólt, hogy kűlönös Királyi szeretetre méltónak ítéltetett és esmértetett lenni. A’ mint ugyan azon Nagy-Atyánktól az ezen Országban lévő méltóságoknak első gráditsára fel-is emeltetett, és fellyebb-is méltóztattatott vólna, ha említett Nagy-Atyánk meg-nem hólt vólna. De helyébe űlvén a’ Nagy Méltóságú Hertzeg Albert, hasonlóképpen Római és Magyar Király, a’ mi bóldog emlékezetű Édes Atyánk: a’ fent nevezett János, a’ maga már régen el-kezdett szerentsés szolgálatját, több érdemekkel tetézvén, és azon mi Atyánknak hűséges szolgálatjában, és had-viseléseiben-is, a’ mellyeket mind a’ Tseh-Országi pártosok ellen, mind a’ Törökök ellen mindenkor ditsősséges ki-menetellel folytatott, (az Atyánk) most okos Tanátsos’, majd erős hadakozó Tiszt’ Hívatalt viselvén, ollyan fáradhatatlan és hasznos ember vólt; hogy őtet az Atyánk a’ Katonai (vagy Nemesi) karbúl Ország’ Bárójává és Szerényi Bánná tette, a’ melly nagy Bárói méltóság. A’ mikor a’ Törökkel, a’ ki akkor azon széleken valóban alkalmatlan vólt, ditsősséges ütközetet tett ő, és a’ másik Hunyadi János, a’ ki ennek vér-szerént való Nemes Attyafia, és erős serénységében párja ’s társa vólt. Kik-is azon ütközeteket mindenkor győzedelmesen végezték. Ezután a’ mi édes Atyánk-is, a’ mint Istennek tettzett korán meg-halálozván, melly miatt a’ mi gond-viselőjétől meg-fosztatott Magyar-Országunk, mi-is még akkor rész szerént gyenge gyermekségben, rész szerént más’ nevelése alatt lévén, belől sok ellenségek között habozott; kívűl pedig a’ Török’ kegyetlensége miatt sok veszéllyekben forgott; mivel a’ Törökök a’ mezőket pusztították, majorokat rablották, a’ lakosokat a’ nemnek és időnek minden meg-kűlömböztetése nélkűl vagy üldözték, vagy rabúl el-vitték, és a’ mi Magyar-Országunknak alsó részét tsak-nem a’ Tiszáig, más felől pedig Tót-Országnak tsaknem közepéig, szánakozásra méltó módon vagy el-pusztították, vagy el-foglalták; és már úgy annyira meg-erőtelenítették, hogy tsak a’ foglalás hijjával láttattak lenni; fent említett Hunyadi János azon idő közben Erdélyi Vajdává, Temesi Gróffá, Nandor-Fejér-várnak, és az Ország’ más alsóbb részeinek Kapitánnyává tétetvén, ezen hívataloknak méltóságát maga érdemivel ditsősségesítette, és ezen ő Felsőségének kezdetét győzedelmes hadakozásoknak áldozta-fel. Mert először-is győzedelmes hartzal Szerviában (Rátz-Országban) Belgrádhoz közel a’ Török Vajdát (a’ ki akkor Szendrő Várát és egész Szerviát el-foglalván bírta) meg-verte; azután pedig, midőn kevés idő múlva más Török sereg, melly már a’ miéinkenn egy-nehány ízben vett győzedelmekkel, és sok katonasággal kevély vólt, ’s új ditsősségre vágyott, a’ mi Erdély-Országunk’ vídékjébe szokott kegyetlenséggel, embereinknek ’s azoknak jószágaiknak el-rablása végett bé-ütött vólna; az említett János Vajda az azon vídéken lakozókat maga mellé vévén, erős Vezérként tüzessen öszve-ütött véle, és a’ hartznak mind két részről lett nehezedése között ollyan dítséretesen meg-vítt az ellenséggel, hogy maga azoknak Vezére Mizetbég, Mezettel a’ maga Vitze-Kapitány Fiával meg-ölettetvén, a’ viszsza-nyert ’sákmányt maga’ és Fija’ el-estével pótolta. Minden népe pedig, ki meg-ölettetett, ki el-fogatott, némellyek de igen kevesen szaladtak-el. A’ mellyből az a’ haszna lett az Országnak, hogy a’ Havas-Alfőldi és Móldvai Vajdák, kik még a’ mi Eleinknek idejében a’ szent Koronától el-pártolván a’ Török alá adták magokat, akkor rész-szerént tanátsára János Vajdának, rész-szerént a’ tőle való felelemtől kénszeríttetvén, ismét minden bírtokaikkal egygyütt ezen Ország’ hűségére ajánlották magokat, hajdani hűséges szolgálatjokat nékünk mind ez ideig meg-tévén. Mellyek így menvén véghez, még jó divatjában vólt ez nem régi szerentsés tselekedeteinek híre, mikor e’ nagy érdemű Férfiúnak ezen nevezetes dolgainak kezdetét, más ditsősségesebb és sokkal nagyobb dítséretre méltó, ’s mind örökké emlékezetben maradandó győzedelme követte. Mert midőn a’ Törököknek Ura, a’ most említett veszedelmét a’ maga népének nem szenvedhetvén, és minden erejéből meg-akarván boszszúlni, a’ maga hatalma alatt valókból nyóltzvan ezer embernyi erőt vervén-öszve, a’ mint ezt bizonyos tudósításból tudjuk; a’ maga Basája’ és akkori leg-főbb hely-tartója’ vezérlése alatt azt fegyverrel és nagy számmal fel-készítené, ’s már a’ Basa a’ Havasokon túl vezérlené, és azt már tsak-nem egészen el-pusztítván, sok embert és jószágot el-rabolna, ’s úgy igyekezne, hogy innen egyenesen Erdélyben mennyen prédálni; fent említett János Vajda öszve-szedvén a’ lakosokat, a’ kiket kaphatott, a’ sok ellenséget noha ő annál kevesebb számú néppel vólt, annak a’ térségnek széléig nyomozván el-szánta magát, hogy vagy meg-haljon, vagy győzedelmet végyen. Itt már lehetett látni az ő hadi okosságát, erejét, és tábori serénységét, mert úgy tartván, hogy jobb az ellenségen rajta ütni, mint azt várni, hogy ő kezdjen hartzot, kemény, nagy, és az ő erejét sokkal fellyűl-haladó ütközethez fogott, a’ mellyet okosan folytatván, és szerentsésen el-is végezvén, örökös dítséretre méltó győzedelmet nyert, a’ mellyel mind a’ Magyar Nemzetnek hajdani ditsőssége és híre helyre állott, mind pedig az ő nagy Neve ezen tselekedetéért mindenütt el-híresedvén, az, hogy ő dítséretesen emlegettetett, néki egy igen felséges győzedelmi pompa gyanánt esett. Mert a’ temérdek ellenség’ sokasága meg-szaladván, a’ meg-öletteknek és fél-hóltaknak engedte a’ tágas tsata’ hellyet, fent hagyván a’ maga szánakozásra méltó hadi veszedelmének el-felejthetetlen emlékezetét, az ellenségnek igen sok Fő rendjei rabúl estek, nékünk pedig feles kintset, ’s drága tábori eszközöket ’sákmányúl engedtek köz-osztályra. Illyen szerentsés győzedelmekkel néki bátorítván magát ez a’ nagyságos Férjfiú, és egygyik nagy tselekedetét másikkal tetézvén; azután nagyobb, kőltségesebb, és válogatott Katonákból álló sereget gyűjtött, a’ mellyel Serviánn vagy Rásciánn és Bulgáriánn által Románia’ széléig bé-menvén, a’ mellyeket a’ Törökök’ Ura már régtől-fogva el-foglalt és bírt. Sófia városát, és más sok kerített és kerítetlen városokat, és tsak-nem az egész térséget, az útálatos nemzetnek lakó-helyét tűzzel vassal pusztította. A’ melly útjában gyakor, de kivált hat hartzonn nyomos győzedelmet nyervén, az ellenségtől kapott temérdek emberből és vagyonból álló ’sákmánnyal rakottan, kár nélkűl hozta-viszsza hadi-seregét, az ellenségnek sok zászlóit el-fogván, a’ mellyek a’ Budai B. Szűz Mária’ Templomában az ő örök emlékezetire a’ jövendő százakban-is fenn-fognak függeni, mint ennyi hadi győzedelmeknek ditsősséges emlékeztető jelei, A’ honnan következett, hogy maga a’ Tőrökök’ Fő Ura meg-ijedvén, egész Rátz-Országot, melly ennek az Országnak része, az abban épűlt várakkal, a’ mellyeket hajdan el-foglalván régen bírta kúltsait, Méltóságos György Hertzegnek, Rátz-Ország’ Despotjának, a’ mi Országunk’ hűséges tagjának kezébe viszsza-adta, a’ ki azt az Ország’ nevével, és parantsolatjából viszsza-vette, és mind ez ideig békességben és hűségesen bírja. Boszniának Királlya-is azon okból hajdani engedelmességre, mellyet meg-tagadott, viszsza-tért, és abban mind eddig meg-maradt. Minek említtsünk sokat? ezen érdemeinek ditsősségével, ennyi virtusainak hírével, midőn a’ nevezett János Vajda, nem tsak az Országbélieknél kedvességet, hanem a’ meszszevalóknál és idegeneknél-is esmerettséget kapott, nem sokára a’ felsőbb méltóság’ székire hágott, és a’ mi az ő dítséretét tetézi, minden Papi Rendnek, Báróknak, és Fő Rendeknek meg-egygyezésekből és kűlönös szeretetekből, a’ mi távol-létünkben, és a’ mi nevünk alatt, egész Magyar-Ország’ Elől-járójává és Gubernátorjává tétetett. A’ melly hívatalban melly igazán, tökélletesen, és erősen igazgatta, és bírta a’ mi nevünkel az Országot, és millyen szorgalmatosan viselte illy’ nagy Országnak terhét, bizonyítják erős tselekedetei, és munkái mind a’ Török ellen, mind a’ belsö zenebonának le-tsendesíttetett mozdítói ellen, és kiváltképpen két bizonyos igen tüzes hartzot, a’ mellyet azután sok néppel, és nagy kőltséggel indított, és a’ maga jelen-létével ’s egész hatalmával kezdett a’ Törökök’ Ura, annak Országának közepette bátor serénységgel vitt-véghez. A’ mellyekben noha az Istennek titkos ítéletiből, a’ ki gyakran meg-engedi, hogy a’ maga hívei, az ő Szent Neve’ káromlóinak lábok alá tapodtassanak, az ő szerentséje mostohának mútatta-is magát, és sok jeles vitézek el-húllottak, mindazonáltal két annyi kárral fizetett mindenkor az ellenségnek, a’ kiknek-is siralmas ki-menetelek történt. Méltán járúlhat ezen Férjfiúnak dítséretei közzé az-is, hogy kétszeri szerentsétlen esete után-is, sőt a’ veszedelmekben, a’ mellyekben nem tsak sok kedves Attyafiait, barátjait, és hozzá tartozóit a’ hadi veszedelem miatt el-vesztette, hanem tulajdon véréből-is sokat ki-ontott, hogy vagy kedvét el-ejtette, vagy bátor serénységében alább-hagyott vólna, soha sem tapasztaltatott. Sőt ez az erős Férfiú nagy bátorságú és felséges elevenségét igen nagyon meg-tartván, maga okossága által abból a’ rabságból, a’ mellybe a’ most említett két hartz közzűl az utólsó után belé-esett, ki-szabadúlván, a’ maga’ és Hazája’ bóldogságát helyre-állította. Nem tsak a’ kűlső gonoszokból ragadta-ki az Országot, hanem belől-is tsendességet tsinálván azt tselekedte, hogy az egész Nemzettség, és Magyar-Országi Közönséges-társaság el-oszolván és el-nyomattatván a’ Haza-fiak között való hartzok és belső háborúságok, a’ mellyek miatt ezen Nemzetnek az ő eránta való kedve, és indúlatja meg-tsüggedt; egyszerre minket maga természet szerént való Urának és Királysága’ örökössének lenni meg-vallott, fel-vállalt, és meg-ismért. Így a’ fent nevezett János Gubernátor azt az Országot nékünk, és a’ mi nevünk alatt állandó hűséggel meg-tartotta, és ezen állhatatosságában a’ számtalan hadak’ zűrzavarjainak ellen-állási között-is meg-maradott. Utóllyára Magyar-Országot azoknak a’ határoknak, mellyeket régen Országunk el-vesztett, viszsza-nyerésével, jobban meg-bővítve, és a’ hitetlen Törökök’ bírtoka felé sokkal kijjebb terjesztve, mint a’ fent nevezett Nagy és édes Atyáink’ idejében vala; Felségünknek hűségesen által-adta, hogy azt kívánt békességes tsendességben igazgathassuk. A’ melly, hogy nyilvánságosan meg-valljuk, vagy egyedűl, vagy nagyobb részint az ő serénységével, szorgalmatosságával, és hadi mesterségével tartatott-meg. Hogy azért ez, az ennyi érdemes tselekedeteivel igen jeles Férjfiú, a’ kinek a’ leg-nagyobb dítséretet sintsen

szintén A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

érdeme felett, és a’ ki ennyi ditsősséges dolgai közben, sok a’ maga és magáéi’ véreket ontotta-ki, a’ mi ő hozzá való jó-vóltunkat meg-érezhesse, és ettől-fogva láthassa a’ mi jó-akaratunknak ő hozzá való hajlandóságát, mellyeknél jövendőben még-nagyobbakat fog-tapasztalni; minden ezen Országban lévő Papi Fő Rendeknek, Ország’ Báróinak és Nemességnek, kik Pesten öszve-gyűltek, és az egész Országot ábrázolják (repraesentálják) előnkbe ezért a’ Férjfiúért nyújtott, és ennyi sok érdemeinek elő-számlálásával tetézett könyörgésekre, előre jól meg-gondolván, tellyes meg-egygyezésből, meg-határozásból, egész meg-nyúgovással, minden személyre való tekíntet nélkűl, őnként, azt az ideig tartó Gubernátori méltóságát, mellyet eddig méltó érdemeivel, meg-határozott ideig viselte vala, más örökösebbel fel-tseréljük: azon Hunyadi Jánost, annak fiait, és azoknak minden maradékit, Besztertze’ Városánn, és kerűletinn, (Districtusánn) és a’ hozzá-tartozó környékenn (appertinentiáinn) mellyek az Erdélyi vídékinn vagynak, örökös Szabad Nagy Grófokká; az emlitett kerűletet

keűletet Sajtóhiba, jav.

pedig örökös Vármegyévé; a’ mint régebben a’ mi Bétsi Városunkban fényes Királyi székben és őltözetben lévén, és mellettünk lévén a’ mi számos Vezéreink, és Márk-Grófjaink, és a’ mi egész Tanátsunk, meg-tartván mind azok rend-tartásokat, (tzeremóniákat) a’ mellyeket az illyenekben meg-tartani szükséges, pompássan neveztük, tettük ás állattuk (creavimus) úgy most újjobban-is, már a’ mi Magyar-Országunknak határinn belől lévén, a’ mi Királyi hatalmunknak tellyességéből nevezzük, teszszük és állatjuk, és ugyan azon János Grófot, annak Fijait és maradékit, de a’ nevezett Vármegyét-is a’ Vajdáknak, és akármelly Bíráknak ’s törvény-szolgáltatóknak bírósága alól, és hatalma alól ki-vévén, a’ felettek-való törvény-tételt, magunknak, Nádor-Ispányunknak, vagy Országunk’ Bírájának tartjuk, meg-határozván, hogy maga János Gróf, a’ fijai és minden maradéki veres viaszszal, a’ mellyel mint Nagy Grófi méltóság’ jelével szoktak élni, és más minden kegyelmekkel, tisztségekkel, jussokkal, és szabadságokkal, mellyekkel más Szabad, Nagy, és örökös Grófok (Fő Ispányok) törvény, és szokás szerént élnek, éljenek, és bírjanak mindég, és minden időben, el-fogván azon János Gróftól, maga személlye’ és minden maradéki’ nevében az illyenkor; a’ mi, és mi utánnunk következő Magyar-Ország Királyjai’ hűségére és engedelmességére le-tenni szokott hitet, vagy esküvést.

ugrás a szövegforráshoz

A’ LÉLEK
HALHATATLANSÁGA
FELÖL VALÓ
GONDOLATOK
A’ MINT AZOKAT ÉDES ATYJA’ HALÁLAKOR SZOMORÚ
SZÍVVEL RENDBE SZEDHETTE
HORVÁTH ÁDÁM.

Elég lészen az énnekem; ha meg-némítom a’ józan okosságot; úgy, hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát elöttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni, hogy a’ vagdalózó, és tsúfolódó elmét el-halgattassam.

Yung.

PÁPÁN

Nyomtattatott STREIBIG JO’SEF Betüivel. 1788-dik Esztendöben.

FŐ TISZTELENDŐ

TUDÓS

SZATHMÁRI P. ISTVÁN

ÉS

HALÁSZ JOSEF

URAKNAK

A’ HELV. CONF. LÉVŐ EKKLÉSIÁK’ SUPERINTENDENSEINEK

AJÁNLJA

HORVÁTH ÁDÁM

FŐ TISZTELENDŐ URAK!

Brovne írt Religio Medicit az orvosoknak. – Alig

Az A a-ból jav.

ha kéntelen nem vólt vele – jót írt e’ vagy nem? én nem vítatom. – Ti jobban tudjátok.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Most a Mathesist tsak a’ főld-színt gyakorló, de a’ felettünk valókat-is tudni kívánó és óhajtó, egy valaki, ajánl a’ Ti kezetekbe egy Verset; mellyből jó formán ki tettzik: mit hisz ő? és mit hihet egy Mathematicus, a’ kit a’ maga tudományja leg-erőssebben ösztönözhet arra; hogy jó Keresztyén legyen. – Jót írt-e vagy nem? Ti meg-ítélhetitek. – De hát ő-is kéntelen vólt e vele? – Valóban – némely részben.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Leg alább egy bőlts és holtig tisztelendő hajdani Tanítómnak, a’ ki elött gyermekségemnek bolondsági, és nagyon szabad szárnyakonn repdeső képzelődesi; és egy hozzám példátlan jó szivűséggel viseltető jó akarómnak; a’ kinél a’ rólam való némelly bal ítélet tételek hallása; talám hitelemet-is, vagy hitemet némü némüképpen gyanúságba hozhatták: tartozom meg-mutatni mind azt, hogy a’ jó kéz, ’s jó mivelés után nem gyümöltsözöm bogáts kóróval; mind azt, hogy egy különös barátsági szeretetre nem tesz engemet méltatlanná az én tudományom, vagy értelmem; mint jó hit, jó vallás tétel, jó vallás. – De mitsoda Gyanús ki-jelentések ezek? – Oh! de hát a’ Bőltsekedés nem-de-nem annyira meg-bolonditotta-e a’ szeme nyílt világot; hogy már nem tsak a’ fél-tudósok Naturalismusra vágynak; hanem a’ Tudatlanok-is mindjárt bőltseknek tartják magokat; ha nem úgy hisznek, mint a’ Keresztyén. – És már éppen e’ miatt-is; nem kéntelen-e vele egy jó Keresztyén; hogy igyekezzen a’ mint ereje engedi a’ szédelgő fejekből ki-verni a’ kételkedést; mikor már ma hólnap a’ Predikáló székből-is kéntelen leszsz a’ Pap erősségekkel mutogatni, hogy van Isten, van fel-támadás, van Menny-ország. De még is úgy tettzik mintha el-vádoltam vólna magamat előttetek, Nagy Tiszteletű Tudósok! – De most mindjárt jobban el-vádolom. – Mikor Tőled kedves Tanítóm! Az eredeti bűnnek a’ lélekre-is által származhatásáról bőlts beszédeket hallottam; de a’ véges elmének, ’s romlott értelemnek tulajdonságához-képest, a’ sok szép erősítő okok, ’s tsalfa ellenvetések után Te-is kéntelen vóltál így kiáltani fel: O Báthós! Én a’ meg-foghatatlant, bóldogtalanúl, lehetetlennek gondolván lenni; válagattam a’ sok Systemában, és még-is mindég tudatlan maradtam: utoljára, de már későn, hogy hitetlen-se legyek, még-is azomban meg-foghassam a’ mit hiszek; a’ Materialistákkal azt kezdettem hinni: hogy test az a’ gondolkodó valóság ’s mivel már ezen értelmemet, hajdani kegyes Tanítómnak ki-nem jelenthettem; ollyan ortzátlanságra vetemedtem, hogy előtted kezdettem, én Jó-akaró Nagy Tiszteletű Nagy Uram! erősíteni, és magyarázgatni; hogy a’ Keresztyén Vallással jobban meg-egyezne azt hinni, hogy a’ Lélek test természetű, mint azt hogy részetlen. ’S azomban magamat tökéletessen el-hitettem a’ felől, hogy én jó Keresztyén vagyok: az erről szüntelen való gondolkodás utoljára arra vitt; hogy édes Atyámat kénszeriteném arra, hogy a’ Szent Irásból (mellyet én-is mindenkor Szentűl hittem Isten beszédének lenni) muttassa-meg ki-fogás nélkűl való expressioval, ki-mondással, azt: hogy a’ Lélek Ens simplex, részetlen valóság. – De a’ ki vólt az én lételemnek nemző oka, a’ Természetből úgy meg-győzött engemet; hogy lehetetlen vólt tovább kételkednem. És ez okozta azt hogy az én jó Atyám’ halálakor írjam-le igaz gondolataimat, és tsekély írásomat egyenesen Ti nektek ajánljam.

anjánljam Sajtóhiba, em.

–

Ha hijjános az én írásom, engedjetek meg a’ homályos értelemnek, melly minden emberben hibás – ha kevés: nem vólt időm, sem eszem, egész Theologiát írni. – Ha

A H h-ból jav.

nehéz értelmű, és öszve viszsza való a’ munka: szomorú szivbűl kőlt. – Ha a’ nevezetek, ki-mondások hibáznak, és két helyen, két külömböző dolgot jelentenek: – Magyarúl írtam, Deákúl tanúltam pedig – ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik el-tudják érteni. – Hogy pedig valamelly halotti Peroráczio forma ez, a’ mit nektek dedicalok ajánlok

A szó után pont áll; értelemszerűen töröltük.

– ollyan Tudósoknak ajánlom, a’ kik a’ bóldogúl meg-halást leg-nagyob mesterségnek tartjátok.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Légyen hát a’ Ti Tudós nevetek, ’s tagadhatatlan érdemetek, szegény irásomnak takarója – az én írásom pedig, és ajánlásom, hozzátok való Tiszteletemnek Záloga.

O quam contempta res est homo, nisi supra humana surrexit.

A surrexit helyén se erexerit áll, jav.

Seneca.

Non potest per rationes mechanicas, quippe per figuras & motum Cogitatio explicari, – Hoc itaque in Substantia simplici, non in composita seu Machina quaerendum.

Leibnizius.

– – – Sic

Si em.

cum compage soluta

Saecula tot mundi suprema coëgerit hora

Antiquum repetant iterum chaos omnia –

– – – totaque discoros

Machina divulsi turbabit foedera Mundi

Lucanus.

Cum venerit

venerit helyett veniet szerepel, jav.

dies ille, qui mixtum hoc Divini Humanique secernat: corpus hic,

hic helyett hoc szerepel, jav.

ubi inveni relinquam;

relinquam helyett reliquam szerepel, jav.

ipse mediis

mediis helyett me Diis szerepel, jav.

reddam. Per has mortalis aevi moras, illi meliori vitae longiorique proluditur.

proluditur helyett praeluditur szerepel, jav. A mondatból a vitae szó hiányzik, pótoltuk.

Seneca Epist. 102.

Cum jam prope est, ut quis moriturum se putet, tunc metus eum, & Solicitudo subit, de quibus ante non instituerat cogitare.

Plato

ugrás a szövegforráshoz

Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! – oh örökké-valóság!

Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.

Mivel az idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ halál

Be-jött, ’s valami kezdődött, a’ miatt véget talál. –

Hibázok – hiszen a’ Lélek, noha ismér kezdetet

A’ lélek halhatatlan.

De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett.

’S nem hal-meg – jól-van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is.

A’ test sem leszsz semmivé.

Az örökké valóságra fel-támadnak ezek-is. –

Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ halál?

Azt, hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.

Hogy szakaszthatná tehát-meg valami változandó

Az örökké-valóságot? – sőt nints-is több múlandó,

Hanem az idő ’s a’ halál. A’ halál a’ kezdettel

Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.

Az idő pedig az újjá változandó világgal

Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.

Mi marad hát? Oh örökké-élővé teremtetett

Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett.

Nem a’ Halál, nem az idő, mert ezeknek el-múlta,

Éltednek meg-nem változni kezdete, ’s meg-újúlta.

Tsak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,

Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.

Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,

A’ bűn a’ testet meg-rontotta.

’S hogy veled örökké éljen, tehetetlenné tette.

Hanem, hogy e’ végessé lett test, vég nélkűl élhessen,

A’ testnek viszsza kell menni a’ maga eredetére hogy azután örökké élhessen.

Szükség, hogy eredetére elébb viszsza vitessen.

Porrá legyen, mert abbúl lett, de leg-aprobb részei

Meg-maradván: a’ Hatalmas Teremtőnek kezei

A’ meg-maradt valóságból újra, az egész Testet

Viszsza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba estet

Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet Lelkivé tészik

A’ test fel-támad.

Melly Lelkével egyesülvén többé el-nem-enyészik.

Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,

A’ bűn a’ lelket-is meg-rontotta.

Hogy bűnös Lélek élteti, a’ ma születettet-is

Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s Szent kezekből érkezett,

Mikor a’ még érzéketlen, de rút testel fogsz kezet.

De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,

Rád-is olly érzéketlenűl maga mérgét ki-ontá,

Hogy az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,

Miként áradt rád Öseid’ bűnének eredetí?

Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, Téged’ tisztán ád,

Az eredeti bűn ki-hat a’ lélekre-is

A’ testbe, még-is az Ádám’ bűne, szint úgy Te reád

Mint a’ testre által szállott. – És

Az É é-ből jav.

nem tsak a’ bűntetés

Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ Születés,

Azt tselekszi hogy bűnös légy; mellyel ama’ másik kár

Az értelemmel meg romlott akarat-is vele jár,

Úgy hogy nem tudsz nem vétkezni: ’s a’ melly szempillantásban

Érteszsz, tüstént úgy annyira benne vagy a’ romlásban;

Hogy ha az eredeti bűn, bűntetést nem vonhatna

Is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna –

Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás;

Szükség hát a’ Lélekre nézve-is, hogy a’ testől el-váljon, és a’ maga eredetére viszsza menjen, minek elötte az örök életre fel-támadna.

Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás:

Az alatt Te Teremtődhöz viszsza tért szerentsés Pár!

A’ tisztúlást, mellyet Jésus vére itt meg-szerzett már,

Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,

Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán Lelkesítsd –

Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,

A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme,

A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal,

Kitől titkos származással eredett, valósággal,

Egyesűljön, de olly tsuda ennek egyesűlése,

Mint az időnek örökké-valósággá levése.

Mert külömben; ha a’ testben kellene-is pihenned,

A’ mindenütt jelen való Lélekkel együtt lenned

Könnyű vólna – de ez a’ Te Istenhez meg-térésed,

Sokkal több, mint egy ollyannal való együtt levésed

A’ ki úgy-is mindenütt van. – Mi hát az? – Oh Szent Egek!

Oh meg-foghatatlan Isten ’s bóldog égi Seregek!

Adjatok rebegö nyelvem’ szózatinak olly erőt

Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.

Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet;

Hogy a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet,

Az erötlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható

Léleknek látatlan hivő ’s tsak reménylve bíztató

Ajándéka; melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen,

Mig ezeket a’ valóság el-törűli egészen –

El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,

És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett –

Mért gyanakszol bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess? –

A’ lélek halhatatlan mert részetlen, és így oszolhatatlan.

Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess.

Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn, hol van benned olly erő?

Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vakmerő

Hogy a’ ki hisz egy örökké valót ’s végetleneket,

A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket.

Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,

Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl

Ezt a’ Teremtő, hogy ollyant képzelhessen magában,

A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában. –

Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test részek,

Részetlen, mert a’ testek nem gondolkodhatnak.

’S ha én formát képzésimnek az érzésektűl vészek.¹²³

Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in Sensu. – Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik, (egy kitsinyt híjjánossan,) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól, mikor alább a’ léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.

Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,

A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.

Ha formából képzel – ’s a’ test – képzeld a’ gondolkodást,

’S hidd-el hogy még a’ Teremtő adott Te-beléd egy mást,

A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért ’s gondolkodik.

Ért hát valami testetlen – tsak azon szomorkodik;

Hogy a’ testtűl meg-vastagúlt testetlen gondoltatja,

A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja.

Leibnicz! Leibnicz! – bizony talán jó helyen tapogattál

Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál.

(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,

’S végetlensége tömlöczczét nem találhatván nyitva;

Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak,

Tsak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindíg tanúlnak)

Tsak a’ kár hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet

A’ lelkenn akkor-is mikor már ő a’ testek felett,

Képzelhetetlen’ magassan fel-kezdvén emelkedni,

Képzelhetetlen a’ vastag test békóit szenvedni. –

Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan akkor látok

Új erősség arra, hogy a’ Lélek nem test.

Egyszer-’s-mind – no látás! hallás! érzések! probállyátok:

Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondollya,

Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombollya:

Gondollyátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;

Mert ha a’ fül dob’ rezgését, ’s szem leplére írottat

A’ test képzi; képzelhettek ketten együtt egyszerre. –

Soha, a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.

Úgy-e? hogy ti tsak Szolgai vagytok egy harmadiknak,

A’ ki elébb az egyiknek, azután a’ másiknak

Tábláján lévő rajzolást meg-fogja meg-gondollya,

’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja –

Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod azoknak

Másik erősség.

A’ Te beléd mint tükörbe be-tsapódott dolgóknak,

Ha a’ Te belső lepleden a’ dolgok ollyanoknak

Látsznak tsak, mint kívűl vagynak (de viszsza fordúltaknak)

Ez a’ Te rajzóló táblád hát vallyon itélhet-e?

A’rúl: hogy a’ rajzoltak közt szebb ’s rútabb mely’k lehet e?

Nem dönthető el, hogy az e mutató névmás lenne-e vagy kérdőszócska, emiatt nem javítottuk.

’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned

A’ mekkora, és magadnak még-is kitsinynek lenned.

Úgy-e hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja

A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.

De nemessebb leszsz-e? ha test. – Vagy – tsak azt látja ha test,

’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.

Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek

Be nem foghatnak sok ezer szem’ fenekek ’s fedelek. –

A’ mit most láttam, ha attól szememet el-fordítom;

Ismét másik erősség.

Nints többé szememben a’ kép. – Sőt szememet ki-nyitom,

Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,

Még-is bennem egy valami, amaz elsőt képzeli.

Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett

Szemmel nézi-is a’ külső dolgok közt, azt, vagy eztet,

’S a’ szemben, a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;

A’ mi el-múlt, ’s nints a’ szemben, ollyant képzel magának.

Hogy ez nem részetlen Lélek szint’ ollyan lehetetlen

El-hinni; valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen.

Mert, ha a’ szív, az agyvelő, a’ vigan folyó erek

Ismét más erősség, abból, hogy a’ testnek lehetetlen gondolkozni.

Okozzák, hogy okoskodnak, itélnek az emberek:

Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,

Vagy ha nem; az leszsz a’ lélek a’ mi a’ vért mozgatja.

Ha mozgás nem kívántatik, gondolkodik a’ kő-is,

Vagy viz mert lám olly’ folyható tulajdonságú ő-is.

Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá,

Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.

Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét

Lehellett az ő Orába életnek lehelletét. –

Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő

Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.

Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,

Melly még a’ lelketlen testben bent vólt, mint híg folyadék.

Az leszsz talán hát a’ Lélek a’ mi ezt taszigálja

Ki ’s be, ’s hogy ez a’ test-ember leheljen, azt tsinálja.

Ez ez; és, pedig ez eddig még tsak éltető Lélek

De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.

De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,

Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:

Nevesse ki maga magát, – mert a’ vért lehelléssel,

A’ lehellést vérrel tartja, szegény kőltsönözéssel –

Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!

Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind hogy élek.

Oh bizony, nem tsupa mesék a’ bőltsek képzéssei,

Hogy az emberek Lelkeik az Istennek részei;

Tsak hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani

A’ részetlen végetlenrűl – ma meg már, a’ mostani

Vak szemű bőltsek szemtelen kevélységnek ítélik,

Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik.

Hogy por, hamu, féreg vagyok én Lelkem! jól ismerem,

’S Te rólad, egy kezdődötrűl állítni alig merem.

Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre –

De mi bátorit hát engem’ az illyen ítéletre?

Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek boszontása?

Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa –

Hiszen, ha te részetlen vagy, és így oszolhatatlan

Hogy tarthatná kissebbségnek az örök halhatatlan,

Ezt a’ némelly részben vele való egyességedet,

Ha neki ollyanná tettzett teremteni Tégedet.

Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek

Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.

De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinállyák¹²⁴

Alább mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektűl való külömbözése elő-hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.

Mellyeknek öszve rakási az egészszet formállyák,

Miben van hát Boldog Lélek! az a’ Te külömséged,

Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged.

A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,

A’ mint egy testet, nem lehet gondolhatni részetlen.

Ah! bizony különösebben vagy Istentűl eredett,

Nem tsak úgy, mint e’ felettünk szélessen ki-terjedett

Minden: mellyet mikor Isten akara teremteni

Ki hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit, az elébbeni

Örökké való semmiből, Menny és főld nevezettel,

Mert ez az, a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.

Ebben a’ nagy zür-zavarban szanaszét el-hintettek

Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek.

Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,

Hanem azt, az után szűlé az Isten’ lehellete. –

Hiszed-e már bóldog Lélek Istentül lett létedet

’S minden közben vetés nélkűl tőle eredésedet.

A’ lélek az Istentől minden közben vetés nélkűl származott.

Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testi-képp’ kell szólni,

A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.

Még-is te beléd beléd-fér e’ nagy ropant mindenség,

A’ minden teremtett dolgok summája, főld, Tenger ’s ég.

Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végíg

Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségíg.

Oh Lélek! hát Te halnál-meg, ’s hát neked elég lészen

E’ főld, melly e’ Mindenben egy por-szemet sem tészen.

Góndold-el-tsak; már hanyadik ezer esztedöt ér ez

A’ Főld, melly nem gondolkodik ’s jelen valót sem érez.

Hát Te érnéd-e be hatvan vagy hetven esztendővel,

A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.

Ha Téged ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:

Hogy hihetd? hogy egy remeket tsupán azért teremt ő.

Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű,

Lélek, legyen természete ellen rövid életű.

Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,

Hogy természete Istennek hogy ő örökké éllyen,

No hát bizony azt hinned-is, nem kevély fent-látoság,

Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság. –

Az nem. – De ezzel tán’ még-is gyalázod

Nagságodat Sajtóhiba, em.

Nagyságodat,

Noha a’ léleknek természete, némű némű képpen egyez az Isten természetével, de még-is nagy a’ külömbség.

Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.

Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?

Hogy neki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.

Ez, ez – boldogtalan Lélek, minden kétség abbúl lett,

Hogy egy illy dítsősségesnek vétkezhetni nem illett.

Ez tett Téged Isten előtt ollyan útálatossá,

Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá Act. 20:28.

Az azzal vólt egyességtől egészszen ki-zárattál

De örökké élendőnek tsak ugyan meg-tartattál.

Mi hát még-is a’ külömbség? Az,

Az A a-ból jav.

hogy Te vétkezhettél. –

Miért? – mert (a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.

Tehetségid, mellyek neked részeid gyanánt vagynak.

Tiszta tökélletességi annak az örök nagynak.

A’ mi itt szabad akarat, annál mindenhatóság,

A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké valóság.

Te tsak mindent tudni kivánsz, Isten tud mindeneket.

Te képzelsz testetleneket, az Isten lát Lelkeket.

Az Isten Téged Teremtett Te pedig teremtettél

Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.

Úgy-e hát? hogy van külömbség. – Van – és képzelhetetlen

A’ mennyit külömböz ettől amaz örök végetlen.

Ha az örökké valóság vólna részre osztható,

Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.

De mikor már Te, oh Lélek! az időben kezdettél,

Az a’ külömbség ollyan nagy, hogy azt a’ lélek meg-nem foghatja

Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél,

’S annyi, mint-ha még ez-után milliom esztendővel

Kezdődnél, – mert nem mérseklik az örököt idővel.

De mikor Téged az Isten a’ halhatatlanságban

Úgy részesít; hogy

kogy Sajtóhiba, em.

Lételed abban a’ valóságban

Marad, mellyben teremtetett, ’s mint részre oszthatatlan

Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.

Nem nagy Ditsősség-e ez-is ezen teremtetettnek? –

Részesivé lenni amaz Isteni Természetnek. –

Oh Ditsősség! de oh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!

Hogy motskolódhatott igy meg ez a’ halhatatlanság?

Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem tud szabadulni,

Tsak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.

És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,

’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot.

De örvendj Lélek! melly nagy vagy; ki e’ Világ’ Nagyságát

Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad valóságát.

Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot,

Hogy a’ lélek fel-nem éri a’ halhatatlanságot,

Isten, ditsősséges képét az emberről el-vonád, –

’S oh jó-e hát, hogy az Isten szabad akaratot ád

Van szabad akarat.

Oh bizony, ha a’ Szent Isten tsak a’ nélkűl vezetne¹²⁵

A’ szabad-akarat a’ romlóttság ólta, a’ jóra ki nem terjedhet, a’ mint hogy Isten tselekszi mind hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót az ö ingyen való jó kedvéböl. – Ez az a’ mi fellyebb mondatott: nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le mint a’ léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására ha nem erőltetve, hanem szabad akaratból vétkezik. [A második mondat kisbetűvel kezdődik, jav.]

Mint egy lántzon – úgy az ember soha bűnt nem tehetne. –

Meg-álly oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?

Ha mint az óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.

Bőlts leszsz-e úgy a’ Teremtő? ’s örűl-e munkájának?

Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.

Hiszen lám adott értelmet-is az akarat mellé;

Vagy, hát az értelemnek-is más békózó lántz kell-é?

kell-e Rímelés szerint jav.

A’ mellyet ha erőltetnek, nem hitethetd-el velem,

Hogy lélek legyen a’ lélek, ’s értelem az értelem.

Ha hát a’ szabad akarat kár; bizony kár a’ Lélek,

Ha kár hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is hogy élek.

Még-is ezt, hogy kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja; –¹²⁶

Ez egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egyezett a’ Törsök bűnében.

Sőt sír mikor ez életet más élettel fel-váltja.

És mi ennek-is az oka? – A’

Az A a-ból jav.

homályos értelem,

Melly hogy örökké élek, nem hitetheti el-velem.

’S kiván a’ szabad akarat élni, ’s vétkezve élni,

Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –

Illyen romlott hát a’ lélek; melly másként halhatatlan,

Hogy hát a’ végetlenség ne legyen el-bírhatatlan;

Szükség, hogy viszsza adasson hajdani valósága,

Miben áll hát a’ léleknek maga eredetére való viszsza-térése

Mellyet meg-erőtlenitett a’ bűn ’s test pajtássága;

Hogy viszsza vitessen mint egy első eredetére,

Az őtet tisztán Teremtő Isten’ egyességére.

Kinek színe látásátul, (vagy hogy kell ki-mondani;)

Meg-javúllyon az akarat, ’s egyszer-’s-mind e’ mostani

Rövid értelem ereje, úgy ki-szélesíttessen,

Hogy az örökké valóban ennyit tsak meg-érthessen:

Hogy az időben kezdettnek, lehet vég-nélkűl élni,

És hogy ez, kivánni való nem pedig tőle félni.

A’ hit tudománnyá váljon, a’ reménység valóvá,

Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanúvá.

Egy szóval annyit ’s igazán meg-fogjon az értelem,

A’ mennyit meg-nem értethet most egy Angyal-is velem.

(De talám hát a’ Lélek az Istent-is meg-foghatja,

A’ lélek a’ halál után az Istent ismérni fogja de meg nem foghatja akkor-is.

A’ ki őtet a’ Ditsősség’ pólczára méltóztatja.

Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,

De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;

A’ kezdet meg-tsonkitotta örökké-valóságát;

És így vég-nélkűl ismeri az Isten valóságát.

De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek

Ismerése, mind örökké dolgot fog adni ennek

A’ Teremtett végetlennek. – Örökké

Az Ö ö-ből jav.

talál benne

A’ mit tsudállyon, – külömben az ember Isten lenne.

Ez az a’ gyönyörűségek vég-nélkűl való sora,

A’ mellyel be-nem tud telni a’ bóldogok’ Tábora. –)

Ez az a’ mit okoz a’ bűn és a’ halál véghez visz

Mivel a’ halál viszi véghez, hogy mind a’ lélek mind a’ test a’ maga eredetére viszsza térjen; ohajtani kell a’ halált.

Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,

Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,

Hogy őtet illyenné tette elébb a’ Mindenható.

De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,

A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta

A’ Teremtő, kivánni kell inkább a’ jó Léleknek,

Hogy hamar részese legyen ez ditsősségeseknek. –

De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,

Miért fél hát még-is a’ lélek a’ haláltól.

Vagy-is Téged bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;

Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,

Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.

Igaz, hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,

De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.

(Hogy az elég-tétel szerént ki-leszsz ment? ki mutassa,

’S a’ kiknek a’ vér nem használt örökké kárhoztassa)

Mellyben őtet e’ nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját

Úgy nézi, és ő ki-mondja maga Sententziáját.

Ennek a’ nagy Törvény-széknek alsóbb törvény-székei

Lelki isméret.

Ez életben az emberek’ lelkek-isméretei,

A’ mint itt, ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,

Úgy mondja-ki ’s úgy bünteti a’ Fő Bíró azokat. –

Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,

A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek.

Az Isten ő maga helyett azt tette Biróvá itt,

Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga munkájit.

Az a’ homályos értelem el-lehet hinni hogy tsak

Mig az akarat után jár addig ollyan nagyon vak,

Hogy mi a’ jobb, mi a’ roszszabb nem láttatik érteni;

’S mihelyt él az elsőséggel mindjárt kezdi érzeni.

Tsak hogy a’ bűnnek már éppen természetté létele

Mind addig míg véghez nem megy el-felejteti vele.

Hogy ő mutatná ki a’ jót, abból a’ mik rakatnak,

Elébe jó roszsz keverve a’ szabad akaratnak.

Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen

Van, a’ mi azt meg-gondolja Lelki isméret lészen.

Az értelem a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,

Meg-írta Isten mi a’ jó, még pedig parantsolva.¹²⁷

Mivel itt az értelem, a’ mellett hogy meg-romlott, úgy iratik-le mint a’ melly meg-érthetné a’ jót: nem árt az értelmet úgy gondolni, mint az ollyan rest gondolkodásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten mind a’ természeti mind az írott Törvényeket; hogy abból tanúlja meg-az ember: mi a’ jó?

(A’ kik pedig azt nem tudják, nem vétek, ha képzelem,

Hogy azoknál Törvény marad amaz okos értelem) Rom. 2:v. 14, 15.

De a’ törvény bár utánna büntetés-is íratott

íratatt Sajtóhiba, em.

Egy tseppet-sem erőlteti a’ szabad akaratot. –

Ámbár tehát az értelem, ebből a’ jót meg-látja,

De már a’ szabad akarat mint a’ bűnnek barátja

Az ellenkezöt követi – ennek a’ meg-tudása

És igy mint egy a’ törvénnyel öszve hasonlítása,

’S arról, hogy jót vagy rosszat tett, tellyes el-hitetődés

Ez az a’ lelki esméret. – Ezen

Az E e-ből jav.

való törődés

Az a’ féreg, melly a’ Lelket mind örökké mardossa –

Ez az a’ léleknek titkos, de késő tanátsossa.

Ha pedig a’ lelket ’s annak tettét jónak találja,

E’ bíró leszsz a’ léleknek fel-óldozó bírája.¹²⁸

Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki esméret meg-nyugtathassa az embert aról, hogy ő tökéletesen jó (elég ha azt el-hitetheti a’ lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudni illik, az elég-tételre) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ magok lelkek isméretet tsak a’ magok’ tselekedeteiből bátoritgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett, találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mentek bátran a’ Pokol ajtaja felé, míg a’ Cerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak mint a’ kis gyermek. ejularunt – Vid. Lucian. Dial. mort. – akkor jött észre a’ lelki isméret. [A tselekedeteiből szó helyén tselekedeiből áll, jav.]

De ez a’ Lelki esméret sokszor soká vesztegel,

Míg a’ meg-gondolni való nagyon öszve seregel.

’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából

Ritkán fejtőzhetik úgy ki, hogy a’ test sok roszszából

Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa,

És a’ szabad akaratnak jónak tsak azt mutassa,

Úgy hogy azok a’ színes jók, a’ Lelki esméretnek

Még mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek;

Az elme, vérrel ’s más testi eszközökkel dolgozik,

A’ vérbűl kőlt indúlatok roszszával tanátskozik.

A’ test érez, az indúlat fel-kapja azt kedvessen,

’S közli a’ bünt az elmével mivel édes, édessen,

Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek méltóságát,

Bujasággal a’ gyönyörű dolgoknak kivánságát,

A’ hasznosnak kivánását fösvénységgel motskolja,

’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja;

És mivel majd minden Lélek tsak igy van a’ világgal,

Mindég körűl lévén fogva híjjában-valósággal.

Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,

Valamig tsak nem kéntelen innen el-kőltözete. –

Mikor már készűl a’ lélek vagy menni unszoltatik,

A’ homálybúl az igazabb esméretre hivatik.

Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait

És az igaz jóhoz mérni maga vétkes útjait.

Félelem érkezik tehát a’ Lelki esmérethez,

És erőltetés, ehez a’ kéntelen készűlethez.

Ez-ez; nehéz a’ halálban, – ’s ámbár nem vádollya-is

Az esméret a’ jó Lelket; – de kétséges abba-is

Hogy ő egészszen ment vólna: meg-ván hát az ítélet

A’ mellyen, mint végső ponton végeztetik az élet.

Ez a’ jó ’s roszsz-tétel között való kétségeskedés

Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és

Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg szerentséssebb

Bűnös a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb.

El-indúlt hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel

El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ léplekkel.

Ki-terjeszkedik szélessen, kezdi hinni, nem vélni,

A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.

Valósággá változtatja a’ felelmet ’s a’ reményt,

Mellyről a’ Lelki esméret kétségessen tett törvényt.

Itt van a’ kész Szententzia, itt van a’ kész büntetés,

Mellyet vont a’ törvény után ez a’ kis közben-vetés. –

A’ kiből a’ testes Lélek a’ reményt által vitte

A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hítte,¹²⁹

Ez a’ lelki isméretről való állítás szépen meg-egyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy hogy nem hijjában tartják a’ Tudósok a’ poklot a’ lelki esméret mardosásinak lenni, ’s abban állani. A’ kit a’ maga lelki esmérete mentnek vall halálakor; az Idvezűl, úgy vagyon, mert a’ ki hiszen idvezűl (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de a’ ki nem hiszen el-kárhozik), annyi mint, a’ kit lelki esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni hogy idvezűl; még e’ testben sem segitett a’ Kristus senkinn-is, ha tsak nem hitt. – De ez a’ jó lelki isméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni. [A záródó zárójel hiányzik, pótoltuk.]

Hogy ő ment a’ büntetéstől: – mihelyest a’ Világgal

Fel-hagyott, azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal:

És él a’ jutalom helyett ezzel a’ Ditsősséggel

A’ magáról jól hívéssel, az élettel, az éggel.

*** *** ***

Édes Atyám! ki ezeket mint tudtad, és bőltsebben,

A’ Te szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben

Az úgy-is el-fajúlt Világ’ századjában született

’S emberi meg-állott korra még meg-sem éreltetett

Ifjú korban; kinek lelked már készűlő-félben vólt

Hogy hozzám erötlen nyelved tsak nem leg-utóllyán szólt –

Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek

Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hivebb gyermekednek.

Tudom. – De

A D d-ből jav.

abbúl támadt e’ nagyobb öröm szívedbe?

Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe.

Vagy abbúl, hogy egy olly szabad szárnyon repdeső elme,

Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme

Lehetett, hogy Ikarusként fent héjjazó szárnyammal

Veszedelmesen találok bánni önnön magammal.

Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle,

Hogy haldokló Attyának-is hasznára vala véle.

Mikor én, szerelmes Atyám! én, azzal bíztatálak,

Hogy ezer ember közűl-is egyet alig találok,

A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni mint Te,

Kit vígan kisér a’ sirba jó Lelked-esmérete. –

Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Attyoknak, –

A’ kiknek Angyala valál, nem kivánnak magoknak

Jobb Angyalt – ember-szerető mértékletes életed

Tükör vólt, ’s holtod után-is példa leszsz, el-hiheted.

Egy Természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál –

Hogy eshetne hát te-néked keserűen a’ Halál.

Holott, annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben

Lehetetlen el-gondolni; – benn van a’ kegyelemben

Az ollyan Lélek – és ha bünt tett-is az, a’ testbe’ itt,¹³⁰

Illyen forma okoskodásokkal teszi menté az embert a’ Lelki esméret; mert egyéb aránt az, minden embert kárhoztatna.

Le-fizette már egy drága Halál minden vétkeit. –

Van – van – a’ mi keserithet; mert Özvegyed el-veszti

Hív Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti

A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,

De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szükölködünk.

És ezt Te-is tudod – és így, búsúl pihegő szived,

Hogy el-lesznek nálod nélkűl gyermekíd ’s Hites Híved. –

Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?

Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része;

Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízüek vóltak;

Azt érzik leg-keserűbben a’ vég pertzen a’ hóltak,

Vagy a’ mindjárt meg-halandók. – De óh jó Lelkű Atya!

Hát, nem talál-e több ezközt az Isten’ akaratja?

Rajtad kivűl; kedvesidnek szerentséltetésére,

A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére;

Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?

Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos ezköze valál.

Ah boldogúl el-vált Lélek! Te már a’ boldogokkal

Boldog vagy, ’s igazán örűlsz, a’ mennyei karokkal.

Mi még a’ boldogságnak tsak festett szinén kapkodunk,

És az igaz boldogságról kétesen gondolkodunk.

Te látod azt a’ mi Isten, mi nem-is képzelhetjük,

Te örülsz hogy meg-halhattál, mi sírva emlégetjük.

Te meg-fogod, Te el-bírod a’ halhatatlanságot,

Sőt bírod, – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.

Mellyben ha minden bóldog-is; ez fö boldogtalanság,

Hogy szegények azt sem tudjuk, mi a’ halhatatlanság?

Isten! mindenható Isten! erősítts-meg engemet;

Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,

E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,

El-ne-óltsa: Te oh Fő bőlts, úgy bány e’ tudatlannal;

Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,

Ne gondollya azt leg-alább, lenni, hihetetlennek.

Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,

Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.

Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,

Ha van Lelkem, még-sem tudom meg-ismérni Lelkemet.

Oh bizony van hát bóldogság, ’s meg-szűnés nélkűl létel,

Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el

Nem kőltözünk. – Adj oh Isten! ollyan boldog életet,

Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született.

A’ halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában

Tsendes Lelki esméretet találhasson magában.

Melly a’ test tömlötze helyet, mutasson a’ Léleknek

Helyt, fényes ditsősségében ama’ bóldog egeknek.

ugrás a szövegforráshoz

ÉNEK AZ ÖRÖKKÉ-VALÓHOZ
YUNG’ HUSZON-HARMADIK EJTSZAKÁJÁBÓL.

Meddig nézed Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Ditséret

A’ Királyok’ udvariban, ajándék’, vagy ígéret’

Reménységétől vonatván; főld-színt tsuszva mászkáljon,

Mint-egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,

Mellyekkel tsiklandoztassa a’ Világ’ nagyjainak

Kevélly füleiket – pénzért a’ bűn undokságinak

A’ jó erkőlts köntösiből tsináljon takarókat

Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?

Hogy egy gazdagtól, a’ kinek lelke nintsen, kóldúlva

Kenyeret kér a’ Ditséret, ’s jó illatokkal gyúlva

Áldozik egy alávaló ’s álnok ember szívének

A’ kiben a’ jó erkőltsök porba temettetének.

Es hogy illy’ drága íllatú fü-szerszámokat hintsen

Az illyen hólt testre, mellyben Lélek és virtus nintsen.

Hagyd-el óh Ditséret! Hagyd-el a’ fényes udvarokat;

Mosd-le a’ Nemességedre abból ragadt motskokat,

Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tettzett jónak,

Hazugságokkal hízelkedsz a’ roszsz Uralkodónak.

Menny viszsza ama’ kút főre, keresd az eredetet

A’ mellyből Te-is, és minden Hatalmasság kezdetett.

A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt, hogy szólljon,

A’ léleknek lételt, és azt, hogy éltessen, ’s gondoljon.

Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára

Egyik ember a’ másiknak mind egy imádására

Arczra borúl – a’ ditséret’ és tisztelet’ Tömjényje

Azokonn, a’ kik egy forma ’s egy Fő mives’ edénnye

Sort vesz; sorra jár az egyik agyagról a’ másikra

’S a’ mi még szörnyübb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra.

Tsak Te nem ditsőíttetel méltó ditséretekkel

Emberek Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.

A’ kinek a’ Fényes Nappal, tsak Ortzád mosolygássa,

’S ellenben a’ menydörgések rémítő ropogása

A’ szív rettentő ejtszakák’ szapora villámása

Haragod’ jele ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –

Fogyjon-el azon Órában, fogyjon! szám’ lehellete,

A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ dítsérete.

Vajha! Háládatosságom; boszszút álván ő érte,

Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,

Vagy oh Fajdalom! Ő róla el-is felejtkezhetetett

Tehetne egy elegendő örökös dítséretet –

De – hogy kezdjem hírdetését az Ő Dítsősségének?

Hogy soha vége ne legyen annak hírdetésének.

Akár melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;

A’ bámúlással el-tőlt Szív arczra borit engemet,

Látván az ezer tsudákkal meg-rakott természetet

Es szüntelen imádássá tészi a’ tiszteletet –

Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,

Ez nálunk az idő miatt három részre oszoltat,

Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden Teremtésedet

Ismered, és azok közűl egy-sem ismér Tégedet –

Magadat, ha láthatatlan vagy-is természetedben

Láttatod leg-alább való ’s kisseb teremtésedben –

A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik

Sok száz ezer állat, szint úgy hatalmadat hírdetik,

Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,

Mert azok-is ugyan azon házi Gazda szolgai.

Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’

Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása

El-oszlik sok tsatornákon minden teremtésekre –

Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre

Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet

Nem tudják. – Oh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,

Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?

Azt a’ mind nagyra kitsinyre egyszer-’s-mind elégségest.

A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan Napokban

Fényeskedik-is, jelen van az apró Fű-szálokban. –

A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni

Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni. –

Te minden Tökéletesség, és egyedűl azoknak

Summája vagy – első oka, ’s egy oka minden oknak.

A’ Természet’ mindenfelé el-terjedt sok ágának

Törsöke; a’ teremtések’ titkos arany lántzának

Formálója; mellynek meg-nem számlálhatja szemeit

Az ember, sem egymásból lett rendes eredeteit –

Minden dolog azt hírdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,

Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –

A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,

És szűlte, e’ fejünk felett szélessen ki-terjedett

Egen, ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,

Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.

A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,

Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.

A’ meg-nem halandó Lelkek, a’ Te ditsősségednek

Nemű-nemű szikrátskáji; Mindenható létednek

Nemes magzati; a’ kiknek értelmes tehetséget

Adtál a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.

Az okosokká teremtett teremtések, sorjában,

A’ mint Isteni fényednek élesztő sugárában

Kissebb vagy nagyobb részt vettek, szép rendel emelkednek

Fel, addig a’ teremtésig, melly örök lételednek

Meg-foghatatlanságához, a’ hoz, leg-közelebb jár

A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már

Természetekkel egyező lakó hely rendeltetett

E’ Világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –

Hát Te magad hól lakozol? oh kezdet és végezet

Nélkűl való! ki leszsz? a’ ki engem a’ Házba vezet,

Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom

Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom? –

A’ méllységben-e? vagy ott fent a’ Naptól kérdezzelek?

Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti oh harsogó Szelek!

Hol lakozik Teremtőtök? – Valjon az ö Szavának

Hangja-e a’ menydörgések? Királyi-szék formának

Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl, ’s parantsolja.

Hogy szekerét a’ forgó szél sebes lang közt hurtzolja.

De mit? – oh vétkes képzések! távozzatok előlem,

Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.

Jertek velem oh halandók! és arczra borúljatok,

Mert itt van az Isten; itt van a’ kít én nem láthatok.

Ez roppant világ, a’ mellyet az ő karja ereje

Tart ’s mozgat, dítső Királyi Székének részetskéje.

Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,

A’ valót az elébbeni semmiség fel-váltaná.

Az ő keze meg-őleli mind, a’ mi véghetetlen,

És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;

Úgy, a’ mik leg-magassabban fel-emelkedhettenek,

Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,

Mint holmi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen

Üregben körűl kerengenek öszve keveredetlen.

De mi vagyok én halandó? hogy az én ajakomat

Illyenekre merem nyitni? – Forró

Az F f-ből jav.

búzgóságomat

Ki önteni ’s egy féregnek merni venni nyelvére

E’ Felséges Dítsősségnek nints-e kissebbségére?

Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott

Hogy tsudálhatja, az Isten tsuda-képp’ tsináltatott

Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,

Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérhesse.

Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?

Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.

Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld közép pontjáíg,

Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:

De nem tud a’ Természetben ollyan-képet találni,

Mellyel az ő Nagyságának rajzolatot tsinálni

Tudna tsak homályosan-is. – Világ fényes pompája!

Mi vagy e’hez képest? – Sürű setétségnek homályja –

A’ Gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve

Mitsodák? tsupa nyomorúlt szegénység erre nézve –

A’ tsillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja

Tsak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,

És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,

Az el-ragadtatott Szívnek forro buzgóságai,

Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni

E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni –

Nagy Isten! a’ kit ditsérni fel-emelem nyelvemet,

Te! a’ ki a’ Te lelkeddel meg-illeted szivemet,

Én egyedűl való kintsem! erőm én venségemben!

Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!

Te! ki adtad az embernek a’ halhatatlanságot,

Segitsd azt a’ tehetetlen hálá-adatosságot.

Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,

Vagy, ha nem lehet találnom Felség ollyan nevedet,

Melly illendőn elő adja Ditső Természetedet;

Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet

Embereknek Barátjának; melly név az én szívemet

Egészszen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet.

Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik

El-végezte mind azt, a’ mi ő tőle ki-telhetik;

Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája

’S ez leszsz az ő énekinek tetéző koronája:

Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem

Hanem a’ bűntől, – a’ halál félelmét el-temetem

Örökre; oszlopa alatt Változandóságomnak;

A’ mellyet dítséretére emeltem, meg Tartómnak –

Oh! ne legyetek Bíráji versemnek hitetlenűl

Ti hideg és tompa Lelkek! a’ kik ha érzékenűl

Gondolkodtok, el-fáradtok: a’ kiket meg-háborit

A’ mélyen el-ragadtatás; a’ tsendes vér bátorít

Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni,

’S a’ könyörgésben, erőssen azért nem buzgólkodni;

Ne hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása

Miatt; nyugodalmatoknak essen zavarodása.

Távozzatok-el én tőlem, hideg vérű vakítók!

Méltatlan, semmi vagy tsekély buzgóságú Tanítok!

Kik ékesen szóllás nélkűl gyenge ki-mondásokkal

Prédikáljátok a’ Virtust a’ porban tsúszó szókkal.

Hát! vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő

Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő

Lángal – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti

Kedves szagát ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti –

Oh! hogy ’s mért fagylaltad-meg? Vénségemnek mord tele!

Az én Músámat. Véremet, és elmémet-is vele –

Mikor a’ lélek a’ maga’ buzgósága’ lángjain

Mint-egy szárnyakon, fent repdes az égnek magassain

Az arany hárfák gyönyörű hangal gyönyörködtetik,

A’ mint azokat, az egek’ seregei pengetik.

Úgy tettszik mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat,

Mint-ha zengő énekléssel mind-tsak

mizd-tsak Sajtóhiba, em.

azt mondanák ott,

A’ hol az Ur űl a’ székben. – Mondjad én Lelkem! Te-is –

Oh! mint örvend Lelkem, ennek tsak képzelésére-is. –

Oh! mikor jön-el a’ Halál? be-vezetni engemet

Ama’ mennyei karokba. – Ha rontja-el testemet,

E’ sár-házat? melly az éggel való társalkodástól

El-rekeszt. – Meddig bujdosom ama’ boldog lakástól

Távoly e’ főldön? – Hazámon-kivűl, mint szám ki-vetett:

Hazámon, mellyet ohajtok; és a’ szabad életet

Várva várván, e’ tömlötzben oh meddig sohajtozom?

Oh bóldog Nap, az a’ mellyre virradni kivánkozom.

A’ melly azt a’ setétséget előlünk el-oszlatja

A’ mellyben tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja

A’ láthatatlan, de nehéz lántzokat, a’ mellyekkel

Meg-kötöztettünk; – az igaz lelkeket seregekkel

Öszve gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl? –

Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.

Szomorúságodból emeld-fel bánatos ortzádat!

Mert bánatod boszszúsággal illeti jó Atyádat. –

Nézzed! ama vastag kárpit ketté mint hasíttatott,

Melly a’ halhatatlanság, és az ember közt vonatott

Nézd a’ Sír-halom hantjain miképpen emeltetett

Fel, egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –

Oh örökké-valóság! Oh Nemes Lelkem’ Hazája!

Oh Isten! Te el-múltak’ és jelen-valók’ Királyja!

Mikor megyek-el? oh mikor méltóztatsz rá engemet?

Hogy a’ Te óltárid előtt meg-hajtsam én térdemet.

ugrás a szövegforráshoz

HOL-MI
Külömb-külömb-féle dolgokról írt
külömb-külömb-féle
VERSEK,
Mellyeket maga' régibb és újabb
írásaiból öszve-szedett
HORVÁTH ÁDÁM.

PESTHENN.

LETTNER JÓZSEF' BETŰIVEL;

1788.

O Meliboee! Deus nobis haec otia fecit.

Virgil.

Inter Divos nullos non carpit Momus,

Inter Heroas monstra quaeque insectatur Hercules,

Inter Daemones Rex Erebi Pluto’ irascitur omnibus umbris.

Inter Philosophos ridet omnia Democritus,

Contra deflet cuncta

cuncta helyén omnia szerepel, jav.

Heraclitus,

Nescit quaeque Pirrhias.

Et helyén Contra szerepel, jav.

scire se putat omnia Aristoteles,

Contemnit cunta Diogenes. –

Nullis hic parcit Agrippa,

Contemnit, scit, nescit, flet, ridet, irascitur, insectatur, carpit omnia

Ipse Philosophus, Daemon, Heros, Deus et omnia.

Agrip.

ούδείς άνθρώπων, όν έπει ποτς γαία καλύψει,

είς τ' έρεβος καταβή, δώμά τε Περσφόνης

Τέρπεται ούτε λύρης, ούτ' άυλήτρς άκούον.

Theognis.

TEKÍNTETES
LENGYEL-TÓTI
LENGYEL IMRE
ÚRNAK,
SOK NEMES VÁRMEGYÉK’
TÁBLA-BIRÁJÁNAK.

TEKÍNTETES URAM!

A’ TE nagy Neveddel, mint valamelly drága őltözettel kíván takaródzni, ez az én Holmi nevezetű rongyos Magyar Mú’sám: melly mint-egy szám-ki-vetett, ’s szám-ki-vetésében-is hajó-törést szenvedett ember, a’ párt-fogásra méltó vólta jeléűl, hátán viszi a’ maga hajó-darabjait, töredezett deszkáit; úgy keresett a’ maga’ dirib-darab Verseinek be-mutatásával TE nálad Nagy Tekíntetű Úr, mint-egy menedék-helyet magának. – De – hát – szám-ki-vetett? hát – hajó-törést szenvedett-e? az én Magyar Mú’sám. – Valóban

A V v-ből jav.

– még eddíg

A szó után pont állt, elhagytuk.

– bújkál imitt-amott; maga édes Hazája’ Holmi szegeleteiben; keresi a’ néma Filoméla a’ maga nyelvét; és ha azt némelly nagy udvarokban meg-találja: örvend a’ bánat köztt, meg-szóllal, és fülemülévé változik. – De! – hát – egy nagy Tekíntetű, egy fényes ágyból származott, egy nagy Emlékezetű Öseivel sok ízíg dítsekedhető, egy nagy Méltóságokkal szoros vérség’ kötelével öszve-köttetett Uraság, nem fog-e reád neheztelni én rongyos Mú’sám, és komor szemekkel tekínteni – Oh! hát! hiszen az illyen nagy Lelkeknek, illyen Nemes szíveknek tulajdonságok az; hogy a’ tsekélységet a’ jó-szívért nagynak ítéljék; és a’ tsupa valósából álló Tiszteletet tartsák leg-kedvesebb udvarlás’ nemének. Itt’ találsz én szegény Mu’sám! egy – ollyan szeretettel tellyes udvarra, a’ mellynek kapuja a’ Barátság, belső foglalatja tsupa jó szív, ebédlő-palotája az ember-szeretés, Gazdája a’ régi arany-időből a’ mostani századra által-származott Nemes Lélek: mi kell hát több? – hát az illyen Lélek útálna-e meg Tégedet? ez zárná-e be előtted?

A kérdőjel előtt pont állt, elhagytuk.

szűntelen nyítva-lévő kapuját. – Éppen nem – sőt szeretni fogja, ha a’ Barátság’ Isten-Aszszonya’ Temploma mellé, az ő fényes udvarában, egy Magyar Mú’sa, az ő, az Olimpus hegy’ óldalában le-omlott kápolnája’ kő-darabjaiból, egy kis be-nyíló kamarát igyekezik építeni. – Engedjed-is Nagy Nevezetű Tekíntetes ÚR! hogy ez, a’ maga’ vídámságában bízakodó Magyar Mú’sa, dítsekedhessen a’ TE nagy Neveddel, valóban, a’ kik a’ TE ember-szerető Szívedet esmérik, édessebben fogják olvásni ezen Holmi Vers-darabokat; mikor azoknak homlokán LENGYEL IMRE nevezetet fognak-látni. – Érdemidhez képpest tudom, hogy érdemessebb munkával kell vala udvarlanom; – de – mi lenne úgy a’ vídám Poësisból? ha mindent az érdemhez alkalmaztatna.

A szó után vessző állt, pontra jav.

– A’ mit hát az én Holmim, semmi különös derékséggel nem érdemelhetne; hadd érdemelyje-meg ezzel a’ bátorsággal; hogy minden tartózkodás nélkűl, magát Kegyességedbe ajánlja. Vagy-is ajánlja a’ Holmit annak Írója

A’ TEKÍNTETES ÚRNAK

Kőltt Bal. Füreden Bőjt-

elő-hava’ 1. nap. 1788.

alázatos Szolgája

Horváth Ádám. m. p.

ELŐ-BESZÉD.

Valamennyi-féle haszna vagyon a’ könyv’ írásnak; színte annyira-fogássok van sok Íróknak, mikor némelly tsekély hasznú, sőt néha bízonyos tekíntetben ártalmas könyveket Világ eleibe botsátanak. – Ovidius, hogy a’ szerelem’ mesterségérűl írt könyvét meg-szépíttse; a’ szerelem orvoslásárúl írt utánna másikát. Sokann hogy, a’ magok’ híbás vélekedéseiket másokkal-is kedveltessék, sok szívekbe be-verhessék; vagy valóságos, vagy kőltött nagy neveket, személlyeket, a’ magok’ írásaikban ollyan színbe őltöztetnek, a’ millyenbe’ szeretnek járni tulajdon magok. Sokann, a’ meg-emberedett világ előtt gyermekeskedni szégyenlvén, a’ tsalfaságot, a’ Moralis Philosophia, erkőltsöket javító tudomány’ mázzával egy kitsínyt be-kenik, és szemlátomást kedvessé tészik. És az illyenek miatt annyira ment már, a’ Junó hellyet tündér párát ölelgető Világ; hogy a’ leg-jobb Moralisták-is kéntelenek, a’ magok’ erkőltsöket javalló Törvényjeiket, vagy Mesében, vagy leg-alább Históriában, adni-elő. Egy két régi Szenekát, egy két újabb Monita Christiano-Politicát, tsak a’ nagy könyv’ Tárokban lehet látni; ott-is többnyire por lepi-be: a’ közőnséges Házáknál az illyen hasznos könyveket tsak mese formában olvashatjuk. – Hát jó-e ez, vagy ártalmas? – jó igen-is, mert már most kéntelenek vele az írók: ’s még jóbb vólna, ha holmi nevetséges könyvek’ szerzői, ezt a’ már törvényé vált szokást azzal meg-nem motskolnák, hogy ők-is ugyan ezzel a’ rá-fogással takaródzanak. – Valóba, ha meszszebb akarunk nézni; az Istennel ’s vallással nem gondolásnak-is (értem pedig azt mind a’ tudományra, mind az erkőltsökre nézve) be-tsúszását, és a’ tsak ímígy-amúgy tanúlt emberek közt-is annyira lett el-áradását, hogy némellyek színte úgy ditsekednek vele; az illyen erkőltsi tudomány’-színt mutató, tsalóka könyveknek köszönhetjük. Azt kérdezhetné már egy nyájos olvasó Jó-akaróm tőlem: hogy mit használ már, ezen meg-jegyzés, ennek a’ könyvetskének dítséretére? Vagy^*
A V v-ből jav.
inkább ezzel ennek olvasásátúl nem idegenednek-e el sokann? Vagy akarom-e el-hitetni valakivel; hogy ez, nem ollyan jó szín alatt roszszúl írt, hanem valóságos hasznos könyv legyen? – Éppen nem: senkit sem akarok meg-tsalni: én meg-vallom igazán; hogy ez nem annyira valamelly előre fel-tett különös nagy haszonra, mint mulatságra és idő tőltésre-való. – Vagynak benne hellyel-hellyel szomorúk-is: a’ mellyeket ha a’ szomorú ember olvas, úgy-tetszik hogy vígasztalja magát; nem mondom azt-is, hogy az erkőltsi tudománytúl éppen üres vólna ez a’ múlatságos könyvetske: vagynak benne ollyanok is, a’ mellyekbe nem tsak el-vétve^*
el-vetve Értelemszerűen em.
vagynak jó dolgok elegyítve, hanem minden tréfátúl-is, annyival inkább tsalfaságtúl üressek; sőtt vagynak szent dolgokrúl-való elmélkedések-is. De – tsak azt akarom hát mondani, hogy nem vólt tzélom vagy az, hogy a’ javával a’ roszszát meg-sáfrányozzam, és így azoknak kedvellésére akár kit-is ösztönözzek;^*
osztönözzek Sajtóhiba, jav.
vagy az hogy a’ nevetséges Elegiák, Hymnusok, Énekek, közé egy két valamire-való dolgot azért szúrtam vólna-bé, mintha az egész tréfát szent Tzélból írtam vólna: egy-szóval, ’sákba matskát nem árulok, hanem minden Vers-Darabot, a’ maga matériájához illő tzélbúl írtam, és most régibb és újjabb írásaimbúl öszve-szedegetvén, önként, minden rend nélkűl könyv’-formába öntöttem.^*
A vesszőt pontra jav.
– Rend nélkűl mondám; mert noha mind a’ mostani Esztendő-Százhoz, melly a’ rendet annyira akarja követni, hogy még a’ rendetlenségben-is rendet tart, ’s ha el-felejti magát, még azt-is rendnek gondollya, a’ mi vagy nevetség, vagy haszontalanság; mind magamhozz-is,^*
A kötőjelet vesszőből jav.
a’ ki a’ Parnaszszusonn, inkább Urania’ mint Thalia’ tanítványjának tartom magamat, a’ szép és jó rendnek meg-tartása igen illett vólna: de én azt itt meg nem tarthattam, mind azért: mivel ollyan külömbözők a’ materiák, hogy egymás után tsak igen egy formann illenek, és így itt a’ rendetlenség leg-jóbb rend; mind azért, a’ mi már mentségemre egyenessebben tartozik, hogy én ezeket a’ Vers-Darabokat, egyszer-mászszor ’s imitt-amott írogattam, és a’ mint ürességém engedte, ’s a’ mellyiket elébb kaptám, azt, és úgy írtam könyvbe. Nem lévén tzélom eleinte ezen Holminek Világ eleibe-való botsátása (mivel többnyire tsak hírtelen, ’s minden nagy gondolkodás nélkűl-is íródtak).^*
A mondatvégi írásjel a zárójelen belül áll, áthelyeztük.
De minek-utána láttam, hogy sok jó Barátim, ki egyiket ki másikát kéregette; a’ szerént a’ mint kedvek duzzant, vagy a’ környűl állások javaslották, külömb-féléket szerettek olvasni; sőt nem kevesen, ezeknek egy tsomóban lejendő ki-adására-is ösztönöztek; a’ Batrakomüomakhiával, Puleksel, Nuksal ’s egyébb e’ félékkel bíztatván, azt a’ magam’ vonogatását; melly szerént némelly alatsony materiájú Tréfaságokat a’ válogatós Világgal közleni szégyenlettem. Erre nézvé reá vettem magamat, hogy ki-nyomtattassam: ha úgy nem járnék az, ezt olvasni kívánokkal, mint a’ szép fehér bőrű Nimfa a’ nappal, a’ kit a’ ki-kelettel kedves Verőfény, addíg tsalogat a’ hüss szobábúl a’ Nap-fényre, hogy egyszer meg-barnítja gyenge bőrét. – A’ bal ítélet tételt semmi munkában kevésbé el-nem-kerűlheti az író mint az illyenekben: mert valamennyi értelmű benne a’ Vers, annyi-féle íz-érzésű-ember ítélhet róla roszszúl; de én egytűl leg-többet tartok: hogy a’ meg-ért nyájosságú, vagy-is azok között, a’ minden tréfát, valóság’ próba-kővéhez köszörűlni szerető maga meg-únt elmék, roszszúl találnak rólam ítélni. Ezek hát tsak azt méltóztassanak meg-gondolni; hogy valamint ezek közt, nem minden Vers-darab szent tzélbúl íratott, úgy nem-is mind lehet kedves egy-formánn mindennek. A’ ki pedig Ovidiussal számkivetésbe fog-küldeni – Ám lássa. Kőlt Fűredenn 7. Iunii 1787.

ugrás a szövegforráshoz

IGAZ BARÁT.

A’ ki a’ bóldog emlékezetű Páter Ányos Pált, mint életében kedves Barátját, az ide íratott elsö Elegiában, kínos beteg-vóltáért síratja, a’ régi Poeták’ kőlteményi szerént; a’ másodikban, Keresztyén módonn Papossan bátorítja; a’ harmadikban pedig, meg-hólt kedves emberét kesergi,^*
kesergi.- Sajtóhiba, vesszőre jav.
és hólta utánn álmában beszélgetvén vele, el-bútsúzik tőle.

ELSŐ BESZÉD.

Páter Ányos! még-is fekszel e’ sebedben?

’S még-is szenved Lelked fájdalmas testedben? –

Szán Téged egy Nimfa keserűségedben,

’S illy panaszszát hánnya az égre képedben:

Egek! mert az egek ellen, az egeknek

Kell panaszolkodni már az illyeneknek;

Kiknek enyhítteni kínnyát szegényeknek,

Semmi orvosságok nintsen egyebeknek.

Meddíg gyötörtök

gyotörtök Sajtóhiba, jav.

még,

A szó után aposztróf áll, ezt vesszőre jav.

mikor leszsz Határja

Kínomnak? meddíg leszsz testem sebek’ tárgyja?

Már reménységemet (melly rég-olta várja

Jóbbúlásom’) a’ kín örökre el-zárja.

Szabad-e nem hinnem tehát Isteneket?

’S rám gondot viselő Isteni kezeket?

Vagy történetnek kell vélnem mindeneket?

’S hogy a’ Fatum hordoz minden eseteket.

Eddig, ez táplálta még reménységemet:

Hogy, hiszem az egek esmérnek engemet,

Látják a’ kínok közt fetrengő testemet,

Melly pihegve tartja szűk lehelletemet.

Nem-is tudom pedig ollyan nagy bűnömet;

Melly erre méltóvá tett vólna engemet,

De, ha sértené-is nagy vétek Lelkemet

Meg-sokallhatná már az ég keservemet.

Szabad-e hát Isten! rólad kételkedni,

’S hogy te viselsz gondot rám meg-nem-engedni? –

Kéntelen már Lelkem roszszra vetemedni,

Mert tudásod nélkűl láttatom szenvedni.

’S hát magát a’ vidám Pindarus’ magzatja?

Már Heráklitus-ként mind hóltíg siratja?

Tán Epiktetus vólt beteg testem’ Attya.

Mert Szeneka Timont nem vígasztalhatja.

Nem. – De

A D d-ből jav.

most jut kínos Lelkemnek eszében.

Hogy talám valóság vagyon ez Mesében;

Hogy a’ meg-hóltaknak Lelkeik rendében,

Kőltöznek újjobban más ember’ testében:

Orféusban vala hajdan ez a’ Lélek,

A’ mellyet magamban még pihegni vélek,

Kétszer vólt Pokolban; én attúl nem félek,

De Pokolbeli kínt látok még míg élek.

Talám hát a’ kibűl Orféusba szállott

Lelkem, az vólt bűnös egy emberi állat;

Unokákra szállott e’ terhes szolgálat

’S a’ bűntető ostor rajtam-is meg-állott.

Vajha! mint Orféus szép éneklésével

Bírt a’ feneketlen Pokol’ mélységével?

Bírhatna Lelkem-is versek’ szerzésével

Ezen Pokolbeli kinnyaim’ terhével.

De, mint ő tetézte nagy keserűségét.

El-vesztvén újjobban kedves Feleségét

Lelkem-is síratja testem’ egésségét.

Mind addig míg érem életemnek végét. –

– Bús Lelkemnek nyúgta tsak addíg lehete,

Míg az Elizium mezőnn pihenhete;

De a’ szárnyos lábú Istenek’ követe

Ki hoza újjobban, ’s más testbe vezete.

Igaz: hogy Római szabad ember lettem,

Ovidius Názó névvel neveztettem,

De a’ bajt és a’ kínt, itt sem felejthettem,

Nem soká’, Rómából szám-ki-vettettettem.

Versem’ kit Nagy-Apám rég’ énekelgetett

Lakatot Tzerberus’ szájára-is vetett,

De bezzeg másodszor a’ vízre vezetett,

És egy Augusztusonn erőt nem vehetett. –

– A’ neki törődött Lélek már bújjába’

El-tökélli magát, ’s fel-tette magába’

Hogy ha még le-mehet Eliziumjába,

Soha többé testbe nem jön bolondjába.

Kétszer így küszködvén kínos életével

Nem-is ivott vízet Lelkem, le-mentével,

Hogy ne múljon, amaz feledékeny lével

Friss emlékezete, a’ Léthe’ vizével. –

– Ezer esztendejét mikor el-végzette

Lelkem, Merkurius sokat íntegette,

De páltzája elől magát el-rejtette,

Mivel éltét kétszer kínossan élhette.

A’ második ezer esztendő’ folytának

Nagyobb részei-is már jól el-múlának

Nálunk a’ vers írók nagyon ritkúlának,

ritkúlánák Rímelés szerint jav.

Melly miatt vége lett lelkem’ nyúgalmának,

Rám akadt a’ kies mezőnn amaz Mája’

Fijának kígyokkal meg-tekertt páltzája,

’S parantsol ez hóltak’ és élők’ szolgája,

Hogy várja Lelkemet Pannonia tállya.

Hajdani testemnek hoz haza-főldére,

Szám-kivetett Názó hazája’ hellyére,

Adott-is egy deli testet a’ kezére,

A’ kivel élhetne bús Lelkem kedvére.

Ányós régi Magyar Nemzetnek szűlettem

Görög ’s Deák utánn Magyar Nemes lettem,

Hajdani Munkámat el-sem felejtettem

Szűletett nyelvemenn verset szerzegettem.

De mivel a’ kedves gyönyörűségeknek

Immár neki-szokott ’s örűlő Lelkeknek

Nehezebben esik; ha majd mind ezeknek

Végénn kínos bajt kell látni szegényeknek.

Kétséges Lelkem-is tanúlvám magárúl,

Vagy-is Orféusom’ ’s Názóm’ példájárúl,

példájárál Rímelés szerint jav.

Le-mond a’ világnak múlandóságárúl,

Melly, sokaknak pénzen gyötrelmeket árúl;

Egy Remetét választ szegény ő magának

Mind út mutatónak, mind Párt-fogójának,

Kinek Fehér-Várott Fijai valának,

A’ kik nékem szállást, ’s Pál nevet adának.

A’ hol az Orféus’ és Názó’ Lelkének

Munkáji belőlem ki-tündökölének,

Tartattam Part-fogó Pálom’ Szerzetének

Egyik dítséretes gyönyörűségének.

Mit mondok? – tartattam? – de most-is tartatom,

Van gyönyörködtető kedves indúlatom,

De jaj! valahányszor versemet ugratom,

Tsak e’ kínos testbe zárt lelkem’ síratom.

Egek! ezt az átkot mivel érdemlettem?

Hogy illyen fájdalmas testbe rekesztettem,

Mellyen, hogy eléggé nem kesereghettem

A’ Pindus halmai jajgatnak helyettem.

Bizony elég dolgot adna Herkulesnek

Azokat el-tűrni, a’ mik rajtam esnek;

A’ kép-írók, mikor kínos embert festnek,

Festhetnek, tsak vegyék formáját e’ testnek.

Mú’sák! Árionnak véltek tám engemet?

’S nyúzni akarjátok eleven testemet?

Hiszen én senkivel próbára versemet

Nem tettem, hogy azért bántnátok Lelkemet.

A’ dühös Asszonyok, a’ kik hajdanában

Dolgoztak, Orféus el-szaggatásában,

Tán én reám jöttek nyavalya formában,

Hogy testem enyhűlést nem kaphat kínnyában.

Vagy a’ Prometheus’ Sassa bánt engemet,

A’ melly el-tsipkedi lassanként testemet,

Vagy mérges Pikszissel meg rontván fejemet

Pandóra melyembűl kergeti Lelkemet.

A’ Zizifus kövét nagy kínnal görgetem,

Vélvén, hogy kínomnak majd végét érhetem,

Meg-tsal a’ reménység, ’s már tsak el-hihetem,

Hogy addig tart kínom, a’ míg az életem.

Már Eskulápius sem használ testemnek

Apolló sem talál Flastromot sebemnek.

Mit tegyek? – könyörgök Remete Szentemnek,

Hogy inkább legyen már vége életemnek.

Könyveztem kínomat a’ míg könyvezhettem,

De már könyveimet mind ki-merítettem,

Már nem-is sírhatok úgy el-keseredtem,

Parnaszszus’ Szűzei sirjatok helyettem.

Egek! ha tsak ugyan már úgy végeztétek,

Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,

Vajha! irgalmasok annyiban lennétek,

Hogy nyavalyám’ néha meg-könnyebbitnétek. –

– De meg-akadt nyelvem panaszolkodtában,

Hoszszas kínnyaimnak meg-gondolásában. –

– Bádgyad ez Nimfa-is közös síralmában;

Beteges Barátján szánakozásában.

Ezeket a’ beteg Atya kedvessen vette ugyan, mint Verseket, de azt felelte, hogy nem keresztyén Versek. A’ Poéta azért így kezdi magát észre venni.

MÁSODIK BESZÉD.

Ah! be nem Keresztyén gondolatok ezek,

Hogy nintsenek egek, és Isteni kezek:

Tsak hogy, mivel súllyos kínnyaid nehezek,

Nyomorúságidonn vétkessen könyvezek.

Van Isten, ’s van annak bőlts gondviselése,

Kinél tudva vagyon Ányos Pál nyőgése,

’S azért, hogy egy kitsínyt segedelme kése,

Nem múlt még-el kínod’ meg-könnyebbűlése.

Lelked, eredetét nem Názótúl vette,

Hanem azt Te beléd Isten lehellette;

De már azt nem tudom, mikor teremtette?

Mert azt titkai közt tőlünk el-rejtette.

Nyavalyád, ha Fatum, egek’ rendelése,

Mert a’ Fatum nálunk Isten’ végezése,

’S a’ forgó szerentse’ kőltött kerengése,

Mind Isten’ munkája meg-kissebbítése.

Isten visel gondot bizony Te reád-is,

’S tudva van Istennél a’ Te nyavalyád-is;

Majd, mikor elég leszsz, ha Te nem várnád-is,

Szent segedelmével el-jön Te hozzád-is.

Ezek pedig rajtad nem-is bűntetések,

Hanem tsak Atyai próbák ’s feddődzések;

Kiknek mindjárt vagyon meg-könnyebbűlések,

Ha hiszed, hogy ezek égi rendelések.

Fáj; de Isten adta rád, no hát ne fájjon,

Hoszszas kínod ellen a’ tűrés használlyon,

Ne bánd, édes Atyád akarmint dorgállyon.

Tsak hogy a’ dorgálás hasznodra szolgállyon.

De ám, ha most Isten látogat ezekkel

A’ reád eresztett sújtoló kezekkel;

Meg-vígasztal mennyben a’ bóldog Lelkekkel,

Jobbja felől-való gyönyörűségekkel.

Addig-is Vers-író kezed’ munkájában

Mutasd-meg, hogy Pap vagy az Isten’ Házában,

’S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában

Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.

Ez Vers-író pedig, ki Nimfa’ képében

Nem keresztyén verset adott a’ kezében

Nem rég’ ez keresztyén Papnak, a’ helyében

Ekképp’ énekelget ez Páter’ nevében:

Jésus! én örömöm édes szemem’ fénnye!

Idvességem’ szarva, életem’ reménnye!

Bűneim’ váltsága, Menny-ország’ ösvénnye!

Hívek’ szerelmese, Lelkem’ Vő-legénnye!

Melly gyönyörűséges édes emlékezet

Ez, az idvezítő Jésusi nevezet!

Mert ez az igaz út olly életre vezet,

Mellyet halálával ő maga szerezett.

Tsak reád függesztem egyedűl szememet,

Jésus! e’ jó útonn Te vezess engemet.

Tsak Téged’ óhajtlak egy szerelmesemet,

Gerjeszd hát Te reád buzgó szerelmemet.

Én Lelkem, mint tsendes nyúgovó Helyében

Tsendessen nyúgoszik kedves kebelében,

Minden kínok ellen keserűségében

Talál nyúgodalmat az Jésus’ ölében.

Ha ostromoltatik bűntől Lelkem’ vára

Tekínt győzhetetlen egy baj-vívójára

Rab vóltam; de leve sokak’ váltságára

Ki-omlott Jésusom’ vére’, Lelkem ára.

Jövel hát szerelmes Jésusom! légy velem,

Mert nagy a’ Jésushoz bennem a’ szerelem,

Szent segedelmeddel hitemet nevelem;

Jövel Uram Jésus! édes segedelem!

Erre a’ beteg Páter ezt kezdte felelni a’ mint bírta szegény a’ kezét:

BARÁTOM!

Mivel érdemlettem érzékenységedet?

Hogy érettem búra sűllyeszd víg Lelkedet,

Hogy ér’tem keseregj; hogy ég’ végzésével

Vígasztald szívemet jobb sors’ reménnyével,

Nem vagyok, sem véred, sem régi barátod,

Tsak azólta szeretsz, hogy kínomat látod.

De ezeket-is alig írhatta, mikor a’ halálos nyavalya egész testét el-lankasztván, hatod napra meg-is hólt; halálát hallván a’ Vers-író, álmában így beszélget a’ meg-hóltal:

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Halott.

Serkenny-fel Barátom! és értsd-meg szavamat,

A’ ki életemben nyomorúságomat

Szántad,

Szányad Sajtóhiba, em.

’s nem láthattad kínos halálomat,

Imé meg-mutatom még egyszer magamat.

Hallod-e Barátom!

Poeta.

Hallom és tsudálom;

Eleget hánykodom, de fel-nem találom

Ha vallyon e’ szózat igaz-e vagy álom?

Mert úgy tettzik Páter Ányos vagyon nálom.

Halott.

Az vagyok igen-is a’ kinek gondolál.

Poeta.

Így tehát tsak álom talám az a’ Halál,

A’ mellyel előttem el-hírelve valál,

Hanem-ha előttem Pál, áll-ortzával áll.

Halott.

Én vagyok.

Poeta.

No – de hát élsz-e vagy meg-hóltál?

Mert nekem úgy tettzik élő-szóval szóltál,

Te vagy-e hát a’ ki Páter Ányos vóltál?

Halott.

Én vagyok ’s a’ vagyok a’ kinek gondoltál.

Poeta.

Szerelmes Barátom! be el-keseredtem,

Mikor Halálodrúl szomorú hírt vettem,

Kivált azt nehezen, ’s könyvezve szenvedtem,

Hogy temetésedenn jelen nem lehettem.

Most pedig, kétszeres öröm szált szívemre,

Hogy nézhetek élő kedves emberemre;

’S hogy, kinek halála keserűségemre

Lett volna; olajt önt hív szeretetemre.

Halott.

Szerelmes Barátom! való, hogy én élek,

Mert nem-is halhat-meg jól tudod a’ Lélek;

De ezen formárúl, mellyben most beszéllek

Tán Te-is úgy ítélsz, a’ mint én ítélek.

Poeta.

Lelkem! estem ismét újjabb síralomba. –

– Hát – én Páter Ányost látom tsak álomba,

Vagy vagyon el-merűlt mély gondolatomba,

Mit gondollyak tehát Te rólad magamba?

Halott.

Ányos vagyok, a’ ki beszéllek ’s beszéltem,

De nem ollyan Ányos, mint vóltam míg éltem,

Poeta.

Én pedig mind eddig mesének ítéltem

A’ mit most Te benned meg-hóltban szemléltem.

Hát mitsoda test ez? felelj kérdésemre.

Halott.

Ah! ne emlékeztess keserűségemre,

Elég az: hogy hozzád azért jöttem szemre,

Hogy kötelezzelek újjabb szerelemre.

Poeta.

Ah! bizony, mint Halál erős a’ szeretet!

’S ha ez nemes Lélek ennyire mehetett,

Hogy rólam még most-is meg-emlékezhetett;

Hát engemet, mire nem kötelezhetett?

’S szerelmes barátom! mivel érdemlettem?

Hogy élő formában meg-jelenj érettem,

Hittem azt hogy szeretsz, és el-is hihettem,

De hogy így szerethess nem-is reménylettem.

Halott.

Úgy vagyon Barátom! mert mennél erősebb

Az igaz szeretet, annál kőltsönössebb:

Nálom szereteted mindennél bötsössebb,

Mert kezdete vala halálom’ szerző seb.

Nem vólt barátságom, sem pedig vérségem

Hozzád, sem hitbeli nagy kötelességem;

Kár; hogy veled hamar kötött egyességem

Illy hamar végezte velem egyűtt végem’.

Kínnyaibúl Lelkem mint-egy meg-éledett,

Mikor könyves szemem meg-látott Tégedet;

Mivel; a’ mint rólad elmem vélekedett,

Kínom gerjesztette rám szeretetedet.

Mert többnyire már ma a’ kik barátkoznak,

A’ szép barátságnak haszonért áldoznak,

Míg van mit el-vinni színes szívet hoznak.

De a’ nyomorúltonn nem-is szánakoznak.

Így szokott a’ világ. – Te pedig ellenben

Mihelyest meg-láttál ágyba’ fetrengtemben,

Nem tudom mit leltél különöst szívemben?

Szerettél ’s meg-szántál keserűségemben.

Vóltál mindennapi bíztatóm ’s vendégem,

Versekkel oszlattad búm’ ’s keserűségem’,

Mellyekben mivel vólt nagy gyönyörűségem,

Mint-egy könnyebbedett terhes betegségem.

Ez igaz baráti hív szíved’ hűsége

’S ennek mindennapi példás jelensége

Mellyhez a’ haszonnak semmi reménysége

Nem fért, kínnyaimnak vólt nagy könnyebbsége.

Hidd-el hát hogy tőlem azt meg-érdemletted,

Hogy én hóltom utánn tegyek Te helyetted

Kőltsönös bútsúzást, mert azt Te meg-tetted

Vólna, halálomkor, de meg-nem tehetted.

Poeta.

Melly bóldoggá tettél engem’ bóldog Lélek!

Ki még eddig halált nem láttam ’s még élek;

Még-is, most eleven halottal beszélek,

’S engednek a’ hóltak társolkodni vélek.

Ha az igaz szívért ’s barátságért lettem

Méltó, hogy meg-jelenj előttem ’s érettem;

Úgy már meg-esmérem, hogy meg-érdemlettem,

Mert én Páter Ányost valóba szerettem.

De, hát én vóltam-e leg-nágyobb hűséggel

Hozzád? hogy egyedűl ezen dítsősséggel

Engemet magasztalsz, ’s illy nagy szívességgel

Értem egy darabíg fel-hagytál az éggel.

Halott.

Te néked tartoztam. – De

A D d-ből jav.

noha vólnának

Mások-is, kik igaz Barátim valának,

Féltem, hogy ha testben meg-hóltat látnának

Képtelenségeket rólam gondolnának.

Te pedig, ne gondolly tsudának engemet,

Hanem vedd jó nevenn meg-jelenésemet,

Hallgasd-meg ’s botsásd-el bútsúzó Lelkemet,

’S beszéld-el, a’ kiknek illik beszédemet.

Poeta.

Meg-álly, a’ bútsúzást halaszd még, kedvesem!

Hadd kérdek valamit; válaszodat lesem.

Lám én, mint Éneás nem magam keresem,

Hanem helyembe’ jöszsz Atyám! Ánkhizesem!

Már Te bóldog Lélek! bóldoggá tétettél,

Mikor e’ világbúl fellyebb emeltettél;

Beszéld-meg, bóldogabb mint ’s mennyiben lettél?

Mikor hóltod utánn meg-dítsőíttettél.

Ha a’ természeti Túdós okosságot

Halgatom; az ugyan jövendő világot

Hisz, tart, és tanít-is egy olly boldogságot,

Melly követi ezen bóldogtalanságot.

De, hogy ez, valamelly helyhez köttettetne,

’S az ég, mint egy fényes bólt, ollyan lehetne

Nem hiszi; ’s bóldoggá alíg-is tétetne

A’ Lélek, ha oda tsak azért síjetne –

Hogy a’ más világnak minden dítsőssége,

’S a’ testtűl szabadúlt Lélek’ könnyebbsége

Abban áll azt mondják, ’s az a’ nyeresége

Ha nintsen magára semmi nehezsége.

Ha meg-nyúgszik ’s tsendes Lelke’ esmérete

Hogy úgy folyt ’s úgy tőlt-el a’ testben élete,

Hogy vádot magátúl nem érdemelhete,

Azt mondják, a’ Lélek úgy idvezűlhete.

A’ hellyét pediglen ezen dítsősségnek

A’ szent Irás után tartyák ugyan égnek,

Égnek, de nem holmi tzifra fényességnek,

Mellyre nints szűksége Lelketlen vendégnek.

Mások meg a’ Leibnitz’ bőlts találmányával

Nem hihetnek Lelket lenni test híjjával,

Hanem láthatatlan kis test Házatskával,

Mellyet mikor meg-hal, el-viszen magával.

Mások a’ Lelkeket nem tartják Lelkeknek,

Hanem agy-velőnek, inaknak ereknek,

És így tsupa testbűl lett Lelkek ezeknek,

Meg-halnak a’ testtel, és el-temettetnek.

Sokan ismét vagynak ollyan értelmekben,

Hogy semmi gondolat nintsen a’ Lelkekben,

Hanem ha az elébb az érző testekben

Kezdődik, ’s a’ testi érzékenségekben;

Ezek, hiszik ugyan létét a’ Lelkeknek,

De úgy hogy halála után a’ testeknek,

Mind addig alunni kellyen szegényeknek

Míg a’ testtel újra nem egyesítetnek.

Sokann sem a’ Lélek’ halhatatlanságát

Nem hiszik, sem a’ test’ dítső bóldogságát,

’S úgy tartják, mint Papok’ kőltőtt hazugságát,

A’ fel-támadandók’ Poklát, ’s Menny-országát.

De mi, kik imádjuk Jésus Kristusunkat,

És Keresztyéneknek nevezzük magunkat,

Azt hiszszük, ’s úgy tartjuk a’ mi halálunkat,

Mint-egy keveskori el-változásunkat.

Él ’s a’ halál utánn sem hal-meg a’ Lélek

Kit én oszthatatlan valóságnak vélek,

Testem fel-támadván mind örökké élek

Minden boldogokkal, ’s örvendezek vélek.

De azt az életet nem magyarázhatja

Szám, mert élő-ember azt ki-nem mondhatja.

A’ mint a’ szent Irás-is bizonyítgatja,

Hogy azt emberi szív meg-sem gondolhatja.

Tudom: hogy test szerént ha el-temettetem,

A’ lelkem fog élni, ’s lelki leszsz életem:

’S fel-támadt testemmel ha öszve-köttetem,

A’ testet-is lelki testnek nevezhetem.

De, sokann e’ bóldog mennyek’ országának

Testi bóldogságot tulajdoníttának,

Mivel a’ szent Írók a’ miket írának

Testi embereknek íratva valának.

Te pedig mar túl vagy a’ világiakonn,

Túl vagy minden főldi múlandoságokonn;

Tanítva segíthetz rajtam ’s mind azokonn,

Kik ezt tsak homállyba látjuk ’s mint egy vakonn.

Halott.

Első bóldogsága ditsőűlt lelkemnek

Ez, hogy vége szakadt terhes kötelemnek,

Mellyel tömlőtzébe le-kötve testemnek

Szenvedtem, mig nem lett vége életemnek.

Mert noha nem szabad annak zugolódni,

A’ ki az életben kéntelen bajlódni,

Sőt ha halálrúl kell néha gondolkodni,

Láttatik az ember el-el-szomorodni,

De, ha úgy tudnátok élők! mint a’ Hóltak

Kivált kik e’ testben nyomorúltak vóltak,

Melly gyönyörűséges változást kóstoltak

Azok, kik a’ testtől már

A már szó kétszer szerepel, a másodikat elhagytuk.

meg-szabadúltak.

A’ leg-szerentséssebb testbűl-is sijetne

Lelketek, hogy hamar jóbb helyre mehetne;

’S ha az élő ember illy formánn hihetne,

Bizony még éltében bóldoggá lehetne.

Most vagyon Lelkemnek ollyan állapotja

Mellyben a’ mit gondol tisztán gondolhatja,

Mert sem a’ zavaros vér nem zavarhatja,

Sem ama’ vastag test meg-nem gátolhatja,

Leg-főbb bóldogságom, hogy egyesíttettem

Azzal, kitűl Lelkem ártatlanúl vettem,

’S ezzel valójában dítsősséges lettem,

Hogy a’ honnan jöttem már viszsza mehettem.

A’ kit nem lathattam élvén, már láthatom,

Testemnek jövendő éltét-is tudhatom,

Lelkem’ halhatatlan létét meg-foghatom,

Mert test nélkűl-való minden gondolatom.

Immár színrűl színre láthatom

áthatom Értelemszerűen jav.

azokat,

Mellyeket még éltem, tsak mint-egy titkokat

Hallottam, azoknak nagy bóldogságokat,

A’ kik szemlélhetik az égi karokat.

Hogy pedig Tenéked nem magyarázhatom,

Ne tsudáld, mert noha én magam tudhatom;

De ki-mondhatatlan az én gondolatom

A’ mint példával-is meg-bizonyíthatom.

Lám régen szent János, ’s Pál el-ragadtattak,

De ki-mondhatatlan beszédet hallottak,

És még tsak arrúl is keveset mondhattak

Hogy testben látták-e? a’ miket láthattak.

Ha azt élő-ember nem magyarázhatja

Bizony élő-ember meg-sem-is foghatja:

Azt szíved tőlem-is hát nem kívánhatja

Mert meg-foghatatlan a’ magyarázatja –

Hogy a’ Lélek nem test, az tagadhatatlan,

’S hijjában tagadja a’ tudós tudatlan,

Mert, hogy gondolkodjon test, gondolhatatlan,

’S egyszersmind, ha nem test, már oszolhatatlan.

Alunni sem lehet pedig a’ Lelkeknek,

Mert, ha gondolkozó valóság ezeknek

Nevek, vége lészen egyszersmind léteknek,

Ha ez a’ híjja van a’ természetjeknek.

De Leibnitz-is testét felettéb szerette

Mikor ki-gondolni azt nem szégyenlette,

Hogy a’ Léleknek-is test vagyon mellette,

’S a’ lelket a’ testtel öszve-kevergette.

Mind Mesék, és kőltött találmányok ezek,

Hanem hatalmasok az Isteni kezek

Mint azt véghez vinni, a’ mellyek nehezek,

Mellyet még Te hiszel, de én már érezek:

Isten adta beléd ártatlan Lelkedet,

Mikor elevenné teremtett tégedet;

Melly hogy bűnös testtel öszve-keveredett

Nem tsuda ha ő-is roszszra vetemedett.

Az eredendő bűn még azért meg-álhat,

Hogy Lelked testedbe ártatlanúl szállott,

Mert, mint Ádám testből és Lélekből állott,

Így Lelked, testeddel egy személly, egy állat.

Külömben, mind eről, mind pedig arrúl-is,

Van-e Lélek ’s hol van a’ halálonn túl-is?

Szint-úgy a’ jövendő fel-támadásrúl-is

Akárki mit tartson jól-is bolondúl-is.

Nekem tsak az a’ szóm hozzád és hozzátok;

Hogy vagyon Mósestek, vagyon Prófétátok

Kiktűl az igazat meg-tanúlhatjátok,

Azok meg-mondották, őket halgassátok.

Tudod: meg-mondatott az Apostoloktól,

Hogy ha mást valamit égi Angyaloktól

Hallanál, vagy akár tulajdon magoktúl

Ne hidd, mert nem igaz, távozzál azoktúl.

De kedves Barátom! már én viszsza mégyek,

Ne kívánd, hogy tovább nálod ’s veled légyek,

Engedd-meg most tőled vég bútsút hadd végyek,

És hogy némellyekről emlékezést tégyek.

Hogy halálos Ágyban fetrengtem kínomba’,

Kemény háborodás jött gondolatomba,

Változott az elmém a’ kín közt ’s azomba’

Meg-halok ’s be-zárnak setét koporsomba.

Bútsúzás nélkűl telt tőletek életem,

Szerelmes Véreim! Püspököm! Szerzetem!

Úgy hogy halálomkor el-nem végezhetem,

A’ mit hoz magával vérem ’s tiszteletem?

Ezeknek kívánok szerentsés életet,

’S a’ bóldog életnek bóldog végezetet,

Tartsatok felőlem jó emlékezetet,

Hogy ez jó Atyafi ’s jámbor Pap lehetett.

Poeta.

Adjad már nekem-is végső áldásodat,

És addig előlem ne vond el-magadat. –

Halott.

Az Isten adja-meg jó kívánságodat

Emlegesd-meg szegény meg-hólt barátodat.

Poeta.

Ah egek! álom-e, vagy Isten tsudája?

Hogy az elevenhez hólt jöve hozzája –

Ah Atyám ’s Barátom Ányos Pál formája!

Ah igaz Barátság’ eleven példája!

Iratott 1784dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Pokol.

Kérdés, Van-e Pokol? ’s hol van, vagy hol lészen?

Ez-utánn készűl-e vagy régen vólt készen?

Kén-kővel lángoló tó-e ez egészszen?

’S van-e ott fűst, láng, tűz a’ melly meg-emészszen?

Pokol van, mert bizony ez jutalom bére

A’ kinek nem használt a’ váltsának vére,

Mert a’ két út között mellyet Isten mére

Az egyik bel-felé a’ Pokolnak tére.

Ha pokol nem vólna, ugyan jól járnának

A’ kik e’ világonn gonoszszak valának,

Még-is soha semmi kínt nem kóstolának,

Hanem az órátskánn, mellyen ki-múlának.

’S bezzeg rajtok veszne a’ Szentség azokonn

A’ kik e’ világi múlandóságokonn

Nem kaptak Istenért, és ezenn az okonn,

Sok erő-szakot-is tettenek magokonn.

Tűz van ott, mert éget gyúlt kén-kő módjára

A’ Lelki-esméret sok Lelkek’ kínnyára,

Ég, forr, ez a’ méreg, gőzölög e’ pára,

Mardos ez a’ féreg vipera módjára.

Vólt Pokol, van most-is örökké lészen-is,

Mert el-ólthatatlan e’ tűz ’s végetlen-is,

Tsuda: hogy noha ez szenvedhetetlen-is

Vágynak erre még-is sok száz ezeren-is.

De végtelenűl-is kell tartani ennek,

Mert, ha a’ sok bűnök végetlen Istennek

Szent törvényi ellen végetlenűl mennek,

Pokolnak-is szűkség lenni végetlennek.

Nehéz, e’ kén-köves tónak párázatja,

’S tsak említése-is szíved’ hasogatja,

De tsak szenvedd, mert ezt szabad

sabad Sajtóhiba, em.

akaratja

Szerént választotta az emberek’ Attya.

Mert Isten, Ádámnak elébe eleve

Poklot, ’s Mennyországot választani teve,

De hogy a’ meg-tíltott fa-gyümőltsbűl eve,

Választva magának örök halált veve.

De, hol leszsz a’ Pokol? bizony van benned-is,

Pokol a’ Lelkednek sokszor kebeled-is,

Mert ha meg-nem tértél, ha most nem érzed-is,

Ez most alvó féreg meg-mar még Téged-is.

Némelly még éltében Pokolra talála,

Pokol, sok embernek élete halála,

Némelly, mikor teste Lelkétől el-vála

Akkor gyúl-meg e’ tűz leg-előszször nála.

Nem bírván e’ tűznek folytogató szagát,

Maga ki-fakasztá mérges sebje’ dagát,

’S érezvén az Isten’ emésztő haragát,

Fére mene Júdás ’s fel-akasztá magát.

Mikor Kain ellen az egek’ egére

Kiált ártatlanúl az Ábelnek vére,

Kétségbe-esés lett Pokol-beli bére

Mert maga mond átkot veszendő fejére.

Ezen tűznek terhét tsak könnyen viselte

A’ gazdag, míg nyakát a’ halál nem szelte,

De mikor Pokolban szemét fel-emelte,

Bezzeg, a’ büdös gőzt ökrendezve nyelte.

De Kérdés: hol leszsz már a’ Pokolnak helye?

Ne félly gonosz-tévő el-jön az ideje,

Meg-látod, hol lészen e’ kínzás’ mezeje

’S vas-lántzonn a’ kígyó’ meg-töretett feje.

Találsz még, kí-vévén ama’ bóldog eget

A’ hol az őrdöggel lakhass helyt eleget,

Ne félly, meg-találod az örök meleget,

Örökkön örökké szenvedő sereget.

Az Istentelenek ollyan helyenn állnak,

És olly pallérozott ösvényenn sétálnak;

Hogy ha ez bal-útról jóbb-útra nem válnak,

Kalaúz nélkűl-is Pokolra találnak.

De, ha ki el-akar, e’ kény-kőves tóra

Menni, és nehezen akad az ajtóra,

Talál őrdögöket, akad elég jóra

Mind el-vezetőre mind út-mutatóra.

El-vezetik ezek ’s meg-fogván kezeket

Önként, futva viszik a’ meg-nem térteket,

És mikor el-érik keresett helyeket

Ám gyönyörködtessék meg-fáradt Lelkeket.

Íratott 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Titkonn könyörgeni.

Sokann ollyan sokszor, ’s annyít nem kérnének,

Hogy ha nyílván kérni kénszeríttetnének,

Így ki-ki jobb’ szeret titkonn, az Isteni

Léleknek-is ajtó zárva könyörgeni.

ugrás a szövegforráshoz

A’ jövendő Ördög felelete: Παις Ε'βραίος ’s a’ t.

Egy kis Zsídó gyermek, a’ ki az egeknek

Ura, és Istene minden Isteneknek,

Parantsollya minden őrdögi Lelkeknek.

Hogy hagygyuk itt fáit e’ szent Ligeteknek,

És mennyen-el ki-ki a’ maga helyére

Viszsza, a’ szomorú Pokol’ fenekére.

Távozz hát jó Tzézár ezutánn meszszére,

Nem felelék többé senki’ kérdésére.

ugrás a szövegforráshoz

Karátsony.

Azt mondják: igaz-e? hogy Isten szűletett. –

– Úgy van, azért pedig, mert minket szeretett, –

– Ugy de, ha Isten vólt miként szűlethetett? –

– Színt-úgy szűlethetett, mint a’ Szűz szűlhetett.

Úgy de halhatatlant nem szűlhet Halandó,

És változhatatlant egy meg-változandó. –

– Titok ez, és azok’ közé tartozandó

A’ miket magának tart az Imádandó.

Szűletik tsak ugyan mint halhatatlan-is,

Ámbár e’ szűletés meg-foghatatlan-is,

Szűletett mint ember, de szent ’s ártatlan-is

Ollyantúl ki szűz vólt ’s maradt magtalan-is.

Mint Isten szűletik Isten szent Attyátúl,

Vele egy ’s ugyan az Isten Hatalmátúl,

Mint ember szűletett Zsidó Szűz Annyátúl

Az Isten Lelkétűl meg-szált Máriátúl. –

– De, hát Szűz Mária úgy nem Istent szűle? –

– Nem, hanem olly személly szűlettetett tűle,

Mellyben az emberrel Isten egyesűle,

Isten’ Annya azért azt mondják felűle.

Emberi Lelke van ’s igazi teste-is,

De van egy személlyben Isteni Lelke-is.

Ez, a’ Háromságnak egyik személlye-is,

De van egy személlyben két természete-is.

’S ámbár Isten ’s ember így egyesíttetett;

Öszve nem zavarta a’ két termeszetet,

’S az ember tsak ugyan Isten nem lehetett

Azzal, hogy az a’ test ’s Lélek fel-vétetett.

Tehát az emberi Lelke ’s testessége

Nintsen ott mindenűtt, a’ hol Istensége,

Ennek van mindenűtt-jelen-lévősége,

Amannak részei, hellye, ’s kezdő vége.

De ezek, azt mondod? mind lehetetlenek,

Hogy ne vólnának úgy egynél több Istenek?

Ha egynek teste van, kettőnek nintsenek,

Tanít az okosság ezeknek ellenek. –

– Sok nintsen tudtára adva sok tudósnak;

Tudta a’ Próféta, ’s tartotta títkosnak

Meg-is felel az illy oktalan okosnak

Azzal; hogy nevezi őt’ tsudálatosnak.

ugrás a szövegforráshoz

OZANAM SZAVAI: Sorbonistarum est Quaestiones Theologicas dispute, Papae
decidere; Mathematicorum per lineam perpendicularem in coelum ascendere.

A’ Theologusok’ dolga sorbonában

Törni a’ fejeket az Isten’ títkában,

És ha fenn-akadnak néhol a’ nagygyában,

Hadd igazíttsa el a’ Pápa Romában.

Az ég- és főld-mérő Túdós embereknek

Pedig, leg-rövidebb útján az egeknek

Szabad, jó egyenes útat fel-menteknek

Szabni, ’s társaikká lenni a’ Szenteknek.

Ovidiusból: Felices animae!^*
animae helyett animas szerepel, jav.
quibus haec cognoscere etc.

Oh melly bóldogoknak tarthatják magokat,

Kik arra vetették leg-elébb gondjokat,

Hogy tudják esmérni a’ tsillagzatokat,

’S mint-egy az egekbe tegyék-fel lábokat.

Minden egyéb vétkes munkáknak felettek

Mellyeket a’ világ’ mezején szűlettek

Gyermeki bolondság színével festettek,

Ezek valójában fellyebb emelkedtek.

Nem rontotta a’ bor ’s szerelem ezeket

A’ magas egekben múlató Lelkeket.

Nem kedvelték sem a’ törvenyes pereket,

Sem a’ tábor-járó katonák terheket.

Nem szerették ezek, és ellent vetének

A’ világ gyermek és kevélykédésének,

Sem pedig szívekben helyt nem engedének

A’ világi kintsnek,

A szó végén álló kötőjelet vesszőre javítottuk.

fösvény szerelmének.

Szemünk’ eleibe le-hozták ezeket

A’ távoly tündöklő nagy égi testeket,

Fel-érték eszekkel a’ magas egeket,

’S mint-egy törvény alá rekesztik rendjeket.

Így szoktak ám bőltsen menni az egekre,

Nem mint a’ Gigások, a’ kik seregekre

Nagy magas hegyeket hordván e’ hegyekre

Egyről a többinek másztak tetejekre.

ugrás a szövegforráshoz

Hálá-adatlan ember.

Mondják, igazánn-is mondják; hogy mindenben ollyanok

Mint a’ vad vipera kölykek a’ hálá-adatlanok.

Mert valamint a’ viperák, édes Annyok’ hasokat

Ki-rágják, mert önnön magok hasítják-ki magokat.

Így a’ hálá-adatlanok kárt tesznek azoknak-is.

A’ kiktől van a’ miek van, ’s néha önnön magok-is.

ugrás a szövegforráshoz

Fattyú gyermek’ mentsége.

Fattyú vagyok; de már ezzel mit vétettem?

’S nagyobb méltóságú mivel vagy felettem?

Hiszem, kezdetemet noha titkon vettem,

Én-is szint-úgy mint Te Aszszonytúl szűlettem.

Hát ha, a’ kitűl vett testem eredetet,

Apádnál derekabb ’s jobb ember lehetett;

Kérd-meg az Anyámtúl: mást miért szeretett?

’S arrúl a’ szűletett gyermek mit tehetett?

Herkules, Éneás és mások ezerek,

Mind idegen vérbűl származott emberek

Vóltak; még-is ma-is híres a’ fegyverek,

’S többnyire nagy vitéz mind a’ fattyú gyerek.

ugrás a szövegforráshoz

Az Isten-tagadóhoz.

Mi kárát vallanád? Isten’ Lelkét tagadó Lélek!

Ha arrúl, hogy van Isteni Lélek meg-győzhetnélek:

Azért, hogy én meg-esmértem az Istent, ’s hittem benne,

Ám, ha Isten nem vólna-is; semmi bajom se lenne.

De ha leszsz Urad, Uradnak létét nem hivő szolga!

Bezzeg ugyan gonoszúl leszsz a’ gonosz szolga’ dolga.

ugrás a szövegforráshoz

Nem minden ollyan, a’ millyennek láttzik.

Más szépnek lenni, más szép színt képire kenni,

Sokszor az őrdög-agyonn Angyali lárva vagyon.

Más az ezűst fűstös fa-nyelű kés, más az ezűstös,

Mint festik, rútat, ’s szépet akármi mutat

Más lenni jónak, más tettzeni jóra valónak

Sok bor jó, de meszes, néha bolond az eszes.

Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni,

Farkas-is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.

Más igaz űgyűnek, más lenni tsalárd hitetőnek,

Néha ki nem igaz-is, láttzik igaznak az-is.

ugrás a szövegforráshoz

Használ a’ jutalom.

Nem fordúl a’ kerék, ha sajnálod kenni,

Meg restűl a’ jó ló ha nem adnak enni,

A’ jót jutalommal szokták jobbá tenni,

A’ nélkűl a’ friss ész tompa szokott lenni.

A' három fő-bűnökről renddel

ugrás a szövegforráshoz

KEVÉLYSÉG.

Károly és Antal egyűtt-beszélgetnek.

Károly.

Jó napot!

Antal.

Jól mondád; ma jó napom lészen,

Mert Lelkem örökös nyúgodalmat vészen, –

– Úgy vagyok készűlve Barátom! egészszen,

Hogy ma akár hogy leszsz, meg halok merészszen.

Károly.

No! mi bajod? Ant. Semmi; sőt illyen kedvemet

Nem tudom, miólta éltem életemet.

Ma, ha Barátom vagy ne hadgy-el engemet,

Te lásd-meg leg-alább utolsó végemet.

Károly.

De mi hát az oka ez akaratodnak?

Miért kívánsz önként halált Te magadnak?

Olly roszsz folyamatját nem látom dolgodnak,

A’ mellyet tarthatnék lenni jó okodnak.

Antal.

De miért élnék én ezen a’ világonn?

Mit kapjak e’ jádzi haszontalanságonn?

Jobb azt fel-tserélni vagy a’ valóságonn,

Vagy pedig semmivé változandóságonn.

Károly.

Te meg-háborodtál. A. Soha tsendessebben

Nem vóltam mint sem most; sem jobban sem szebben.

Igaz, hogy a’ minap estem vala sebben

De újjal váltom-fel, ha esne könnyebben.

Károly.

Mi vólt hát ez a’ seb? A. Néked el-beszéllem,

Mert Te mint jó Barát úgy éltél én vélem.

De ha életemet halállal tserélem,

Ne bánd ám, mert bánom hogy világom’ élem.

Én Prófeszszorságért a’ minap instáltam, –

– Magamat ígértem. – Úgy-e jót kináltam?

Bezzeg feleletre de roszszra találtam,

És ez az, a’ miért illy bánatra váltam.

Egy nagy fülű szamárt én elémbe tettek

A’ kit mind el-hittek, és el-is hihettek,

Hogy tsupa tök: ’s ollyan fa-botot fel-vettek,

Mellybűl Merkuriust ritkánn építettek.

Mert bizony nem esne nehezen szívemnek,

Ha akadályt ollyan vetne kérésemnek,

A’ kinél találnám párját az eszemnek;

Sőt ezt már tartanám nagy nyereségemnek.

De, hogy Eurisztheus Úr és Király légyen,

Míg Herkules víni a’ vadakkal mégyen,

Én tsak szolga legyek, ő nagy rangot végyen

Ollyantúl szenvedni úgy tettzik hogy szégyen

Kszánthust bőltsnek tartják és igen tudósnak,

Kővel verik fejét szegény Ézopusnak,

Holott ez ád észt-is annak az okosnak,

Még-is azt hírdetik nagy Filozofusnak.

Így ront-el nagy dolgot egy kiss tekerítés,

Pénzzel épűl ’s bomlik sok erős kerítés.

Sokat Királyá tesz tsak egy ló-nyerítés,

Sokára tűnik-ki sok titkos segítés.

Károly.

Nevethetek elméd’ háborodásának;

’S egy bőlts, vígasztalást nem talál magának?

Bizony nagy bolondnak lenni mondanának,

Hogy ha oka lennél magad’ Halálának.

Szégyen, Nemes vérnek, ’s méltán szégyenlhetni,

Egy kis boszszúságért olly nagyonn sértetni,

’S erős elmének el-nem viselhetni

A’ mit most a’ bal sors nyakába kezd vetni.

Ha a’ bal szerentse rontja mindenedet,

Leg-alább, romlani ne engedd kedvedet,

A’ kik velem egyűtt tudják az eszedet,

Ki-nevetik, a’ ki nem betsűl Tégedet.

Antal.

Tessék az életet ám jobbnak ítélni

De jobb nékem éltem’ Halállal tserélni,

Mint ennyi vad szamár tsikók között élni,

’S az Oroszlánynak-is rugásoktúl félni.

Válahányszor nézek alatsony sorsomban

Azokra, kik fennyen űlnek a’ Toronyban,

Tsak el-keseredem, nyomorúságomban

Györtődöm, és halni készűlök azomban.

Az én Virtusaim többet érdemlenek,

Mint azt meg-betsűlni tudnák az illyenek:

De – nem érdemessek rám ez esztelenek,

Tehát a’ bőltsekhez társalkodni menek.

Károly.

Lát’d: a’ nagyra-vágyás mit szűl az emberben,

Alíg láttam még én kettőt egy ezerben,

A’ ki ne szált vólna ő magával szemben,

Valaki tsak úszkál e’ veszes tengerben.

Mások nem akarják tudni vírtusodat,

’S Te magadonn tőltöd-ki boszszúságodat?

Hogy a’ Sors nem adja várt kívánságodat,

Bolond vagy, ha azért meg-ölöd magadat.

A szó után kötőjel áll, ezt pontra javítottuk.

Noha a’ szerentse néked nem szolgál-is

Elég az, ha derék ember vagy s’ vóltál-is.

Tsak Te vagy, Te, ámbár dolgod roszszra vál-is,

Mert Gigás a’ Gigás; ha a’ vőlgyben áll-is.

Antal.

Tsak ne beszélly nékem; kész vagyok meg-halni

Inkább, mint sebemet örökké fájlalni;

Úgy kell a’ világot leg-szebben meg-tsalni,

Hogy azt tedd, a’ mit ő nem szokott javallni.

Tudom: mikor érek utólsó végemre,

Nem esik halálom semmi nehezemre

’S úgy tettzik, balsamot tőltök a’ sebemre,

És bóldog örömöt keserűségemre.

Légy velem Barátom! és nézd-meg halálom.

A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.

Károly.

El-hidd szándékodat én nagyon tsudálom.

A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.

Antal.

Én pedig egyedűl ez egyet sajnálom,

Hogy ez halálommal tőled is el-válom.

Vesd, ha mit vétettem valaha, szememre,

Mindég szerettelek, mondhatom Hitemre.

Kérlek hát Téged-is régi Hűségemre,

Írd-meg e’ dolgomat koporsó-kővemre.

Itt van az Orvosság, ez fog-gyógyíttani,

Mindjárt el-múlt lészen a’ mi még mostani.

Válé! míg most nyelvem ki-tudja mondani.

Barátom! nem lehet tovább halasztani.

Károly.

Kérem az Istenért! kedvezzen magának,

Vagy ha magának nem, az édes Attyának,

’S nékem-is mindenek majd mit mondanának?

Ki ennyit engedett ez jó Barátjának.

Antal.

Már én mind azokat régenn el-végeztem,

És az én Lelkemmel abban meg-egyeztem,

Hogy el-is végezzem azt a’ mit el-kezdtem,

’S köszönd-meg, hogy sebem’ néked fel-fedeztem.

Károly.

Köszönöm; de ugyan kínodat nem nézem,

És annyival inkább kínnal nem tetézem,

El-megyek; magamat vádba nem idézem;

Mert már tsak el-ballagsz a’ mint eszre vészem.

Antal.

Meg-van. – Menyj – ’s tudtára adhat’d mindeneknek

Kész Históriáját ez történeteknek, –

– Már fél fértály múlva vége leszsz ezeknek,

Mind a’ barátságnak, mind a’ beszédeknek.

Íratott 1783dikben.

ugrás a szövegforráshoz

BÚJASÁG.

Nehéz el-szenvedni mérges szikrájának –

Melegít a’ tűzes szerelem’ lángjának;

’S a’ kiben e’ tűzek jól meg-gyúlhatnának

Szívében halálos mérget forralának.

És, hanem ha jókor ellent all’sz ezeknek

A’ mind jobban-jobban tenyésző tűzeknek,

Halál leszsz a’ vége a’szerelmeseknek

Hartz-mezején kapott keserves sebeknek.

Nehéz pedig ennek elejét-is venni,

Nehéz, sok szerelmes szív közt szűznek lenni,

Mert jól esik ezt az édes mézet enni,

Mellyel folytós lépjét Venus szokta kenni.

Egy felől a’ Venus kedves ábrázatja

Két szerelemre nyílt szemed’ tsalogatja,

Más felől, ha Venus maga nem bírhatja,

A’ Kupidó nyíla szíved’ hasogatja.

Sokra tzéloz ez vak gyermek, ha nem lát-is,

Meg-tsúfollya Fébust a’ nap’ világát-is,

Meg-lövi ez néha Vénust, az Annyát-is

A’ nagy vitéz Mársot, ’s Jupitert magát-is.

Meg-únván Vulkánust Venus, Mársal hála,

Vele hált Fébus-is ha szépet talála,

Jupiter sok Szűzből paráznát tsinála,

Sőt Europáért Bikává-is vála.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Oh! pedig, melly soknak forrott a’ torkára!

Mennyi ezer embert meg-folytott e’ pára!

Úgy, hogy mindeneknek szívére jobbára

Fullánk jött, ez édes mézbűl útoljára.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Pirámus és Tisbe el-vesztek egy másért

El-vesztette magát Didó Éneásért,

El-pusztula Trója egy Aszszony lopásért,

’S többeket-is, kit egy veszélly, kit még más ért.

Tanúllyon ezeknek síralmas példáján

Kinek idegen tűz és a’ szíve táján,

’S ha kap-is a’ Venus festett áll-ortzáján,

Tartson szerelmének zabolát a’ száján.

Én ugyan, ha eddíg éltem’ virágjában

Nem indúltam bogár utánn bolondjában,

Inkább fekvén, a’ Szűz Diánna’ ágyában,

Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.

Ez-utánn-is a’ mint futhatok, szaladok

Kupidótúl, ’s bútsút Venusnak-is adok,

Ez idegen tűztől ha szűzenn maradok,

Ha búval fekszem-is örömre víradok.

íratott 1780dikben.

ugrás a szövegforráshoz

FÖSVÉNYSÉG.

Hol vagy? oh Tántalus’ éktelen fajtája!

Hasztalan főld-terhe, természet’ hibája!

Kíntsre fekűdt sárkány Ézopus’ tsudája!

Mínós’ tekervényes Házba-zárt Bikája!

Nintsen a’ világonn fertelmesebb vétek

Oh otsmány fösvények! mint ez a’ tiétek,

Mert a’ millyen szellet szorúla belétek;

Ha lehetne, minden kintset meg-ennétek.

Míg éltek, senki sem veszi hasznotokat,

Nem szerettek sem mást sem ti magatokat,

Azért várják sokan halálozástokat,

Hogy akkor bonthassák-fel szalonnátokat.

A’ mit Isten adott, mástól titkollyátok

És ez a’ világon leg-nagyobb munkátok

Azomban, a’ midőn mástúl sajnállyátok

Az-is, a’ szátokban, a’ mit esztek, átok.

Vólt néktek, a’ régi Pogányok’ Poklába

Bűntetés rendelve, de nem-is híjába;

Furiák öltözve verengző ruhába

Kínzottak, rekesztve feneketlen fába.

Vóltak el-rendelve tűzes vas-lapátok

Mellyektűl veresűlt a’ Fösvények’ hátok,

Ezt ugyan Poeták! bőltsen gondoltátok,

Mert Fösvénynek lenni, maga-is egy átok.

Nem úgy eszel mint más, nem úgy ruházkodol,

Mert el-fogy a’ pénzed, azonn gondolkodol,

Az árnyék székre mégy, tsak el-tsudálkodol,

Melly sokat ettél-meg; ha sokat rakodol.

Ha talám valaki valamit kér tőled,

Szép ígéretekkel botsátod előled,

’S mikor a’ könyörgő el-megyen mellőled,

Mennyei Angyal vagy, azt hínné felőled.

De sokkal azutánn: egy őrdöggel vala

Dolgom, úgy késereg: mert úgy mond meg-tsala,

Bizony, fösvény által több ember meg-hala,

Mint az útonn-álló gyilkosnak általa.

Tele van kenyérrel a’ kenyeres véka,

Tele van arannyal ’s üstel a’ hajléka,

De oh! Pokol-béli őrdög’ maradéka!

Félsz, hogy el-fogy a’ főld, valamint a’ béka.

De kiei lesznek valaha mind ezek?

A’ miket őríznek ezen fösvény kezek,

Majd mikor, a’ mellyek most rajta nehezek

Mind el-nyeli a’ főld, mind el-múlnak ezek.

hírtelen íratott 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

MAGA GYILKOSA.

Az-az, egy magát fel-akasztott Aszszonynak halálának Komédia formába öntött Históriája; mellyet, tsak a’ több-féle versek nemeiben lehető maga gyakorlásáért írt a’ Vers-író; azért a’ Játék’ részeinek el-rakását senki-se neheztellye.

ELSŐ BESZÉLGETÉS.

Plutus (vagy a’ gazdagság) az Ördög, a’ Halál, a’ Boldúlás (vagy meg-bolondúlás) és a’ Föld között.

Plutus.

Én T – – Ilonának tovább nem szolgálok,

Majd másutt keresek szállást, ha találok,

Mert itt tsak-nem talpig penész között állok,

Főld lyukakban élek ’s vas ládákban hálok.

Sajnálom – miólta e’ világot élem,

Ritka ember tudott bőltsenn bánni vélem,

Azért, nem vétkezem vele, úgy itélem,

Ha egygyik gazdámat másikkal tserélem.

Némellyek, ha kezek közé keríthetnek

Diribrűl darabra öszve-metélgetnek,

Örűlnek ha rajtam ihatnak, ehetnek,

Míglen apródonként egészszen el-vetnek.

Szokása ellenben sok ezernek másnak

Kik örűlnek a’ kedv-vesztő pénz-rakásnak,

Hogy ha meg-kaphatnak mély vermekbe ásnak.

Hogy rabja ne légyek tűznek vagy lopásnak.

Ezeknél únom-meg élni életemet

Ezek miatt bánom magam-is létemet,

A’ Vén – – né-is így őriz’ engemet,

Vedd-ki óh Jupiter! kezébűl Lelkemet.

Ördög.

Nints erre jó Plute! Jupiternek gondja,

A’vagy nem tudod-e hogy az Írás mondja:

Hogy a’ ki fösvényűl a’ pénznek bolondja,

Enyim teste, Lelke; mind pénze, mind rongyja.

Akartam-is már én magamévá tenni

Őtet; hogy a’ pénze tudjon másé lenni,

De magam egy Vénnel mire tudjak menni,

Ha a’ Halál nem ád néki mérget enni.

A’ halált kérjük hát itten segítségre,

Hogy vigye e’ fösvényt a’ keresett végre.

Jövel hát óh Halál! és tedd hamar jégre,

Add nékem – tsak ugyan nem vágyik az égre.

Halál.

Nem jött még el-rendelt napja Halálának,

Javasoltam már én gyakran a’ Párkának,

Hogy vessen már véget élte’ fonalának,

És adja-meg a’ Port elébbi porának.

De ha úgy végezték ő róla az egek,

Élete napjai hogy még-nem elegek,

Hasztalan ijesztik a’ Párka Seregek,

Híjjába készűlnek a’ koporsó-szegek.

Arra mindazáltal igérem magamat,

Ha meg-fogadjátok az én tanátsomat,

Hogy majd tőrbe ejtem fösvény Aszszonyomat

’S által adom néktek meg-fogott rabomat.

Tsak az okosságot folytsd-meg a’ fejében

’S esze veszettséget kűldj oda helyében,

Így talám, ha ketten megyünk ellenében

Majd el-temetem én nem várt idejében.

Bódúlás.

De, – hát én várnék-e parantsolatokat

Arra hogy magamnak foglallyam azokat?

A’ kik külömben-is élvén, világokat

Meg-unták, és nékem szentelték magokat.

Vólt itt-is előre gondom bizonyára

Ezen Vén – – sné meg-bódúlására,

Néztem a’ szerentse mostoha fijára

’S az egy kitsinyt vakra fordúló kotzkára.

Mert mikoronn Thémis, az igazságának

Fontjával roszszúl mértt e’ T. Ilonának,

El-vágta darabját, ’s el-vitte magának,

A’ nála múlató Plútus’ kis-újjának.

Én a’ követséget magamra vállalám,

Mindjárt háborodott szívét el-foglalám, –

– Nem-is olly kedvetlen vendég vagyok, talám, –

– De hogy meg-bolondúlt, azért meg-nem hal ám.

Azólta már egyszer vízre-is vezettem

Én magam, halálos tőrbe kerítettem, –

– Ki-jött, – ki-szabadúlt – láttam, ’s szégyenlettem,

Hogy nem jött a’ halál én oka nem lettem.

Föld.

Én e’ haszontalan fösvény főld’ terhének

Helyet nem engedek, sem sirt hólt testének,

Ha hát véget vetni tettzik életének

Keressetek másutt helyt Temetésének.

Az első beszélgetést be-rekesztő Kórus, vagy Ének.

Bóldog ember, a’ kinek sokra, nintsen gondja,

A’ ki a’ kedvet vesztő pénznek nem bolondja.

Bóldog, a’ ki kevéssel meg-tud elégedni,

A’ ki ha nints-is néki el-tudja szenvedni.

Mi haszna e’ világi kíntsnek gazdagságnak,

Mi haszna ha Ura vagy ez egész Világnak,

Meg-halsz, magad odébb mégy, – itt marad mindened,

Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.

Mennyinn futnak fáradnak híjjába valóért?

Hányann tűrnek sok roszszat egy kis színlett jóért?

Oh pedig, melly szegény az és melly bóldogtalan!

A’ ki soha sem nyúgszik, fárad haszontalan.

Ez egy halált okozó fösvények’ törvénnye,

Hogy soha sem telik-meg a’ fösvény’ érszénnye

A’ kinek kevés elég, ez egy nyúgodalma,

Arany annak a’ sár-is, sár az arany-alma.

A’ gazdagok gyakorta kísértetbe esnek,

Tőrt a’ sok pénz-halászók magoknak keresnek.

Oh gazdag! ha majd egyszer meg-kérik Lelkedet,

Ki hordja-el rakásra gyűlt keresményedet?

Jobb jól lakni tsak kenyér-hajjal a’ koldússal,

Mint éhenn rakott asztalt nézni Tantalussal,

Kár éhezni, a’ kinek vagyon eledele,

Semmije sints a’ kinek van, ha nem él vele.

Ély fösvényűl míg meg-nem halsz az éhség mia’

Te gazdag szerentsének szerentsétlen Fija!

Én ha jővedelmemhez kőltségemet mérem

A’ mim van ha kevés-is, én azzal meg-érem.

MÁSODIK BESZÉLGETÉS

Az Őrdög, a’ Lelki-esméret, és az Aszszony között.

Ördög.

Oh gonosz Lelki-esméret! meddig alszol ennyire?

Serkenny-fel már Aszszonyodnak meg-keseríttésire.

Lelki-esméret.

Nem jött még-el az én órám; ne félly, mert majd fel-kelek,

A’

’S A kézirat alapján jav.

rakásra gyűjtött pénzből tsoportos kínt nevelek.

Ördög.

No tsak, ne késsél; vedd hamar gondolóra magadat,

Lővd az Aszszonyod szivébe méreggel kentt nyíladat.

Lelki-esméret.

Annyi mint az, én nem bánom; hadd veszszen, ha veszni tért,

Én meg-fogom, meg-kötözöm: Te fizess illendő bért. – –

– Fizess Aszszonyom! adj számot; tudod mennyit vétettél?

Mellyekért, hogy már gyötörni kezdjelek méltó lettél.

Aszszony.

Nem vétettem, nem-is érzem olly bűnösnek magamat,

Hogy várhatnám bűneimért örökös halálomat.

Lelki-esméret

Vétettél, mert roszszúl éltél az Isten’ áldásával,

Nem-is halsz soha-meg, hidd-el, igazak’ halálával.

Tudod-e? hogy a’ sz. Írás a’ gonosz fösvényeknek

A’ Póklot szabta ’s rendelte holtok utánn hellyeknek,

Hányszor jöttek alamisnát kérni, hozzád, szegények?

Hányszor kértek szállást tőled, bújdosók, jövevények?

De Te az Istentűl vettbűl nem adtál Istenedért,

Sok szegényt szegényítettél hamissan gyűlt pénzedért.

El-ástad ’s Fijaidról-is vagyonod’ kémélletted,

Sőt magad-is a’ magadét fog-hegyenn ittad etted.

Mit-is számlálom? tudod jól. – Azért Pokol leszsz béred

Hidd-el, hogy Halálod utánn az örök Halált éred.

Aszszony.

Jaj Istenem!

Lelki-esméret.

De nem Isten már a’ Te segedelmed,

Az Őrdög leszsz és a’ Pokol kész Lelki veszedelmed.

Aszszony.

Mit tsinállyak?

Lelki-esméret.

Őld-meg magad.

Aszszony.

Nem ölöm – jobb ha élek.

Lelki-esméret.

De el-hidd hogy jobb ha meg-halsz; tsak halyj meg.

A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.

Aszszony.

Jaj!

A szó után álló kérdőjelet felkiáltójelre javítottuk.

de félek.

Lelki-esméret.

De vagy félsz vagy nem, tsak ugyan meg-kell már annak lenni.

Aszszony.

Jaj Istenem! hogy kell nékem kínos halálra menni?

Lelki-esméret.

Mind egy már az jó Aszszonyom! akár meg-halyj, akár élyj,

Leszsz Pokolban a’ ki fog rád gondot viselni, ne félyj.

Míg kínlódol, jobb hogy addig sijettesd halálodat,

Tsak halyj-meg hát, és fizesd-meg jó ’Soldosné ’Sóldodat.

Aszszony.

Már akár-ki rabja légyek holtom utánn ’s éltemben,

Bár mint késztess, a’ halállal nem megyek önként szemben.

El-várom míg a’ természet el-hozándja Halálom’

Jobb addig-is a’ Pokolnál az étel, ital, álom.

A’ második beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének. Hanák.

Az Aszszony.

Be keserves nyomorúság töri bodúlt fejemet.

Sok ezer baj keseríti keseredett szívemet

Búval élek, búra lettem, búra szűltek engemet.

Búval öl-meg, búval végzi a’ halál-is életemet.

Sok sóhajtással ezerszer könyörögtem eleget,

De hijjába feszegettem szavaimmal az eget

Angyalok helyett körűl’tem látok őrdög’ sereget,

Már-is érzek a’ szívemben pokol-béli tűz meleget.

Lelkem’ esmérete bennem pokolbéli-tűzeket

Szerez, és szívet emésztő-kínokat ezereket

Lelkem érez keseredve, belől mérges sebeket,

De – keserves zokogás közt emlegetem én ezeket.

Italom könyvvel elegyűl, síralommal kenyerem

Mikor ől-meg ez emésztő keserűség? Istenem?

Oh hamar hozd-el halálom’, ha ugyan kérni merem,

Úgy-is halálra készítget, háborodott vér erem.

A többi strófától eltérően itt az utolsó sor is csak 15 szótagos, nem pedig 16. Mivel a kéziratban sem szabályosan szerepel a sor (Ugy is halálra készíti eletemet háborodott vérem erem), nem tudtuk javítani.

Minden kínra minden roszszra néki szántam magamat,

Tsak halálom kevesíti meg-sokasúlt kínomat,

Oh kegyetlen Párka! kérlek: hozd hamar halálomat.

Jövel irgalmatlan Halál! fegyvereddel vedd nyakamat.

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Az Őrdög, és az Aszszony között.

Ördög.

Mit tselekedhessem? – – nét mere vezessem?

Fösvény Aszszonyomat hogy vigyem-el rabomat?

Már maga Lelkének sok boszszontási menének

Ellene, még se valál kész az ölésre Halál!

Egyet próbálok, ha talám vaktába találok

Nyerni; magam ki-kelek hartzra, rabot ha lelek.

Sírva tudom ’s látom: Szeretőm és régi Barátom

Mint sír, mint kesereg? könyve zokogva pereg.

Látom ’s sajnálom magam-is, ’s keseregve tsudálom

Már; hogy ez el-keserűlt szív, síralomba merűlt.

Jajját kettőzöm; de baját ha lehet meg-előzöm.

’S a’ kivel így zokogok, orvosa lenni fogok.

Látod-e? nem hányom bűnödet szemeidre, Leányom!

(Mint nem rég felele, ’s bánt maga Lelke vele)

Sőt magam azt mondom: hogy egekre, Pokolra mi gondom?

Meg-halsz, ’s nints azutánn élet; halálod utánn.

Mind képzelt síralom, mind gyermeki-félelem, álom,

A’ kínzó seregek, a’ Pokol, Őrdög, egek.

Vedd-be szavam, kérlek.

Aszszony.

Ki vagy?

Ördög.

Én vagyok, arra vezérllek

Hól vál nyúgalom bóltra ez a’ síralom.

Aszszony.

Angyal-e? mert félek, vagy tám gonosz őrdögi Lélek

Ennyire melly feszeget, verve fejembe szeget.

Mert Mennyországot, Poklot, ’s más Lelki világot

Hírdetnek magok-is ’s hisznek, az Angyalok-is

Isten Pennája ’s Meg-váltónknak maga szája

Igér Poklot, eget, bíztat-is és fenyeget.

Melly jól járnának, a’ kik tsak evének ivának,

És valakik igazok, melly nyomorúltak azok,

Roszsznak végtére ha ne lenne Pokol-béli-bére,

’S jóknak örök jutalom, Angyali nyúgodalom.

Isten’ igazsága, bőlts gondviselő Atyasága,

Jésusom’ érdemei, vére, veres sebei

Mind el-múlnának, sőt tettzene lenni tsudának,

Hogy lehet egy igaz-is, ’s hogy vagyon Isten az-is.

Leszsz és sajnálom örökös, de Pokolba’, halálom,

Fog; – de; jaj! árva fejem! lenni, Pokolba’ helyem.

Ördög.

Már ez mind álom, és hogy hiheted Te? tsudálom

E’ kőltött

kőltott Sajtóhiba, jav.

neveket, Poklokat és egeket.

A’ Papok úgy vélik, sőt bár ha magok ki-beszélik

Rettentvén titeket, nem hiszik ők ezeket.

Tsak mese már régenn, hogy bóltozatokkal az égenn

Kő-fal tzifra-rakás vólna tsinálva lakás.

Bóldogúl ott élni, és Angyali módra beszélni

Nyerni fehér köveket, és különös neveket

Istennel lenni, ’s élet-fa-gyűmőltsöket enni,

Mind Papi (kép-mutatók) ’s gyermeki gondolatok.

A’ Pokol’ öblében hogy tűz vagyon, a’ fenekében,

Kén-kő, gondolod-e? mít hiszel? – oh tudod-e?

Mondani mit mernek? hogy lántzra kötözve hevernek

A’ Pokol’ őrdögei’ meg-töretett Fejei.

Hát lehet-e szélre függeszteni, kötni kötélre

Lelkeket? – e’ rabokat? – láttad-e hát azokat?

Bár de ha úgy légyen; ha ki testbe’ Pokolba le-mégyen.

Vég nélkűl leszel-e e’ tűzek’ eledele?

Mind hamuvá válna tested, ’s azutánn ki tsinálna

Új testet, ki mehet ennyire? – hidd ha lehet.

Aszszony.

Hittem – sajnálom – hiszem-is – tudom hogy nem-is álom,

És hogy mind igazok a’ miket írnak, azok.

Ördög.

Ám hidd, én készen fogadom, jó Tútora lészen

Lelkednek, ha talál vinni pokolba Halál.

Engedj Tsak, kérlek.

Aszszony.

Mit hát?

Ördög.

Igaz útra vezérllek.

Halyj-meg vedd fejedet óltsd-el az életed’.

Úgy-is míg élnél, sok ezer kínt kínra tserélnél,

Bajt bajod újjat adat, mit töröd így magadat?

Aszszony.

Távozz-el tőlem, Sátán! távozz-el előlem

Fel-keres és ha talál meg-fog az őszi-halál.

Ördög.

Hogy nevezél? kérlek, Én nem vagyok őrdögi Lélek,

Aszszony.

Bűnre bizony útat, Őrdög az a’ ki mutat.

Ördög.

Ám Őrdög légyek; ha kinek segedelmire mégyek,

És néki jót mivelék,

mivelek A belső rímelés szerint jav.

jó vagyok annak. – Elég.

Az E e-ből jav.

Hát nyomorúlt elme! kinek én egyedűl segedelme

Én lehetek, mire vársz? Oh nyomorúlt! mit akarsz?

A’ víz úgy látom, nem akar helyt adni, Barátom!

Lát’d; el-nem temete, Főldre de viszsza vete.

A’ Főld, mit mondott? Nem fog rád tartani gondot?

Adni helyet nem akar, sírba tehát ki takar?

Tűztől-is irtózol, noha még magad azzal adózol,

Hát hova hajd’tsd fejedet? hol keresed helyedet?

Lelkem’ félelme, Levegő-Égnek Fejedelme

Én vagyok; én viselem gondodat, állyj-ki velem.

Háborog a’ véred; majd a’ nagygyát-is el-éred,

’S Fúvsz illy énekeket, nem szeretem ezeket.

Akkor meg-halnál, ha talám ki meg-ölne találnál,

Tűz, víz, főld nem akar, porba tehát ki takar.

Én-is, mint tőlled ki-vetett, ’s kit el-űzöl előled,

A’ kit nem szeretek gyámola nem lehetek.

Meg-jelenek nálod Aszszony! de fejedre halálod

Nem hozom, azt mivelem: élsz, de Pokolba velem.

Aszszony.

Távozz-el tőlem Sátány! távozz-el előlem

Hóltom utánn, ha bele bé-megyek, érd-be vele.

Ördög.

Óh furiák mérgek! jertek-be Pokol-béli Férgek!

Médúza’ véres haja, Hárpia’ mérge’ raja!

El-ne temessétek fenn állva Pokolba vígyétek,

Aszszony.

Jaj,

A szó után álló pontot vesszőre javítottuk.

jaj! melly nehezek gyenge szívemnek ezek.

Őrdög.

Lásd e’ rémítő, sok ezer, szívet keserítő

Kínt, e’ leszsz néked-is tömlötzöd és helyed-is:

Aszszony.

Lelkem félelmes, légy Istene néki kegyelmes

Nem bírom kínomat, már meg-ölöm magamat.

Halyj-meg hát testem, Lelkem van fogva, meg-estem.

Kár napot érni felet, adjatok egy kötelet.

Ezt a’ beszélgetést bé-rekesztő Ének (az Aszszony-képében) melly, egy magában-is kétségbe-esést ábrázóló nótára írattatott, és mértékre.

Be keserves énnékem :,: e’ nyomorúlt életem!

Uram Uram Istenem :,: ölyj-meg Uram Istenem! engem’.

Egyéb-aránt életem’ :,: el temetem, el-vetem,

Akarok halálra kerűlni :,: nehezebb dolog élnem.

Ikszionnak őrdögi kerekekenn pergeni

Nem nehezebb állapot, a’ pokol’ örvénnyibe tűrni

Mind énnékem éltemet élni, – de kesergeni,

Síralomba sírva borúlni – de soha sem örűlni, – de sírni.

Bezzeg, ugyan egy ebi-harmintzadot értem-el,

Szemeimnek artzulatomra le-tsoportozva tsergedez árja;

Bűnös fejem, Istenem! Istenem! nem tudom mit érdemel?

Talám ugyan a’ Pokol’ öblibe Pirithous’ Őrdöge várja.

Míg kezeim’ körmei artzulatom’ vérezik

Már az alatt a’ Pokol’ őrdögi szín-korma be-kormol,

Már heregő-melyibe Lelkem a’ mint érezi

Tzerberus, az őrdögök’ őrdöge’ Pokol-őrző mord ebe mormol

Ha szívemnek kínnyai már ennyire rontanak,

Hát ezutánn, oh nyomorúlt fejem! – oh mi követ engemet? – oh jaj!

Ha keservem’ árjai több sebes ár-vízeket ontanak

E’ nyomorúságba kereng fejem, és fejemen borzadoz a’ haj.

Herkulesnek, a’ zavaros színű Lerna-vize’ gödribe

Hét fejeit berzegető fene sárkánnyának méteje mérge

Sértegeti szívemet, hét ezer őrdög annya-képibe;

Fészket vere bennem; ugyan már-is a’ Pokolnak mardosó férge.

Tantalussal a’ vízekenn noha nyakíg űlök-is,

Étem, italom, kenyerem, borom, elég vagyon, annak örűlök.

De tűzesek e’ vízek, e’ miatt fázom-is hevűlök-is,

Ha kitsit örűlök-is, újra meg-újra síralomba merűlök.

Oda hagyta Titziust a’ maga májt szerető durva madárja,

Én melyembe kőltözik, és néki keseredett szívemet éli;

Eledele, szívem’ ezer baja, és itala könyveim’ árja,

Meg-eszi ’s emészti, vagy-is maga májomat epére tseréli.

A’ Zizifus’ nagy kövit a’ magas hegytetőre görgetem,

Viszsza gördűl, és soha nyúgodalomra tetejére nem érek

Fájdalmimat szenvedem, és sírva könyveimet pergetem,

Egy jajt alig végezek, – újra, szívem’ ezer síralmira térek.

Hárpia-sereg, Furiák’ raja

rája Értelemszerűen em.

sértegeti szívemet

Öldökli lelkemet, és sebem’, Lelkemnek esmérete marja.

Pokol’ ezer őrdöge már rabol, és ragadoz engemet,

Háborodott véremet, a’ haragos őrdögök’ Apja zavarja.

Síralom’ újítja keservemet, ezereket újra hoz,

Síratom-is árva-fejemnek ezer keserű sorsait árván.

Mint haragos tengeri zűr-zavarok úgy haboz

Lelkem, élyen halyon-e? – de tsak ugyan halálomat éhezi várván.

Már az Anya-főld-is, az öblibe nem engedi síromat, –

– Oda hagyni, végzeni, életemet m’ért-is halasztom.

Oh Levegő-ég’ Fejedelme! Te szánd-meg ezen sorsomat.

Nem akarok élni, – de fére megyek, és magamat fel-akasztom.

NEGYEDIK BESZÉLGETÉS.

A’ Hír-mondó, az Aszszony Gyermekei, a’ Pap, és a’ Doktor között.

Hír-mondó.

Új hírt hoztam.

Gyermekek.

De mit;

Hír-mondó.

Azt, hogy az Anyátok

Meg-hólt;

Gyermekek.

Mikor.

Hír-mondó.

Tsak most, vagy tán már túdjátok?

Gyermekek.

Nem hiszszük.

Hír-mondó.

No meg-hólt – de ne sajnályjátok,

Mert lám elég sok pénz ’s kínts maradt reátok.

Gyermekek.

Oh jaj! melly hírtelen az Isten’ munkája?

Mond-meg hát: hol fekszik? hadd megyünk hozzája.

Hír-mondó.

Nem fekszik, hanem függ.

Gyermekek.

Mi Isten’ tsudája?

Mutasd-meg hát: hol függ, és vezess reája.

Hír-mondó.

Hadd beszéllyem-elő, várj, – addíg nem menek. –

– A’ Halál ’s az őrdög öszve-esküdtenek,

Hogy az Anyátoknak ma véget vessenek,

E’ kettőnek pedíg ki állhat ellenek?

Meg-győzte az őrdög, meg-győzte sokára,

Ez-is a’ vég-törvényt ki-mondja magára.

Nemes Aszszony lévén Nemes Kuriára

Ment halni, ’s ott akadt egy Fűz-fa horgára.

El-méne ’sebjébe tett száz tallérjával,

Egy jó kötelet-is vitt vala magával,

A’ mellyen tsomókat kötözött módjával

Az őnnön kezével, maga Hóhérjával.

El-méne a’ kertbe meg-őrűlt módjára,

’S a’ kertnek tüskével kerített árkára,

Fel-mász, ’s az el-készűlt kötelet nyakára

Hurkolván, akasztja egy Füz-fa’ ágára.

És akkor le-rúgá magát a’ tüskérűl,

Ott függ a’ nyakára folytott kötelérűl,

Így monda-le maga, meg-únt életirűl

Tsak gondolkodjatok

goodolkodjatok Sajtóhiba, em.

temető-helyérűl.

Bezzeg szép halált nyert, a’ mit érdemele,

Bezzeg az a’ kis fa nagy gyümőltsre lele,

Fél szemét be-húnyta nyitva van a’ fele,

Mint a’ lúd a’ napba úgy hunyorgat vele.

Függ mint a’ Zsidóknak Babilon’ fűz-fája’

Ágára akasztott Húros músikája

A’ tüskénn fél-felől fenn-akadt szoknyája,

Ha Kám akarsz lenni be-nézhetsz alája.

Nints Tútor, nints öreg, nints édes Anyátok;

Nem tudom: ez néktek áldás-e vagy átok?

Mert ha, hol tartotta a’ pénzét? tudjátok;

Elég sok ebűl gyűlt marada reátok.

Gyermekek.

Istenem! az Isten ránk melly nagy bút mére,

Mind addíg háborga szegénynek a’ vére,

Hogy egyszer, melly szégyen’! – meg-lett idejére. –

Maga lett magának gyilkosa végtére.

Jaj, melly nagy e’ miatt síralma szívemnek,

Oh! hol vegyek elég könyveket szememnek?

Szemérem, ’s félelem lesznek, életemnek

Gyilkosi, de van-is oka keservemnek.

Két seb lészsz a’ sebbűl, ha meg-mérgesítik,

Több tűz, ha a’ tűzet tűzzel tűzesítik,

Így az én tűzemet új tűzek hevítik,

Mert más sebek sebes sebem’ sebesítik.

Egyik seb szívemenn más sebet tsinála,

Egyik seb, az édes Anyámnak halála,

Másik seb, de már az kész méreggé vála,

Hogy magára, nem más Hohérra talála.

Másik Gyermeke.

Jaj! de miért minket elébb nem temete

Sírba? mint magának ekképp’ véget vete, –

– De már az mind semmi, tudom nem szerete

Élni – de, a’ Lelke hát idvezűlhet-e?

Pap.

Bizony el kárhozott ez még életében,

Már akkor-is vett részt a’ Pokol’ tűzében,

Mert mindjárt, leg-első fel-serkenésében

A’ Lelki-esméret tűzelt a’ szívében.

„Úgy vagyon mert éget gyúlt kén-kő módjára,

A’ Lelki-esméret sok lelkek’ kínnyára

Ég, forr ez a’ méreg gőzölög e’ Pára

Mardos

Mordos Sajtóhiba, em.

ez a’ féreg vipera módjára.

Van gyakorta pokol bizony van benned-is,

Pokol” ’s a’ t, (lásd a’ Pokolrúl, pag. 34.)

Ezt az utalást majd konkretizálni kell; a leendő kiadás oldalszámát megadni.****

Gyermekek.

Jaj! hát a’ mi édes Anyánk el-kárhozott.

A mondat végén vessző állt, ezt pontra cseréltük.

Pap.

Úgy vagyon, mert a’ ki gyilkos, az átkozott,

Ez pedig gyilkos vólt, mert addig habozott,

Hogy egyszer magának kész halált okozott.

Doktor.

Kár mindjárt olly kemény ítéletet tenni,

Kár ollyan vak-merő Keresztyénnek lenni,

Mert fel-akasztani magát, ’s mérget enni,

Nem teszsz talponn álva a’ Pokolba menni.

Nem tudja az ember a’ Lélek’ munkáját,

Kisdedek’, ’s bolondok’ Theologiáját.

Tsak rontsd-meg szabados nyelved’ zaboláját

Majd fel-fedezem én beszéded’ hibáját.

A’ meg-őrűlteket, Maniacusokat

(A’ kik szokták magok meg-ölni magokat)

Mint a’ meg-hóltokat ollyba kell azokat

Tartani, ’s ők nem-is tudják világokat.

És így ha ők akkor jó hitben valának

A’ mikor szegények meg-bolondúlának,

Még idvezűlhetnek, mert semmi munkának

A’ meg-őrűlteket nem tartjuk okának.

Pap.

Ez nem vólt jó Hitben.

Doktor.

Úgy de mit tudsz benne?

A mondat végén vessző állt, ezt kérdőjelre cseréltük.

Pap.

Tudom: ha jól

jó Értelemszerűen jav.

hinne bolondá nem lenne.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Doktor.

Hát ha ki jó hitben bolondítót enne

Tudatlan, már az-is a’ Pokolba menne?

Pap.

Úgy de fösvénysége el-kárhoztathatta

Sokat ’súgorgottak gyermeki miatta,

Istenébűl Isten részit ki-nem adta

Ez, ha egyébb nem-is, Pokolnak adhatta.

Doktor.

De, ha tsak úgy lehet Uram! idvezűlni,

Úgy mindnyájunknak kell Pokolba készűlni,

Nem-is lehet minden vétket el-kerűlni.

Nem őrdög az mindég a’ mit úgy neveznek,

’S nints őrdög azokban mind a’ kik vétkeznek,

A’ vér és a’ törvény azért ellenkeznek,

Mert sokszor a’ Lelkek a’ vérnek kedveznek.

A’ Temperamentum viszi a’ vétkekre

Az embert, e’ vezet minket mindenekre,

A’ vértűl van a’ bűn, azért a’ Lelkekre

Ne támadj; hanem az éltető-erekre.

Négy Temperamentum van az emberekben

Négy fő-indúlatok’ feje a’ testekben,

Mindenik bűnt hordoz magával, ezekben

Részed van, és így van bűn-is mindenekben.

Kholericusoknak igen nagy a’ kények,

A’ Sánguineusok mind búja Legények,

Meláncholicusok mód nélkűl fösvények,

A’ Plegmáticusok rest, tunya, szegények.

Minden embernek van hát bűnre hajlása,

Tudod, ha olvastad, – Szent János’ mondása

Három a’ bűn, testnek gonosz kívánása

Élet’ kevéllysége, szem’ bujalkodása.

Ha hát, minden vétek nélkűl akarsz lenni,

’S úgy akarsz a’ mint élsz Menny-országba menni,

Szűkség lészen, minden véredett ki-venni,

’S semmi vér’ táplálót sem inni sem enni.

Leg-alább, a’ hóltról nem kell így beszélni

Gondold-meg, hogy te sem fogsz ám mindég élni.

Néked sem jól esne tsak azt lehet vélni,

Ha rólad illy balúl fognának ítélni.

Ezen beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének a’ meg-hóltnak gyermekei’ képében.

Óh! Melly nagy állapot kísértetbe esni,

Melly nagy kín magának önként kínt keresni,

Jobb a’ más ajtaját éhenn szomjan lesni,

Mint fűz-fábúl kínos akasztó-fát nyesni.

A’ Lelki-esméret fel-haborodása

Nagy kín; e’ kén-köves tűznek gyúlladása

Nagy tűz, nagy gyúlladás; Pokolban sints mása,

A’ hol ez van, nints ott az Isten’ áldása.

Ám örűllyön ki-ki nagy gazdagságának,

Ez Lelkeket gyötrő fösvény szív-kínnyának

Én nem tészem ennek magamat tárgyának,

Lelkem tsak a’ Jésust óhajtja magának.

Lugubris quondam raptam Menelaus Helenam

At modo Tót Ilonam Mord avas hatu canit, (Anag.)

Absolon infelix Sacra Iouis arbore captus,

Nunc salicis ramo Foemina pendet avis.

Si modo cuncta salix vnum gestabit avarum,

Et simili fructu fructificare queat

Virgine cum iusta saturnia regna redibunt.

Pondere tamque graui tuta quiescet humus.

Íratott úgy tettzik 1782dikben.

ugrás a szövegforráshoz

Világi Mulandóság, Halál.

Ha nézünk, e’ Világ’ szép Páva módjára

Sok-féle színekkel festett formájára

Változik úgy lattzik, ’s mint a’ Fűst és Pára

El-is múlik benne minden utóljára.

Az Isten, a’ ki ád lételt, és életet,

Mindeneket ollyan törvény alá vetett,

Hogy az egész világ, ’s minden teremtetett

Állat, múlandóság alá rekesztetett.

Nézzűnk-el bár nézzűnk renddel mindeneket,

Nézzűk-el a’ meszsze terjedett egeket,

’S annak bóltozatinn tündöklő tűzeket,

Mindennap változni találjuk ezeket.

A’ nap míg be-tőlti szokott esztendejét,

Mindennap újobban váltóztatja helyét,

A’ hóld ha el-kezdi hónapja’ elejét

Nő és fogy mind addíg míg végzi idejét.

Repűl a’ fias-tyúk az égenn sebessen,

Ballag a’ kaszás-is utánna rendessen

A’ két el-fáradt eb piheg hogy mehessen,

Süvölt a’ Hidra-is nyomokba mérgessen.

Siet az oroszlány arany-szín hajával,

Ezt követi a’ Szűz termett kalászszával,

Vágtat a’ szárnyas-ló mind a’ négy lábával.

És mind véget-jegyző hibás karikával.

A’ több tsillagok-is mellyek seregelnek

Széllyel az egekenn addíg mendegelnek,

Míg egyszer a’ szabott idők ha be-telnek,

Ezek-is magoknak rendelt végre lelnek.

El-múlik maga is, melly most mutogatja

Tsillagit, az égnek tzifra bóltozatja,

Mikor az egeket, az egeknek Attya,

Mint az őltözetet egybe hajtogatja.

’Sólt. 102. (A szerző jegyzete. A jegyzet helyét a főszövegben zárójelbe tett kisbetűk jelölik.)

Ezt a’ Pogányok-is gondolták már régenn

Látván a’ sok forgó-testeket az égenn,

Hogy addig forganak ez nagy kerekségenn

Míg meg-nem állanak ezek-is egy végenn.

A’ kik e’ világot jól által láthatták,

Hogy vólt kezdete ’s leszsz vége, meg-vallották

Kivált kik az Isten’ ígéjét hallották

Örökké-valónak soha sem tartották.

Vakmerőség mérgit hasztalan-ís nyeli,

A’ ki van más-féle gondolattal teli,

Mert ha vólt kezdete végét-is meg-leli,

A’ régi Poeta a’ mint énekeli.

Érünk úgy mond ollyan síralmas órára,

Mellyen az Istennek rettentő szavára

Meg-ég az ég, a’ főld ’s tengerek határa,

És az egész világ el-vész nem sokára.

Ouid. Metam. reminiscitur adfore tempus &c. (A szerző jegyzete. A reminiscitur helyett reminisctimur szerepel, jav.)

Már sok visgálói a’ tsillagos égnek

Akartak-is határt találni e’ végnek,

E’ tűzek, úgy mondják: öszve akkor égnek

Mikor vége leszsz, egy negyed kerekségnek.

Vagy, ha a’ Jupiter-Plánéta mentében

Úgy halad Szaturnus a’ maga egében,

Hogy ebbűl nézvén-ki a’ nap-közepében

Kilentzedszer lesznek egymás ellenében.

Nona ignea triplicitas, vel maxima coniunctio. (A szerző jegyzete.)

Sőt még Algebránn-is sok szám-vetéseket

Tettek ’s törték rajta némellyek fejeket.

Hogy mikor végzi vég ezen kerekeket!

’S mikor ólvasztya-el a’ tűz ez egeket? –

– El-múlik a’ főld-is tehát az egekkel?

Úgy van, mert bár nézd-el vigyázó szemekkel

Ez-is, minden rajta ’s benne termettekkel

Változik óránként sok-féle színekkel.

A’ még verőfényes lágy meleggel reggel,

Sok virág virágzik a’ kertben sereggel,

De, mint a’ nap-világ el-tűn’ a’ felleggel,

Hervadnak ezek-is, a’ kemény meleggel,

Illyen törvény-alatt vagynak, bár szépek-is

A’ mezőkönn széllyel zőldellő-fűvek-is,

Mert noha tavaszszal és nyárban zőldek-is,

El-múlnak a’ téli hideggel ezek-is.

Sokszor, a’ komor-ég’ meg-harvasztó szele

Rá-fuvall, ’s el-szárad minden zőldség vele,

Gyakorta tsak egy kis féreg búvik bele

’S oda leszsz a’ Jónás’ kopasz-fej’ fedele.

Egy ágatska terem a’ fa kis magvábúl, –

– Idővel nagy fa nő e’ kis ágatskábúl, –

– Végre ez a’ nagy fa ki-fogy a’ ’sírjábúl,

Míglen majd száraz fa leszsz az élő-fábúl.

Sőt néha zőldenn-is lábárúl le-vészik,

Mind a’ tűzre rakják, és hamuvá tészik, –

– Így, a’ nagy fa a’ mint kis magbúl tenyészik,

Majd kevés hamuvá lészen ’s el-enyészik.

Illyen ám a’ kevés ideig tartóság,

Illyen a’ világi változhatandóság,

Igaz beszéd tehát, igaz és valóság,

Hogy az egész világ tsupa múlandóság.

A’ főldbűl, gőzölgő vékony fűst módjára

A’ levegő-égbe fel-mégyen a’ Pára,

És öszve-verődvén ott felleg formára,

Kibűl esső, kibűl menny-kő leszsz sokára.

A’ tengerbe, a’ főld’ sok folyó-vízének

Árkainn a’ mennyi tseppek be-menének,

Soha partjai közt meg-nem férhetnének,

Hanem ha lassanként ki-gőzölgenének.

Ekképpen leszsz kevés idővel a’ sokbúl,

Így lesznek kitsinyek sokszor a’ nagyokbúl,

Így leszsz végre semmi a’ valóságokbúl,

Óh! hát az emberek mit várnak magokbúl?

Világi gazdagság, Pompa, ditsősségek,

Országok, hatalmak, Fejedelemségek,

Városok, nagy várak, roppant erősségek

Váltóznak oránként ’s leszsz-is végre végek.

A’ nagy Babilonnak ’s színt-úgy Persiának

Kitsiny vólt kezdete nagy Bírodalmának,

De azok-is addíg-addíg változának,

Hogy végek el-érvén egyszer el-múlának.

Kitsinybűl vett Görög-ország eredetet,

Melly Nagy Sándor által nagyra terjesztetett,

De a’ mint hamar nőtt ’s hírtelen kezdetett,

Az Isten ennek-is hamar véget vetett.

Régenn Róma-várát egy hegynek felette

Tsak alíg, két három ember építette,

Rövid időnn Isten ollyann nagygyá tette,

Hogy minden Országok kitsínyek mellette.

Fenn-is áll még eddíg hatalmas páltzája

És sok Nemzetségek hódolnak alája

Áll még a’ Dániel’ titkos Statuája,

Vas és tserép-lábú vég Monárkiája.

A’ kő, melly az arany-fejre már le szakadt (Dán. 2. 34.)

’S le-rontá a’ réz-hast és ezűst-vállakat,

E’ képnek Ágyékánn mind eddíg meg-akadt

És öszve nem törte még e’ két lábakat.

De meg-indúl e’ kő innen-is sokára

E’ bírodalomnak végső romlására

Le-rohan sebessen jött menny-kő módjára

Ez meg-romlott képnek még ép két lábára.

Ez sok változások addíg mendegelnek,

Hogy egyszer, mint a’ fűst mindenek el-kelnek;

’S majd mikor a’ szabott idők mind be-telnek,

Mindenek magoknak rendelt véget lelnek.

Ha hát, a’ mik régenn vóltak el-múlának

’S újjak jöttek elő, mellyek nem valának,

Mit igér? a’ világ’ múlandoságának

Sok jeleit látván az ember magának.

Oh! bizony köz ez a’ romlás, mi velünk-is,

A’ mint vólt fel-kőltünk, leszsz el-enyésztünk-is,

Ne kevéllykedjünk hát; mert ha most élünk-is,

Bizony leszsz valaha végünk, minékünk-is.

Míg állunk, míg mozog meleg testünk’ vére,

Futunk, nem-is nézvén életünk’ végére,

Az alatt mind múlik az idő ’s végtére

El-múlunk ’s le szállunk a’ sír fenekére.

Hajdan, Filep Király Mátzedóniában

Tsak azért tartott egy gyermeket Házában,

Hogy ez mondás légyen, majd minden órában,

Emlékezz hogy meg-halsz. Kiáltó Szájában.

Méltánn-is, mert repűl gyors madár módjára

Az idő ’s minket-is vesz sebes szárnyjára,

’S ha el-ér élete’ utólsó napjára,

Kit-kit a’ kész sírba bé-tesz utóljára.

Ollyan a’ változó természet Országa,

Hogy, tsak alíg nyílik gyermeki virága

Éltünknek; már útól éri Ifjúsága,

A’ mellynek helyébe’ az Agg-vénség hága.

Ekképp emésztjük-meg esztendeinket. (’Sólt. 90. 9.)

Ekképpen emészt-meg az idő-is minket,

Ha mi el-temetjük vén szerelmesinket

Az Ifjak fogják-bé a’ mi szemeinket.

Kszerkszes Görög-ország ellen nagy Hadával

Menvén, több mint két száz ezered magával,

A’ többek közt egyszer szép Hadi-pompával

Meg-áll egy hegy alatt roppant Táborával.

’S el-nézvén a’ Hegyrül Táborát bámúlva.

Azon síránkozik Kszerkszes könyve húllva,

Hogy kik most itt vagynak így meg-sokasúlva,

Egy sem él közűlök száz esztendő múlva.

Ám sírassad Kszerkszes e’ halandó Hadat,

De magad se vonyd-ki közűlök magadat,

Mert a’ ki el-hordja fejenként Hadadat.

Vedret a’ te tested

testek Értelemszerűen em.

porának-is adat.

A’ szegény ’s a’ gazdag mind egy a’ Halálnak,

A’ Király ’s a’ kóldús egy végre találnak,

Vak ez, nem néz senkit, mint mikor kaszálnak,

Neki megy a’ kasza mindenik fű-szálnak.

El-hitetvén a’ bőlts Szeneka magával,

Hogy közös a’ Halál a’ világ’ nagygyával,

A’ kik az Országnak vesződnek gondjával,

Így szóll, bőlts emberhez illendő szavával.

Én nem bánom tessék akár ki’ Fijának,

Hírt az egész főldönn szerzeni magának,

Más, a’ nagyra-látó világi Pompának

Édességét tartsa fő bóldogságának.

Senec. Tragoed. Alium multis gloria terris &c. (A szerző jegyzete.)

Én szegény házamban magános fejemet

Le-hajtom, és bátrann élem életemet,

Ott várom tsendessen vídám vénségemet,

Bíztat ez, ha szegény vagyok-is engemet.

De sokszor, a’ vénség’ idejét sem várja

A’ Halál, éltűnknek szabott vég határja

Sőt néha, testünket míg leg-jobban járja

A’ világ’ szerelme, koporsóba zárja.

Balthazsár pompássan mikor vatsorála,

Hírtelen a’ falonn egy kéz ’s penna nála

Hírt ád, hogy jelen van, ’s ott-is vólt Halála,

Im’ hol a’ véndégség torrá miként vála.

Sándorra, az egész világ’ Bírójára

A’ hírtelen halál melly keveset vára,

Midönn semmi veszélyt nem várna magára

Jó borba adott-bé mérget a’ torkára.

De fel-teszem: ezer ’s több esztendős lenne,

Mi gyönyörűsége az embernek benne,

A’ helyett és addíg míg halva pihenne,

Egyik változásonn által másra menne.

Változás gyötrelem az ember’ élete,

Ugyan, miért van hát ollyan nagy kelete?

Sok síralmas jaj-szónn kezdődik kezdete,

’S kínnal végeződik végső lehellete.

A’ mostan szűletett és még tsak mostani

Gyermek, leg-előszször jaj-szónn kezd szóllani,

Oh! mennyi ártatlan kisdedet hallani

Könyvekkel elegyes jaj-szót kiáltani.

Azután, ha egyszer idővel sokára

Fel-nő a’ ki gyermek vólt Ifjú korára,

A’ sok gyönyörűség, mellyet méz módjára

Nyal vala, méreggé válik utóljára.

Míg tsak Férjfiúi idejét érheti

A’ hideg fagylalja, a’ meleg égeti,

’S mikor a’ világot leg-jobban szereti

Gyakrann idő előtt a’ bú el-temeti.

De nézd-el végtére az Aggott-véneket

Mennyi bajjal tőltik vég-esztendejeket,

Kérd-meg a’ fehérenn meg-öszűlt fejeket,

Sokan; nem szeretem, azt mondják, ezeket.

Egy szóval ezernyi sok változásokonn

Keserűségeken ’s nyavalyákonn sokonn

Megy-által az ember, és ezenn az okonn

Sok okossak magok bámúlnak magokonn.

Tíz-tíz esztendeje alatt életének

El-fogy valósága az ember testének,

Úgy-hogy, minden hetven esztendejű vének,

Hétszer újjabb-újjabb emberek levének.

Hányszor kell hogy élhess ember innod enned?

Hány ezer nyavallyán, ’s bajonn által-menned?

Végre, e’ változás addig mégyen benned,

Míglen, a’ mint por vagy porrá-is kell lenned.

És így akár mibe van gyönyörűsége

Embernek, mindennek tsak halál a’ vége,

Óh bóldogtalanság színes dítsőssége!

Óh emberi-erő erőtelensége!

ugrás a szövegforráshoz

Egy Úri érdemes Atyának, kedves Leánya halála utánn íratott Vígasztaló-levél.

Fáj-e még? jó Atya! és még-is kisért-e

A’ bú? melly a’ minap keservessen sérte,

Mikor az ég, ollyan vagyonodat kérte

’S vette-el, hogy élted’ attad vólna érte.

Vagy tán vétkezem-is ezzel a’ kérdéssel,

Mint ha ollyan könnyű vólna a’ nyögéssel,

Fel-hagyni? a’ kinek inkább szíved késsel

Hasogatták vólna; mint e’ temetéssel. –

Egynek, de olly egynek sírba kőltözése,

Kinek halálával négynek kesergése,

’S minden gyermekidnek harmada’ vesztése

Együtt jár; Áh! nem nagy szívenn lővellés-e?

lővelles-e Rímelés szerint jav.

Úgy; mert három közűl el-vesztéd egyiket,

Sőt tizen egy közűl már kilentzediket,

’S a’ három közűl-is olly kedvesebbiket,

A’ Kiért engednéd talám mindeniket.

El-tűnt reménységed’ tárgya ’s tellyessége,

Vénséged’ öröme, Házad’ ékessége,

Szerelmes Annyának tündér kis véndége,

A’ kire most vólt már leg-nagyobb szűksége.

Mert Ágnes bútsuzik Lutzina hívatja,

Antalt Fébus kéri a’ bőltsesség’ Attya,

Már úgy mond kezeim’ maga tsokolgatja

Eszterem; bús Annya’ szerelmes magzatja.

Tsókold hát! – tsókolná, – de – szörnyű Fájdalom!

El-tűnt, az én kedves testben járt Angyalom,

Eszterem! – háromszor harmadik sír-halom!

Hát így vál-e búra ez a’ bizodalom?

Vagy, ha már kezeim e’ kis Angyalkának

Kedves tsókjaitól éppen meg-válának;

Vajha a’ tsoportos himlők helyt adnának

Ortzáján, síralmas szűléje tsókjának.

Jaj! de, – im’ gyönyörű ortzája ’s szép teste

A’ mellynél már szebbet Apelles sem feste,

Rakva van fekéllyel: ah! be ki-kereste

Gyászom tellyességét ez a’ gyászos este. –

– Valóba keserves, hogy ölelésedet

Nem kőltsönözheti ez, a’ ki tégedet

Ölel a’ kín közt-is; ’s e’ meg-merevedett

Test, nem érzi tovább kedves szerelmedet.

Nem szóll az arany-száj Annya’ síralmára,

Kinek sóval tellyes értelmes szavára

Bámúltunk, mert meg-ért vén ember’ módjára

Szóll vala, sok tanúlt elmék’ tsudájára.

Nem. – De

A D d-ből jav.

óh fájdalom! kedves szűléjének

A’ zokogás miatt meg-akadt nyelvének

Sem enged szóllani; hogy baját szívének

Ki öntvén, a’ terhek könnyebbek lennének.

Kedves Nénnyének-is sok könyv buzog szeménn,

Nyög Öttse’ halálánn és halála’ neménn;

Most bámúlok, úgy mond: bőlts szavad’ érdeménn,

’S még elébb Férjhez mégy kedvesem! mint sem én.

Antal síránkozó Annya ’s Nénnye között,

Síralmat mutató gyász-színbe őltözött.

Ő-is ez esetenn nagyonn meg-ütközött,

Hogy Húga testibűl Lelke ki-kőltözött.

Mint haboz, egy hóltnak ’s két élőnek Attya’

’S egy keserves Anya’ Férje’ gondolatja?

Mikor akár merre szemeit forgatja,

Illy bokros bánatnak láttzik ábrázatja.

Fija, ez esetenn el-bámúl magában,

El-hal a’ Leánya keserves bújjában

Felesége készűl Esztere’ sírjában,

Mit szűlhetnek ezek egy édes Anyában?

Bizony ezek között kő-szikla lehetne

Szíved bár; de még-is meg-repedezhetne;

’S ha szíved e’ baj közt örűlne ’s nevetne

A’ gondviselés-is rád neheztelhetne.

Nem vétkezem-e hát? mikor bánatjának

Ellent-állok, vagy-is állani kívánok,

Esztere’ halálán, és egész Házának

Sorsánn szomorkodó síralmas Atyának.

Gondolom: szívednek jobban-is tettzene

Bánatodrúl inkább írni mint ellene;

’S való, hogy nékem-is síratnom kellene

Ezt, a’ ki közölünk az Istenhez mene.

Sőt ártalmassan-is vígasztallak téged,

Kinek már tsoportra gyűlt keserűséged

Talám meg-is oszlott, ’s ha el-múlt inséged’

Emlegetem, újra bomlik könnyebbséged.

Jól vagyon: – de még-is tisztemnek tarthatom,

Hogy légyen más bajánn nékem-is bánatom,

Már pedig, úgy tettzik hogy Esztert síratom,

Mikor vígasztalva bús Attyát bíztatom.

De én merjek-e hát sebjére írt kenni,

Én, a’ ki még Atya sem próbáltam lenni,

Annak, ki már próbált sokonn által-menni

Nemzeni Fiakat, ’s a’ sírba-is tenni.

Való – hogy ha ezek, rajtam történnének,

Mellyek most Te rajtad öszve-ütközének

Könnyű gondolatim nehezenn lelnének

Illyen orvosságot mint a’ más sebjének.

Mert elegenn vagynak kik más síralmának

Enyhíttő okokat bőltsenn gondolának,

’S mikor az orvosnak fáj a’ seb magának,

Ritkánn veszi hasznát hasznos Flastromának.

És ha ez a’ bal-sors engemet próbálna,

A’ Te bőltsességed még jobb írt találna;

’S ha a’ Te keserved az enyimmé válna,

Az én gondolatom mind szárnyára szálna.

’S meg-vallom; ez a’ seb, melly szíved’ sértette,

Bajodat előttem ollyan nagygyá tette,

Hogy bús elmém, magát mint egy erőltette,

Mikor az Orvosló-fűvet szedegette.

Mert, ha közönységes vólna szíved’ bajja,

Vagy tsak egy kettővel közös vólna jajja

A’ sebes szív sebjét bé-gyógyúltnak vallya,

Ha van más sebes-is, ki szint-úgy fájlallya.

De én (Te azt mondod) társot nem lelhetek,

’S tán sebes ’s nyomorúlt egyedűl lehetek,

Mert minekutánna nyóltzat el-temetek

Ah egek! Házamba új halált kűldetek. –

– Igaz hogy ritka társ, a’ ki így szenvedett,

’S a’ ki tízen egybűl ád kilentz tízedet, –

– De, lám a’ bánatban követnek Tégedet

Elegenn; síratván kedves Eszteredet.

Im! egy nagy méltóság, a’ ki örömedenn

Örűlt, most kesereg keserűségedenn,

Ez a’ közös bánat, gyengénn ’s édesdedenn

Enyhíttő írakkal dolgozik szívedenn.

Ah de, (azt feleledet) akár kinek hattya

Szívét ez a’ bánat, nem a’ más bánattja;

Sírhat Leányomonn sok, a’ ki nem Attya,

De az-is tsak az én Eszterem’ síratja.

Sőt meg-sértett szívem mág annál sebessebb,

Hogy a’ kit nem sértett, annak-is fáj e’ seb.

Melly egyedűl enyim – és mennél nemessebb

Lélektűl váltam-meg, annál keservessebb.

Ki vigasztalhat hát bús Atya Tégedet?

Ha az-is baj, ha ki bánnya keservedet,

Az-is pedig kínnal érdekli Lelkedet,

A’ ki nem sájnállya kedves Eszteredet. –

A’ Pap, a’ halgatót könnyenn bíztathatja,

Mert mindjárt az Isten’ beszédit mutatja,

’S ha könyvez gyermeke’ halálánn az Attya

Ez a’ vigasztalás: Isten’ akaratja.

’S ez némellynek szívét meg-is enyhíthette,

Ha igaz Lélekkel rá ezt felelhette;

Hiszem, az Úr adta, el-is az Úr vette,

Áldott légyen azért szent Neve érette.

Bút szerez ellenben inkább némellyeknek,

Szerelmeseikenn el-keseredteknek,

Kivált ha néhányszor többen-is lehetnek,

Kiket ki-szóllítni tettzett az egeknek.

Azt gondollya: kivált a’ sok gyermek’ Attya;

Ha egynek halála Isten’ akaratja,

A’ többi-is, bár még az ég hallogatja

Ez változhatatlan rendelést várhatja.

És így valahánynak történik halála

Újjabb keserűség keres szállást nála

Akár ki rendelte, hogy halálra vála

Elég az, ha szívénn sebeket tsinála: –

– Jól van. – De

A D d-ből jav.

ne azt nézd; hogy Isten el-vette,

Hanem; hogy ővé vólt, ’s ideig engedte

Tenéked; ha hát most magának szerette

Perbe az Istennel nem szálhattz érette.

Most, leg-jobb korában találta az halál

A’ millyenben Téged’ már soha sem talál,

El-ijedsz ha bűnöd előtted sorral áll

Mennyi már, miólta ollyan kitsiny valál.

Hiszed-e: hogy tömlötz a’ test a’ Léleknek?

Ha hiszed; örvendhetz az el-kőltözteknek,

Hogy szép Palotáján a’ bóldog egeknek

Olly koránn fel-válták tömlöttzét testeknek.

Ha még-is az halál bűneiknek bére

Vólna ezeknek-is, talám nehezére

Eshetne szívednek, hogy illy hamar ére

A’ halál, bűneik meg-bűntetésére.

De, hiszen a’ Jésus meg-hólt már érettek,

’S jól lehet igaz, hogy bűnös vérbűl lettek,

De tselekedettel még alíg vétettek,

Azt-is meg-fizette a’ kezes helyettek.

Külömben, a’ halál a’ hitetleneknek

Bűntetés tsak; de nem az igaz Híveknek

Minden jóknak pedig ’s a’ ti Eszterteknek

Által-menetele ’s útja az egeknek.

Esztert hát ne sírasd, sem ama’ nyóltzakat

A’ már szemed elől régenn el-múltakat,

Mert olly helyre vitte az Isten azokat,

A’ hol meg-találták bóldog hazájókat.

De tovább szeretted vólna életeket?

Sőt áldjad az áldott Isteni kezeket,

Hogy, míg többrűl többre tetéznék terheket,

Meg-könnyebbítette Isten szegényeket.

És el-higyd, hogy jól tett az Isten ő vélek,

Hogy már ők, a’ mitől Te, és én-is félek

Nem félnek; hogy a’ míg még élhetek, ’s élek,

Sokat vétkezhetik ez a’ bűnös Lélek.

Kit síratsz hát édes Atya! ha ezeket

Nem síratod? talám a’ két test-véreket,

Édes Annyok szeménn le-tsorgó könyveket

’S ezeknek, sebeddel egyesűlt sebjeket?

Úgy vagyon – ha mind ezt bűntető Páltzának

Lenni képzelheti bús Lelked magának,

Vétkes indúlatok valóba vólnának,

Nem érzeni súllyát Isten’ ostorának.

Sőt, ha tsak Atyai feddésnek ítéled,

A’ mint bánt Mennyei édes Atyád véled,

Azzal mutatod-meg, hogy az Istent féled

Ha kedvedet egy kis búval fel-tseréled.

De, ha a’ mellyek most rajtad történének,

Véled bóldogságod’ kissebbűlésének,

’S ha minden űtések sebnek tettzenének,

Ezek egy bőlts szívhez már nem illenének.

Nem vártad e’

vártad-e Értelemszerűen em.

sebet, melly szívedet érte? –

– Úgy de, hogy nem éri, vallyon ki ígérte? –

A’ halál új gyászszal kilentzedszer sérte? –

– Az Isten kűldötte, ’s mit törődöl érte? –

– Nem azt nézi a’ bőlts: mit szenved, ’s szenvedett?

Hanem: hogy még a’ sors mi reményt engedett?

’S ha a’ bal-szerentse rontja mindenedet

Örűlly; hogy magadat meg-tartott Tegedet.

Három vólt, – egy hólt-meg – kettő meg-maradott,

’S miért ne adhatnál hárombúl harmadot? –

– Úgy de már kilentzet Isten ki-ragadott? –

– Tizen egygyet ollyan fel-tétellel adott.

De, ha már az Isten úgy jobbnak-tartotta,

Hogy Úri-házadat egygyel tsonkította,

Lássuk: ha a’ Halál Esztert választotta

Attya örömestebb mellyiket adhatta.

Ágnest fel-nevelted már, ’s vagyon hozzája

Nagy remény, hogy e’ leszsz vénséged’ Dajkája,

Antal egyetlen-egy Férjfi unokája

Atyádnak, a’ kinn áll József’ lineája.

Gondolod most: könnyű azoknak beszélni,

A’ kiknek gond nélkűl vígann lehet élni,

Próbáld tsak sorsodat bajommal tserélni

Engemet a’ búért nem fogsz meg-ítélni. –

– El-hiszem: hogy nékem terhessen esnének,

Ha tsak kissebbek-is rajtam történnének;

De, nékem-is bóldog szemeim lennének,

Ha, hogy ne sírjanak arra mehetnének.

Mert tsak bóldogabb az, ki szerentséjében

Ha tsonkúl-is, tsorba nem esik kedvében,

Mint kinek a’ bal-sors jövén ellenében

Ezzel, síralom-is foglal helyt szívében.

Hogy kell hát nem sírni a’ könyves szemeknek?

Ez ez a’ mesterség; ez a’ nagy Lelkeknek

Jele; ez nem tettzik sok gyászos szíveknek,

Ez egyik ajtaja bizony az egeknek. –

Szomorkodsz? – De

A D d-ből jav.

miért? – Mert

Az M m-ből jav.

okot találtál,

Mellyért tsendességbűl szomorúvá váltál. –

– De, ha ellenkező okokat visgáltál,

Már ennek a’ búnak titkon ellent-áltál.

El-veszett valamid? – Isten többet adott. –

Mind el-vette Isten? – Meg-tartott

Az M m-ből jav.

magadot –

Kilentz Magzatidat halál el-ragadott? –

Sokat adott Isten, ha még-is maradott. –

– Hát ha mindnyájokat el-fogod temetni? –

– Áldás, annyi halált élve meg-érhetni,

’S ha néked-is véget fog a’ halál vetni? –

– Fogadom: hogy akkor azt fogod szeretni.

Ha minden gyermekid életben lennének,

Mikor vég-óráid el-következnének,

Ah egygyűt, mitsoda kínt nem szerzenének

Egy haldokló Atya’ keserves szívének.

Sirasd: hogy meg-hóltak és el-temettettek,

De örűlly azonn hogy tovább nem élhettek,

Mert, kik síralmidnak most okai lettek,

Ha tovább élnének még jobban lehettek.

Azt mondod: ha hát jobb most egyszer bánkódni,

Mint, ha éltek vólna többször szomorkodni,

Most hát búsúlnom kell, nem vígasztalódni,

’S ez egyszer gondomnak ’s búmnak nagyobbodni.

Mert most egy tsomóban szenvedem azokat

A’ meg-történhetett szomorúságokat,

Hadd szomorkodjam hát, ’s hadd sírjak most sokat,

Kilentz gyermekimnek nyőgvén halálokat.

Ne vigasztallyj tehát sőt szomorkodj velem,

Mert kilentz sebemet szívemenn viselem,

Síralmas szememet az égre emelem,

Akár mint vigasztallyj; sírok, azt felelem,

Ám sírj, – hiszen nem rút, nem-is vétek sirni,

De az indúlattal nem illő nem bírni,

’S ha szabad a’ hóltat ki-sírva kisírni,

Tán szabad nékem-is vígasztalást írni.

Erre-is így felel szíved bádgyadtsága,

Oda van Eszterem, egy szemem’ világa,

Oda van

ven Sajtóhiba, em.

Lelkemnek minden vígassága,

Mellyet kilentzedszer Halál ketté vága. –

– Ám sírasd hát, tsak hogy békével szenvedd-el,

Ha el-vetted a’ jót, a’ roszszat-is vedd-el,

Vígasztald magadat hív Feleségeddel,

Ki fel-ér tízen egy sőt több gyermekeddel.

Dítsőítsd az Istent, a’ ki mint fijának

Néked jelét adta irgalmasságának

Attya lévén Főldi Atya Leányának,

A’ kit ő magához el-vive magának.

Míg nyőgsz, sírsz, imádjad az Isten’ hatalmát,

’S kérd; hogy törőllye-el szemeid’ síralmát

Míg élsz könnyebbíttse Lelkednek fájdalmát,

Ha meg-halsz adja meg

még Értelemszerűen em.

mennyben nyúgodalmát.

Íratott 1786dikban.

ugrás a szövegforráshoz

Felséges Mária Theresia halála’ tisztességére írt Esztendő’ jegyző Vers.

There’sIa KIráLy AszszonyVnk! eL-haLáL.

Noha sokkaL toVább éLnI MéLtó VaLáL.

OLjan erős bajnok a’ fegyVeres haLáL.

Hogy rabot KIráLyI TronVsban-Is taLáL.

Ezen Versben, az U, V helyett vétettetik, a’ Jnek pedig nints I forma száma, (Stat penes arbitrium, modo sit constanter.)

ugrás a szövegforráshoz

Méltóságos R. Sz. B. Gróff Széki Teleki József Ur ő Nagysága tiszteletére 1782dik Esztendőben, Octob. 15dik napjára; mikor Ugotsa Vármegye Fő-Ispánnyának instelláltatott.

Víg hang’al ekhóznak Kárpatus’ mellyéki,

Örvendvén Ugotsa’ Vármegye’ vídéki

Azonn, hogy leg-első szerentséje néki,

Hogy Telekié lett Fő-Ispányi Széki.

Vígann felel-viszsza ez öröm-Szavára

Egész Magyar-Ország, hogy már valahára

Szert tett, sok bőltseknek várt kívánságára

Ez minden tudomány’ Mestere’ ’s Attyára.

Eddíg szegény Hazánk mint-egy irígylette,

Hogy úgy szóllván, hasznát az egy Erdély vette –

Annak, a’ ki magát, a’ mint érdemlette,

Az egész Világgal esmerőssé tette,

Kinek híre, nem tsak Tátrát által hatja

Hanem a’ Parnaszszus-víze folyamatja

Az ott lakó bőltsek, ’s a’ bőltseknek Attya

Tudománnya hírét bámúlva halgatja.

A’ ki mind Magyarnak tűkör mind Németnek,

Hát az használlyon-e tsak ez egy Nemzetnek?

’S hogy ne lássa Népünk azt, a’ kit szeretnek,

A’ Máramarosi Hegyek ellent vetnek?

Hiszen pedig Magyar néki-is Nemzete,

Erdélyben, de Magyar-vérbűl szűlettete;

Hogy van hát Erdélynek ollyan betsűlete,

Felettünk; miénk és tehát nem lehet-e?

Jól tudta ezt egy bőlts, kinek hatalmában,

Van-is, elő-menni fel-tett szándékjában:

Ezt adja azért ki parantsolatjában:

Teleki, Fő-Ispány légyen a’ Hazában.

Bőlts Gróff! tudom akkor számossan valának

A’ kik ő magoknak Téged’ akarának,

De az egek, ’s szava Hazánk Királlyának

Adminisztrátorúl Békésnek adának.

Most pedig Ugotsa Teleky nevének

Fejet hajt ’s örvend, várt ’s nyert szerentséjének.

Mivel, azon nevű Nemes Vármegyének

Gróff Teleky József tétetett Fejének.

Víg nagygya kitsinnye, Aszszonya ’s embere

Hangzik a’ Vivátnak hármossan ezere,

Mivel ma, a’ minden Tudomány’ Mestere

Köztök, Fő-Ispányi rangot ’s nevet nyere.

Hálát ád Istennek ’s dítső Királlyának

Kit tart, a’ mint illik örökös Urának,

Azért: hogy ez tzélja bőlts akaratjának,

Miként használhasson a’ Magyar-Hazának.

Tiszteli ’s örvendi hatalmát ’s erejét –

Tsókolva fogadja Fő-Ispánnyát Fejét,

Vígann emlegeti bóldog esztendejét,

’S ez áldással tőlti egész nap idejét.

Élyjen Gróff TELEKY JÓZSEF ő Nagysága,

És legyen szerentsés Várt Fő-Ispánysága

Élyj, Élyj! ez szívünknek buzgó kívánsága

Bőltseknek tzimere, Hazánknak virága.

Szeresd ezt bőlts Pallás a’ kit Leányának

Tartnak az Istenek Ura’ ’s Királyjának,

Kinek ha Fiai vagynak vagy vólnának

Ez bőlts Gróffot illik gondolni Fijának.

Bőlts vagy, ’s a’ bőltsesség kész öltözetébe

Az Atyád fejébűl ugrottál elébe,

Ugy van – ezt ott hagytad válaszsz e’ hellyébe

Szállást e’ Nagyságos Gróff Úrnak fejébe.

Hogy vihesse dolgát óhajtott végére

Igaz útainak Te légy jó vezére,

Önts több bőltsességet ennek bőlts szívére

Hogy tudjon bőlts gondot tartani Népére.

Thémis! Óh igazság’ Isten-Aszszonykája

Az idő’ Leánya vagy-is unokája

A’ kire az égből van bízva reája,

Hogy légy a’ Népeknek ítélő-bírája!

’S te-is, ez Anyának hív ’s igaz szűlette!

(Ki régenn a’ törvényt

torvényt Sajtóhiba, jav.

igazságban tette,

De a’ gonoszságot hogy nem szívelhette,

Változtatta útját ’s az ég-felé vette.)

Ti légyetek ketten két Vezéri néki,

Hogy egyenlőnn függjön fontja’ két mértéki,

Tudjon a’ Nép előtt bőltsen járni bé-ki,

És igaz szék légyen törvény tévő-széki.

Ti állyatok ketten fellyűl a’ székére

Vígyázván a’ fontot-tartó jobb kezére

A’ sok virtusokbúl koronát végtére

végtere Rímelés szerint jav.

Ti fonjatok ennek érdemes fejére.

A’ virtus, szerentse, békesség’ kötele,

A’ közép igazság, a’ kegyesség’ jele,

Gróffi rang ’s tisztesség kiket érdemele

Tartsanak és végig lakozzanak vele.

Hogy úgy végyen nagyobb hírt ’s nevet magának

Használlhasson nékünk ’s szegény Hazájának

Áld Isten Józsefet, a’ kit Ugotsának

Tettél József által Fő-Ispány Urának.

A’ tíz útólsó Versek, hasonló Esztendőt-jegyzők, mint fellyebb.

Stagnantis cecini gelidas Peisonis ad ondas? Carmina vix Teleki Nomine digna Tuo.

ugrás a szövegforráshoz

BALATONI HIDEG-FERDÖ.

Mellyet Vitzé-Ispány Szili Úr tsináltatott,^*
tsinál tatott Az eredeti kiadásban a lap széle miatt elválasztva, két sorban szerepel a szó, de az elválasztójel hiányzik.
és egy Ifjú Ur Ákhilles Kápolnájának nevezett; itt pedig azon Ferdőnek szerentsétlenségét irja-le a’ Poeta.

Áll már az Ákhilles’ deszka-Kápolnája,

Szili Úrnak lapos fenekű gályája,

És már tsak azt várja: hogy Juliánnája

A’ kinek szentelték érkezzen hozzája.

Azomban tsillagi a’ kanikulának,

Mellyek az Északi nagy Medve-farkának

Szem-közbe ellene szegezve valának

A’ kisded bárkára nagy szelet hajtának.

Melly szél mivel szolgált az alsó sarkára

Fordítja az ajtót Hajnál hasadtára,

Melly eddíg az égnek északi pontjára

Nézett, a’ kis göntzöl szekér’ rud’ orrára.

Más nap a’ kutyátúl hajtott déli-székre,

Fellyűl nagyobb szelet hajt a’ medve délre,

Hellyre áll a’ gálya, ’s az északi félre

Fordúl az ajtaja a’

á’ Sajtóhiba, em.

Balaton-szélre.

Nézd-el az Ákhilles’ tzímere mit hozott?

Erős Oroszlánnya medvévé változott,

Délrűl három-ágú villával

három ágú-villával Értelemszerűen em.

dolgozott

Tríton; de északrúl medve hadakozott.

Hajdan az Ákhilles’ kerek paizsára

Bóltozat vólt mettzve fényes ég-formára,

Hol mivel az Észak láttatik jobbára,

A’ Polus vólt téve közepső pontjára.

Egyez tehát Szili ’s Ákhilles nevezet,

Mivel hajójának kit e’ vízre vezet,

’S melly ide Budárúl szárazonn evezett,

Dél-ellen szolgálni Észak igyekezett.

De meg-ijedt még-is és igen sajnályja

Azt, ezen Ákhilles’ kisded Kápolnája

Hogy noha kettős-is Oroszlány’ dajkája

Még-is szerentsétlen, leg-első próbája.

Egy kitsinyded hajó vólt szolgálatjára

Rendelve, ’s ki-kötve Balaton-partjára,

Kit kűldött egy Fő-pap, ki e’ víz nagygyára

Széllyel néz Tihánbúl Neptunus módjára.

Látván a’ Kápolna: hogy egyik sarkának

Fordúltával délrűl roszsz jelt mutatának,

(Noha semmi baja nem léve magának)

Így szóll, a’ kis tsónak rendelt szolgájának:

* * *

Menyj-el édes Hajóm! menyj-el szél-mentébe

Apátur Uradnak szép lakó-helyébe,

Melly amott, ez magos hegyek ellenébe

Tsillámlik, mint Délus a’ víz-közepébe.

Mond-meg: hogy a’ szelek hartzolnak merészen

Egy mással, a’ déli és északi részenn,

Most Patronám neve Juliánnát tészen

De gályám ma hólnap Látonává lészen.

’S hanem ha a’ szelek kezdenek engedni;

Nem akarván a’ főld Látonát szenvedni,

Kéntelen leszsz Gályám néki kerekedni,

’S Délus felé, habos útaknak eredni.

Pedig, mint Látona bajos bujdostával

Terhes vólt Fébussal Orvosok’ Apjával,

Bennem-is Ákhilles’ és Juliánnával

Apolló lakózik Orvos bőlts Fijával.

De mérge Eolus dühös szolgájának,

Ellent-áll ez hideg feredő hasznának,

Kinek természeti melegje magának

Hideggel egyelest sokat használnának.

Bizony az Ákhilles’ feredő-vizét-is

Tudom, nem forralta mesterséggel Tétis

Betsűlni lehetne úgy mint amazét-is

Ezen új Ákhilles’ hideg-ferdőjét-is.

Hidd-el: a’ természet puszta ajándéki

Jobbak, míg mesterek nem ártanak néki

Jobb Szili Úrnak-is hideg-ferdő széki

Mint a’ forralt ’s kevert-vízek’ folyadéki.

Szolgállyon a’ meleg ám a’ betegesnek,

Jobb ez a’ lágy-hideg az egésségesnek,

’S tán kik hasznos vízet tsinálnak a’ testnek,

Gálennussal egyűtt hasznot magok lesnek.

Miért élt, hat hét száz esztendőt egészet

Hajdan, amaz első emberi tenyészet,

Mert mind orvosságot, mind Ferdőt-is készet

Kuruzsolás nélkűl adott a’ természet.

Készítik a’ testet, amaz Orvoslásra

Készíttetett vizek önként lankadásra,

De a’ természeti lágy-meleg, nem másra,

Hanem bádgyadtságbúl friss meg-újjúlásra. –

– De mivel a’ szelek nem hagynak helyemben

Nyúgodni, Neptunust kérd az én Nevemben

Szolgait, a’ néki készített veremben

Zárja, míg Patronám fördik kebelemben.

Ákhilles a’ midőn indúla Trójára,

Még minek előtte fel-űlt hajójára

Neptunus nevére készűlt óltárára

Szép áldozatot vitt, Nemzete’ módjára.

E’ híjjával vagyok tán én-is ezekenn

Az azólta széltűl hányatott vízeken,

Azért, szint úgy mozgok ez lapos fenekenn,

Mint mikor Budárúl jöttem kerekeken.

Neptunus könnyen bír a’ tenger-habjával,

Bír a’ Te Urad-is hajóm’ mozgásával,

Bír, noha nem bírhat a’ szelek-fújtával,

Tsak, a’ mi híjjom van, hozza-el magával.

Maga szentellyen-fel ez Pap Úr engemet,

’S tegye állandóvá áldással helyemet,

Áldja-meg, mind ferdő lágy-meleg vízemet,

Mind Juliánnámat, mind Ákhillesemet.

Ha az egek egyűtt így a’ természettel

Dolgoznak; bóldogúl ez ígyekezettel

Ákhilles, és ez új ferdés el-kezdettel

Meg-újjúl Ákhilles Szili nevezettel.

* * *

A’ Gályának ezen parantsolatjával

El-indúl a’ ladik szél-veszes útjával,

Szerentsés-követ vólt, hogy el-indúltával

Egy, vagy két embert-is el-nem-vitt magával.

Jó útat jó ladik! menyj Isten’ hírével

Járj, ha ugyan járhatz ezer szerentsével,

Küszködj Balatoni-habok erejével, –

– Ha nem fogsz-is halat, meg-telsz ma hal-lévvel.

Indúl már – de hármat perdűl indúltával,

Nem bír a’ hátúllya kerengő orrával.

Tódúlnak a’ habok reá hármosával. –

– Hát így bán-e Tétis kitsiny ladikjával?

Kerengési utánn neki eresztette

Magát, és ugyan tsak Tihan-felé vette

Útját; hogy Látona a’ mint emlegette,

Délusban panaszszát végezze helyette.

De a’ mint ezutánn sebessen evezett,

Füred-felől egy szél ellene szegezett,

’S a’ hab ellen mellyet súllyossan érezett

Már haszontalan vólt, minden igyekezett.

Viszsza-tekínt amaz Deszka-Kápolnára,

Melly őtet küldötte szél-vészes útjára,

’S ekképp’ ha szóllhatna szóllna szegény pára

Tódúlván a’ habok egyedűl magára.

Héj! de szerentsés vagy, hogy Te nem jöhettél

Ez helyre, a’ hová engem’ eresztettél,

Magad élsz, mert egy pár tzövekhez köttettél,

De énnékem bezzeg gyilkosommá lettél.

Számos Balatoni-Nimfák ’s a’ Sirenek

Látván, a’ habok közt melly kínossan menek,

Hajó-törésemben hozzám sereglenek,

’S ekképp’ kérdezgetve boszantnak mindenek.

Tán Jázon érkezett ide ama’ gállyán

’S előre valakit kűldött e’ sajkáján,

Melly evez sietve maga szabad száján

Hogy az arany-gyapjat nézze Somogy tállyán.

Kolkisba mégy-e hát arany prédátokra,

Hogy illyen szél-vészszel jöttél e’ habokra,

Kiknek így felelek boszszantó-szavokra:

Oda megyek, oda. – Szamárdra, vagy Fokra.

A’ Sirenek ismét másképp’ boszontának

Mondván amaz Gállyát Nóe’ Bárkájának,

Engem szároz-helyre vágyó madárkának

’S bárkábúl ki-repűlt Nóe’ galambjának.

Menny úgy mond Somogyra e’ víznek partjára,

Hol olaj-fa helyet akadsz sok tser-fára,

’S vihetz az orrodban bús galamb módjára

Ágokat, az Urad’ parantsolatjára.

Majd ha a’ Déli-szél veri óldaladat

Viszsza fordíthatod Füredre útadat,

’S ha még nem találnád szem közt az Uradat,

Fáradtságod utánn tudom szállást adat.

– Meg-fordúl az illyen tsalfa-kérdésekre,

’S tekínt a’ Füredi nagy épűletekre,

’S a’ Deszka-Kápolnát kéri az egekre,

Hogy el-ne indúllyon e’ zajos vízekre.

Kérje Ákhillesét: hogy a’ víz’ partjára

Egyik Oroszlánnyát állíttsa strázsára,

’S kössön egy kötelet ízmos derekára,

Hogy el-ne szaladjon ő-is útóljára.

Azutánn odébb ment, hányatott vettetett,

Nem tudom Szamárdig vagy Fokíg mehetett?

’S el-végezhette-e azt az ízenetet,

A’ mellyel kéntelen Tihanba kűldetett?

ugrás a szövegforráshoz

Egy érdemes Úri Gazda-Embernek furtsa gondolatai, mellyeknek le-írásában a’ Vers-iró ha híjjános verseket talált írni azzal menti-ki, hogy tsak hírtelen (ex tempore) vagynak írva.

Az Urak jó Gazdák – én szegény-is vagyok,

Gondolataim-is ollyan szörnyű nagyok,

Hogy néha ízzadok, néha majd meg-fagyok,

’S még Fijaimnak-is elég gondot hagyok.

Tanáts-kérőképpen kérdem az Urakat,

Hogy helybe hadgyák-e mint bőltsek azokat?

A’ mellyek láttatnak nékem tenni sokat,

’S bőlts gondolatoknak mutatják magokat.

Udvarom kitsiny van, szűk benne a’ hely-is,

Tzifra gondolatom’ mentem a’ hellyel-is,

A’ kontignátzió szép-is, és nevel-is,

Segítettem-is már magamonn ezzel-is.

Kőbűl Házom alá pintzét építettem,

Bóltos istállomat melléje ejtettem,

Mellynek a’ tetején kertet készítettem,

’S Pásztorúl Faunusnak egy török-fejt tettem.

Való ritka látni két szemű lovamat,

De ez istállóval segíttem házamat,

Mert el-nem szorítom vele udvaromat,

’S inkább lovam’ lássam vaknak, mint magamat.

Egy darab kertembűl halászó-tót tettem,

Mellyben a’ halakat kötélre köttettem;

A’ melly hal-tartásnak azt a’ hasznát vettem,

Hogy tegnap délben-is más halábúl ettem.

A’ Szűrűm egy partban úgy vagyon tsinálva,

Hogy bele láthatok a’ Házambúl állva.

De már most az Abrisz úgy lészen formálva,

Hogy az ablakombúl rá megyek sétálva.

Mostani szűrűmet bólt-hajtásra veszem,

Pajtának és marha-istállónak teszem,

De lássák az Urak, majd azt tselekeszem

Könnyebben mint ökröm hogy magam sem eszem.

Fellyűl a’ bólt-hajtást szépen meg-rakatom

Nyomtató szűrűnek ki-planéroztatom,

Némelly elesegem

ellenségem’ Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.

ottan el-nyomtatom

De a’ bólt-hajtást-is egy-helyt meg-furatom.

A’ pajtába hordják mind az eleséget,

De találok ollyan okos mesterséget,

’S gondoltam machinát a’ fel-hordás végett,

Hogy a’ fel-vitellel sem teszek kőltséget.

Rá-rakják a’ kévét mint sót a’ mázsára,

Melly fel-emelkedik a’ pajta’ bóltjára,

Mellyet ha el-raknak szűrű-ágy’ formára,

Nyomtatást-is vállal a’ machin’ magára.

És tsak ollyan legyen, a’ ki meg-forgatja,

Az én mesterségem maga el-nyomtatja, –

– Az Úr ezt tsudalyja, – de nem tsudálhatja,

Mert Dédálus vólt ám az én eszem’ Attya.

Ama’ lyuk a’ magot botsátja alája,

A’ hol kész rosta lesz a’ melly meg-rostályja.

Még alább egy malmot készítek hozzája,

Melly a’ húllott magot meg-morsódogályja.

Mert ha még egy-két-száz esztendőt élhetek,

A’ pajtámonn által egy vízet vitetek,

Az hajtja a’ malmot. – Úgy-e

Az Ú ú-ból jav.

őrölhetek,

Sajtót-is tsinálok ’s ott iszom veletek.

(Az alá meg-újra pék-házat rakatok,

És egy várost veres kőbűl tsináltatok,

Másuvá el-adni semmit sem hordatok,

Gabonát és ’semlyét itt distráhálhatok.)

Ez tsak a’ Poetának maga kőltemennye. (A szerző jegyzete.)

E’ roppant pajtának másik óldalában

Jászol lesz’ tsinálva, de nem bolondjában,

Hanem az ökörnek őnként megy szájában,

’S le-húll munka nélkűl a’ széna jászlában.

A’ malomra folyó-víznek-is magának

Kettős kanálissa leszen folyásának,

Egyik, orra előtt menvén a’ marhának,

Nem ád az itatás gondot a’ szolgának.

A’ pajtában a’ víz meg-nem-fagy fel-teszem,

Kivűl pedig tserép-kanálisra veszem,

Vagy lesz olly árnyékos jó meleg ereszem,

Mellyel, hogy be-nem-fagy, azt meg-tselekeszem.

Az abrak lovamnak tsorog a’ jászlára,

’S lesz válú tsinálva koporsó formára,

Mellybűl ha jól lakik fordúl forrására,

’S iszik a’ friss vízbűl szetskás abrakjára.

Mert, nagy Urasággal estem szerelembe,

’S ezután nem veszek pénzt-is a’ kezembe,

De úgy ám, hogy legyen valaki ellenbe,

A’ ki segíthessen minden szükségembe.

Magam sok vánkossal meg-rakom melyjemet,

Kendővel be-kötöm számat és szememet,

Nyakamba kerítem róka-fark bőrömet,

’S gyönyörködve nézem nagy épűletemet.

Kotsist, és ló-hajtást senkitűl nem várok,

Mert, vagy vak paripánn vagy lektikánn járok,

Éjtszaka lovamként fél-szemet be-zárok,

’S tsak ott ébredek-fel, az hol leszen árok.

Jó lesz e’ jó Urak! jól meg-ítélyjétek,

Vajha ti-is illyen bóldogok lennétek,

És öszve sok rakás pénzt ne gyűjtenétek,

A’ melly tsak míg éltek addíg lesz tiétek.

Erre a’ fenn-írt Gazda Ur ezt felelte:

Verset könnyen író, egy helyben nem űlő

Kezével ’s nyelvével rosz’ hírt-nevet szűlő,

Míg szíved nem látja tsak addíg betsűlő

Azért az illyeket, jobb légy el-kerűlő.

A’ Poeta pedig ekképpen kezdi magát menteni:

Ártatlan Poesis! mivel érdemletted?

Hogy a’ Vers-író-is szenvedjen éretted;

Isteni nevedet hát hol, s’ kitől vetted?

Ha minden szentséged már ma el-vesztetted.

Egyezhet-e veled az állhatatlanság?

Kinél lakott hajdan amaz ártatlanság. –

Nem. – Hanem

A H h-ból jav.

nem tudja a’ bóldogtalanság

Ma: mi a’ szeretet, ’s barátságtalanság.

Az Igazság, a’ kit hívnak Asztreának

Pindus’ óldalában választa magának

Szállást; mert a’ Múzsák’ baráti valának,

’S akkor a’ Poëtát hívták Prófétának

Tán most-is Próféták, ’s azért kell kerűlni,

Az igaz szó szokott gyűlölséget szűlni.

Más ám a’ tsúfolók között széket űlni,

Más másonn nevetni, más meg-nem betsűlni

Hát: – a’ Kép-írónak ha ki parantsolyja,

Hogy fessen egy embert, ki seggit szagollya;

Az illyetén embert már mellyik tsúfolyja?

Az-e a’ ki festi, vagy a’ ki únszolyja?

Természete ellen van a’ Vers-írásnak

Betstelenségére törekedni másnak. –

’S tudd-meg, bár a’ verset tartsd igaz mondásnak,

Hogy a’ Poëtának kell lenni tréfásnak.

Könnyeb’ vólt Názónak a’ szám-ki-vetése,

Kinek hamis színnel lett ki-űzetése,

Mint nekem – – – mord szemre-vetése,

Kinek semmi-sem ok az ellen-vetése.

Nem fáj, hogy versemet verseddel tromfoltad,

Hanem, hogy tromfodat haraggal gondoltad:

’S ha a’ mint el-mondtad, ki-is úgy koholtad,

Ez verssel magadat ugyan el-vádoltad.

Borzadt a’ bajuszod, ajakad reszketett,

Torkod szaporázott hergő lehelletett,

’S mivel mérges szíved versben nem értetett

A’ magyarázatban mint-egy fenyegetett.

’S azzal, hogy boszúdat értetlenné tette

Versed, a’ Poesist maga ki-mentette,

Hogy az eredetét Istenektől vette

’S szent, mert a’ haragot ki nem fejezhette.

Só tehát az, a’ mit Te borsnak gondolál,

’S a’ Te versed kedves sót azért nem talál,

Mivel a’ só miatt fel-borsolva valál,

Mikor kedves tréfát haraggal tromfolál.

Pedig ámbár írtam ezt tréfa’ képében,

Még-is valóságot találsz ez mesében,

’S ábrázol a’ boszszús – – – szívében

Telhetetlenséget a’ Város’ nevében.

Magad meg-vallottad, hogy nagy tag bolondja

Vagy, ’s az az elmédnek mindenkori gondja,

Hogy a’ jószágodnak mind java, mind rongyja

Tagba legyen; eztet magad’ szája mondja.

Ha hát serénységed, ollyan erőt venne,

Hogy a’ mit gondoltál az mind véghez menne,

Nagy tag kívánságod addíg nem pihenne,

Mig a’ pájtád alatt Város-is nem lenne.

Mi tehát az oka fel-gyúltt haragodnak?

’S miből vettél ollyan képzelést magadnak?

Hogy a’ vers-írásban kik el-nem fáradnak.

Méltó betsűletet Tenéked nem adnak. –

Mikor a’ petsenye lángonn forgattatik,

És elég ízzó tűz méllé nem rakatik,

Kűlső színe ugyan meg-piríttathatik,

De belől sűletlen ’s véressen hagyatik.

Lang az újjá szűlés, erőssebb annál-is,

Parás a’ bőltsesség, Doctrina moralis,

Szent vagy; de ha hatszor még szentebb vólnál-is,

Találsz benned hibát és bár találnál-is.

Boszszús indúlatok találkoznak benned,

Filozofussá kell hát először lenned,

’S ha, hogy ne boszonkodj; arra lehet menned,

Úgy kell a’ meg-tisztúlt szívet lángra tenned.

De, hiszen, erőt vett benned a’ kegyelem,

Fel-váltá mérgedet már az engedelem,

Benned-is változást hoz a’ késedelem,

Meg-egyezel tehát e’ részben-is velem.

Engemet mondottál Te állhatatlannak,

Lám, néked-is ollyan indúlatid vannak,

Boszszús gondolatid ki alíg rohannak,

Mikor amaz lángtól hamar el-olvadnak.

ugrás a szövegforráshoz

Szent-Gáli Vendégség.

Nap-nyúgoti részénn Weszprém’ tájékának

Nagy hegyek egymásba a’ mint ragadának

Ligetje ’s berke köztt Szent-Gál határának

Vadászó erdeje vagyon Diánnának,

Magassabb ez erdős hegyeknek teteje,

Mint a’ nagy Olimpus’ ketté-repedtt feje,

’S ez vadász Diánna’ választott erdeje,

Minden Isteneknek szép múlató helye.

Tzéres-is találhat itt’ gyönyörűséget,

Engedvén Diánna ennek-is térséget,

Bákhus-is meg-tartja azt az emberséget,

Hogy minden esztendőnn tart egy vendégséget.

Mellyre minden Istent ’s Isten-Aszszonykákat,

Mind égi, tengeri, ’s erdei Nimfákat

(Diánna tsinálván Bákhusnak bőr-zsákot)

Invitál tartani Bakhanáliákat.

Mostan-is Bákhusnak eszébe juttatta,

Hogy kies erdejét nem rég’ vadásztatta,

Fébust korussával öszve-hívatatta,

Laurus-koszorúját maga meg-fonatta.

Tegnap estve tartá egyik vatsoráját,

Hol, módos ’s tettzetes erdei pompáját

Mutatta, le-tévén vadász-tarisznyáját

Addig, míg szűntette Fébus a’ nótáját.

Az ebédlő-házban ez rendelést tette,

Asztalát két-felé a’ mint meg-vetette,

Egyikhez az égi Társait ültette

’S főldi Isteneit bal-felől mellette

Fellyűl az Asztalnál de nap-nyúgott felűl

Öreg Vitzé-Spánynénk Júnó űltt leg-elől,

E’ mellett két-felűl, mind kívűl mind belűl

Töb’ kedves vendége ki-szabott renddel űl.

Pallás űltt job’-felől a’ Júnó’ Test-vérje

Tsak közel, hogy egyik kezével el-érje,

Ez utánn a’ Tzéres’ kalásza’ fehérje,

A’ kinek Weszprémi Fő-Bíró a’ Férje.

Az Anyjok Tzibilé űltt osztán Sorjával,

Haladja a’ többit magas homlokával,

Férje Baron-Kaj Saturnus formával

Hát megett suttogott sok szép leányával.

Mellé Fodor Juli kis Nimfa űltetett,

Ki mivel virágos kertben neveltetett,

Nyakába virággal tőltt kosarat vetett,

Melly virág magával egyűtt szűlettetett.

Nagy Náni szép Nimfa űl közel mellette

A’ ki koszorúját tsipejére tette,

’S mivel a’ piros nap fejét sütögette,

A’ Merkuriusnak kalapját fel-tette.

E’ mellett a’ Tzéres’ kissebb Leánykája

Mint sárgúlni kezdett kalász a’ formája,

’S hogy éppen térdemíg ére a’ szoknyája,

Reám mosolyodék Anyja Aszszonykája.

Más-felől, az Anyja Júnónak melléje

A’ szép Vénus űle a’ Márs’ Menyetskéje,

Kivel egy Fő-Bíró éli, tsak hadd élyje

Éltét. – Vulkánusnak nintsen szerentséje.

Az öreg Jupiter (mivel hogy szerette;)

Ülésit Vénusnak melléje ejtette,

Vitzé-Spányunk magát (Junó meg-engedte)

Vörös vagy-is piros rózsa mellé vette.

Márs űle e’ mellé két ábrázatjával,

Mutat a’ Fő-Bíró tábori formával

E’ mellé Neptunus nagy test-állásával,

Férkezett a’ Sós-Úr prémes kalapjával,

Kinek egy Szibilla vonúla melléje

A’ Minós Egzáktor’ öreg menyetskéje

Nyomba egy Diánna’ már vén test-őrzője

Gombás Gomba-szedő erdő-kerűlője.

Lieus, Bakhusnak egyik katonája,

E’ Nemes Helységnek az Öreg-Birája,

Most a’ vendég-tartó Diánna’ gazdája

Úri vendégeit jó borral kínálja.

Hely az asztal-végenn nekem-is adatott,

Mert ez Orféus-is elő-szollíttatott,

Hogy mindennel szem-közt űlyjek meg-hagyatott,

’S én velem Jupiter nótákat fuvatott.

Egy halvány Aszszonyság Fillis innen ki-múltt,

Mert el-jött kedvese ’s az ölébe borúlt,

El-mentt az Úrával enni a’ nyomorúlt,

De más nap ebédre bezzeg viszsza szorúlt.

Itt lett vólna helye a’ Herkulesnek-is,

Az az egy Assessor Úr’ Dánielnek-is,

’S Pánnak, ama’ farkas módra bőgőnek-is,

Egy öreg Szent-Gáli Kováts nevűnek-is.

* * *

A’ másik asztalnak e’ vólt a’ formája:

Fellyűl Tatainé a’ Nimfák’ Dajkája,

Kihez mint Anyjokhoz vonúltak hozzája,

A’ Szűzek kikkel tőltt ez Asztalnak tállya.

Egy felől Fő-Biró’ nagyobb Leánykája,

Tzéresnek már félig meg-értt gabonája,

Az én Euriditzém űl közel hozzája,

Ki velem a’ nótát néha mondogályja.

Mogyorósi Trézsi űltt közel e’ mellett,

Ki Szűz Dejánirá módjára zőldellett,

De szomszédja Faunus Tsoknyai nem kellett

Ennek mert nagy orra két-rétűnn lehellett.

Nimfák’ Apja tartja leg-hától a’ széket,

Tatai, és visel a’ lábán egy kéket,

Mert midőn a’ minap kapkodna ló-féket,

A’ ló a’ lábába ütött egy vas-éket.

Ennél az asztalnál kéz-fogót tartának,

A’ kiket el-mondék vendégek valának,

Másik keze felől a’ Nimfák’ Anyjának,

Helyet az új Házas Ifjaknak adának.

Elől a’ meny-Aszszony Jursits Nánitzája

És ezen hátúlsó asztal’ Helenája,

Menelaus Férje mellett a’ szoknyája –

Kár, hogy a’ Nősténynek nem kan a’ mátkája;

Mert Orosz Trézsia Náni’ Vő-legénnye,

De e’ Meny-Aszszonynak a’ Vő-legény Nénnye; –

– Isten adta egy pár erőtlen edénnye!

A’ Leány Leányt vett Feleségűl. – Ennye!

Az E e-ből jav.

Magyarósi Juli nyoszolyó-leánya

Ezen Házasságot egy tseppet sem bánnya

Ez ama’ Neptunus’ egy karikliája

Piros rózsát mutat mikor nyílik szája.

Vivant! ezen új párt biz’ én-is szeretem,

’S ha nints kinek másnak, magam’ ígérhetem,

Egy ingre gatyára hogy le-vetkeztetem,

’S magamat egy ágyba szépen le-fektetem.

Igy vagyon egymásnak által ellenében

E’ két Úri asztal űltetve rendében,

Kik közt mint Fúrmender éppen közepében

Meg-űltt Merkurius Lengyel-süvegében.

A’ sótalan ro’s ez most nintsen kalapja,

De lógg tsizmájának két-felől két tsapja,

Ki emitt Júnótól a’ szót ’s hírt fel-kapja,

És a’ mit parantsol Jupiter az Apja

Által-viszi ama’ Szűzek’ asztalára,

’S a’ mit ott hall adja emennek tudtára,

Vagyon mindeneknek kész szolgálatjára

’S halgat a’ vendégek parantsolatjára.

Diánna ki ételt, ’s Bákhus ki bort adott,

Ez Úri Asztaltól még most kinn-maradott,

Egyik a’ bort lesi, a’ másik a’ vadot,

Máskép’ a’ vendégség jól meg-szaporodott.

Élyjen az Uraknak szép kompániája,

Lehessen szerentsém másszor-is hozzája.

Vivant! – De el-fáradt az Orféus’ szája,

Kezdje már a’ Fébus húros mu’sikája.

Ez Bált melly Szent-Gáli Nemesek’ jósága

Köszöni az Urak’ tisztes társasága,

Élyjen. Szívemnek-is ez a’ kívánsága

Szent-Gáli Nemesek’ egész sokasága.

íratott 1784-dikbenn.

ugrás a szövegforráshoz

AJKAI VESZEDELEM.

Vagy annak le-írása: miképpen akartak egy pár Főld-mérőt a’ peres-főldönn agyon-verni.

Egy Beréndi, Rendeki, és Ajkai ember, egyűtt-beszélgetnek.

Beréndi.

Hallottad-e Koma! hogy tegnap Ajkában

Nagy tűz vólt a’ Falunk’ határ’ szomszédjában.

Rendeki.

Én ugyan valamit tudok a’ lármában,

De nem tudom, mi vólt mi nem? valójában.

Beréndi.

Nem sokkal dél-előtt hoszszassan hallának

Síralmas hangjai gyászas harangjának,

Mellyek, hogy Beréndenn fülembe jutának,

Sok gondolatokra sok okot adának,

Mert olly idő tályban hallottam a’ hangot,

Mikor imádságra sem vonnak harangot,

Sem hóltnak nem adnak vég-tisztesség’ ’s rangot,

Tűznek gondoltam hát, de nem láttam langot.

Rendeki.

Hát ha nagy és terhes felleget látának

’S az esső elejbe úgy harangozának,

Vagy tán a’ Faluba Püspőköt hozának,

Kinek tisztességet haranggal adának.

A sor végén álló vesszőt pontra javítottuk.

Beréndi.

De tűznek kellett ott Komám Uram! lenni

Mert a’ tűznek szoktak ollyan jelet tenni,

’S láttam, mint-egy hegyről eszre tudtam venni,

Sok embert sietve haza felé menni.

Rendeki.

Meg-lehet, ehol jön egy ember Ajkárúl,

Ajkainak nézem vad ábrázatárúl,

Kérdezzünk valamit tőle a’ lármárúl,

Hadd tudjunk bizonyost eről a’ tsudárúl. –

– Honnan jön Kend Szomszéd?

Ajkai. Ajkárúl.

Rendeki. Melly felé?

Ajkai.

Rendek felé megyek sőt Rendekbe belé. –

– El-mentt az Ingy’sellér?

Rendeki. Még

Az M m-ből jav.

reggel.

Ajkai. Reggel-é?

reggel-e? Rímelés szerint jav.

Köszönyje, hogy magát ebűl nem viselé.

Mert, ha a’ Pörösre, jött vólna lántzával,

Mind lántzát, mind magát a’ fejsze-fokával,

Majd meg-egyengettük vólna; – már modjával

El-vóltunk a’ lesbe rendelve sorjával.

Rendeki.

Tán hát azért verték a’ harangot fére?

Ajkai.

Azért ám; hogy ki-ki annak a’ neszére

Készen legyen ’s kapjon villára fejszére, –

– Ki-is omlott vólna az Ingy’sellér’ vére.

De vólt még-is esze, mert még a’ Peresbe

Tsak bele sem lépett, – el-mért egyenest be,

Már mi imitt-amott renddel a’ fűzesbe,

Várván, fegyveressen készen vóltunk lesbe.

Rendeki.

No,

A szó után álló vesszőt pontból javítottuk.

– hiszen el-ment már nem kell tőle félni,

Ne restelyje hát kend szomszéd el-beszélni:

Mit lehet e’ zajos lármárúl itélni? –

– Mi nem tudtuk a’ nagy kongást mire vélni.

Ajkai.

Úgy vólt biz’ a’ szomszéd! hisz’ én el-mondhatom,

Én vóltam a’ Spion, leg-jobban tudhatom, –

– Még ma-is ugyan tsak az vólt akaratom:

Hogy el-ment-e vagy nem? én majd ki-kutatom.

Az Ingy’sellér maga mondotta magának,

Ennek a’ mi Falunk egy Főldes-Urának:

Hogy ő Rendekre megy. – De

A D d-ből jav.

talán Ajkának

Nem tudta Rendeket lenni szomszédjának.

Ezt az a’ Főldes-Úr hallván Tót-Vá’sonyba

Félt, hogy majd a’ Perest el-mérik, – azomba

Ajkára ekszpreszszust kűldött alattomba.

Rendeki.

(Tán nem tudta hogy sok Ajkánn a’ goromba?)

Ajkai.

Bódén ment keresztűl a’ követ Ajkára,

Ott az Ingy’sellérre rá-talált magára,

Kí maga mondotta; hogy senki szavára

Nem megy mérni senki’ peres jószágára.

Ajkánn meg-beszélli a’ Követ ezeket,

Hogy Uraim! hólnap mérik ám Rendeket,

Vigyázásba legyünk én kérem Kenteket,

Hogy bele ne mérjék a’ peres főldeket.

E’ szóra az Urak mind öszve-gyűlének,

A’ parasztok közt-is rendelést tevének,

Engem’ a’ kit tartnak Falu’ elejének,

Mint leg okossabbat Spionnak kűldének.

El-mentem; ’s a’ Zsidó’ házánál sert vettem,

Mit akarok mit nem? nem-is jelentettem,

A’ Rendekiekkel beszédbe eredtem,

’S őket beszéd közben okossan r’á szedtem.

Tegnap jött hozzájok egy Úr úgy mondának,

Ma Város-Lődrűl-is másokat hozának, –

– Ma van a’ kezdete a’ mérő-munkának,

’S még a’ peresben-is mérni akarnának.

Nem kellet nékem több; én tsak el-sietek –

– Tudom már a’ dolgot. – Már

Az M m-ből jav.

jó hírt vihetek, –

– Az utonn magamban örűlök, nevetek,

Hogy illy fortéllyossan bánhattam veletek.

No – meg parantsollyák: minden talponn légyen.

Mert, a’ ki a’ peres-főldre ki-nem mégyen

Az Uraság attúl négy foríntot végyen,

Annak pedig tsak egy pénz híjja se légyen.

Az Ispány Uramnak kaszási vóltanak,

Annak még az Urak ollyan jelt adtanak,

Hogy maga ’s munkási arra vigyázzanak,

Hogy ha harang kondúl, haza szaladjanak.

Kűldöttek azomba szemlélő leseket,

Hogy ha látják jönni az Ingy’selléreket

Tsak hírtelen Ajkánn jelentsék ezeket,

Majd adunk mi úgy-mond fejszés embereket,

Az nap semmi sem vólt tekergésünk bére,

Mert még az Ingy’selér Kis-lőd felől mére,

Haza mennek azért a’ lesek estvére

De kap ki-ki másnap botra szekertzére.

Ki-megyünk a’ lesbe ismét ’s tábort járunk

Féltettük meg-vallyuk az igaz Határunk’,

Tsak nem egész délig sokat lessünk, várunk –

– Mert tsak rá vigyáztunk, hogy ne légyen kárunk.

A’ mint az erdőbűl egy dombra fel-hága,

’S meg-álla Ingy’selér Uram ő Nagysága

Tsillámlik távolyrúl a’ veres nadrága

Bezzeg, meg-nyílt akkor a’ szemünk-világa.

Egyik a’ másiknak újjal mutogatta;

Szívünket a’ méreg egész’ el-futotta,

Egymást a’ sok les-társ eképp szóllogatta:

Jön ám az Ingy’sellér, – ott van, az – atta.

Hírtelen a’ lesek öszve szaladtanak,

Most mindjárt el-mérik ollyan hírt hoztanak,

Tsak hamar harangot, – hamar kondítanak,

Mellyre a’ munkások öszve-tódúltanak.

Botra Paraszt-ember – Nemessek puskára,

Talpra legény! – baj van – fejszére, kaszára!

A’ kinek egyéb nints, gyűjtő fa-villára. –

– Gyerünk; az Ingy’sellért várjuk vatsorára.

Meg-sem eléglették az egy adott jelet:

No! rajta még-egyszer, – tsendíttsünk még felet,

Görbe vak-Jantsira bízták a’ kötelet,

Ki Északrúl nézi merre van nap kelet.

A’ harangot fére vervén másodszor-is,

Újjabb zene-bona támadott akkor-is,

No! tsak rajta rajta! leszsz ma halál, ’s tór-is,

Hiszen, vóltunk már mi illy tsatánn mászszor-is.

Pap, ’s Mester a’ Puszta-Templom mellől leste,

Miként vágatik-le az Ingy’sellér’ teste,

A’ Mester azt, mivel virraszsza majd este?

A’ Pap pedig reá a’ teksztust kereste.

Ment három Főldes-Úr az egész Ajkával,

Ott vólt az Ispány-is számos kaszájával,

Megyünk a’ pörösre s’ meg-állunk sorjával

Készek szembe szálni a’ Török-Hadával.

Még az Aszszonyok-is kardra kerekedtek,

Ki-sütő-lapátot, ki sodró-fát szedtek,

A’ várt tsata-helyre öszve-seréglettek

És mind egy vásári zenebonát tettek.

Rendeki.

Óh nyomorúlt elme! óh világ’ tsudája!

Vad, de nem fél tsetsű Ámazon’ fajtája! –

– Ajkai férjfiak’ szegény Ármádája?

Hogy még Aszszonyok-is kellettek hozzája.

Ajkaí.

Vártuk-is sokáíg, – de mind tsak híjjába,

Mert el-mért a’ pörös főldnek szomszédjába.

Rendeki.

Szerentsés ember vólt bizony valójába,

Hogy nem akadt a’ vad Parasztok-markába.

De minek már annak ollyan gyilkos szerek

Fejsze, kasza, villa, bot Paraszt-fegyverek.

Ajkai.

De tsak hamis az a’ veres gatyás gyerek,

Ollyanból lesznek ám a’ tűzes emberek.

Rendeki.

Bizony pedig annak nem-is vólt eszébe

Be-mérni a’ kentek per-patvar főldjébe. –

– Jobb lett vólna bizony addíg ’s a’ helyébe

Dolgozni, mint nézni ott egymás’ szemébe. –

– Tudom én. – Én

Az É é-ből jav.

vóltam a’ zászló-tartója,

Mikor ki-jött hozzá a’ Falu-bírója,

Hogy várja a’ peres’ sok óltalmazója,

’S meg-akarják ölni, mellytől Isten ójja.

E’ hírt az Ingy’sellér hallván tsak nevette;

És mindjárt a’ Bírót hozzájok kűldötte.

(De talám nem ment-el) és meg ízentette:

Hogy időt tőlteni kár leszsz ő érette.

Hanem, ha az Urak magok el-jönnének,

És a’ duktussokonn vezetők lennének,

Azt kedvessen veszi, ’s tartja szerentsének;

De úgy-sem

A kötőjelet vesszőből jav.

mérné-el, ha haza-mennének.

Elég rút vólt bíz az. – Sőt

Az S s-ből jav.

kár-is és vétek;

Hogy ollyan haramjás zendűlést tevétek; –

– Pedig ha látnátok, majd meg-se mernétek

Ütni, mert az ugyan nem veszne belétek.

De ha már egy falú egy pár Ingy’sellérre,

Ment-is, tsak harangot ne vert vólna fére –

– Szégyen tér biz’ azért a’ kentek fejére,

’S mondhatom: Ajkának szép hír leszsz a’ bére.

De, hogy-is mertétek ’s ki engedelmével!

Gondolom: hogy sem Pap’ sem mester hírével

Kongatni? – ’S

Az S s-ből jav.

arra lett nép’ fel-zendűltével

Így bánni a’ jámbor Isten’ emberével.

Ajkai.

De azért Hétfőnn-is meg-lessűk ám őket,

Vígyázunk, ’s rá várjuk majd a’ veszendőket. –

– Az őrdög-is hozta a’ meszsze nézőket

Közinkbe, – az illyen Ingy’sellérezőket.

Rendeki.

Jobb-is ám; hogy ha már egyszer el-kezdtétek,

Okos híreteket már tsak nevellyétek, –

– Bizony ha akarná bár mint őríznétek

El-mérné, mikor ti észre sem vennétek.

ugrás a szövegforráshoz

Megyesi Somogyi János Úrhoz, mikor még T. Nem. Vas-Vármegyének subst. Vitzé-Ispánnyává tétetett.

Vivat! hát tsak ugyan Vitzé-Spánnyá leve?

A’ kit a’ mi szívünk régen azzá teve, –

– Nagyobbodott újjabb nagy ranggal nagy neve

Annak, kit Nemzete Nagynak szűlt eleve.

Kitsiny a’ mit nyertél véred’ nagy diszének

De nagy, Ifjúságod’ kitsiny idejének, –

És szép akármellyik Ország’ Nemessének

Tétetni, az egész Nemesség’ Fejének. –

Valóba nehéz vólt nékem el-találni,

Hogy bátorkodjam-e hát aggratulálni,

Hogy ne kelljen míg ezt akarom próbálni,

Vagy kellettlenné vagy tsapodárrá válni,

Mert noha örömmel ’s vígann érezdetem,

Hogy ékeskedhetik Neveddel Nemzetem,

De mivel ezt hozzád kitsinynek vélhetem,

Félő; hogy kellettlen lészen tiszteletem.

Ha pedig ezt tészem Levelem’ tzéljának,

Hogy kitsiny ez a’ rang Nemzeted’ rangjának,

Félő; hogy tsapodár ’s színes Poëtának

(A’ mihez nem tudok) lenni mondanának.

Nagy-is hát, kitsiny-is kevés-is elég-is,

Kevesenn kezdődik lám az elégség-is,

Alatsony elöször a’ nagy Dítsősség-is,

Gráditsokonn menve adódik az ég-is.

Méltóságos Atyád fegyverrel nevelte

Nemzetét, ’s Nagyságos Rangra-is emelte,

Öttsét a’ Papi Rend Istennek szentelte,

’S Fő-Apáturjának Benedek rendelte.

Nagy rang, nagy a’ név-is, de úgy következett

Hogy a’ nagy érdemű Somogyi Nevezet

Fogjon Thémissel-is János Úrba kezet,

Kit Thémis magának le-is kötelezett.

És így a’ Márs’ Fija ’s Minerva Szűlette

A’ Jusztiniánus’ palástját fel-vette,

Attyának kard’ vasát meg-dítsőítette,

Mikor Vas-Vármegye Vitzé-Spánnyá tette.

Élyjen Nemes Hazánk’ dítsőíttésére,

Nevelkedjen rangja szívünk’ örömére

Álljon-fel Asztréa’ erősíttésére,

A’ mérö-serpenyőt tartó jobb-kezére.

De adjon Júnó-is ez Márs’ gyermekének,

Olly indúlatokat páratlan szívének,

Mellyek tzáfolói óh vajha lennének,

Ez Vitzé-Spány Ifjú ’s nőtelen Nevének.

Ez Vers-író pedig, ki Vers’ sorotskáját

Vivátonn kezdette ’s arra nyítja száját,

Kéri a’ Nagy Úrnak Úri grátziáját,

’S Viváttal teszi-le utóbb-is pennáját.

ugrás a szövegforráshoz

Assessor Ördög Pál Úrhoz egy tréfás Levél Pál-Fordúlására.

Indúlj édes Músám! fúvj Márs készűletet

Tudod, hogy Tégedet meg régen’ szeretet’,

’S mára-is vár pedig tőled tiszteletet

Pápában egy Ördög’ ágyából szűletet’,

Ne resteld útadat oly közelre tenni,

Mert magadnak menni szeb’ lesz’ mint izenni,

Külömben-is szép lesz’ most Pápára menni,

Mert ott a’ tántz miatt nem lehet pihenni.

Őrdög ez, de sokból ma Angyalt tsinála,

Mert ollyan Angyal-szó zendűlés van nála,

Melly a’ lankadt testben frisseb’ vért formála,

– Jól vagyon – úgy-is ma Saul Pállá vála.

Kezd-el hát gyönyörű Győrből az útadat,

Siess, ’s mindjárt Tétenn változtasd lovadat,

Keresd-fel Pápában fennt írtt szállásodat,

’S Az Őrdög’ markába ajánlyad magadat.

Követet kűldj-elől gyors Kurir’ módjára,

A’ ki mihelyt el-fog érkezni Pápára,

Könnyen rá akadhat Őrdög’ Pál’ Házára,

Tsak a’ Mu’sikának vigyázzon hangjára.

Meg-rántja Lerántsits húros száraz fáját,

Ekhóssan feleli más a’ szekundáját,

Dob-szóra drombolja bőgősse bordáját,

Kettő harsogtatja görbe trombitáját.

Menyj oda sok tisztes Vendégi közé be,

Állj-meg, a’ Bandának által ellenébe,

’S köszöntvén ezen víg sereget rendébe,

Mond ezt: Őrdög Pálnak nézvén a’ szemébe.

Elyjen az! a’ kinek öröm-poharára

Ennyinn öszve-gyűltünk Pál-Fordúlására

A’ Tántz és a’ pohár, de ne ám sokára,

Hadd fordúljon ezen Őrdög’ kurirjára.

1785

ugrás a szövegforráshoz

Ro’sos Antal Úrhoz.

Sárgúl a’ ro’s-virág – Szombatra meg-érik,

Melly sótalan ro’sot sokann kik esmérik,

Hogy meg-arathassák Vasárnapra kérik,

De néki az útat hólnap Szírtzre mérik.

Nem lesz szerentséje sem Rohadt Mávának

Sem a’ Felső-Őrsi Ignátz’ Bandájának,

Kit Pán Diánnával ketten koholának,

’S tettek Mu’sikusok’ ’s Vadászok’ Apjának. –

– Mikoron épűltek Nagy Trója várának

Falai; már félíg épűltt bástyájának

Tetején feledte húrjait lantjának

Apolló, szerzője a’ szép Muzsikának,

Melly lanttól a’ hangot a’ fal úgy be-vette,

Hogy mikor az utánn sétáltak felette,

A’ hangot a’ bástya akkép ejtegette,

Mint mikor Apolló lantját veregette.

Ha ott nem találom Házánál Gazdámat,

Ez hírtelen készűltt tsekély mu’sikámat

Ott hagyom, ’s most rakott falad ez nótámat

Repetálja a’ minn kezdtem ez vers-számot.

Valahányszor lábad’ nyomja kerítésed

Ez lesz sótalan ro’s első köszöntésed;

De jobb, ha Szombatig lehetne késésed,

Akkor tisztesebben lészen tisztelésed.

tiszteléséd Rímelés szerint jav.

Hát már tsak hijjában oda fáradnának,

Három szép Fijai Ignátz’ Bandájának,

A’ kik néked ollyan köszöntést adának,

A’ millyent először Vénus a’ Fijának.

Ha lesz szerentsém jó – ha nem, azt sem bánom.

Élyjen Ro’sos Antal, most-is azt kívánom

Hanem (a’ mi mostan hogy el-múlik, szánom)

Kérem: másszor legyen az a’ Dínom-dánom.

ugrás a szövegforráshoz

Egy természettel Poëtává lett Nemeshez Szente Ferentz Uramhoz.

Szent-Király’ Szabadjánn derék ember Szente,

Mert ezt Poétának Fébus fel-nem kente,

Még-is neki számos titkot meg-jelente

A’ betűs pásztor-bot, ’s szőrös juhász mente.

Tán nyáját Pégázus’ halmán legeltette,

’S botját az ott fakadtt forrásba ejtette, –

– Akár-hogy – tudom: vólt valaha mellette,

Mert szebben a’ sípot Pán sem billegette.

Fogadott Fija ez talán Minervának,

Ki Vitéz ruhában, talpra az Attyának

Fejéből ugrott-ki, mint illett magának

Ezen természeti bőltseség Annyának.

Ez Szentét-is bőltsnek nem Attya nemzette,

De a’ mit tud nem-is oskolákból vette,

A’ tsupa természet Vers-íróvá tette,

Igaz hát, hogy Szente Mínerva’ szülötte.

Im’ a’ pásztori bot nézd-el mivé vála,

A’ tyúk a’ szemetenn gyöngy-szemet talála,

Pedig, mind természet’ ajándéka nála,

A’ mi e’ Szentéből Poétát tsinála.

Már most Vírgiliust Titirus meg-ette,

A’ Názó’ lelkének két mértékét vette,

A’ több Poétákat tsupa tsúffá tette –

– ’S hát a’ természettűl ez ki-telhetett-e?

Minden Istenekkel van társalkodása,

Mindeniknek nála vagyon rajzolása,

Vajha ártalmára a’ Bákhus’ forrássa

Ne lenne, nem lenne Szentének úgy mássa.

ugrás a szövegforráshoz

Epithalamicum.

Hát meg-van tsak ugyan a’ mit szíved vára

Szép Ifjú! (egy szép párt páratlan ágyára)

Mert ma, Kedvesednek ma Lakadalmára

Fel-gyűltt sok Úri nép kedved’ látására. –

– El-mene Pap János a’ Vénus’ kertjébe,

Hol egy téli Piros Rózsa hevenyébe

Tűntt ráró módjára ragyagó szemébe

’S r’a néze, meg állván néki ellenébe’.

Meg sem elégedett tsak a’ látásával,

Hanem a’ léleknek kész akaratjával,

A’ leg-első látást a’ rózsa’ hasznával

Más négy érzékenység követé módjával.

Meg-szaglá ’s jelenté első kívánását,

Hát mindjárt nagy gusztus követi szaglását,

Hozzá szóll; a’ rózsa mindjárt szóllja mássát,

Melly meg-tsiklándozá érzékeny hallását

Végre az ártatlan Táktust-is próbálta,

Mert a’ mint a’ rózsát fenn-állva tálálta,

Le-törte, bár kezét sok tűske szúrkálta, –

– Hátra még egy táktus, mert még el-nem hálta.

Tövis között terem a’ rózsa virág-is,

Meg-szúrja kezedet, ha tör-is ha vág-is,

A’ szépet köröm köztt tartja a’ Világ-is,

Nehezenn készűl-meg tsak egy Házasság-is.

Tudom: és meg-merem mondani szemedbe,

Hogy mihelyt ez rózsát meg-láttad mentedbe,

Mindjárt le-szakasztni vólt vala kedvedbe;

De áll’tt hol egy hol más tüske ellenedbe.

Én ugyan, ha illyen rózsára találok,

Egy két szúrást érte tűrni nem sajnálok;

Ez virágos kertben még tsak most sétálok,

Hiszen ha erőltet, majd én-is próbálok.

Bóldog-is a’ kertész, bóldog valójába,

A’ ki illyen rózsát szorít a’ markába,

De még a’ rózsa-is bóldog ám magába,

A’ ki illy kertésznek megy meleg ágyába.

Mert nem nagy mesterség; holmi roszsz kórókat

Tördelni ’s azokbúl kötni koszorúkat,

De illyen rózsákat télben piroslókat

Nagy szerentse kapni magához-valókat.

Nem nagy dolog kapni vagy nyúlat, vagy ebet,

De nehéz Dám vadonn nyíllal ejtni sebet.

Nehéz fátzánt fogni (de könnyű verebet)

Vagy más igen kedves madárt szépnél szeb’et.

Tett, ez madarász-is egy szép madárkára

Szert, mert tsak nem régenn fel-vontt hálójára

Őnként szállt egy madár, ’s úgy néz vadászára,

Mint még eddig nem vólt ’s most akadt párjára.

Szerentsés madarász a’ ki szerentsére

Illyent kap, ’s vádászni nem megyen meszszére,

Kivált, ha a’ madár, kit kerít kezére

Őnként maga r’á száll ártatlan lépjére.

Bóldog-is a’ madár bóldog valójába,

A’ ki szép vadásznak kerűl hálójába,

De a’ madarász-is bóldog ám magába

A’ ki szép madarat zárhat kalitkába.

Reménylem nem szánja be-zárni magát-is

Vele, ’s úgy tsinálni azt a’ kalitkát-is,

Mint örökös helyét ’s kedves szállását-is,

Hol tartja mind magát, mind a’ madarát-is.

Öszve-is rekeszti őket a’ szeretet,

Mellyel madarának kedves hálót vetet’,

Most látnak mind ketten ollyan ki-keletet,

Mellyet sok madár bántt, de ez tsak nevetet’.

Régen’ a’ vitéz Márs’ szerelme fel-gyúla

Vénusra, de a’ hártz Vénusonn sem múla,

A’ szép az erőssel egy ágyba szorúla;

De míg jádzanának a’ nap meg-újjúla.

Kiket, hogy Vulkánus az ágyban talála,

Tzérna-szálnyi vékony vas-lántzot tsinála,

Öszve-köté őket, ’s nevetve sétála

Előttök, a’ midőn Vénus Márssal hála.

Mondja-meg Vő-legény Uram hamarjába

Illy láthatatlan lántz, van-e a’ bóltjába?

Ah! ha el-lophatnám. – Nem

Az N n-ből jav.

lopnám híjjába.

Lennék én Vulkánus a’ háló-szobába.

Ez bólt a’ szerelmes szívnek kamarája,

A’ szívnek szerelme az a’ lántzotskája,

Vulkánus, az égő szerelem fáklyája

Vő-legeny Uram Márs’ Vénus a’ mátkája. –

– Akar-hogy van; – a’ Te szíved ezt szerette,

Nem-is kívánsz egyéb társot ő helyette,

Oh bizony Isten az a’ ki ezt szerzette,

’S a’ ki köztök ezt a’ szoros kötést tette.

ugrás a szövegforráshoz

FARSÁNG-BÚTSÚZTATÓ.

Ex Campania Anno 1784. 24. Febr. – Stanislaus Ivó de Bor-kő, Magnific Liberi Patris Vinosi Bachi, de monte Tokaj, perpetui in Szeg-Szárd, Arcis et Dominiorum Badatsony et Somlyó Haereditarii Domini Legitimus, Festő Iszidori, in diem 7. Jan. 1784. incidente, in Conventu Le-okadiae constitutus Plenipotentiarius, amicis suis, Maribus et Foeminis, Vetulis aeque ac Junioribus hactenus Weszprimii in Hungaria Farsangizantibus, jam vero ascolios Bachi utres per adventantem tredecimum Apostolum evacuari, hisque Bachanalibus finem imponi metuentibus salutem et amicitiam.

Bene recordari possunt praetitulatae Dominationes Vestrae qualiter

Ezen esztendőben el-múltt már hét hete,

Hogy Innepeimnek vagyon nagy kelete,

A’ mellyekben, a’ mit szívetek szerete,

Tántzban ’s muzsikában elég részt vehete.

Diánna-is nem rég’ jól meg-vendégele,

Ott vólt korusostól Apolló-is vele, –

– Sokszor a’ torkotok száraz kortyot nyele,

Múzsika vólt bora ’s tántz az eledele.

Édes Arany időm! be hamar el-múla,

Fényes napom ködös fellegbe borúla.

Kedvem, melly szívemre bokrosan todúla,

Ma a’ szökő-nappal már fére-vonúla.

Eddíg sok Vő-legény az ágyas-házába,

Szép Meny-aszszonyának borúla nyakába

Más üres kosarat nyervén, bánatjába

Örömét kereste más lakadalmába.

Sok, fundamentomát mind bóldogságának,

Mind jövendő-béli síralmas sorsának,

Mostan vette-meg – ha kinek hagyának,

Hólttig-való társot szerzeni magának.

Sok, hogy el-nyerhesse szép Atalantáját,

El-szórta érette sok arany-almáját,

’S majd az utánn nyítja síralomra száját,

Látván, oroszlánnyá változott mátkáját.

El-néztem nevetve sok bor-nem-iszákat,

Miképpen majmoltak részeges formákat.

Sok hóljagos talpat, fájós láb-ikrákat,

Láttam, ’s a’ tántz miatt tántorgó bokákat.

A’ hegedű-hangját alíg érzettétek,

Már tántzos-indúlat ütköze belétek,

És ha vendég-hivó érkeze felétek

A’ lábnak a’ tántzra nem mozdúlni vétek.

Ha pedig a’ tántzba nem invitálának,

Van mód; – öltöztetek talpíg Maskarának,

Pedíg, ha kik vagytok? mások nem tudnának,

Magatok képe-is jó vólna lárvának.

Emez igazgatja haj-tővel dupéját,

Másik duplán, triplán tornyozza taréját,

Tsinál a’ fejébűl Sas-kesejűt, héját

Az Őrdög ha tudná festeni portréját.

Némellyik a’ haját máséval neveli,

Másiknak a’ haja tollal vagyon teli,

Sok a’ postscriptáját kövérre neveli.

De a’ két tsipejét tsak nappal viseli.

Sokszor mámorossan kelletlen-is ettünk,

Sokszor álmos észszel kéntelen nevettünk,

A’ pénznek leg-nagyobb boszszúságot tettünk

Mert minden muzsika-hangot pénzen vettünk.

De jól van. – Most

Az M m-ből jav.

vala ezeknek mind helye

Mind modja, órája, napja és ideje,

Most keveredhetett-fel az agy-veleje

A’ kinek külömben helyén van a’ feje.

Az egy Péntek Szombat a’ nyúgodalmotok,

Egyébkor nints köz-nap, nints vasárnapotok.

Tsak hogy azt idővel, hogy most vígadtatok

Meg-ne sírassátok valaha magatok.

Én-is mivel Bákhus személlyét viseltem,

A’ Zászlója alá sokat fel-szenteltem,

’S míg a’ múlatsággal torkíg be-nem-teltem,

Sokszor kedvetekért sok meleg port nyeltem.

Most pedig, már Bákhus bútsúzik tőletek,

A’ kinek még eddíg innepet ültetek,

El-megyen és tovább nem marad veletek

Ha ugyan már vele meg-elégedtetek.

Azt mondja, hogy eddíg hússal tartottátok

Ezután vaj, tsik, rák, hal leszsz vatsorátok,

Mellyet ha szerettek már ám ti lássátok,

De ő neki nem kell – hát Isten hozzátok.

Proszit a’ tántz, proszit a’ nyúghatatlanság,

Proszit a’ krapula, és az álmatlanság,

Mellyre nyőg, ’s ekképpen szóll az ártatlanság:

Óh híjjába-való sok haszontalanság.

Vége van ezeknek. – Jaj édes Fijaim!

Hányszor szerelmessen öleltek karjaim,

El-hagylak titeket édes Barátaim!

El-múltak Innepim el-múltak napjaim.

Itt hagylak édesim! itt hagylak titeket,

Nem érzem már tovább szép szerelmeteket,

Nem járhatom tovább öszve-gyűlésteket

Hol gyakrann örömmel néztem kedveteket.

Bőjt leszsz. – Istennek-is időt szentellyetek,

Vagy-is a’ Papoknak vakonn engedjetek,

Míg a’ zőld-fársángban fel-nyitom szemetek,

És újra hörpentek ’s tántzolok veletek.

Nec secus facturi. Datum etc.

Praetitulatarum D. Vestr.

amantissimus

– – – –

ugrás a szövegforráshoz

FŰREDI VADÁSZAT.

Mellyben a’ Diánna arany-lábú szarvassát, vagy a’ mint nékik tettzik Dám-vadját, három Vadász kergette, de mindenik el-szalasztotta.

Kedve kerekedett nem rég’ Diánnának;

Tétis’ a’ Balaton Isten-Aszszonyának

’S annak partján tsergő savanyú-kútjának

Egy kís időt venni látogatásának.

De nem hagyta pusztánn otthon Háza-tállyát,

Ott hagyta a’ hatvan Kisérő-Nimfáját.

El-hozta magával tsak egy Komornáját

Amaz arany-lábú kedves szarvaskáját.

A’ Gratziák jártak ezzel a’ Szarvassal

Kár vólna a’ Hettzbe botsátni Farkassal,

De nem lehet eztet sérteni nyil-vassal,

Hanem ha ki hozzá dörgölőzne hassal.

Vénus e’ Szarvasnak szája’ kedvessége,

Egy Minervát mutat teste’ deréksége,

Nints-is a’ Vadásznak itten nyeresége.

Hanem ha Kupidó lészen segítsége.

El-vál a’ Gróffnétúl e’ szarvas egy este,

Meg-sejti két vadász, ’s már a’ berket nyeste

Érte; ’s a’ szerentsét közelrűl kereste:

Harmadik, e’ kettő mit tsinál tsak leste.

Mind a’ ketten nyílat Kupidótúl kértek,

De hozzá (sűrű vólt a’ berek) nem fértek

Bár magoknak kedves szerentsét ígértek,

Lest keresnek azért ’s egy gunyhóba tértek.

Bezzeg a’ harmadik, mivel hogy sajnálta.

Hogy ama’ két vadász eddíg útját álta

Sűrű vagy nem sűrű, nem igen visgálta

Útját hamarjában jól ki-is tsinálta.

Hajolt a’ szarvasnak gyenge szelídsége,

Hogy akadt kedvének Nagyságos vendége,

A’ vadász’ kedve-is annál jobban ége,

Hogy van készségének egy kis jelensége.

Meg-lövi, gondollya, ha szerit teheti

Már-is jól el-készűlt nyílát emelgeti,

De mivel olly nyílván módját nem ejtheti

A’ Balaton’ partra jobb-kézzel vezeti.

Már itt a’ vadásznak egész kedve tellet

A’ szélben kit Vénus szívére lövellett, –

– A’ Stibli-toppantást szaporázni kellet

Az aprót lépdeső arany-lábok mellett.

Amaz két vadásznak esvén értésére,

Hogy a’ vadat emez keríté kezére,

Mindeniknek sáros epével forr vére,

’S indúlnak sietve a’ Tó’ mellyékére.

Hogy majd ott lest vetnek s’ titkos vermet ásnak

Ez két vadász-kézrűl szarvas el-ugrásnak,

Mondogattya egyik a’ másik pajtásnak,

Hogy az első lővést ne engedjük másnak.

Amaz, míg jobb módot ’s helyt keres magának

Nyíl-vasát hasába verni szarvasának,

Emezek távolyrúl nyomában valának

Részesi akarvánn lenni a’ prédának.

De mivel, a’ kit már tsak nem meg-kötözött

Nem lehet meg-lőni sok vadászok között,

Amaz, míg titkosabb helyekre kőltözött,

Ismét szem-közt egy pár barátba ütközött.

Elől tűz, hátúl víz van kettős ostromba,

Elől barát, hátúl egy pár vadász nyomba,

Nints alkalmatos hely e’ puszta Pagomba,

A’ Szarvas-is viszsza-meg-fordúl azomba.

Meg-tudta-e vallyon a’ szarvas sejteni?

Hogy mikor rá fogát két vadász-is feni,

Harmadik akarja még-is el-ejteni,

’S tettzett-e e’ fortélly? – nehéz meg-fejteni.

Hanem, mivel emez már soká kergette,

’S sok belső tűzeket szenvedett érette,

Szarvassa’ szerelmét el-nem felejthette

Hanem a’ forráshoz viszsza-is vezette. –

– Ez a’ nagy Uraknak szokott vadászatja,

Hogy ha a’ nagy vadat egyszer meg-kaphatja

’S meg-lövi, a’ többit tovább nem zaklatja,

Hanem az ádomást vígann meg-adatja.

Ez vadásznak ugyan nem esett kedvére

Vadászatja, mivel fáradtsága-bére

El maradt, de még-is buzgó Úri vére

Tust vonat el-szaladt vadja’ örömére.

A’ hegyekenn lakó Éolus’ bandáját

Elő-szóllíttatja, – kedves szarvaskáját

Tiszteli, és mint egy kérleli Dámáját,

Hogy mászszor örömest szenvedje Dárdáját.

ugrás a szövegforráshoz

Egy meg-őrűlt vak Leány’ képében egy Ur-finak.

Él még a’ szívemben az Úrnak szerelme,

Haboz most-is bennem az Urért az elme,

Vajha vígasztalná sorsomat kegyelme!

’S szívemet szerelmes szíved’ engedelme.

Ah? ha ényhűlhetne szemem’ látásával,

De úgy bánt én velem Vénus e’ kantzával,

A’ mint szokott a’ jó mén-ló paripával,

Mert jaj! már nem bírok szemem-világával,

De, vajha símitni lehetne kezemmel

Ortzádat, ha immár nem nézhetem szemmel,

Mert vetekszik szívem siralma kedvemmel,

Hogy szíved nem egyez régi szerelmemmel,

Búsítlak-e vagy nem bús Lelkem’ sorsával,

Kezem’ más kezével tett ez irásával

Nem tudom, tudom azt, hogy szívem magával

Nem bír míg nem bírhat a’ tulajdonával.

Sok gondolat járja meg-bódúltt eszemet,

Sok könyvvel árasztják meg-vakúltt szememet,

Ha nem gyógyítja hív szíved hív szívemet,

Nyomba kínos halál várja életemet.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Álom:

Az éjjel, hogy testem, álomnak eredett,

Előmbe olly forma álom kerekedett,

Melly miatt bár az éj nyúgalmat engedett,

Szivemre mint békó sok gond tekeredett.

Fagyos göröngy vala párnája ágyamnak,

Egy kormos termés-kő vánkosa nyakamnak.

Álmomban láttattam alunni magamnak,

’S e’ vala a’ rendi álmadott álmomnak.

Két Aszszony jön vala nekem ellenembe

Szépek; a’ mellyekkel még nem vóltam szembe,

Szűz vólt-e mindenik? nem vettem eszembe,

Nem-is vólt vi’sgálni kötelességembe.

Meg-szóllít az egyik ’s neveze Fijának,

De semmi ruháji ennek nem valának,

R’á nézni szemérmes szemeim valának,

De még-is örűltem illyen szép Anyának.

Mezítelenségit jobban szégyenlettem,

Mint maga, de mivel szép vólt el-szenvedtem,

Végre szemérmessen neki keseredtem,

’S kérdésére illyen feleletet tettem.

Miért vólnék Fijad, nem tudom, szemtelen!

De miért jösz’ hozzám illyen mezítelen?

Miért nem úgy mint ez, ki van veled jelen,

Mellyre kedves szókkal így felel hírtelen:

Ne tsudáld szép Fijam! mezítelenségem,

Mert én Vénus vagyok ’s ez a’ jelenségem,

Rá vett hozzád-való szerelmetességem

Hozzád jönni. – Talám

A T t-ből jav.

el-is érem végem. –

– Hát amaz kitsoda? ki szép Szűz-formába

Melletted áll; Szűzhöz illendő ruhába –

Diánna (felele) az a’ híres Bába,

Az-is veled akar szóllni. – De

A D d-ből jav.

híjjába.

Meg-örűlök ’s meg-jön kedve mord szívemnek,

Nagy szerentse mondék aluvó szememnek

Hogy előttem Isten-Aszszonyi jelennek,

Mind a’ szűzességnek, mind a’ szerelemnek.

Mivel azért úgy is, mind vak bátorságom

Meg-lehetős vagyon, mind kész nyájosságom,

Van a’ szépekhez-is nem kis kívánságom,

Azt kérdem: mit akarsz? meztelen virágom!

Kezd Vénus felelni, de tekervényessen,

Szép szókkal, hogy szava annál jóbban tessen,

Meg-mondom szándékom úgy mond egyenessen,

Fogadd Fijam! szómat és engedj. – Jelessen!

A J j-ből jav.

Én szűltelek Téged’, ha jól jut eszedbe

’S biztam, mint Fijamnak az emberségedbe,

De még nem lehettem mind eddíg kedvedbe,

Már valaha kérlek jó tanátsom’ vedd-be.

Hányszor akartam már vinni veled végbe,

Hogy élhess világi szép gyönyörűségbe,

Mellyet míg kerűlgetsz, eshetsz nagy inségbe,

’S tűzemet kerűlvén kemény

hemény Sajtóhiba, em.

hideg jégbe. –

– Jó Anya! felelek: mindíg szerettelek,

Meg-botsáss, ha eddíg még nem-esmértelek,

Meg-engedj, ha szódra bátrann meg-felelek,

A’ kikkel hitegetsz, nem egyezek velek.

Mit akarsz? tsak hamar mond akaratodat,

Mert meg-útáltatod úgy velem magadat,

Mikor ekkép’ tsűröd-tsavarod szavadat,

Igazán hallottam tsalfa szokásodat –

Ne légy ollyan durva: ismét így felele,

Hogy ollyan bátor vagy, el-ne szaladj vele,

Sokat meg-rontott már a’ szerelem’ szele,

Sok, hogy nem engedett szómnak boszszút nyele.

Jobb, engedd magadat, ’s bízd az én kezemre,

Szolgálok – fogadom az emberségemre –

A’ minap Kupidó adta értésemre,

Nálad vólt, nem néztél sem főre sem szemre.

Most hát magam jöttem, hogy fogjam pártodat.

Ha szaladsz, meg-foglak: jobb add-meg magadat.

Tsak szűntesd egy kitsinyt vak bátorságodat,

Mert ha így harapdálsz, ki-verem fogadat. –

– De hová vezetsz hát? tán az új úttzára,

Mondom a’ melletted álló Diánnára,

Hogy tőlem egy vén eb nem kap húst fogára,

Jobb hát tsak kontzold-fel, ’s edd-meg Vatsorára.

Azért szóll a’ mellett tán a’ Vénus szája,

Mert már a’ Vénusnak régi katonája,

Most-is kezében van Kupidó’ dárdája;

De mit akar ez a’ Világ’ maskarája?

Tudd-meg; hogy sem Vénus a’ Kupidójával,

Sem a’ katonátok álnok fortélyjával

Semmire sem mentek, akarmi formával

Egy inkább Diánna’ mint Vénus’ Fijával. –

– Ne bolondozz: Vénus így felel ezekre,

Bizony nem vagy méltó ennyi kérelmekre,

Hát ha meg-haragszom ’s fakadok többekre,

Júttatlak kéntelen keserűségekre. –

– Eb jádzik. – felelek. – De édes barátom!

Erővel akarsz már velem bánni látom.

De nem fordítom ám nyilaidnak hátom,

Diánna énnékem, nem Venus sajátom.

Akkor meg-szóllala szerelmes szavával,

Diánna; ’s így biztat igen szép módjával:

Jól tselekszed Fijam; lám ki-ki magával

Szabad; ’s mit gondolsz ez meztelen formával.

Légy te az én Fijam, és fogagy’d szavamat,

Hívenn meg-őrízlek én, mint én Fijamat.

Tudom: hogy Te engem’, eddíg-is magamat

Szerettél, szeretlek én-is sajátomat.

Ha nyúgalmat kíván hív szíved magának,

Ne örűlj levele-húllott egy vén fának

Mellynek míg gyökeri ganéjzva valának,

Már régen egy-nehány tsemetét hajtának.

Ez aggottak helyett keress ollyan fákat,

Magadhoz hasonló még fiatalkákat,

A’ mellyek télben-is pirosló rózsákat

Termenek; ’s mint magam illyen Diánnákat.

Fogadom, felelek szavát Diánnának

Annyiban; hogy szívem nem kíván magának

Sem vén fát, sem rózsát, inkább ez Anynyjának

Által-adom magam’ hólttíg Szűz Fijának

És ha már mind eddíg éltem’ virágjában

Nem indúltam bogár utánn bolondjában,

Inkább fekvén a’ Szűz Diánna’ ágyában;

Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.

Ezutánn-is a’ mint futhatok, szaladok

Kupídótól, ’s válét Vénusnak-is adok,

Ez idegen tűztől ha szűzen maradok,

Ha búval fekszem-is örömre vírradok.

Lásd fellyebb. (A szerző jegyzete.)

ugrás a szövegforráshoz

Pindus és Pégázus.

Nehéz útja vagyon a’ Pindus hegyének

Tetején eredett Pégázus’ vízének,

’S míg oda jutának – sokat szenvedének,

A’ kik e’ forrásra víz innya menének.

Tsoportos kővekkel göröngyös ösvényje,

Sok-felé ágozik útja’ tekervényje,

Tövissel van rakva bokros szövevényje.

A’ kényén nőtt lábnak fel-törik itt kényje.

De a’ kinek oda lehetett jutása,

Nem esik híjjában lába’ fáradása,

Ott a’ Fébus’ kertje Pégázus’ forrása.

Nintsen-is e’ helynek e’ világonn mássa.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Borról és Serről.

B. d. D. Paulus Németi ex tempore.

Funde merum vati; reliquis cerevisia cedat,

Utilius merum vatibus esse solet.

Vina fugant duras e tristi pectore curas,

Ergo merum potes, quisquis habere potes.

Igy lehet Magyarúl forditani.

Tőlts tele pohárral bort a’ Poétának,

Igyák mások a’ sert; maradjon magának;

Használ a’ Vers-író restes pennájának,

Ha elébe iszik minden Vers’ sorának.

A’ boros poharak, de úgy ám ha telik,

A’ szomorú szívet bár komorann lelik,

Egy két ital után gyakrann meg-kérlelik,

Bort igyon hát minden a’ kitől ki-telik.

ugrás a szövegforráshoz

Az Ovidius’ Szerelem’ Könyvéből L. I. Eleg. V. Aestus erat etc.

Meleg vólt – ’s már a’ nap kezd’ délrűl le-menni,

Le-dűlék egy kitsinyt az ágyra pihenni,

De be-szoktam félíg az ablakot tenni;

’S igy

Az i I-ből jav.

a’ nap’ sugárbúl egy kitsinyt el-venni.

Úgy szívárog vékony súgár a’ szobába,

Mint a’ sürű berek híves árnyékába,

Vagy, mint mikor a’ nap hajnal’ hasadtába’

Virraszt, vagy le-bújík éjjeli bóltjába.

Illyen fél homályos nap-súgárt szeretnek,

A’ kik szerelmes Szűz’ névvel neveztetnek;

A’ hol a’ szégyennel titkoltt szeretetnek

Kőltött rejtek bújó-helyet reménylhetnek.

Hát im’ jön Korinna: Páfusban szövetett

Lepletskét fél-vállról a’ nyakába vetett,

Hajának ki-bontott ’s széllyel eregetett

Fűrtjével, hó-színű nyaka be-fedetett.

Igy ment el-készűlve ’s illy gyenge ruhába’

A’ szép Szemirámis az ágyas-házába,

’S Lais, kinek édes íze hajdanába’

Sok nyalánk férjfinak maradt a’ szájába’.

Le-kapom palástját, ’s jóllehet a’ selem

Leplen-által testét mind egyre kémlelem:

Még-is a’ kéntelen szemérmű szerelem

Kűszködik a’ vékony takaróért velem.

’S mível úgy kűszködött, mint a’ ki szerette

Ha nem győz – friss kezem hogy ezt meg-sejtette,

A’ fel-adott várat könnyen meg-vehette;

(’S magát a’ vár-őrzőt-is rabúl ejtette.)

Ah! a’ mint vetettem szememet reája,

Be szép vólt takaró nélkűl a’ formája.

Valamint ép szűznek mutatta ortzája,

Úgy egész testének nints semmi hibája.

Vállai mutattak gyönyörű termetet,

Karjait ölelni melly vígan lehetett;

Melyjének gömbölyűnn ki-kerekítetett

Dombja, tapintásra szűletve szűletett.

Kik Parnász’us kettős hegy-formát adának

Menetelessen nőtt haskója dombjának.

Hoszszatskán, de kartsún’ termett derekának,

Tzombjai; két markos oszlopi valának.

Mit-is számlálgatom minden részetskéjét,

Talpíg hiba nélkűl találtam személlyét;

Irígylik tagjaim szemem’ szerentséjét,

’S testemíg szorítám gyenge testetskéjét.

Tudod már a’ többit – lassú pihegéssel

Pihentetjük egy-mást kőltsön öleléssel,

Ah legyen többször-is illyen delem; és el

Nem-tserélem, a’ szép hajnal repedéssel.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Nagy Magyarhoz a’ Magyar Nyelv’ el-hagyattatásáról.

’S hát

A h H-ból jav.

fáj? óh Nagy Magyar! mikor ellent-állnak,

A’ Magyar Nyelv’ egét támagató vállnak,

Nem hogy Herkulesként rajtad könnyítnének

Hogy tsillagink frissebb forgással mennének. –

De nem vész-el azért régi Nyelvünk’ rangja,

Hogy sok Haza-finál idegen a’ hangja,

Az Írót, nem Magyar Nyelvünket útálják,

A’ kik írásodat mord szemmel vi’sgálják. –

El-higyd, a’ Felség-is, hogy a’ minapába’

Német szót parantsoltt a’ Magyar’ szájába,

Nem a’ Magyar Nyelvet akarta pusztítni,

Hanem a’ Deákot Németre fordítni.

Hogy így ha ez a’ nyelv nálunk-is bővűlne,

Nemzetünk más néppel jobban edgyesűlne. –

Hogy pedíg nyelvünket tsak-nem ab’a hagy’a

A’ sok Nemes Magyar, ’s Nemzetünknek Nagy’a:

Szűletett nyelvünkön hogy ritkán beszélnek

Azok kik Magyarok, ’s Magyarok’ közt élnek

Nem tudnak Magyarúl az okozza bennek,

’S nem a’ meg-útálás leg-főbb oka ennek.

El-szoktak nyelvünktűl nagy társaságokban,

Járván imitt amott külső Országokban:

’S ha tíszta Magyarral itthon beszéllenek,

Roszszúl esik a’ hang, szóllni szégyenlenek.

Sőt az Úr-fiak-is a’ nagy Udvarokban,

Nőnek Német, Olasz, Frantz társaságokban;

Idegen tselédek forognak mellettek,

Kik a’ szolgálatra jobban rá szűlettek. –

Lehet: hogy a’ szégyen utálattá válhat,

Végre annyira-is nőhet az útálat,

Hogy a’ Magyar nyelvnek gyarapítójának

Ellent-is kívánnak állni szándékjának.

De hogy maga Hazá’ nyelvét ne szeretné

Valaki, ’s – – itt azért üldözhetné,

Nem lehet – akarmint gyanakodj íránta,

’S hát ha nem-is Magyar vólt a’ ki meg-bánta.

’S tán személlyed íránt-való gyűlölsége,

Lett Anya-nyelvünknek illyen ellensége. –

Mert ha viseltetünk néha gyűlölséggel

E’hez, vagy ama’hoz; noha jót ’s jó véggel

Tselekszik ugyan az; haragszunk arra-is

A’ mit tsinál, noha érdemes munka-is. –

De mi az? a’ miért téged’ gyűlölhetne

Valaki, ’s olly kemény ellenség lehetne?

Mit vétett, egy kedves Hazáját szerető?

Egy alélni kezdett nyélvet elesztgető,

Mind szent, mind világi bőltsesség’ túdója,

’S annak egy részinek hajdan tanítója.

Egy nyelv, melly sok nyelvet forgat bőlts szájába’

’S közönségesíti kedves Hazájába’

Mit vétett Pindarus’ elméjével bíró

Egy ’s kedves Hazáját szerető Vers-író? –

De szabad-e inkább nekem azt vi’sgálni:

Mit vétett, vagy minn kell néki sírdogálni?

Talám Magyarsága bajját ki-találom:

Vajha találmányom mese vólna ’s álom. –

A’ régi tudósok bőlts leleményekkel,

lelelményekkel Sajtóhiba, em.

Sok vétket festettek szabados nyelvekkel,

Kik magok (’s elméjek’ tudós találmányji)

Ebekrűl nevezett bőltsek’ maradványji.

Számos meg-hólt lelkek azért haragvának,

’S tsúfolta Menippust Káron-is kutyának. –

A’ te elméd-is tud hasonlókat lelni,

’S mivel hogy Magyar vagy, nem tudod el-nyelni;

(Sok Könyv-nyomtatóknak szívét így sértetted,

Mikor titkaikat nap-fényre ki-tetted)

Ha a’ tsapodárság nagy lelkedhez férne,

’S szád a’ fél-hóltnak-is életet ígérne:

Ha tudnál nevetve a’ sírókkal sírni

’S tudnád az igazat ’Sidóúl-is írni.

Ha magad’ és édes Nemzeted’ kárával

Mást gazdagítanál magad’ munkájával,

Nem piszkálná szemed’ a’ mi most piszkályja,

A’ hasznos szándéknak ezer akadályja. –

A’ nagy indúlatnak ez egyik szokása,

Hogy hevessen esik maga’ ki-adása,

Pedig a’ melly falnak hirtelen rakása

Esik, hamarébb-is történik romlása.

Kezdjük azért alatt tsak lassú munkával,

Míg minden társ, több-több társot hoz magával,

’S majd el-bámúl Hazánk, dolgunk’ jobb folytával,

Mit tett egy-két Magyar Nemzete’ hasznával.

ugrás a szövegforráshoz

Az Aszszonyok dítséretéről egy Házasúlandó Ur-fihoz bíztató Levél.

’S hát! Te tsak nem akarsz Aszszonyért fáradni?

Pedíg tsak igaznak kell annak maradni,

Hogy fáradtság nelkűl nem lehet haladni,

Mint éjtszaka nélkűl nap-fényre virradni.

Privilegiumnak tartod-e hát lenni,

Vagy tsak mint bűntetést úgy lehet szenvedni?

Hogy a’ legénynek kell Leány’ kérni menni,

Ha akar magának Feleséget venni.

Ha Privilegium: élyj hát törvényeddel,

Ha bűntetés; mint más, te-is tsak szenvedd-el,

’S e’ sors, hogy először meg-kérd, és úgy vedd-el.

Mindenként vele jár Férjfi-személyeddel. –

Úgy de, szégyen úgy-e fáradva keresni,

Jobb vólna vadászként guggon űlve lesni, –

Jól van,

A vesszőt pontból jav.

– de sok berket kell ám addíg nyesni.

Míg az-az egy Dám-vad tőrödbe fog esni.

Kik a’ jót fáradva keresik ’s el-érik

Annak édességét a’ végén dítsérik,

Azok még az édest ’s a’ jót nem esmérik,

Kik méhtűl a’ mézit fúllánk nélkűl kérik.

Fáradtságonn veszik a’ pénzt ’s a’ jószágot,

Test ’s elme töréssel kapunk Uraságot;

Szenvedünk sok ezer nyúghatatlanságot,

Míg kapunk, tsak egy kis színes bóldogságot.

Ha hát, a’ semmiért annyit törekedünk;

Ha egy darab értzért olly sokat szenvedünk;

Egy lelkes-állatért mit nem tselekedünk,

Melly nélkűl úgy szóllván fél-élet életünk.

Fél, sőt igazságúl azt merem fel-tenni,

Nem lehet Férjfinak Aszszony nélkűl lenni,

’S bár mindent egyebet meg-lehessen tenni,

Azt a’ belső tűzet nehéz el-szenvenni.

Melly már gyermek, ’s alíg fel-serdűltt korodba

Aszszony-bűzt ’s l’ány-szagot kever az orrodba

Úgy hogy, bár Szeneka lakjon homlokodba,

Hibázik agy-velőd e’beli sorsodba. –

Hát mit hívunk Donum continentiaenak

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A’ mi nélkűl tehát én el-nem-lehetek,

Úgy-e az ollyanért méltán szenvedhetek,

Leg-alább tsak addíg mig arra mehetek,

Hogy a’ magamévá egy ollyat tehetek.

De talám könnyen-is lehet azt találni,

Mert lehet máséval ’s idegennel hálni,

Jól van. – Ha

A H h-ból jav.

nem tudtad tessék meg-próbálni,

Tudsz-e így tűzedben enyhűlést tsinálni.

Azt nem ajándéknak tartsd, hanem prédának,

Mellybűl mennél többet lop ki-ki magának

Annál tágabban áll lántza zablájának,

Melly’t vetni kellene vad indúlatjának.

Azt pedig tsak el-higy’d, hogy ha egy nem lészen,

A’ kihez kösd magad’ ’s szívedet egészen,

Többel kinál Vénus, rajtad erőt vészen,

’S bűnre vetemedel noha nem merészen.

Fáradni kell pedig az idegenért-is,

Utánna-járással szopsz idegen vért-is,

Sokat kell szenvedni ezért a’ bűnért-is,

’S mérget nyelni ezen színes édesért-is.

Nem magyarázom rád ’s azt nem-is teszem-fel,

Hogy már Te-is égnél ez idegen tűzzel,

De azt tsak mondhatom, ’s ha nem hitted, hidd-el,

Hogy ha Aszszony nélkűl élsz, bizony égned kell.

Bizony jobb hát egy jót magadévá tenni,

Jobb jóért egy kitsinyt fáradva szenvenni,

Mint tűzedben égve Aszszonytalan lenni,

’S halál hozó mérget botrúl szopva enni,

Bizony jó Aszszonyért Gavallér légy bár-is

Restellni fáradni vétek-is és kár-is;

És akárki mondja, ne hídd, mert fut ’s jár-is,

Bár a’ ki után jár Sárpite vagy sár-is.

Lám Hippoménes-is előszször nevette,

Egy szép a’ sok épet vakká miként tette,

Mikor Atalantát sok legény kergette, (Ovid. Metam.)

’S életeket tették kotzkára érette,

„Én-is néztem úgy mond már Atalantára,

De nem vetném érte fejemet kotzkára,

Nintsen olly szép Aszszony, mellyért valahára

Fel-tegyem életem’ kétséges próbára.

Hát illyen nehéz-e piros ró’sát szenni,

’S kis ideig édes lépes mézet enni,

Illy nehéz-e nőssé nőtelennek lenni,

’S az el-vesztet óldal-tsontot viszsza-venni.

Melly kétséges soknak élte’ reménysége

Soknak egy Aszszonyért futtában leszsz vége.

Ha mindennek illyen drága Felesége

Van; légyen éltemnek nőtelen vénsége.

Mi gyönyörűségem nékem a’ Dámába

Hogy fejem kotzkára vessem bolondjába,

’S hát már nem élhetne az ember magába?

Ha Aszszony nem vólna a’ nyoszolyájába.

A szó után álló kötőjelet pontra jav.

Kétséges fel-tétel; ’s rá tsak azért állok,

Hogy ha nyertes leszek, majd Aszszonnyal hálok;

Amazok, hogy futnak nints bolondabb nálok,

Én ugyan egy Ly’ánért lépni-is sajnálok.”

Hihető, hogy mikor ő a’ Szűzet látta

Vagy igen Neglizsért őltözve találta,

Vagy szerelmes Képét nem igen visgálta.

Hogy belől a’ bakter tűzet nem kiálta.

Azomban, előtte forgós el-mentébe’,

Tekínt Hippomenes a’ Szűznek szemébe,

De mint ha sebes láng tsapna-be szívébe,

Olly hamar fel-gyúladt tűze melegébe’.

„Jaj! meg-engedj úgy-mond, hogy balúl ítéltem,

Hogy ollyan gyönyörű állat légy, nem véltem,

De hogy már Angyali-képed’ meg-szemléltem,

Már ér’ted magam-is fel-áldozom éltem’. –”

A hiányzó mondatvégi írásjelet és a záró idézőjelet pótoltuk.

Nints a’ szép Aszszonynál valóban drágább kínts,

Kivált ha a’ szépség nagy jóság nélkűl nints,

Nints rabság, nints tömlötz, értzbűl és vasbúl sints,

Erős lábakonn-is ennél erősb bilints.

Nagy dolog a’ szépség, nem néz az érdemet,

Nem néz gazdagságot sem elmét sem Nemet,

Sokszor, ha egy szépre ketten vetnek szemet;

Egy szép egy domb alá kettőt-is el-temet. –

A’ tsupa szépségnek magadat meg-adni

Szégyen, de nem szégyen Aszszonyért fáradni,

Vagy jobb ezt a’ szégyent mind addíg tagadni,

Míg kéntelen nem vagy panaszra fakadni.

’S hol-is van Istennek méltóbb egy munkája

Arra, hogy a’ férjfi úgy szíttson hozzája,

’S a’ kinek lehessen (ha ugyan) szolgája,

Mint ez az egy Ádám’ óldal-tsontostskája.

Sok ember veszendő pénz’ ’s jószág’ bolondja.

Soknak, a’ tisztesség’ fényes lárvas rongya,

Kedves, ’s már ez-e szebb, vagy ha ki azt mondja:

Hogy nagy a’ Férjfinak az Aszszonyra gondja.

Negyven hétig vala egy Aszszony terhében

Veled, ’s fáradsággal hordozott méhében;

Hát még; mennyit szoptál tápláló tejében?

Éretted sokat tűrt dajkádnak ölében.

Illendő a’ kőltsönt tehát viszsza adni,

Lehet negyven hétíg Leányért fáradni,

Azután dajkálni ’s Fiaddá fogadni

Mind addíg, míg Fiad más fijat fog adni. –

’S hát az Aszszonyi-Nem tsak azt érdemlette?

Hogy tsak fáradni-is restellyen érette

Egy Ifjú, a’ ki még tám el-sem-felette,

Aszszony hív karjainn miképpen rengette. –

Nyomorúlt Aszszonyok! óh mivé lettetek?

Hogy már fáradni-is szégyen érettetek. –

De úgy-e? ha egyszer Férjhez mehettetek,

Akkor osztán hálni nem szégyen veletek.

Ah! Házasság-szerző Júnó-szűlöttei!

Ártatlan barátim! Diánna’ Szűzei!

Hartzolnak ez jámbor Vers-író kezei

Ér’tetek, én kedves szívem’ szerelmei!

Tudom: hogy ha tollam tsügged ez tsatában,

A’ dühös Aszszonyok, a’ kik hajdanában,

Dolgoztak, Orféus’ el-szaggatásában,

Hartzolnak mellettem Furia-formában. –

Hiszen: ha Aszszonyok dajkák nem vólnának,

’S arra természettel nem vonattatnának.

Minden gyümőltsei a’ Férj-fi’ magvának,

Száz esztendők alatt el-fogyatkoznának.

Hát – az erős Férj-fi hol vette erejét?

Erőtlen Aszszonynak szopta, úgy-e? tejét.

A’ Főnek, Férjfinak nézd-meg első helyét,

A’ tag, az ölébe rejtegette fejét.

Kigyót tart, az ollyan Aszszony kebelébe’

Kinek olly kis gyermek szopik az ölébe’

Ki fel-nevelkedvén, majd fel-serdűltébe’

Görbén néz a’ szegény Aszszonyok’ szemébe.

Ni! a’ pendely-váronn mint kommendánskodik,

Pedíg onnan bújt-ki ’s onnan szaporodik,

A’ süveg a’ szoknyánn héjjaz ’s agyarkodik,

Igaz,

A vesszőt pontból jav.

– de eadem ha jól gondolkodik.

’S mivel vagy derekabb jó Férjfi! azoknál

Az úgy farba-rúgott szegény Aszszonyoknál?

Szépnek Férjfiak-is szébbítik magoknál,

De jobbak-is pedig, a’ férjfinál soknál.

Tesz’-e hát valamit a’ szőr ’s a’ szakáll-is, –

Kedves a’ simaság már a’ Férjfinál-is.

Erőssebb vagy? – Kérdés. – De

A D d-ből jav.

ha a’ vólnál-is

Erőssebb az ökör még a’ Férjfinál-is.

’S hát okossabbaknak tartják-e magokat

A’ Férjfiak? a’ kik panaszkodnak sokat,

Hogy nem-győzik észszel az elmés tromfokat,

’S szemmel, az élessen néző Aszszonyokat.

Mi hát a’ Férjfinak az a’ deréksége? –

A’ kűlömböztető elme’ tehetsége,

A’ jó Igazgatás’ okos mestersége. –

Ez a’ közönséges Társaság’ szüksége. –

– Ha rá szoríttanák az Aszszony-népeket,

Szint’ úgy véghez tudnák vinni mind ezeket.

Lám igazgatnak-is számos embereket

Sok Úri özvegyek sok nagy Ház-népeket.

A’ nagy tudománnyal se kevélykedjetek,

Vagynak Polikszénák ’s mások kik veletek,

Érnek, kiknek tudós, ’s bőlts emlékezetek

Szinte úgy fenn-marad, a’ mint a’ tiétek.

Meg-vetni való-e hát az Aszszonyi Nem?

Szégyen-e leányért fáradni? – Éppen nem.

Add hozzá, kit maga a’ finnyás férjfi-szem

Meg-vall, hogy az Aszszony tsupa kész szerelem. –

Barátom! ki tréfa ebben ki valóság,

’S nem íratta velem holmi Aszszonyosság.

Hanem tsak itt áll-meg ez a’ szó-szóllóság:

Szép Aszszony’ tzimere egyedűl a’ Jóság.

És kár nem fáradni a’ szépért, ha jó-is.

Nem árt ha sok kintsel jószággal bíró-is,

De az elsőkkel jó ez az utólsó-is.

Ezekre vigyázzon a’ Házasúló-is.

ugrás a szövegforráshoz

ÁTOK.

Ha már a’ szép jó Aszszonyokat így meg-dítsérte a’ Vers-író, meg-engedi talám a’ kellemetes Aszszonyi Nem; hogy a’ roszszat, melly külömben-is Nemének gyalázatjára van; meg-átkozza; a’ ki írtózik tőle, ne olvassa.

Castis omnia casta.

Dirae ad formam Dirarum Beroaldi

In maleditam Lenam.

Van egy rút vén Aszszony . . Városában

Már régenn öltözött Kimera-formában

Motskos, szitkos, átkos nyelv kereng szájában,

Hazug, hamis, tsalárd majd minden dolgában.

Fekete méreg forr heregő torkából,

Két-három kutya-fog látszik a’ szájábúl;

Az-is a’ tziklopsok ro’sdás hámorjábúl

Kerűlt ’s nyárs-formára faragott nagygyábúl.

Két boszorkány néz-ki két durva-szemébűl,

Sokat el-vesztett már az-is a’ fénnyébűl,

Epe-forrás módra buzog a’ szívébűl,

Egy ez a’ viperák’ faja’ seregébűl.

Pokol-beli bűzt hajt meg-büdösűltt szája,

El-szédűl a’ kire szellete megy rája,

Golyvával vetekszik alúl a’ tokája.

Oh lábbal fel-fordúltt Világ’ maskarája!

Minden jámbor ember iszonyodik tűle,

Mert millyen? Mindenek

Az M m-ből jav.

jól tudják felűle,

Félnek a’ szomszédok és futnak elűle,

Mert legio őrdög ordít-ki belűle.

Néha fel-puffasztja botskor-bőr-pofáját,

Varantsos béka-szin futja-el ortzáját,

Dögleletes füst-gőz iszonyítja száját,

Látsz itt, ha nem láttál Hárpiák fajtáját.

Ez, ha pokol-beli titkos mesterségét,

Meg-veti gyűlőli a’ Férj feleségét,

A’ barát barátját mint az ellenségét

Úgy nézi, ’s felejti régi egyességét.

Rontja Pirithous’ ’s Thezéus’ barátságát,

Kásztornak Polluksal vólt Atyafiságát,

Tán Éneásnak-is szép hajlandóságát

Ez dönté dugába, ’s Didó’ bóldogságát.

Mert száz ezer ennek álnok mestersége,

Nints titka sokának eleje sem vége,

Ez, minden jámbornak mérges ellensége,

És ha kinek árthat az a’ nyeresége.

Forog mérges nyelve más’ veszedelmére;

Vén; és még-is vágyik Ifjak’ szerelmére,

Konkolyt hínt sok Szűz-társ’ termékeny főldére,

Fordítván magának azt szerentséjére.

Híntegeti széllyel kőltött hazugságát,

És tsak hazugsággal él ’s tőlti világát.

Az oltsót drágállya, betsmeli a’ drágát. –

A’ vér-szopó ezzel óltja szomjúságát. –

’S hogy mered ellenem mozgatni nyelvedet?

Te! mérges vipera’ magvábúl eredett!

Hírem, ’s betsűletem már mennyit szenvedett

Miattad, átkozott! ’s mibe keveredett?

keverdett Sajtóhiba, jav.

Jupiter! üsd agyonn lángozó menny-kővel,

Vagy vesd a’ mélységes Pokolba le fővel,

Ezt a’ rágalmazót, ki minden erővel

Ujjat von, a’ vele szem-közbe menővel.

Óhajtva kívánnya ’s várja, úgy ítélem,

Ezt a’ Te fejedre minden jámbor vélem,

Én-is, mert képedtűl kevereg a’ bélem,

Minden szándékodat átokra tserélem.

Társúl veszek minden jámbor embereket

Nyelved nyila miatt már-is sebeseket,

Kikkel egyűtt kérem a’ Nagy Isteneket,

Hogy hozzanak reád sok veszedelmeket.

Tömjént

Tomjént Sajtóhiba, jav.

viszek a’ nagy Ammon’ óltárára,

Hogy forralyjon égő kén-kővet torkára

Ennek, kit sok szívnek kész kívánságára

Régenn vár Plutónak pokol-beli vára.

A’ Furiáknak-is könyörgeni fogok,

Hogy legyenek készen a’ tűzes vas-fogók,

És a’ Hárpiáknak melyed’ rágó fogók,

’S a’ tűzes korbátsok, hátadonn tsattogók.

A’ főld ne adja-meg néked kenyeredet,

A’ napnak melege süsse-ki szemedet,

Férgek elevenenn egyék-meg testedet,

Őrdög-talponn állva vigyen-el tégedet,

Legyen egész melyed darázsok’ köpűje,

Láb-szárod Ikszion’ kereke’ küllője;

Éles fogad Plutó’ s g piszkáló tűje,

El-is fogad A kéziratban Eles szerepel, az ékezeteket értelemszerűen jav.

Hajad Boszorkányok’ rokkája’ tsepűje.

Sokasodjanak-meg számoddal a’ dögök,

Szántsanak hátadonn vassal az őrdögök

Teremjenek rajtad ludvértz sz-rta rögök,

Inkább az orrodra egyet én-is nyögök.

Száradjon-meg nyelved, roszsz szagú tokjába,

Hogy ne foroghasson ollyan szabadjába:

Ültessenek hassal tűzes tsoroszjába,

Akkor-is valamelly Hóhér legyen Bába.

Az éhség gyötörje telhetetlenséged,

Minden-féle ital legyen ellenséged,

Meg-ne-halyj sokáig, soká legyen véged,

De addig-is ezer kín gyötörjön Téged’.

Míg élsz légy szegénység eleven példája,

Menyjen-által rajtad minden kín’ próbája.

Oh Te! Pazifaë’ éktelen fajtája,

Tegyen szükségedrűl a’ Minos’ Bikája.

Járjon még Vénus-is kedvednek ellene

Ki szentel vitéznek már régenn fel-kene,

Tarkíttson a’ Plutó’ pokol-beli szene,

Dög, guta, kelevény, kosz, tályog, rűh, fene.

Hóltod után pedig, a’ mit régenn vára

All-mesterséged, juss a’ pokol’ kínjára,

A’ hol lesz a’ harag’ keserű pohára,

A’ mellyet gyűjtögettz a’ harag’ napjára.

Hadd nyúgodjanak-meg a’ Te le-menteddel,

A’ lelkek, mindennek kínjait te vedd-el,

Könnyebbítsd azokat a’ bűntetéseddel,

Mert mindnyája sem ér-fel a’ Te vétkeddel.

Részesűlyj a’ szomjú Tantalus’ kínjában,

Éh kopot helyette nyelj üres kádjában,

Zizifus nyugodjon a’ hegy-óldalában,

Te görgesd helyette a’ kővet hijában.

Ne rágja a’ nagy sas a’ Titzius’ máját,

Tsak ezt nyomorgassa a’ kutya-fajtáját,

A’ vad Tizifone minden Furiáját,

Tsak reád ereszsze, vérengző tsatáját.

Ott-is neked külön helyet engedjenek,

Minden bűntetettek

bűntettettek Sajtóhiba, értelemszerűen em.

Téged’ bűntessenek.

Tudom: útálnak-is még ott-is mindenek,

’S nem lesznek elég kín az eleven szenek.

Én ugyan magamról igazán mondhatom:

Ellenkezik veled minden indúlatom,

’S míg a’ nyelvem’, pennám’, bírom és bírhatom,

Ki légy? mindeneknek le-festve mutatom.

Nem ellenkezik úgy a’ tűz a’ vízekkel,

A’ meleg a’ téli fagyos hidegekkel,

Sem a’ körmös matskák a’ kis egerekkel,

Mint én e’ meg-veszett fogas szeléndekkel.

Míg ragyog tzifrája az egek’ bóltjának,

Míg változása lesz a’ hóld-világának,

Míg tsak véget nem-vet a’ nap járásának,

Mind addíg ellene-leszek e’ kurvának.

Még hóltom utánn-is lelkem, a’ lelkedet

Üldözi; meg-öllek másszor-is Tégedet,

Alíg-is várnám már kínos el-vesztedet,

Az ég életeddel ha meg-elégedett.

Egek! hallgassatok méltó kérésemre:

Ne élyjen sokáig keserűségemre

Ez: de el-is hiszem nem veti szememre,

Hogy illyen bal’samot tőltök a’ sebemre.

Már mint-egy képzelem, miként tér vesztére

Álnok mestersége a’ maga fejére,

Miként száll a’ Hóhér’ pallosa testére,

A’ ki sok jámbort vett átkozott nyelvére.

Jövel áldott óra: hozd-el halálának

Napját; mert eddig-is kínosak valának,

Mellyeket éltt. – Illyet

A I i-ből jav.

sokan kívánnának,

Vagy még nagyobbat-is néki ha tudnának.

Madarak ássák-ki akkor-is szemedet,

Mikor bűnös tested már meg-merevedet’,

A’ hollók és varjúk húzzák-ki béledet,

Melly ártatlan vérrel meg-nem-elégedet’,

’S mint-hogy

Az m M-ből jav.

nyelved vala bűnödnek majd-fele,

Sokat kimélletlen rágalmaztál vele,

Azt-is mérges szádbúl a’ Hóhér messe-le,

Osztán a’ sasoknak legyen eledele.

EGY-NEHÁNY

ÉNEKEK.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ szerelemnek nehéz és roszsz vóltárúl.

Pünkösti piros rózsákat,

Valamint a’ bojtorlyánokat,

Tövis között lehet tördelni –

Szint-úgy szép Feleséget-is,

Szint-úgy szép szeretőket-is

Sok fáradtsággal lehet lelni –

Sok fullánk lepi ezt a’ lépet,

El-nyerni nehéz a’ szépet;

Hol a’ szerelem, ott a’ félelem

’S melly’k nagyobb? nehéz meg-felelni.

Apolló borjú-pásztorrá,

Jupiter szép szőke-bikává,

Pazifáë fa-tehenné vált.

Faunus nagy ütést szenvedett,

Hogy Dejanirára berzenkedett,

A’ kivel akkor Herkules hált,

Márs lett az istenek’ tsufjává,

Kormos Vulkánus’ rabjává;

Hogy feledtibe, Vénus’ ölibe.

Virradtig el-alunni talált.

Fáradtság sok szégyen-vallás,

Néha kurva, kurafi’ hallás

Késértik a’ szerelmeseket –

Számossan kotzkára vetik,

Számossan még el-is temetik

A’ szerelemért életeket.

Mennyi kérőit kardra hánta?

De tsak egyhez ment Atalánta.

Hát érdemel-e? az őrdög bele-

Bújjon Kupidó illyeneket?

Nagy a’ szerelem’ insége,

Keserű mind kezdete vége,

De kivált a’ vége félelmes,

Lám Párisnak tsalfasága,

Helenával esett barátsága,

Egész Trójának veszedelmes.

Addíg dolgozott a’ Kupidó,

Hogy maga gyilkosa lett Didó;

Priamus Thisbe, szomorú lesbe,

Egy kardba borúlt két szerelmes.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ Páros és Páratlan Életnek mind hasznáirúl, mind alkalmatlanságairól.

Más-féle a’ természet majd minden emberben,

Alíg látni egy-formát kettőt egy ezerben,

Ki hegykét, Gőgöst szeret ki szelid ártatlant,

Ki a’ páros életet, ki meg a’ páratlant.

Pedig, ha válogatás nélkűl meg-visgállyuk

Mindeniket jónak-is rosznak-is talállyuk,

Mindenikben van a’ mi gyaláz, és magasztal,

Vagyon a’ mi keserít van a’ mi vígasztal.

Hol van annál szebb élet? mint a’ ki párjával

Szelid Galamb-formánn él, ’s úgy bír, mint magával,

Kiket egy máshoz páros hűség kőtelezett,

’S kőlstön mossa az egyik kéz a’ másik kezet.

Ha sír, van síralmában a’ ki részesüllyön,

Ha örűl, van ki vele egyszer’smind örűllyön.

Könnyebb pedig, ha van társ a’ nyomorúságban,

Párosodik az öröm a’ páros vígságban.

Ha mihez kezd, van a’ ki tiltsa vagy javallya,

Ha bánkódik, van párja a’ ki vígasztallya,

Öröm pedig a’ búsnak a’ jó vígasztaló; –

A’ Házas-társnak, a’ társ, éppen arra-való.

Öröm az igaz társnak itala ’s élete,

Hogy ehetik ’s ihatik hív párjával, vele.

Szert mindenik, állandó kíntsekre tevének,

Öröm egyiknek szíve a’ másik’ szívének.

Van őríző mellette ha fekszik ágyába’

Ártatlanúl nyúgosznak egymás’ árnyékába’

Nem égnek a’ fajtalan szerelem’ lángjával,

Mert ez, úgy él amazzal, mint tulajdonával.

Ha el-fáradt, ölében, van ki meg-nyúgtassa,

Ha beteg, ha nyomorúlt van ki ápolgassa,

Nints pedig annál egy-egy nagyobb gyönnyörűség,

Mint ahoz, ki magánn nem segíthet, a’ hűség.

Egy szóval, sok hasznait a’ páros életnek,

De, azok közt ám, a’ kik igazánn szeretnek,

Tsak a’ ki már próbálta, az tudja mondani,

A’ mint hogy ez a’ szokás már nem-is mostani.

De lehet ezt a’ jót-is, mint mást roszszá tenni,

Lehet roszsz Feleségnek ’s gonosz Férjnek lenni,

’S

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

mivel már közönséges nagyonn e’ roszszaság,

Nem tsuda ha nem tettzik soknak a’ Házasság.

A’ ki tsak párosodik bujaság kedvéért,

A’ Leány tsak legényért, emez Menyetskéért,

Nem egygyez ez, az igaz Házasság’ tzéljával,

’S tsuda itt a’ párosság ha nintsen híjjával.

Sok roszsz tsupán tsak azért kíván Férjhez menni,

Hogy ha magot szaporít, tudja kire kenni,

Sok legény azért kíván Feleséget venni,

Hogy ha mást nem kap, tudjon kivel hálni ’s lenni,

Sok Aszszony, az Urával meg-nem-elégeszik,

Néha Pazifáeként bika-húst-is eszik,

Sok Férjfi jó Júnóját néha meg-utálva,

Vétkezik, mint Jupiter vad-bikáva válva.

Ez a’

A z-t aposztrófra javítottuk.

leg-nagyobb oka a’ lármás életnek

Ah! a’ kik ezt nem tudják, bóldogok lehetnek,

Ez az a’ hóltíg-való kínos keserűség,

Mikor nints, avagy tsak köz mászszor-is a’ hűség.

Soknak, azért nints dolga jól ’s a’ betsűlete,

Hogy nem egyez emennek azzal természete;

Ha egyik nagyon fösvény, másik vesztegető,

Készenn van ott még élven mind sír, mind temető.

Néha az Aszszony fellyebb héjaz az Uránál,

Melly roszszabb mindeniknek a’ pokol’ kínnyánál

Vagynak ezekenn kivűl más házi-keresztek,

Kiket bóldogok vagytok a’ kik nem éreztek

Van szint-úgy a’ magános ’s egyes életben-is

A’ mi hasznos, a’ mi szép, a’ mi kelletlen-is;

Tudnak sokann magános életet úgy élni,

Hogy nem akarnák páros élettel tserélni.

Ki magát meg-tanúlta szűzenn tartóztatni,

Nem szokta sem egy sem más dolgába’ avatni,

Ki nem érzi melegét a’ Vénus’ tűzének

Örvend és örvendhet-is páratlan éltének.

Nints gondja sem Fijára sem Feleségére,

Szabados, nem köteles senki hűségére,

Ha senki’ szerelmére sem búzdúl a’ vére,

Nem vágy sem más’ Férjére sem Menyetskéjére.

Egyedűl él gond nélkűl magános Házában,

Ha mi titkos baja van tartja tsak magában,

Öröm az-is, ha más nints akármi bújjában,

Hogy senki sem tekíntget a’ szíve titkában.

Egy szóval, mint akármi szabad madár, úgy él,

Sem hűségtelenségtűl sem panasztúl nem fél,

A’ Gavallér nem szenved, nem tűr a’ Dámának,

A’ Dáma ha nints Ura, Ura ő magának.

De e’ szabadságbúl-is

szabadtságbúl Sajtóhiba, em.

származhatik rabság,

Lehet e’ nagy jóbúl-is roszsznál-is roszszabbság,

Változhat ez örömbűl minden nap síralom,

És nyúghatatlansággá ez a’ nyúgodalom.

Ha nem szűz a’ magános a’ magánosságban,

Esik, észre sem vévén nem reménylt rabságban:

És gyakrann ollyannak leszsz nyomorúlt, rabjává,

A’ kinél jobb lett vólna mást tenni mátkává.

mátkáva Rímelés szerint jav.

Ha nem győzi szerelme’ tűzeinek hevét,

Torkánn akad ’s nyelni kell ökrendezve levét;

Ritka pedig az ollyan, a’ ki meg-állhassa,

Hogy vagy néki ne légyen, vagy ő más kakassa.

A’ legény addíg módiz, hogy egyszer módjával,

Titkonn szabaddá hagygyák mind ingel szoknyával,

’S követi tílalmassan a’ maga’ kárával

A’ mit szűzenn vihetne véghez a’ párjával.

A sor végén álló kötőjelet pontra jav.

A’ Leány minthogy módi, nem tartja szégyennek

Egyre tsapni a’ levet mind annak mind ennek,

Szint’-úgy rá tartja magát, hogy szűz az ő Neve.

’S egyszer észre sem veszi hogy kurvává leve.

Jádzik a’ Politzia’ be-mázólt színével

Mintha nem-is esmérné titkos kedvesével,

’S míg tsak színnel kártyáznak, nő a’ vojta száma,

De mihelyt tök leszsz a’ tromf meg-bukik a’ Dáma.

’S mikor sok mézes mérget, mellyet titkonn nyala,

A’ már szembe tűnt Vénus torkára forrala,

Akkor osztán sajnossan, de későnn fájlallya,

Hogy az édes téj-felnek savó vólt az allya.

Mind ezt tehát, mind amazt, tsak az ártatlanság

Teszi jóvá a’ többi mind haszontalanság.

Mind párral mind pár nélkűl lehet szűzen élni,

’S lehet szűzesség nélkűl mindeniktűl félni.

A’ szűzesség, a’ minden kíntseknél drágább kínts,

Ellenben, nagy szegénység van ott, a’ hol ez nints,

A’ nőtelen, ’s a’ nős-is magát úgy tarthatja

Bóldognak, ha szűz vagyok igazán mondhatja.

Nem a’ Himen ’s a’ Frenum tsinál szűzességet,

Az szűz, a’ kit idegen tűz nem lankaszt ’s éget.

Szűz lehet mind a’ páros szív, mind a’ páratlan,

Ha bújaság’ vétkétűl igazán ártatlan.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ Barátságrúl.

Sem drágább kints, sem ritkább nints mint az a’ hűség,

’S mint az-az egymáshoz-való igaz lelkűség,

Mellyel társához a’ hív Barát és egyenes Szív

Viseltetik; ez míg élünk egy gyönyörűség.

Úgy tettzik: a’ fene-vadak e’ társaságot,

Jobban tudják; ’s jobban őrzik a’ Barátságot,

Mint az okos emberek; Kik közt vagynak ezerek,

Kik ezt óltsóbbra betsűlik mint e’ világot.

A’ barátság olly társaság, hol mind itélet,

Mind a’ törvény, mind a’ bíró tsak a’ szeretet.

Tanú az igaz élet, ’s a’ jó Lelki-esméret.

Ezt a’ tudja, ki valaha hívenn szeretett.

Nem függ ebben egyik személly a’ másikátúl

De függ a’ másikhoz-való barátságátúl,

Nints itt szolga, szolgáló, Fellyebb, vagy alább-való,

Még-is ha vét társa ellen, fél ’s tart magátúl.

Illyen társaság két személlynél többűl nem állhat,

Sőt ollyan-is ezer közűl kettő ha válhat.

Mert más ám mást szeretni, Más meg barátnak lenni,

Szeretet barátságot nem mindég tsinálhat.

Lehet ugyan valakinek két barátja-is,

De hogy kettőnek barátja légyen maga-is

Nem lehet, mert egy formán Kettőt szeretni talám

Nem lehet; és nem hiszem, ha maga mondja-is.

Nintsen ugyan e’ Világonn a’ ki szeressen

Téged, úgy mint magát tisztán ’s tőkéletessen,

És így barátságot-is, a’ mint ígazságot-is

Tsak alíg ha e’ világonn lelni lehessen,

Igaz: de van a’ hűségnek még-is fő pontja,

Mint van a’ ki barátjáért vérit-is ontja,

Van hát a’ szeretetben e’ romlott természetben

Ollyan; a’ mit barátságnak tarts az életben.

Sokkal nagyobb két barát közt a’ kötelesség,

Mint a’ mellyet a’ Férjéhez tart a’ Feleség,

Mert emez hív hit mellett, De annak hit sem kellett,

’S

A hiányzó aposzrófot pótoltuk.

eszre sem veszi mikor meg-lett az egyesség.

Sok titka van, a’ mit titkol Házas-társátúl,

Az ember: de nem títkollya a’ barátjátúl

Ha tsak, mind a’ Házasság, Mind az igaz barátság

Egyűtt nintsen egy személlyben, kit tart sajátúl.

Egygyez egygyik a’ másiknak akaratjával,

Nem fél tőle ha esik-is néha kárával,

Egygyez a’ szív, a’ Lélek, ’s az akarat is vélek,

Pirithous Pokolba megy Thézeussával,

Soha az igaz barátság el-sem-romolhat.

Erős kőtél ’s kőtés ez, melly fel-nem bomolhat,

Ha hűségnek véget vet, Már nem igaz szeretet,

A’ Világ-is elébb mint ez öszve omolhat.

Ha meg-veted barátodat és el-válsz tőle

Soha sem vóltál barát, ki-tettzik belőle,

E’ vólt szeretetednek Híjja és hűségednek,

Hogy hited ’s hiteled nints állandó felőle.

Óh pedig melly sok ezerenn hív barátoknak

Nevét tulajdonítni akarják magoknak.

A’ kik vagy betsűletért, Vagy búja szeretetért

Véget vetnek állhatatlan barátságoknak.

Sokat a’ pénzért törődő fösvény szív ’s elme,

Sokat, tsak egy állhatatlan Aszszony szerelme

Annyira meg-veszteget (tudok ollyat eleget)

Hogy ha barát vólt nem barát már ő Kegyelme.

Vigyázz tehát, és meg-rostáld a’ barátokat,

És mind addíg Barátoknak ne tartsd azokat

Míg meg-nem-tapasztalod, Hogy károkat nem vallod.

Mert e’ Világ meg-veszteget sokszor sokakat.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ szemérmetlenségrűl.

A’ szemérmes szív és az okosság

E’ világonn nem tsekélly bóldogság,

Melly, ha egyűtt van a’ bátorsággal

Bizvást szembe szálhatsz e’ Világgal.

Dolga, beszéde a’ szemérmesnek

Kedves, ’s tartják mindenek kedvesnek,

Szeretik, betsűlik mind úntalan,

Nem úgy, mint a’ ki gonosz, fajtalan.

De nintsen annál nagyobb útálat

Mint a’ nagyonn szemérmetlen állat

Kinn ez egyszer úgy erőt vehetett,

Hogy szemérmetlennek neveztetett.

Botskor-bőr már annak az ortzája,

Dobja minden titoknak a’ szája,

Sem tisztesség, sem rút nints’ már annál,

Oktalanabb az oktalannál.

Nem gondol sem jó sem roszsz hírével,

Sem maga’ sem más’ betsűletével;

Annak jónak lenni lehetetlen,

Annál minden betsűlet kelletlen.

Nevezd azt tolvajnak vagy gyilkosnak,

Bár mondjad paráznának, lustosnak,

Ugy van, – úgy ám, ez minden mentsége:

Mert oda-van szemérmetessége.

Tsak néki kedve tellyjen, vagy tessen,

Hogy dolgának jó vége lehessen,

Fel-vesz sok szitkot, át’kot, motskokat,

Betsűletével nem gondol sokat.

Mint a’ szemérmetlen tolvajokat

El-nem rettenti; ha látnak sokat

Az akasztó-fán-is ollyanokat,

A’ millyennek tudják magokat:

Úgy a’ néki szokott paráznáknak

Tsúf bűntetési a’ sok kurváknak

Tsak ollyan, és szint’ úgy nem szokatlan,

Mint a’ melly dolog el-múlhatatlan.

Tsak egyszer ő néki kedve tellyjen,

Nem bánja akarki mit felellyjen,

Többnek tartja a’ gyönyörűséget,

Mint azt az útálatos rút véget.

’S mivel már nem gondol ő magával,

Mint külömben-is világ’ tsúfjával

Gázol másnak-is betsűletében

’S truttzol sok jámbornak ellenében.

Ezek mondattathatnak gyilkosnak,

Ezek pestisei a’ városnak,

Igaz szó hát ’s nem híjjába-való,

Mikor azt mondják: ki-tsapni-való.

Oh vajha itt-is véghez-mehetne,

Bár ezek ellen törvény lehetne,

A’ mint vétkezik, úgy bűntettetne,

’S e’ tűznek a’ Hóhér tűzet vetne.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ roszsz’ Aszszonyok’ Tsalárdságirúl.

Nehéz tudni tzélját, végét,

Ki-tanúlni mesterségét a’ kurvának,

Száz meg ezer útja vagyon,

Tekervényes az-is nagyon Fortélyjának,

Bírj bár bőltsek’ nagy eszével,

Leg-szentebbek’ szentségével,

Egy őrdög egy menyetskével, Meg-tsalnának.

A’ hálót maga meg-veti,

Ha rút képét festegeti Szép formára.

Mellyből sok madár’ nyakára

Madzag, ’s lép ragad lábára, Nem sokára,

Hív, tsal, hiteget jámborúl,

Itat mérget édes borúl,

Másnak igen ritkán szorúl, Fortéllyjára.

Mézes kérdés, szép felelés,

Titkonn adott tsók, ’s ölelés, Első próba,

Sokszor egy kis gyönyörűség,

Szép ajánlás, színes hűség, Visz’ hálóba.

Hogy a’ sokszor meg-rontója,

A’ ki száját meg-tsókollyja,

Nem minden ember gondollyja Meg valóba.

De találkoznak okosok,

Kiknek a’ titkos gyilkosok Nem árthatnak –

A’ kik-is látván ezeket,

Segítségre őrdögöket Hívogatnak,

Míg végre az okosok-is,

Bőlts és ártatlan Ifjak-is,

Az ártatlan madarak-is Meg-fogatnak.

Ha egyik kurva nem győzi,

Kettő három addíg főzi, Hogy végtére,

Sok az egyet meg-ragadja,

Mert egyik másíknak adja A’ kezére;

Ki szabad vólt, rabúl esik,

’S mennél jobban törekedik,

Még több békó tekeredik A’ kezére.

Ha már egyebet nem lelnek,

Vén Aszszonyokat rendelnek Kerítőknek,

Akkor mér bízvást próbálni.

Ha illyeket tud találni Hitetőknek;

Nehezebb pedig ezeknek

Meg-állni mesterségeknek;

Mint sok ezer pokol-beli Őrdögöknek.

Sem kenyerét, sem a’ borát,

Sem ebédjét, sem vatsorát Nem-sajnállyja.

Ád néki mindent eleget

Gondolyja, hogy mindezeket Meg-szolgályja,

Ha dolgában véget érhet,

Vagy kura-fit kap vagy férjet,

És a’ gatya mellé férhet A’ szoknyája.

Sokat hazud, sok színt mutat,

Gondol, forral titkos útat, Mesterséget.

Öszve-veszt társot társával,

’S abbúl tsinál ő magával Egyességet.

Hét Őrdög telik magábúl,

Tűzet gerjeszt egy szikrábúl,

’S magának tesz a’ prédábúl Nyereséget.

De ki tudná ki-találni?

Ki győzné elő-számlálni Sok fortélyját?

Igy a’ bolond az okosnak

Töri, ’s a’ tyuk a’ kakasnak A’ taréját.

A’ bőlts elmét fenn-akasztja

A’ kurva; gonddal fárasztja

A’ szemest, és le-ragasztja szeme’ héját.

A’ ki azért e’ tűzektűl,

Tart, jobb, magát az illyektűl Ha meg-ólyja,

Ne légyen Kupidó’ bakja,

Ha őtet a’ Vénus vakja, Meg-tsókolyja.

Jádzon ugyan de szemessen,

Ugy hogy vakká ne lehessen,

De viszsza tsalja jelessen, Ki meg-tsalja.

ugrás a szövegforráshoz

Egy el-vesztett Szeretőjét sírató Aszszony’ Énekje.

Szerelmes jegyesem! Hol vagy Szerelmesem!

Melly nehéz kedvesem! Hogy tőled el-esem

Édesem!

Talám a’ berkeken’, Vagy magas hegyeken

Tsendes ligetekenn Múlat majd ezekenn

Keresem.

Hol vagy? tzélja víg kedvemnek!

Vídámítója a’ szívemnek!

Oh szerelem, szerelem! légy velem, –

Szívenn viselem szép képedet,

Régi szerelmedet.

Diánna’ Szűzei! Vénus’ gyermekei!

Szívem’ szerelmei! Szerelmem’ tűzei!

Magatok

Vezérim legyetek, És rá vezessetek!

Jár tudom veletek, A’ kit én szeretek,

’S síratok.

Nem találja szívem, helyét,

Búnak eresztette fejét,

Szerelmemet, szívemet, kedvemet,

Szerelmesemet el-vesztettem,

Özvegy árva lettem.

Szívemnek jegyese, Kit lelkem kerese,

Oda van kedvese, Nintsen szerelmese,

Kegyese;

Járatlan útakat, Bé-omlott kútakat,

Hamis barátokat, Nem néki valókat

Kerese.

Ezt könyvezem, ezt síratom,

Ezt zokogom, ezt jajgatom,

Aggodalom, síralom, síralom,

Hóltig únalom már életem:

Búba rekesztettem.

Sokat által-vere, Kupidó’ fegyvere,

Sok szívet meg-nyere, Kinn a’ bú ezere

Sebet értt.

Tudok ezereket, illy szerelmeseket,

Le-tették élteket, ontották véreket,

Ezekért.

Tisbe Pyrámus egy-másért,

Meg-hóltt, Didó Éneásért,

Nem-is tsuda, Kitsoda, ’s mitsoda

Írat köt oda? szívenn vérzik

Ez seb; és ott érzik.

Én még mind ezeket, Noha nehezeket,

Tűröm e’ sebeket, Hoszszas keserveket,

Tűzeket.

A T t-ből jav.

Áh! légyen kegyelem! Vénus! légy te velem

Gyógyítsd oh szerelem, Mert kínnal viselem

Ezeket.

Nyögök, sohajtok, zokogok,

Sírtam, sírok, sírni-fogok,

Szerelmemet síratom, jajgatom,

Ki-nem mondhatom Fájdalmamat

Régi síralmamat.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Bal-szerentse ellen panaszolkodó Ének.

Hamis szerentsének történeti, –

Be minden kedvemet el-temeti. –

Sok nyúghatatlanság, gondos álmatlanság,

Szív-beli fájdalom, keserves siralom

Fárasztják, gonddal rakott fejemet,

Késértik búba merűltt szívemet.

Oh! mikor lesz vége mind ezeknek

A’ szív-beli keserűségeknek?

Könyvezzetek egek! Sírjatok fellegek!

Mert emberi szemek Nem lesznek elegek,

Eléggé meg-síratni sorsomat,

Eléggé ki-fejezni kínomat.

Rajtam erőtt vett már a’ síralom,

Nem szóllhatok, mert nagy a’ fájdalom,

Ha kezdem számlálni, Nem tudok találni

Ez bokros jajjokat, ki-fejező szókat,

Tsak nyögök és keserves nyögésem

Bizonyítja kínos szenvedésem.

Vallyon bóldog egek! mit vétettem?

Hogy a’ kínoknak így ki-tétettem;

Talám minden bűnnek bűntetési szűnnek,

’S mind az én fejemre tódúlnak vesztemre;

Lelkem tusakodik ő magában,

De már tsak nem bele hal bújában.

A’ világra miért-is szűlettem?

Ha illyen bóldogtalanná lettem;

Bóldog valójában, ki gyermek-korában

Sírba temettetett, ’s része nem lehetett

Az illyen szív-béli fájdalmakban.

Im’ én miként nyomorgok azokban.

Tárgyúl tett bezzeg engem’ ezeknek,

Súllyos rendelése az egeknek;

Sóhajtva jajgatok, sírok míg sírhatok,

Nyögök ha nem lehet, de errűl ki tehet,

Tsak az, a’ ki reám botsátotta

’S kínomat így meg-sokasította.

meg-sokasítottaa Sajtóhiba, em.

Ha hát senki sem segít dolgomonn,

Egek! szánakozzatok sorsomonn;

Pihenést adjatok, mert már nem bírhatok,

Kínnyaim’ terhével, sebeim’ mérgével,

A’ kínok közt Istenem! légy velem

Ah! legyen már valaha kegyelem.

ugrás a szövegforráshoz

Ének a’ Magyar Öltözet’ panaszairól
Régi Magyar Nótára.

Hová levél? Nemzetemnek jó világa!

Hol vagy édes Magyar Hazám’ szép virága!

Oda vagyon el-hervadott, vált rosz’ koróvá,

Elméd, erőd, tehetséged, ’s régi Nemes

Virtusod, lett tsupa híjjába-valóvá.

El-veszett már természeted régi Nemem!

Ah! hogy leve így semmivé? én Istenem!

Nintsen leg-kissebb tseppje-is a’ Magyar Vérnek,

Hát fijaink, maradékink, ha így megyen

a’ változás; még valahára mit érnek?

Ha tudhatják a’ törsökök, meg-síratnak,

Hogy beléjek más ágokat óltogatnak.

De lehetnek-e Magyar magbúl más Nemzetek?

Nem, hanem az erőltett majmolások után

én-is akarmi Nemzet lehetek.

A’ Magyar-is tud már színes Politziát,

Ha mit mond más, ez-is úgy mond ita fiát.

Hát illyenek vóltak-e a’ régi Magyarok?

Nem Magyarnak, de parasztnak mondanak –

ha színt mutatni mások előtt nem akarok.

Azt gondolyja az el-fajúltt Magyar gyerek,

Hogy a’ Magyar lónak-is szép az Anglus nyereg.

Majmolyja a’ Frantz és Német viseleteket.

Azomban ezek nevetik, mikor látják nem illeni

a’ Magyar testhez ezeket.

Jer Magyar! ha Magyar véred van egy szóra,

Vágyik-e az igaz Magyar Bugyogóra,

Tsizma-szárodat a’ füled mellé rakatod,

Fóldott lábod’ mo’sár forma Magyar tsúfoló

stiblivel oh nagy Magyar! be-vonatod.

Hol az öved? hol a’ Magyar mente, dolmány?

Minek az a’ laibli, kaput, Rátz katzagány.

Minek az a’ kurta gatya tsak térdíg érő?

Hívd ide bár vagy Áttilát vagy Rákótzit,

én azt mondom: Tégedet meg-nem esmér ő.

A’ nadrágod miért nem ér hát bokáig?

Miért szabták tsak az inad’ hajlásáig?

Láb-ikrádon strimfli vagyon ’s a’ lábod’ fején

Topány helyett tsatos paputs, régi Nemed’

így tsúfolod, veszted magadat idején.

Hol a’ gutsma, tsákos süveg, ’s a’ kalpagod?

Minek az a’ felleg-hajtó nagy kalapod,

’S nem tudod-e hogy vad bőrökkel ruházkodtak

A’ Magyarok Stzithiában sőt itt-is míg más

Nemetekkel öszve-nem sogorodtak.

Mutogatod a’ tajszlidat, Mántsétodat.

A’ mellyedenn viseled a’ taréjodat.

Nyomó-rud formára tsinálod a’ hajadat.

Nyakra-való úgy fedezi mint a’ Tseh-lónak

a’ hámja járomba szokott nyakadat.

Magyarságod néha még-is mutogatod,

Nadrágodat Magyar formára varratod,

De bugyogót mutat fellyűl a’ gomb-’seb rajta,

Prém nélkűl-is viseli már a’ mentéjét,

mutogatná, hogy még-is Magyar fajta.

Az állod ’s az orrod-allya mezítelen,

A’ Magyar pedig bajúsz nélkűl színtelen,

Szép az, nap-nyúgotti Nemzet-beli embernek,

De Magyarnak kopasz orr-ally tsupa piszok,

mással öszve édes Nemem! hogy kevernek.

Ma Magyarnak akkora kard lógg óldalán,

Valmint egy közönséges főző-kalán,

Nem egyéb, tsak görbe bitsak, vékony gyík-leső,

A’ se Magyar, tudja mi vólt? a’ ki illyen

kardot kötött, és hordozott a’ leg-első.

Igazán: hogy mennél inkább okosodik,

Ez a’ világ annál többet bolondozik;

Hadd-el édes jó Magyarom! az illyeneket,

Szeresd, kövesd, ha Magyar vagy, és betsűld-meg

Nemzetedet ’s a’ Nagy Magyar Öregeket.

ugrás a szövegforráshoz

Ének egy Ifjúnak szerentsétlen életérűl. Iratott 11. Máj. 1782.

Szűlettem hétszáz hatvanban,

Tizen egyedik Májusban E’ Világra,

Már húszon két esztendeje,

Hogy jutott el’tem’ ideje Ez aggságra,

Kezdetivel életemnek

Kezdete lett keservemnek,

Nints-is ideje szívemnek A’ vígságra.

Fejem’ búra taszította,

Számat-is jajra nyitotta Szűletésem

Jajjal kezdődött életem,

Ezer jajjal leve létem ’S nevelésem.

Búval értem gyász napomat,

Búval élem Világomat,

Búval érni halálomat Mit-is késem?

Tán az Anyám’ teje helyett,

Míg szoptam-is, Tigris-tejet Hagytak színnom

Vagy szívet mardosó férget

Ennem, és keserű mérget Adtak innom,

Mert ha nézek bal-sorsomra,

Ezer jaj jön egy jajomra,

Új síralom síralmomra, ’S kínra kínom.

Életem’ elsőbb ideje,

Egész három esztendeje Nyavalyába’

Tőlt; kóró vóltam nem virág,

Nem zőld, hanem egy száraz ág; Minapába’

Mikor azzal dítsekedém,

Hogy soha bajom’ nem érzém,

érzem Rímelés szerint jav.

Azt beszéllé mind a’ szűlém, Mind a’ Bába.

Gyermek-időm sok ideig,

Mind tízen két esztendeíg Nyomorúság;

Sok bajok közt nevekedés,

Viszsza-vonás, veszekedés, Háborúság,

(Most-is sok baj bánt engemet,

Sok tereh nyomja fejemet,

Meg-fojtja már életemet A’ boszszúság)

Akkor kedves Szűléimtűl

Meszsze, ’s szűlette-főldemtűl El-is váltam.

Az idegen kenyeret-is,

Az idegen hűséget-is Meg-próbáltam.

Ott-is életem únalom,

Ott-is ezer aggodalom,

Ott-is keserves síralom- Ra fakadtam.

A’ Világ’ szín-mutatását,

A’ szerentse’ váltózását Meg-érzettem.

Láttam tűrtem ezereket

Roszszakat, de a’ mellyeket Nem szerettem,

Az egy Isten vólt reményem

Atyám-fia az érszényem,

Meg-bánta meg-törött kényem, Hogy szűlettem.

Tízen ötödik nyárában

Él’temnek, Papi-ruhában Öltöztettek;

Egy névvel Kollegiumba

Da valósággal Klastromba Rekesztettek,

Vóltanak ott-is gyilkosok

A’ színes irígy okosok

Noha vóltak jók-is, és sok- An szerettek.

Már magam-is azt gondolám

El-keseredve, hogy, talám Pappá leszek;

De, hogy nintsenek kedvében

Világnak, Isten’ kertében A’ kertészek,

Nem akartam a’ kenyérért

Krisztust követni; mert bérért

Ha szolgálok, haszontalan Szolga lészek.

Ott-is azért úgy készűlök,

Hogy akármire kerűlök Tudjak élni;

Ez a verssor az előző után, folytatólagosan van írva, a Hogy kis kezdőbetűjét javítottuk.

Mert jobb tudni kettőt hármat

’S így kitsinnyel a’ nagy jármat Fel-tserélni,

Mentem-is a’ mint mehettem,

És a’ mit tudni szerettem,

Nem sok bolondnak engedtem Meg-ítélni.

De akármi tanúlt legyek,

Látom: hogy kevésre megyek Mind azokkal,

Éuriszthéus uralkodik,

Míg Herkules tusakodik A’ vadakkal.

Tartják bőltsnek ’s nagy okosnak

Kszánthust, és Filozofusnak;

Verik fejét Ézopusnak Fa-botokkal.

Már húszon egy esztendőmnek

Közepénn, tsak nem időmnek Reggelében,

Állegalok főldet mérek

Prokatorok ’s Ingy’senérek’ Seregében

Ott kezdtem okossabb lenni,

A’ tőrt tőrrel keríteni,

’S e’ Világnak tekínteki A’ szemébe.

Itt-is látom múlandóság,

Minden tsak szín-mutatóság Ő magában;

Mézet méreggel kevernek,

Borsot törnek az embernek Az orrában.

Minden tsak bú keserűség,

Színes szív, hamis Lelkűség,

Senkiben sínts igaz hűség Valójában.

De jól lehet hogy mind ezek

Keservesek, és nehezek Mindenekben:

Ha a’ tromfot tromffal verem,

Sokszor a’ hamist meg-nyerem Ezerekben;

De tsak egy’et neheztelek,

Hogy boszszút ollyaktúl nyelek,

Kiket a’ barmoknak lelek Seregekben.

Mint beteges Oroszlánynak

Nehéz a’ vad-kan’ fogának Harapása,

Nehéz az erős Bikának

Neki szegezett szarvának Taszittása;

De egy roszsz szamár fajtának

Truttza goromba lábának

Kétszeres meg halásának Tsak nem mássa.

Színte ollyan keservessen

Szenvedi, ’s mérge mérgessen Forr szívébe,

Ha Nemes vérű embernek

Holmi buták tromfot vernek Ellenébe,

Sebjét sok szív azért fedi,

Mert mint sem ezt el-szenvedi

Inkább életét engedi A’ helyébe –

Talál szívem bánatjában,

Menippus’ oskolájában Orvosságot,

Mind ezeket el-szenvedem,

És szenvedve ki-nevetem A’ Világot,

Fel-keres még, ha dolgába

Tsűgged,

Tsúgged Sh. jav.

meg-botlik a’ lába,

’S rá kőtözött istrángjába Bele-hágott,

Vetemedjen akár mire,

Tsak ugyan észért senkire Nem szorúlok;

Tsak elmém maradjon épen,

Hogy el-ne élhessek szépen, Nem búsúlok.

’S noha tsonka bénna legyek,

Mindég leszsz számba mit tegyek,

Kenyeret kérni nem megyek ’S nem kóldúlok.

Hogy ha ki truttzól felettem,

Adok aztot a’ mit ettem Ha kívánnya,

Őtet hitván szűr-gallérnak

Tartom, magam’ Gavallérnak, Ha nem bánnya.

A’ Világnak ’s az illyeknek,

Kurva’nnya sűlt tök-fejeknek,

Mit nékem az embereknek A’ hitvánnya;

ugrás a szövegforráshoz

Ének az Állhatatlanságrúl, Hűségtelenségrűl.

Világ! Világi szín-mutatóság!

Nints benned jóság, nints állandóság.

Én azt te benned sokszor kerestem,

De szándékomtúl mindég el-estem.

Nagy darabját láttam e’ világnak,

De mindenűtt állhatatlanságnak

Festett áll-ortzája, melly szép szembe’,

De belől tsalárd, tűnt a’ szemembe.

Egyik ember a’ másikat tsalja,

Jótúl íjeszt, a’ roszszat javallya,

Tudja minden bolond ember’ Fija.

Már ma; mi a’ színes Politzia.

Nints igaz szív, nints hűséges Lélek,

Néha kit jó barátomnak vélek,

Az kerit nyomorúltat hálóba –

Szín-mutató a’ világ valóba.

Ha kér ’s adsz; köszöni ’s meg-áld ér’te,

De majd eszébe sem jut hogy kérte;

Ha kérsz ígér, és bíztat szép szókkal,

De ereszt mindég üres marokkal.

Szembe dítsér, és nintsen jobb nála;

Fére menvén Hárpiává vála,

A’ ki dítsért a’ szóll-meg tégedet,

Színt mutat, de gyalázza Nevedet.

Sok személlyt tartottam már kedvemben

Tsupa Angyal vólt mint láttzott szemben,

De későnn sírva jutott eszemben:

Hogy kígyót tartottam kebelemben.

Oh Világ! búval óh meddíg vesztt-el?

Istenem! meddíg szenveded ezt-el? –

Oh festett képű szín-mutatóság!

Oh világi híjjában-valóság!

ugrás a szövegforráshoz

Ének arrúl: hogy ritka a’ jó Barátság.

Barátság Barátság! be ritka ez világonn,

Szívesség, egyesség, tsak egy sints sok Országonn.

Unalom, síralom,

Keserűség, aggadalom,

Mind az öregség, mind az Ifjúság.

Úgy-hogy már, légyen bár

Sogor, vér, vagy Testvér,

Nagy barátság, Atyafiság;

Színesség, hamisság, Közöttök nem újság.

A kötetben az előző sor alá írva; a többi strófa tördelése szerint jav. A versszakok ötödik sorának tördelése következetlen, azt nem javítottuk.

Igazán: hogy talán közelget az ítélet,

Mert üröm, nem öröm, A’ mint telik az élet,

Ha egy nap’ szíved kap

Egy kevés gyönyörűséget,

Látsz keserűséget Hólnap reggel;

Ha ma Lelkem örűl,

Hólnap búba merűl,

Mert sok méreg, sok boszszúság,

Bokros szomorúság Tódúl rám sereggel.

A’ barát barátját, vagy a’ ki barátja vólt,

Gyűlőli, ’s üldőzi, ha tsak kedve ellen szóll’t’

Színes szív, kőltsön hív,

A’ ki magát hívnek vallya, –

Másfelől azt hallya. Sértett szíven,

Hogy a’ ki hívségét

Mutatta ’s készségét;

Lábom alá vermet ása;

Hamis fogadás, ’S nem vólt nékem hívem.

Többnyire ha kire vet a’ szerentse hatot,

’S ha kinek vagy kintset vagy betsűletet adott.

Fennt héjjaz, mint ha az

Mind örökké tartó vólna,

’S Hátra nem rukkolna A’ szerentse;

Sok hasonló Nemes

Arra sem érdemes,

Hogy tekíntvén közös sorsát

A’ halandó; társát Víg szemmel tekíntse.

Sok pedig bár eddíg barátságot mutatott,

A’ Világ ’s bujaság rontja az indúlatot.

És vagy a’ titkos ágy

Miatt barátjával fel-hágy,

’S idejét áldozza szerelemnek,

Vagy ha bár velem jár,

Unszolást mástúl vár,

’S útját tekeríti fére,

A’ melly ellenére Van a’ szeméremnek.

Úgy hogy már szívem bár keresne barátokat,

Nem győzné eléggé meg-rostálni azokat;

Ha tsak remetévé,

Vagy egy árva Gerlitzévé

Nem teszem, búba merűlt fejemet.

Más képpen nints éppen

Tehetségem, szépen

A’ Világ szája’ ízével,

Pompás szerelmével Kőzleni kedvemet.

ugrás a szövegforráshoz

Hasonló a’ Barátságtalanság ellen Panaszolkodó Ének.

Mulandó romlandó gyönyörűség!

Változó, gyászt-hozó keserűség.

Mennyi bút okoznak bús szívemnek?

Mérgesitik, mézit víg kedvemnek.

Múlatság, barátság szárnyonn járnak,

Unalom, síralom köze zárnak,

Mert igen hitetlen most a’ hűség,

Kinn sír az ártatlan egyűgyűség.

Hogy ha ma szép napjaim kerűlnek,

Egemre déllyestre felhők gyűlnek,

Ha két szív egy-másnak most örűlnek,

Az Örömre bánatok kerűlnek.

Nyájasság, társaság egy órában

Öszve-háborodik, ’s dűl dugában,

’S vagy két-felé válik az egyes szív,

Vagy egészen el-múl, ’s nem lészen hív.

Úgy hogy már vétek ’s kár a’ víg élet,

Sok jó köztt tsinál közt bal ítélet,

Én ugyan úgy látom, hogy sok szívek

Akarmint mutatják, ritkánn hívek.

Egy szíve van híve tsak egy szívnek –

De azt-is, ha van-is úgy tartsd hívnek,

Mikor által-menvén sok próbákonn.

Erőt vesz az arany a’ rozsdákonn.

ugrás a szövegforráshoz

Egy jámbor Személlynek panasza a’ rágalmazás ellen:

Ni! mit gondoltt nekem-is?

Találtt híbát bennem-is

Az írégység.

Ah! be keserves dolog,

Mikor színessen forog

Az ellenség.

Szemben édes a’ negédes meg-tsúfolás, –

Mérget hozott, az átkozott ember szóllás.

’S mit vétettem ellened?

Hogy ellenem úgy fened

Agyaradat,

Motskodat rám hárítod:

’S hát talám meg-tisztitod

Úgy magadot,

Ki mit adott, ’s ki fogadott hír-mondónak?

Hogy magához, mondj kurvához hasonlónak.

Nem társod ám mindenik,

’S nem olly könnyen billenik

A’ szoknyája,

A’ mint magát mutatja

Jó szívű indúlatja

’S kedves szája,

Tréfálhatunk ’s mútathatunk barátságot,

De nézzünk jót, nem bugyogót, nem nadrágot.

A’ barátság’ szeretés,

A’ senkit meg-nem vetés

Nem-is vétek,

Bár ebek! magatok-is,

Kik engem’ ugattok-is

Ne lenne sok gonoszra ok, nevetségtek,

Veszteg ülne ’s meg-ne dűlne kegyességtek.

Hogy egy kitsinyt magamat

Nyájos barátságomat

Ki-mutattam,

Sok nagy világ’ roszszának

Hogy talpíg le-szóllnának

Okot adtam.

A’ ki bűnt

bűzt Értelemszerűen em.

tett, a’ mit vétett abban gyanus,

Lest keresnek Herkulesnek A’ sok Faunus.

Jobb vólna varrogatni,

Jobb Verbőtzit forgatni

A’ kezében.

Mint mást jobbat motskolni,

Hazugságot koholni

Ellenében. –

Igy színeli bűnnel teli motskos képit,

A’ hamis pör; fényes tűkör rútat szépít.

De kurv’annya mindennek

(Mind amannak mind ennek)

A’ ki bánnya;

’S ki roszsznak tart engemet

Jó de tiszta kedvemet

Szemre hánnya.

Nálom nagyon nyílván vagyon, a’ miólta

Élek, ’s éltem, szeretetem’ tiszta vólta.

Akar-mint fend agyarad’

Az arany tiszta marad

A’ ro’sdátúl,

Minn örűlök és kinek

Nem kérdem én senkinek

K’-annyátúl

Hálok mással, hív pajtással, Te-is hálhattz

Hát híjjába, más orrába mit piszkálgattz?

Ne hányd tehát szememre.

Ha múlatok kedvemre,

’S vígann élek,

Mert rágalmazásodtól

Agyarkodó fogadtól,

Úgy sem félek;

A’ világot, ha meg-rágott viszsza-rágom,

Szóval Téged’, ’s irígységed’ ketté vágom.

Mind a’ kontzot mind a’ bűnt,

A’ melly úgy szemedbe tűnt

Neked adom.

Ha sajnálod élyj vele,

Azt sem bánom, bújj-bele,

Fel-fogadom.

De az én betsűletembe ne gázolódj,

Mord szemeddel ’s gaz nyelveddel ne motskolódj.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Ifjú Úrhoz vígasztaló Ének.

Ne gondolyj vele Pajtás! hogy le-nem törhetted

A’ rózsát, kinek a’ Vénus’ nevét engetted;

Nem mind arany a’ mi fénylik,

tsillámlik a’ réz-is,

Sokszor rakott, ámbár édes

Fúllánkkal, a’ méz-is.

Jól tudom ez a’ rózsa, mint napra fordúló

Lett vólna szerelmednek könnyen meg-hódúló,

De sok tövis, és sok szúrós

Szaturnus’ szakálla,

Hogy le-törhesd (gyenge kezed

Szúrta) ’s ellent álla.

Vénusnak az kell, a’ ki Vulkánus formába

Jön, ’s a’ kit Káron hordoz fűstös sajkájába.

Más Márs-is vólt e’ rózsánál,

De le-nem mettzhette:

Mit gondolsz hát te Vénussal?

Minerva’ szülötte!

De a béka-virágot se vélyjed ró’sának,

Ne gondold a’ vad-egrest édes malo’sának;

’S külömben-is egy kis fetskét

Mit síratna egy nyár?

Hiszen nintsen egy fél-pénzben

Száz ’s ezer arany-kár.

Bellóna adott néked szopni a’ tejéből

Hát miért szivnál mérget a’ Vénus’ melyéből?

Szégyenlené Szűz Aszszonyod’

Minerva’ szablyája

Ha sebet ejthetne rajtad

Kupidó’ dárdája.

Még valaha keserves lészen ez rózsának

Körme közé kerűlni holmi ostobának.

Még valaha ez a’ Vénus

Biz’ el-keseredik,

Mikor meg-únván Vulkánust

Mársra vetemedik.

De úgy jár a’ ki eszik a’ más’ kanalával,

Mint a’ hajó tudatlan kormányozójával.

Ritka, sotalant nem enni

Sok szakáts főztében.

El-szokott a’ gyermek veszni,

Sok bába’ kezében.

Téged, hogy meg-tsaltt Vénus szép rózsa-színével,

Mind a’ bajt mind a’ szégyent szenvedd-el békével,

Lám ellene hartzoltt Mársnak

Vénus még Trójánál.

Még-is maradtt a’ nyereség

A’ Márs’ táboránál.

Elég Nimfái vagynak a’ te Minervádnak

Múlass szűzei között ez édes Anyádnak.

Külömben-is el-húll ám még

Ama’ ró’sa szépe,

’S nem-is tsalárdok ezek

Mint a’ Vénus’ képe.

A’ te szerelmed jóra még ezutánn vál-el,

Sok Nimfát egy Aszszonyért miért-is hagynál-el?

Miért hagynál egész ménest

Akarmelly kantzáért

Szabadságod’ miért vetnéd

Zálogba szoknyáért.

Élyjed még világodat Ifjú-legénységben

Még elég részed lehet a’ páros inségben,

Ritkánn fordúl a’ kotzkája

Jól a’ szerentsének;

Hogy öröm legyen ölében

A’ szép menyetskének.

Egy má’sa sót

má’sasót Különírtuk.

meg-egyél esméretségében

Annak, kit venni kiván szíved szerelmében

Mert nehéz ám esméretlent

Kedveseddé tenni,

A’ kivel vagy jó, vagy nem jó,

Mind hóltíg kell lenni.

Egy Aszszonynak nem elég esméretségére

Két három nap; nehéz be-látni a’ szívére,

A’ Momustól kívánt ablak

Akkor nyíttatik-meg,

Mikor, a’ külső szín mellett

A’ szív esmérszik-meg.

Az a’ hű-bele balás akkor sem mindég jó

Mikor az, a’ mit akar az ember venni, ló,

Ezt pedig ha híbás lenne

Nem adhadd tserébe.

A’ kit Szűznek köszöntöttél,

De Vénus képébe.

Ha látod a’ te hozzád hasonló személlynek

Szép nemes indúlatit szerető szívének

Ezen veled meg-egyezőt

válaszszad mátkának

Ezt tartsd igaz Vénusodnak

Ezt szagos rózsának.

ugrás a szövegforráshoz

Szűzek’ Éneke.

Jer ártatlan Galambaim!

Szűz virágzó virágaim!

Míg virágzik Szűz virágunk, jobb addíg

Örülünk.

Mert ma-hólnap hervadásra kéntelen

Kerűlünk.

Minervának Szűz véndégi!

Diánna gyönyörűségi!

Hajdani Tűndér Szűzeknek

Mi vagyunk társai,

Júnó’ páváival járó

Gyenge galambjai.

Az említett Galambokkal

Illessük egy-mást tsókokkal.

Ez a’ kőltsönös szeretet

Nem buja szerelem.

Mellyet közlök én Te veled

Te pedig én velem.

Szűléink’ Házá’ díszének

Minket tartnak, ’s Örömének,

Kerti tellyes virágokat

mutat szép személlyünk

Mint-egy bokronn termett ró’sák

Mi tehát úgy éllyünk.

Addig lesz bóldog életünk

Míg mint Szűzek úgy élhetünk,

Ha társa lesz e’ galambnak

El-hervad e’ virág;

Szűzességünkkel bomlik-el

Ez a’ bóldog világ.

Addíg tőltsük hát kedvünket,

Addíg élyjük életünket,

Lám úgy-is tsak addíg tarthat

Ez a’ gyönyörűség,

Míg magának nem kötelez

Bennünket egy hűség.

Tsak addíg köz e’ szeretet

Míg le-nem köteleztetett,

Mert akkor osztán meg-oszlik

Ez a’ galamb-sereg.

Akkor ki örűl, ki nevet,

Ki sír, ki kesereg.

Most vagyunk egy-más’ mátkái

Mint egy Atya’ unokái;

Mihelyt egyszer mátka-nevet

Férjfi vesz magára.

Sírva nézünk, szűzenn maradtt

Mátkáink’ sorára.

Igy mindég nem lehet élnünk,

Fell kell valaha tserélnünk

Örvendetes életünket

Siralmassabb sorssal.

Hol keverik a’ jó szagú

Sáfrányt Török-borssal.

Úgy rendelte az Isten-is,

Hogy ne légyen, és nintsen-is

Állandósága magános

egygyes életünknek;

Kit fel-váltt hittel köteles

Párja személlyünknek.

Szabadságunk tsak egy óra,

’S mint kis madár a’ síp-szóra,

Magunknak kell a’ hálóba

repűlni valaha,

Ez az idő édes Anya –

A’ lesz a’ mostoha.

Időnk’ Diánna Vénussal

Fel-oszták nem igaz jussal,

Mert Kupidó Diánnának

Kevesett engedett,

Sokszor a’ ki kitsinyt örűltt,

Elegett szenvedett

A’ mi így meg-betsűlendő

Tsak tíz’ tízen-hat esztendő,

Ki tudja? millyenre talál?

Ha meg-párosodik.

Örűl-e még jobban mint most?

Vagy el-szomorodik.

Soknak ugyan változása

Lehet nagy Isten’ áldása,

Úgy-hogy ha most kesereg-is

Meg-vígasztaltatik,

És ezerszer bóldogabb

bólgogabb Sajtóhiba, em.

lesz’

Ha Férjhez adatik.

De tsak az-is meg-vallhatja

Hogy vagyon egy kis bánatja,

A’ mikor Szűz-koszorújánn

Fej-kötőt tserélnek,

Tsak nehezenn esik bíz’ az,

Akarmint beszélnek.

Míg hát bírjuk koszorúnkat,

Addíg éllyük világunkat.

Éllyünk mint Atya-fiúi

Igaz szeretetben

Vígann, e’ sok gonddal tellyes

És rövid életben.

Kivált kiket meg-kerített

Vénus már, ’s meg-melegített.

Míg még tart rövid időtök

Legyetek társaink,

Velünk nem soká múlató

Édes barátaink!

Azért, hogy szeretetetek’

Le-kőtelezte Férjetek.

Míg még a’ seregben vagytok

Ez gyenge sereget

Szeressétek; úgy szeretünk

Még mi-is titeket.

Ha el-váltok, meg-síratunk,

Helyettetek mást fogadunk,

Emlegessétek-meg ti-is,

Ez ártatlanokat,

A’ kik Szűz-barátotoknak

Esmérik magokat.

Bár mindég szűzenn élhetne

Seregünk ’s egyűtt lehetne,

Hadd vígadnánk egy-más között

Tiszta szerelemben

Nyúghatnám én a’ tiedben

’S te az én ölemben.

ugrás a szövegforráshoz

Egy külömben vídám természetű Ifjú igy panaszolkodik bóldogtalanságáról.

Jajra, búra szűlettem, ’s érettem

Júnó ’s Lutzina kesergettek,

Akkor, mikor Anyámnak, Dajkámnak

Méhébűl, ’s kezébűl ki-vettek;

Mivel él’temnek, ’s eredetemnek

Unalom, síralom vólt kezdete.

Vagy lám – talám Megéra vólt vala

Fájdalmas testemnek bábája,

Mérges, férges étellel métejjel.

Alektó szoptató Dajkája,

Mert noha vérem vígnak dítsérem,

Óhajtás, sóhajtás Hartzol vélem.

Azonn vagyon a’ sors-is a’ bors-is,

Mellyet a’ bal sors tör orromba:

Hogy sok álnok útakonn módokonn

Meg-ölyjön még ifjú-koromba.

Ugy-hogy ez nékem gyönyörűségem

Vólna, ha bár még ma lenne végem.

Félve élve kínomat, bajomat,

Mind töb’rűl-tö’bre nagyobbítom.

Sírva írva, síralmas, fájdalmas

Versem’ sorait szaparítom.

Bár mint sijetek, El-nem-érhetek,

Tzéljára, pontjára Fájdalmimnak.

ugrás a szövegforráshoz

De hirtelen fel-eszmélvén magát az Ifjú bánatjaibúl illyen víg hangra forditja Énekjét.

De mit töröm fejemet?

Hiszen nem tsak engemet érdekelnek

A’ gond ’s a’ sok bajok-is,

Illy szomorúnn mások-is énekelnek

Alíg vagyon ki olly nagyonn

Örűlhessen,

Hogy néha ne keseregne

Keservessen.

Vígasztallyák magokat

Ha találnak társokat A’ szegények,

Mint fáradtan útazó

’S egymásra találkozó Jövevények.

Könnyebb a’ jaj, És a’ sok baj

Fogyatkozik:

Ha sokára bús társára

Találkozik.

Hát ne sírasd sorsodat

Fordíttsd szívem jajodat Víg örömre.

Azzal bóldogabb lettél,

Hogy nem tsak te szűlettél Gyötrelemre.

E’ világban nints-is másban

Gyönyörűség,

Hanem abba’, Hogy közös a’

Keserűség.

Hát ezer bajomba-is

Ha még ezer vólna-is Vígann élek,

Tudok ollyant eleget

A’ kivel még életet Nem tserélek.

Fére gondok! Hoppot mondok,

Ha sántánn-is.

Hopp éjfélben, Hopp ebéden

’S vatsoránn-is.

ugrás a szövegforráshoz

Egy Férjhez menésit meg-bánt Aszszony’ Énekje.

Síralmas Életem,

Bánom tselekedetem’,

Hogy Aszszonnyá lettem.

Éltem bóldogságban,

Míg Szűz magánosságban,

Férjfit nem szerettem.

Nem jött kedvemre

Gond, bú-bánat fejemre,

Síralom szememre.

Eltem e’ Világonn

Mint kis madár az ágonn

Egész szabadságban,

Sorsomonn örűltem,

És tsak nem nyakíg űltem

Minden bóldogságban,

Nem jött kedvemre, ’s a’ t.

Szűzesség’ pálmája,

Szűz fejem’ koronája

Vólt vígasztalásom.

Nem-is vólt mondhatom.

A’ mint el-gondolhatom,

Bóldogságban másom.

Nem jött kedvemre, ’s a’ t.

Szép Társaságokat,

Úri Gavallérokat

Jó szívvel fogadtam,

Mutattam magamat,

Szűz hajlandóságomat

De kezet nem adtam.

Nem jött kedvemre ’s a’ t.

Egyik sem bírtt velem,

Közös vólt a’ szerelem,

Az-is pedíg szűzenn.

Szabadonn evezett,

Háborút nem érezett

Kis hajóm a’ vízenn;

Nem jött kedvemre ’s a’ t.

Tsókolták kezemet,

Karon fogva engemet

Sétálni vezettek.

Diánna’ kertében,

A’ Nimfák’ seregében

Királynévá tettek.

Nem jött kedvemre ’s a’ t.

Egyedűl nyúgodtam,

Víg álmokat álmodtam

Magános ágyamban;

Meg unván kedvemet

Vig öröm’ énekemet

Dudoltam magamban.

Nem jött kedvemre ’s a’ t.

De jaj már énnékem!

Változik víg énekem

Ezer síralomra.

A’ ki mellett űltem,

Hálójába kerűltem,

Lép ragadt lábomra.

Jaj Szűz-Virágom!

Oda van jó világom,

Minden bóldogságom.

Meg-tört kedvem’ kénnye,

Ragyagó napom’ fénnye

Felhőbe borúla.

El-hervadt zőld ágom,

Rabbá lett szabadságom,

Víg kedvem el-múla.

Jaj! Szűz-virágom! ’s a’ t.

Van már - - - -

- - - - - - - -

- - - - - -

- - - - - - -

- - - - - - - -

- - - - - - -

Jaj Szűz-virágom ’s a’ t.

Társam az ágyamat,

Kis gyermekim álmomat

Nyúgodni nem hadgyják,

Síralom szívemet,

Gond, bú, bánat kedvemet

Egész’ el-ragadják.

Jaj Szűz-virágom! ’s a’ t.

Sírba már életem’

Elevenenn temetem,

Jaj! jaj! hová légyek?

A’ magas hegyekre,

Kietlen ligetekre

Szarándoknak mégyek

Jaj! Szűz-virágom! ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

Egy régi Ének, O me moestum Bellogradum Magyarra fordítva.

Oh én szegény Belgrád’ Vára!

Oh síralmas Erősség,

Kinél vólt hajdan tsudára

Pállás, Márs ’s a’ dítsőség.

Sok kőltséggel szereztettem,

Ország-kúltsnak neveztettem,

Im’! most szám-ki-vettetem.

Veszni tértem, veszni mégyek,

Bal-sorsra lett jutásom,

Nem használt, de jaj! mit tégyek?

Olly erőssen állásom.

Nem ellenség’ praktikája,

Hanem egy tsalárd’ pennája

Által, leve romlásom.

Bennem gyönyörűség vala

Nézni a’ kegyes szemnek,

Sok Pap, sok Isten’ Angyala

Mint könyörgött Istennek?

Sok tzifra, roppant Templomok,

Tsudára épűltt Klastromok,

Ékessen tettzettenek.

Akkor vala Belgrád’ Vára

Gyönyörűségnek helye;

Ellenségünk’ boszszújára

Ronthatatlan ereje,

Kardok, ágyúk, Fegyver-sorok,

Golyóbisok puska-porok,

Minden-féle fegyverek.

Dob, síp, Trombita-szavának

Rettenetes hangjai,

Ezenn kivűl Nagy Várának

Győzhetetlen Falai;

Sok tábori készűletek,

A’ mellyek ellent-vetettek

Ellenség’ haragjának.

De most jel lévén adatva

Mint-egy Júdás’ tsókjával,

Jaj el-vagyok árúltatva

Egy tsalárd’ egy szavával.

El-árúltatom bűntelen,

Nyom, ront, veszt az Istentelen

Ellenség, illy szertelen!

Mennyj hát mennyj édes Katonám!

Mennyj-el vitéz seregem!

Isten hozzád nyúgodalmam!

’S minden gyönyörűségem,

Szabadságom’ el-vesztettem,

’S a’ mellyet benned vetettem

Oda van reménységem.

Felőled többet fel-tettem,

A’ mit erőd mutatott,

Van egy tsalárd, eszre vettem

’S mindentűl meg-fosztatott.

Mennyj-el hát nézd-meg Hazádat,

Fújd szomorú trombitádat,

A’ mint sorsod adatott.

Ki ne sírna, ha láthatja

E’ keserves sorsomat,

Hogy ki valék Ország’ Attya

El-vesztettem rangomat.

Oda hírem, betsűletem,

Oda hadi készűletem,

Raboltatik mindenem.

Minden meg-változott; értem

Mindenekben végeket.

Vesztegessétek bár ér’tem

Meg-maradt erőtöket.

Tegyétek-ki magatokat;

Ezzel még több síralmokat

síralmokot Rímelés szerint em.

Hoztok: óh! nem várt végem.

Isten hozzád hű Vezérem!

Vale! Isten szeressen.

Neked ajánlom hű Vérem,

Élyj soká ’s szerentséssen,

De tartsd emlékezetedben

És szánakozó szívedben

Szerentsétlen esetem.

ugrás a szövegforráshoz

Egy érthetetlen Ének,
Straszburger’ Nótára.

Tsipke-bokor, kormos agyag

Énekemet énekeli,

Majd meg ürűl a’ poharam,

tőltsd Koma teli.

Sárga rigó, tarka túró,

rezes kalapátsot.

Bükk-fa nadrág, tüdős hurka

mamoros Kovátsot,

Akaszsza-fel három ágú

vas-villa’ nyakára,

Foggj egy ebet, koppaszszuk-meg

jo lesz vatsorára.

Gyalogolni kurta farkú paripa’

körme’ tetején,

A’ kit meg-nem bír a’ lába

járjon a’ fején,

Komám-Aszszony fére-tsapta

paszamántos kontyát,

Ölbe hordja Tzigány Aszszony

Sikíttó porontyát,

Oda néki ha be vette majd

ki-is okádja,

Förödjünk-meg Komám-Aszszony!

elég nagy a’ kádja.

Hagyma, rapé, répa lapát,

feneketlen kamarába.

Tegnap

Tepnap Sajtóhiba, em.

szüle egy gyermeket

a’ ’Sidó Bába:

Mester-ember a’ nem tud

Kapu fél-fát vágni,

Mustot innya, retket enni,

Szalonna-bőrt rágni,

Zöld köpönyeges katona

vállalta magára.

Tsomót kötött amaz Ordas

Le-konyúltt orrára.

Dinnye-hajbúl fa-karika

kurta tehenet faraga,

Nyúlat öltek azt pirítják,

Érzik a’ szaga:

Ritka madár okos ember

ezen a’ világon,

Amoda függ sánta rigó

egy le-törött ágonn.

Tsonka Kanász a’ lábára

fa-mankót tsinála.

Igyunk egyet gyere Pajtás!

van egy garas nála.

ugrás a szövegforráshoz

Fejezze-be a’ sok tréfát ezen Isten’ Gondviseléséről-való Ének; melly külömben egy szomorú Játéknak utólsó Korusa,

Sok kétségek, sok kérdések,

sok okok jönnek-elől,

Az Istennek tsudálatos

gondviselése felől.

Sokann az erős Istennek

e’ hatalmat meg-adják,

Sokann kételkednek benne

sokann pedig tagadják.

Tagadja fel-fúvalkodva

sok bolond ő magában,

Ki nem tudja mi van rejtve-

el az Isten’ titkában.

titkaban Rímelés szerint jav.

Sokann a’ gyenge hitűek

kételkednek felőle,

Sokann hiszik és szeretik,

sok hiszi de fél tőle.

A’ ki tagadva nem hiszi,

jobb, ne higy’en Istent-is,

’S azt, hogy maga teremtette

Isten, e’ nagy mindent-is.

Melly ha magában semmibűl

valósággá nem válhat,

Bizony gondviselő nélkűl

magában fenn-sem-állhat.

Ha ki kételkedik benne

nézze-meg e’ világot,

Majd ki-veti elméjébűl

ez vétkes gyanúságot.

Hitték ezt, de más név alatt

a’ régi Pogányok-is,

És jól tudták, hogy őket más

igazgatja magok-is.

’S Tsak azok kezd’tek előszőr

errűl kétségeskedni,

Kik nehezen tudták a’ roszsz

állapotot szenvedni.

Nem tettzett (mivel magoknak

nagyon kedveztek) soknak,

Hogy roszsz dolgok van a’ jóknak,

és jó a’ gonoszoknak.

A’ Gondviselés’ törvényét

sok hiszi fel-fordúlttnak,

De magának van fel-fordúltt

’s vak szeme nyomorúlttnak

’S azt gondollya, ha nem érti

az Istennek titkait,

Hogy nem Isten igazgatja

e’ világnak dolgait.

De ám, sok gondolatokat

forralyj, ’s dítsekedj vélek.

Oh Isten’ gondviselését

tagadó kevélly lélek!

Lesz még idő: meg-síratod

elméd’ gondolatait,

Mikor nyílván meg-kell látnod

Isten’ titkos útait.

Mikor gondot visel rólad

’s meg-dítsőíti magát,

Meg-mutatja azok ellen

kik nem hittek, haragát.

Hogy hiheted az oktalan

természeti dolgokat

Úgy állani fenn hogy magok

igazgatnák magokat.

Tél,

Fél Sajtóhiba, em.

tavasz, nyár, ösz, az éllynek

’s nappalnak változási,

Napnak, Hóldnak, tsillagoknak

botlás nélkűl járási.

Mellyek a’ kezdettől-fogva

soha el-nem tévedtek;

’S a’ bőltsek elméjének-is

sok gondokat szerzettek.

Ezeknek mindíg egy-aránt

lett járása-kelése,

Mind Istennek tsudálatos

’s titkos gondviselése.

Kinek a’ mint e’ nagyokra

úgy a’ kitsinyekre-is

Van gondja, ’s Isten’ hírével

mozdúl a’ férgetske-is.

Úgy hogy, bámúlhatnál inkább

mint kételkedj azokonn

A’ miket mivel az Isten

tsudálatos útakonn.

Ollyan bőltsenn egygyezteti

az eszközt a’ végekkel,

Hogy sok bőltsek sem érik-fel

azt a’ titkot eszekkel.

Sokszor a’ világonn-való

teremtett dolgok közűl,

Holmi tsekéllységet vesz-fel

e’ bőlts munkás eszközűl,

Melly által véghez visz gyakran

Tsudálatos dolgokat,

’S tartóztatja a’ kitsinyek

által is a’ nagyokat.

által is nagyokat. A mutató névmás hiányzik, értelemszerűen és versritmus szerint jav.

Tsak egy Aszszony vólt az oka

Trója’ veszedelmének

’S e’ veszedelem ezköze

Róma épűlésének.

Egy Tzézárnak indúlati

mellyek forrtak magábúl,

Lám Monárkhiát szerzettek

a’ Róma Városábúl.

Eszter szegény ’Sidó leány

ezköze vólt sokaknak

Az Asvérus’ szándékátúl

meg-szabadúlásoknak.

A’ Hollofernes’ Vitézi

szándékjoktól el-esnek,

Judit által, ki által lett

hólta Hollofernesnek.

Úgy sokszor nagy ezközöket

választ a’ kitsinyeknek

Véletlenűl meg-esendő

be-tellyesedéseknek.

Egy Király’ koronázása

eszköze sok raboknak

A’ Hóhéroknak markábúl

meg-szabadúlásoknak

Ki-adnak a’ Fejedelmek

olly parantsolatokat,

A’ mellyekkel véghez-vinni

akarnak nagy dolgokat.

Azomban a’ gondviselés

ezeket úgy rendeli,

Hogy a’ ki meg-sem gondolta

Nem várt örömét leli.

Igy a’ nagy Isten’ hatalma

jádzik a’ szerentsével;

’S nagy hasznot tesz sok szegénynek

titkos segedelmével.

Melly meg-visgálhatatlanak

az Istennek dolgai!

Végére mehetetlenek

Bőltsessége’ titkai.

ugrás a szövegforráshoz

A’ SZALA-VÁRMEGYEI NEMES KORONA ÖRZÖ SEREGNEK FÜREDRÜL 29-dik MAJUSBAN HAJNALBAN LETT KI-INDÚLÁSAKOR.

LÓra Magyar! Trombita zeng – hangzik a’ tárogató –

Nagy kints vár, – Márs a vezetö, – Hajnal az út-mutató.

Nagy kints vár – arany záloga Ösi Szabadságodnak

Márs vezet; a ki eröt-is szokott adni karodnak.

Tárgyad felé a’ víg útat a’ szép hajnal

kajnal Sajtóhiba, em.

mutatja,

Most hasad, ’s nap-kőltte felöl szárnyait tsattogattja

Országunk’ teteje felé tsalogat mosolyogva,

Hol zászlódat sok Nemzeti zászlók várják lobogva.

A’ tele Hóld a’ Hajnalnak áll által ellenébe

Söt már le-tsúsz a’ hegy mellett a’ Tethis’ tengerébe.

’S jelenti, hogy noha fényes és erős szarvú vala,

El-tünik, mihelyt fel-tetszik Szabadságod’

Sabadságod Sajtóhiba, em.

hajnala.

Pirosodj gyönyörü Hajnal, ’s ragyogó fényed maga

Legyen nemes Vitézinknek, legyen vezér tsillaga,

A’ Te édes reménységed, a’ Te fényed vezesse,

Oda, a’ hol már készen vár Országunk’ sok Nemesse. –

Hajtsátok-le fejeteket Füred’ kies hegyei!

Alatsonyodjatok bérczes Balaton’ vidékei!

Emelkedjetek, forrással bövös vőlgy-menedékek,

Hadd süssön kebeletekbe a’ hajnal: engedjétek.

Botsássátok ki a’ Nemes sereget belöletek,

Söt vídám lovagjainak jó útat készíttsetek.

Hadd kövessék sijetessék örvendetes útjokat,

Hadd nézhessék, ölelhessék hamar édes Anyjokat.

Hadd köszöntsék ama’ magas Palotát nem sokára,

Mellyet Mátyásunk épített szomszédi’ tsudájára.

Hadd lássák öröm könyvek közt, mi van? és kik vannak ott,

Hol ez elött egy Századdal Pogány ellenség lakott.

Söt a’ hol tsak nem régenn-is a’ Magyart sem esmérték,

Miólta a’ Márs’ fijait fegyver nélkül meg-verték.

’S a’ szép Szüz’ ölébe költvén a’ Jupiter madara,

Nem tudta a’ Mátyás’ nyelvét a’ Hunyadi’ udvara.

Képzem mitsoda örömmel fogadja Buda Vára,

Az annyiszor kint bujdosot koronánk’ óltalmára,

Midön látja, hogy ez-után nem a’ porban tsúszkálva,

Nem alatsony-lelküképpen két-felé sántikálva,

’S nem ollyan örzi, a’ kire a’ gög vagy félsz rá-ért,

Ez szentség’ kúltsát el-adni kész az Ország’ kúltsáért.

Hanem, minden eröltetést, és terhet el-szenvedve,

’S még-is az alatsonyságból hegyekre emelkedve;

Éjjel-is látó Bagoly ként be néz Buda várába,

’S mind két lábát jól meg-vetve kardot tart a’ szájába’.

Siessetek hát! menyjetek édes Anyám’ Fijai!

Márs vezet; ott várnak a’ Márs’ tábori magzatai.

Kik már tudják; – meg-tanúlták: mit zálogol e’ szent kints?

Érzik, mi szokott tőrténni ott, a’ hol egygyesség nints.

Azok örzik jó Anyánkat, édes Magyar Hazánkat,

Mi, a ’ szövetség’ zálogát Nemzeti koronánkat.

Képzem: ha el-érkezhettek a’ Buda Vár’ hegyére,

Mint megy ismét a’ két testvér, egymás’ ölelésére,

Kik nem rég szívek el-telve Nemes örvendezéssel,

Vitéz módra köszöntötték egy-mást, kard-billentéssel.

Midön a’ Gréven fijait Keszthelyre sijettette

FESTETITS GYÖRGY, – ’s e’ zászló-alyt JÁNOS Őttse vezette.

És ékes magyar beszéddel mind ketten meg-mutatták,

Hogy Isteni tsuda-képpen már az egek meg-adták,

Hogy nem lakatúl van vetve a’ hadi nép reátok,

Hanem a’ Magyar Nemes Rend, ’s a’ Katona, Barátok.

Derüly kies Hajnal! derüly! fényesíttsed az eget.

Vezesd ditső fényed felé ezen Nemes sereget.

Ereszd-meg Vitéz! ereszd-meg, lobogóra zászlódat,

Fújd-meg; most nem vélik roszra; fújd-meg tárogatódat.

Buda ditső Vára felé sijettesd Paripádat,

Nézd-meg a’ szám-kivetésből haza jött Koronádat.

’S örizd – de térj-ki egyenes útadból Weszprém felé,

Ottan találsz egy szent helyet, nézd-meg azt-is, meny belé,

A’ hová a’ Magasságból tsattogó menydörgések

A’ sokszori unszolások ’s rémító ijesztések

Bé nem hatottak; ’s örzöi úgy álltak őrízetet,

Hogy ki nem adták azt; a’ mit a’ Haza nálok le-tett.

Meny, meny Nemes Vitéz Sereg! útazz Isten hírével;

Mig kezet fogsz nem sokára más Megyék’ Seregével.

’S meg-tanúlod, egy nagyobb, ’s még nem látott Társaságban,

Mitsoda? ’s még mi lehetne a’ Magyar, az Országban.

Írta Nemes Horváth Ádám.

ugrás a szövegforráshoz

BÉKESSÉG ANGYALA
KÖSZÖNTÉSIRE
SÜMEGHI BANDERIUMNAK
FELELETTYE.

SIO-FOK 16ta JUNII

M. DCC. LXXXX.

JÓL mondád, jól! áldott Békesség’ Angyala

Hogy nem a’ Határ szél, ’s Ellenség’ Vár-fala,

Nem hadi kürt ’s réz dob visz útra bennünket,

Más Angyal vezeti Nemes Seregünket.

Oszlanak a’ nem rég terhesült fellegek,

Fényes tsíllagokkal ékessek az Egek,

’S nagyon meg-lankasztják a’ Halvány hóld’ fényét,

Míólta a’ Magyar bíztatja reményét.

Hát ha még a’ bóldog Szabadság’ hajnala,

Melly eddig setéttel be-borítva vala,

Fel-fog, egész fényben mint készül derülni

A’ Szent Szüz fog a’ nagy tsillagok közt űlni:

’S az erötlen hóldat tapodja lábával,

Melly már kebelébe öklele szarvával. – –

Nem hát, mert nem szükség; nem megyünk hartzolni,

Mert békességet kezd az Ég parantsolni!

Jól-lehet nem rosdás fényes kardunk éle,

A’ szivünk sem félénk, hartzolhatunk véle,

Vérünknél, kardunknál sokkal inkább drága,

Elöttünk, Nemzetünk’ Ősi Szabadsága.

Hanem tart egy Kintset Országunk’ teteje,

Mellytől fénylett minden Szent ’s jó Király’ feje.

Egy Kintset; a’ mellyet Zálogúl adának

Romábúl, Országunk első Királyjának.

Ennek örzésére készítjük magunkat,

’S Buda Vára felé indítjuk utunkat.

Hogy, sem az irigyek durva kevélysége,

Sem némelly nemtelen Lelkek félénksége,

Ne tehessék többé rabbá ’s bújdosóvá,

Hanem, a’ mi szemünk tegye állandóvá.

Eddig restenn nézték Hazánknak Nagyjai,

Sőt mint egy örültek el-fajúlt fijai

Hogy nem-tsak hónjában idegenek ültek,

’S a’ Házból a’ Gazdát ki-verni készültek.

Hanem sok ellenző menydörgések között,

Tölünk, ez az arany kints-is ki-költözött.

Most hát, ki-nyílt szemmel nézvén a’ Hazára,

Éjjel-is vigyázó Bagolynak módjára,

Fel-megyünk őrt állni ditső hegyeinkre,

’S éles kardot fenünk, fajúlt testvérinkre.

’S tanítjuk egyszersmind az idegeneket,

Hogy a’ Magyarok-is őrizik Kintseket:

Hanem a’ Királyhoz vonszó kötelesség

’S békesség szerető hív tökéletesség,

Azt tette a’ terhes el-nyomattatásban,

Hogy nagy indúlatunk, tsak a’ sohajtásban,

Tsak a’ fájdalmakat békével türésben,

Allott, ’s a’ rosz helyett jobbat reménylésben.

Késérj hát Békesség Angyala! bennünket,

Vagy áld-meg bútsúzva Vitéz fegyverünket;

Hogy az, se külsőt, se belsőt ne vérezzen,

Hanem békességet ’s állandót szerezzen.

Hiszszük-is; az egek talám meg-engedik;

Hogy bíztos reményünk, jóval tellyesedik.

’S Fokonn, a’ Balaton ki-folyó árkánál,

Ennél a’ Békesség’ áldott Angyalánál,

Még nagyobb örömmel fogunk innepelni,

’S Isten ditsérünket vigan énekelni –

Meg-látsz, nem sokára; de ha meg-nem-látsz-is,

Adj ránk még egy áldást; o Angele Pácis!

HORVÁTH m. p.

ugrás a szövegforráshoz

Két nagy hazafinak emlékezete

Találtatik BUDÁN PESTEN és KASSAN
Stromajer Ignátz Könyváros bótyában.
1790

ugrás a szövegforráshoz

EMLÉKEZET
OSZLOP
MELLYET
emelt, egy a’ Magyar Nyelv’ mivelő
Társok közűl.

VESS véget bús Magyar!¹³¹

A’ Magyar azért gyanús, mert bús; fél, mert fáj.

vess már a’ gyanúnak¹³²

Suspicio nunquam bonus Judex in propria causa, nisi dolor contra se testis est, in eadem causa.

Állítsd magad ellen magadat Tanúnak

Szabadúlj sértett szív! mint ritkán jó jeltől,

Attól az idétlen ítélet-tételtől¹³³

Praejudicium praecipitantiae, proles Melancholiae (vicinis potius, quam Hungaris propriae), & foecunda Mater phantasmatum.

Melly ha ágyat vethet a’ nem-hihetésnek¹³⁴

Diffidentia, credulitati contraria.

Száz sem éri utól a’ mit tízen késnek¹³⁵

Proverbium praemissis facile applicabile.

Te pedig Irígység!¹³⁶

Invidia, infernarum sororum praecipua, quam non tantum Virgilius orco detrusit, sed & Moyses.

Országunk’ gyilkossa!

A’ leg-írtóztatóbb setétség’ lakossa!

Menj vissza hónyodba, Pokol’ fenekére;

’S ezt nyomd, mint béllyeget rabjaid’ szívére:

Hogy Hazafi Zichy; ’s Téged’ a’ gyanított,

De már ki-tündőklött hűség meg-némított. –

Hogy a’ Zichy bátor Hűsége nem mai,

’S nem tegnapi, tudják a’ Jósef’ hamvai;

Mellyek míg erőssek, ’s elevenek vóltak,

Ez fijatal szívvel eleget hartzoltak.

De a’ már el-fásúlt sebes Magyar szívnek,¹³⁷

A’ kit a’ Kigyó meg-tsíp, a’ gyíktól-is fél.

A’ sok hitetlen közt nem látszhatott hívnek

Senki, mihelyt Hazánk’ szeretete mellett

A’ Bétsi tűznél is pírítkozni kellett.

Most látszik: mint lehet azt meg-egyeztetni

Tisztelni az erőst, ’s a’ Hazát szeretni. –

Most látszik hol nem félt Zichy, ’s minn rettegett?

És fogadásának miként tett eleget?

Hogy ő a’ Hazának hasznot tesz, fogadta;

Hogy tette, a’ mit tudott: im, meg-is mutatta;

Meg; – hogy nem tulajdon haszna’ keresése,

Nem a’ kissebbekre fennyen le-nézése,

Nem tettetés, és nem mellyékes buzgóság

Vólt ösztöne, hanem a’ Hazafiúság. –

Győzött hát a’ virtus, és már több ellenség

Nem maradt, hanem-ha a’ feledékenység.

De emel Oszlopot emlékezetére

Egy szív, az Olimpus’ magas

A H–III.-ban magas helyett hegye’ szerepel.

tetejére.

Mellyre rá van festve:

A H–III.-ban festve helyett mettzve szerepel.

millyen az okos Hív

’S egy erős Sereggel mint hartzolt kilentz szív!

És hogy ez fel emelt Oszlop tartós légyen,

A’ Háládatosság támogatni mégyen,

’S maradékinkat is rá emlékezteti,

Hogy Zichy, hazáját munkássan szereti.

22-dik Septembr. 1790.

HORVÁTH.

ugrás a szövegforráshoz

A’ MAGYAR
NEMESI-KARHOZ.

HÁT igaz-e? hogy kár, ’s gyanúra érdemes,

Ha Excellentiás a’ leg-első Nemes.

Hogy az egyenlőség’ mérték-serpenyőji

Hibáznak, ha a’ Köz-Társaság’ Elsőji

A’ többi tagoknál nagyobb Ranggal bírnak;

’S Nemes czímerjekre több czirádát írnak.

Hogy mennél közelebb van a’ test, a’ testhez,

Annál jobban vonúl a’ vas a’ Mágneshez? –

Nem mindég – többnyire tsorbák, és híbások

Az illy közönséges meg-határozások.

Tud a’ jó szív, együtt nagy nevet viselni,

’S hívatalának is híven meg-felelni.

Tud hív Nemes lenni kétszeres mértékben,

A’ Nemesi karnál fellyebb emelt székben.

Tudja betses vóltát Nemesi sorsának,

Melly maga talp-köve Nagyságos rangjának.

Csak vas az és atzél, mellyet a’ Magnes szív,

De aranynál drágább a’ hív Hazafi szív.

Mellyel sem az erő, sem a’ rozsda nem bír,

’S mellyet nem változtat, sem jó sem gonosz hír. –

Sok Nagyjaink vóltak festve feketével,

Mikor az egekből nyújtott reményjével

Győzedelmi pompát kezdett énekelni

Hazánk, ’s a’ járomból fejét fel-emelni.

De az illy el-fajúlt testvérek’ számába

Ollyakat-is raktunk szívünk’ bánatjába’

Kiknek mentségére tsak a’ késedelem,

’S a’ koczka’ fordúlás lehetett védelem:

’S ím mikor bomlanak Hazánknak reményi,

Akkor mutatta-meg hűségét Ürményi

Ezt, sok, Josef’ egyik kezének tartotta,

Most pedig ím egész Bétsnek meg-mutatta.

Hogy bátor feje Ő a’ Nemesi karnak,

’S ki-fejtheti, a’ mit amott rosszúl varrnak.

Hogy nem szín-mutató ’s kegyelem-kereső,

Nem magánost, hanem tsak köz jót keres Ő –

Élj soká Hazánknak leg-első Nemesse!

Élj, ’s úgy élj, hogy Hazád tovább is hihesse,

Hogy tudod Te, mivel tartozol Hazádnak,

’S nem mindég szó, hanem szív felel a’ vádnak.

HORVÁTH.

ugrás a szövegforráshoz

MINDEN SZENTEK’
NAPJÁN
1790.
AZ ÖZVEGY ASZSZONY,
MAGYAR ORSZÁG,
PALATINUSRÓL
GONDOLKOZIK.

POZSONBAN,

Wéber Simon Péter betűivel.

Még alig hajnallott, midőn Minden Szentek

A’ Mindenhatónak ’sámolyához mentek;

Láng színnel fénylettek ama’ szent pitvarok,

A’ hol a’ Nagy Királyt a’ Mennyei Karok

Egy örök éltető szent tűztől buzdúlva

Imádták; a’ főldre artzal le-borúlva. –

Mert ott van Királyi lakó helyje néki,

Tiszta tűzzel vagyon körűl fogva széki.

Mellyet bé-kerítnek a’ hajnal’ szárnyjai,

’S fenn-függve tartanak az égnek fijai:

Onnan oszlanak-el széllyel a’ súgárok:

Mellyekből e’ roppant térségű határok,

’S mind az, a’ mi teszi, ez nagy Mindenséget,

Tüzet vesz magának és elevenséget. –

Innen jön egy súgár lassú terjedéssel.

’S eleven fényt ereszt tsendes remegéssel,

Kedves Hazánk’ három árnyékos halmára:

Kik közűl egyiknek kiessebb dombjára

Űlt, egy gyászos Aszszony, régi özvegy ’s árva,

A’ kettős keresztnél segedelmet várva. –

Ott kezét fejére kútsolva, ’s könyvezve

Szemeit az örök tűz felé szegezve,

Így kiált-fel oda, a’ hol az Istennek

Székinél, ma minden Szentek meg-jelennek,

Add viszsza nagy Felség! régi magzatimat,

Támaszd-fel örök Tűz! el-tűnt hamvaimat,

Ti! méhem’ hajdani ditső Gyümőltsei!

Az el-allyasodott Világ’ Remekjei!

Vonjátok-le rólam Gyászos köntösömet,

’S készíttsetek pompás Innephez engemet.

Jertek viszsza Nemes Unokáitokba

Nemes Lelkek! mert már azoknak számokba

Többnyire nememnek jelesebb Fejei

Tsak az Árvák, ’s Özvegy Aszszony’ gyermekei. –

Te pedig oh szent Szűz! Kedves Nemzetemnek

Pártfogója! a’ ki a’ Véghetetlennek

Belső Küszőbénél, koronázott Fővel

Fővél értelemszerűen és rímelés szerint jav.

Űlsz – ’s körűl vétetve egy fényes felhővel

Ragyogsz a’ Szentek közt, mint lángba őltözött

Fényes hajnal, a’ több kis tsillagok között.

’S úgy tetszik, hogy ortzád, ez rég meg-vettetett

Özvegyre most kegyes vídám szemet vetett.

Mutass Fijaim közt egyet; – add tudtomra:

Ki leszsz alkalmatos el-aggott koromra,

Arra; hogy a’ dolgok’ illy változásában

Nádor Ispányommá tegyem a’ Hazában.

Ki leszsz elég bátor, de még sem vakmerő?

Ki leszsz elég tanúlt ’s bőlts, de nem heverő?

Egy leg-jobb Hazafi, de hív Királyjához?

Egy vérrel és hittel a’ Szent Koronához

Köteles: egy Okos, a’ kiről hihetni

Előre, hogy nem kell más által vezetni.

Egy gyors eszű, de nem személy válogató,

Egy mindenhez nyájas, még sem szín mutató.

Mutasd-ki ezt Szent Szűz! újjal, ’s add kezemre,

Ezzel viselsz gondot leg-jobban népemre. –

Ezt alig mondá ki; hát nap nyúgot felől,

A’ homály’ hónyából repűlve jön elől

Egy pár szárnyas tsuda Aszszony tekíntettel,

Kígyókból nőtt hajjal, ’s véres őltözettel;

Az álnok Irígység, a’ világ’ gyilkossa,

És a’ viszsza-vonás, ennek tanátsossa.

Suhog dühös szárnyjok fent a’ levegőbe,

’S dögleletes szagot hajt a’ hegy-tetőbe;

El-lepi lebegő tollakra függesztett

Utálatos testek a’ kettős Keresztet.

Kezdik tanátsolni szóval az Özvegyet,

Öszve hordnak mindent, jót roszszal elegyet;

A’ Haza’ Nagyjait öszsze hasonlítják;

Kinek bűnét, kinek érdemét nagyítják: –

Látván a’ Szűz Anya a’ fényes felhőben;

Mitsoda tsalárdság lappang e’ kettőben?

Bővebbetske fényt ád a’ Keresztes Hegynek,

’S így felel hallató hangal az Özvegynek:

„Ha nem vígyázsz – most is keserves tsapással

„Meg-tsal az irígység, a’ viszsza vonással: –

„Gyülőlséges minden öszve hasonlítás;

„De minek is ide több szó-szaporítás?

„Emeld egygyel fellyebb az Ország-Bíráját,

„Ő hogy meg-érdemli, adta már példáját

Akkor – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

FOLYTATÁSA

A’ SZENT SZŰZ’ BESZÉDÉNEK,

ÉS A’ MINDSZENT NAPI HAJNALNAK

a’ Novemb: 15-dik napján tartatott

öröm Innepig.

Akkor – – – –

Kérd ki Ország Nádor Ispányjának

Leopold Hertzeget: – Ő leszsz a’ Hazának

Közepénn addig is a’ Király’ záloga;

Míg minden segítség ’s Mentor nélkűl maga

Elég leszsz azon nagy terh’ hordozására,

Melly e’ Hívatallal tétetik vállára. –

Tudom: hogy leszsz itt is két erős ellenség,

Úgy-mint a’ Félelem ’s a’ Hihetetlenség

Mellyek, már is kezdnek halavány ortzával,

Hazafi buzgóság fejér Palástjával

Takarva, fel-jönni fényes hegyeidre

És fátyolt akarnak vonni szemeidre.

De Te félre tévén minden gyanúságot

’S a’ Fő hatalomra bízván az Országot;

E’ ditső fény felé fordíttsad szemedet;

Itt van az az erő, melly meg-tart Tégedet. –

Emlékezz lételed első kezdetire,

Első Szent Királyod’ István’ tetteire;

Ki itt fénylik köztünk örök fényességben

’S főldi Királysága jutalmát az Égben

Azzal találta-meg, hogy örömmel látja,

Mint Magyar Apostol ’s Angyalok Barátja

A’ sok Keresztyénné lett Lelkek’ seregét

Kikkel gazdagítá a’ bóldogok’ Egét

Ő kezdte, ha újság, ezt a’ jó újságot,

Ő kötötte öszsze magát, ’s az Országot

Azzal, hogy Gróf nevet adott vólt Abának

A’ Sógorát tévén Nádor Ispányjának,

’S mond-meg hát, mikor vólt nagyobb egygyességben

A’ nép a’ Királlyal? ’s mi vitte azt végben?

Az; mert testnek nézte a’ Fő az Országot,

’S Királyi vér viselt közbenjáróságot. –

Így tett Nagy Lajos is – De ez még szebb lészen,

És a’ Bízodalom mértékje egészszen

Meg-telik, a’ midőn Leopold az Atyja’

Öröme’ innepét azzal hármaztatja,

Hogy Leopold Császár’ magyar Koronáját

A’ Fija Leopold vezeti ’s pompáját

Az egek, ez gyászos özvegy’ kérelmére

Igazgatják éppen Lepold’ Innepére.

Néked pedig Kegyes! ’s a’ már valahára

Fel-éledt gyermekid’ vígasztalására,

Az Ég olly második Leopoldot adott,

Ki a’ mint Leopold kezdte e’ századot,

Ditsősségesebben fogja el-végezni,

Midőn Leopoldban fogja meg-érezni,

Melly ditsőség bírni egy ollyan Országot,

A’ melly a’ Királyi leg-főbb méltóságot

Az Ösi szabadság’ Nemes birtokában,

Meg-tudja tartani maga divatjában. –

Ezekre, egy kitsinyt vigabb tekíntettel,

Viszonoz az özvegy illyen felelettel.

Úgy leszsz-e hát Szent Szűz! leszsz-e valahára

Tekintet, az égből Nemzetem javára?

Ez szókra a’ hajnal fényesebben langal,

És így felel az ég, egy Angyali hangal:

Úgy leszsz: – mellyet hallván amaz írtóztató

Két tsuda, rémítő nagy zajjal ’s hallató

Zörgéssel, a’ komor élly setétségébe

Rohannak ’s le-szállnak pokol’ mélységébe.

Még suhogott szárnyjok a’ Hegynek tövébe,

Mikor a’ meg-vídúlt Özvegynek fülébe

Illyen szók hangzottak a’ vőlgy’ hajlásából

Ama’ viszsza-vonás ’s irígység’ szájából:

Már nints, nintsen haszna semmi mesterségnek,

Bóldog leszsz a’ Magyar – úgy tetszett az Égnek.

Szakadatlan már az egygyesség kötele,

Isméri Királyját a’ Magyar, és vele

Mint test a’ Lélekkel, melly őt lelkesíti,

Úgy él, ’s ditsőségét, égig emelíti. –

Míg többet szólnának; a’ Mennyei Karok

Illy örvendő hangal szóllnak: – Ti Magyarok!

Bóldogok legyetek bóldog Királytokkal

Bóldogok legyetek Nádor Ispánytokkal, –

Meg-lett; ím maga megy Nemzeti pompával

Édes Atyja előtt a’ Szent Koronával –

Óh bóldog Országlás! bóldog bírodalom!

Bóldog és szerentsés Királyi hatalom!

Mellynek olly szabad nép vagyon birtokában

A’ melly leg-nagyobb fény az ő Hatalmában.

HORVÁTH ÁDÁM m. p.

ugrás a szövegforráshoz

LEG-RÖVIDEBB
NYÁRI ÉJTSZAKA,
mellyben
le-íratik egy ollyan
TSILLAG-VIZSGÁLÓNAK
BESZÉLGETÉSE;
a' ki a' múlt 1787dik Esztendőben
NYÁR-KEZDETKOR,
az égi testeket tsudálkozva nézegeti, azoknak
forgásaikat le-írja, és az isméretesebb Tsillagzatok'
Neveit a' régi Pogányok Kőlteményjeiből, a'
nagyjából magyarrázza.

Írta és most közre botsátja

HORVÁTH ÁDÁM.

Pozsonyban,

Wéber Simon Péter betűivel

1791.

Ajánlo Levél

FELSÉGES
SÁNDOR LEOPOLD
KIRÁLYI
HERTZEGHEZ,
AZ NAP,
A’

Az aposztróf helyén csillag áll, jav.

MELLYEN
ORSZÁG’
NÁDOR ISPÁNYJÁVÁ
KIÁLTATOTT.

FELSÉGES

KIRÁLYI HERTZEG!

Senkinek sem ajánlhattam e’ Magyar Könyvet, sem bátrabban, sem igazabb jussal mint Felségednek. A’ környűl állások is úgy tetszik úgy kívánják – de kivált – Felséged, magát a’ Magyar Nemzet különös kedvellése mellett, már akkor a’ Tudományok’ Párt-fogójává tette; mikor az Uralkodó Felség’ szívét, a’ Magyar nyelv-mivelő Társaság’ elő-mozdítására meg-nyerte. – Ha az embereknek használni akarni, leg-ditsőbb emberi tulajdonság; (sőt Angyali indúlat) bizonyára a’ Tudományokat dajkálni Királyokat illet.

Versekbe van itt foglalva a’ Tudomány, és a’ régi Kőlteményekkel kevertetik, mikor a’ Tsillagzatok’ nevei a’ régiek meséjiből magyaráztatnak; hogy az olvasó jobban édesedjen a’ Könyvhöz.^*
A pontot pontosvesszőből jav.
– De Felséges a’ Tudomány, az ég-vizsgálás, melly nélkűl tsak rövid életünk szakaszszait sem tudnánk meg-határozni.

A’ magyar nyelv-mivelő Társak közűl egy az, a’ ki ezt Felségednek ajanlja; és ollyan, a’ ki nem ditsekedhetik azzal, hogy a’ Szomszéd túdós nemzetektől vette vólna, vagy a’ Poézsist, vagy az Ég-vizsgálás’ Tudományját; de azzal tsak ugyan ditsekedhetik; hogy szembe- állott a’ Berlini Királyi ég-vizsgálóval, mikor az, a’ múlt 1789dik esztendőre üstökös tsillagot jövendőlt; ez a’ magyar Poéta pedig a’ közönséges Újság-levelekben, még azon 1789dik esztendőben 17dik napján Januáriusnak, meg-intette az említett Berlini Astronomust: hogy ne sijessen a’ jövendőléssel; mert arra tsak a’ hasonlatosság bátorította őtet – a’ mint-hogy

Higgye-is-el Felséged: hogy Felségtek Pártfogása alatt, alkalmatos lesz a’ Magyar, minden tudományoknak ki-mivelésére. És ezen reménységgel, mind a’ könyvet, mind a’ nyelv-mivelő Társaságot Felséged kegyelmességébe ajánlja

az Író.

Némelly előre szükséges
JEGYZÉSEK.

Ezen Nyári leg-rövidebb éjtszaka, melly Óránként íratik e’ könyvben; vólt az 1787dik esztendei nyárkezdetkori éjtszaka, és a’ munka is jobbára akkor készűlt. – Mi okozta, hogy eddig késett világ-elébe adatása? nem szükség emlegetnem. – De rész szerént, szerentsés késedelem! – A’ mostani Környűl-allások nem engedik; hogy az elő-beszédet, úgy a’ mint fekszik egészszen ide iktassam; akkorra hagyom azt, mikor valamellyik Könyvemben, idő és sor’ szorítás nélkűl be-tehetem. Most tsak igen röviden, veléjét írom ide azon előbeszédnek – azért; mivel nem szeretném; ha némelly szőrszál-hasogatók, a’ nélkűl fognának könyvem’ olvasásához.

1. Oka adatik az említett Elő-beszédben: miért nem írtam a’ Könyvet, egy egész mesében? úgy, mint vagy Ovid’ a’ maga Metamorphosissát, vagy Athan: Kircher: a’ maga Extaticum Itinerariumját, a’ mint annak-is

2. Miért, hogy a’ mért-főldeknek, napoknak, Óráknak száma, hiba nélkűl ki nints téve; hanem tsak ollyan Természet vizsgáló beszél e’ könyvben, a’ kinek sem mesze mutató üveg, sem jegyző tábla nints kezében; hanem tsak hirtelen nap-nyúgot-tályon a’ Természet’ vizsgálására fel-buzdúlván, beszédbe ered jó Barátjával.

3. Hogy a’ jó ízlés ellen véteni ne-láttassam, takaródzam a’ régi Görög és Deák Poéták példájival.

4. Okát adom annak is: miért kellet többre terjeszkednem a’ vizsgálódás, és beszéd közben, mint a’ mennyi fel-vólt téve előttem? ’s mi vólt, és tsak meddig vólt a’ fel-tétel?

5. Mivel sokan, kivált régebben, gondosan tudakozták tőlem: hol vettem ezen verseknek nemét? meg-magyarázom annak eredetét, és hogy én mennyi szabadsággal élek, vagy talám viszsza is élek: hogy tudni illik a’ szó-tagok számán, a’ közép meg-szakasztásonn, és az egyenlő végezeteken kívűl, semmi törvényt benne meg-nem tartok, sem a’ Trochaeus’ vers’ mértékére, sem a’ szorossabb Magyar szépségekre nézve: mellyek között leg-jobban meg-kötött szabadságú forma ez:

Meg-állának a’ Dunának be-hártyázott habjai,

Öszve-vagynak kötve fagynak lánttzaival partjai.

Szabadabbak azok, a’ millyeneket szeretett írni Faludi; Fillis nyugszik mélly álomban ’s a’ t. és a’ millyenek ezen könyvnek utólján is egynehány vers. Leg-szabadabbak az illyenek, a’ mellyekkel én élek, és akarminek le-írására is leg-alkalmatosabbak. – De, hogy én még ezzel a’ szabadsággal is viszsza-élek némelly jó Barátim vádoltak, – mikor, nem-tsak az értelmet viszem által egy sorból más sorba; hanem még az egymáshoz tartozó szókat is el-szaggatom, mint:

Igaz, hogy emberi testben az Isten meg-jelent, és

Ollyanokra tanított-meg az Isteni jelentés.

(Sőt a’ Hunniásban:

A’ Magyar Koronát el nyeri Mátyás, a’

Melly lesz nagy érdemid’ meg-jutalmazása;

és egy énekben: Elébb szemér-messen se mér, hát egyszer a’ gyanús száj tsókot ád.

A pontot kettőspontból jav.

) Arra is röviden meg-van felelve: Az értelemnek által vitelére példáúl hozom. Theog. άισχρον δή κερδος κάι κακον αμφοτερον Γίγνεται.– A’ többire pedig némelly szépségeket, mint Nacte Comes! placeat Camoenarum Exile donum: ’s másokat.

6. Mivel a’ beszélgetés közben többek jöttek elő és szélesebben ki terjeszkedtem, mint tárgyam magával hozni láttatott: jelentem egy-két szóval; hogy más az Írónak a’ Könyv’ Írásra indító oka; más pedig a’ Könyvnek tárgyja: ’s ugyan ezért kérem az örömest nevetőket: hogy tsúfot ne űzzenek versemből; mikor így kezdem énekemet: Múzsám! az Aoniai leg-magassabb ’s a’ t. és

éz Értelemszerűen em.

különössen

7. Mi indított a’ Könyv-írásra? elő beszélem. Tudni illik

A.) Hogy meg-mutassam: hogy nyelvünk alkalmatos, és még alkalmatosabbá tétetődhetik akarminek le-írására? ’s miért hogy mindent ki nem tudunk mondani? okát adom; a’ hol szóllok a’ Mester szókról is.

B.) Hogy Nemzetünknek köz népét is a’ felségesebb tudományokhoz a’ mennyire lehet hozzá szoktassam.

A pontot pontosvesszőből jav.

– És itt egy Jó Barátom ellenvetéseire meg-felelek, a’ ki azt állította; hogy ez tsupán Túdósoknak lévén írva, talám a’ jó-ízlés ellen vagyon a’ Hóldról azt írni: Nem Szent Dávid hegedűl ott: (ide tartozandó a’ meszsze néző üvegbe szorúlt egér’ meséje is).

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Meg-vallom tehát hogy az Ovid’ hibája bőven van bennem (a’ ki Trist. I. et II. nugatur in re fatis luctuosa).

A pont a zárójel előtt áll, jav.

De hogy még most nálunk úgy kell lenni, azt is hozzá teszem, és azért kevertem a’ meséket is sok helyen a’ leg-méllyeb Theoriákkal.

C.) Hogy vers-író Társaimat is emlékeztessem a’ régi Poétákra; a’ kik többnyire, avagy tsak a’ javatskáji, valósággal Philosophusok, Physicusok, Astronomusok, Historicusok vóltak egyszersmind.

D.) Utóljára szemem előtt forgott, a’ mostani szeme-nyílt világnak vakoskodása: mellyben, ha valaki többet tud a’ köz népnél, mindjárt nagyon hajlandó, az Istennel ’s vallással nem gondolásra; holott látni való, melly nagyon illendő egy Nemes Teremtéshez hogy a’ maga teremtőjét ismerje és imádja.

8. Hogy a’ jó ízlést abban is rontani ne láttassam, hogy némelly mondásaim ellenkeznek egymással, azokat is előre ki-mentem; ’s a’ többek közt, hogy a’ Pogányok’ értelmeit egy-helyt, bolond képzelődéseknek, más helyt ártatlan egyűgyűségnek nevezem.

9. A’ Magyarságon, vagy Magyar Írásom’ jóságáról hoszszan írok az előbeszédben; mellyben ollyanok is vagynak, a’ mellyekről három esztendő ólta változott ítéletem, és ollyanok, a’ mellyeket a’ már fel-állóban lévő Magyar Társaság fog el-igazítani. Utoljára

10. Intés, és sajnálkozásképpen elő hozom átallyában a’ Magyar íróknak szerentsétlenségeket; és a’ mi bizonyos tekíntetben magamat illet; azt ide, annak egész mivóltában (mivel a’ Könyv, már Királyi Könyv-vizsgáló által helybe-hagyattatott) szórúl szóra ki-írom.

A pont kettőspontból jav.

– A’ kinek pedig nem kell, a’ kik útálják, ki-nevetik, meg-vetik, azt javaslom: hogy ne olvassák; senki sem kéntelen vele, hogy tsak bele tekintsen-is. – De ez tsak ugyan, nem Holmi, hogy tűzbe vessék, a’ mint bánt kémélletlenűl a’ most nevezett Holmi vers darabjaimmal egy Pap Úr: hogy ki-szakasztván belőle az Anyos Pálról írottakat, a’ többit meg-égette. – Ha annak a’ Könyvnek még minekélőtte világot látott vólna, Királyi Cenzora, Vizsgálója nem lett vólna: ki-állanék ártatlan könyvetskémnek hamvaiért, azon haragos Censor elébe, azokkal a’ versetskékkel, mellyeket írt a’ bóldogtalan Názó Trist. L. II.

Nec liber indicium est animi, sed honesta voluntas

Plurima mulcendis auribus apta feres.

A feres szó helyén refert áll, jav.

refert. – – –

Denique composui teneros non solus amores,

Composito poenas solus amore dedi. – – –

Ilias ipsa quid est aliud, nisi adultera,

quid est? nisi turpis adultera Az eredeti szöveg szerint jav.

de qua

Inter amatorem pugna, Virumque fuit – ’s a’ t.

De mivel van arra gond a’ felsőbbeknél; mi szabad, és mi nem? meg-elégszem azzal: hogy találtam tsendes ítéletű olvasókra-is, még pedig meg-élemedett idejű, Istenes életű, jámbor nyájasságú, és nagy tudományú Pap-Urakra, a’ kik a’ Holminek elébb az elő-beszédjét olvasván-el; semmin sem akadtak-fel, találtam ollyan jó szívű barátimra-is, a’ kik az igazat minden boszszúság nélkűl vagy meg-mondották, vagy meg-írták, és azzal többet használtak részemre, mintha meg-égették vólna; noha az égetés-is használ, mert a’ Féniks madár-is úgy szokott ki-kelni. – Tsak igazán mondta azt Theognis:

– – – – ού δε γαρ ό Ζευς

ούδ' ύον παντασ άνδάνει ούδ' άνέχον.

Jupiter sem tettzik egy aránt mindennek, akár essék (az eső) akár ne.

A’ kinek hát ez sem kell, hagyja abba, – senki se mondja azt: hogy rajta nyerekedni akarok. – Lám senkit sem szóllítok-meg előre való fizetésért; mellyből már sokann annyira tsúfot űztek, és azt ollyan nyereség kívánásnak tartják; hogy a’ tudományokhoz hozzá szokott nemzetek közt, félő vólna tsak említeni-is a’ Magyaroknak azt a’ kevély fösvénységét, mert vad embereknek mondanának bennünket. – Minden jó szívű Hazafiaktól pedig, itt-is ki-kérem: hogy ha-hol tsekély írásomban, vagy rútat, vagy roszszat találnak, közöljék velem; sokkal tartozom az egyenes ítélet-tételért; így tanúlunk jobbak lenni, ’s jobban írni. – A’ kezdete mindennek tsekély, a’ leg-túdósabb nemzetek-is gráditsonként léptek arra a’ fényes póltzra; mellyre idővel a’ Magyar-is reá léphet: mert meg-vallyák azt az emberi indúlatok, ’s hajlandóságok’ vizsgálóji-is, hogy ritka nemzetben van ollyan szép, és Nemes temperamentum, mint a’ Magyarban; melly a’ leg-felségesebb tudományokra-is igen alkalmatos.

Pozson. 12. Novemb. 1790.

HORVÁTH ÁDÁM.

A’
Nyári Éjtszakának foglalatja
Óránként.

Nyóltzad-fél Óra.

El-kezdi a’ Vizsgáló Lélek a’ Természet’ tsudálását, a’ nyár-kezdeti éjtszakábann, még nap’ le-mente előtt, és így szóll: Mindjárt le-megy a’ Nap, és következik az éjjel. – Jer Barátom! emellyük-fel elménket és szemeinket az égre, ezenn a’ leg-rövidebb éjtszakánn, és tsudállyuk az Isten’ munkájit. – Nem ollyan tilalmas dolog a’ természet’ vizsgálása, a’ millyennek tartják némelly vak buzgók. – Sőt készíti a’ leg-keresztyénebb Lelkeket-is, az Isten’ tökélletességeiről való józan gondolkodásra. – Mózes ha jó természet vizsgáló nem lett vólna, a’ természet’ könyvét ollyan bőltsen nem írta vólna.

A pontot vesszőből jav.

– Már tsak fele látszik a’ nap’ tányérjának. Itt be-jön a’ nap’ természeti valóságáról való tudomány. – Három-féle mozdúlása a’ főldnek a’ nap körűl.

A pontot pontosvesszőből jav.

– A’ régiek’ meséje a’ napról.

A pontot pontosvesszőből jav. Ezen szövegrész további része olyan vázlatos, hogy nem lehet értelmes mondatokká átalakítani, ezért a továbbiakban az ilyen tipusú hibákat nem javítottuk.

Az égnek szépsége Nap’ le-ment’ után. – A’ tsillagoknak erőtelen világítása. –

Kilentz Óra.

A’ Hóld – annak meséje – Hóldban lévő lakosok – A’ Hóld színének fel-osztása Langrenus és Ricciolus szerint. – és újjobban Hevelius szerint. – Nagysága és meszszesége, – Kerűlete, – Változásai, – Kerűlő, és ki-tóldott Hónapok – Arany szám – Nap és Hóld-beli fogyatkozások. – A’ Krisztus’ halálakor rendkívűl való Nap-fogyatkozás vólt. Van-e a’ Hóldnak ereje a’ főldiekben?

Tíz Óra.

Már erőssebben ragyognak a’ tsillagok. – A’ két Göntzöl’ szekere – azoknak meséji – miért látszanak egész éjjel. – mert északi tsillagok.

Tizen-egy Óra.

Perszeus, Andromeda, Czepheus, Kasziopéja, Pegazus, Sárkány nevezetű Északi tsillagzatok, a’ magok’ tsillagaival együtt elő számláltatnak, – azutan az Ország’ útja, Bika, Eső-hozó tsilagzat, Fijas tyúk, Oroszlány, Berenitze’ haja, Herkules, az ő meséikkel együtt.

Tizen-két Óra.

Éjfél van – mi annak a’ jele. – Az ég vizsgálóknak nagyobb abrontsai, és a’ tizenkét égi jelek.

Ejfél után egy Óra.

Lant, Hattyú, Delfin, vagy Disznó hal, Kotsis Eriktonius, a’ ketske, és a’ gödölyék, Sas, Antinous, és ez utánn rövidenn a’ Ló-ember, a’ Hajós, Eridánus, Hal, Czet-hal, Szamár, Lúd ’s a’ t. tsillagzatok említtetnek.

Két Óra.

Természeti tsillagok, – Bújdosó tsillagok, – és azoknak rendi.

Három Óra.

Az új Plánéta Urania. Az égi testeknek egymáshoz való vonattatások, az Üstökös tsillagok; új tsillagok.

Negyed-fél Óra.

Hajnal – Nap’ sugárok, – színek, – Istennek tsudálatos hatalma, és bőltsessége.

ugrás a szövegforráshoz

Nyári Éjtszaka.
Kezdvén Nap-nyugta előtt.

NYÓLTZAD-FÉL ÓRA.

Imé! már lé-nyugováshoz készíti a’ Nap magát,

Hogy láthassuk éjjel az ég’ több, és apróbb tsillagát.

Múzsám! Az Aoniai leg-magassabb hegyeket

Fenn-héjjazó szárnyaiddal, Hattyúként olly éneket

Zengj, az egek’ bóltozatinn, mellynek kedves hangjai

Magok a’ szárnyak legyenek, ’s elmém’ gondolatai.¹³⁸

Virgil. felségesebb dologról akarván énekelni, így kezdi egy Ekklogáját: Sicelides Musae paulo majora canamus. Milton pedig, az el-veszett Paraditsomban éppen ezen szókkal él a’ segedelem kérés közben: – – – ez bátor énekre, melly szokatlan szárnyakonn kiván az Aoniai magas hegyen’ fellyűl emelkedni. Itt is a’ Poéta, a’ Természetenn való tsudálkozást tévén-fel tárgyúl; egy két szóval ki-jelenti énekének érdemét; szárnyakat tulajdonít a’ Múzsának, mellyekkel fellyűl akarja haladni a’ főldieket; és hasonlítja énekét Hattyúi énekléshez, ez egyben: hogy valamint a’ régi, kivált Görög Poéták, a’ Hattyúnak éneklését, szárnyaknak kedves tsikorgásával (stridula ala) tették-ki, azt tartván, hogy a’ hattyú a’ szárnyával énekel, vagy leg-alább éneklését szárnya’ tsikorgatásával kellemetesíti, úgy ő néki is éneklésének hangjai, ’s énekének sorai, magok lesznek azok az egekre fel-emelkedő szárnyak, az az, az égi testekről képzelődő magas gondolatok. [A jegyzet helyét a szövegben és a lábjegyzet elején zárójelbe tett szám jelöli – de nem minden esetben. A továbbiakban jelezni fogjuk, amikor a lábjegyzetek számozása megszakad; ezekben az esetekben a lábjegyzetek csillaggal vannak megjelölve. Az ilyen, csillaggal jelölt jábjegyzetek után a lábjegyzetek sorszámozása folytatódik – a folytatólagos számozást külön nem jelöljük.]

Énekelly a’ Természetről; a’ melly bíztos szárnyadat

Maga fogja vezérleni, ’s igazgatni útadat.

útádat Értelemszerűen és rímelés szerint em.

–

Jel velem, én jó Barátom! tsudáld a’ Természetet,

Vagy-is tsudáld azt, a’ kitől e’ Világ teremtetett.

Lépjünk-fel álmatlan szemmel, ’s gyors elmével az égre;

E’ leg-rövidebb éjtszakát szánjuk a’ leg-jobb végre. –

Az ember’ egész élete tsak vizsgálás’ ideje;

Egy, valóságot képező árnyék; próba’ mezeje. –

Ha ditsősség mindent tudni, ’s Isteni tulajdonság;

Kétség-kívűl sokat tudni szép; ’s nem ollyan bolondság;

A’ millyennek tartják azok, a’ kik ezt nem esmérik,

’S kik a’ természet vizsgálást eszekkel fel nem érik.

Valamint a’ született vak, attyát sem esmérheti;

Sőt vezetőjéről sem tud mást, hanem hogy vezeti.

Mindent tsak úgy ért, ’s hisz, a’ mint a’ tapíntás mutatja,

A’ fejért, a’ feketétől külön nem választhatja:

Éppen ollyan világtalan, a’ ki a’ természetet

Nem vizsgálja, nem tudja azt, kitől vett eredetet?

Tsak hallja az Isten’ nevét, ’s azt hogy az az ő Atyja,

’S hogy az Isten tsudálatos, azt hallásból tudhatja;

De nem látja ditsősségét ezen tökéletesnek,

’S azt tartja, hogy nem is lehet ezt látni lelkes testnek.

Nem ám; de láthat a’ Lélek ollyant a’ természetben,

A’ mellynél tovább nem szükség menni a’ képzeletben:

Hanem, tsak, hogy végetlennek képzelje azt magában,

Valamint a’ Természetben gondolhat egy summában.

Mindjárt könnyen képzelheti az Isten’ valóságát,

Mindjárt könnyen el-hiheti meg-foghatatlanságát. –

De azért a’ Természetet nem tartom én Istennek,

Hanem, hogy ez tsudálatos, ’s az Isten Ura ennek.

És így, mennél a’ természet szebb, és tökéletesebb,

A’ meg-foghatatlan Isten annál ditsősségesebb.

És így a’ természetet is ha mélyebben vizsgálom,

Mi az Isten? ’s millyen lehet? jobb móddal el-találom. –

Tsak árnyékban látja még az a’ Nagy Isten’ hatalmát,

A’ ki tsak a’ főldet nézi, mint egy fenn függő almát;

Ki a’ napot mint egy tányért, ’s a’ ki a’ tsillagokat

Tsak úgy nézi, mint távolyról tsillogó lámpásokat. –

Igaz; hogy emberi testben az Isten meg-jelent, és

Ollyanokra tanított-meg az Isteni jelentés:

A’ miket a’ testi bőltsek észszel fel nem értenek,

’S sok, ha tsak azt meg-érthették, hogy nem lehetetlenek.

Szép hát, ha világosodik az elme szent Írással,

Mint a’ szem üveg lentsével, vagy éjtszaka lámpással;¹³⁹

Üveg-lentse, lens optica, alább szem-üvegnek-is fog neveztetni.

De a’ szem-üveg, a’ szemet noha világosítja,

Könyv olvasni a’ tudatlant soha meg nem tanítja.

Könyv a’ természet; Olvasás az ennek vizsgálása,

Betük a’ teremtett dolgok, kiknek öszsze rakása

Mind meg-annyi értelmes szót, és sorokat tsinálnak,

Mellyekből a’ bőltselkedők sok igazat találnak.

Kik már ama’ szem-üveget ha fel-teszik magoknak;

Ezek, okos imádói a’ mélységes titkoknak. –

’S hát Mózsest, a’ gondviselés mi nagyra készítgette?

Hogy Farahó’ udvarában taníttatni engedte:

Nem adhat vala-é páltzát más köz Zsidók kezébe?

A’ mellyel útat készíttsen a’ tenger’ mélységébe: –

Ha más lett vólna írója a’ Teremtés’ könyvének,

Sok mai hitetlen bőltsek abból tsúfot űznének.

De mikor az Isten’ Lelke, és titkos esmérete,

A’ természeti bőlts szemhez olly üveg szemet vete;

Mózses a’ Teremtés’ könyvét ollyan bőltsen találja,

Hogy azt a’ Keresztyén hiszi, és a’ Pogány tsudálja.

A’ természeti tsillagok’ leg-sebessebb súgára,

Három esztendők alatt jön onnan a’ főld’ hátára:

Tsak a’ naptól sok idő kell, míg ide el-érkezik,

Test a’ tűz, ’s hogy idő nélkül haladjon, ellenkezik.¹⁴⁰

Az ég-vizsgálóknak sokféle tapasztalásaikból világos az, hogy a’ tűznek mozdúlása vagy terjedése, idő haladékkal esik-meg. (Successivus est motus, non instantaneus.) Igaz, hogy némelly újjabb tapasztalások, ezen régibb állításból ki-vont következéseket meg-gyengítették, de az tsak bizonyos, hogy valaminek egy helyről más helyre által menni, terjedni, és még-is ennek a’ mozdúlásnak, haladásnak, idő haladék nelkűl lenni, egymással ellenkeznek, hogy pedig a’ tűz, vagy különössebb értelemben a’ világosság, egy helyről más helyre megy, vagy terjed; az tagadhatatlan. [A zárójeles mondat végéről a mondatvégi írásjel hiányzik, pótoltuk.]

Isten, a’ világosító állatokat a’ nappal,

Még a’ világosság után teremté harmad-nappal.

Hogy lehetett világító test nélkűl világosság?

Felelj most; a’ bőltselkedést gúnyoló vak-buzgóság!

De, bezzeg tudta ám Mózses; hogy először kezdetben

Mennyet, főldet tsinált Isten, Mindent a’ természetben.

Egy zűrzavart, mellyben minden eredetek és magok

Vóltak, vólt világosság is, volt nap, hóld, es tsillagok.

Ez vala az az ékesség nélkűl való és puszta.

Mellyből osztán a’ részeket apródonként ki-húzta¹⁴¹

Ollyan szépenn írja ezt Ovid’ Metam: az első Mesében: hogy lehetetlen el-hinni, hogy a’ világ Teremtetésének tudományja a’ Pogányokra a’ Régi Atyáktól ne ment vólna által. Ignea convexi vis, & sine pondere coeli Emicuit, Summaque locum sibi legit in arce – igen is. – Mózses azt mondja: Első naponn teremtette a’ vílágosságot. Proximus est Aër illi levitate locoque Ovid; igen is – Mózses: második naponn a’ ki-terjesztetett erősséget vagy levegő eget; nevezé azt úgymond égnek – Densior his tellus elementaque grandia traxit, & pressa est gravitate sui Ovid. Igen örömest el-hiszem, hogy Ovidius, minden égi testeket illyen vastag durva, főld természetűeknek hitt lenni; mellyeknek mindenike nehéz volt, pressa est gravitate sui, és mindeniknek a’ maga kerűletében leg-alsónak kell lenni, és ő nála felsőbb a’ levegő ég, ’s annál is felsőbb osztán a’ világosság; és így e’ szerént ez az a’ mit Mózses mond: Teremte napot hóldat ’s a’ t. – Circumfluus humor ultima possedit, solidumque coërcuit orbem. Ovid. az az Mózsesként, el-választotta a’ száraz főldet a’ tengertől. – Meg-jegyzésre méltó; hogy Mózses nem mondja a’ hat napok kozűl sohol is, hogy teremtett vólna Isten főldet: hanem hogy neveze a’ ki választott szárazt főldnek, de még ez Chaos vólt – nem járok-é úgy? mint Neuton, a’ mennyei jelenések magyarázásával; ha azt mondom: hogy a’ főldet is tsillagnak hitte Mózses, és különös munkája vólt Istennek, mind ebben mind a’ több égi testekben, leg-alább a’ Planétakban, el-választani a’ szárazt, a’ tengertől, es úgy adott osztán a’ negyedik naponn világosító erőt, minden égi testnek a’ maga neméhez képpest. Az semmit sem tesz, hogy Mózses elébb említi a’ harmadik napi munkát az égi testeknél, Ovid’ pedig utóbb. – ha ollyan jó üveg szeme lett vólna Ovidiusnak is mint Mózsesnek, ő is világossabban írhatott vólna. – Vagy ha minden Revelatio nélkűl a’ Neuton’ oskolájába járt vólna, melly szép képzelődései lettek vólna neki; hogy a’ Chaosban, az a’ szűntelen való szapora mozgás, az egymáshoz hasonlóbb természetű részeket, egy gombolyagba kevervén; egyik lett főld, másik hóld, harmadik nap, ’s a’ t.; de ezen nagyobb tagokis (ex vi centripeta & centrifuga;) mozogni kénteleníttetvén; és a’ napnak mint közép pontnak erejétől vonattatván, a’ körűl kezdettek fordúlni. – Ő hozzá jobban illet vólna, mint keresztyén Poétához. [A Mózses azt mondja: Első naponn teremtette a’ vílágosságot. Proximus est Aër illi levitate locoque Ovid; igen is rész megismétlődik, ezt a kötet végén található hibaigazító szerint kihagytuk. A Ha ollyan jó üveg szeme kezdetű mondat mondatkezdő mássalhangzóját kis h-ból jav.]

Ezen űlt mint egy tojásonn, ’s mind addig meleggette¹⁴²

Mert ezt teszi az I. Mózs. I: 2. Az Úrnak lelke tápláljá vala a’ vizeket. Virgilius is azt mondja Aen: L. VI. v. 724. Principio coelum ac terras, composque liquentes, Lucentemque globum, Lunae Titaneaque Astra, Spiritus intus alit. Coelum ac Terras eget és főldeket, Campos liquentes Tengereket, Lucentem Lunam, (non lucidam) mert a’ naptól veszi fényességét; Titania astra napot és tsillagokat. Vallyon ha Virgilius maga magyarázhatta vólna meg a’ maga verseit, nem úgy értette vólna-e, hogy terras Főldeket, Planetákat. Titania Astra Természeti tsillagokat, a’ millyen a’ Nap is, mert tudom; hogy Virgilius Philosophus vólt, es külömben szégyenlett-vólna-is Poéta lenni.

Az Ur’ Lelke, míg részenként, hat nap ki kőltögette.

Ki-választotta első nap’ e’ testből egy Summában,

Valami tsak világosít, e’ szörnyű karikában,

Lehetett hát már Mozsesként, első nap, réggel ’s estve,

A’ nappal világos, az éj setétes színnel festve.

Azután válogatta még külön e’ nagy testeket,

Szabván azoknak állandó ’s rendes kerűleteket:

’S mivel azon égi testek mellyek világíttanak,

A’ főldel ugyan azon egy Mindenségben vóltanak,

Ott vólt hát már a’ Súgár is, és tsak szem kellett néki,

Mindjárt meg telhettek’ azzal a’ szemnek üredéki.

’S mihelyt a’ részetlen lélek a’ testbe bele lépett,

Talált a’ szem’ tükörében le-festve minden képet. –

Vallyon tehát a’ világi bőltsesség’ szeretete

Isten előtt ollyan nagyon meg vettetett lehet-e?

A’ millyennek vak-buzgóan képzeltetik azoktól,

A’ kik minden bőltselkedést tilalmaznak magoktól;

Sőt a’ gyülekezetből is ki tíltnak némellyeket,

Ha hisznek lábbal mi felénk fordúlt nemzetségeket. –

Oh nem – soha a’ Bőltsesség meg-nem homályosítja

A’ szemet, sem soha Istent nem hinni nem tanítja.

Nem bőltsek; tsak a’ bőltseknek fajtalan majmolóji,

És az igaz Isten helyett ő magok’ imádóji

Mind azok, a’ kik valamit lelvén a’ természetben

Ollyant, a’ mit meg-nem-foghat más a’ gyűlekezetben,

Pók-ként az ollyan füvekből vad mérget szopogatnak,

A’ mellyekből a’ méhetskék lépes mézet rakhatnak. –

Ha fel-hág a’ főldi Lélek az egek’ magassára,

Melly szép következést tsinál az Isten’ hatalmára!

Melly nagyon kéntelen hinni! hogy e’ testek’ ezere

Magától nem lett, ’s nem forog, hanem vagyon mestere.

’S melly végetlen e’ Mesternek hatalma ’s bőltsessége,

Mellyet e’ nagy Alkotmánynak mutat temérdeksége.

El-tel a’ Lélek, örömmel-közös-tsudálkozással,

’S vallást tesz Teremtőjéről illyen fel-kiáltással,

Melly meg-vizsgálhatatlanok az Istennek útai,

’S végére mehetetlenek bőltsessége’ titkai!

Jer hát! e’ rövid éj szakán tartsuk nyitva szemünket,

És ismerjük munkájiból hatalmas Istenünket.

Nevessük a’ Pogányoknak bolond képzéseiket,

Kik nagyon vakonn követték mesés vezérjeiket.

Mint tett az okos meséből vallást a’ tudatlanság?

’S mennyire el-hatalmazott ez vak bóldogtalanság?

De, melly szép igazán tudni mind azt a’ Keresztyénnek?

Mellyeket a’ hajdaniak mese’ színnel festének.

NYÓLTZ ÓRA.

Már tsak fele része láttzik a’ nap’ nagy tányérjának,

Fele alá bújt látásunk kis határozatjának,

De még a’ nap’ kerekségét látják azok egészszen,

A’ kik nálunk odébb laknak a’ nap-nyúgoti részen,

Sőt vagyon ollyan tártomány, a’ hol éppen most van dél,

Van ollyan, nap kelet felé, a’ hol éjjel van, ’s éjfél.

Mert kerek a’ mi főldünknek, és gömbölyű formája

Tsak hogy a’ heves nap’ útján szélessebb karikája.

Két felől két közép ponton mintegy bé van horpadva,

A’ Tolyással ellenkező gömbölyű formát adva.

E’ két horpadáson által nyúl a’ világ’ tengelye,

Ez a’ főld fundamentoma, ’s mozdúlhatatlan helye,

Mellyre a’ főldet Dávidként Isten úgy építette,¹⁴³

A’ főld’ fundamentoma. Ha a’ teremtéskori eredetre mégyünk, ennek a’ fundamentomnak egésséges értelemben a’ napnak kell lenni; mert igaz ugyan, hogy Dávid Astronomiát nem tartozott tanítani, és így szólhatott a’ mindennapi tapasztaláshoz képest; valamint ma-is az ég vizsgálók széltire emlegetik, a’ nap-kőltét, nap’ le-mentét, ’s egyebeket: de ha tsak ugyan a’ Dávid’ szavai, és a’ természet közt egyenlőséget keresünk, vagy a’ főldnek képzelhetetlen kitsínységű közép pontja lészen a’ fundamentom, melly meg nem mozdúl; vagy maga a’ nap, melly körűl a’ mi főldünk egy nagy fordúlást tészen esztendőt által. Mert a’ mint majd alább meg-tetszik, Neuton értelme szerint, (mellyet még nem minden bőltsek hisznek, de a’ leg-egyűgyűbb elme-is el-hihet) a’ főldnek tengelye, axis telluris, sem egészszen mozdúlhatatlan, – a’ közép pont-is odébb megy, esztendőt által egyet kerűl, ha pedig a’ napnak-is engedünk mozgást a’ maga tengelyiben, (mert kell engednünk) úgy már fundamentomnak tökéletes értelemben, vagy annak a’ nagy helynek kell lenni, mellyet a’ napnak temérdek testébe foglal: vagy a’ testnek valóságos, és ismét ugyan azon testnek tsak más testekhez intézett mozdúlása között való külömbségre kell szorúlnunk. (Ad distinctionem inter motum verum & apparentem, solus enim motus apparens cadit sub sensus.)

Hogy az nem mozdúl, bár a’ főld fordúljon körűlötte.

Sőt, ha sok ezer karikát egygyé tenni probálunk,

Úgy illyen mozdúlhatatlant tsak egy pontot találunk.

Hogy tsupán a’ főld’ közepe maradjon-meg egy helyen,

’S legyen egy lassú billenés két felől a’ tengelyen,

Melly sok ezer nagy testeket meg-menthet a’ forgástól,

És ezek között a’ napot újjabb karikázástól.

Hanem már ez nem kerűlet leszsz, hanem tsak billenés,

A’ nap’ útja tengelyében tsak lassú odébb menés.

Tehát ez a’ gömbölyű főld fordúl azon tengelyen,

A’ nap körűl, mint egy nyársra húzott test a’ tűz helyen,

Nap-keletnek fordúl pedig ez nagy főld’ kereksége,

’S mihelyt szemünknek árnyékot vethet gömbölyűsége.

Azt mondjuk: hogy le-ment a’ nap – vagy a’ mint régen hitték,

A’ lovak a’ nap’ szekerét a’ tengerbe merítték.

Mert a’ Régiek a’ Napot Fő Istennek vallották.

És Fébusnak, az az, élők világának tartották.

Ez a’ Fébus Jupitertől fija vólt Látonának,

De az Urát féltő Júnó’ kegyetlen haragjának

Engedvén a’ Főld; szegénynek olly helyet nem engedett,

A’ hol szűllyön; hát Látona tengerre kerekedett.

El-ment Délus’ Szigetjébe, a’ hol meg-vonta magát,

És ott szűlte ezt az égnek leg-fényessebb tsillagát.

’S minthogy Oczeán, a’ tenger szánta-meg e’ beteget;

Most-is, mikor nappal a’ nap bé-futotta az eget:

A’ tengerbe rejti magát éjjeli nyugalmára,

Ama’ bújkáló Szigetbe rejtett Anyja’ módjára. –

Mások állították lenni Hiperion’ Fijának,

Titán nevet adván, ezen Titán’ Onokájának,

Sebessen futó lovakat fogtak a’ szekerébe,

Mellyek ragadják, ki szabott útja kerekségébe;

Míg az Oczeán’ tengerbe bé-viszik éjtszakára,

A’ hol időt vesz reggelig maga’ nyúgodalmára.¹⁴⁴

Ezt a’ mesét a’ leg-egyűgyűbb Keresztyén-is ki-neveti, mivelhogy ha a’ nap éjtszaka nyugszik, mikor megy hát viszsza nap-nyugotról nap-keletre? és még-is a’ bőltselkedést tsúfoló Keresztyének mernek építeni okokat, a’ szent Írásnak szinte illyen hasonlatosság szerint való szavaiból, annak bizonyítására, hogy a’ nap fordúl, a’ főld pedig veszteg áll. Dávid-is a’ napnak ágyas házat tulajdonít, mellyből mint vőlegény reggel fel-kél; tehát a’ nap fordúl; holott itt-is hasonló a’ nehézség; és így ez is tsak allegoria, nem pedig ollyan szóllás’ formája, a’ mellyből természeti igazságot kellyen tsinálni.

Onnan kűldi-el előre a’ Hajnalt hír mondónak,

Hogy mindjárt el-érkezését jelentse Apollónak.

Az órák rendes szolgái, kik bé-fogják lovait,

És ki-rendelt mért főldekre osztják a’ Nap’ útjait.

Rhódus vólt ez nap Istennek mintegy múlató helyje;

És nem vólt az esztendőnek olly homályos ideje,

Hogy ott a’ Nap ne fénylene; Ródiát itt nemzette,

Mellynek születését arany tseppekkel tiszteltette.

Ajándékúl a’ lakosok Szigetjek Istenének

Egy temérdek magasságú réz képet építének:

Mellyet a’ Világ’ tsudái közt egyiknek tartának,

De a’ mellyet a’ Szeretseny Hadak öszsze rontának. –

A’ vízbe fúlt-é hát a’ nap? Óh nem – a’ régiségnek

Meséje ez, hogy illy szegény Istene van az égnek.

Áll ez a’ nap, és ha fordúl a’ maga tengelyében,¹⁴⁵

Hogy a’ nap a’ maga tengelyében fordúl; azt a’ természet’ törvényje-is magával hozza; de a’ napban látszó motskok-is (maculae) azt bizonyítják. Heveli szépet ír ezekről in Senelograph. (mellyből talám a’ nap’ testének mivóltára-is következést tsinálhatunk) Maculae in Disco Solis contentae, nihil aliud sunt, quam compacta aliqua, & obscura materia, nostris terrenis nubibus non dissimilis, ac una cum Sole mobilis; faculae his admistae, sunt lucidissimae Solis partes, quae distinctis locis atque temporibus, magis magisque in Sole conspiciuntur; umbrae illae, quae corpus facularum sequuntur, & cum lucidis permiscentur, varietate, forma & magnitudine variantur in superficie Solis, instra fumi, & nebulae, quibus Sol hinc inde quasi obductus, tamquam speculum, tactu, vel halitu oris inquinatum appareat. – Cosmiel Kircherus vakmerően beszéll sokkal tsudálatossabbakat a’ nap’ testéről; mint egy idő jártával elő jönni szokott nyavalyákat (’s paroxismusokat) tulajdonít a’ napnak. Vide Athan. Kircheri Itinerar. Exstatic. Cap. 5. De itinere ex globo Mercurii in Solem. §. 3. Mozog a’ Nap Neuton szerint a’ maga’ tengelyjén kívűl-is igen keveset. [A lábjegyzetek számozása itt nem folytatódik; a soron következő 8-as szám helyett csillaggal van jelölve, ugyanúgy, mint a következő jegyzet.]

Fordúl ’s nagy testeket forgat a’ maga megyéjében.

Ha a’ mint sok bóldog elme meg-mérni ’s hinni merte,

Nagyobb a’ nap, mint ez a’ főld majd negyven ezerszerte, (Ricciol.)

’S ha ez a’ nagy nap a’ főldtől nem egy két tenyérnyire

Van, hanem több mint tizen nyóltz milliom mértfőldnyire, (Cassini.)

Így a’ nap, ha megy, Puskából meg-é? vagy repűl, ’s szalad,

De minden pertzentés alatt hat száz mértfőldet halad.

Melly idő alatt, ha főld fordúl a’ tengelyében,

Én tsak két száz ötven lépést haladok tetejében.

Ez hát könnyebben lehető, de amaz lehetetlen,

Ez akárkinek hihető, amaz el-hihetetlen.¹⁴⁶

Én fellyebb tsak Cassini szerint tettem-fel a’ napnak a’ főldtől való leg-kissebb meszszeségét, distantiam minimam; a’ mint azt Volfius ki-írta Ozanamból. Hát ha a’ Hirius Parallaxisa szerint veszem, még sokkal meszszebb esik a’ nap, és lesz a’ meszszesége mintegy 29564220 német mértfől.

Hanem vagyon még a’ főldnek másféle két mozgása,

Mellytől függ már az esztendő’ szakaszi’ változása.

Míg mindennap’ tengelyében egyet egyet tekerűl,

Esztendőnként a’ nap körűl egy nagy karikát kerűl,

Még pedig úgy ejti magát óldalast a’ nap felé,

Hogy fekvése szerint távasz, nyár, ősz és tél jön elé,

Azomban ollyan egyenest meg-őrizi tengelyét,

Hogy az, a’ mint fel-emelve van, el nem veszti helyét.

Most tsaknem a’ fejünk felett látjuk a’ napot délben,

Úgy hogy mintegy három ollyan magassan jár, mint télben,

Ez az oka ezen nyári rekkenő melegségnek,

Itt is a’ szeg-mérték, erőt ád, mint a’ nehézségnek¹⁴⁷

Szeg-mérték, Angulus rectus, – Ictus perpendicularis est vehementior, azért a’ nap nyárban melegebb, mint télben, holott meszszebb van tőlünk.

Nagyobb hévséget vet a’ nap, a’ hegyek’ óldalára,

A’ mellyeknek egyenesen néki tűzik súgára,

Mint a’ melly lapos térséget mintegy résút érdekel,

A’ hol jól meg nem akadhat, ’s tsak mellette tsúszik-el.

És így mennél magassabban van a’ nap fejünk felett,

Mennél jobban széllyel nyílik, ’s nagyobbúl a’ szegelet,¹⁴⁸

Angulus elevationis Solis supra Horizintem, crescit, & accedit ad angulum rectum, Sole versus Solstitium aestivum ascendente.

Annál hevesebb az idő, ’s annál világossabb-is;

Add hozzá: a’ mi főldünkön a’ nap annál hoszszabb-is.

A’ mint a’ Nap minden délben magát fellyebb emelé,

Odébb megy a’ nap-kelet-is, és nyugot észak felé.

Mert a’ nap bár emelkedik, útjától nem távozik,

Hanem ha a’ főld’ tengelye magassabbra változik,

Az az, tészem, hogy ma délben fellyebb van tíz újjnyival

únyival Sajtóhiba, értelemszerűen em.

A’ nap, mint vólt ugyan délben ez előtt egy hónappal.

Fellyebb van hát tíz annyival, hat, hét, ’s nyóltz órakor-is,

Meg-tartván ezt az egyenlő emelkedést akkor-is.

Odébb van a’ nap kőlte-is mint amaz észak felé,

De nagyobb a’ külömbözés már itt, mintsem dél felé,¹⁴⁹

Horizon is Sphaera obliqua secat Aequatorem, per consequens Circulum diurni itineris Solaris ad angulum obliquum; ergo ortus Solis hodiernus, ab ortu hesterno, majori arcu distat in circulo Horizontis, quam elevatio (in specie culminatio) Solis hodierna, ab hesterna, in circulo meridiani.

Mert a’ mint az észak-pontot a’ tartomány emelé,

Ahozképest a’ nap kőlte résútosan megy elé.

Úgy hogy tél-kezdettől fogva, egy egy kitsinyt mindennap’

Elébb kél, ’s későbben nyugszik nyár kezdetéig a’ Nap.

Ma leg-hoszszabb vólt, és hoszszabb vólt mintegy nyóltz órával,

Mint az el-múlt esztendőben vólt Karátsony havával.

És meg-egygyez az akkori leg-hoszszabb éjtszakával

Ez idő, mellyet tett a’ nap, ma nappali útjával.

A’ nap akkor annyira vólt fel-emelkedve délben,

A’ mennyire most le-nyomúl a’ főld alá éjfélben. –

Nézzed a’ nappal meg-hevűlt ’s melegűlt levegő ég,

Most-is a’ napnak le-mente után melly tüzessen ég;

Szebb-é ennél bár akármelly mesterséges rajzolat,

Mellyet a’ természet felett imád sok bal gondolat.

Itt a’ fényes a’ pirossal, a’ fejér ég-szín kékkel,¹⁵⁰

Itt a’ színeknek keverése, tsak a’ szemnek tekíntése szerint íratik-le, majd utól a’ színek jobban meg-magyaráztatnak.

A’ tűz a’ hüss levegővel külömb külömb mértékkel,

Melly gyönyörű színre festik az egész nap-nyúgotot,

És melly nagyon ditsőítik a’ Hatalmas Alkotót. –

Kényeskedj most fényes Ródus! az aranyos tseppekkel,

Kevélkedj Tétis! tengeri szem tsiklandó színekkel.

Hord elő mesés régiség! minden kőlteményidet,

A’ mellyekkel külön külön tzifráztad Istenidet.

Itt van az mind egy tsomóban, sőt szebb ez végetlenűl,

Mind annál, a’ mit leg-szebbnek hittetek esztelenűl.

Ez leg-alól leg-tüzessebb, szürkébbetske középett,

Ég szín fellyebb, a’ hová még a’ nap-súgár nem lépett.¹⁵¹

Nap Súgár, az az, ollyan súgár, a’ melly szürkületet, crepusculumot okozhatna; mert külömben hátrább meg fog tetszeni, hogy magát az ég színt-is a’ nap’ súgára tsinállya; melly, úgymint, a’ mindenféle súgárokból öszsze kevert fejér szín; az üres semmibe, setétségbe, vagy feketeségbe keveredvén, ég színt mutat.

Ez az a’ napot követő, ’s meg-előző pirosság,

A’ reggeli, ’s est-hajnali homályos világosság,

Mellynek súgárjai télben ritkábbak ’s rövidebbek,

Soká tartnak meleg nyárban, és sokkal fényessebbek.

Fényessebbek, mert a’ hoszszú ’s meleg nap meg-ritkítja

A’ levegőt, ’s főld alól-is sűrűbben pirosítja.

De hoszszabb-is, sőt most egész éjtszaka tart világa

világá Értelemszerűen és rímelés szerint em.

Itt, és a’ hol van a’ napnak hasonló magassága.

Mert ez a’ fény tart mind addig, míg a’ nap a’ főld alatt,

Más-fél sőt tiszta időben két órányira haladt.

Most pedig leg-hoszszabb nappal, mikor kezdődik a’ nyár,

Közép éjjel a’ főld alatt a’ nap tsak annyira jár,

Hogy ha onnan egyenesen útját fel-felé venné,

Útját más-fél óra alatt a’ főld színig el-menné.¹⁵²

Denotatur hic arcus coelestis, quem describeret Sol, si media nocte per meridianum ascenderet ad Horizontem, qui est aequalis culminationi Solis is Solstitio hiberno; absque regulari astronomico calculo ad captum communem 1½ horis aequiparatus: Quia revea per 1½ horas percurrit Sol arcum 22 32´ 42´´. Ergo mentionatum arcum meridiani, media nocte percurreret apud nos spatio 1^h 13´ 48´´ 17´´´. in quantum elevatio Poli nota est. [A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]

A’ tsillagok is most nem olly fényessen tündöklenek,

Mint télben, mikor erőssebb súgár nem áll ellenek.

KILENTZ ÓRA.

Inkább fejér, mintsem piros fénnye van a’ Hóldnak-is,

Mert a’ nap-fény változtatja fényességét annak-is. –

Ez a’ Hóld nem természettel fényeskedő égi test,

Tsak ollyan színt mutat nékünk, a’ mint néki a’ nap fest.

Nem tsupa lapos kerekség ez az ő karikája,

Mert néki-is mint a’ főldnek gömbölyű a’ formája.

Sőt illyen főld természetű az ő valósága-is,

Főld ő, vagynak hegyek, vőlgyek, és tengerek abban-is.

Nem Dávid hegedűl hát ott, a’ mint régen képzeltük,

Mikor azt gyermek korunkban kéz tapsolva tiszteltük.¹⁵³

A’ gyermekeknek szokása tenyereiket öszsze verve örűlni a’ Hóldnak és a’ maga-gondolatlan Dajkák többnyire magok tanítják hasonlókra a’ gyermekeket, kérlelés közben. Ez pedig valóban régi Pogány eleinktől reánk szivargott czeremoniának kovászsza. Mikor még napot, hóldat, tsillagokat imádtunk, vagy a’ mi leg-először szemünkbe tűnt. [A lábjegyzetek sorszámozása itt nem folytatódik.]

Lehet – mert Dávid-is bőlts vólt, hogy ő néki-is szabott

A’ Hóldban, mint más bőltseknek Riktziol egy darabot;

Mert az emberi bőltsesség mind addig törekedett,

Hogy a’ Hóld’ magasságáig, ’s fellyebb-is emelkedett;

Le-hozta szemünk elébe, ’s le-rajzolta részeit,

Sőt meg-is mérte bizonyos öl számokkal hegyeit.

Hevelius egy hegyet a’ Hóldban ¾ német mértfőldnek talált; az az: 2500 ölnek. (A szerző jegyzete.)

’S hogy könnyebben bánhassanak az ott lévő helyekkel,

El-nevezték mind azokat, külömb kűlömb nevekkel.

Langrénus, és Ricciolus minden kerűleteknek

Urat adtak, ’s fel-osztották a’ Hóldat a’ Bőltseknek.

De mivel ott még magoknak részt azok-is kérhetnek,

A’ kik még most bőltselkednek vagy ezután születnek,

Ők pedig a’ Hóld részeit úgy ki-tudták kutatni,

Hogy ott már Amerikára nehezen találhatni,

Vagy, ám – ha az újjabb bőltsek semmit sem kívánnának,

A’ régiek közt határos perek támadhatnának.

Heveli tartván ezetől, maga néki kerűle,

És a’ bőltseket mind egyig ki-tagadta belűle.

A’ főld’ formájára osztá a’ Hóld’ minden részeit,

Adván azoknak a’ főldi tartományok’ neveit,

(Jut hát itt a’ Magyarnak-is egy darab, ha ki-mettzik,

’S lehet itt a’ Bőltsekkel-is társalkodni, ha tettzik.)

Nem vala már egyéb híjja a’ bőlts gondolatoknak,

Hanem, hogy végire járjon a’ Hóldi lakosoknak.

De még addig nem találtak ollyan jó üvegeket,

Mellyekkel a’ Hóldban vadat látnánk vagy embereket;

Neuton úgy meg-javította a’ Gergely’ Síp-üvegét,¹⁵⁴

Síp-üveg, Telescopium; ha egészen ki nem tészi ezt az értelmet, elég van illyen más nyelvekben-is. [A lábjegyzetek számozása itt nem folytatódik.]

Hogy ha azon nézzük által a’ Kaszás-tsillag’ egét,

Egy lyuk látszik a’ mellyékén az Órion’ kardjának,

Mellyet sokan hisznek lenni Mennyország’ ajtajának.

De a’ Hóldban nem mutatott még az-is embereket,

Noha ha jól gondolkodunk, el kell hinnünk ezeket.

Hihető, hogy ezt akarta visgálni egy valaki,

Ki mikor a’ vastag üveg-sípon nézett vólna ki,

Mellybe egy kis egér szorúlt, ’s tán meg-is döglött bele,

Tsak-nem el-hitte, hogy a’ Hóld Egerekkel van tele.

Az, ha nem éppen bizonyos, de hihető igazság,

Hogy a’ Hóld nem éppen minden nélkűl való pusztaság,

Ha emberek laknak benne, melly nem gondolhatatlan,

Nagy Oriások lehetnek, avagy tsak nagy szemek van.

El-térnek pedig a’ Hóldban a’ lakosok, ’s Országok,

Mert egész főldet tennének negyven-hat hóld világok.

Tsak tizen-háromszor nagyobb a’ Főldnek kereksége,

Mint a’ Hóldé, négy száz nyóltzvan mértfőld a’ szélessége,

A’ Főldtől a’ Hóld van negyven-nyóltz ezer mértfőldnyire,¹⁵⁵

Heveli, az ő előtte már fel-jegyzett hely-hülömbözésekből, parallaxisokból, ennyinek találta a’ hóldnak középszerű meszszeségét a’ főldtől; vagy-is 28-szor nagyobbnak, mint a’ főld’ vastagsága. Neuton szerint pedig még meszszebb van; úgymint 52030 mértfőld = 60½ S. T. [A lábjegyzetek számozása itt sem folytatódik.]

De a’ naptól nézvén, alig látszik két tenyérnyire.

A’ Hóld a’ főldnek különös egy bújdosó tsillaga,

És míg a’ Főld a’ temérdek napot kerűli maga,

Emez a’ Főldet kerűli a’ maga hónapjában,

Kerekded, de tolyás forma hoszszúkás karikában.

És mivel meg-fényesíti a’ Nap a’ fél-óldalát,

A’ mint szemünk vagy egyenest, vagy óldalast oda lát.

Úgy szoktunk ítélni a’ Hóld’ rendes változásiról,

Hóld újsága’, tőlte’, fogyta’, négy rendes fertályjiról.

Nézd bár most: míg fél pirossa nintsen karikájának,

Meg-látszik kerűlete-is homályos óldalának.

Melly még sokkal ki-tetszhetőbb, és feketébb vólt újján,

Mikor még a’ vékonyka szarv, jobb felől a’ hátúlján.

Nem vehetett úgy, az újság’ egy két első estvéjén

Erőt, a’ bal és homályos óldala’ feketéjén;

Hólnap után ha világos leszsz egész hasonn-fele,

A’ pirossabb fél, amannak olly takaró fedele

Leszsz; hogy egészszen el-tűnik a’ feketébb óldala,

’S fél leszsz a’ Hóld, a’ melly újján, és tőltén egész vala.

És e’ leszsz az első fertály; azután hasasodik,

’S

S’ Értelemszerűen em.

egy hét múlva meg-is telik, és ez leszsz a’ második,

Akkor látszik leg-pirossabb tűzzel világossága,

Fel-éri a’ nap kerekét, ’s haladja-is nagysága.

De kezd fogyni lassan lassan az egészszen meg-tőlt Hóld,

’S fél leszsz a’ harmadik fertály, valamint az első vólt.

Míg a’ Főldet be-kerűlvén az utólsó fertályra,

Változik az egész piros, egész kerek homályra. –

Ha már a’ főld, mint a’ nap-is mindég egy helyben álna,

Így a’ hóld-is minden tőltén rendes helyre találna.

De mivel mig a’ Főld körűl a’ Hóld egygyet tekerűl,

A’ Nap körűl a’ mi főldünk mind odébb odébb kerűl.

Mindég el-marad egy-egy kis darab a’ hóld útjában,

Hogy ez három test egymásnak lehessen irányjában.

Próbálták régenn elegenn, de hibás számvetéssel,

Hogy a’ melly tsorbát ejt a’ Hóld a’ főld körűl menéssel

Meg-egyeztessék, a’ naptól be kerűlt esztendőkkel

Öszsze vetvén mind kettőnek útjait az időkkel.

Azt a’ Hézakot két napra és mintegy öt órára

Számlálták; mellyet a’ Hóldnak fordúló hónapjára¹⁵⁶

Fordúlo hónap. Mensis Periodicus; Ki-tóldott hónap. Mensis Synodicus. Plena Lunatio Tele hónap; Cava lunatio Üres hónap. [A lábjegyzetek sorszámozása nem folytatódik.]

Kell tóldani, hogy a’ napnak és főldnek erányjában

Eshessen, ’s már a’ hóld ezen ki-tóldott hónapjában

Mintegy harmintzad-fél napot szokott mind öszsze menni

De ne-hogy a’ hónapokhoz fél napot kellyen venni,

Felét huszon-kilentz, felét harmintz nappal számlálták

És a’ hat tele ’s hat üres hónapot így találták.

De több lévén ez a’ hónap, harmintzadfél napoknál

Egy nap’ tóldás esik, minden harmintz-két hónapoknál.

Ezenn fent-maradt részeknek öszve számlálásából,

’S minden öszve tóldozásban talált új új hibából

Lett, ama’ híres Arany-szám a’ Méton’ találása,

Tizen-kilentz esztendőnek új elő fordúlása.

De még ennek is találván Gergely Pápa hibáját

Hozzá adta a’ maga szép és könnyű Epaktáját. –

Bóldog Isten! tsak Te vagy Bőlts; mi bár mint bőltselkedünk,

Leg-szebb találmányinkban-is új új tsorbát szenvedünk.

Te, a’ Te mindent teremtő nagy Hatalmú kezeddel

E’ nagy mindenség forgását olly bőltsen rendelted-el.

Mi tsak ez egy test járását el-alig-találhatjuk,

Ezt pedig ez alkotmányban tsak por-szemnek tarthatjuk.

Érzed-e? már véges Lélek! millyen az a’ Végetlen?

Itt, itt, látszik mint tűkörben ama’ képzelhetetlen. –

Tsak-ugyan annyit nekünk is e’ Fő Mester enged, és

Annyira ment már a’ serény emberi bőltselkedés,

Hogy jó formán ki tsinálta, ’s szedte rendel pennára,

A’ mi szorossan tartozik az idők’ szakaszszára.

Tudja már okát ’s idejét a’ fogyatkozásoknak,

Mellyeket ez három testek okozhatnak magoknak.

Ha úgy esik a’ Nap és Hold között a’ Főld középenn,

Hogy egy-másnak ellenében keresztűl esnek éppen:

Szükséges-képpen tsorbája esik a’ Hóld’ színének,

Mellyet Hóld’ fogyatkozásnak nem azért nevezének,

Mintha abból egy darabot valaki el-mettzene,

Hanem, hogy a’ nap súgárnak a’ Főld álván ellene,

A’ gömbölyű Főld’ árnyéka, amazt meg-setétíti,

És kerekenn egy darabját, mint egy kikerekíti. –

Ha a’ Hóld, a’ nap’ útjánál fellyebb ’s alább nem menne,

Minden rendes Hóld tőltekor Hóld fogyatkozás lenne.

De járván a’ Hóld mint a’ nap szélessebb kerűlőben,

Nem lehet több fogyatkozás háromnál esztendőben. –

De, kérdés: ha tsak homályos a’ Hold’ gömbölyűsége,

És a’ nap súgáritól van minden ő fényessége,

Hogy vagyon hát, hogy a’ nap is néha meg-fogyatkozik,

Tán hát a’ nap is a’ Hóldnak vagy kőltsön adakozik,

Vagy a’ napból, néha néha egy darab ki párázik,

Vagy vizsgáló szemeinkel a’ levegő ég játszik, –

Nem – a’ nap’ fogyatkozások’ rendel következése,

’S annak mindég az új hóldal való meg-egyezése,

Bizonyítják, hogy a’ napnak minden fogyatkozása,

Tsak a’ Hóldnak a’ Főld és nap közibe lett botlása.

Nem fogyatkozik-meg a’ nap, ’s meg sem homályosodik,

Hanem abból szemünk elől egy darab el-fogódik,

És mikor a’ Holdonn által tekintünk a’ nap-felé,

A’ fényes napban a’ setét hóld kerűl szemünk elé.

’S a’ mint a’ tolyás formájú görbe kerűletekenn

Változnak a’ meszsziségek e’ nagy három testekenn;

’S a’ főldtől a’ hóld közelebb a’ nap meszszebb távozik.

Úgy tetszik, hogy a’ nap’ egész fénnye el-fogyatkozik,

Ha pedig leg-közelebb jár hozzánk karikájában

A’ nap, de a’ hóld leg-meszszebb jár hosszúkás útjában,

Kissebbnek tettzvén a’ távoly esett hóld’ karikája,

A’ fényes nap közepében úgy setétűl homályja,

Hogy azomban köröskörűl tündöklik világosan,¹⁵⁷

Az az; a’ Hóld a’ Főldet, valamint a’ Főld is a’ Napot, nem egész igazi kerekségben, circulusban, hanem tolyás forma hoszszukas görbe lineában (in Curva elliptica.) kerűli; mellyben mikor a’ nap leg közelebb esik Perigeumnak hívjak, és így akkor leg-nagyobbnak-is láttzván a’ tányérja, ha a’ hóld köztünk és a’ nap közt közel esvén hozzánk kisebb tányért mutat mint a’ nap; a’ nap tanyérjának környéke fényes marad; a’ közepe pedig, a’ mekkorát a’ hóld árnyékos, vagy is setét teste, be boríthat, setétnek látszik; és így mi a’ napban a’ hóldat látjuk; mikor pedig a’ nap leg-meszszebb van, Apogaeumnak nevezik; és akkor a’ meszsziséghez-képpest kissebb léven a’ tányérja; és a’ hóldénál kissebbnek tetszvén, egészszen-is el-boríthatja a’ hóld. – Mivel hát a’ nap fényes test; és azt a’ hóld tsak el takarja; inkább lehetne a’ nap fogyatkozást, főld-fogyatkozásnak nevezni; már Kepler és Cassini kezdték is tanítani, miképpen kellyen ki-találni, annak a’ homályosságnak nagyságát, melly Kerek formára, a’ hóld gömbölyű teste miatt, árnyékot vet a’ főldönn.

Egyébkor pedig környéke van be mettzve hasasan, –

Tehát a’ melly nagy nap-fogyás a’ Krisztus’ halálakor

Vólt, az nem vólt természeti, mert hóld’ tőlte vólt akkor.

A’ természeti nap-fogyta tsak ezer mértfőldnyire

Tart, de akkor az egész főld setétben vólt többnyire.

Szólj most Pogány! de szólj Zsidó! ’s hidd-el hogy a’ Keresztyén

Méltán építheti hitét a’ Kristusnak Keresztjén. –

De tekintsünk szemessebben a’ Hóldnak két szarvára,

Miként keljen rá ismerni növésire ’s fogytára.

Ha látszanak a’ szarvai nap-keletre hajolni,

Vagy, ha azokat bal-kézzel lehetne meg-markolni;

Ha nap kelet-felől vagyon a’ Hóld’ setétes része,

Vagy, ha elébb fel-kél a’ Hóld, mint a’ nap el-enyésze,

Akkor nő, és telik, és már vólt új-hóld; de ellenben

Ha szarvai, a’ már le-ment nappal állanak szemben,

Ha arra van a’ fényesse, a’ merre a’ nap-kőlte,

Akkor a’ Hóld fogyatkozik, ’s meg-vólt már a’ hóld’ tőlte. –

Ha most üveg-síponn néznénk a’ Hóld’ fényes szarvának

Belső hajlássait, azok tsipkéssen látszanának.

Vallyon tudták-e ezt? azok, kik a’ régi mesékben

Szarvat festettek Diána homlokára az égben:

Kik a’ Nappal a’ Hóldat is bizonyos nevezettel

Istennek hitték, ’s imádták Isteni tisztelettel,

A’ Hóldat a’ Fényes Napnak tartván testvér Húgának,

Mint Jupitertől született gyermekit Látónának

’S itt homályossan, valamelly háromságot majmoltak,

De már itt a’ bőlts mesélők magok is vakok vóltak.

Diána vólt itt a’ főldön, Hekate, Hóld az égben

Prozerpina a’ Pokolban a’ setétes mélységben.¹⁵⁸

Terret, lustrat, agit, Proserpina, Luna, Diana, Ima, suprema feras, sceptro, fulgore, sagitta. Demster,
A’ hóldnak Proserpina nevezete alkalmatosságot adott, a’ Proserpina’ másik Históriájának elő-hozására, de a’ szerént már nem Diána lészen Proserpina, és nem Jupiternek, hanem Czéresnek leányja.

Luna talám tele hóld vólt Diana hóld’ növése,

Proserpina a’ hóld’ fogyta ’s setétbe rejtezése.

Mert mikor ez nekünk setét, fénylik másutt másoknak,

Mint Prozerpina oda lent, a’ meg-hólt bóldogoknak,

A’ kit Plútó Feleségűl ragadott-el magának,

Mivel ezen füstös Pokol’ fekete Királyjának.

Kitől az égi Istenek, mint-egy iszonyodának,

Nyomorúltnak feleséget Szép-szerént nem adának.

’S olly jól esett neki ez az erőszakos ragadás,

Hogy ennél tsak Vulkánusé vólt a’ szebb házasodás.

Mert e’ szurtos Kovátsnak is Vénus felesége lett,

És így ketten kérkedhettek minden Istenek felett.

(Vagyon ma is sok Plútónak illyen szép szerentséje,

De többnyire Vulkánusnak Vénus a’ menyetskéje) –

Sok gondot ád a’ bőltseknek a’ hóld’ azon ereje,

Mellyet változtat, sok féle változása’ ideje.

A’ fát, ha hóld’ tőltén vágják, hamar meg-szúosodik,

Így hát talám a’ nedvesség a’ hóldtól sokasodik.

Lehet a’ növevényekben tapasztalni ’s magokban,

Hogy a’ Hóld szerént változást mutatnak ő magokban.

Lehet-e? hogy e’ durva test olly messziről érdekel,

Mellyet már sok próbált elmék, sőt sok bőltsek hittek-el.

Sőt lehet-e? hogy mikor nagy ’s sűrű a’ Hóld’ udvara,

Eső következzen, vagy hó, vagy zápor, vagy zuzmara.

Ha látom a’ Hóldnak tiszta, és fejéres világát:

Jövendőlhetem-é abból az idő vídámságát?

Ha veresűl a’ tányérja: Kérdés: ha hajt-é szelet?

Ha halvány, ád-é esőre vagy hóra igaz jelet?

Ezek még a’ mi levegő-egünktől meg-lehetnek,

Mellyek előre a’ Hóldnak ollyan formát festhetnek.

De már a’ Hóld’ fertályai, különös erejének

Ha igazak, hogy ’s mitsoda okai lehetnének? –

Ha reménylném hogy a’ Bőltsek abban nem ellenkeznek;

Hogy az illyen változások a’ naptól következnek;

A’ Hóldba ötlött nap-súgárt el-törném, meg-görbítném,

’S ezzel sok kételkedésből magamat ki segítném:

De, ha a’ nap nem leszsz oka ezen történeteknek,

Szint-úgy, a’ mint oka lehet ennél nehezebbeknek:

Ok-e a’ Hóld? vagy a’ főlddel együtt van változása?

Kérdés – de a’ dolog úgy van – a’ ki nem hiszi – lássa.

TÍZ ÓRA.

Ha hát van a’ mi főldünknek illy világos tsillaga,

Valyon hát ez más világot világosít-e maga?

Igen is – a’ serény elmék már annyira mentenek,

Hogy ennek változásinak szint úgy képet festenek.

Tudják: hogy ha mi a’ Hóldból ezt a’ főldet vizsgálnánk,

Ezt ollyannak mint a’ Hólddat, de nagyobbnak találnánk.

Tudják: ez három testeknek egy-más között forgása

Szerént, mikor lenne tőlte, fogyta, ’s fogyatkozása. –

Ezen nagy testek hordozzák hármann az esztendőket, –

Valyon azért tsinálta-e tsak a’ Teremtő őket? –

De, ha a’ Hóld homályos test, ’s nem világít magában,

Hanem tsak, a’ mint sütt a’ nap az egyik óldalában:

Miért nevezi hát Mózses világító állatnak?

Azért, mert kedvezni akart sok gyenge gondolatnak,

Mert, ha Főldnek tette vólna, sok meg-ütközne benne,

Ha tsak, minden Paraszt ember ég-vizsgáló nem lenne.

De ha egyűgyűenn írt is, nem hazudott Mózses itt;

Mert világosíthat az is, a’ mit a’ nap fényesit;

Sőt hasznosan világosít, mert mig a’ nap fent vagyon,

Meg-látszik ugyan, de gyenge világa vagyon nagyon.

De mivel már le-ballagot jól a’ nap a’ főld alá,

Helyre ált a’ Hóld ’s az eget egészszen el-foglalá.

De mi már annak az oka, hogy az emezt meg-győzi?

Az-e; hogy a’ hóld a’ fényjét a’ naptól kőltsönözi?

Oka az is; de ha vólna magától fényeskedő,

Az erőssebb fényességnek még is mindég enged ő.

A’ természeti tsillagok, (mellyeket a’ bőltseknek

Nagy része még eddig gondolt valóságos tüzeknek)

Noha magok, természeti fényekkel tündöklenek,

Nappal, a’ nap fényje miatt éppen meg nem tettzenek.

Ez előtt egy órával-is még tsak allig fénylettek,

’S már most, hogy a’ nap alább ment, ezek-is erőt vettek.

Mutatja már a’ kis medvét az észak’ sarkalatja,

’S Rúdjánál fogva az által-tengely körűl forgatja;

Mert szekér forma e’ medve, mellynek négy kerekei

Az ég’ északi Sarkának négy tsillogó tüzei,

Rúdja mutat három fényes, mind öszsze hét tsillagot,

A’ mellyről Septentriónak nevezik az északot.

Ez tsillagzatot, inkább-is kis göntzöl szekerének

Mondhatjuk, mint a’ régiek’ meséjéből medvének,¹⁵⁹

Göntzöl szekér. Így neveztetett a’ mint hitelessen tartják Göntzöl nevű Magyar Emberről, a’ ki tsinálta leg-először a’ négy kerekű szekeret. Ez az ember a’ harmadik ki-jövetelkor jött-ki Scithiából a’ Magyarokkal, és Zoltán Fejedelem’ idejében a’ négy kerekű szekéren-is azt az igazítást tette, hogy a’ rúdját meg-görbítette; méltán nevezzük hát ama két tsillagzatot, négy kerekére, ’s görbe rúdjára nézve göntzöl szekerének. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Kik a’ sok fél Istent, kiket ama’ költött Istenek,

Halandó ágyas társoktól orozva kőltöttenek,

Ha a’ szűk palota miatt az égbe nem vihették,

Leg-alább fellyebb emelték, ’s tsillagzatokká tették.

A’ mi itt kis medvét mutat, vagy szekeret az égen,

Azt mondják: hogy egy szép leány Czinozúra vólt régen.

Ki azoknak száma közűl az egekbe kőltözött,

A’ kik nevelték Jupitert muzsika zörgés között.

Némellyek ismét, mind a’ két göntzöl’ szekere felől,

Egy, más szépen öszsze szőtt, font kőlteményt hoznak elől.

Likaonnak Arkádia’ akkori Királyjának,

Mikor a’ kőltött Istenek ember bőrben járának,

Kalisztó vólt neve egyik igen szép leányjának,

Ki Nimfája ’s követője vólt a’ szűz Diánának.

Jupiter a’ ki sok szűzből paráznákat tsinála,

A’ szűz Diána’ képiben meg-jelent egyszer nála;

És meg-tsalván nyomorúltat tsalárdúl kőltött képpel,

Ez az otsmány nős-parázna vele hált a’ szűz-széppel,

Szűzesség’ Isten Aszszonya lévén a’ szűz Diána,

Társaitól tökéletes szűzességet kívána;

Kalisztóban-is e’ motskos vétket nem szenvedhette,

És medvévé változtatván Kalisztót meg-bűntette.

De gondja vólt Jupiternek maga szeretőjére,

És ugyan tsak mind Diána’ mind Júnó’ ellenére,

Fel-ragadá a’ vólt szűzet durva medve képébe,

’S helyheztette az északi tsillagok’ seregébe.

Jupitertől Kallisztónak Arkás fija született,

Annak-is képe kis medve formára tseréltetett;

’S közel a’ maga Annyához az égbe ragadtatott,

És ez az mi régenten kis medvének tartatott.

Kik egy formán iszonyodván egymásnak formájától,

Hátrál Kalisztó Arkástól, és Arkás az Anyjától;

Mert szaladnak egymás előtt, és a’ farka végével

Kalisztó tsak nem öszsze ér Arkás fija fejével.

Így bántak az elmés kőltők a’ tudatlan községgel,

’S így jutalmaztattak sok rút vétket a’ fényességgel.

Sőt a’ magok kőlteményjét meszszebb-is terjesztették,

Mikor az ég vizsgálóknak még azt-is meg-fejtették;

Honnan van? hogy a’ főld alá soha sem ereszkedve

Télen nyáron egész éjjel fénylik mind a’ két medve.

Mert úgy mond Júnó könyörgött ama’ nagy Otzeánnak,

Hogy ne adjon nyugvó helyet Férje háló társának.

Hanem hogy meg-szűnés nélkűl amaz által-tengelyen,

Vízbe lejendő tisztúlás nélkűl hadd kerengeljen.

Szép mese – de valósággal tsak az az oka ennek,

Hogy a’ melly nagy tengely körűl minden tsillagok mennek;

Az ránk nézve úgy fel vagyon emelve észak felé,

Hogy annál fogva a’ vízbe nem megy a’ medvé belé.

Azoknak a’ lakosoknak, a’ kik a’ nap útjában

Laknak; mivel főld-színt fekszik e’ nagy tengely, hoszszában;

Úgy látszik, úgy kel, ’s úgy nyugszik e’ két göntzöl szekere,

Valamint a’ több tsillagok’ fent tsillogó ezere.

Azoknak, valamint nékünk a’ kos, bika, kettős jel

Éjjet napot változtatva jön mind a’ két medve fel.

A’ kik még a’ tengelly végnél laknak, vagy lakhatnának,

Ha ott el-szenvedhetetlen hidegek nem vólnának,

Azok fél egész esztendőnn tsillagot nem láthatnak,

Ollyan helyén állván e’ nagy gömbölyű bóltozatnak,

A’ mellyről a’ nap a’ főldet főld-színt látszik kerűlni.

Egy fél esztendőn fenn járni, a’ másikonn el-űlni.

Mert azoknak látásoknak igaz határozatja,

Ama’ tsigás nap útjának a’ közepét mutatja;

És így a’ melly idő nálunk nap, ’s éj egyenlőséget

Tsinál, az okoz ő nálok fél esztendős nap véget,

És alája tsúszván egyszer a’ nap a’ főld’ színének

Az éjtszaka áll helyébe a’ nap’ fényességének

Akkor, a’ hideg északi tengely végenn lakozók

Látnak fél tsillagos eget, mert látszanak mind azok,

Valamellyek a’ kis medve’ farka’ végétől fogva

Tsillognak a’ nap’ útjáig, de mind főld színt forogva.

Főld-színt, vagy-is minden órán egyenlő magasságra

A’ Főld-színhez, a’ mint értém elébb a’ nap világra.

Azoknál hát egy tsillag-is el nem nyugszik, ’s fel nem kél,

Hanem fél egész esztendőn körös körűl kerengél,

Úgy a’ másik tengely-véghez közel való térségnek,

A’ másik fél-felé látszik e’ szörnyű kerekségnek.

Mi pedig kiknél az által-tengely fel van emelve,

Azokat a’ tsillagokat el-nyúgodva ’s fel-kelve

Látjuk, mellyek meszszebb vagynak a’ nagy tengely végétől

Mint a’ tengely-vég, az észak tályéki főld színétől¹⁶⁰

Omnes Stellae inter quas & Polum, major arcus meridiani subtenditur, quam est Elevatio Poli nostri, nobis oriri & occidere videntur.

De a’ mellyek az északi ponthoz közelebb esnek,

Azok, mivel a’ fordúlást kell hinnünk kerekesnek,

Fel-nem-kelnek; ’s a’ főld alá soha le sem mehetnek,

Hanem ha a’ nap jól le megy, mindjárt fényeskedhetnek.

A’ mellyek a’ Déli ponttól hasonló meszsziségre

meszsziségré Rímelés szerint em.

Vagynak; azok nekünk nem is látsznak jönni az égre;

Ettől van hát a’ két medve; mindég, fényeskedése,

Hogy nálunk annyira van fel a’ tengely’ emelése,

Hogy a’ medve a’ nagy tengely körűl forgolódtában,

Soha sem ütközik bele a’ főld színe alljában:

A’ mint több tsillagzatok is, ki félig, ki egészszen

Egész ejjel tündöklenek fent az északi részen.

TIZEN-EGY ÓRA.

Mivel most, mikor leg hoszszabb a’ nap’, ’s kezdődik a’ Nyár,

A’ világ’ tengelye körűl a’ Nap olly’ magassan jár,

Hogy nyoltz Oránál több időt nem múlat a’ főld alatt;

Északi résznek hivatik pedig az a’ sarkalat;

Melly a’ végső tsillagától a’ kis medve’ farkának

Tart a’ leg-felső fogáig a’ nap-út’ Grádittsának.¹⁶¹

Intelliguntur Constellationes Boreales, inter Polum nempe, et maximam Zodiaci elevationem, vel Tropicum Cancri interjacentes.

Hát a’ mellyek az északi tsillagzatok’ sorában

Leg-felsők, ’s tsak-nem a’ Rákkal járnak egy Karikában,

Azoknak, mikor leg-fellyebb fordúl is kerekségek,

Más-fél-orai tsillag út alig van a’ mélységek;¹⁶²

Mélység. Profunditas infra horizontem maxima, gradibus meridiani numerata, scilicet in hoc casu, opposita Culminationi.

És így ha nap le-mentekor mindjárt tündökölhetne

A’ tsillag, ’s addig fénylene, míg a’ nap fel-nem-kelne.

Minden északi tsillagot kit egy, kit más órában,

Szemlélhetnénk a’ leg-kurtább de tiszta éjtszakában.

Még az elmés régiség is mesés kőlteményiben

Azokat rakta az égnek felső szegletiben,

A’ kiknek szép virtusai ’s nagy tselekedetei

Méltók, hogy mindég vizsgálják a’ halandók’ szemei.

Mint Herkules erőt jelent, Nemes szívet Perszeus.

Delfin tanit Szánakozást, Bőltsességet Orfeus.

Mert többnyire az északi részt ezeknek engedték

A’ mesék, ’s mindég előttünk fénylő példákká tették.

Perszeust a’ mesék mondják a’ Jupiter’ Fijának,

De az Anyja halandó vólt, az Argós’ Királyjának

Akriziusnak leányja Danaé, kit goromba

Atyja, hitván félelemből be-zárt egy réz toronyba,

Azt tanúlta, a’ nyomorúlt, a’ jövendő mondóktól,

Hogy ő egytől a’ Danaë méhéből származótól

Meg-öletik, – de az értz közt híjjába tartogatta,

Jupiter a’ zár alatt-is az útat ki-kutatta.

Bé-szált arany tsepp formában Dánaë’ kebelébe,

Kitől egy vitéz gyermeket fogadott-is méhébe,

Perszeust kit az Istenek’ különös kedvezése

Ollyan nagygyá tett, a’ millyen nagy vólt a’ születése.

Minerva egy tűkröt adott néki, az az, bőlts elmét,

Vulkánus kardot, jelentvén sok vitéz győzedelmét.

Merkurius kezét lábát szárnyakkal segítette,

És így a’ nagy észt fris kézzel szerentsésebbé tette.

És ez a’ bóldog természet, szánakozó szívével

Szerette a’ szerentsétlent segítni erejével.

Úgy nyerte Feleségét-is Andromédát magának,

A’ ki a’ Szeretseny Ország’ akkori Királyjának

Czéfeusnak leányja vólt; a’ ki szegény ártatlan,

(Azért, hogy Kaszsziopéja az ő Anyja, hallatlan

Szépségével a’ tengeri Nimfák felett kérkedett)

Egy tengeri kősziklához meg-köttetve szenvedett.

Ezt Perszeus meg-mentette, Feleségűl-is vette,

Sőt e’ felett Jupitertől azt-is meg-érdemlette,

Hogy amaz irígy tengeri Nimfák’ boszszúságára,

Ipa, napa, felesége (’s maga-is utóljára)

Az égbe keltek, ’s fénylenek fenn ragyogó tüzekkel

Czéfeus, Kaszsziopéja, Andromeda nevekkel.

A’ vén Czéfeus mint meleg országba születtetett,

A’ hideg északi pontnak lábbal ált, ’s hátot vetett.

A’ kis medve farkának van vetve mind a’ két lába.

’S magas homloka fel-felé nyúl az Ország’ útjába.¹⁶³

Az ország útról (via lactea) leszsz alább. [A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]

Szépségét Kaszsziopéja most-is nagyon neveli,

Királyi szék formában űl, két kezét fel-emeli;

Öt igen szép tsillagja van ez deli tsillagzatnak,

Mellyek már jól fent ragyognak, és kettős V-ét mutatnak.

Talám különös szépsége ez Kaszsziopéjának.

Nem régen-is szúrta szemét valamellyik Nimfának,

Ez előtt két száz tizenöt esztendő utóljában,

Ezen szép Kaszsziopéja’ deli tsillagzatjában,

Látszatott egy isméretlen új tsillagnak világa,

Mellynek ollyan vólt mint Vénus, mind fénye, mind nagysága.

Andromeda-is nem meszsze vonúlt édes Anyjától,

Három fényes tsillagja van, egy elől, kettő hátúl.

Az elsőt, mellyet tartanak Andromeda’ fejének

Festik egyszersmind a’ bőltsek Pegazus’ kőldökének,

Ez a’ két tsillag egymással öszsze méltán ragadott,

Mert ezen szárnyas lónak-is lételt Perszeus adott.

Mellynek már más meséje van. – Egy vizek Istenének

Forczisnak három különös leányi születének;

A’ kik közt Medúza vala ollyan szép tekíntettel,

Hogy Neptunus nem gondolván azzal a’ tisztelettel,

A’ mellyel tartozott vólna Minerva templomának,

Mikor ott a’ buzgólkodók leg-jobban áldoznának

Meduzára fel-gyúlt tüze’ melegét nem állhatta,

Vele hált; de ezt Minerva tsúfúl meg-boszszúllotta.

Rút kígyókká változtatta hajszálit Medúzának

Úgy, hogy valakik rá néztek kövekké változának.

Perszeus nagy ellensége lévén az illyeneknek,

Az ember ellen akármi móddal kegyetleneknek,

A’ Vulkánustól nyert karddal, és tűkrös paizsával

Szokása szerint vitézűl meg-víva Medúzával.

Rettentő kígyókkal rakott fejét el-tsippentette,

De a’ ditső győzedelmet másik tsuda követte:

A’ nyakából ki-folyt vérből egy szárnyas ló született,

’S ez az, a’ mi Pegazusnak meséssen neveztetett.

Mikor a’ fene Khimérát űlözte, és nyomozta,

Bellerofon, Bellerofont ez a’ hátán hordozta,

De futtában a’ gyors lovat Ammon meg-ijesztette,

Nagyot szökött, ’s Bellerófont a’ főldre le-vetette.

Maga fel-reppent az égbe, és tsillagzattá vála,

Mellyben négy fényesebb tsillag egy négy szeget formála.

Mellyek látszanak a’ többi húsz tsillagok’ sorába,

Lába-szárán, szárnya hegyén, a’ nyakán, ’s a’ szájába.

Ama’ Meduza’ fejének hajdani tehetsége

Hólta után-is meg-maradt, ’s Perszeus’ vitézsége

Ezzel-is sokkal nagyobb lett, hogy azt a’ Paizsára

Függesztvén, ellenséginek éle vele kárára.

Mikor ezt a’ Nagy Atlásnak fordította elébe,

Meg-merevűlt ’s egy szörnyű nagy kőszikla nőtt helyébe.

Perszeus még az égbe-is fel-vitte ezt magával,

Úgy tetszik, mintha egy fejet tartna egyik karjával,

A’ mellyet az ég vizsgálók most Algolnak neveznek,

A’ jövendő mondók pedig ettől sokat kérdeznek:

Mikor a’ halál mivóltát korán a’ születésből

Jövendőlik, és többnyire bolond könnyen-hívésből

Úgy tartják, hogy akasztó-fa, ’s fej-vétel kővetkezik

Algolból, ’s azért az Algolt ördög fejnek nevezik,¹⁶⁴

Ptolem. Gentil. verbo 73. [A lábjegyzet sorszámozása itt nem folytatódik.]

De majd az északi ponttól nagyon-is el-távozunk,

Míg a’ régi kőlteményes mesékben fáradozunk:

De – hát nem illőbb-é tudni ezeknek értelmeket?

Mint értetlenűl pengetni nyelvünkön ez neveket.

Leg-közelebb van északhoz a’ Herkules’ sárkányja,

’S

S’ Értelemszerűen em.

mivel maga-is Herkules tsillagzat, meg-kívánja,

Hogy emlegessük-meg őtet azon történetekkel,

Mellyekből gazdagúlt az ég számos égi jelekkel.

Herkules Amfitrionnak született Alkménától;

De az Atyja Jupiter vólt; ki ezen jó Anyától

Engedelmet szerelemre semmiként nem lelhetvén,

Meg-tsalta; tündéres képpel Amfitriont tettetvén.

Nehezen szenvedte Júnó ezt-is, sőt többek felett

Ezt, hogy a’ nős paráznának megint új gyermeke lett.

Kűldött ellene két kígyót még bőltsőben fektében,

De a’ gyermek széllyel tépte mind a’ kettőt mérgében.

De végre Minerva Júnót mind addig kérlelgette,

Hogy Herkulest meg-szoptatni az ölébe fel-vette.

Hihető: a’ boszszús gyermek az emlőt meg-harapta,

Kinek-is a’ tsetsét Júnó a’ szájából ki-kapta,

El-folyt a’ téj, mellyből hoszszú fejérség lett az égen,

A’ mellyet most ország útnak; téj útnak hívtak régen,

Herkules fel-nevelődvén, nagy dolgokat vitt végbe,

Hogy noha fél Isten vólt-is, méltán menjen az égbe.

Mikor a’ Neptúnus Isten’ tűz okádó Bikája,

Görög országra kűldetett; mellynek tsak a’ formája

Sok vitéznek kész halál vólt, Herkules kűldettetett

Ellene; kitől e’ fene bika meg-is öletett,

Hanem Neptunus a’ maga tűz okádó bikáját

Fel-ragadván: tsillagokkal szépítette formáját,

És a’ tsigás nap’ útjában ez az a’ második jel,

Kit Neptúnus tűz okádó formában ragadott fel,

Tüzes szájában hét apróbb tsillagotskák látszanak,

Kit Hiades eső hozó tsillagzatnak tartanak.¹⁶⁵

Hyades. Nimfák vóltak; a’ kik nevelték Bakhust; Szemele idétlen szűlte-el Bakhust; de Jupiter bele varta a’ maga ágyékába, ahol a’ születésnek rendes idejét ki-tőltötte, azután ezen Nimfáknak adatott nevelni.

Tám a’ tenger Istenének a’ tűzhöz szerentséje

Nem lévén, úgy adott eső hajtó erőt beléje;

Ez hét közt a’ leg-nagyobbik a’ szeme a’ bikának,

Palilitziumnak hívják, ’s hajdan Aldebaránnak.

Van még más hét tsillag, ezen bika’ tsillagzatjában,

Kik közt mi tsak hatot látunk egy fijas tyúk formában.

Ovidius-is egy helyenn elméssen vagdalódzik,¹⁶⁶

Ovid. Fast. L. IV. Quae septem dici, sex tamen esse solent. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Hogy hetet mondanak úgy mond, de tsak hat találkozik.

Azomban nem rég Riktziol’ síp-üvegen nézve-ki,

Látta a’ tyúkot, hogy ötven tsirkéje vagyon néki.

Másik tette Herkulesnek, melly leg-nevezetesebb

Vólt, ’s az abból lett tsillag-is tsak nem leg-tetszetesebb.

Ez; hogy a’ Hóldnak egéből le-esett vad állatott

Meg-ölte, melly egy temérdek nagy Oroszlányt mutatott.

Melly mivel az égből szállott, az égbe viszsza-is ment,

És talált a’ nap’ útjában lakó helyt tsak nem leg-fent.¹⁶⁷

Tsak nem leg-fent: quia cancro proximus. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Kilentz fényes tsillagja van, de kívált kettő nagyon

Fényes, mellyeknek egygyike éppen a’ szívén vagyon,

(Basiliskusnak-is hívják ’s némellyek Királykának)

A’ másik éppen végén van az Oroszlány’ farkának.

Ha már annyira távoztunk, addig viszsza ne menjünk,

Észak felé; hanem arról egy kis meg-jegyzést tegyünk,

Hogy nyóltz formátlan tsillag van az Oroszlány farkánál;

Mellyet kiki a’ minek hisz, ’s minek nevez, magán áll.

Régen hitték egy részének az Oroszlány’ farkának,

A’ mostaniak nevezik Berenicze hajának.

Ptolemeus vala Férje ezen Bereniczének,

A’ ki hogy szerentsét nyerjen hadakozó Férjének,

Vénusnak igen gyönyörű haj-fürtötskét szentele,

Nyert-is tsak hamar Férjének szép győzedelmet vele.

Kallimakhustól ez hajról szép Görög vers íratott,

És ez a’ mint Konon mondja az égbe ragadtatott.

De menyjünk már észak felé – Herkulest utóljára

El-kűldik, a’ szép esthajnal kertje’ bé-rontására;

Júnó arany alma-fáji ez kertben tartattanak,

A’ mellyekre az esthajnal’ Leányi vígyáztanak.

Kitsínylette a’ szerelmet még ekkorba magához

Herkules, hogy ő az által fért vólna az almához.

Nem-is vólt, mint Thézeusnak szerelmes tekíntete,

Kit a’ szeg-lik bolygó-házba Ariadne vezete.

Tsak a’ kardja’ ’s buzogányjában áll vala vitézsége,

A’ mint azt meg-is kívánta akkori ellensége.

Mert egy hét fejű Sárkány vólt a’ kert-ajtó’ őrzője,

Hétszeres tűz okádással sok szív el-rettentője.

De meg-bírt az erős vitéz példátlan erejével,

És meg-is hartzolt vitézűl e’ hét fejű fenével.

Meg-ölte azt; és azután Atlás’ segítségével

Kapott arany almát; a’ ki még temérdek kezével

Szedte az Öttse’ almájit, ’s pihentette karjait,

Herkules tartá az eget, ’s forgatta tsillagjait.

Ez a’ Sárkány az, melly el-nyúlt a’ Medvék közt hoszszára,

És bajnokja’ győzedelme meg-bizonyítására,

A’ Herkules’ lába alá vetette tüzes fejét,

Reszketi vaskos buzgányját, és szégyenli erejét.

Többi teste, hol egyenest, hol görbén, ’s szegletesen,

A’ nagy, és kis medve között el-nyúl tekervényesen;

Manílius úgy énekli, hogy noha köztök fekszik,

De kívűl-is mindenikre viszont reá tekereszik:

’S őrzi tüzes tsillagokkal, hogy öszsze se tsúszszanak,

Se egy mástól, ’s a’ helyekből ki ne mozdúlhassanak.

Has interfusus circumque amplexus utrinque
Divit, & cingit stellis ardentibus anguis
Ne coëant, abeantque suis a sedibus unquam.

De hát Herkules hogy van? hogy Jupitertől származott,

Még-is mint holmi vad-állat tsak tsillaggá változott.

Lám Apolló, és Diána a’ Jupiter’ fattyai

Azt mondják: Istenek vóltak még pedig a’ nagyjai. –

Meg-tőlt az ég, nem tért bele Herkules, és Júnónak

Irígysége sokat ártott az erős bajvívónak.

Annyira ment utóbb Júnó, Vénus’ mesterségével,

Hogy ez az erős Férjfiú nem bírt annak tüzével.

És ditsősséges életét ollyan tsúfúl végzette,

A’ mi a’ fél Istenséget éppen meg nem illette:

Vaskos Olajfa buzgányját az Omfale’ rokkáján

Tserélte-fel, ’s az Oroszlány bőrt piperes ruháján.

A’ kinek erejét minden fene állat reszkette,

Fejét e’ tsalfa fene-vad’ lába alá vetette.

Dejanirát bóldogtalan felettébb meg-szerette,

És midőn Akhelóussal vetekedett érette,

Ez, mivel Tétis’ fija vólt, utóbb folyó vízzé vált,

Hogy el-búvjon Herkulestől, ’s el-kerűlje a’ halált.

A’ vízenn már a’ nagy vitéz által-úszni próbála,

Hát ímé egy Neszszus nevű ló-ember elő álla,

Barátságos szolgálatját szép szerint igérgette,

Hogy át viszi Dejanirát, és meg-is tselekedte.

De a’ szegény Dejanirán míg Ura késik menni,

Erőszakot akart Neszszus a’ túlsó parton tenni. –

Nyilat kap Herkules, mellyet reá lőni úgy talált,

Hogy a’ Fajtalan fél ember egyszerre halálra vált.

De Neszszus, hogy hólta után késő boszszút állhasson,

Le-veti véres palástját, ’s rá beszélli titkoson

Dejanirát, hogy olly erő van ez véres ruhában,

Hogy ha Herkules azt fogja hordozni a’ nyakába,

Soha Dejanirán kívűl mást nem fogna szeretni,

Könnyű pedig a’ szerelmest illyekkel el-hitetni, –

Szót fogada: bóldogtalan! de jaj! – meg-tsalatkozott, –

Mikor a’ szegény Herkules Éta’ hegyén áldozott,

Által kűldé a’ palástot szerentsétlen Férjének;

Rá-vette; ’s titkos ereje Neszszus mérges vérének,

Hirtelen minden tagjait mérges tűzzel hevíti,

’S a’ meg-győzhetetlen erőst el-erőteleníti,

A’ mérges mardosásokat nem bírván utóljára,

Rá ugrik, az áldozatra meg-gyújtott rakás fára.

És győzhetetlen tetemét maga porrá égette,

Filoktetus jó Barátja hamvait el-temette:

Vagy tsak akarta; mert Atyja Jupiter fel-ragadta,

És az északi tsillagok’ rendébe be iktatta.

Egy igen fényes tsillaga vagyon tsillagzatjának

A’ mellyet neveznek most is Herkules’ homlokának.

TIZEN-KÉT ÓRA.

Mig a’ régi mesék körűl folytatom beszédemet,

Úgy tettzik; ha a’ tengely-vég-pontra vetem szememet,

Abban az egyenességben, melly a’ medve farkától

Van, ’s a’ szemembe tsapodik a’ Polus’ sugárától

És így a’ mint által megyen a’ nagy világ-tengelye,

Fent ragyog egy lineában az Ofiukhus’ feje.

Melly tsillagnak éjfélt mutat illyen forma állása,

Mikor a’ Tavasznak nyárra kezd lenni változása.

Ez Ofiukhust magyarúl hívják kígyó tartónak,

’S ez nálunk bizonyos jele a’ tsillag’ vizsgálónak,

Hogy mikor ez nyár kezdetkor van a’ dél’ irányjában,¹⁶⁸

A’ mint az elő beszédben-is meg-jegyeztetett, ollyan természet vizsgáló vagy tsudáló beszél itt, a’ kinek keziben, sem valamelly ég vizsgaló ezközök, sem más készűletek nintsenek. Itt Ofiukhusról az mondatik, hogy Jun. 21-dikén ejfélben van a’ Dél lineáján, melly pedig már akkor el-haladott egy kevéssé. Olvasván a’ Nyári éjtszakának ezen részét nagy Tiszteletű Szerdahelyi Úr, a’ Budai Meridiánushoz képpest tökéletesebb számba vette: hogy nem éppen 12. órakor hanem 11. óra 22. minutakor vagyon az α. Ophiuch a’ dél lineáján, nyárkezdetkor. – Külömböz ugyan valamit a’ Füredi hely hoszsza a’ Budaitól. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Ha nap kelettűl

keletttűl Sajtóhiba, em.

’s nyugottól a’ maga nagy útjában

Egy-arányú meszszeségre fel-nyúl, fel-emelkedik,

El-múlik már fél éjtszaka, és az éjfél kezdetik;

Tavasz kezdetkor hasonló jel az Oroszlány’ farka,

Máskor más, mivel az égnek két végső tengely’ sarka.

Úgy láttatik e’ sok ezer tsillagokat forgatni,

Hogy ránk nézve a’ helyjeket láttatnak változtatni.

Tsak a’ tengely’ végtől való meszszeség nem változik,

Noha az is el-hihető hogy ott is találkozik

Némelly soká következő és észre vehetetlen

Változás, melly már sokaknál, nem éppen esméretlen.

Elég az, hogy minden tsillag a’ Délnek lineáján

Minden nap egyszer által megy – de hogy most éjfél tályán

Az Ofiukhus feje van ezen egyenességbe

Másszor más; azt a’ természet mikeppen viszi végbe?

A’ napnak, vagy is a’ főldnek tulajdon mozdúlása

Az az, a’ nagy tengely körűl esztendei forgása,

Külömböz a’ többi testek útja hamarságától,

(Noha én idegen vagyok a’ tsillagok útjától)

A’ főld mindennap odébb megy tsak-nem egy egész foggal,

A’ Tsillagok semmivel sem, vagy ha mivel nem sokkal.

A’ melly tsillag hát meg-egyez, ma a’ nap támadtával,

Tizen öt nap múlva elébb kél mintegy egy órával.

És így elébb megy éjfélben a’ délnek irányjára.¹⁶⁹

A’ merídiánusra.

Melly időt egy hónap alatt számlálunk két órára.

Egyik tengely-végtől fogva a’ másik tengely végre,

Ha egy nagy abrontsot vonunk fejünk felett az égre,

Azt hívjuk Meridiánus’ vagy Dél lineájának,

Melly két egy arányú osztályt tesz a’ nap járásának:

Mikor fellyűlről jár a’ nap ’s ezt a’ pontot el-éri,

Delet tsinál, és a’ nappalt éppen két felé méri.

Mikor pedig ennek alól járt által ellenében,

Akkor vagyunk mi éjfélben vagy az éj közepében.

Ez az egyik nagy Linea ez az egyik nagy kerek,

Mellyel meg-külömböztetik laktokat az emberek:

Északról Dél-felé nyúlik a’ főldnek szélessége.¹⁷⁰

Latitudo, & Longitudo Locorum.

A’ hoszszának kelet felől nyúgotig van a’ vége.

És így a’ Dél’ lineája a’ hány helyet át-vága,

Mind azon lakó helyeknek mind-egy a’ hoszszasága.

És ezen Dél’ lineáján a’ mint megy alá vagy fel,

Annyit külömböz egymástól szélességére a’ hel.

Alá vagy fel annyit tészen, mint észak vagy Dél felé,

A’ mint az illyen szóllásban a’ magyar nyelv is belé

Tanúlt már, mert az északot szoktuk hívni fel-szélnek,

És közönségesenn al-szél nevet adunk a’ Délnek.

Miért? mert, nálunk a’ tengely fel-lévén emeltetve,

Fel-felé való névvel van az észak neveztetve.

Ez hát a’ Dél’ lineája, mellyet át-ellenében

Alól járván a’ nap, jutunk az éjnek közepében:

Most jár éppen azonn helyenn a’ nap’ temérdeksége,

A’ mint-hogy most van az éjnek leg-nagyobb tsendessége.

Mellyben, menny, főld, minden állat, ’s ember nyugszik tsendesen,

A’ mint a’ régi mesék is el-hitték ezt helyesen,

Szegény Názó! hazájából mikor számkivettetett,

Ezzel teszi ki a’ tsendes éjféli nevezetett:

El-halgattak; mind az ember’, mind az ebek’ zajjai,¹⁷¹

Jamque quiescebant voces hominumque canumque. Trist.

Mikor ő néki szegénynek sokasodtak jajjai.

A’ házi madarak között, egy van ollyan érzékeny,

A’ Kakas; melly az éjfélről sem lehet feledékeny.

Ő szegény, talám a’ régi mesés kőlteményekkel,

Nem tsak a’ Hajnalt kéntelen jelenteni énekkel,

Mellyre ama’ Vénus és Márs Istentől bűntettetett,

Mikor emberi formája madárra tseréltetett.

Azért; hogy a’ nap el-jöttét korán nem jelentette,

Mikor magát Vénus mellet Márs az Ágyba’ feledte.

Mert (a’ mit most nem hiszünk, de hajdan sokann hittek-el)

Ember vólt a’ Kakas, melly most madár módra énekel.

Ezt rendelték magok mellé mint-egy ajtónn állónak,

Márs és Vénus, mikor ketten áldoztak Kupidónak.

De meg-unván hajnal felé a’ sok álmatlanságot,

El-feledte hírűl adni nékik a’ nap-világot.

El-jön a’ Nap ’s a’ setétet fényre hozó szemével

Nézi: mint alszik a’ lankadt Vitéz a’ Menyetskével.

Öszsze gyűjti seregessen az égi Isteneket,

’S Vulkánust; ki hogy szégyennel bűntesse szerelmeket,

Minden Kováts mesterségét hirtelen elő szedte,

Czérna szálnyi vékony lántzal úgy által tekergette,

Hogy Parázna Hitvesének bűnös Pajtássa mellett

Mind-addig mezítelenenn Ágyba fekünni kellet;

Míg a’ több Isten Katzagott e’ kettőnek tsudájánn:

Mint járt az erős a’ széppel a’ puhaság’ párnáján?

Fel-ébred egyszer a’ Zajra Vénus ’s el-mosolyodik,

Szóllítja a’ lankadt Mársot, hogy már világosodik;

Márs fegyverre termett karját fel-emelni akarja, –

Nem bírja – tekínt, – hát meg-van lántzolva erős karja,

Nem bírja lankadt inait az erős győzhetetlen,

Kötve tartja egy vékony lántz, és eszre-vehetetlen,

Így kerít a’ gyönyörűség sok erősset hálóba –

Akar-ki írta ez mesét igazat írt valóba.

Meg-haragszik a’ vitéz Márs az álmos vígyázóra,

Parantsol; ’s a’ szegény Kakas változik azon szóra,

Sisakja tarélyjá válik, fegyverei tollakká,

Álmas szeme valahányszor kiált be-hunyttá, vakká;

És álmassága örökös meg-bűntettetésére

Kéntelen most is vigyázni az éj’ minden részére;

’S neki a’ tsendes éjfél sem tud álmot parantsolni,

Szem be-hunyva is kéntelen szegény Kukorékolni. –

Óh éj-fél! Óh tsendes álom! melly az el-bádjadtakat

Meg-nyugtatod; te vagy-e az? a’ ki ama’ lovakat,

Mellyek a’ napnak szekerét hurtzolják; Istállóba

Zárod; és ismét be-fogod a’ piros hajnallóba.

Óh ártatlan egyűgyűség! melly ama’ bőlts mesékbe

Valónak vélte, hogy a’ nap nyargalódzik az egbe:

De oh szerentsés Bőltsesség! melly úgy tsinált meséket.

Hogy a’ titkokonn keveset gondolkodó elméket

Olly egyűgyű gondolattal meg-tudta elégítni;

Holott mélto okonn hinni lehet, ’s nem tsak gyanítni;

Hogy az, eleitől fogva tudta vólt a’ bőltseknél,

Hogy a’ széllyel néző szemnek úgy tettzett főld-széleknél

Sokkal bővebb és gömbölyű ez a’ nagy főld’ formája,

A’ mint ezt ma sok útazó valóban úgy találja.

Vóltak ugyan okoskodók, kik, vagy önként haboztak,

Vagy kéntelen is a’ főldnek más formát álmadoztak,

De hát, régenn Káldeában, hogy tudták fel-jegyzeni

A’ tsillagok forgásait? meg lehet-e fejteni?

Egyenes tudományjokat? ha azt hiszszük felőlök;

Hogy a’ főld’ gömbölyűsége el-vólt rejtve ő tőlök. –

Tháles a’ nap, és hóld-béli fogyatkozások felől

Előre meg-jövendőlte: mikor kerűlnek elől?

Tudta hát okát ezeknek; ’s hogy a’ főldnek Árnyéki

Kerekesek; hát teste is gömbölyű vagyon néki.

De sokkal többre ment

mont A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

régenn a’ nagy szorgalmatosság.

És a’ tökéletességre törekedő okosság,

Az órának billegője Neutont meg-tanította,

Ki annak szaporaságát sok hellyen próbálgatta,

Hogy a’ nap’ útján dombossabb mint az által tengelyenn

A’ Főld, ’s tizen-hét mért-főldel hoszszabb azon a’ helyenn.

A’ nagy főldnek vastagsága; a’ hol szeglet mértékre

Rá süt a’ nap, mint a’ hova ama’ jeges vidékre

Nem-is szolgal a’ súgára: itt egy kitsinyt

ketsinyt Sajtóhiba, em.

lapossabb

A’ főldnek gömbölyűsége; amott pedig tágassabb.¹⁷²

Ez az a’ mi fellyebb is egy-két szóval említtetett; – ezt ugyan gyanították a’ régibb bőltsek is; – de közelebb Neuton már meg is határozta, a’ billegésből (ex oscillatione) hogy a’ Főld az Aequator alatt leg-vastagabb, és ha ott a’ főldet által szúrnák, úgy hogy az aequatornak egyik pontjától fogva a’ másik által ellenbe lévőig, a’ főld közepénn által egyenes linea menjen, ez a’ linea 17. mértfőldel hoszszabb lenne, mint a’ főldnek tengelye, vagy, a’ főld közepén egyik pólustól a’ másikig által menő linea: és ez az a’ mi fellyebb mondatott, hogy a’ főld formája gömbölyű ugyan; de a’ tolyással ellenkező gömbölyű formát adva: mert ahol a’ tolyás hosszúkás, ott a’ főldnek két vége be van horpadva; a’ közepe pedig dombossabb.

És így, a’ tolyás formával, a’ miképpen nevezik

Többnyire; a’ főld’ formája egészszen ellenkezik.

Úgy is illik, mert a’ meleg szélesít természettel,

És így a’ hol a’ nap süti állandó kerűlettel,

Dombossabnak kell ott lenni a’ főld gombolyagjának,

Mint a’ két tengely-vég körűl be horpadt óldalának.

Úgy kerűl pedig ez a’ főld a’ nap körűl tsendessen,

Hogy a’ nap’ meleg sugára oda el-ne-érhessen,

A’ hol a’ két

kit Sajtóhiba, em.

tengély vég van; ottan örökös telek

Vagynak; ellenben a’ meleg tizenkét égi jelek

Szenvedik a’ napnak hevét.

A pontot pontosvesszőből jav.

– Azok a’ tsillagzatok

Mind bizonyos szakaszokra ’s hónapokra mutatók;

Ezek a’ tizenkét jelek, a’ mint körűl kerítik

A’ Főldet, magok abrontsán ollyan formán görbítik.

Hogy ez a’ napnak járását által mettzi szegletre,

Leg-fellyűl a’ Rák mászott-fel erre a’ kerűletre,

Mellynek a’ leg-első pontja az, a’ hol most a’ nap jár,

Ez, egy által-léphetetlen, ’s ollyan örökös határ,

A’ mellyre fel emelkedvén megint le megy viszszára

A’ nap, a’ tizenkét jelek több, ’s alsóbb grádittsára.

Ez szegletnél egy kis abronts van, vagy ollyan kerekség,

A’ millyent a’ főldre egy párt gondolt ki a’ bőltsesség,

Ezt a’ Rák jegyről nevezik Rák’ jegy’ fordulatjának;

A’ másik az alsó részenn van a’ bak tsillagának.

Ez a’ két

kit Sajtóhiba, em.

abronts egy-mástól van 700. mért főldnyire,

’S e’ közt, mint egy széles Póla a’ főld kerűletére,

Rá tekerűl a’ tizenkét jeleknek szélessége,

’S ennek közepénn van a’ főld’ ollyan temérdeksége,

Melly már egy leg-nagyobb abronts Aequatornak nevezik¹⁷³

Nem tsak azért leg-nagyobb, hogy közönségessen ez a’ négy, Horizon, Meridianus Eccliptica, Aequator, leg-nagyobb abrontsoknak Circuli maximi neveztetnek, hanem különössen a’ főldre nézve leg-nagyobb az aequator – quia Diameter major 17. milliaribus, mint a’ Horizoné; az Ecliptica már valamivel kissebb, ama’ kettő pedig leg-kissebb. [A lábjegyzetek számozása itt nem folytatódik.]

Mivel az éj’ a’ nappallal éppen ottan egyezik,

A’ hol a’ tizenkét jelek résútos kerűlete’

Abrontsával, ez az abronts két-helyt ketté mettzete.

Egyik az első Kos jelnek vagyon első pontjánál,

Másik a’ hatodik jelnél, a’ mérték’ tsillagánál.

Emez ősz kezdetkor méri az éjt ’s napot két felé,

Egyenlően; amaz pedig tél végével jön elé.

Ez jelekenn a’ nap útja’ tsigássan görbűlése¹⁷⁴

Csigás, ollyan forma tsigás, a’ millyenenn a’ közönséges bor prések fel ’s alá tekertetnek, ollyan lineát tsinál a’ 12 égi jelek’ gráditsainn a’ nap; mert a’ mai nap kőlte a’ hólnapival soha sem egyez meg, sem a’ mai nap-nyugta a’ tegnapival; hanem mindenkor elébb megy: nem ugrik pedig odébb egyszerre éppen nap kőltekor vagy nyugtakor, és így tsigássan kell neki tekerűlni. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Szerént van hát a’ tavasz, nyár ősz ’s tél következése,

Mellyeket a’ közép jelek, hónapokra osztanak,

Úgy, hogy az elsőbb hónapból egyharmadrészt kapjanak,

A’ másikból pedig kettőt; mint karátsony havába

Két harmadrész belé esik a’ nyilas tsillagába,

És a’ harmadik harmadonn már a’ Bak jegy kezdődik,

Mellynek, az esztendő mint-egy harmadánn

harmadonn A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

végeződik.

Hol vagytok hát? Közép jelek! mellyeket el-hagytalak

Az Oroszlány, Szűz, Skorpio, Nyilas, Vízöntő, Halak,

A’ Herkules meséjében elő hozott nagy Bika,

’S a’ Kettős kinek egyikét élteti a’ másika.

Ezek a’ nap’ grádittsai, a’ meleget ezekenn

Osztja télben-nyárban, kisebb, vagy nagyobb mértékekenn.

ÉJFÉL UTÁNN EGY ÓRA.

Az éjfél félbe szakasztá azokról vólt képzésem,

Mellyeket éjfél előtti mesés emlékezésem

Azért raka az északi tsillagok’ seregébe:

Hogy a’ régi érdemesek mindeneknek szemébe

Tűnjenek; és egész éjjel szem előtt ragyogjanak,

És előttünk érdemeik példáúl forogjanak.

Menjünk hát viszsza szemünkkel az északi sarokra,

De ha reá emlékezem minden tsillagzatokra;

Nem egy illy rövid, hanem sok és hoszszú éjjeleknek

Dolgot ád magyarázása a’ sok mesés neveknek.

Mellyek hajdan főldiekből ég’ lakosivá lettek,

’S az égben egyért vagy másért tsillogást érdemlettek.

Tsak a’ mihez hozzá kezdtünk, azt járjuk-el szemünkkel,

Míg a’ tsillag a’ főld’ alá ’s mi munkára megyünk-el. –

Amott fent Herkules mellett látszik a’ Lant, ’s mellette

Orfeus, a’ ki azt hajdan hangosan veregette.

Most madár formája vagyon, Hattyúnak neveztetik,

Melly öt kereszt tsillagokban repűlni szemléltetik.

Tudom: sokan Arionnak adják e’ tiszteletet;

Kit a’ Delfin hátára vett, mikor környűl vétetett

A’ tolvajoktól; melly őtet tán azon ég’ sarkába

Vitte, ’s az ő zengő lantját éppen a’ szomszédjába.

De elégedj-meg Arion! Te a’ te Delfineddel, –

Az-is tsillag – ezt a’ hattyút Orfeustól ne vedd-el.

Te pedig én Orfeusom! ez gyermek Onokádnak,

A’ ki gyakran majmolgatta hangját a’ te Hárfádnak,

Engedd-meg: hogy a’ miről tsak kételkedve szóllanak

A’ régibb mesék; verseim el-tökélve mondjanak

Téged Czignus’ tsillagának; – ki erre érdemesebb?

Vagy ki verse vólt valaha, mint a’ tiéd, nemesebb?

A’ Hattyú szárnya’ tollait tsikorgatva édessen

Hangzik; – a’ te bőlts írásid engem olly szerelmesen

Érdeklenek; hogyha lantod nem hangzik-is mellette,

Szívem a’ szánakozásra olly érzékennyé tette:

Hogy azokról szerentsétlen ested jutván eszembe,

Bánat tsoprozik szívembe, és könyv tseppek szemembe.

Te vagy az az egyetlen egy, a’ ki sem nem erővel,

Mint Herkules: sem bű-bájos boszorkány kísérővel,

Mint Éneás, sem mint szegény Thézeus nem híjjába

Mennél-le ama’ mélységbe, a’ némák’ hajlékába.

Hanem ékessen szóllásod, ’s példátlan bőltsességed,

Viszsza-is, mind a’ kapuig szerentséssé tett téged.

Te vagy az ég’, vagy ha tettzik, Jupiter’ Leányinak

Remek születte; kinek mint

mind A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

tizediknek, ’s Férjfinak

A’ Parnaszszus, ’s az ott lakó kilentz Múzsák’ serege

Helyt enged, ’s mért nem engedne hát a’ tsillagok’ ege?

Eager vólt, egy folyó víz Orfeus’ nemző Atyja,

Anyja Kalliope Múzsa – sok lant’ édes hangzatja

Harsogtatta ama’ kettős Parnaszszus’ hegy’ tetejét,

’S úgy tisztelte új lakossa születése’ idejét.

Anyja’ lelke’ tehetsége olly bőven engedtetet

Ennek, az egész természet tsudájára született

Orfeusnak, hogy lantjának hangjai hallására

Kövek, hegyek, erdős bértzek öszve gyűltek tsudára,

Szelídűltek énekére a’ havasok’ vadai,

És a’ kies ligeteknek éneklő madarai

Repdestenek lantja felett, szedvén a’ szép hangokat,

Emberi kéztől engedvén taníttatni magokat. –

Mit akartál bőlts régiség! jelenteni ezekkel?

Az Orfeust illyen ditső képre festő színekkel. –

Hogy az ő nagy bőltsessége, és ékessen szóllása

Azokat, a’ kiknek a’ vad vég szélenn van lakása,

A’ Hirkáni Tigriseknek mássa vad embereket,

’S a’ bárdolatlan kő forma érzéketlen szíveket

Úgy meg-tudta szelídítni, hogy a’ sivatagságot

Meg-szokott vad emberekből tsinálna társaságot.

A’ meg-engesztelhetetlen haragot meg-gyengíté,

’S a’

Az a’ szó hiányzik; a kötet végén található hibaigazító szerint jav.

békélhetetlent, magát meg-győzhetni segíté. –

De óh fájdalom! a’ ki bírt illy szép

spép Sajtóhiba, em.

tehetségekkel,

A’ kinek kötött frígye vólt majd minden Istenekkel.

Nem követte benne Híment a’ Szerentse’ Istene,

Sőt kétszer-is erőszakos fordúlást tett ellene;

El-vesztette Euridiczét szerelmes feleségét,

Ki midőnn a’ kegy-Szűzekkel a’ zőld erdő’ térségét¹⁷⁵

Mások azt mondják, hogy Ariszteus Arkádia’ Királyja, erőszakot akart vólna tenni, Euridiczénn, és az előtt futván a’ szegény Aszszony, akkor hágott kígyóba.

Egy-korban, sétáló helyűl választotta magának,

Bokában, sebhez nem szokott gyenge bőrű lábának,

’S éltének-is vesztére lett egy mérges viperának

Éles foga: – szerentsétlen! kinek Orfeussának

A’ leg-mérgesebb vadakat szelídítő hangjai

Nem lehettek a’ méregtől sebjének orvosai.

A’ ki másoknak született bóldogítatására,

Nem szolgálnak tehetségi a’ tulajdon hasznára.

Eager! óh bóldog Atya: Segíthetnél Fijadnak,

Ha vízi kígyó lett vólna neme e’ fene vadnak,

Melly meg-ölé szép menyedet – De hát Te! a’ Múzsáknak

Egygyike, Te szerentsétlen Anyja a’ Muzsikának

’S Orfeusnak, Kalliope! ha a’ te mesterednek

Apollónak lelkét vetted, annyiban, hogy versednek

Nemessek lantos hangjai; – miért Fébus’ lelkének

Orvosi tudományji-is, úgy által nem menének

Beléd? hogy Fiad abból-is részesűlvén, e’ fene

Tsúszó állat’ mérge ellen más orvos ne kellene.

Ah! változás nélkűl kies Parnaszszusi térségek!

Vallyátok-meg: hogy azok a’ viszszás ízetlenségek,

Az égben az Istenek közt talám akkor lehettek,

Mikor az én Orfeusom, ’s Euridiczém születtek,

Ti tudjátok, mivel magas lakozástok teteji

Addig nyúlnak, a’ hol laknak az égnek Istenei.

Sőt ti, mint akár az Ammon’ akár az ég’ leányi

Vagytok az Isteni magnak igazi maradványi,

Igaz-é, hogy a’ gyűlésben a’ Mómus’ panaszszára,¹⁷⁶

Vid in Lucian. Dialog. Concilium Deorum.

Az Isteneknek egygyenként kitsinyjére nagyjára

Törvény tétetett: hogy senki hivatalt ne viseljen

Egynél többet, annak pedig igazán meg-feleljen.

Hogy Fébus, vagy orvos légyen, vagy a’ jövendőt mondja,

Vagy tsak lantra, cziterára, ’s másra ne legyen gondja.

Úgy kell lenni Kalliope! külömben meg-menthetted

Vólna a’ Pokol’ útjától ez kedves egy születted’.

De! Bóldogtalan Orfeus – mikor már énekével

Semmire sem ment kedvesse’ útnak indúlt lelkével,

Mikor látta, halálára szegény Euridiczének,

Hogy a’ vadak, ’s érzéketlen kövek öszsze-jövének,

Mellyek hallván a’ hólt felett síránkozó éneket,

Hozzá adták érzékenyűl a’ magok’ nyögéseket, –

Nints haszna úgymond – el-megyek szerelmem’ hazájába, –

Hazájába, – a’ félelem’ setétes hajlékába.

Fel-keresem el-tűnt lelkét kedves Euridiczémnek,

Enged talám a’ mord Király tsendes éneklésemnek.

Megy hát a’ Tenarus’ hegye’ rettentő barlangjába,

A’ hol tágas ajtó nyílik a’ hóltak’ Országába,

Lantját a’ vad ajtónn állók’ előtt úgy verdegeli,

És azt a’ három fejű eb, olly édessen füleli,

Hogy lassanként mély álomra szenderedik hangjától,

Mint az Eneás’ bű-bájos mézes pogátsájától.

Sőt Minós a’ ki a’ hóltak’ tetteit számlálgatja.

Felejt Orfeushoz szólni, tsak a’ hangot halgatja.

Maga Plútó sem a’ hóltak Siralmát nem ügyeli,

Sem ama’ bóldogabb mező’ lakosit nem kémleli,

Hanem tiszta szín, aranyból vert Királyi székében

Fél könyökre dűlt, ’s szokatlan mosolygás kőlt szemében.

Meg-tőlté kegyetlen szívét a’ szerelmes hangokkal,

’S mintegy irígyli azokat közleni a’ hóltakkal,

Irígyli: hogy a’ bús ének Euridiczét hangozva,

Fel-gyűlnek Euridiczével a’ hóltak tsoportozva. –

Prozerpinának a’ gyászos hangzat szívét szaggatja,

Orfeus ’s ez a’ keserves sors eszébe juttatja,

Miként kereste őtet-is szerelmes Anyja régenn?

Hogy kéntelen Királynévá lett e’ setét térségenn. –

’S talám ha ez nem lett vólna, Plútó, még életében

Orfeust le-tartóztatta vólna ezen megyében.

De félt Plútó: ne-hogy a’ mit Thezeus nem tehetett,

Meg-tselekedje Orfeus: ’s a’ meg-szelídítetett

Királynéban viszsza-vágyást ’s tőle-idegenséget

Gerjeszszen, és haza-vigye mind a’ két Feleséget.

Végét sem meri hát várni siralmas énekének

Hanem illy móddal életet enged Euridiczének,

Ha a’ Férje még fel nem ér vele a’ főld hátára

Viszsza nem tekínt a’ Pokol setétes Országára.

El-is ment tsendes lépéssel által a’ Harpiákonn,

’S a’ Kilentz tekerűletű folyó-víz tsatornákonn,

A’tűz okádó Bikákat ’s félig ló embereket

Meg-haladja ’s minden nehéz és retteneteseket,¹⁷⁷

Senki se vesse szemére Orfeusnak; hogy ő arra jött viszsza-is, a’ merre le-ment; ’s miért nem ment a’ Virg. Eneissében a’ hatodik könyvben meg-írt ajtónn; mert akár merre jött vólna, a’ Feleségét minden képpen el-vesztette vólna, ha a’ Plútótól parantsolt viszsza nem tekíntést meg nem állatta vólna. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

A’ Czerberust, kit le-menet édes Férje’ hárfája

El-altata még akkor-is el-aluva találja, –

Tsillogott már a’ nap súgár az ég’ menyezetjéről

Az életet Euridicze érezi már meszszéről,

Sőt már a’ Küszöbre lépett nyomába hív Férjének,

Tsak egyedűl a’ vólt hátra, hogy még egyet lépnének. –

De óh Orfeus’ álomként el-tűnő bóldogsága!

És Euridiczét meg-látni maradhatatlansága!

Vagy félénksége, az el-ért végenn meg nem álhatta.

Hogy a’ barlangba a’ mellynek mélyjét már meg-haladta

Viszsza ne nézzen; – nem vólt rest a’ viszsza tekintésre,

Az őrvény az el-nyert rabot ismét viszsza nyelésre –

Sirasd már kétszer óh Orfeus! a’ mit egyszer sirattál,

Egyet kétszer el-vesztettél ’s kétszer Özvegy maradtál.

Kétszeresítsd siralmadat bőlts éneked’ hangjával,

Keményítsd magánosságod’ a’ kietlen pusztával.

A’ hol az Örömtől üres egyedűl-valóságban

Szedd öszsze, valahol kétes barát van e’ világban.

’S ha kétszeri Özvegységed arra tett érdemessé,

Tégyed szomorú lantodat ollyan ditsőségessé,

Hogy már nem tsak az ész nélkűl valók ’s érzéketlenek,

Nem tsak a’ nyilas szerelmek, ’s a’ tsalóka Sirenek,

Legyenek kötött rabjai ’s halgatói hangodnak,

Hanem lakos társai-is kétszer meg-hólt párodnak

A’ Pokoli néma lelkek, ’s testek’ siket Árnyéki,

Sőt maga-is Prozerpina, ’s Plútó Királyi széki

Felejtvén a’ hóltak felett setétben országlani,

Fel-jöjjenek a’ Te gyászos énekedet hallani. –

Oh! nem – keseredett szíve el-felejti ezeket.

Hangzik ugyan bús hárfája szomorú énekeket,

De minden énekét ejti ellenére Himennek,

Vénusnak, ’s minden illy formán kedveskedő Istennek.

Ellent mond, az Aszszonyokat óhajtó szerelemnek,

’S úgy mondják, hogy ellenére az Aszszonyi szép nemnek

Fiatal ifjakat vett-fel háló társúl magának,

A’ melly utóbb oka leve példátlan halálának:

Mivel a’ dühös Aszszonyok boszszújokat állották

Rajta, ’s testét nyomorúltnak darabokra szaggatták.

Calliope, el-szaggatott tagjait öszsze szedte,

Meg-kérte Fijának a’ nagy égtől ’s meg érdemlette,

Hogy Hattyúvá változtatván el-darabolt tagjait,

Fel-repűlne ’s sokasítná az égnek tsillagait.

Sőt lantját-is a’ fényes ég fel-függeszté mellette.

És tizen-egy tsillagokkal fent ragyogóvá tette,

Egy igen szép tsillagja van a’ Lant’ tsillagzatjának,

A’ mellyet neveznek most-is Lant’ fényes tsillagának.

A’ Delfin nem meszsze vagyon Pegazus’ tsillagához:

Talám azért festik közel e’ szárnyas Paripához,

Mert Arion kinek ezzel tiszteletet tévének,

Nem utólsó lakossa vólt a’ Parnaszszus’ hegyének,

Ez mikor Olasz Országból a’ tengerenn hajózott,

Görög Országba; egy tsoport tolvajra találkozott;

Kik el akarván rabolni vele lévő kintseit,

Gyengélli vala Arion erőtlen mentségeit:

Hanem mintegy már meg-nyert rab nyertes ellenségétől

Azt kérte-ki; hogy míg mindjárt meg-válna életétől:

Szabad légyen egy hattyúi éneket énekleni,

’S életét mintegy szomorú bútsúzó szónn végzeni.

Engedett, szép kérelmére, a’ kegyetlen, rabjának,

Elő-szedi Arion-is leg-szebb hangját lantjának,

És azt nyelve’ zengésével olly szépenn kevergeti,

Hogy a’ kapzsi Delfineket közelebb édesgeti,

Tapsol a’ Hal a’ víg hangonn, ’s közel a’ hajó körűl

Szökdétselve, jelentgeti, hogy Arionnak örűl:

Ki-űl a’ hajó’ orrába Arion a’ lantjával,

’S egygyet olly közel édesít ketsegtető hangjával,

Hogy onnan könnyű erővel rá ugorván hátára.

El-úsza, hordozójával a’ nézők’ tsudájára;

’S nem-is szűnt-meg lantját verve mind addig énekleni,

Míg az őtet hátán hordó Delfin mintegy Isteni

Jelentésből vezettetve, mint bizonyos tzéljára,

Ki úsza vele, a’ Tenger’ Korinthusi partjára.

És látván ezt az Istenek, jutalmat adtak ennek

A’ Halnak, melly meg-mentője vólt a’ szerentsétlennek;

Bé-iktatták az északi tsillagzatok’ számába,

Ott ragyog tíz tsillagokkal Pegazus’ szomszédjába.

A’ négy fényessebbnek vagyon Ferde-négy-szeg formája,¹⁷⁸

Ferde-négy-szeg, Rhombus, vagy ha hoszszabb mint széles, Rhomboides.

Mellynek hasonló ötödik vonta magát alája,

A’ többi tsak alig látszik. – Így lettek a’ tengeri

Lakosokból-is pótolva a’ tsillagok’ ezeri;

Vagy-is talám ti leg-első ég vizsgálók vóltatok

Poéták! – mert a’ minémű tsudákat tsináltatok,

Itt e’ főldön hasonlókat találunk az egekben,

A’ felettünk világító tsillag nevezetekben.

Ti tettétek Görög Bőltsek! tsillagokká, mesélve,

Kik vagy fél testel születtek, vagy sem halva sem élve.

A’ kotsis Eriktóniust az égbe ragadtátok,¹⁷⁹

Auriga Erichtonius. Azért neveztetik kotsisnak, mert mivel néki kígyó formára nyúlt-ki a’ lába, vagy hátúlsó része; mind a’ járásnak könnyebbítésére, mind tsuda teste’ el-takarására, kotsit tsinált, és az azzal való élést ő kezdette.

Melly ha az leszsz, a’ kit Názó’ mesés könyvében látok,

Annak ugyan tsak félig vólt emberi test’ formája,

A’ többi kígyóssan nyúlt-ki, – ez-is tenger’ tsudája.

Úgy mondják: hogy Aszszony nélkűl a’ Vulkánus’ magvából

Egy valami kőlt (mint Pallás Jupiter’ homlokából)

És ez vólt Eriktónius, ki mint el-hagyattatott,

’S anya nélkűl születtetett, Etna körűl jajgatott.

Leg-jobban fülébe hatott a’ sírás Minervának,

Mivel ő-is Anya nélkűl született az Atyjának:

Meg-szánta hát a’ kisdedet, ’s bé-zárván egy ládába.

Az őtet kisérő ritka szűzek’ társaságába

El-vitette, ’s fel-nevelte. – De vallyon óh szép magzat!

Te vagy-e a’ kos jel mellett az a jeles tsillagzat,

Melly mutogatsz a’ többek közt kilentz szép tsillagokat,

’S lábodnál fogva két Bárányt és azoknak Anyjokat,¹⁸⁰

Capella cum Hedis, vel capra Amalthea.

Amaz Amalthea ketskét, mellynek szarva sok jóval¹⁸¹

Cornu copiae.

Tele vólt hajdan, ellenbe most úgy mondják köz szóval:

Hogy veszedelmes tsillagzat ez a’ hajókázóknak,

’S többnyire tengeri veszélyt szokott hozni azoknak.

De ha Eriktóniusnak a’ felső lába mellett

Két tsillag van, úgy ő néki lábának lenni kellett,

Talám más Eriktónius hát ez: Trója’ Királyja,

A’ híres Dardanus’ fija, Teuczer’ unokája,

Mert ezeknek nemzetségét Ammon nagyon szerette,

’S lehet: hogy Eriktóniust-is tsillaggá tehette.

Szintúgy a’ mint Ganimédest magához fel-ragadta,

’S néki a’ Pohárnokságot az égben által adta.

Nagy dolog – de lám Mómustól érte meg-is szenvedett,

Fel-hányván a’ lakosoktól nagyon meg-terhesedett.

Égnek új Isteni között e’ Trójai ifjat-is,

És a’ Sast a’ mennyköveket fel-hordó madarat-is,

Tudni-illik látván Ammon ama’ Trós’ udvarában,

Melly szép gyermek Ganimédes a’ szép Ifjak’ sorában,

Sajnálta, hogy szerelemmel veszesse szűzességét.

Vagy talám magának vélte reá lenni szükségét,

Le-repűlt a’ magas égből Sas-keselyű képében,

’S fel-ragadá Ganimédest maga lakó helyében.

De utóbb talám hajolván a’ Mómus’ panaszszára,

Ne hogy tovább görbe szemmel nézzen szent madarára.

El-kűldötte szárnyas Sassát a’ tsillagok’ sorába,

Mellynek egy szép tsillag vagyon szárnya közt hónaljába.

De miért-is ne-lehetett ez Jupiter’ kedvére,

Holott majd a’ Romaiak nemzetjek’ szégyenére

Nem tsak a’ nagyobb Istenek’ fattyait ’s barátjait,

Hanem a’ magok leg-roszszabb ’s bűnössebb Királyjait

Hóltok után Isteneknek hinni nem szégyenlették,

Sőt az otsmány Antinoust-is tsillagzattá tették,

Tsak azért hogy Adriánus Császár őtet szerette,

’S ez az, a’ mi a’ most le-írt sasnak látszik mellette.

Hát tsak alig látszó tsillag, ’s Rómának szégyenére

Nem akadtak a’ régiek ez tsillagzat nevére.

Hanem Róma nevezte-el ezzel a’ nevezettel –

De, ki nyelve ’s szeme bírna annyi sok képezettel?

Mellyel az ég Kárpitjai ezer színnel be-festve

Látszanának; kiváltképpen mikor a’ setét estve

’S reggel között hoszszabb az éj; ama’ fél-ember, fél-ló

Kiron, a’ kivel a’ fiját taníttatta Apolló

Egynehány szép tsillagokkal ragyog

ragyok A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

a’ Déli részenn¹⁸²

A’ régi meséknek egy-másból folyása nem engedte, hogy az Északi Tsillagokból imitt amott a’ Déliekre-is által ne ugorjam; egyéb aránt szándékoztam azokat, az ég’ vizsgálás tudományjának több részével együtt, Téli éjtszaka nevezet alatt öszve írni; de mivel halandók-is vagyunk: nem-is mindenkor űlhetünk a’ Parnaszszus’ Erdeje’ árnyékában, most egy két versben a’ nagyjából emlékeztem azokról-is, hogy a’ könyvetskét a’ végső negyedik Óránn úgy rekeszthessem bé; ne-hogy magamat többekre előre kötelezzem.

A’ Hajó-is mellyen Jázon a’ tengerenn merészenn

El-indúlt Kolkhisba talám negyven ötöd magával,

Mert most a’ hajó tündöklik negyven-öt tsillagával;

Órion, mivel vadászó társa vólt Diánának,

’S sokszor a’ vaddal küszködvén, erős izmos markának

(Mert Orion Óriás vólt) Diána hasznát vette,

Őtet ollyan különössen szép tsillagzattá tette;

Hogy az égenn egy sints mássa; mi nevezzük Kaszásnak; –

Egy tsillag ván, mellyet ketten nem engednek egy-másnak, –

Eridanus és Órion, Rigelnek neveztetik,

Most-is, a’ melly név, az Arabs nyelvből kőltsönöztetik.

Az a’ tzethal-is az égben tsillagzattá tétetett,

A’ melly hajdan Andromedát meg-enni rendeltetett

Neptunustól; és más egy hal, mellyet azért ragadott

Fel, hogy Amfitrite körűl jó szolgálatot adott.

Mit mondjak? még a’ szamár-is az égbe fel-vitetett,

Azért, hogy hajdan segített, ha ugyan segíthetett

Ordításával Bakhusnak amaz erős hartzában,

Mellyet még úgy mint fél Isten visele Indiában.

Tsak alig vagynak egy-nehány tsillagzatok az égben,

Mellyeknek neve ne vólna már a’ régi mesékben.¹⁸³

A’ tsillagzatokat, névről névre, és tsillagról tsillagra el-nevezték és rendbe szedték a’ régi Bőltsek: A’ Krisztus szűletése előtt száz húsz esztendővel már Hipparkus, a’ természeti tsillagoknak helyét, formáját, látszó nagyságát, és számát rendbe szedte, ezer és huszon-kettőig. – Ptoleméus, Kopernikus Tikho, Kepler, Rikcziol’, Heveli, Flamstéd, és mások, sokasították, és tökéletesítették ezt a’ tudományt: hanem a’ formájokra nézve sokann sokképpen külömböztették; az egyenlőségre nézve ugyan, nagy része az ég’ vizsgálóknak, meg-tartja még ma-is, az itt nagyából elő hordott régi mesés nevezeteket; de vagynak a’ kik a’ Királyok ’s Országok czimereikről nevezik; különössen pedig Siller (Schillerius) talám a’ Pogány meséktől iszonyodván, Szent neveket adott a’ Tsillagzatoknak. – A’ nagy Gönczöl szekerét nevezte Szent Péter’ hajójának, a’ Sárkányt Apró szenteknek, a’ Berebicze haját Kristus’ korbáttsának, az Északi koronát Kristus’ tövis koronájának. Herkulest Három Szent Királyok’ szekerének, Czéfeust Szent Istvánnak, Kassiopeját Magdalénának, Perszeust Szent Pálnak, Andromedát Kristus’ koporsójának, Óriont vagy Kaszást Szent Józsefnek, a’ Czentaurust vagy Ló-embert Abrahám’ és Izsáknak. ’s a’ t.

Hanem a’ mellyek’ formáji újonnan találtattak,

Vagy az előtt tsak formátlan tsillagoknak tartattak,

Vagy mint az Amerikai Lúd ’s a’ két fellegzetek,

Mellyeket ti nem láttatok ’s nem-is szemlélhettetek,

Hajdani bóldog mesélők! sőt ma mi sem láthatunk,

Hanem-ha a’ Déli ponthoz közelebb vonúlhatunk.

De elegek azok nékünk a’ miket szemlélhetünk,

Ott-is elég vagyon a’ mi észszel fel-nem érhetünk.

KÉT ÓRA.

Oh magasságos egeknek gyönyörű bóltozati!

’S a’ bóltozatonn szanaszét ragyogó tsillagzati!

Mellyeket így el-oszlata külömb-külömb rendekben

A’ Teremtő; mi vagyok én? sőt mi e’ nagy Seregben

A’ Főld? ez, lakozásunknak tsak egy porszemnyi helyje.

’S óh! miért olly igen rövid életemnek ideje?

Hogy, egy a’ Felséges Isten’ képére teremtetett,

A’ tsillagi tudományban tsak ennyire mehetett:

Hogy annyi sok tudós elmék, egy-más’ tudományjait

Öszve fűzvén-is, nem látják az egeknek titkait.

Hová lettetek? Óh első Atyáktól emeltetett

Magas kő oszlopok! hová? az azokra mettzetett

Tsillagi bőlts tudományok! hadd látnám-meg rólatok;

Mik azok az égi testek? ’s mitsoda fordúlatok,

Azok? mellyeknek egyikét másikkal öszsze tóldva

Ujjabb tsomókat találok soha tsomót nem óldva:

A’ mi kitsínyt ki-találtunk rendes fordúlatjokról;

Mind az a’ többi – de semmit sem tudhatunk magokról

Egyebet, hanem hogy testek; és két részre oszthatók.

Vagy a’ nap körűl fordúló, vagy álló tsillagzatok.

A’ mellynek szemeink előtt tsillogó súgárzása

Látszik; az mind egy-egy nagy nap, a’ mi napunknak mássa.

Sok régiek, és még ma-is sok újjabb bőlts emberek,

Azt hitték, hogy tsupa tüzek ezek ’s nagy tűz-tengerek.

Mint a’ nap-is; de a’ napnál semmivel sem kissebbek,

Hanem, a’ mint szemünk előtt nagyobbak ’s fényesebbek

Némellyek, úgy közelebb-is esnek a’ mi főldünkhöz,

És azért botsátnak bővebb súgárokat szemünkhöz,

De a’ mellyek lakásunkhoz leg-közelebb vagynak-is,¹⁸⁴

A’ nagyobbik kutya tsillagzatnak, mellyet Kánikulának-is neveznek, és némellyek Orion’ vagy Kaszás’ kutyájának, a’ szájában vagyon egy Szirius nevű tsillag; melly leg-fényessebb, ’s leg-nagyobbnak is tettzik, minden álló, vagy természeti tsillagok között; úgy tartják közönségesenn, hogy ez van hozzánk, leg-közelebb; De ennek sem tudták még eddig tsak látható nagyságát-is (apparentem magnitudinem) ki-találni, mivel tsak, mint egy fényes pont, (punctum lucidum) úgy látszik a’ meszsze mutató üvegekenn-is: és így semmi Vastagságát nem lehet észre venni. Parallaxisát-is tsak imígy amúgy tudták találni (a’ Parallaxist, hogy magyarúl le-írhassam; szükség meg-jegyzeni, hogy a’ tsillagnak a’ főldhöz képpest nem igazi helyje (verus locus) hanem tsak képzelt helyje (apparens locus) az, a’ hol mi látjuk őtet lenni. Igazi helyje vólna az, ha mi a’ főldnek közepéből néznénk a’ tsillagot; és így ezen két helynek, a’ főldnek külső színérűl képzelt, és a’ főldnek gyomrának közepéből látszandó helyeknek külömbözése neveztetik Parallaxisnak. Ezt a’ Parallaxist, a’ meszszebb való égi testekre nézve által tették az ég’ vizsgálók, a’ Főldnek esztendeig való kerűletének közepére, úgy hogy az igazi helye a’ tsillagnak, (Locus verus) az légyen, a’ mellyben látnánk őtet, ha annak a’ nagy kerűletnek közepéből néznénk, mellyet a’ főld tesz a’ nap körűl: de még ehez az igazi helyhez képpest-is, ollyan tsak-nem észre vehetetlen a’ tsillagoknak Parallaxisa, vagy helyek változása, hogy minden tsillagok egyforma meszsziségre tetszenek lenni) Flamsted próbálta a’ Pólus tsillagot, mivel az mindenkor, télben nyárban meg-látszik, és úgy találta, hogy, az igaz, és képzelt helyeknek külombözése vagy Parallaxis, nem nagyobb, hanem tsak 47´´; az az egy Tzirkalomnak huszon-héz-ezer öt száz-hetven-negyed része; és e’ szerént a’ tsillagok mi hozzánk leg-alább-is, 165,729,200,000. Német mértfőldnyire esnek; őket pedig egy-forma meszsziségre lenni nem gondolhatjuk, mivel némellyek, szemre, alig vagynak egy ujjnyira egymáshoz, és így azok közűl egyiknek, a’ másiknál sokkal fellyebb kell esni, hogy a’ kettő között annyi tágasság maradjon, hogy az ő Planétájik-is, akadék nélkűl körűlöttök foroghassanak. [A mi látjuk őtet lenni szavak után pontosvessző áll, ezt pontra jav. Az utolsó mondatban unyira áll, sajtóhiba, em.]

Olly nehéz meszsziségeket meg-lelni azoknak-is

Hogy tsak a’ körűltünk forgó bújdosó tsillagoknak

Helyjéhez képpest gyanítva rendelünk helyt azoknak.

Nagyságok-is ahoz képpest vagy ollyan mint a’ Nap, vagy

Még nagyobb, és nékünk tsak-nem el-hihetetlenűl nagy. –

De hát természeti tüzek vagytok-e ti? tsillagok!

Mert a’ természeti tüzek tsilloghatnak tsak magok.

A’ Hóld, mivel vastagabb test, nem láttzik ragyogása,

A’ naptól van kőltsönözve tsak világosodása.

Az est-hajnal fényes tsillag, ’s a’ tsillágok’ rendében

Tsak-nem leg-szebb; de, hogy nem tűz ő-is természetében,¹⁸⁵

Alább világossabban lészen erről, és tartózkodva meg fog külömböztetni ez a’ kettő, hogy valamelly test magától fényeskedjen, és hogy tsupa tűz valóságú légyen.

Ez a’ jele:

jeles A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

mert nem látszik szikrázni fényessége,

Mint más több, bár nála kissebb tsillagok’ tüzessége.

De ha a’ leg-fényesebb, és meleg nap, nem egészen

Tűz, a’ mint azt már sok bőltsek állították merészenn.

’S okát-is adták; hogy azért, mint a’ tsupa tűz ő-is

Égethet, ha nem egészszen tűzi természetű-is,

Lehetnek nem tsupa tüzek úgy, a’ több tsillagok-is,

Mivel a’ naphoz hasonló égi testek azok-is. –

És kérdés, ha meg-egygyez-e azzal a’ bőltsességgel?

Melly szerént Isten haszonra teremtett, és jó véggel

Mindeneket; hogy azok a’ nagy testek tsak híjjában

Függjenek e’ nagy üregben ki széllyel, ki sorjában.

Híjjában, mert ha tsak az lett vólna tzélja Istennek,

Hogy mikor a’ nap el-nyugszik, ezek tündököljenek,

Ezt a’ bőlts Istennek tárgyját számtalan tsillagokra

Ki nem lehet terjeszteni, – találunk ollyanokra

Már ma, a’ jobb meszsze-látás segítő-üvegekkel,

Mellyeket sem most nem látunk üvegetlen szemekkel,

Sem az előtt nem látszattak; nem vólt hát az a’ vége

Istennek, hogy ide hasson azoknak fényessége.

Vagynak ollyan égi testek a’ sűrű tsillag sorban,

Mellyeket tsak néha látunk, ’s nem láthatunk akkorban,

Mikor azok az ő nálok alsóbb, vagy nagyobb testtűl,

Szemeink elől el vagynak takarva mindenestűl.

Méltán hát sok nemes elmék fellyebbre emelkedtek,

’S a’ világítás’ tzéljával meg nem elégedhettek;

Hanem állatokat hisznek lakni a’ tsillagokban,

Hogy légyen, a’ mi az Istent ditsőíttse azokban.

’S azt hiszik a’ nap felől-is. – Hát már én mit gondoljak?

Hogy a’ nagy Teremtő felől vak-merően ne szóljak.

Kell hinnem, hogy a’ mit szemem nem lát ’s meg-nem-foghatok,

Azért meg-lehet. A’ rövid emberi gondolatok

Nem ollyak, mint az Istené; – tett az egeknek Attya

Én bennem-is ollyant, hogy azt sem szemem nem láthatja,

Sem nem értem. A’ napban-is lehetnek hát lakosok,

A’ kik az ott bőven termő tűzzel barátságosok.

A’ mint a’ tsillagokban-is; de bár tsupa tűz légyen

A’ nap; azt tudni nem titok ’s állítani nem szégyen,

Hogy vagynak a’ mi napunknak bujdosó tsillagai,

’S azok között a’ Főld, mellynek vagynak sok lakossai,

Miért nem hát a’ többinek? a’ mellyek szint illyenek,

És a’ nap-körűl hasonló törvénynyel kerengenek.

Ha a’ napnak vagynak: mért nem a’ többi tsillagoknak?

Illyen kerűlő tsillagi: kiket szint úgy napoknak

Kell tartanunk mint a’ Napot. – Ha

A H h-ból jav.

hát nintsen magokban

Lakos, óh bizony kell lenni a’ körűltök forgókban.

Mellyeknek, hogy mi nem látjuk körűl-forgódássokat,

Nem tsuda – mert alig látjuk a’ Napokat magokat. –

Oh! vagynak, vagynak lakosi e’ szörnyű nagy testeknek,

’S talám még sokkal bóldogabb sorssok vagyon ezeknek

Mint mi-nékünk, kik e’ világ leg-első kezdetébe’,

Nyomorúságot hozánk-be lakozásunk’ helyébe,

Mellyet nyögnek nem tsak minden emberré-teremtettek,

Hanem még azok-is a’ kik mi vélünk nem vétettek –

Nem mondom azt; hogy emberek laknak a’ tsillagokban,

Vagy azoknak sok számtalan ezer Planétájokban:

De lehetnek más formájú Isten-teremtései,

’S mind azoknak külön-külön illyen nemessebbjei.

Mint mi a’ főldönn lakóknak. – ’S ha a’ Főldi állatok

Meg-érzik; miként változnak az égi fordúlatok;

’S a’ kiktől mi, minden észt és értelmet meg-tagadtunk,

Előre ollyant érzenek, a’ mit mi nem tudhattunk.

Lehetnek a’ tsillagoknak olly bóldog lakossai,

A’ mellyek előtt az erős Isten’ keze tárgyjai,

A’ tsillagok’ esmérése, ’s azoknak fordúlása

Tudva van.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De természete már ’s nem tsupa szokása

A’ külömben-is felséges halhatatlan léleknek,

Hogy a’ maga elsőségét minden teremtéseknek

Elébe tegye, – mit mondok? – igazánn-is teheti,

És a’ maga méltóságát okosann el-hiheti,

Mert mi köztünk Isten lakott. – Oh testel rakott egek!

’S képzelhetetlen sokságú teremtetett Seregek!

Mondjátok-meg fordúlásit a’ Ti lakozástoknak,

Mert mi eddig rendes útat nem szabhattunk azoknak.

Tudjuk azt, hogy annyit mentek esztendőnként előre,

Hogy mint-egy huszon öt ezer kilentzszáz esztendőre

Nap keletre menésteknek ugyan azon pontjába

Viszsza mennétek, a’ mellyben látszatok mostanába.

De magatok haladtok-e? vagy titeket vizsgálva

Mi megyünk hátrább, ti pedig helybe maradtok álva. –

Azt már tudjuk, hogy a’ főldnek van három mozdúlása,

De még álló helyeteknek egy lassú változássa

Még-eddig ki-menthetetlen a’ főld fordúlásával,

fordúlásávál Sajtóhiba, rímelés szerint em.

Mivel nem mentek egy-aránt a’ napnak járásával,

Hanem, a’ mint résútsága a’ tizenkét jeleknek,

Által metszi abrontsait a’ nap kerűleteknek¹⁸⁶

Motus fixarum in Consequentia, fit Ecclipticae, non aequatori parallele, ez az, a’ mi miatt, ha a’ tsillagoknak mozdúlást nem engedünk (a’ mint-hogy ha a’ napnak nints, azoknak sints) a’ Neuton eszére kell szorúlnunk, hogy mozdúl a’ főldnek tengelyje-is, – és ez az a’ mi fellyebb mondatott, hogy az egész Főldben, tsak a’ centrum, a’ közép pont, mozdúlhatatlan. [Az Ecclipticae szót Eccliptice alakból a kötet végén található hibaigazító szerint jav.]

Ti azonn a’ nyomonn jártok, fellyebb tartván északnak,

Itt már minden bőlts még eddig vak vezérje a’ vaknak.¹⁸⁷

Miólta a’ Főld tengelyének mozdúlásából kezdik a’ tsillagok fordúlását magyarázni; még kevés idő vólt hozzá; hogy a’ lakó helyeknek szélességét ’s hoszszaságát hozzá próbálták vólna.

Mert ha minden természeti tsillagok odébb mennek,

Mozdúlni kell a’ napnak-is, mivel szint ollyan ennek

Valósága mind azok-é; mellyből új kétségeket

Kell találnunk, es tsinálnunk új nem-egyezéseket.

Ha pedig a’ nap helyben áll, álnak a’ tsillagok-is,

Mert hasonló természetű ’s illyen napok azok-is.

Tsinálly hát bőlts emberi ész a’ főld’ kerűlésében

Ollyan billenést, hogy minden tsillag e’ nagy megyében

Odébb menni szemléltessék; ’s ez résútt mendegelve

Egy-aránt légyen az észak mindenütt fel-emelve.

Bóldog Isten! tsak Te vagy Bőlts – mi bár mint bőltselkedünk,

Minden új találmányinkban új új tsorbát szenvedünk.

Ha az észnek találmányi és a’ tapasztalások

Naponként javúlnak abban, a’ miben most munkások.

Ha többet tudtok

tudtak Értelemszerűen em.

most, bőltsek! mint Atyáitok régen,

Találjátok ki azt az egy közép pontot az égen,

Melly körűl a’ nap, és minden tsillag napok fordúlnak,

Mert még az, a’ mit a’ Bőltsek vagy tudnak, vagy tanúlnak,

Tsak ennyi; hogy a’ Plánéták’ minden fordúlásoknak

Két tartalék pontja van, ’s a’ nap égyike azoknak:

De ha már a’ nap, és minden látható ’s láthatatlan

Tsillagok-is odébb mennek; az a’ mozdúlhatatlan

Egy pont; hol van? melly ezeknek forgássit erányazza,

Vagy ha nints olly pont; láttzani ez mozgást, mi okozza?

Támadj-fel nagy Lelkű Neuton! és vakmerőségemet

Mentsd ki; Te bátorítottál magad erre engemet,

Hogy a’ Főldben tsak egy pontot higyjek mozdúlhatatlant,

’S azt a’ billenést mi tőlünk még tapasztalhatatlant,

Melly igen lassan forgatja mind a’ két tengely véget,

Úgy higyjem, mint egy olly könnyen el-hihető kétséget,

Melly nélkűl minden tsillagnak odébb menni kellene,

’S minden tapasztalásunknak ’s hitelünknek ellene

Haladna a’ tüzes Nap-is. – Ti többet érthettetek

Régi Atyák’, kik nyóltz ’s kilentz-száz esztendőt értetek,

A’ mi életünk ideje hatvan, hetven esztendő¹⁸⁸

Veniet tempus, quo ista, quae nunc latent, Dies extrahet, et longioris Aevi Diligentia; – ad inquisitionem tantorum, Aetas una non sufficit.

Addig-is a’ gyermek ’s öreg arra nem elegendő,

Hogy jól tudjon bőltselkedni a’ tapasztalásokból,

Úgy hogy azokból a’ rövid ’s alkalmatlan napokból

Alig van harmintz esztendő, a’ mellyben tanúlhatunk,

És így, sok ha a’ Szaturnus tsillagra vigyázhatunk,

Szemessen: mivel fél híjján harmintz esztendőt tészen,

Még Szaturnus maga útját el-végezi egészszen. –

Ez a’ tsillag a’ nagy Napnak leg-nagyobb Planétája¹⁸⁹

Itt Szaturnusnak, leg-nagyobbságát, és meszsziségét ’s fordúlatját-is, tsak az eddig tudva vólt Planetárium systema szerént kell érteni; mert vagyon ő nála nagyobb-is, a’ mint a’ Harmadik órában lehet látni. Sőt nagyobb Jupiter-is, ha Szaturnust a’ gyűrűje nélkűl gondoljuk.

Ollyan kemény test, mint a’ főld, ’s gömbölyű a’ formája,

Leg-meszszebb vagyon a’ naphoz, ’s leg-nagyobb kerűlőbe’

Is járja körűl a’ napot, és a’ régibb időben

Keveset tudtak a’ Bőltsek igazi formájáról,

Míg Hugenius, egy tsuda formájú polájáról

Vagy gyűrűjéről hirt mondott, melly a’ jó üvegekenn

Meg-látszik, mint bé-foglalja e’ nagy testet kerekenn.

’S sohol vele öszsze nem ér, – és hogy ez változtatja

Gömbölyűségét, és néha hoszszúkásnak mutatja,

Nagy ez a’ test, és a’ főldnél nyoltzszáz kilentzvenszerte¹⁹⁰

Ezt a’ nagyságát Szaturnusnak Ricciolus találta így; lehet hogy a’ gyűrűjével együtt vette, mert egyéb eránt mind Hugenius, mind Neuton Jupitert nagyobb testnek teszik Szaturnusnál: a’ vastagságát pedig a’ gyűrűje nélkűl kell érteni. [A lábjegyzet számozása itt nem folytatódik.]

Nagyobb és a’ vastagsága bővebb tizenötszerte.

A’ meszszesége ollyan nagy, hogy tsak nem leg-nagyobb test,

Még-is leg-kissebbnek tettzik, és leg-halványobb szint fest.

Vagynak neki öt hóldjai kerűlő tsillagai,

Mellyeknek mar rendbe vagynak szedve fordúlásai,

A’ leg-kűlső a’ melly útját leg-későbben fordúlja,

Nagysággal a’ többi negyet jóval-is fellyűl múlja.

És ez kerűli Szaturnust tsak-nem nyoltzvan nap alatt

A’ többiben pedig kissebb a’ kerűlet ’s foglalat.

Szinte ollyan tsudálatos a’ Jupiter’ tsillaga,

Ez-is a’ nap-körűl fordúl mint amaz, ’s ez sem maga,

Hanem forgat maga körűl még négy kissebb testeket,

De olly bőltsenn helyheztette a’ Teremtő ezeket,

Hogy Jupiter Szaturnusnál alább járjon annyival,

Ne hogy ezek a’ Szaturnus’ bujdosó tsillagival

Öszsze ütközzenek. – Vagynak Jupiternek Poláji,

A’ mellyek körűl kerítik, és azoknak formáji

Ő magánál fényessebbek – az ő szomszédságában

Fordúlnak, ’s egygyet kerűlnek majd minden tíz Órában.

De Kaszini’ úgy találta, hogy azok nevelkednek

És sokszor két esztendeig nőnek és fényeskednek,

Sokszor el-tűnnek ’s két, három esztendeig bújkálnak

’S fel-tettzvén, a’ hol el-tűntek azon helyre találnak.

Ez-is hatszáz-nyoltzvan ötször nagyobb a’ mi Főldünknél,

’S útja tizen-kétszer nagyobb a’ mi kerűletünknél.

Gyengébb az alsóbb testeknél ennek-is fényessége,

’S egy kitsinyt halvány, mivel hogy nagy-is a’ meszszesége.

Sőt Márs, melly kissebb égi test Jupiternél sokkal-is,

Sokszor szemre Jupiternél nagyobb tsillag jóval-is.

És a’ formája pirossabb, Márs már olly közel esik,

A’ főldhoz, hogy a’ gyors bőltsek néha azt-is meg-lesik,

Hogy változik-is mint a’ hóld – és Frantzia Országban

Annyira mentek a’ Mársról fel-jegyzett tanúságban,

Hogy az ő benne ki tetsző sok feketeségeket

Rendbe szedték, ’s úgy találták ezeknek menésseket,

Hogy szint úgy körűl kerűlik huszon-négy Óra alat

Mársot mint a’ főld’ tengelyét ez a’ kűlső foglalat.

Végre Vénus ’s Merkurius, ez leg-alsó tsillagok,

A’ napot minden apróbb Hóld nélkűl kerűlik, magok.

Meg-látsznak változássaik, sőt Vénust nappal nézve

Durva testet lehet látni nagy bértzekkel tetézve.

Még-is olly gyönyörű színe vagyon fényességének,

Hogy ez, mint egy Királynéja a’ tsillagok’ sergének.

Ezeket nevezzük hát mi bujdosó-tsillagoknak,

A’ mellyeknek egy pont körűl való fordúlássoknak,

El-találása, olly régenn ád dolgot a’ bőltseknek,

’S még most-is a’ nem egygyező két-féle értelmeknek

Helyre állíthatására találnak sok okokat,

Mivel a’ Ptolomeustól hajdan gondolt sorokat

E’ kettő öszsze rontotta, ’s nem-is tartjuk méltónak

Ptolomeussal tartani egy jó ég vizsgálónak.

De Kopernikus és Tikho olly két rendet tsináltak,

Hogy sok ideig sok elmék igazat nem találtak,¹⁹¹

Kopernikus Miklós, a’ Napot tette közép Pontnak; ahoz leg-közelebb Merkuriust fordúlni, azutan Vénust, azután a’ Főldet a’ Hóldal egygyütt, fellyebb Mársot, Jupitert és Szaturnust állította. De Dánus Nemes Brahei Tikho, hogy a’ tsillagi tudomány ellen se vétsen, a’ Szent-Írásnak-is ellene ne mondjon, a’ Főldet tette közép pontnak, mellyet körűl kerűl a’ Hóld maga, és fellyebb a’ Nap, de úgy, hogy a’ napot egyszersmind a’ maga öt Planétáji a’ magok egében, és ki szabott idejekben körűl kerűlik, és a’ Nap a’ főldet kerűlvén, mind ezeket magával hordozza.

Melyk jobb? – az köz embereknek tapasztalásaival,

’S a’ meszszebb való testeknek sebes fordúlatival

Ellenkezett Kopernikus, mikor a’ napot tette

Közép pontnak ’s azt hitte, hogy a’ Főld fordúl mellette.

Tikhó pedig és mind azok a’ kik őtet követték,

Értelmek okai közé a’ Szent-írást-is tették.

De azomban az égenn tett sok tapasztalásokkal

Ellenkeztek, ’s ellenkeztek néha néha magokkal.

Gondoltak tsak ugyan ollyan nehéz fordúlatokat,

Hogy ha a’ természet rendi meg-engedné azokat,

Kevés kétségek maradna sok gyors ég-vizsgálóknak,

A’ mellyet meg nem fejteni láttatnának magoknak.

Hanem fel-nyitván nem régenn Neuton éles szemeit,

Úgy találta a’ nehézség’, ’s mozdúlás’ törvényjeit;

Hogy ha már most el nem hiszszük, hogy ez a’ főld fordúljon,

Szükség: hogy a’ természetnek minden rendje el-múljon.

Sok gyönyörű gondolatok, elmés következések,

És minden fordúlatok közt rendes meg-egygyezések

Látszanak e’ testek körűl, – a’ főld kerűletéből,

És annak a’ naptól való közép meszsziségéből.

A’ több fordúló testekre következést tsinálnak,

Hogy azok a’ naptól, ’s főldtől millyen meszszire állnak.

’S ezek a’ következések mind semmivé lennének,

Ha a’ természet rendjétől nem erősítetnének,

Vagynak ezen nagy testek közt rendes öszsze-jövések.

Vagynak tüzes hármasságok, ’s más illyen nevezések,

A’ mellyek között leg-nagyobb, ’s leg-híressebb azoké,

A’ két leg-távolyabb való bújdosó tsillagoké,

Melly mintegy nyóltz száz esztendő jártával következik,

Nyóltz vólt már, és mindeniket nagy dolgokról nevezik.

Az elsőben ez alkotmány a’ világ teremtetett,

A’ másodikban társaság, ’s vár-építés kezdetett.

Harmadikat az özön-víz tette nevezetessé,

A’ többi más, – ’s méltán tette Riktziol kétségessé,

Hogy a’ mint a’ bomlott világ’ aggottsága mutatja,

Majd a’ háromszor harmadik örökre bé-zárhatja

Az időnek folyásait, ’s hét ezer esztendőket¹⁹²

Én itt Ricciolus utánn mentem, a’ ki így ír: Quidsi nona minax, ter triplex argeat Orbem, – – – Post septem decades Seclorum & Sabbata magnae Hebdomadis, – nem telik pedig-el hetven Szekulum a’ kilentzedik tüzes hármasságkor, hanem tsak 6400. az az nyoltzszor nyoltz száz esztendő, mert az első, a’ világ’ kezdetekor vólt. – És így a’ gyanított Világ’ vége, a’ hetedik Isteni napnak vagy nagy Szombatnak közepe tályján esne. Ezen gyanúsággal, meg-egygyez jó formánn azoknak-is fel-tétele, a’ kik a’ Világ’ végét akkorra várják, mikor a’ természeti tsillagok egy negyedrész kerűletet, az az kilentzvenszer hetvenkét, az az 6480. esztendőket el-tőltenek. – Az leg-jobban jár, a’ ki ennek ollyankor hal-meg előtte, mint Matusalem az özön víznek.

Úgymint egy hetet, ’s egy titkos szombatot képezőket

El-tőltvén, ez természeti egy hétenn teremtetett

Alkotmány, tsinál magának rettentő végezetet.

A’ tsillagok le-húllanak, és az egeknek Attya

Az egeket, mint a’ ruhát, úgy öszsze hajtogatja.

HÁROM ÓRA.

Ez hat bújdosó tsillagot a’ Nap körűl forgani

Régen tudták, ’s meg-is mérték, – de talált a’ mostani

Tanúlt elmék serénysége, még egygyet a’ hatonn túl,

Úraniát, melly annyira vagyon még Szaturnustúl,

Mint van a’ Naphoz Szaturnus.

A pontot vesszőből jav.

– Ez testnek esmérete,

És azt tudni, hogy Planéta Herscheli’ ditsérete.

Ollyan lévén ez tsillagnak mind színe, mind nagysága,

Mint az apróbb természeti tsillagok’ valósága.

Flamstéd Anglus ég-vizsgáló, és Májer Göttingában,

Tsak úgy nézték ezt, mint egygyet a’ tsillagok sorában.

A’ mint úgy meg-is egygyez ez a’ több tüzes testekkel,

Hogy hitelesen gyanítják jó hozzá vetésekkel,

Hogy ez a’ napot kerűlő leg-felsőbb, és hetedik

Tsillag, nem a’ naptól, hanem magától fényeskedik.

Igaz: hogy olly meszszire kell lenni Urániának,

Hogy még túl a’ kerűleténn Szaturnus’ tsillagának

Elegendő térje legyen, a’ hol az ő hóldjait,

’S (mint Herscheli-is sejtette) bújdosó tsillagait,

Maga körűl forgathassa a’ maga’ megyéjében,

’S a’ Szaturnus’ Hóldjaiba ne botlassa mentében;

A’ Jupiter’ külső hóldja’ és a’ Szaturnusé közt,

Találunk mintegy nyóltzvan-egy milliom mértfőldnyi közt,

’S a’ mi Hóldunkhoz-is annyit tészünk meszsziségének,

A’ Jupiter’ tsillagai’ külső kerűletének.

De mivel még mi közöttünk ’s Jupiter közt Márs vagyon,

Külömböz már Szaturnusra nézve ez a’ szám nagyonn,

’S két annyi tért, száz hatvankét milliom mértfőldeket

Kell engednünk, hogy azokat a’ kerűlő testeket,

Kik Uránia, ’s Szaturnus körűl igen szélessen

Kerűlnek, magok útjában mindég olly egyenesen

Meg-tarthassák, hogy ezeknek kőltsönös¹⁹³

kőltsönöz A kötet végén található hibaigazító szerint em.

nehézsége

Lex naturae Neutoniana: Omnia corpora, in se mutuo gravia sunt. – Gravitas haec, materiae quantitati Proportionalis est: ad inaequales distantias est inverse ut quadratum distantiae. – Ez az a’ kőltsönös nehézség, vagy egymásra nehézkedés, – Hogy pedig ez az erő, nem tsak a’ nap, és első, rendbéli bújdosó tsillagok között vagyon, ’s nem tsak az első rendbéli Plánéták, és azoknak Hóldjai, vagy Satellesei között már meg-mutatták az égi vizsgálók; hogy Szaturnus változtatja az útját, mikor Jupiterhez közel vagyon; és így a’ mint nevezik: Jovem, & Saturnum in se mutuo graves esse. Sőt Flamstéd már azt-is meg-jegyzette, hogy Szaturnus néha-néha meg-bontja útját a’ Jupiter Szatelleseinek, és így ha még közelebb vólnának egymáshoz, egészszen-is el-bonthatná. Méltán hát nagy köznek kell lenni Uránia, és Szaturnus között, hogy egymásnak hóldjait, Szatelleseit, vagy a’ Szatellesek-is egymást útjokban meg ne gátolják.

Miatt gántsot ne szenvedjen útjok egyenessége.

Ha pedig ennyi köz vagyon e’ két nagyobb testeknek

Tsillagi között: jó formán annyira leszsz ezeknek

Mint van Szaturnus a’ Naptól; egymáshoz meszsziségek,

Melly miatt már a’ Bőltseknek méltán vagyon kétségek.

Hogy ez Urániát a’ Nap’ fényje fényesíthetné,

’S hogy ő fényjét ez nagy közép-naptól kőltsönözhetné. –

Igaz: hogy ha a’ nehézség’, ’s mozdúlás’ törvényjei

Meg-engedik, hogy az égnek ezek a’ nagy testei,

’S éppen Uránia (melly olly temérdek meszsziségre

Vonúlt tőlünk, ’s talám a’ nap-súgártól üres égre)

A’ naphoz mint közép testhez vonszó nehézségétől,

’S azzal egy mértékű, naptól el-futó erejétől¹⁹⁴

Lex naturae Neutoniana: Actioni contraria semper, & aequalis est Reactio: id est, nulla in corpus potest dari actio, fine resistentia ipsi aequali, & corporum duorum actiones in se mutuo semper sunt aequales, & in partes contrarias diriguntur. Innen van osztán, hogy fordúlnak az égi testek a’ nap körűl. – Ez a’ Neuton’ törvényje első tekíntettel nevetségnek látszik; ha húz két ember kötélen egy hajót; azt gondolnám; hogy nagyobb a’ húzó erő, mint a’ hajónak tartózkodása, mivelhogy enged a’ vonásnak; de pedig egy forma mind a’ kettő, mert a’ kötél egy formánn nyúlik mind a’ vonó emberek kezénél; mind a’ hajónál.

Vezettessen, ’s ez törvénynek ollyan ereje legyen,

Hogy ő is nap’ tsillaga leszsz, és a’ nap körűl megyen.

Az az, ha vagyon a’ napban annyi erő magában,

Hogy forgassa Urániát a’ maga nagy útjában;

Lehetnek hát sugári is a’ napnak olly élessek,

Mellyek Urániának fényt adni elégségesek. –

El-hathattok-e hát fényes nap sugárok ennyire?

Hogy mintegy három száz hatvan milliom mértfőldnyire

Fényt adtok Uraniának. – Ha nem – úgy már magának

Kell természeti fényjének lenni Urániának,

Mert ha a’ tüzes tsillagok adnának fényességet

Uraniának, nehezebb ezt az új nehézséget

Meg-fejteni; hogy azokhoz, hát közelebb kellene

Néki lenni; ’s az erőnek nagyobb erő ellene

Állván, nem engedné őtet a’ nap körűl fordúlni,

Hanem inkább más valamellyik tsillag felé vonúlni.

Vagy tám inkább Dechalesnek, ’s más némelly régibbeknek¹⁹⁵

Ha a’ mi napunknak szörnyű melegsége nem tartóztatná hitelemet (noha ez-is tsudálatos, mert mi az Aequátor alatt el nem szenvedhetnénk a’ meleget; a’ Pólus alatt pedig a’ hideget: azomban a’ Hóld minden hólnapban egyszer közelebb, egyszer távolyabb esik a’ Naphoz, mint mi: ’s még-is a’ napnak mind melegítő mind világosító erejének, minden változásit el-szenvedheti, és így nem a’ tsupa égető ereje az a’ napnak, hogy nékünk melegünk van, hanem a’ testnek természete-is, és egyiknek a’ Másikhoz való állása, fekvése) és így ha a’ Hóld tsak annyid-résznyire-is melegíthetné a’ főldet, a’ mennyiszer kissebb test a’ napnál; örömest el-hinném, hogy a’ természeti tsillagok nem természeti tüzek (fel-tévén, hogy a’ szóban játék ne légyen, mert külömben a’ jégben-is hiszek lenni tüzet) mert ha a’ tsillagoknak, az okoskodás’ rendi szerint a’ naphoz hasonló természetűeknek nem kellene lenni: azoknak egyéb külömbözéseiket a’ Planétáktól könnyű vólna ki-menteni. Leg-nagyobb külömbség a’ természeti és bújdosó tsillagok között az, hogy amazok szikrázni, ragyogni láttatnak (scintillant) emezek pedig nem. De pedig már az tapasztalható, hogy a’ Planéták-is ragyognak, jóllehet sokkal gyengébben, mint a’ természeti tsillagok, és az ő ragyogásoknak szaporasága nevelkedik, mikor a’ levegő ég jobban rezeg, vagy reng, és a’ mi különös, mikor párázatokkal meg-telik: és így a’ tsillagoknak ragyogása, a’ mozgó levegő égtől okoztatik, és az abban lévő gőzölgésektől, mellyekenn által hatnak a’ tsillagokból a’ mi szemünkhöz jövő igen ritka sugárok. Sőt a’ természeti tsillagoknak meszszisége-is sokat tészen a’ szikrázásra, a’ minthogy a’ közelebb lévőkben ezt a’ szikrázó mozgást nehezebb észre venni, az ő tányérjoknak nagysága miatt; és valóban, ha a’ nap annyira vólna tőlünk, mint Szaturnus, vagy mint Uránia; jobban szikrázna. Sok Philozophusok ezt a’ szikrázást, vagy ragyogást tulajdonították annak, hogy minden tsillag a’ maga tengelyében sebessen forog. Sokan a’ Kopernikus értelméből-is okoskodnak, melly szerint a’ minket körűl kerítő levegő égnek, igen szapora fordúlatjának kelletik lenni. Mások pedig mind ezeket az okokat együtt gondolják. – De akárhogy van, az igaz: hogy a’ meszszebb valók jobban szikráznak, mint a’ mellyek közelebbről, és így nagyobbaknak szemléltetnek.

Adjunk hitelt a’ tsillagok felől vólt hiteleknek,

Ha durva test Urania, és meg-is hasonlíthat

A’ természeti tsillaghoz, ez tán arra taníthat,

Hogy a’ ragyogó tsillagok sem tűz természetűek,

Még-is lehetnek előttünk illyen fényességűek:

Isten tudja; talám a’ kik nyóltzvan négy esztendőket¹⁹⁶

Mintegy 84. esztendő alatt kerűli-meg a’ napot Urania, a’ szerint, a’ mint Neuton természeti okokból-is mutogatja: de tapasztalás szerint is a’ bújdosó tsillagoknak fordúlatjokból lehet látni: hogy: Quadrata temporum periodicorum sunt ut cubi distantiarum a’ Sole. Ez vólna a’ proportzio Szaturnushoz képest: Cub. I: cub. 2 = ⁪ 30: ⁪ 84. mellynek kevés hibája van.

El-tőltvén, ez Uraniát, ’s vele együtt menőket

Vizsgálásban, ki-találják jobban természetét-is

Úti társainak számát, útját, ’s fényességét-is. –

Nékem ugyan Urania nagy kétséget szerezett,

Mert még eddig minden égi számvetés meg-egyezett

Egymással. – A’ hányszor nagyobb a’ főld a’ mi Hóldunknál,

Ennél a’ minket kerűlő bújdosó tsillagunknál,

Annyiszor el-fér Szaturnus a’ nagy napnak testében,

És így igaz törvény szerint a’ napnak megyéjében

Körűl foroghat Szaturnus, meg-bírván a’ nap’ teste

Az ő testét; de mivel már Herscheli ki-kereste

Uraniát, ’s úgy kell hinnünk, hogy két annyira vagyon

Ez a’ naphoz mint Szaturnus – ’s rend szerint az-is nagyonn

El-hihető, hogy az égi testeknek meszsziségek

Szerint, változnak egyszersmind az ő temérdekségek,

Úgy a’ főldnél Urania két ezerszer nagyobb leszsz,

És a’ nap mint Urania, alig húsz akkorát tesz,

Való, hogy már Márs, és Vénus e’ törvényt meg-bontotta,

Mert a’ teremtő a’ főldnél azt fellyebb szállította,

És még-is kissebbé tette, de a’ többi testekből,

’S Uraniától szemünkig jövő fényességekből

Méltán lehet gyanítani az ő szörnyű nagyságát –

Nyisd-fel most nagy lelkű Neuton nyisd-fel szemem világát.

Tudtad-e Te Uraniát? nem tudom – de törvényid,

És a’ világtól bámúlást érdemlett leleményid,

Előre meg-tanították ez új tsillag nézőket,

Hogy minden égi testeket, a’ nap körűl menőket

Úgy kell néznünk, mint a’ mellyek egymáshoz vonattatnak,

’S nem tsak a’ nagyságok, hanem meszsziségek adhatnak

Erőt a’ vonattatáshoz, de ennek erőssége

Úgy-is változhat, a’ mint van a’ testek’ sűrűsége.¹⁹⁷

Neutonnak, már előre meg-mutogatott igazságokból következő törvényjei a’ Planetarium Systemában a’ többek között ezek:

a. Quantitates materiae in corporibus quibuscunque in systemate nostro esse inter se directe ut cubos distantiarum, ad quas circa haec corpora alia revolvuntur, & inverse, ut quadrata temporum periodicorum horum corporum revolutorum.

b. Ex temporibus periodicis, & distantiis determinantur densitates, quas corpora haberent, si servata materiae quantitate, & magnitudine corpora forent homogenea.

c. Magnitudo Solis, cum caeteris corporibus systematis nostri collati in causa est, planetas parum se se mutuo turbare.

d. Manente distantia, celeritas qua corpus ex gravitate fertur, pendet a quantitate materiae in corpore attrahente.

e. Quando tempora periodica sunt aequalia, & distantiae aequales a centro; vires centrales, sunt ut quantitates materiae in corporibus, quae revolvuntur.

f. Quando quantitates materiae in corporibus circumrotatis sunt aequales, & tempora periodica sunt aequalia; vires centrales sunt ut distantiae a centro.

g. Quando tempora periodica sunt aequalia, sed distentiae a centro, & quantitates materiae in corporibus revolutis differunt; vires centrales sunt in ratione composita quantitatum materiae, & distantiarum. – azomban pedig

h. Omnia corpora sese mutuo petunt, aut de se mutuo tendunt, vi, quae singulis particulis materiae in singulas particulas competit. – Ezekből világos az; és tsak, a’ természeti törvényhez szoros ragaszkodás nélkűl is könnyen meg-fogható: hogy a’ Testek nagyságának, terhének vagy nehézségének, meszsziségének, és kerűletének, egymáshoz bizonyos, és törvényes relatiójának kell lenni, és így ha az igaz: hogy (Quadrata temporum periodicorum sunt, ut cubi distantiarum, az az) Uraniának a’ nap körűl való kerűlése nem hibázhat, és annak ideje sem nem rövidedik, sem nem hoszszabbodik, akar mekkora legyen annak teste: az is pedig igaz, hogy az Uránia Szatellesei meg-kívánják; hogy ne sokkal legyen, ha van is, közelebb Urania Szaturnushoz, mint Szaturnus a’ naphoz, nagyságáról is pedig igen nagyot kell állítanunk ha ollyan szörnyű mesziségre meg-látszík, hollott Szaturnust gyűrűstűl együtt-is tsak alig látjuk, méltó gyanúság, méltó kétség, a’ mit itt fel-tészek, a’ Hóldnak a’ Főldhöz, és Szaturnusnak a’ naphoz hasonlított nagysága irant, az az, míntha annak bizonyos mértékének kellene lenni, mennyivel legyen nagyobb és több mértékű a’ nap, az őtet körűl-kerűlő égi testeknél, úgy hogy azt (akarmi Astronomicus Calculussal is) nehéz ki menteni, hanem ha a’ Testek tömöttségével, és ha minden égi testek hasonló természetűek vólnának, és hasonló terhűek, a’ nagysághoz képpest, nem engednék-meg a’ természeti törvények, hogy azon testekben, a’ kerűletnek késősége, és a’ meszsziségek között az a’ hasonlatosság meg-álhasson, a’ mit az ég vizsgálók valósággal tapasztaltak, (hogy, Quadrata temporum Periodicorum sunt ut Cubi Distantiarum) és ugyan azért már a’ testeknek tömöttsége között Neuton külömbséget tsinált, és egynehányat öszve hasonlítván úgy jött ki, hogy mikor a’ napé 10000. akkor Szaturnusé 6567. Jupiteré 9385. a’ Főldé 39539. a’ Hóldé 48911.

De különössen, mivel Uraniának felette nagynak kell lenni, és én a’ nagyságnak ez egy-nehány versben mint egy mértéket láttattam tenni, ’s azt is állítani, hogy felesleg nagynak kell lenni a’ Napnak Uraniához képpest: ez nem vakmerő állítás, öszve vetvén a’ nagyságot a’ sűrűseggel; mert ebből a’ Neuton’ törvényjéből: Quo major est materiae quantitas in aliquo corpore, eo major est hujus vis centrifuga; Azt hozom ki: hogy ha nagyobb mértékű test találna lenni Urania a’ napnál, nem fordúlhatna a’ nap körűl, annyival inkább a’ fordúlás idejének, és meszsziségnek egyenlőségét a’ többi testekhez képpest meg-nem tarthatná, mert a’ test mértékével nagyobbodván a’ naptól el-futó erő (vis centrifuga:) ha a’ nap’ mértékét meg-győzné Urania’ mértéke; végetlenűl nagyobbodna az el-futó-erő is; és így azon egyenes lineám, a’ mellyen el-indúlt futni a’ naptól; egyenessen menne mindenkor. Vagy a’ vonó erőt a’ nappal fel-tserélvén, a’ Nap fordúlna Urania körűl: Ha tehát felesleg nagyobb Urania minden több Planétáknál, hogy ollyan nagy messzíségre el-ne veszesse a’ nap-körűl fordúlását; a’ materiájának, ’s teste terhének kell külömbözni a’ többi Planétáktól, ’s ez lehet az oka hogy meszszirűl is fényesnek tettzik. Egy szóval, hogy világosan ki magyarázzam, Magátúl fényeskedni nem azt teszi, hogy azért a’ fényeskedő test tsupa tűz legyen. Szerdahelyi Silva Pannonia p. 162. lakosokat enged Uraniának az Urania’ vizsgálóival együtt, de azomban gyanítja hogy magától fényeskedik, és így világíthat azaz égi test magától, a’ melly nem tsupa tűz: és így más testeket is világosíthat. Ez az a’ mit én nagyon szeretnék el-hítetni sokakkal, hogy lakhatnak lakosok a’ napban ’s tsillagokban is, és hogy azok nem tsupa tűz tengerek, a’ mint a’ köz nép tartja, sőt némelly ég vizsgálok is, nem nevetséges fel-tétel hát az; hogy ha tsupa durva test lévén a’ nap, az Isten a’ teremtéskor meg-tüzesítette vólna; még eddig is meleg vólna, nagysága miatt.

Hátha, hogy Urania-is meszirűl fényeskedik

Az okazza, hogy a’ többi testektől ez hetedik

Külömböz tömöttségevel, – mert úgy is külömbözni

Kell, hogy a’ nap vonó terhét meg-tudhassa érezni.

Szörnyűség az a’ kerűlet, a’ mit e’ tsillag tészen,

Két-ezer két-száz milliom mért főldre megy egészen.

És így ha minden tsillagok a’ főld körűl fordúlnak

A’ szérnyű sebesség miatt mindnyájan öszve hullnak.

Urania (huszon négyre fel-osztván e’ kereket)

Egy óráig megy kilentzven milliom mértfőldeket –

Hogy van hát? áldott Természet! hogy úgy alkottál minket;

Hogy magunk észre nem veszük rendes kerűletinket –

Azt gondoljuk: hogy egy helyben mozdúlhatatlan állunk. –

Óh! éltetsz-e? Urania! bóldogabbakat nálunk,

A’ kik a’ több tsillagokat közelebbről nézhetik,

És az égnek törvényjeit bóldogabbúl érthetik.

A’ kik minden fordúlatot láthatnak élessebben.

’S tán az üstökös tsillagok fordúlásit is szebben

És igazábban tudhatják, mint mi ez alsó részenn,

Kiknél tsak nem ismeretlen ez tudomány egészen.

Mondjátok meg, Urania szerentsés lakossai!

Mert ti vagytok az Üstekös tsillagok’ szomszédjai;

Ha lehet-e hitelt adni Szaturnus’ panaszszának¹⁹⁸

Szerdahelyi Sílva Parnassi Pannonii elméssen hozza-be ezt a’ Szaturnus panaszszát.

Hogy az üstökös tsillagok a’ Planéták’ Sorának

Zavarására a’ tüzes tsillagok’ seregéből

Néha néha ki rohannak – mert annak hiteléből

Sok rendeletlen kétségek méltán következnének –

Ha sokann Uraniáig fel-emelkedhetnének;

Ott meg-találnák e’ tsuda testek’ lakó-helyjeket,

Mert találunk alúl fellyűl temérdek Üregeket

Urania-körűl, a’ hol négy százann meg-férhetnek

Ezen üstökös tsillagok kik eddig említthetnek.

Mi még ezeknek keveset tudunk természetéből;

El-vagyunk ugyan hitetve sokszori nézéséből,

Hogy mind azok régi testek, ’s nem a’ Levegő égben

Támadnak; hanem forognak a’ magassabb térségben.

Nem ollyan természetűek, mint a’ többi bújdosók;

De testeknek állatjai ’s útjok tsudálatosok.

Heveli egy ollyant látott, mellynek nagyobb vólt feje

A’ Vénus’ tsillagánál-is; látszásoknak ideje,

Ha leg-több-is fél esztendő – sokszor többen látszanak

Fontenell ötöt jegyzett-meg, hogy Párisban láttanak

Tsak kilentz esztendők alatt; ’s tsak hamar el tűnének –

A’ nap felé van hajlása a’ farkaik végének.

Mellynek teste ollyan ritka, hogy azonn által hatnak

’S meg-látszanak sugárjai sok apróbb tsillagzatnak. –

Hoszszúk, néha igen hoszszúk ezeknek a’ farkai,

Néha semmi sints, avagy tsak nem látsznak sugárjai.

Mint, egy száz nyóltz esztendővel ez előtt, tsak fejével

Látszott, ’s mindég nap le-mentét követte menésével. –

Mindnyájoknak halvány színe, ’s néha veres látszatik.

Kétség kívűl ez a’ szín-is a’ naptól hordoztatik.

Nem lehet a’ meszsziségét egynek-is ki-tsinálni,

Mellyből leg-alább ez egygyet jól el lehet találni;

Hogy ezek nem laknak a’ mi főldünknek környékében,

Hanem a’ bújdosó testek leg-magassabb egében. –

Fordúlásokról mit tudunk, Dorfel, ’s Neuton úgy hitték;

(Noha ők-is külömböző tekerűletenn vitték.)¹⁹⁹

Georg. Sam. Doerfelius, invenit figuram itineris Cometae parabolicam in cujus foco Sol est. Neuton vero: Cometas inquit probabile est, in orbibus ellipticis admodum eccentricis moveri. – – quosdam portiones Ellipsium valde eccentricorum; in quorum foco centrum Solis erat descripsisse. És már ’s Gravesand talám e’ kettő között kétségeskedvén, így magyarázza Neutont: Cometarum motus a lege gravitatis pendet – Solis gravitas praevalet, & hac gravitate a via recta destectuntur: vicae autem curvaturam, ab hac eadem gravitate pendere ex eo sequitur, quod corpus ex hac gravitate describat aut Ellipsim, aut Parabolam, aut Hyperbolam, quales descripsisse hos Cometas constat, quorum trajectoriae fuere determinatae. És erősségűl elő hoz a’ Neuton’ törvényjeiből egynehányat, úgymint:

a. Si vis, quae in corpora mota, ut in quiescentia agit, aequalis sit ad distantias aequales a centro; in diversis vero inverse ut quadratum distantiae, hac poterit corpus percurrere ellipsim cujus focorum alter cum centro virium coincidit. Úgy hogy ezen esetben a’ test fordúlásának útja viszsza megy azon helyre, a’ honnan indúlt, és minden fordúlásban egyszer leg-meszszebb, egyszer leg-közelebb esik a’ közép ponthoz, vagy vonszó erőhöz.

b. Corpus potest tali celeritate projici, ut in recessu a centro, vis, quae aucta distantia minuitur, non valeat ad viam ita inflectendam, ut corpus redeat, percurrit in hoc casu corpus, aliam ex sectionibus conicis Parabolam, aut Hyperbolam. De még ezeket a’ görbe lineákat magyarúl nem tudjuk jól ki-tenni; nem tudjuk meg-magyarázni, hogy a’ Parabolának természete (natura parabolae) vagy minden egyéb görbeségektől meg-külömböztető tulajdonsága ez az Aequatio: yy=px; az Ellipsisnek y²=px-pxx/2 A’ Hyperbolának px+pxx/a= y². Szerentsés nyelv, a’ melly a’ Deákot e’ felséges tudományban úgy utól éri; a’ mint a’ Deák tud élni a’ Görög nevezetekkel. [A vicae autem curvaturam részben a vicae szó vice alakban szerepel; a kötet végén lévő hibaigazító szerint jav.]

Hogy tolyás forma; de nagyon hoszszúkás kerűletet

Tesznek ezek a’ nap körűl; ’s méltán érdemelhetett

Hitelt az ő állítások; mert ez hoszszú útjokban

Ha a’ naptól igen meszsze esnek fordúlatjokban.

Akkor nem látsznak, el-tűnnek a’ nézőknek szemétől,

’S nem vehetnek elegendő fényt a’ nap’ erejétől.

De még ezt a’ görbeséget nem tudnák ki-tsinálni

Úgy, hogy azoknak idejét el lehetne találni.

Cassini két illyen testnek hasonlatosságából

Ollyan következést tsinált az elsőnek útjából:

Hogy mihelyest a’ második meg kezd vala jelenni,

Meg-jövendőlte: mitsodás, ’s mennyi úton fog menni?

’S meg-is felelt némelly részben előre látásának

A’ tsillag, de még annak-is sok tsorbáji valának.

Bernoulli-is vizsgálván ezen második testet

Annak viszsza jövésére elmés következést tett.

Harmintz nyóltz esztendőt vetett ’s száz negyven-hét napokat

Viszsza jöttének, de bár mint számlálta útakat.

Meg-tsalta ezt a’ nagy elmét bíztos jövendőlése. –

Illy nehéz dolog ez bolygó testeknek esmérése!

Vagynak még más nemei-is a’ bolygó tsillagoknak,

Új tsillagoknak nevezik, kiknek fordúlatjoknak

Hasonló törvényje lehet mint az üstökösöknek;

És azért, nehéz útjokat el-találni ezeknek.

Hipparkus-is látott illyen egy tsillagot már régen;

De annak helyét nem tudjuk, melly tályon vólt az égenn,

Azólta hatott láttanak nevezetesebbeket,

Imitt amott nagyobbakat, és néha kissebbeket.

A’ mit Heveli ez előtt több mint száz esztendővel

Látott, a’ Hattyú tsillagban fénylett derék erővel,

Esztendő múlva kissebb lett, ’s ismét meg-nevelkedett.

Két esztendő múlva el tűnt, vagy másuvá tévedett. –

Ezeknek-is szikrázási, vagy tüzes ragyogási,

Azt mutatják, hogy magoktól vagynak sugározási.

Noha Volfius azt hitte ezek felől nem régenn,

Hogy a’ tüzes tsillagoknak, kik szanaszét az égenn

Ragyognak, lévén (mert vagynak) bújdosó tsillagai,

Azoknak esnek el-vétve ollyan fordúlatjai,

Hogy mi hozzánk bé-látszanak. – Óh! – hát az új bőltseknek

Sok maradt még a’ minn éles, és serény elméjeknek

elméseknek Értelemszerűen em.

Erejét törjék. ’S a’ régibb bőltsek’ tudományjára

Ne panaszolkodjanak, mint Nagy Sándor az Atyjára.

Maradt. – Óh áldott teremtő! a’ Te ditsősségeddel

Úgy meg-tőlt e’ nagy Mindenség, mellyet erős kezeddel

Építettél, hogy ennek tsak leg-kissebbik része-is

Szebb, mint azt ne tsudálhatná a’ leg-bőltsebb elme-is.

NEGYED-FÉL ÓRA.

Ha tsak napot teremtettél vólna ditső alkotó!

Abban is kezednek míve annyira tsudálható;

Hogy az attól következő munkák és változások

Tsudára méltók – mit mondok? – tsupa tsudálkozások.

Mint ereszti szem-fényünkre e’ piros fényességet,

A’ Hajnalt; a’ Régieknél e’ leg-szebb Istenséget.

A’ setetséget előlünk részenként mint oszlatja.

Testének a’ főld alól-is fel-ható súgárzatja! –

Oh Álom! Te világtalan ’s néma Halál testvére!

Miért vetsz olly erős békót a’ halandók’ szemére,

Hogy mikor már a’ madarak a’ Teremtőt dítsérik,

Fül-tsiklandozó szavoknak hangjait ösze mérik,

És mint-egy öszve esküdve, ezt a’ kis tehetséget

Mellyet mi meg-sem gondolunk, hogy miért? és mi végett

Adott nekik a’ természet? ez egy tárgyra szentelik:

Hogy értetlen hangokkal-is a’ Fő mívest tisztelik.

Az okossabb teremtések, a’ kiknek nem tsak lételt

’S nem tsak erre az életre meg-kívántató ételt

Rendelt az áldott természet; hanem értelmes Lélek

Lakik bennek; ez a’ Lélek nem tehet annyit vélek,

Hogy azokat meg-fontolni érzékenyek legyenek,

A’ miket az alább való Lelkek jobban érzenek;

Feküsznek ’s puha párnákonn hevertetik a’ testet,

Mikor ez a’ természettől gyönyörű színre festett

Levegő-ég a’ szépségenn örvendező Lelkeket

Leg-jobban meg-illethetné, – valyha ollyan szemeket

Adott vólna a’ természet, és meg-nem-unatkozást:

Hogy a’ természet szépségénn szűntelen tsudálkozást

Meg-ne únná tunyaságra hajló érzékenységem.

Had lenne minden éjtszaka illyen gyönyörűségem. –

Holmi emberi kezektől épűlt régiségeket

Tudunk tsudálni, ’s ugy tartjuk vólt különösségeket,

Mint egy tsudát: a’ Babilon’ fala’ készűleteit

’S ama’ Gazdag Szemiramis’ híres függő kertjeit,

Mellyekenn háromszáz-ezer emberek izzadoztak

Naponként; ’s még-is egy-nehány esztendeig dolgoztak: –

Az Egyiptomi bolygó ház annyira tsudáltatik,

Mellyben a’ mint Herodotus’ tolla után tartatik,

Tizen-hat roppant ’s Felséges Palota vólt építve,

’S rendel az ország’ szakaszi száma szerént készítve:

De az útak ollyan formán vóltak benne rendelve,

Minden nyomban egy görbeség a’ másiknak felelve;

Hogy a’ ki egyszer belé ment, ki nem tudott hatolni, –

Úgy mondják, hogy ezt akarta Dedalus-is majmolni.

Az Egyiptomi szegletre hegyezett oszlopokat

Harmadik tsudának hiszszük, úgy-mint szörnyű nagyokat.

Mert egyiket hat-száz-ezer munkások építették

Naponként ’s húsz esztendő tőlt bele mig el-végzették.

Artemizia Királyné Mauzolus’ Férjének

Egy Kriptát épített, mellyet negyediknek tevének

A’ világ tsudáji között. – A’ mit a’ Nap Istennek

A’ Rodusiak temérdek pénzel építettenek (lásd fellyebb.)

Tsudának tartjuk. – Phidiás, egy halandó, dolgozott

Jupiter’ tisztességére Aranyból fel-tornyozott

Egy magas képet; a’ mellyet érdemesnek tartának

Közibe tenni, a’ híres hét világ’ tsudájának. –

Efezusban egy Temploma vólt hajdan Diánának,

Mellyben tsak tsupa oszlopok száz húsz számláltatának:

A’ mellyeket mind különös Királyok építettek,

És sok Országok, kintsei ebbe be-meríttettek.

A’ magassága tett ennek két-száz-húsz lépéseket,

’S ezt, mint a’ hét tsuda között egy leg-tsúdább remeket

Úgy bámúlta a’ Régiség; – ’s hát oh! a’ természetet

A’ mellytől ennél ezerszer több ’s nagyobb ki-telhetett

’S telik, senki sem tsudálja? – Hord elő nagyságodat

Babilon! – Te Labirinthus! mutasd titkos zárodat.

Nagyobbak az égi testek; útjaik titkosabbak;

’S a’ szegletes oszlopoknál végetlenűl hoszszabbak.

Jer elő pompás Teremtő, jer Rodusi nap’ képe!

’S hát a’ Természet tsak illyen nagy és tsak illyen szép-e?

Te Jupiter arany képe! vallyon érsz-e ezekkel

Az aranynál százszorta szebb ’s drágább Hajnal színekkel?

Roppant Diána’ Temploma! mutasd Ditsősségedet

Ez nagy Templom, ez Mindenség, úgy fellyűl múl tégedet.

Hogy ennek leg-kissebb része szebb és nagyobb Te nálod,

’S te magad, tsuda létedre ezt a’ tsudát tsudálod.

A’ Főldi minden királyok bár minden értékjeket

Reád kőltsék, a’ mesterek minden mesterségjeket,

Meg-vessék: a’ természethez hasonlíttatva mi vagy?

Egy por-szemnek század-része – egy semmi – sem szép, sem nagy.

A’ benned való festések ’s remeki rajzolatok

A’ gyönyörű Hajnal-színhez tsak hozzá sem foghatók.

Hol vetted Gyönyörű Hajnal! ezen ditső színeket? –

Hajnalnak mond az együgyű emberi nyelv Titeket,

Holott Ti tsupa Nap vagytok; – ’s a’ Napnak súgárjai’

súgárjai, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Erejétől fényeskedvén az ég’ boltozatjai:

A’ Főld-színt, leg-elevenebb ’s tüzessebb színt mutattok,

Mivel mind addig fejérre éppen nem változhattok,

Míg a’ napnak egész teste fel-jővén főld’ szélünkre,

Minden sugárit egy-aránt ki botsátja szemünkre:

Ez az ég, mellyet felettünk kereknek nézünk ’s kéknek,

Egy meg-mérhetetlen öbli egy végetlen vidéknek.

A’ melly tele van üressel, és így ha nap nem vólna,

Semmi színt sem látna szemünk, ’s fekete színt gondolna.

Mivel a’ fekete nem szín, hanem színnek-nem-léte –

’S hát a’ Nap szemünk elébe illy ég-színt maga vet-e? –

Nem, hanem ezen fekete semmibe keveredvén,

A’ Fehérség, és iszonyú meszszire ki terjedvén,

A’ Fejérséget látásunk leg-végső határjában

Ég-színnek nézzük; – és ez is az Isten’ hatalmában

Különösen imádandó, hogy a’ gyenge szemeknek

Leg-könnyebb, el-tűrhetése az illyen ég-színeknek.

Külömben a’ fejérség-is, szín ugyan, de többekből,

Úgy-mint a’ nap súgáriban lévő hét fő színekből,

Kevert szín – van a’ sugárnak veres, Arany’ sárga, kék

Indegó-kék, zőld, viola színe; – minden folyadék

Meg-mutatja e’ színeket. – És

Az É é-ből jav.

többnyire sorjában,²⁰⁰

Sorjában, egymás mellet, tsaknem ezzel a’ sorral, hanem hogy a’ zőldnek negyedik helyenn kellene lenni. [A lábjegyzetek számozása itt nem folytatódik.]

Szépen látsznak ezek ama’ Noé szivárványjában.

Ezek egygyütt ereszkedvén a’ naptól szemünk felé,

Fejér színt tésznek; sőt nem is kell mindég hét szín belé,

Hogy fejér legyen: a’ sárga leg-jobban tartoztatja

’S ennek kevesebb mértéki hamarébb változtatja

A’ több színeket fejérre: négy szín eleget tészen

Mellyből vévén külömb külömb mértéket, fejér lészen.

Nem színesek tehát azok a’ miket színeseknek

Látunk, és semmi színe sints igazánn a’ testeknek.

Hanem, a’ mint ők magokba veszik a’ sugárokat,

Ollyan színűeknek látjuk ’s hiszszük lenni azokat. –

Oh tsudálatos természet! Oh boldogtalan elme!

A’ kinek szűntelen nem ég, ’s nem gyúlladoz szerelme

A’ természet-vizsgálásra; e’ szörnyű kerűletben

Miket talál a’ gyors elme! az áldott természetben,

A’ mellyeknek vizsgálása meg-némúltá teheti,

És szűntelen tsudálásra önként kénszerítheti.

Meg-némúlok, és szótalan kő-bálványnyá kell lennem,

Ha a’ természet munkáinn rendel elő kell mennem.

De el-tel lelkem örömmel közös tsudálkozással

’S fel-ébred bámúlásból illyen fel-kiáltással:

NÉGY ÓRA.

Szűnj-meg, Lelkem! a’ természet derékségét tsudálni,

Mellyet nap-kelet, ’s enyészet meg-nem-szűn predikálni,

Szűnj-meg mondom tsudálkozni a’ Természet, munkainn;

Inkább illik tudakozni a’ hajnalnak óráinn.

Mikor a’ néma setétség tsirkázó sugárokkal

Oszlik, és a’ kies térség az égi madarakkal

Nagyságát bizonyíttatja a’ Természet Urának;

Ki az? a’ ki így forgatja részeit, és magának

Lételt ád, és rendes folyást az áldott Természetnek;

Tsinál minden-nap új tolyást sok új teremtetettnek.

Emelkedj-fel az egekre én Lelkem: gyors szárnyakkal,

Buzdújl-fel illyen énekre a’ Mennyei karokkal;

Szent! Szent! Szent! a’ seregeknek Istene, teremtője,

Minden része az egeknek az ő Gondviselője’

Gondviselője? A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Ditsősségével meg-telve énekeli nagyságát,

Mellyre a’ főld is felelve ditséri méltóságát.

Ő ád újra meg-éledést a’ füstként el-múltaknak,

Egy-más utánn következést a’ valóknak ’s vóltaknak.

A’ mit az ő hatalmával a’ főld titkonn párázik,

Hasonló titkos munkával mint a’ mag ki-tsirázik;

És terem apró tseppeket, kik öszve sereglenek

Lassan lassan, és felleget ’s zápor esőt Nemzenek;

És így viszsza jön a’ pára maga eredetére,

Le-hullvánn a’ főld hátára; ’s annak veteményjére

A szó után pont áll; a kötet végén található hibaigazító szerint töröltük.

Termesztő erejét adja; hogy annak hasznosságát

Noha minden szem láthatja, ne tudja valóságát.

A’ tengert, a’ nagy tavakat látva látják mindenek,

Mellyek nagy-foglalatokat árjokkal be-tőltenek.

’S tudják azt is, hogy ezeket folyó-vizek nagyítják,

De kérd-meg bár a’ Bőltseket: – kételkedve gyanítják:

Hogy, ha titkonn a’ tengerek ki-nem gőzölgenének,

Az oda folyó víz erek, bennek meg nem férnének.

Mi mérsékli hát ezeket olly igaz mértékekkel?

A’ ki párázó tseppeket a’ be-folyó tseppekkel

Ki teszi olly egyenlőkké? hogy

kogy Sajtóhiba, em.

a’ Tenger’ méllysége

Ki nem szárad, sem örökké el-nem-fogy tellyessége.

Sem pedig partjainn fellyűl soha sem emelkedik,

Nem keres szárazt tér-helyűl és meg-nem-szélesedik.

Te vagy-e az? oh Természet! vagy tsupa rend vagy-e Te?

Hogy a’ mi most el-enyészett, az másnak eredete

Legyen tsak őnként magától; – oh nem lehet képzelni

A’ tsupa rend hatalmától ezeket így ki-telni.

Kell lenni, meg-foghatatlan egy ollyan valóságnak,

Mellyet maga-gondolatlan vakjai e’ világnak,

Vagy nem látnak, és nem vesznek észre a’ látottakból,

Vagy mind annyi Istent hisznek, és tsinálnak magokból.

Mikor az örök Felséget heverőnek állítják,

’S e’ nagy roppant mindenséget magánn állni tanítják.

A’ Főldet mi kénszeríti? hogy távolyról érezzen,

Vagy a’ nyers fát mi segíti? hogy ő úgy meg-egygyezzen

A’ hóldnak fogyta ’s tőltével hogy mikor a’ hóld tele

Van, a’ fa gazdagabb lével egyszersmind teljen vele.

Azt mondod: hogy a’ hóld teste okozza mind ezeket:

De vallyon: hát ki kereste-ki úgy ezt a’ kereket?

Hogy az olly rendes útonn jár, ’s olly egyenlő tengelyenn,

Hogy az ember hóld’ tőltét vár ez időben, ez helyenn.

Mi okozza meszszeségét olly egyenlőnn tőltekor?

Hogy a’ fának nedvességét bővítné éppen ekkor.

Sőt tsak azt-is mi okozza? hogy körűltünk fordúljon:

Most minden fényjét meg-hozza; majd egészszen el-múljon.

Van-e hát olly Inquiesse ezen forgó testeknek?

Melly mozgásokat vezesse, ’s útat szabjon mentteknek.

Ha vagyon, mint az Órának vonó terhe, ’s mozgója;

Ezen mozdúlás’ okának mi az igazgatója?

Ez nagy órát ki tekeri fel? ha le-foly kereke,

Vagy azt is új erő veri, ’s más természet’ remeke?

’S hát ennek az új erőnek ki ád erőt mozgani?

Mert azt-is önként menőnek lehetetlen tartani.

Ha önként megy itt a’ lélek, ez a’ mindenhatóság,

’S ez, a’ mi így bánik velek, nem rend, hanem Valóság.

Ha pedig ez a’

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

Mindenség! öröktől fogva vagyon,

És így nem kell rá Istenség, hogy mozgó erőt adjon.

Bolond! örökké valónak ha hihetd e’ világot,

Mért nem hihetsz meg-tartónak egy ollyan Valóságot?

Kinek abban áll olly nagyon képzelhetetlensége:

Hogy ő vólt, lészen, és vagyon, nints kezdete, sem vége.

Sőt: ha van örökké való, inkább az, Isten légyen

Mint világ; mert tudni való: hogy semmire sem megyen

A’ Durva test ő magától, – nem hogy rendet tarthatna,

Ha tsak Isten hatalmától nem fügne, ’s nem tartatna.

Akár mit higyj hát Istennek, Te! vak Isten-tsúfoló!

Az tsak igaz, és mindennek, ’s néked-is tudni való:

Hogy nem lett ez nagy mindenség magában, sem fenn nem áll,

Ha tsak valami Istenség nem tart, éltet, és táplál.

És így a’ meg-foghatatlan Isten’ gondviselése,

Szinte úgy tagadhatatlan, valamint fenn függése

Ez roppant égi tüzeknek, ’s azoknak karikáji;

’S a’ mint élnek a’ kerteknek füvei, és plántáji,

Nem az tehát tsudálásra méltó, hogy a’ természet

Most egy dolgot újúlásra hoz, más meg el-enyészet;

Tsak az Isten a’ tsudára méltó; Ő teremtette

A’ mindent, ’s erős karjára elébe terjesztette.

Hogy minden-tudó szemei nézzék, és úgy vezessék,

Ne hogy forgó kerekei az útat el-veszessék.

Méltó hát a’ természetet, de okossan vizsgálni,

Ne hogy a’ mi teremtetett Istenűl kezd tsudálni.

Hanem minden ditsősséget adj egyedűl Istennek,

A’ ki e’ nagy Mindenséget alkotta, ’s Ura ennek. –

Áldott légy óh egy Felséges! Oh hatalmas Alkotó!

Áldott kezed’ erőssége, ’s áldott a’ Mindenható:

Hogy magát teremtésiben nyilván-valóvá tette,

’S az okos ember’ testében Lelkét úgy helyheztette:

Hogy fel-emelt fővel állva, az egeket nézhesse.²⁰¹

Os homini submile dedit coelumque tueri,

Jussit & erectos ad Sidera tollere vultus.

Ovid. Metam. [A lábjegyzetek sorszámozása nem folytatódik.]

És a’ Nagy Istent tsudálva magát gyönyörködtesse.

ugrás a szövegforráshoz

HOL-MI
KÜLÖMB-KÜLÖMBFÉLE DOLGOKRÓL
IRTT
DARAB-VERSEK.
'S RÉSZ SZERÉNT
FOLYÓ BESZÉDEK

HARMADIK DARAB.
Mellyet maga' egyszer másszor írogatott munkájiból öszve-szedett, és mot közre botsát
HORVÁTH ÁDÁM.

PESTEN.

Nyomtatt. TRATTNER MÁTYÁS' betűivel

1792,

A’ JÓ SZÍVÜ OLVASÓHOZ.

Ez már a’ harmadik Tag Holmi, melly ha elébb ki talál a’ Sajtó alól jönni, mint a’ második, ez is egy jele lészen annak, hogy az illyes dolgokban való hátra maradásnak, nem a’ Könyv-szerzök az okai.

HOLMI ez is, minden-féle öszve van benne keverve, mind az érdemre,

édemre Sajtóhiba, em.

mind a’ versek-nemeire nézve. Tűrje el a’ sok holmi között a’ jámbor olvasó, ha mi tsalfabbatskákat talál benne. – Nem akarom itt is elő hordani a’ mentségeket; mellyeket előre botsátottam már két ízben is.

Mind az első, mind a’ második darab (írott) Holminek olvasása után, sokan, ki szemben ki mások által meg-intettek; hogy az Énekeknek nótájit is tenném közönségessé; mivel a’ kik azokat különössebben kedvellik, nem múlathatják magokat velek, úgy, a’ mint akarnák: – meg-lessz az is talán, ha élek; még most sok okokra nézve nem lehet.

Többnyire – Vedd jó nevenn jámbor Olvasó ezt is, a’ millyen: tudván hogy én a’ magam’ munkáit könnyen olvashatnám írásban is, és azt hogy ki nyomatom, bizonyosan mások gyönyörködtetésére, ’s más haszonra tselekszem.

Budán 1792

A’ KAZINCZY’ BARÁTIHOZ.

KAZINCZI Ferentzet értem: – azt a’ Hazánkban isméretes Magyar Tudóst; azt a’ bájoló tulajdonságokkal tellyes jó Barátot: a’ ki minek-előtte személlyemben ismért vólna: maga ismértette-meg velem tapasztalhatóképpen leg-elösszőr, az igaz baráti szeretetnek édességét. Ő néki ajánlom ez Holmi vers-darabjaimnak Harmadik Tagját: nem tsak azért, hogy ennek egy része, a’ vele való szerelmeskedésemnek élő tanúbizonysága: hanem leginkább azért, hogy az ő Barátival meg-kóstoltassam; ha, nem édesebben hangzik-e az ajánló Levél, mikor az érzékeny szeretetünk tárgyaihoz intéztetik, mint mikor Tiszteletünk’ Istenkéihez. De – szükséges egyszersmind néki meg-panaszolnom: melly nehezen sűlt-el; hogy ez az ő emlékezetére szánt Gyülyteményem, a’ nálunk kőrnyűl írt szabadság szerént világot lásson. – Úgy kellett itt tselekednem, mint tselekszik az a’ bünös személly; a’ kit bűneiből egyik gyóntató Atya fel-nem óldozván a’ másikhoz folyamodik, ’s meg-nyeri bűne’ botsánatját. Hübner Úr volt ollyan könnyű szemü visgáló, a’ ki ennek elsöbb részében a’ tsalfábbatskáknak tetsző darabokat sűrűbb rostába tette, ’s nem nézte olly számkivetést érdemlőknek, mint az Ovid’ szerelem könyvét; noha ő is némellyeket ki törölt belőle – Nyúgodjon tsendesen!

Kedves Kazinczimat pedig már azon kérném, hogy vegye jó neven ajándékomat; de ő azt kérés nélkűl-is meg-tselekszi: mert szeret ő engemet; és én is fogom őtet szeretni – mind holtomig.

ugrás a szövegforráshoz

HERTZEG
ESZTERHÁZI ANTAL
HALÁLA’ HALLÁSÁRA

mikor mint Kapitány Belgrád’ vivásában meg lövetett, és a’ Bétsi újságban, mint meg hólt úgy hírdettetett ki. 1. Januar 1790.

’S HÁT! tsak meg-hal Antal illy Ifjú léttére?

Hertzegi Nemzete’ keserűségére,

’S hát! tsak nem jut Belgrád úgy Hazánk’ kezére,

Hogy Eszterházi vér ne legyen a’ bére?

Meg-hal – ’s midőn viszont Nándor-fejérvára

Még élttében leve halálának ára,

Vérrel festi nevét Össei módjára

Ditső Nemzetének vitéz oszlopjára. –

Meg-hal – ’s hírt visz néktek, bóldog Hazafiak!

Hogy most is Vitézek az Eszterháziak,

Vitézek, mint hajdan, sőt a’ mostaniak

Még mikor gyermekek, már erős férjfiak.

Hírt visz, hogy

Hírt visz, mikor hogy A kötet végén található hibaigazító szerint em.

még alig fel-serdűlt korába

Már olly Kapitány vólt Hazánk’ táborába’

Hogy az ezer fegyver’ rajta rohanttába

Maga nyitott útat a’ Belgrád’ sánttzába’.

Erős vólt rá venni a’ tartózkodókat,

De nála ízmosabb erővel bírokat,

Hogy számba se vévén az ellen-állókat

Ezer karók közt is törték a’ karókat.

Mert mikor Hazánknak ez remek születte,

Ezt a’ szót, Hazánkért – száján ki ejtette,

Illy rettenhetetlen Magyarnak mellette,

A’ Magyar a’ halált el-is felejtette.

Fel-is vitte népét épen’ nem sokára

A’ körűl-karózott Város’ piattzára,

A’ hol egy fiatal Oroszlány módjára

Széllyel néz, kit hányjon először kardjára.

A’ ditsősség látta, fényes Templomában,

Hogy az Eszterházi Hertzegek’ Házában

Mindjárt tsorba esik; egy Atya fijában

Kárt vall, ’s egy nagy Atya nagy onokájában.

Hogy hát tárgyot adjon bajnoki szívének

Addig is, míg véget vetnek életének,

Mutat egy Törököt szikrázó szemének,

Ki őt tette tzélúl puskája’ végének.

Rá is lő a’ Pogány, rá, de el hibítja,

A’ Hertzeg hát kardját ellene fordítja:

Kőldökébe szúrja; hasát ki hasítja, –

Válláról szakállas fejét le-taszítja. –

De – elég kezdet-e ez egy ditső végnek?

Halál! ’s ennyit engedsz tsak a’ ditsősségnek?

Vagy nem adsz-e Belgrád! e’ szép vitézségnek

Jutalmáúl szállást illy vitéz Vendégnek?

Ah ! nem – az erőnek halál jön nyomába,

Halál, melly rejtezett egy Török puskába,

’S olly erős lövést tesz a’ Hertzeg’ vállába,

Hogy nagy szíve alatt le-roskad a’ lába. –

Tartja véres kardját még most is kezébe’

Melly ösztön a’ Haza egy Hertzeg’ szívébe!

’S melly nagy szív, akkora vitéznek testébe’,

Kit egy Magyar fel-bír ’s el-visz az ölébe’.

Meg-haljak hát? úgymond: ’s virtusimnak vége

Itt lesz-e Hazámnak ez érdem elég-e?

Hogy most is a’ Pogány Török’ dűhössége’

Tárgya lett Hertzegi Nemem’ distőssége?

Ah! nem – ha az egek, az erő ’s ditsősség

Úgy adták, hogy enyím legyen az elsőség,

Nem hágy-el egészen addig az erő ’s Ég,

Míg vissza jön hozzánk ez roppant erősség.

Úgy is lett; – tsak ugyan élve meg-érhette,

Hogy LOUDON Belgrádat a’ mienké tette;

De mint Hunyadinak utólsó nagy tette,

Érdemét, halálos betegség követte:

A’ testében három darabra szaggatott

Golyobis már semmi reményt nem adhatott;

Noha mikor szedték nagy szívet mutatott

Akor is, ’s még tsak egy könyvet sem húllatott.

Nem hitte a’ halált olly érzéketlennek,

Hogy illyen idején véget vessen ennek;

Kinek virtusi, még mint neveletlennek

Már a’ nagy érdemek’ száma közé mennek.

Nem – ’s sebjét nehezen tsak azért szenvedte,

Hogy szíve, melly őtet hív bajnokká tette,

Hűségét munkásan úgy a’ mint kezdette,

Édes Hazájával nem éreztethette. –

Fázik már Bellona hadi kotsijába’,

Be-viszi ostorát a’ meleg szobába;

A’ katona bellyebb nyomúl a’ Hazába,

De a’ Hertzeg szenved sebje’ fájdalmába’.

Nem lehet a’ tisztség ’seb gyógyító írja;

Fel-veszi a’ Fő-tiszt rangot, de nem bírja,

Érzi már, hogy nints más rend, hanem a’sírja,

A’ hova nagy nevét a’ Haza fel-írja.

Ti úgy-mond Barátim! kedves Hazátokat

Meg-látni, ’s nyugtatni mentek magatokat,

Őlelni fogjátok élő Anyátokat,

Én pedig a’ meg-hólt Eszterháziakat.

Vitéz Pajtásimtól egyedűl hagyatom,

És Hazámon kivűl, kiért indúlatom

Eg-forr, az Orvosok keze közt tartatom,

’S halálos szőnyeggel majd le-takartatom.

le-takartatam Rímelés szerint jav.

Oh Haza! oh hűség! édes nevezetek!

Áldott legyen az Ég, hogy én is érttetek

Meg-halok, és azok közűl egy lehetek,

A’ kiket ti élni méltókká tettetek.

Az édes képzések mind így teldegelnek,

’S űzik rettentését a’ halálos jelnek,

Az érdem, és hűség egy-másért fel-kelnek,

’S egy-másnak a’ szívben illyeket felelnek.

„Én még életemnek gyermek-idejébe’

A’ virtust nyomoztam a’ Márs’ seregébe

Hogy koszorús fejem’ Márs maga vinné-be

A’ virtus’ Házából

Hazából Sajtóhiba, értelemszerűen em.

a’ ditsősségébe.

De ímé nem tekínt sem időt sem nemet

A’ halál, ’s mint embert engem’ is el-temet;

’S míg érdemesebbé tehetném nevemet,

Örökké-valóság végzi az érdemet.

Jól vagyon; az érdem ott is meg-találja

Jutalmát, ha testem

teszem A kötet végén található hibaigazító szerint em.

a’ halált ki álja –

A’ sok Nádor Ispány és Ország-Bírája

Rám ismer, hogy ez is az ő Onokája:

Miklós ama’ Vezér, meg-fogja kezemet,

Mint Vitézt ’s onokát úgy ismer engemet,

Ki Ferdinand alatt tett feles érdemet,

’S Nádor Ispányságig emelte ez Nemet;

Meg-ismersz ’s kezet fogsz Pál Vezér! fiaddal,

Száz esztendő múlva fel-támadt magvaddal;

Ki kedves Hazámat örzötted nagy Haddal

Születésem előtt tsak nem egy századdal.

Eszterházi Jósef meg fogja sebekkel

’sebekkel Az aposztrófot értelemszerűen elhagytuk.

Meg-rongált testemet Atyai kezekkel

Ölelni; ki nem rég a’ Burgus népekkel

Jól hartzolt Festetits ’s Splényi Vezérekkel.

Meg-látom ama’ négy Eszterháziakat

A’ kik így áldozták-fel mint én magokat,

Fel-váltván előre vérrel halálokat,

Mert fel-kontzolának nyótz száz Pogányokat.

Ezek mellett lelek helyt nyúgovásomnak,

Számra leg-édessebb tsókot ezek nyomnak,

Ezek is halállal nyertek díszt Hazámnak,

’S juttatnak koszorút vitéz homlokomnak.

Ne írtózz hát lelkem! itt hagyni azokat

A’ Hertzeg Atyákat ’s Gróf Atyafiakat,

Szereti az ég is a’ hív bajnokokat,

’S ott is találsz elég Eszterháziakat.

Várnak már ’s elémbe terjesztik kezeket;

Vár a’ ditsősség is – ’s vékony fellegeket

Kűld emelésemre, hogy több érdemeket

Rakjon érdemjekhez ’s nagyíttsa neveket.”

* * *

Boldog szív, ki magát ekképp’ bíztathattya;

Boldog; ’s hogy el-veszti szerentsétlen, Atyja;

Szerentsés a’ Haza, mellynek illy magzatja

Vólt, ’s hogy el-temeti méltán sirathatja.

Tsak hamar érkezvén ismét a' Pesti Újságokban a' Hír-adás, hogy a' Hertzeg még él (vajha most is élne) ismét ezek

A szó végén aposztróf áll, elhagytuk.

irattak:

ugrás a szövegforráshoz

II.
A’ Hertzeg’ fel-éledésére.

EL hát még a’ Vitéz Hertzeg! ha él – hála Istennek!

Bétsből jött a’ hír, hogy meg-hólt, ’s most Bétsből mást izennek.

A’ reménység örömest hisz, mihelyt a’ hír lebeg, és

Könnyen tűnik az el-vesztett jóért való rettegés,

Vajha ez Ifjú Bajnoknak hólt híre hamis vólna,

Vajha a’ Tudós Eskulap’ olly híven orvosolna:

Hogy ezen Hertzegi Háznak reményét viszsza adná,

’S Márs még egyszer ezt a’ Vitézt táborába fogadná.

Légy hát most egyszer mély álom! tsupa álom, ’s nem Halál,

Ki a’ régi Poétáknál Halál’ testvérje valál.

Melly vígan ismeri Múzsám magát meg-tsalatottnak,

Mikor bús siratója vólt ez Hertzegi Halottnak,

Kedvezzetek az érdemnek Ditsősség! ’s boldog Egek!

Szűnjetek fellyebb emelni e’ fényt fényes fellegek!

Engedjétek-meg Hazánknak, hadd ditsekedjen vele

Hogy él, a’ kinek már gyászos Oszlopot is emele.

6-dik Jan. 1790.

ugrás a szövegforráshoz

III.
Egy jegyzö Könyvnek Homlokára

Melly könyv 1789-dik esztendőre előre el-készíttetett 1788. Ádám Éva’ napján.

MIT tsinálsz? oh boldogtalan testben pihegő lélek!

Ígérhetek-e hólnapot magamnak, ki ma élek?

Erős az Isten meg-ölni egy por szemmel engemet;

Hogy merem tehát hosszabbnak reménylni életemet?

Én egy halandó léttemre könyveket szerzek előre

Emlékeztető könyveket – ma – a’ jövő esztendőre –

Hát-ha még az ejtszaka is, az én író pennámat

Egy falra író kéz forma fel-váltja, ’s a’ nap számot

Be tőltvén, az új esztendőt meg-érnem nem engedi,

Oh Isten! – de jó az Isten! – a’ bűnöst el-szenvedi.

És meg-tarthat engemet is az ő kegyelmessége,

Hogy még élek, amaz örök életnek reménysége,

Ösztöne legyen szívemnek, annak dítséretére,

A’ ki teremtett engemet maga ditsösségére.

ugrás a szövegforráshoz

IV.
Egy jó Barátnak Halálára.
13. Jan. 1789.

MIT keressz oh! halál! a’ Nagy’ Udvarában?

Mit keressz egy Túdós’ tanúló házában?

’S a’ mikre ő reményt gyújtott a’ Hazában,

Hol keressük majd fel Temető sírjában?

A’ fáradhatatlan kezet meg-kötötted

Serény újja közűl a’ tollat ki-vetted

Még éltte’ közepét érni sem engedted;

Égre méltó szívét a’ porba temetted.

De mit is keressel bús Kurir! én nálom?

Vajha híred, kőltött hír vólna, vagy álom!

Úgy tetszik, engem’ is reszkettet halálom,

Hogy Barátim’ számát tsorbúlni találom;

Bóldog egyűgyűség, ’s nem mese, melly régen,

Meg-lesvén a’ madár’ repűlést az égen,

Igazat épített egy kis jelenségen,

És sokszor valót is nyert a’ reménységen;

Hogy ne lettek vólna jó jövendölések

Azok az eleven madár’ repűlések,

Holot a’ hólt tollban is vagynak érzések,

’S az érzéketlenben igaz jelentések.

Vagy talám az igaz Barátok hűsége

Olly nagy, és annyira terjed erőssége,

Hogy ha ez, amahoz vonszó lánggal ége,

Messze főldekre is van érzékenysége;

Én ez esztendőnek mindjárt kezdetében

Fel-írám Barátim’ neveit rendében,

A’ kikkel éltemnek múlt esztendejében

Múzsám levelezni szokott jó kedvében.

Elmém majd minden név után kételkedett,

Tán emlékezetem változást szenvedett;

Érzéketlen tollam el-haggya tégedet,

’S tsak nem el-felejtém jó Nagyom’ nevedet.

Fel-írám leg-utól még is szégyenemre,

’S mikor tegnap előtt ebbéli vétkemre

Emlekezém – nagyobb keserűségemre

A’ Kurir, egy könyvet gördíte szememre,

Meg-hólt hát! és leg-jobb korban véget ére,

’S én nem borúlhaték, hidegűlt testtére,

Nem – de oh! – el-megyek fel-keresésére,

’S ezt mondom, sirjának

sirjanak Sajtóhiba, értelemszerűen em.

állván a’ szélére:

Nyúgodjál Barátom! már eleget tettél,

A’ mivel egy tsendes nyugvást érdemlettél,

Az emberi szívek példája

példájá Sajtóhiba, em.

lehettél,

Hogy minden, és Te is munkára születtél.

Én, és minden, kinek így buzog a’ vére

A’ baráti hűség’ költsönözésére,

Ha soha sem néz is koporsó kövére,

Jól fog emlékezni Szerentsi nevére.

ugrás a szövegforráshoz

V.
Meláncholia.
24. Jan. 1789.

HOL vetted magadat mesés régiség’ kőlteményje?

Hogy mindennek van Fatuma, olly bizonyos Törvénnye,

Mellynek ugyan Jupiter is alája van vettetve,

De még is annak tudása meg-vagyon engedtetve,

Nem tsak ama’ tsuda hírű tizenkét Szibillának,

A’ kik tizenkét könyvekbe írták sorssát Romának,

Hanem az értelem nélkűl való vad állatoknak

’S szárnyaikkal a’ levegőn repdeső madaraknak;

Hol vetted, mondom, magadat Te régiek’ meséje? –

Vagy inkább melly nagy régiek! mesétek’ szerentséje!

Hogy a’ bű-bájosok’ ezer féle mesterségének

Némelly messze szívárgási ránk is által jövének.

Hajdan mikor a’ Magyarság Törökkel hadakozott

A’ Rigó mezeje mellett egy vén Aszszony hírt hozott,

Hogy a’ mint a’ folyó vizet a’ két tábor zavarta,

Annak lészen győzedelme, a’ melyknek ő akarta;

’S meg-lett – hát a’ Magyarságnak nem buta félénksége

Az, mikor sok nagy dolgoknak kitsiny a’ jelensége.

Innen, a’ ki útnak indúl, ’s tsak hamar az útjában

Nyulat talál maga előtt által menni futtában,

Szerentsétlennek ítéli útja ki-menetelét,

’S azt mondja, hogy a’ futó nyúl annak mutatta jelét.

Szerentsés, a’ ki az illyen dolgokat nem próbálta,

A’ kinek egy vagy más rossz jel az útját el-nem válta,

Mert semmiből rossz szerentsét nem jövendöl magának,

A’ mint régen sok félénkek ’s sok bolondok valának.

Lám nem repűlt én előttem sem bagoly sem durva sas,

Meg sem rezzent szemem előtt sem a’ nyúl, sem a’ farkas,

Lovaim bátran, ’s többnyire vágtatva sijettenek,

’S ki merte volna fel-tenni, hogy itt itthon nintsenek.

Vagy tán varjú volt az Omen ’s az bontja szerentsémet,

Most értem egy hajdan kőltött de gyermekes mesémet,

Mért néz a’ varjú a’ kontzba? varjú hellyett kontz leve,

A’ mi mostani szerentsés útamban gátlást teve.

De ki tette volna fel-is, hogy most kűldnek velőért,

A’ kontzért, gyógyító írért, velővel tellyes főért,

Azomban mire oda ért, már akkor a’ beteget

El-temették, ’s a’ sebesnek sebje hóltig be-hegedt.

Hittem hát, ’s mért hihettem, noha én-is mindennek

Nem hihetek, hogy – még temetni nem mennek,

De meg-tsalt mind reménységem, mind a’ jövendőlésem,

Mert im reggeltől mind delig gazda nélkűl itt késem! ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

VI.
Egy jó Baráthoz válasz a’ Barátságról.
11. Febr. 1789.

A’ mit a’ Barátság nagy betsű vólttáról,

Erről a’ tiszta szív’ ritka madaráról

Írtal, az mind igaz, ’s az is hozzá járúl,

Hogy a’ Barátságról igaz tsak, magáról.

Alig ritkább ennél a’ Féniks’ egysége,

Alig e’ nagy világ’ tsak két tengely vége,

Mert ezek állandók: de féltő vendége

Mindég egyik szívnek, a’ másik’ hűsége.

Thezeus híve vólt Pirithoussának

Polluks fél életet adott Kásztorjának,

A’ mint-hogy emezek tsillaggá válának,

Amazok pokolba együtt ballagának.

De, tsak – ezer gánttsa van a’ szeretetnek,

Mellyek a’ mint egynek vagy másnak tört vetnek,

Úgy, még a’ leg-hívebb szívek is félhetnek,

Hogy gyűlölni fognak a’ kik most szeretnek.

A’ lélek szerethet, a’ lélek lehet hív;

De a’ lélek mellett van ám test is, vér ’s szív,

Melly noha Iseni, de tsak romlandó mív,

Mindent ő magával változtat, ’s veszni hív.

És így a’ Barátság’ állandóságának

Tsak a’ reménységet tehetjük pólttzának,

Ha a’ mit reménylünk mind valók vólnának,

Sok ezer barátok találkozhatnának.

Oh bizony boldog szív, a’ ki úgy élhetett,

Hogy a’ kivel egyszer barátságot vetett,

Halál tseréli-fel valamelly’k életet,

Míg nem valamelly’k hív hitetlen lehetett

Illy ritka ez lelkünk egy gyönyörűsége,

’S ugyan azért lehet több kedves vendége

Szívünknek, de neki nints olly szélessége,

Hogy többre terjedjen egy szívnél hűsége.

Lehet, ’s van szívednek több ollyan barátja

Kiknek szíved szívét mind igaznak látja;

De olly nagyon szoros ez a’ szív’ korlátja

Hogy nem tér több belé; tsak egy a’ sajátja

Hiszed-e? Hinned kell.

A H h-ból jav., a hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Vagynak, ha lehetnek

lehetnel Sajtóhiba, em.

Ketten, kik tégedet egy formán szeretnek

Próbály hát egy formán e’ két szeretetnek

Meg-felelni: testek erre nem mehetnek.

E’ két barátodat, ha egy veszélly éri,

Mindenik haldoklik; segédedet kéri:

De nem bírsz kettővel – úgy-e nem úgy méri

Majd a’ szív hűségét a’ mint most ígéri.

Nints hát tökéletes hűség, ’s nem is lehet,

Angyal az, nem ember a’ ki arra mehet;

Az hát leg-bóldogabb, a’ ki ollyant vehet

Szívébe, a’ kiről leg-bíztosabb lehet.

De ne vonj ki rosszat igaz beszédemből

Barátom! mert én ezt sem nem félelemből

Sem erántad való idegenségemből

Írom, mint meg-láthadd majd jelentésemből.

Ha öszve ütödnek a’ kis ’s nagy hűségek,

Ollyan nagy ezeknek ’s szép gyönyörűségek,

Hogy az égieknek talám ez vólt végek,

Mikor főldből embert tsinált bőltsességek.

Lehet hív a’ barát, ha nem leg-hívebb is,

Valamint szép lehet a’ ki nem leg-szebb is,

Nagy jó a’ hűségben még a’ leg-kissebb is,

’S a’ szív’ ajtajáról el-mehet bellyebb is.

Míg lassan a’ hívek öszve gyalúltatnak,

A’ fáklyák lobogó lánggal fel-gyútatnak:

A’ szív’ szekrénnyében mind addig kutatnak,

Míg mind méllyebb, méllyebb helyre találhatnak.

Ez osztán öröme a’ nemes lelkeknek,

Ha van több köteles szívek a’ szíveknek:

’S baráti Társaság lesz nevek ezeknek

Az egy-mást szerető kedves személlyeknek.

Örűl e’ Társaság mikor sokasodik,

Mert minden égő sziv’ lángja nagyobbodik,

’S utóbb mindenik szív azon’ tusakodik:

Melly’k baráti közűl első? ’s melly’k második.

Látod-e már kedves barátom! szívemet?

Melly boldoggá tettél Te akkor engemet?

Mikor szerettedre unszolod lelkemet,

’S magadhoz kívánod vonni Hűségemet.

Meg-tsonkúlna nemes lelkem’ szerentséje,

Ha leveled’ vévén ’s tekéntvén beléje

Szívemnek minden kis, de hív részetskéje

Nem vonúlna Nemes szívednek melléje.

Hív barátim’ száma veled sokasodik,

’S kérdés már melly’k első ’s mellyik a’ második?

Szives leveledből ollyan jel adódik,

Hogy szívem a’ sok közt méltán tusakodik.

De ne hogy tégedet első levelemmel

Kétségesíttselek gyanús hitelemmel,

El-halgatom azt most gyenge szeméremmel,

Hogy ne vesződj korán hízelkedésemmel.

Sok szíves Barátim vagynak és vóltanak,

A’ kik noha engem’ soha sem láttanak,

De még is azokból a’ miket írtanak,

Egy igaz baráti szívet mutattanak.

Te meg-láttad ugyan elébb személlyemet,

És mindjárt méltónak ítéltél engemet

Hogy szereteteddel tűzesítsd szívemet,

’S Barátimhoz vonszó kötelességemet.

’S a’ mikor nyakadba borúlt kedveseddel

Két temetésből vett keserűségeddel

Fel-hagyván – engemet untatsz leveleddel

Nagyon meg-előztél engem’ hűségeddel.

Folytatás – vigasztalás, ugyan azon jó Baráthoz.

Mit kéred bóldog szív! vigasztalásodat?

Holott olly erősnek mutatod magadat,

Hogy mikor a’ halál rád gyász fátyolt adat,

Magad vigasztalod ez új barátodat.

Nekem kellett vala húllatnom könyveket,

Mikor meg-hallottam kettős keserveket

Azoknak kik most is egy pár szép gyermeket

El-temetvén, ötböl vesztnek már négyeket.

’S hát! lám! mikor sírnék a’ más levelére

Ollyan Atya kűld mást hozzám szerentsére,

Kinek siralommal sértett Nemes vére

Maga talál hasznos flastromot sebjére.

Nem siratom tehát két kis gyermekedet,

Mert a’ mint olvasom gyászos leveledet,

Nekem e’ két halál nyerte-meg lelkedet,

Vagy e’ kezdett tenni hívemmé Tégedet.

Oh kedve-tőlt halál! – De hálá Istennek,

Hogy mikor a’ sírba a’ kisdedek mennek,

Attyoknak az Egek életet engednek,

Holott hólt hírét is hallottam már ennek.

De oh szerentsés szív! melly el-nem tsüggedett

Mikor a’ mord Halál nem tizedet szedett,

Hanem a’ mint hagyott ő hagyott tizedet,

Kétszer, mikor ötbűl tsak egyet engedett.

Látd-e? hát! jobbágyod lett a’ vitéz Halál;

Ővé vólt mind az öt, Te földes Úr valál,

Két dézmát ád; egyet a’ hol ötőt talál,

Tudtad-e ezt, mikor engem’ vigasztalál.

Te más okot leltél vígasztalásodnak,

Mikor elmés verset írtál Barátodnak,

Hogy hát meg-feleljek nagy szívű vólttodnak,

Imé én a’ Halált teszem Jobbágyodnak. –

’S osztán: leveledben Borbálát nevezel

Mikor egy siralmas Társról emlékezel,

Azt írod hogy azzal kesergessz ’s könyvezel?

Ez siralomból is örömöt érezel.

Ha sír is hív Társod, de szeret is él is

Többet ér még ez öt sőt tíz gyermeknél is;

Örűlj hát, ha még el

él Sajtóhiba, értelemszerűen em.

többet temetnél is,

Mert több van még nálad ’s feleségednél is.

Ezekre 's kivált a' két utólsó Strofára válaszolván a' kedves Barát, következett ismét ez a'

ugrás a szövegforráshoz

VII.
Felelet ugyan azon jó Baráthoz.

NEKEM nem másért fáj leveled’ késése,

Hanem hogy a’ Halál’ szíven szúró kése;

’S Barátomnak újjabb le-betegűlése

Miatt késett verse el-érkezhetése.

Ha T – n szenvedted vólna nyavalyádat,

Meg-érzettem vólna súllyos nyoszolyádat,

És most nem formálnék magam ellen vádat,

vádot Rímelés szerint jav.

Hogy nem vissz-hangoltam siralmas nótádat.

nótátad Sajtóhiba, em.

A’ T – i Bérczeknek öblös üregjei,

T – b ’s S – d közt B – ó’ ligetes erdei

Hangzva lettek vólna komor követei

Bús szívednek, mikor nagyúltak sebjei.

De mikor a’ Veszprém’ messze vonúlt Vára

Fektette testedet nyavalyák’ ágyára,

Ám, ha nyögésidet az Ekhó szárnyára

Vette is nem bírta S – d’ határára.

De áh Ti Veszprémnek komor vidékjei,

Hogy vagytok kettőnknek ollyan irígyjei,

Hogy el nem hatottak ide nyőgései

Annak, kinek velem közössek sebei.

Hadd húllattam vólna szapora könyveket,

’S szaporítván számmal a’ két sebesseket,

Eregettem vólna ollyan nyőgéseket,

Mellyek meg-haladnák fent a’ fellegeket.

A’ Somogyi szelek fel-kapván hangomat,

Fel-keresték vólna kedves Barátomat,

’S halvány színnel festvén előtte gyászomat

Hírűl adták vólna közös siralmomat.

De így valahányszor szemét pillantotta,

’S vigasztaló versem’ sorát olvasgatta,

Hajdani búját is észébe forgatta,

’S minden bíztatásom’ tsonkának tartotta.

Nem merte a’ Halált vélni Jobbágyának,

Mivel ugyan azon siralmas Atyának

A’ kinek nem régen két dézmát hagyának

A’ Párkák, most ollót készítnek magának.

Hát inkább a’ Halál őtet rabbá tette,

Betegség’ békóji közé rekesztette,

Sartzúl gyermekeit renddel úgy el-szedte,

Hogy ő neki tsak a’ tizedet engedte. –

Úgy vagyon Barátom! a’ keserűségnek,

Ennek az előttünk kelletlen vendégnek

Tűzei, úgy sütnek, ’s ollyan lánggal égnek,

A’ millyen pará’sa van a’ gyengeségnek.

A’ szívek magoknak ön magok tsinálnak

Rettegést, ha félénk okokat találnak –

A’ Halál’ vitézi merőebben állnak,

Ha ki főldes Úri just ád a’ Halálnak.

De ha már ösztönöz siralma Házadnak,

Hogy ne tartsd a’ halált lenni jobbágyodnak;

Ezt a’ szabadságot tsak add-meg magadnak,

Hogy a’ Halált ne is tartsd Főldes Uradnak.

Gyermekid mindnyájan Istenéi vóltak,

Mind a’ kik még élnek, mind a’ kik meg-holtak:

’S mikor el-vétettek kezedből a’ hólttak,

A’ halálnak is az Egek parantsoltak.

„Istenéi vóltak ’s ideig engedte

Tenéked, ha tehát már most vissza vette,

Hogy a’ kit szerettél ő jobban szerette

Perbe az Istennel nem szálhatsz érette.

Sőt ha el-gondolod egész életedet,

Bóldognak mondhatod meg-hólt gyermekedet,

Mert tsak keveseb bűn bánthat egy kisdedet

Mint már ennyi idős léttedre tégedet.”

Ha a’ kisdedekké a’ Menynek Országa,

Ez lehet szívednek tellyes vigassága;

Hogy a’ kit a’ Halál korábban ki-vága,

Kevesebb a’ bűne, kissebb adóssága.

Ha most minden meg-holt gyermekid élnének,

Míg tsak annyi időt mint én ’s te érnének,

Vess számot magaddal, menyit vétkeznének?

Bóldogabb halottak hát ők mint a’ Vének.

Mint-ha szádból látnám most feleletedet,

Azt mondod: próbáld tsak; ha Isten tégedet

Meg-áld, és el-veszi ismét gyermekedet,

Meg-látnám miképpen türtetnéd szívedet.

Isten’ áldásának tartjuk lám ezeket

A’ formánkra tsinált eleven képeket:

Sok kár okozhatna annyi gyötrelmeket,

Mint mikor egy Atya el-veszt egy gyermeket.

Kivált a’ kit Isten úgy meg-látogatott,

Hogy a’ termő méhre is vetett lakatot,

Úgy hogy bár esztendőt számlálj ötöt hatot,

Mást a’ hólt raj helyett a’ kas nem adhatott.

Ne mond tovább, kedves Barátom! képzelem

Millyen bút gerjeszthet benned a’ szerelem,

Az el-aludt remény maga kész gyötrelem,

’S ha nem tsupa kétség, leg-alább félelem.

A’ remény a’ szívnek ollyan vas-matskája,

Melly ha el-vesz öszve omlik hajótskája,

Azomban törjön bár kormány ’s árbocz fája,

A’ remény a’ szélvészt erőssen ki-állja.

A’ kárt hát meg-vallom méltán sirathatni,

Ha nints reménységed helyre pótolhatni,

De erőtelennek lehet-e mondhatni;

Azt, a’ ki hatalmas mindent meg-adhatni.

Az orvosság ’s Orvos Isten eszközei,

Annak pedig tudod, erössek kezei,

Junónak is vagynak köszörű kövei,

Ha meg-tompúlnak is néha mű-szerei.

Van hát reménységed mindég, és maradhat,

A’ ki régen adott ezután is adhat;

Tudod, a’ folyó-víz néha meg-apadhat,

De ha forrássa van, ki tsak nem száradhat.

El-hiszem, ’s magam is képzelem magamnak,

Hogy van itt is híjja vígasztalásomnak,

De meg-enged szíved tsonka vers-soromnak,

Mert búm énnékem is búja bús Társomnak.

ugrás a szövegforráshoz

VIII.
Egy Túdós Őreg Urhoz.
22. Febr. 1789.
A’ Magyar Nyelvről írt egy Levélnek Tóldalékja.

MINDEN érzékeny Hazafi áraszsza-meg könyveit

És azokkal kénszeríttse Ősseinek lelkeit,

Hogy a’ hajdan nyelve mettzett tiszta szűz’ példájára

Édes Hazánk fülemüle formát vegyen magára,

Tőltse bánatos fülünket siralmas hangzatokkal

’S a’ gyilkos Thereusokat szidalmazza azokal,

Én pedig meg-simogatván füleműlém tollait

Több átkokkal sokszorozzam átkozódó hangjait.

Oh bátran – édes Anyámnak le-borúlván ölébe

Nyilván szóllnék, és magyarúl, sok Hazafi’ szemébe;

El-merném előttök szórni a’ menydörgő átkokat

Magyarúl; mert Magyaraim nem értenék azokat.

Nem értenék – vagy, leg alább – oh! – nem értenék mások,

Hanem a’ kik a’ panaszban velem eggyütt munkások.

ugrás a szövegforráshoz

IX.
Ugyan ahhoz.
2. Mai 1789.

A’ gyenge gyermekek félénk

felénk Sajtóhiba, em.

lépésének

lépesének Sajtóhiba, em.

Bátrabb vezetőji az erőssebb vének, –

Hogy sokat ne higyjen erőtlen szárnyának

Dedalus szab hasznos törvényt a’ Fijának.

Ha a’ frissebb képzést a’ tűz ’s láng miveli;

Úgy tehát az elmét a’ meleg érleli;

Pedig a’ Bőltseknek igaz az értelme,

Hogy idővel jobban meg-érik az elme.

Nem aluszik az el a’ fagyos Vénekben,

A’ mit a’ meleg vér gyúlytott a’ lélekben.

Mikor a’ főldből vett test meg-nehezedik,

A’ lélek az égre lángként emelkedik.

Egett Yung’ elméje az utólsó télen’

’S leg-szebbeket gondolt a’ koporsó szélen’

ugrás a szövegforráshoz

X.
A’ maga gyilkosáról, egy Atyafihoz levél.
23. Aug. 1789.

MEG-HÓLT hát Demján Barátod, a’ mint írod ’s siratod.

Ah sirasd! sok őszve jön itt a’ miért sirathatod.

Sok – én őtet tsak Barátim’ szava után ismerem,

Még is siratom Halálát ’s nem siratni nem merem

Halálát, mikor képzésem el-temetését látja,

Nem merem, mert ember vagyok, ’s jó embernek barátja,

El-sárgúla egy Barátom, halála hallására,

’S én azt mondám mint halandó; meg-vígasztalására.

Hiszen, tsupa halállal van e’ főld ’s élet tele

Hiszen ember volt, ’s hogy meg holt Demján tartozott vele.

Mellyre az én szomorodott Barátom így felele;

Úgy ám – de gondold mint hólt meg? egy kutba ugrott bele.

Ah! már ez több, – ölni magát irgalmatlan kezekkel,

Úgy tetszik, hogy ellenkezik egy jobb sorsú lélekkel:

De tsak ugyan még is azért senkit sem kárhoztatok,

Ha egy Világát meg-untban némelly bal gondolatok

Szabaddá teszik a’ szívet, hogy ne akarjon élni,

’S a’ kínt vagy egy nem létellel, vagy véggel fel-tserélni,

Még a’ háborodott vér is szűlhet nemes vágyódást,

’S vagy a’ semmiségről, vagy egy jobb életről aggódást.

De erre is így felele, ’s mint egy irtozott tőle:

Úgy-de úgymond már a’ Világ mit ítél most felőle?

’S mit ítélt? mikor szegénynek tsak az sem engedtetett

Hogy ez a’ szint-úgy mint én ’s más, emberré teremtetett,

Halála után hóltt, de vólt embernek ismertessen,

’S a’ meg hóltak közönséges helyjébe temettessen.

Azért hogy reménység felett halálát sijettette,

’S lelke ki-kergetőjévé

ki-kergetőjéve Sajtóhiba, em.

tulajdon magát tette;

Ah, hol vagy? ember-szeretés! a’ törvény azt tanítja,

Hogy a’ ki magát igaznak ’s büntelennek állítja

Ámbár légyen vádolója, de ha nints meg-győzője,

Dugja-be fülét a’ Bíró, ’s ne legyen bűntetője.

Demján hogy a’ kútba esett, ez miképpen lehetett?

Miért nem gondolsz mentséget? Te emberi szeretet!

Vagy hova tűntél földűnkről? Oh szeretetnek Atyja;

Hogy az ember ember-társát vád nélkűl kárhoztatja:

Sok, a’ telhetetlenséggel halálát sijetteti,

Némellyet hogy a’ bor öl-meg, akarki el-hiheti,

Sokaknak a’ tsúf szerelem tsinál mérges sebeket.

’S nyilván látjuk hogy a’ miatt végezik élteket,

A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

Sokakat a’ fent héjjázó indúlat ’s harag mérge,

Ez az életnek, idétlen gyökerét rágó férge,

Hirtelen le vesz lábokról és le ront szél-ütéssel;

Büntesd-meg hát ezeket is szokatlan temetéssel.

Ezek tagadhatatlanúl gyilkosai magoknak,

’S minden kénszerítés nélkűl okai haláloknak:

Itt az emberi szeretet sem tsinálhat mentséget,

Úgy akarással menthetjük tsak a’ kegyetlenséget;

Hogy kedves indúlatinak megeresztvén zabláját

Sijettette a’ részeges ’s a’ búja vég-óráját.

Még is noha az illyenek magok’ gyilkosi vóltak

Szinte úgy temettetnek-el valamint a’ több hólttak.

Demjánt, a’ mint vádolhatta szomorú tőrténete,

Szint-úgy menthette előttünk betsűletes élete,

A’ Tudomány, a’ jó erkölts, tsendes maga-viselés,

A’ benne lakott jó szívről mint bizonyság felel, és

Mint egy gyanússá tehette felőle értelmünket,

Hogy tán nem őnként hagyott el ez jó lélek bennünket.

Hogy tán a’ hivataláról vólt terhes gondolkodás,

’S a’ miatt a’ sétálásban lett mély el-andalódás

A’ gondok alatt tántorgó lábait meg-botlatta,

Feje el-szédűlt ’s inai le-roskadtak alatta.

És így a’ véletlen eset végezte-el életét,

Így tehetné az emberi szeretet, ítéletét.

Vagy ha maga vólt is oka; ez egy jó szívnek jele,

Hogy ha már meg-hal, nem akart lármát tsinálni vele.

Nem vetett puskát mellyének, vagy borotvát nyakának,

Mert így gondolhattuk vólna tulajdon gyilkossának,

Hanem hogy maga hírének, nemes Tiszt-társsainak

Kedvezzen, ’s sok érzéketlen szívek’ gondolatinak,

Ez magában el-tökéllett halálát úgy intézte,

Hogy még az is gyanakodjon felőle, a’ ki

k Sajtóhiba, em. Itt és a következő négy esetben a sorok végén álló karakterek hiányoznak a lap széléről (vagy hiányosak), a nyomtatás félrecsúszása miatt.

nézte,

Hogy talám nem szánt-szándékból, hanem

Az utolsó betű csak félig látható, em.

véletlen esett

Halála, ’s olly tőrre talált, mellyet ő nem

Az utolsó betű csak félig látható, em.

keresett –

’S hát néked nem lehetett-e illyen gondolkodásod

Barátom, ’s hogy-hogy hagytad-el hóltta után Pajtásod?

Hogy van? hogy a’ balúl könnyen vélekedő lelkekkel

’S szerentsétlenen’ semmit sem szánakozó szívekkel,

Te is kedves barátodat méltatlannak vélhetted

A’ kisérésre? sőt miért magad el nem temetted?

Ah! hova lett el belőled Nemes érzékenységed?

Hiszen ki nemzette azt is? – Ember

Az E e-ből jav.

– valamint Téged’.

Ha Tiszt-társod nem lett vólna ’s egy idejű születés

Keresztyéni kötelesség a’ tisztes el-temetés.

Tudod-e? hogy a’ szerentse mindent vakon rendel, és

Kézen hordozza ezt a’ Bőlts Isteni gondviselés,

Melly te reád is ereszthet olly szerentsétlenséget,

Vagy ha mást-is, de tsak ugyan nem tudod mint érsz véget?

Jól esne-e ha előre meg-éreznéd magadban?

Hogy barátid tégedet is el-hagynak halálodban.

Hogy szokatlan sír-ásokra bízzák temetésedet,

Nem botsátják közönséges temetőbe testedet, –

Hogy nem lessz a’ ki Tégedet utólján meg-tiszteljen, –

Mind ezekre kinek kinek maga lelke feleljen,

Sirasd-meg kedves Barátom! de ne hív Barátodat,

Hanem emberiség ellen hibázott vadságodat.

Menj-el a’ több sír-halmoktól külön ásott sírjához;

Szólj tsak egy szánakozó szót számkivetett hamvához;

Kövesd-meg a’ felőle vólt vétkes gondolatidról,

Ereszsz rá egy két könyv-tseppet síró szem héjjaidról;

Kérleld meg a’ mint kérelhet’d a’ meg-holttak’ lelkeit,

Kérleld-meg az Elisium’ haragos Isteneit,

Hogy valaha azt, hogy szíved a’ meg-estet nem szánja,

A’ holttak Országa, ’s Demján szemeidre ne hányja.

ugrás a szövegforráshoz

XI.
T. Nagy János Úrhoz Levél.
29. December 1789.
Titire Tu patulae – – –

TÉGEDET hát még November bé-űltet Műhelyedbe;

Boldog vagy! – magok a’ Músák oda mennek helyedbe.

Elő veszed víg lantodat, ’s veregetve pengeted,

Ötsédet ’s hív Barátodat válaszra serkengeted.

Engem’ sok ezer gondok hol benn, hol kinn üldőznek,

Az ész és test töredelmek ketten öszve ütköznek.

Az egész nyáron erőmet gazdaság vesztegette,

Kalliope ’s Urania látta és szégyenlette,

Hogy a’ bűnt az aggság ollyan szorossan kéri számon’

’S annyira fogott az Isten első átka Ádámon’

Hogy e’ kies arany kertben Hesperus el-feledte

Kinek kell kedvezni? ’s azt is a’ gond’ rabjává tette,

A’ ki ha élt volna hajdan a’ Parnasszus’ tetején,

A’ gond helyett virággal tölt kosarat hordna fején.

De lám adtak is a’ Músák ollyan erőt mellyébe,

Hogy a’ kasza kapa mellett leg-forróbb hevűlttébe,

Elő veszi néha néha a’ hattyúi szárnyakat,

’S ereget Baráti felé barátságos hangokat.

A’ kezét-lábát békozó terheket el-felejti,

’S magát a’ kegy szűzek között hüss árnyék alá rejti

A’ honnan fél-szemmel nézvén a’ Czéres’ mezejére,

Fel-vágyodik szíve lelke Parnasszus’ tetejére.

De még így kerűli a’ bút édes andalgás között,

Szívébe megint új, nagyobb, ’s más némű gond költözött.

Hírúl hozzák, hogy Asztreát mindjárt felhő keríti,

Ha tsak onnan ki-fejtőzni nagy erő nem segíti. –

Hol vagyon hát az az erő? – Magamtól

Az M m-ből jav.

kell ki-telni,

Mert a’ nagyon hív szív helyett ritka nyelv tud felelni:

’S míg ez unalmas aggódás szívemet szorongatja:

Szóllal a’ bóldog mezőkről Plátó a’ Bőltsek Atyja;

Hogy tsak négy hét választja már a’ pálya-futás helyét,

Nyomozd úgy-mond, és írd könyvbe a’ léleknek erejét.

Neki fogok – eszre veszi Euklides szándékomat,

’S el-jön nem tudom mi okból nehezítni dolgomat,

Ez a’ kettő négy hét alatt olly szörnyű dolgot adott,

Hogy mind az öt újjom tsak nem a’ pennához ragadott.

Úgy hogy nem volt Eratomnak sem ideje sem helyje,

Hogy hangodat kedves Hattyúm! vígan vissza felelje.

Az Innep szakasztá félbe meg-unt andalgásimat:

Kezdhetném hát feleletet adandó soraimat,

De ama’ testé létt Íge elő kéri szívemet

Oda első adós vagyok, ő teremtett engemet.

Add-meg hát lelkem! a’ lelki tartozást Istenednek!

Addig hív atyádfiai, ’s Barátid meg-engednek.

Engedj-meg hát édes Bátyám! hogy így el-késleltetett

A’ gond; engedj-meg hogy Músám elébb nem felelhetett.

’S ha két hétig válasz nélkűl hagytam is leveledet

Higyd-el ebből hogy hív Őtséd nem felejt-el tégedet.

Be régen! be régen várom, ’s már gyanakodni kezdtem,

Hogy vagy meg-untad a’ Músát, vagy ellened vétkeztem;

Mert, hiszen tünödnöm kellett, (’s szintúgy köz ez te veled)

Hogy a’ derék nyártól fogva így el-késett leveled.

’S hát im! mikor leg-forróbban perlek Leibnittzel ’s Lokkal,

Ez előtt mint egy két héttel, vagy ha többel, nem sokkal;

Szárnyal, egy veres 4 számmal, ’s Raabbal jegyzett leveled,

Szárnyal, ’s kedves leveleddel Ötséd szivét emeled.

Emeled ama’ szomorú gyanúból fel-serkenni,

Érzem már, hogy a’ hűségben nem akarsz meg-pihenni.

S. – – Úr miért köszöni az én emberségemet;

Holott tsak gyümöltstelennek látta tiszta szívemet.

De, hogy emlékezik rólam – el-folyt a’ boldog öröm,

Mert S. – – – az a’ kinn nem fog még sem korom sem köröm.

’S ha millyen nagyon örvendem, szinte úgy nem tsudálom,

Hogy a’ jó Úr’ szeretete én erántam nem álom;

Mert ha kedves kinek-kinek a’ maga hónya-béli,

Az erős lelket ’s magyar vért bennem ugyan meg-leli.

’S mondhatom: aranynál drágább kintset közöl én velem,

Ha úgy szeret hív rokonját mint én őtet tisztelem.

A’ Hadról írsz leveledben, és ígérsz békességet,

Ígérsz – mert még sem te sem én nem láttunk ellenséget;

De kinn a’ Horvát széleken más külömben beszélnek,

’S azt mondják: sokan áldoznak most-is Török kard’ élnek.

Itt benn ugyan békesség van, ’s jót lehet reményleni,

Mivel Bétsből négy, Budára a’ hétnek azt izeni,

Hogy a’ Deák ’s Magyar közűl egy jobbat válaszszanak

Mellyen ezután Törvényeink, ’s köz dolgaink folynak;

folyanak A rímelés és a ritmus szerint em.

Pétsre már a’ parantsolat el-jött a’ mint mondatik,

Hogy a’ merő Commissio tüstént suspendáltatik.

Ha beszéllessz S. – – Úrral, ne resteld-meg kérdeni,

Szeretné-e ezt a’ szép szót betű szerént érteni:

Isten hozzád! szerentsésen és sokáig éljetek!

Isten veled! – Oh de hát én mikor leszek veletek?

ugrás a szövegforráshoz

XII.
Ugyan ahhoz.
2. Martii 1790.

TUDTOMRA, még illyen hamar nem érkezett leveled;

’S hát! miért nem válaszoltam hamarább? azt feleled

felelet Sajtóhiba, em.

Az újságra várakoztam – mellyből már szolgálhatok;

De abból Ti Győrben ’s Pápán, tán tőbbet hallottatok:

Tsudálkoztál hát, azt írod, a’ Vármegye’ Gyülésén;

Tsudálkoztál egy olly Főnek illy visszás rendelésén;

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De mit sértem a’ beteget, vagy talám eddig hólttat,

Miért hánynám a’ már magát eszre vettnek, a’ vólttat?

Valóban ollyanok azok mint lántzra kötött ebek

A’ kik hallgattak mind addig, míg fájhattak a’ sebek.

Most pedig, mikor sebjeink nagyobb

napyobb Sajtóhiba, em.

részint gyógyúlnak;

Véget várnak a’ rendelők ’s a’ rendelések múlnak

Mikor már sok váratlantól nem annyira tarthatni;

Mert bizony vagynak illyenek – akkor kezdnek ugatni.

Nem értem itt sem magamat, sem a’ S. – – szívűket,

Sem sok állhatatos Papot, ’s más némelly nagy lelkűket;

A’ kik a’ tereh alatt is a’ jó szót el nem nyelték,

’S a’ mi a’ szíveken’ feküdt nyelvekkel azt felelték:

De vagynak, kik a’ nem régi újságokat szerették,

Sőt magokat némelly részben eszközökké-is tették;

’S most mikor más eső esik köpönyeget fordítnak.

’S a’ kit az előtt imádtak,

A vesszőt pontból javítottuk.

most az ellen ordítnak.

Most rontják a’ magok által tornyozott portsibéket,

És a’ már szótalan írkálnak versetskéket.

A sor két szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

Én pedig, ki eddig bátran szóltam, most meg némúlok,

Két kezemmel a’ segédért az egek felé nyúlok;

’S így könyörgöm azokért kik sok nem jót tselekedtek,

Uram botsásd-meg nékiek, mert nem tudják mit tettek.

Azomban e’ boldog időn meg-tőlt szívem örömmel;

Kiáltok Hazám hasznáért én is minden erőmmel –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Látd-e? gondolom magamban: én mindég Magyar voltam,

Sem szóval sem viselettel véremet nem tsúfoltam:

’S már most ez változásokkal nem szükség meg-változnom,

’S sok tsúfos esztelenkedést most vissza bolondoznom.

– – jól viselte magát a’ mint írod – – ba’

De meg-motskolá jóltettét azt mondják mostanába’

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éllyetek édes Magyarim! kedves Hazámfiai!

Erősödjetek Hazámnak minden hív Oszlopai!

Élly minden a’ ki Hazádat ’s Nemzetedet szereted,

’S örvendj élni mert ezután vidámabb lessz életed;

Mond-meg S. – – komádnak is, ’s kiáltsd, hogy ő is éljen,

Éljen, hogy róla az újság még többet is beszéljen;

De élly te is édes Papom! Magyar a’ te lelked is,

Szeressenek a’ szent Egek engemet is, téged is.

ugrás a szövegforráshoz

XIII.
Utra késérő Síp.

A' Nemes Zava Vármegyei Nemes Sereghez - mikor Füredrűl Buda felé indúlt
29. Maj. 1790.

LÓRA Magyar! Trombita zeng – hangzik a’ Tárogató,

Nagy kints vár, Márs a' vezető – Hajnal az út mutató.

Nagy kints vár – arany záloga ösi szabadságodnak,

Márs vezet; a' ki erőt is szokott adni karodnak.

Tárgyad felé a’ víg útat a’ szép Hajnal mutatja,

Most hasad ’s nap kőltte felől szárnyjait tsattogatja.

Országunk’ teteje felé tsalogat mosolyogva,

Hol zászlódat sok Nemzeti zászlók várják lobogva.

A’ tele hóld a’ Hajnalnak áll által ellenébe'

Sőt már le-tsúsz a’ hegy mellett a’ Téthis’ tengerébe.

’S jelenti, hogy noha fényes, és erős szarvú vala,

El-tűnik mihelyt fel-tetszik szabadságod’ hajnala. –

Pirosodj gyönyörű Hajnal! ’s ragyogó fényed maga

Legyen Nemes vitézidnek – legyen vezér tsilaga.

A’ Te édes reménységed, a’ te fényed vezesse

Oda, a’ hol már készen vár Országunk’ sok Nemesse;

Hajtsátok le fejeteket Füred kies hegyei!

Alatsonyodjatok bértzes Balaton’ vidékei!

Emelkedjetek forrással bővös vőlgy menedékek!

Hadd süssön kebeletekbe a’ Hajnal, engedjétek.

Botsássátok ki ez Nemes sereget belőletek,

Sőt vidám lovagjainak jó útat készíttsetek;

Hadd kövessék, sijettessék örvendetes útjokat,

Hadd nézhessék, ölelhessék hamar édes Anyjokat.

Hadd köszöntsék ama’ magas Palotát nem sokára,

Mellyet Mátyásunk épített szomszédi tsudájára,

Hadd lássák öröm könyvek közt, mi van? és kik vagynak ott?

Hol ez előtt egy századdal Pogány ellenség lakott.

– – – – – – – – – – – – –

Képzem: mitsoda örömmel fogadja Buda' Vára,

Az annyiszor kinn bujdosott koronánk’ óltálmára

Midőn látja, hogy ezután nem a’ porban tsúszkálva,

Nem alatsony lelkűképpen két felé sántikálva,

– – – – – – – – – – – – –

Hanem minden erőltetést és terhet el-szenvedve

’S még-is az alatsonyságból hegyekre emelkedve,

Éjjel is látó Bagolyként be néz Buda Várába,

’S mind két lábát jól meg-vetve kardot tart a’ szájába.

Sijessetek hát, menjetek édes Anyám’ fijai!

Márs vezet, ott várnak a’ Márs’ tábori magzatai,

Kik már tudják, meg-tanúlták, mit zálogol e’ szent kints,

Értik, mi szokott történni ott a’ hol eggyesség nints.

Azok őrzik jó Anyánkat, és Magyar Hazánkat,

Mi a ’ szövetség zálogát Nemzeti Koronánkat.

– – – – – – – – – – – – –

Derűlj kies Hajnal! derűlj! fényesíttsed az Eget,

Vezesd ditső fényed felé ezen Nemes sereget!

Ereszd-meg Vitéz! ereszd-meg lobogóra zászlódat!

Fujd-meg – most nem vélik rosszra – – fujd-meg tárogatódat

Buda' ditső Vára felé sijettesd Paripádat,

Nézd-meg a’ számkivetésből haza jött Koronádat.

’S őrizd – de térj ki egyenes útadból Veszprém felé.

Ottan találsz egy szent helyet nézd-meg azt is menj belé.

A’ hová a’ magasságból tsattogó menydörgések

A’ sokszori unszolások ’s remitő ijesztések

Be nem hatottak – őrzői úgy áltak őrízetet

Hogy ki nem adták azt a’ mit a’ Haza nálak le-tett,

Meny – menj – Nemes Vitéz sereg! útazz Isten' hírével,

Míg kezet fogsz nem sokára más Megyék’ seregével

’S meg tanúlod egy nagyob, ’s még nem látott Társaságban:

Mitsoda, ’s még mi lehetne a’ Magyar, az Országban?

ugrás a szövegforráshoz

XIV.
A' Békesség Angyalához felelet.

A' Somogy Varmegyei Nemes Sereg nevében: midőn azt a' Békesség Angyala meg-köszöntötte 's a' poharat is rá köszönte. Sio Fokonn 16. Jun. 1790.

JÓL mondád, jól, áldott békesség’ Angyala!

Hogy nem a’ határ-szél, ’s ellenség Vár-fala

Nem hadi-kürt ’s réz dob visz útra bennünket,

Más Angyal vezeti Nemes seregünket –

Oszlanak a’ nem rég terhesűlt fellegek

Fényes tsillagokkal ragyognak az Egek,

’S nagyon meg-lankasztják a’ halvány hold fényét,

Miólta a’ Magyar bíztatja reményét.

Hát ha még a’ boldog szabadság’ hajnala,

Melly eddig setéttel be-boritva vala

Fel-fog egész fényben mint készűl derűlni;

A’ szent szűz fog a’ nagy tsillagok közt űlni;

’S az erőtlen Hóldat tapodja lábával,

Melly már kebelébe öklele szarvával.

Nem hát – nem is szükség – nem megyünk hartzolni,

Mert békességet kezd az ég parantsolni; –

Jóllehet nem rosdás fényes kardunk' éle,

A’ szívünk sem félénk, hartzolhatunk véle,

Vérünknél, kardunknál sokkal inkább drága

Előttünk Nemzetünk’ Ősi szabadsága.

Hanem tart egy kintset Országunk’ teteje,

Mellytől fénylett minden szent ’s jó Király’ feje:

Egy kintset, a’ mellyet zálogúl adának

Rómából Országunk ditső Királyának,

Ennek őrzésére készítjük magunkat

’S Buda Vára felé indítjuk útunkat.

– – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem sok ellenző menydörgések között,

Tőlünk ez az arany kints is ki-költőzött.

Most hát, ki nyílt szemmel nézvén a’ Hazára,

Éjjel is vigyázó bagolynak módjára,

Fel-megyünk őrt álni ditső hegyeinkre,

’S éles kardot fenünk fajúlt Testvérinkre.

Tanítjuk egyszersmind az idegeneket,

Hogy a’ Magyarok is őrizik kintseket,

Hanem a’ Királyhoz vonszó kötelesség,

’S békesség szerető hív tökéletesség,

Azt tette ez terhes el-nyomattatásban;

Hogy nagy indúlatunk tsak a’ sohajtásban,

Tsak a’ fájdalmakat békével tűrésben

Állott, ’s a’ rossz helyett jobbat reménylésben. –

Késérj hát békesség' Angyala! bennünket;

Vagy áld-meg bútsúzva Vitéz seregünket.

Hogy az se külsőt se belsőt ne vérezzen

Hanem békességet ’s állandót szerezzen; –

Hisszük is; az egek talám meg-engedik

Hogy biztos remenyünk jóval tellyesedik.

’S Fokon' a’ Balaton' ki-folyó árkánál

Ennél a’ békesség’ áldott Angyalánál,

Még nagyobb örömmel fogunk innepelni,

’S Isten' ditsérünket vígan énekelni –

Meg-látsz nem sokára; de ha meg-nem látsz is,

Adj ránk még egy áldást O Angele Pacis!

ugrás a szövegforráshoz

XV.
A’ Veszprém Vármegyei Nemes Sereghez.
Szóll Buda.

JERTEK-FEL vitéz gyermekim! jertek, Buda’ hegyére

Sijessetek arany kintsem’ ’s kintsetek Őrzésére:

Készek Bástyáim ’s kapúim kebelekbe fogadni,

Készek koronám’ tornáttzi Zászlótoknak helyt adni.

Ohajtnak vitéz fiaim ölelni benneteket

Ohajtják magok’ számába iktatni seregteket;

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Betsűli a’ buzgóságot a’ Nemes Fejedelem,

Tudja a’ sok gyermek’ Atyja, mi a’ Haza-szerelem? –

Jertek-fel vitéz gyermekim! Hazátok’ ditsősségét

ditsősséget Rímelés szerint jav.

Nagyíttsátok, ’s takarjátok sokaknak hidegségét

Mutassátok-meg Budának ha tsak tízen huszan-is

Hogy eddig is mindég készek voltatok, mint mostan is,

Jó folyású véretekkel köz-örömbe merűlni;

’S az innepplésben több Nemes Megyékkel részesűlni

Ti! ti koszorúzzátok-meg a’ Veszprémi

Veszprém Értelemszerűen jav.

Várfalat,

Hogy nem maradt Megyetekben annyi Tót Arpád alatt,

Melly úgy meg-kortsosíthatná jó Magyar véreteket,

Hogy koronám tagjainak ne is tartson titeket.

Ti vagytok kik némellyeknek majd tsak nem ellenére,

Sok szoros erszényűeknek világos szégyenére

Meg-mutattátok, hogy munkás az a’ Nemes indúlat

Melly törsökös ’s nem be óltott Magyar szívekben múlat,

Jertek hát karjaim közé, jertek, és kóstolyátok:

Melly édes a’ Haza, ’s melly szep a’ Ti édes Anyátok?

’S melly ditsősség ott örökös egy zálogot őrzeni

A’ hol már lábunkra békot kezdettek készíteni.

Jertek, én öröm tsókok közt fogadlak kebelembe,

A’ szabadság’ Templomába lépintsetek velem be.

ugrás a szövegforráshoz

XVI.
Az Álom.
14. Sept. 1789.

EDES álom! melly gyönyörűséges része vagy te, a’ mi unalmas életünknek, melly nyugodalmas szakassza a’ sok nyughatatlanságokkal bajlódó idő-tőltésnek! Ismerték-e azok a’ te hasznaidat? kostolták-e érzékenyűl, és illendő reá figyelmezéssel gyönyörüségeidet? a’ kik hajdan tégedet az Istenek kőzé számláltak: mert oh bizony sokkal jobban meg-érdemled az Innepet, az Oltárt, a’ Templomot; mint vagy a’ múlatságos vadászatnak, vagy a’ telhetetlenkedő bor italnak az Égnek leg-nagyobbjai közzé számlált Isteni ’s Isten-Asszonyai.

Mikor némelly tobzodó, az ételben italban telhetetlenkedik, – tsiklandozza téres torkát ez a’ tele pofával le-nyelt kedves savanyúság, melly mihelyt kelletinél több, mindjárt kezdi nem tudni a’ lélek; millyen az, a’ mi az ínynek jól esik? iszik esze nélkűl, ’s hogy többet tölthessen gyomrába, annak a’ mi eszét el-veszi, kelletlen falatokból ágyat

agyat Sajtóhiba, em.

vet: magán kivűl van, mint a’ ki el-ájúl; (vagy ha a’ részegségnek egész mértékére nem lép is, a’ telhetetlenséggel testét el-lankasztja, elméjét a’ figyelmetes gondolkodásra alkalmatlanná tészi) mikor osztán fel-ébred, tagjai fájnak, íz érzése keserű, melly pedig azt az édest ollyan telhetetlenűl érzette, tompák minden érzékenységei, rövidek gondolati, hibás emlékezete; próbálja magának elő-képzelni életének azt a’ szerentsétlen folyamatját, melly a’ telhetetlenségben tölt-el: nem tud tovább emlékezni, hanem tsak addig, a’ míg az az ész-vesztő ital elég vólt; a’ többi ollyan előtte, mint ha nem élt vólna; ollyan, mintha most kelne-fel a’ sírból, ’s mintha a’ Lethe’ vizéből hörpölte vólna a’ feledékenységet: ha én az alatt tsendesen aluszom; mitsoda meg-elégedéssel folynak nyugodalmas óráim! testem nyugszik, ’s érezhetetlenűl készíti magát a’ meg újúlásra, elmém pedig mivel nyugodni nem tud; a’ maga édes képzelődésinek szabad szárnyain repdes; ’s a’ néma gondolatokból festi-ki magának, annak a’ bóldog életnek képét, mellyet hajdan a’ test nélkűl fog tőlteni; ’s mi vagy te oh telhetetlenség! ehez az ártatlan gyönyörűséghez képpest? melly tsak

tsák Sajtóhiba, em.

azért is édes, hogy ártatlan. – Mi vagy ehezképpest? Te tele tsészékkel bujálkodó részegség! melly pedig a’ mint tartják a’ testi gyönyörüségek közűl egyik vagy. – Mik vagytok? Bakhus’ bőr ’sákjai! Szilenus’ érzéketlen heverési! ’s tsúfos tántorgási! tsupa gyötrelem, tsupa betegség, mellyből hogy meg-gyógyúljon a’ telhetetlen, első orvosság az álom. – Az az édes álom, mellyet ti a’ fel-keléskor keserűvé tesztek; az a’ nyugtató kedves álom, mellyet ti gyakran, rémítő képzésekkel nyughatatlanítattok.

nyughatatlaníttatok Sajtóhiba, értelemszerűen em.

Mikor némellyek, unalmas órájikat vadászattal tőltögetik; ugrálják a’ tsalittos bokrokat egy félénk oktalan állatért; meg-másszák a’ kietlen havasokat a’ halál’ szerző fegyverek’ őrizete mellett a’ nálaknál erőssebb de nem mindenkor kegyetlenebb vadért: a’ vadász ebek’ kaholó hangjaival gyönyörködtetik füleiket, mellyeket gyakran az érzékeny hallású Ekhó meg-kettőztet; futnak, fáradnak, mint a’ pálya futók, ’s fáradságoknak leg-nagyobb jutalma egy szerentsés lövés, ’s az azzal való ditsekedés, vagy ha az nints, az ezerféle mesterséges mentség; ez az a’ Diana’ koszorúja, mellyet ád a’ maga vitézinek: Ha én az alatt, hivatalbéli foglalatosságim után le-heveredem, ’s az a’ nyugtató Isten az álom le-ereszkedik szem héjjaimra a’ levegőnek szárnyain, mint a’ pók a’ maga mesterséges kötelein; mennyivel nagyobb az én gyönyörködésem azokénál, a’ kik test fárasztással kerűlik, az unalmat? noha ez már a’ leg-nemesebb gyönyörűségek közűl való

A szó után bezáró zárójel áll, ezt elhagytuk.

– azoknak testek el-lankad, míg azt keresik, a mi őket kedveltesse; az én tagjaim meg-nyugosznak, ’s lelkem a’ leg-édesebb képzések között múlat: – azok örűlnek hogy egy teremtett állatot meg-ölhettek; én tellyes meg-nyugovással vagyok, hogy senkit meg-nem bántva magamat ártatlan nyúgodalommal gyönyörködtettem: – Azok ha szerentséjek nints, boszonkodnak, gyakran veszedelemben forganak; én ha néha álmomban holmi rémítő képzésekkel kűszködöm, ’s erőlködésemben fel-ébredek; melly ki-mondhatatlanúl örűlök, hogy tsak álmadtam – Oh Dianna! vallyon ha te is a’ vad-üldözetben kapott fáradságod után, szentelt berkeidnek híves árnyéka alatt, (nem pedig a’ fényes Efezusi templomban) a’ zöld pásitra le-heveredel, ’s fejedet gyengye karjaidra le-hajtva, meg-adod tagjaidnak azt a’ nyugodalmat, melly nélkűl, szép Isten Aszszony! te sem lehetsz-el; vallyon nem érzed-e magad is, hogy tsak az álom az, a’ mi hijjánosság nélkűl gyönyörködtet: és a’ mi nélkűl a’ vadászatban keresett gyönyörűséged, tsak test-rontó nyughatatlanság.

Édes Álom! melly kedves vagy te! mennyire szerettek téged’ még azok is, a’ kik arról nem is álmadoztak, hogy tégedet a’ gyönyörűségek közé számláljanak? – Mit vétettél? talám ugyan gyakori réműlések’ játék-színje lehettél azoknak, a’ kik tégedet halál’ testvérjének neveztek, fagyos halál’ képének – rajzolt mássának.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Mi lelt benneteket? két nagyobbjai az Arany Poëtáknak! hogy te játékos elmejű Názó! halálhoz hasonlónak mondod, még pedig a’ fagyos halálhoz hasonlónak, az Álmot. Te pedig Máró!²⁰²

Aen. 6. v. 275.

remek vitézi versedben halál’ testvérjének nevezed, sőt a’ pokolnak leg-rettenetesebb Isteni közé számlálod, mikor annak félelmes Tornáttzában készitesz szobát, a’ siralom, gond, halvány nyavalyák, komor vénség, félelem, ízetlen éhség, otsmány szükség, nehéz munka, a’ bűnből kőlt öröm, és az esztelen vissza-vonás között az álomnak is.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Mit itéltetek a’ tsendes álomról? – A’

Az A’ a’-ból jav.

halált véltétek-e édesebbnek mint én? vagy az álmot keserűbbnek? vagy tsak a’ nálatok régibb mesélők’ képzelődései után halgattatok? – De mit vétett azoknak is az álom? Hogy Orfeus, Heziodus, Homerus, Szeneka egyaránt a’ halálnak a’ félelmek’ Királyjának Atyjafiának lenni vallották. De, oh! mind kegyetlen értelemben.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Gyengíttsétek-meg régi Bőltsek! kemény ki mondástokat, avagy tsak annyira is mint Arisztoteles, a’ ki az álmot határ szélnek tartotta az élet és a’ halál között: vagy mint Petronius a’ ki a’ részegség után következett mélly álmot mondja lenni ollyan vég szélnek, mellyet egy kis ki-terjesztéssel élet végező halálig lehet nyúlytani. – De nem illyen tulajdonságokkal birsz te nyugodalmas álom! Édes álom! a’ melly az el-erőtlenedett Öregeknek annyi órát tóldassz napjaikhoz, a’ mennyit el-veszel az ébren-vigyázás’ szempillantásiból – vagy ha Testvérje, ha hasonlatossága, ha határ-széli vagy a’ Halálnak; melly igen édes lessz úgy a’ halál! melly nyugodalmas az örökre leendő el-szenderedés; mitsoda el-képzelhetetlen tsendesség lészen ott? mitsoda tökéletes meg-elégedés? mikor az ember el-nyugszik, a’ fel-ébredésnek, az újra lehető el-fáradásnak, a’ terhes gondnak, a’ test’ indúlatival való tsatázásnak, minden félelme, minden reménysége, sőt minden kívánsága nélkűl. – Ha ollyan édes álom vagy te oh halál! vagy ha tsak árnyékod, tsak képed neked az álom, a’ melly ollyan gyönyörűséges; melly ki-mondhatatlanúl kedves lehetsz magad? nem Halál vagy úgy oh Halál! hanem egy új élet, egy a’ mostani nyughatatlan életnek minden epesztő viszontagsági nélkűl gondoltatott angyali élet; a’ test’ békójiból ki-vetkezett szerentsés léleknek örökös szabadsága; az örökké valósággá vált időnek, ollyan minden vég és változás nélkűl teldegelő arany századja; mellyben semmiképpen nem férhet a’ hosszú idejűséghez a’ vénség, a’ lételhez a’ változás, az élni meg nem szűnéshez az unalom, az életnek mindenkori hosszabbodásához azok a’ viszontagságok, mellyek most a’ lételt a’ nem lételhez készítgetik; – hanem az a’ meg-szoríthatatlan szabadság, mellyet az édes álomban láttatik érezni az érzékenységek’ serkentési nélkűl gondolkodó elme; fogja a’ lelket vég nélkűl gyönyőrködtetni azzal az állapottal, mellybe lépett ez örökös álom által: Isteni eredetére vissza viszi lételét a’ változhatatlanság; a’ gyönyörűségeknek szüntelen érzése, ’s az azon való szakadatlan öröm, hogy ő meg nem szűnik élni; ollyan ártatlan és mindenkori foglalatosságok lesznek, mellyek távoly rekesztik tőle az únalmat, az idő haladást, az órák után óráknak, idők után időknek, minden meg-szünés nélkűl való teldegelését, segíti, lehetőssé tészi, ’s örökké tartandókká tsinálja, a’ mindég egy, ’s mindég boldog állapotban való létel. – Ha ez az a’ Halál a’ mit képez, a’ minek testvérje, a’ minek határ-széle az álom; szentűl gondoltatok hajdani Bőltsek! és egyszersmind az Álmot egy leg-kedveltetőbb múlatsággá tettétek. – De ha annyit tesz a’ Halál, mint a’ meg-halás, a’ mikor a’ szívnek hajdani titkos és vétkes idúlatai ki-szaggatják lakó hajlékjokat, mint a’ viperák édes Anyjok’ hasokat, és seregesen az útra készűlő léleknek eleibe menvén, kénszerítik a’ maradásra; törvény-széket rendelnek neki, ’s szájából kivánják azt a’ kedves vagy kedvetlen ítélet-tételt, a’ melly már magában kész büntetés ’s kész fel-oldozás; kész pokol, ’s kész Menyország; a’ mikor azokon szomorkodik leg-inkább az el-kőltözendő lélek, a’ mik ez el-tőlt rövid idő alatt leg-kedvesebbek voltak előtte: mikor egy két pertzentés alatt az egész világot öszve-futkossa, ’s rendel mint egy irtóztató Lajstromban nézi, kiket és miket kell neki most mindjárt itt hagyni? mikor minden szempillantásban reszketve várja, mint a’ kit a’ rettenetes égi háború a’ kietlenben kinn szorít, vagy mint a’ fő-vételre büntetődött rab mikor szemeit be-kötik; hogy most mindjárt meg-lohad tüdeje, az a’ fúvó, melly ki ’s bé szörbölte a’ levegő eget; el-szakadnak, be-rekednek azok a’ testnek titkos tsévéji: el-rothad most mindjárt, ’s mozdúlhatatlanná leszsz az a’ serény nedvesség, melly a’ testnek külső ágazatiról ’s foglalatiról a’ lélekhez vitte a’ kűlső dolgoknak képezeteit; mikor reszketve várja azt a’ szempillantást, hogy most mindjárt vége legyen, hogy ne hallja szerelmeseinek zokogó nyögdétselésseiket, mellyek pedig tsak addig gyötrik míg hallja; hogy egy fekete, és minden apró lyukatskák nélkűl öszve-szőtt kemény fátyol ellent áll szeme bimbojinak, hogy semmit se lásson,

lássan Sajtóhiba, em.

még

meg Sajtóhiba, em.

minek előtte ortzájára borítanák a’ szem-fedelet, más hasonló halandók’ kezei; hogy a’ roskadni kezdő, ’s érzésétől most mindjárt meg-fosztatandó testet ápolgató kezek’ tapogatásit lassan, ’s mind lassabban-lassabban érezi, ’s mindjárt meg-szűnik érezni: ha ez, mondom, ez a’ meg-halás a’ Halál, oh ne hasonlíttsátok úgy az álmot a’ Halálhoz; – élet még ez, az életnek utólsó fáradságos szakassza, nyughatatlan szempillantása, mellyből így ki-mondhatatlan kitsinységű idő haladik alatt által repűl a’ sok szorongattatások között lévő lélek arra az édes álomra, melly már valóságos álom, kedves álom, gyönyörűséges, és örökké tartó el-szenderedés; nem Halál, hanem élet.

A pontot kettőspontból jav.

– Sijettetik erre a’ jobb sorsú lelkeket a’ szorongattatások közt is, mint valamelly belső őrző Angyalok, ’s titkos tanátsosok, a’ szerentsés el-tökélles, és a’ bóldog reménység; mikor a’ bűnők sorral elő állanak; az a’ Halandó, a’ kit valaha a’ haldokló talám el-nyomorított, előtte siránkozni rémlik; az el tökéllés mellé áll, ’s eszébe juttatja az el-ijedt léleknek, tselekedete nyomos mentségeit, ’s azt-is mennyi jót tett több ember-társaival: – mikor a’ szeretetlenség, tudatlanság, kételkedés, tündér formákat öltözvén magokra, reszkettetik a’ lelket, hogy ő alkalmatlan lészen annak a’ bóldog életnek meg-bírására, mellyre által menni most készűl ’s mindjárt kéntelen lessz: melléjek áll egy angyali áll-ortzában, a’ reménység, ’s biztatja a’ lelket, hogy ollyan édes álom az a’ másik élet, a’ hol el-múlik minden kételkedés; ollyan bóldogság a’ hol tökélletességre megy az emberi híjjános szeretet, és tudomány. – De még az az idő is mellyben ezek a’ tusakodások tartanak, még nem Álom, nem Halál; még mind élet; a’ léleknek a’ testtel való egybe-köttetésében álló nyughatatlan élet. – Hol van hát már a’ Halál? mellynek hasonlatossága vagy te oh édes Álom! – Nints

Az N n-ből jav.

halál, nints egyébb a’ mi Halálnak neveztethessen, hanem az egy élni meg-szűnés; melly pedig egy ollyan kitsiny ’s rövid pertzentés, a’ mellyet az értelem meg nem foghat: azután megint élet következik, ’s ez osztán az az álomnak testvérje – ez – de oh! ez nem a’ pokol’ rettenetes Istenei közűl való. Nem a’ rémítő Tornátzban, nem a’ kínzó piatzon, nem a’ kárhoztató Törvény-szék előtt vagyon ennek lakó kamarája, hanem bellyebb az Elísiumban a’ szerentsés mezőkön, a’ szent fák, a’ bóldog leveles ágok’ múlattató árnyéki alatt. – Ott van az az örökös álom, azok az érzékenységek’ segítsége nélkűl mindég tartó örvendetes képzelődések, mellyek a’ lélekhez nem botsátnak semmi ollyan dolognak képit a’ mi szomorú: nintsenek sem komor sem ellenséges indúlatokkal keverve; hanem minden szép, mínden ártatlan, minden gyönyörűséges, minden egyenlő mértékben jó és kedves, ’s mind ezeket a’ lélekben öszve foglalja, ’s meg-unhatatlanokká teszi egy ollyan angyali tulajdonság, a’ mellyet mi meg-nem foghatunk, úgy mint a’ telhetetlen meg-elégedés.

Fesd-le nekem tsak egyszer, ennek a’ ki magyarázhatatlan bóldog állapotnak képét tsak kevés részben is édességes álom! a’ ki magad ennek némű-némű hasonlatossága vagy – mutasd-meg testvéredet lelkemnek – taníts-meg, mi az az örök álom? tapasztaltasd velem annak a’ gyönyörűségnek ’sengéjét te leg-tsendesebb Istenség! Ha ezt tselekeszed lelkemnek; templomúl szentelem neked lakó házatskámat: óltárt emelek számadra, ’s életemnek azokat az órájit, mellyeket a’ Teremtő a’ végre rendelt hogy ébren legyek, arra szánom, ’s arra fordítom; hogy Tenéked áldozzak ’s jó szagokkal füstöljek.

A pontot vesszőből jav.

– Oh meg-érdemled Te azt akkor én tőlem, mert ollyan boldog életnek képit fogod mutatni, a’ mellyre én teremtettem, és a’ mellyre készülök, mikor élek: azokba a’ boldog gyönyörűségekbe segítessz be-tekénteni; azokba a’ boldog hajlékokba, a’ hova tudásom és érzésem nélkűl sebes szárnyakon’ visznek az idő-szakaszoknak rendel változásai. – De oh édes Álom! Tsendes Istenség! mint bánsz Te a’ halandókkal? tsak úgy mutatod lelkemnek, azoknak a’ boldog gyönyörűségeknek rajzolatit, mint mikor a’ katonaságra készülő gyermekeknek Hadí játékot mutat a’ Mester.

A pontot kettőspontból jav.

– El-szenderítessz Te engem’; ’s mikor érzékeny gondolkodásim után el-szenderedem eszre vehetetlenűl be-zárod szem-héjjaimat: a’ gondolkodás foly a’ maga’ rendes útján, és én nem tudom a’ szempillantást, nem foghatom-meg módját; mikor? és miképpen változik az álmadássá?

álmadássa Sajtóhiba, em.

a’ mi tsak most gondolkodás volt. Szemeimnek be-hunyása magában álmat nem tsinál, ha füleimet be-dugom, ’s minden tagaimat a’ testi dolgoktól úgy el-fogom, hogy ne érezzek; még nem aluszom, még lehetek ébren; Te pedig engemet ollyan alattomban, ollyan titkosan el-szenderítessz; hogy füleim nyitva vagynak, tapíntásom a’ külső érezhető dolgok elől el-nem záratik, és még-is lelkem nem ügyel azokra a’ mik illethetik, ’s minden bizonnyal illetik is érzéseimet. – Miképpen viszed ezt véghez? Te titkos Istenség! Te nyugodalmas

nyugdoalmas Sajtóhiba, em.

álom! – Része-e, idő szakassza-e életemnek az az idő telés mikor aluszom? Oh! áldott Természet’ munkája! így képzelteted Te én velem előre amaz örök álmat: azomban azt okos lelkem’ értelmére bízod, hogy ezt az eszre vehetetlen el-szenderedést, példájává tegye, annak a’ ditső által változásnak, mikor az életnek, ennek a’ testi életnek vége felé, addig terjednek, ’s haladnak érzékeny gondolkozásim; mennek és tserélgetik egymást a’ képzelődések, hogy egyszer meg-szűnik ez a’ múló álom forma élet, de én azt észre nem veszem; és változik egy más új életté, szabad életté, nyugodalmas életté. – De tsak azért is, mennyi tisztelettel tartozom neked én halandó? hogy hasonlatossága vagy annak a’ dítsősséges el-változásnak, leg alább akkor, mikor édesek álmaim.

A’ nap el-nyugszik – setétűl az ég – kezdenek elébb gyengébben, azután erőssebb lánggal ragyogni a’ tsillagok – emelkedik az ezüst színű hóld, a’ főldet be-kerítő levegő-ég’ oszlopain; – az el-nyugodott nap’ messze ki-terjedő súgári, a’ minémű osztályokat tsinálnak a’ feketével kevert ég színben, azokon lépdegel mint gráditsokon – ’s mennél jobban rövidíti a’ tűzes nap hosszú súgárít, annál pirosabbnak tetszik a’ nap’ Húga, a’ mind nagyobb nagyobb mértékű ég-színben. – Ő jelentgeti ’s mint egy mosolygó ábrázattal integet, hogy éjtszaka van; hogy a’ Teremtő be-zárta a’ világító napot setét kamarájába, hogy a’ munkára teremtetett Világ’ lakossai meg-szűnjenek ébren lenni ’s nyugodalomra botsátkozzanak. – Érzik tagjaim a’ néma íntést, érzik a’ tapasztalhatatlan erőltetést.

A mondat végén álló vesszőt pontra jav.

– Jer lelkem! menjünk háló szobámba – le-botsátom fáradt tagjaimat a’ szokott nyugodalomra, hadd nyugodjanak – Te pedig láss a’ magad dolga után – gondolkodj – és hord elő ártatlan képzésidet, még testem pihen.

A mondat végén álló vesszőt pontra jav.

– Le-hajtom fejemet, – édes andalgások közt hordja elő bátor lelkem, nappalí tselekedeteimet; ha mit tűzes indúlatim az ő vezetése ellen hibáztak, pirongatja azokat; ha mi jót, ha mi szépet, ha mi nemes dolgot tselekedtem, ditsekedik magában, ’s folytatja képzelődésit tellyes meg-elégedéssel. – Azomban fel-keres a’ láthatatlan, a’ helybe-szoríthatatlan álom, – be-zárlott rejtekembe be-lopodik, ’s fejem felibe áll; nehezíti szem-héjjaimat, ’s be is zárja azokat láthatatlan kezeivel – már tsak nem el-szenderedem, mikor a’ tselekedetimben való édes ditsekedés, vagy valamelly különös történet fel-ébreszt – el-ugrik melőlem a’ be-lopakodott álom – tekíntek setétesetskén világító ablakomra; nézem, miként eregeti által fejér súgárit a’ Hóld, a’ vászonnal be-vont üvegenn; mint a’ hó-színű tejet által eresztik a’ szűrő szitán.

A pontot kettőspontból jav.

– Ellene támadok a’ Hóldnak: Te éjjeli lámpás! Te álom hozó-tsillag! mondván, Te tsúsztattad alá a’ te el-zárhatatlan folyamatú súgáridon’, mint mesterséges pókhálókon,

pókhalókon Sajtóhiba, em.

az álomnak érezhetetlen terhű szárnyait, mellyek hálót vontak szem-fényemre, hogy ne lássak; terhet raktak érzékenységimre, hogy ne érezzek, ’s lelkemmel kezdett kedves szám-vetésemet félbe-szakasztották. – Oh pedig hibáztam – nem szakasztották – ez a’ kedveltető panaszolkodás mind tovább terjed a’ maga után – folynak a’ gondolatok, ’s addig folynak, hogy ismét el-szenderedem, ’s eszre nem veszem hogy el-aludtam. – Azt gondolom, hogy a’ Hóld’ súgárival most is ébren perlekedem. – Terjednek, ’s változtatják magokat a’ képzelődések; vissza megy lelkem a’ Holdnak altató ereje ellen való panasz közben, erről az ártatlan gondolatról, hogy az Álom lelkemmel való számvetésemet akarja félbe szakasztani, azokra a’ tselekedetekre, mellyek éppen számadás alá tartóztak; képzelődöm, hány szegénnyel tettem jót? – ’s melly könnyű szárnyan repűl a’ gondolat? – bámúlj én lelkem! magad – a’ ki azokat egymás után repíted ’s szárnyjaikra botsátod. – El-visz engemet az édes gondolkodás a’ szölő-hegyre, ’s azt vélem azomban, hogy ébren vagyok; mintha magok tapasztalnák az érzékenységek, hogy fáradok, lankadnak inaim míg a’ hegy óldalba érek.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Le-ülök ott egy törsökre, egy venyigéből rakott tüzzel által ellenbe. – A’ tűz mellett egy el-aggott öreg Asszony fél-óldalt fekszik ’s rázkodik mintha hideg lelné – más felől le-gugyorodva űldögél egy nagyon szakállas öreg Férjfi, ’s egy kis lábasban vizet forral – szánakozva nézem mind a’ kettőt – én úgy gondolkodtam hogy nézem – holott szemeim be vagynak zárva. Sőt meg-is szóllítom az Öreget: talám, mondom, a’ hideg leli jó Öreg a’ feleségedet? Nem tudom, úgy mond, Uram! már tíz esztendeje miólta nyomorog, – azólta sem én, sem maga magának semmi hasznát nem veszi, jobb vólna ha meg-halna.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Azt gondolám hírtelen, hogy zúgolódik, és meg-unta Társsát az Öreg, ’s így biztatom: Ne kívánd halálát jó Öreg! – ezt most így rendelte a’ végzés.

A pontot pontosvesszőből jav.

– Ha pedig Te vólnál illyen nyomorúlt, ő tartozna gondodat viselni: – mellyre ismét az Öreg: Oh Uram! úgy mond, ha én vólnék nyomorúlt, én éhel halnék-meg; nem tudna ő nekem élelmemre valót keresni. – Akkor ismét el-szomorodtam – a’ szegény Asszony pedig sohajtozott: – de az Öregnek ábrázatjából ’s szava hangjából semmi ollyas neheztelés nem tettzett-ki; hanem ollyan vígan ejtette a’ szókat, mintha sorssával tökéletesen meg-elégedne; ’s egyszersmind fel-állván guggoló helyéből, be-megy a’ Gazdájának pintzéjébe – mert szőllő pásztor vólt – egy darab sóból egy kitsinyt a’ késivel le-feszít; a’ markában a’ mint lehetett apróra töri, ’s elő vesz egy darab kenyeret – én sajnálkozván nézem az Őreget, ’s azt kérdem, hogy talám a’ kenyeret hogy jobb ízű legyen meg-akarja sózni.

A pontot kettőspontból jav.

– Nem Uram! úgy mond, hanem egy kis levest főzök magamnak, és nyomorúlt Feleségemnek: – akkor el-szomorodva félre mentem a’ magam’ szölléjébe, hogy ne lássam azt az el-hagyattatott életet ábrázoló főzést, azt gondolván, hogy majd a’ forró tiszta vízbe bele hányja a’ kenyeret, és azt meg-sózza: ’s az lesz a’ leves, egy munkás Öregnek, és egy nyomorúlt betegnek számára. – Mikor azt véltem, hogy már meg-ették, vissza megyek hozzájok; ’s látván hogy nem tsupa kenyér van a’ serpenyőben; kérdezem: mi az? Egy kis szalonnát pirítottam, felel az Öreg, és hagymát, ’s azt hánytam bele a’ kenyér közé, és ez igen jó – liszt kellett volna hozzá – de nints – azt tartják, hogy úgy jobb – de nekem ez is jó – ebből adok a’ betegnek, és ha ezt ketten meg-esszük; ő sem kér többet hólnap illyenkorig; én is el-bírom a’ munkát öregségemhez képpest. – El-sohajtottam

Az E e-ből jav.

magamat – az erszényemből ki-veszek, hogy az Öregnek adjam.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– No, mondom, Öreg! ezen végy lisztet, és hólnap úgy próbáld, ha jobb lessz-e? nekem pedig engedd-meg (könyvezve mondám) hogy egy kalánnal ehessem belőle: – – mindjárt Uram; úgymond, hadd keverem-meg – én pedig az alatt: Boldog Isten! mondám; – melly kevéssel meg-elégszik a’ Természet! – ez az Öreg illyen tsekélly levessel fenn tudja tartani erejét, és dolgozhatik – de millyen boldoggá teszi az embert a’ kevéssel való meg elégedés! Ez

Az E e-ből jav.

beteges feleségét tíz esztendőktől fogva meg-nem únta, ’s most is táplálgatja.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Sok finnyások azt gondolják, hogy meg halnak, ha mindennap válogatott ételeket nem esznek; és sok világ’ terhei, sok hitetlen Házasok, a’ jó erköltsű, egésséges, haszonvehető Társakat sem szenvedhetik – melly bóldog a’ szegénység! – Míg

Az M m-ből jav.

én így gondolkodám; meg-szóllít az Öreg egész nyájassággal: No Uram! tessék most.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Veszem a’ kalanat, ’s merítek a’ levesből; de mivel gondolkozásom álom vala, a’ kalán helyett tulajdon kezemet vittem számhoz a’ nagy indúlatú andalgás közben. – ’S ezen hozzá-értetésre fel-ébredek.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Meg-maradtak kedves képzésim – tapintom szemeimet, ’s hát valóban könyveznek.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Oh édes gyönyörűség! oh nyugtató, ’s örvendeztető álom! – mihez hasonlíttsam édességedet? nem találok szót örömöm’ ki-fejezésére, – álmam tellyes volt ember-szeretéssel, és ez egy valóságos öröm: fel-ébredésemkor nem győzök be-telni tselekedetemmel való meg-elégedéssel, és ez a’ második hathatós öröm. – Dianna! Vénus! Bakhus! mi vagytok ehez képpest? – tsupa haszontalanság, tsupa hiba, tsupa semmi. –

Meríts engemet ezután is minden éjtszakánként illyen kedves képzelődésekbe, oh álom! és boldogabb leszek a’ Királyoknál – boldogabb a’ leg-szerentsésebbeknél – álmamban meg-tanúlok ember lenni, mellyet sokan egész életünkben meg nem tanúlhatunk – – álmamban készítgetem magamat arra, mit kelljen tselekednem? mikor ébren vagyok.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De hát az a’ szerentsés Öreg, a’ ki ébren is ollyan meg-elégedett a’ maga sorssával, melly szerentsés lehet? mikor aluszik! – Ő szegény a’ jól élésnek ollyan alatsony gráditsán áll, a’ világi telhetetlenséghez képpest, hogy ha a’ meg-elégedés kézen nem tartaná, le-rohanna a’ szegénységnek üres mélységébe, és még is azt mondja, hogy az igen jó a’ mit ő főzött; ’s miért nem adtál még kedves idő tőltésemhez tsak egy szempillantást? múló álom! hadd próbáltam volna meg lelkemnek azt a’ Nemes tehetségét, millyennek képzette volna azt az ízt, mellyet nyelvem nem érzett, hanem tsak az a’ szerentsés el-hitetődés tett vólna édessé. – Hadd ditsekedtem vólna magamnak azzal; hogy vóltam leg-alább álmamban egy rangban a’ leg-boldogabb emberrel – a’ meg-elégedettel. – Oh millyen álmaid lehetnek neked? boldog Öreg! ha ébren illyen szerentsés állapotban van lelked – mikor nappali munkádban el-fáradván le-dűlsz a’ zőld gyepre, beteges feleségedhez közel, hogy ha ez valami baját jelenti, fel-ébredhess: van-e az a’ lágy párna, vagy az a’ kedves italú bor, melly édesebb álmot adjon a’ testnek? – Ha nappal valami körülötted van, mind tárgyja érzésednek; buzdíthatja indúlatidat gyengébben vagy erőssebben; és még is ollyan mindég víg, mindég meg-elégedett lélekkel bírsz: hát mikor aluszol; mikor a’ lélek szabadon, és nem az érzékenységek’ út-mutatása után dolgozik, millyen boldog lehetsz! melly gyönyörűséges szakaszsza vagy az emberi unalmas életnek, oh Álom!

A’ minap az árnyékos erdőben sétálván találok egy Pásztort, – egy terebéllyes tserfa alatt feküdt ő – hanyatt feküdt – mezítelen hasáról fel-foszlott az inge – botját maga mellé fektette – nem messze hozzá legeltek szarvas marhák egész tsordával – meg-állok a’ fa alatt – nézem, mint alszik? – száját, és mezítelen hasát a’ legyek lepték – karján nem tsudálkoztam; mert azt a’ meleg nap süti ébren is, ’s nem tsuda ha nem érzi a’ légy mászkálást. – De hogy száját és hasát láttam, meg-szántam, ’s fel-költöttem. – Mihelyt fel-ébredt, leg-elébb is artzulatjáról verte-el a’ legyeket, és én azt kérdem; érzette-e míg aludt, hogy tsipték: Nem érzettem Uram! úgy-mond, igen tsendesen aludtam, ’s bánom, hogy fel-ébredtem.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Hát mit álmodtál? kérdem viszont: – azt Uram! hogy kenyeret ’s szalonnát falatoztam, ’s jó friss vizet ittam reá.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Hát kérdem továbbá ehetnél-e? – Éheztem úgy-mond mikor le-feküdtem mert már harmad napja hogy a’ Gazdám el-késett a’ kenyér kűldéssel, mivel messze lakik, ’s egyebet nem tudtam tenni, hanem ide az árnyékba le-heveredtem ’s éhen el-aludtam: most pedig úgy tetszik, hogy estig el-várhatom az ételt. – Tünödtem magamban, hogy enni valót hirtelen nem adhattam neki, de azomban el-tsudálkoztam az álomnak hasznán: – Te édes Álom! ennek a’ szegény Pásztornak érzékenységeit millyen szépen tsaltad-meg? egy kis nyúgodalommal jól tartottad, eleget tettél éhességének – azomban tapintó érzésit úgy meg-tompítottad, hogy nem érzette azt, a’ mit ébren el nem szenvedhetne: széltére mászkáltak testén a’ legyek. – Édes álom! melly nyugodalmas szakassza vagy te a’ sok nyughatatlanságokkal bajlodó idő-tőltésnek!

Repűlj édes álom! gyakorta, rejtek kamarámba, könnyű szárnyaidon: – végy erőt unalmas óráimon; ’s ha mikor a’ kedvetlen történetek, kínzó-szerszámaik alá készítik venni szívemet, kergesd-el azokat, ’s nyomd-le minden meg-győző terheddel. – Nem kénszerítlek szokatlan őrízetekre, nem lopom-el a’ naptól azokat az órákat, mellyeket a’ Teremtő munkálkodni rendelt: sőt a’ mit a’ nappali munkától el-nehezíttetvén a’ napból neked szánok is, vissza veszem azt az est-hajnaltól; annak éneklek estvénként, meg-kérlelem őtet, hogy az ő gyönyörű fenyességét az éjtszakának homályos setétségével öszve nem keverem. Engedd-meg azt nekem te is oh álom! a’ helyett neked más órát keresek, mellyen te nyugosztalj-meg engemet – nyugosztalj-meg – tsendesen nyugosztalj-meg. Ollyan édes gondolatok közt eresszed lengedező szárnyaidat szemem’ borítékira, mellyek kedves álmadozást ’s nem réműlést vonjanak magok után: vagy ha az indúlatok, ha a’ kedvetlenségek’ emlekezete, meg-zavarja álombéli képzéseimet, kedvesebb szárnyakkal legyezd-el azokat, hogy elmém’ tábláját meg ne motskosíttsák, mint a’ legyek a’ tükört. – Ha le-fektemkor némelly szerentsétlen történetek, harag, bosszúság, illetlen kívánságok, mint-meg annyi serkentő órák boszontják fülem dobjait, ’s fel-felé feszegetik szem-héjjaimat, repűlj fejem felibe könyörűlő álom! tsepegtess szememre szárnyad’ hegyéről mézes enyvet, hogy azok le-ragasszák borítékjait: tégy osztályt az emlékezet és feledékenység között igaz jussal; hogy ha érzékeny a’ szív, mikor testem ébren van, a’ szomorú dolgoknak érzésére; jusson a’ feledékenységnek is azokkal akkor mikor aluszom. Nyugtasd-meg ne tsak tagjaimat, hanem lelkem’ nehézségeit is; hogy mikor hajnalban el-vonod szemeimről lepledet, ’s el-repűlsz fejem felől a’ magasságra azt kiálthassam fel

fél Sajtóhiba, értelemszerűen em.

álmassan utánnad, édes álom! melly gyönyörűséges vagy!

Ne menj-el, még egyszer fedezd-be szememet;

Nyugtass

Nugtass Sajtóhiba, em.

édes álom! tovább is engemet:

Szebbek a’ Te szádnak édes Szerelmei,

Mint a’ fűvön játszó harmat’ gyöngy-szemei.

Szép a’ te öledben gyengén rengettetni,

’S búját el-felejtve a’ búsnak nevetni:

Tudom, mikor Bakhus ágyat tőled kére ’s

Tudom semmit sem ér nálad nélkűl Czéres.

ugrás a szövegforráshoz

XVII.
Emlékezet-Oszlop; Gróff Zichy Károlynak.

Budán 20. Sept. 1790.

VESS véget, bús Magyar²⁰³

A’ Magyar azért gyanús, mert bús; fél, mert fáj.

! Vess már a’ gyanúnak²⁰⁴

Suspicio nunquam bonus Judex in propria causa; nisi dolor contra se testis sit, in eadem causa.

Állítsd magad ellen magadat tanúnak.

Szabadúlj sértett szív! mint ritkán jó jeltől,

Attól az idétlen ítélet-tételtől²⁰⁵

Praejudicium praecipitantiae, proles melancholiae (vicinis potius quam Hungaris propriae) & foecunda Mater Phantasmatum.

Melly ha ágyat vethet a’ nem-hihetésnek²⁰⁶

Diffidentia credulitati contraria.

Száz sem éri utól a’ mit tizen késnek

Te pedig Irígység! Országunk’ gyilkossa²⁰⁷

Invidia infernarum sororum praecipua, quam non tantum Virgilius Orco detrusit, sed & Moyses.

A’ leg-irtóztatóbb setétség’ lakosa!

Menj vissza hónyodba Pokol’ fenekére,

’S ezt nyomd, mint béllyeget

béllyebet Sajtóhiba, jav.

rabjaid’ szívére:

Hogy Hazafi Zichy ’s Téged’ a’ gyanított

De már ki-tündöklött hűség meg-némított.

Hogy a’ Zichy' bátor hűsége nem mai

’S nem tegnapi, tudják a’ Jósef’ hamvai

Mellyek míg erőssek ’s elevenek vóltak,

Ez fiatal szívvel eleget hartzoltak.

De a’ már el-fásúlt sebes magyar szívnek²⁰⁸

A’ kit a’ kigyó meg-tsip a’ gyiktol is fél.

A’ sok hitetlen közt nem látszhatott hivnek

Senki, mihelyt Hazánk’ szeretete mellett

A’ Bétsi tűznél is pirítkozni kellett.

Most látszik mint lehet azt meg-egyeztetni

Tisztelni az erőst, ’s a’ Hazát szeretni.

Most látszik hol nem félt Zichy, ’s minn rettegett?

És fogadásának miként tett eleget?

Hogy ő a’ Hazának hasznot tesz fogadta;

Hogy tett a’ mit tudott, ím meg-is mutatta:

Meg – hogy nem tulajdon haszna’ keresése;

Nem a’ kissebbekre fennyen le-nézése;

Nem tettetés és nem mellyékes buzgóság

Vólt ösztöne, hanem a’ Hazafiúság.

Győzött hát a’ Virtus, és már több ellenség

Nem maradt, hanem ha a’ feledékenység.

De emel Oszlopot emlékezetére

Egy szív az Olimpus’ hegye’ tetejére.

Mellyre rá van mettzve millyen az okos hív?

’S egy erős sereggel mint hartzolt kilentz szív? –

És hogy ez fel-emelt oszlop tartós légyen,

A’ háladatosság támogatni mégyen,

’S maradékinkat is rá emlékezteti,

Hogy Zichy Hazáját munkássan szereti.

ugrás a szövegforráshoz

XVIII.
A’ Magyar Nemesi Karhoz.

Íratott Budán 22- Sept. 1790. és Németre is által tétetvén, mindenik ki-nyomtattatott.

HÁT igaz-e hogy kár, ’s gyanúra érdemes?

Ha Excellentziás a’ leg-első Nemes.

Hogy az egyenlőség’ mérték serpenyőji

Hibáznak, ha a’ köz Társaság’ elsőji

A’ többi tagoknál nagyobb ranggal bírnak

’S Nemes tzimerjekre több tzirádát írnak.

Hogy mennél közelebb van a’ test a’ testhez

Annál jobban vonúl a’ vas a’ Magneshez? –

Nem mindég – többnyire tsorbák és hibások

Az illy közönséges meg-határozások.

Tud a’ jó szív egyűtt nagy nevet viselni,

’S hivatalának is híven meg-felelni.

Tud hív Nemes lenni kétszeres mértékben

A’ Nemesi Karnál fellyebb emelt székben.

Tudja betses vólttát Nemesi sorssának,

Melly maga talp-köve Nagyságos rangjának:

Tsak vas az, és atzél mellyet a’ Magnes szív,

De aranynál drágább a’ hív Hazafi szív.

Mellyel sem az erő sem a’ rozsda nem bír,

’S mellyet nem változtat sem jó sem gonosz hír.

Sok Nagyjaink vóltak festve feketével

Mikor az Egekből nyújtott reményjével

Győzedelmi pompát kezdett énekelni

Hazánk ’s a’ járomból fejét fel-emelni,

De az illy el-fajúlt Testvérek’ számába

Ollyakat is raktunk szívünk’ bánatjába’

Kiknek mentségére tsak a’ késedelem,

’S a’ koczka-fordúlás lehetett védelem.

’S ím mikor bomlanak Hazánknak reményi,

Akkor mutatja-meg hűségét Ürményi.

Ezt sok, Jósef’ egyik kezének tartotta,

Most pedig ím egész Bétsnek meg-mutatta,

Hogy bátor feje ő a’ Nemesi Karnak,

’S ki-fejtheti a’ mit amott rosszúl varnak

Hogy nem szín-mutató ’s kegyelem' kereső

Nem magánost, hanem tsak köz jót keres ő.

Élj soká Hazánknak leg-első Nemesse!

Élj, ’s úgy élj, hogy Hazánk tovább is hihesse,

Hogy tudod Te mivel tartozol Hazádnak,

’S nem mindég szó, hanem szív felel a’ vádnak.

ugrás a szövegforráshoz

XIX.
Egy szép Asszony mentsége, kit a’ Balaton’ látogatóba menni nem eresztett.
28. Mart. 1789.

HABJAI Országunk’ kisded tengerének

A’ partokon ollyan réműlést szerzének;

Hogy tsupa értz legyen közepén szívének,

A’ ki neki merne indúlni vizének:

A’ zajos hullámok egy-mást hömpölygetik,

kömpölygetik Sajtóhiba, em.

A’ szelek a’ habot habbal erőltetik;

A’ sárga hínár szín zőlddel kevertetik

’S a’ távoli

távolj Sajtóhiba, em.

nézőt is meg-reszkettethetik.

Láttam három embert tegnap egy sajkában

Miképpen kerengett a’ habok’ sorában,

Hol fel-emelkedett hullám’ toronyában,

oronyában Sajtóhiba, em.

Hol pokolig le-ment a’ víz-vőlgy’ nyilttában.

Egy mért főld e’ víznek egész szélessége,

Még is a’ haboknak magas szörnyűsége

A’ túlsó partról is be-látszik: – elég-e

Ide? bár a’ Jázon’ nagy vakmerősége?

Hát egy gyenge szívű Asszony állatnak

Eszében, ezt látván, mik nem foroghatnak?

’S most őrlött tőlteni ennek a’ garatnak,

Vélném még magam is durva gondolatnak.

Tiltnak a’ szelek is rémítő morgással

Kik az egész éjjel szörnyű zuhogással

Mint egy jövendölték igaz jel-adással,

Hogy nagy Statio most Füred egy hajtással.

Sőt nem tanátsolják tsak Tihan’ partjára

Evezni, vagy onnan Szántódra visszára,

Mert bár vasat köss is a’ hajod’ farára,

Kényére hurtzolja nyár levél módjára.

ugrás a szövegforráshoz

XX.
Balatoni Veszedelem.
23. Jun. 1789.

KERESS

KERES Sajtóhiba, értelemszerűen em.

a’ hüss árnyékokban nyugodalmas rejteket

Músám! ’s zengedezz Tritonnak hála-adó éneket.

Balás’ szél-veszes Innepén szentelj egy Innep napot;

Emelj a’ Balaton parton’ emlékezet oszlopot.

Metéld-fel el-kophatatlan betűkkel, vas pennával

Mint bánt ezen napon’ Thetis az Appolló fijával?

Énekelj az életünkre törekedő habokról,

’S kedves Hazám kis tengerén történt zűr-zavarokról.

Tedd példává szerentsétlen esetedet másoknak,

Hogy ne higyjenek akarmelly kis vizen a’ haboknak –

Már két Órányi magasra a’ nap fel-emelkedett,

A’ sik víz tsendes tengeri színekkel kedveskedett,

Jó teréhvel a’ nagy sajkát előre el-botsátom, –

Indúlunk egy kis tsónakonn én ’s egy kedves Barátom:

Tán mind ketten meg-érzettük véletlen esetünket,

Mert otthon hagytuk morogva pattogó fegyverünket:

Mellyel a’ tsendes víz színén ollyan jeleket adtunk

Nem rég is, hogy hangzott az ég, ’s rengett a’ főld alattunk.

Dagad a’ víz, noha nintsen szél, nints leg-kissebb szellett, –

Sebes repten el-suhanunk a’ terhes sajka mellett.

Bámúlunk, hogy a’ nagy terhet ama’ nagy fa meg-győzi,

’S nevetkezünk hogy a’ kitsíny a’ nagyot meg-előzi:

Hasítja tsónakunk’ óra a’ dagadó habokat,

El-értük már a’ Tihani hegy-bertz’ órozatokat.

Ott elő-hozza Lővei minapi víg óráját,

Hogy egy mohos kövön álló Gémre sütvén puskáját

A’ hang, egy a’ bértzes hegynek horpályjába akadott,

’S mint ha a’ hegy le-szakadna ollyan zendűlést adott.

És onnan, hoszszan kerengve a’ hegy görbűleteken

A’ mint kinn űltek a’ bértzek

bértzeg Sajtóhiba, em.

hol görbén, hol kereken,

El-ment a’ hang a’ templomig és abba meg-ütkőzött,

’S kísért a’ vízen bennünket tsattogó ekhók közőtt,

Füredhez már távoly vóltunk egy óra járásnyira,

De még is minden puska szónk oda hallott jobbára.

Én ez édes ditsekedést mosolyogva hallgattam

Kedvesen rémlett előttem a’ mit minap álmodtam,

’S hogy a’ tündér álom után tengernek ereszkedett

Kis hajom, ez hegy óráig hányattatást szenvedett.

’S itt víg álmamon tűnődő szívem’ biztatására

Hirtelen tsendesség feküdt a’ habzó víz hátára.

Meg-szóllaltat Szép-halmimnak kedves emlékezete,

Ah! mondok, vallyon, valaha – valahá meg-lehet-e?

Hogy Szép-halmit e’ tengeren Füredrűl

Füredrű Sajtóhiba, em.

egy húzomba

Tsendes széllel által hozzam remete lakásomba.

’S míg édesen folydogálnak így a’ képzelődések,

Mind erősebb habot hajtnak a’ szél-lengedezések

Észak és nap-nyugot között a’ hegy-kanyarúlatja

A’ szelet a’ tágas térre jobban hánytatja:

A sor két szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

El-értük már fele vizet; tekíntek az órára, –

Még, mondék, nints egy órája – ki érünk nem sokára – –

Már el-hagytuk jó messzire a’ Tihani partokat,

partokát Sajtóhiba, em.

Hát lát Lővei északról felhő tornyozatokat,

Jövendőt mond, ’s igazat mond, nem tudván mit szóllana,

Vajha, gondolom magamban, igazat ne mondana:

Szelünk lessz úgy-mond – – tekéntek én is a’ víz’ habjára,

Észre vettem a’ színéből hogy szél lessz nem sokára:

De kettő vólt az Evezőnk, bíztam mind a’ kettőbe,

Magamat is érzem, mondék, még most ollyan erőbe’,

Hogy a’ harmadik lapátot ha kezembe vehetem,

A’ Hajót harmad magammal elébb partra kergetem,

Mint ama’ fenyegetödző felhők benn szorítsanak;

Mert ha innen vissza megyünk, Füreden mit mondanak?

Míg magamat a’ szél ellen vakmerően bíztatom,

’S ülésemet, hogy evezőt kaphassak igazgatom;

Bizony vészünk lessz, Lövei ezt akará mondani,

Veszünket mondott, ’s igazán talált tsak nem szóllani.

E’ szóra én nagy katzajjal el-nevetem magamat,

’S olly erőssen meg-forgatom evező lapátomat:

Hogy innen, hármas erővel a’ mint a’ hajó haladt,

El-érnénk Füredre tsendes széllel egy fertály alatt.

Hajtjuk a’ hajót erőnkből valamint tsak hajthatjuk,

Az el-hagyott terhes sajkát távolyról mutogatjuk,

Ditsértük a’ Kormányosnak előre vígyázását,

Hogy ő nem hagyta messzire a’ Hegy-bértzek’ hajlását.

Hanem annak árnyékában a’ szelet el-kerűlte, –

A’ mi tsónakunk már billeg, sok hab tolyong körűlte. –

Fordúl a’ szél – az északi fellegek változtatják, –

A’ zuhogó hullámokat fel-szélről hármaztatják,

Szokatlan vólt az evező – neheztelték karjaim, –

Lábomnak sem vólt ’sámolya, tántorgottak inaim.

Le teszem, hogy meg-pihenek, s’ hátom megett visgálom

A’ felhőt, – – hát már az elsőt fejem felett találom:

Mint sebes madár úgy repűl – részekre szaggatódik,

És ismét az el-oszlottra újjabb pára tolódik.

Nézek nyári nap-nyugottra; onnan jött egy fekete,

’S egy reménytelen pillantás tsak nem meg reszkettete.

Három sor felhőn belől, egy negyediknek gyomrában

El-pattana az égi tűz – ez vólt már valójában,

A’ mi, hogy vészünk vagy talám veszünk lessz jelenthette,

’S a’ mi testem’ a’ tűz ellen hidegre készítgette.

Mondanám már – mert meg is vólt – én-is, hogy veszünk lészen,

De láttam, hogy már Lövei le is feküdt egésszen.

Fejét felső ruhájával vastagon be-takarta,

A’ jövendölt vészt, és veszélyt tsak látni sem akarta. –

Én hát kéntelen kelletlen biztatásra fakadok,

Újra egy vastag evezőt a’ kezembe ragadok. –

Húzzam-e még? – hát Lövei meg-szóllamlik a’ hátom

Megűl – húzd Isten áldjon-meg; húzd tsak édes Barátom!

Alíg mártom jól a’ vízbe az evezó lapátot,

Érkezik zugva a’ felhő mellyet Lövei látott,

Ellenünk szegezi magát a’ szél minden erővel,

Alíg bírunk a’ hajóval a’ három evezővel.

De még eddig a’ kormányos jó izünn fütyölgetett,

’S bíztában tsak egyenesen a’ forrásnak vezetett:

Bíztattam én is, hogy tartson tsak a’ rövídebb útra,

Már talán egy fertály alatt tsak el-érünk a’ kútra. –

Már nekem tsak-nem egészen el-lankadtak karjaim;

tsak egészszen A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Vérzettek a’ tenyeremen fel-törött hójagjaim,

Tsak nem Ember-magasságnyi evező vólt markomba’

A’ nyele vastag, darabos, faragatlan, otromba.

Még is a’ mint a’ hullámok’ halmairól le-hágtunk

Alíg értünk vízet vele, tsak a’ hab után vágtunk.

Tekíntek ismét a’ partra – hát új felhő érkezett,

Ez az – mondám én magamban, – a’ mi a’ vízre vezet.

E’ szóra a’ szél’ ereje fel-kap egy tsoport habot,

Juttat Lövei’ fejének, ’s nekem is egy darabot.

Engem’ hátulról találván, ruhámat be-motskolja:

Haj-porral híntett hajamat mind öszve-kovászolja.

Tsak egy fából vólt ki-vésve hajónk teknő formára,

Mellynek erőszakos hullám tolongván az órára,

El-tekeríti hajonkat Északról Kelet felé,

És nagy kegyetlen szél hordta hullámok tsapnak belé.

Felejti a’ Kormányosunk elébbi fütyölését.

Alig bírta a’ tsónaknak vissza-tekerítését.

Hajtjuk, hajtjuk mind a’ hárman, a’ mint erőnktől telhet,

Gyors munkánkról egyedűl tsak magunk’ karja felelhet.

Mert a’ kik a’ partról nézték kemény hányatásunkat,

Soha tsak meg sem reménylték partra juthatásunkat.

Két revész meg-vonta magát a’ parton’ a’ fal mellett,

Látták kis tsónakunk felett a’ hullám mint kékellett?

Mint szórta a’ szél özönnel

örömmel A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

a’ habokat nyakunkba,

’S sokkal rosszabbat gondoltak rólunk mint mi magunkba.

Nekem a’ tulajdon hasznom szememet el-tsábítja,

’S ama’ terhes sajka felé Tihan alá forditja.

Vesztemre, akkor találék éppen rá tekénteni,

Mikor azon is a’ nagy szél egyet kezd perdíteni;

Mint egy nagy nyomtató szűrű ollyan hullám látszatott

Fel-reppenni,

Fel-reppeni Sajtóhiba, em.

mellytől talám sajkám el-borítatott.

De meg-tsalatott látásom – igazabbat láthattak

A’ kik Füredről mi felénk Perspektivát forgattak

’S tsak akkor látták hab közé rejtezett tsónakunkat,

Mikor nagyobb hullámokra fel-emeltük magunkat:

Már némellyek imádkoztak nem meg-maradásunkért,

Mert azt nem hitték – hanem tsak boldog ki-múlásunkért.

Túl dél felől Tselédjeim egy dombra szaladának,

’S mivel mindnyájan felőlünk olly hiszemben valának;

Hogy a’ terhes sajkán ülünk, melly akkor közép tályon

Billegett a’ nagy hegy alatt egy be-nyúlt víz horpályon,

Azt vélték, el-bújván sajkánk a’ nagy hegy árnyékába,

Hogy el-merűlt ’s bele vesztünk mi is a’ víz’ árjába.

Oh nem – még akkor izzadott markunk leg-keményebben,

A’ víz-hegyeken’ mászkáltunk, hol nagyon hol kissebben –

El-múlt már az első veszélly – a’ szél meg-tsillapodott,

Lövei szabadúlásról már nem is gondolkodott.

Én is, ha tovább tartana, el-fárasztván karomat,

Már tsak arra határoztam

hátároztam Sajtóhiba, em.

el-tökéllve magamat;

Hogy meg-fordítom a’ hajót a’ kormány evezővel,

Hadd vigyen a’ merre tettzik a’ szél minden erővel.

De egy kitsinyt tsillapodván – tekíntek tennyeremre, –

Folyt a’ vérem – hát kezkenőt terítek a’ kezemre,

Szokatlan izzadásokkal magamat erőltetem,

A’ mint a’ fel-szél engedte a’ tsónakot kergetem.

Néha néha a’ part felé tekíntgetek előre,

Írtóztató vólt, mint rohant a’ hullám nyakra főre;

Mintha mászkálnunk meredek nagy hegyekre kellene

Mikor tsónakunknak egy egy víz-torony állt ellene,

Mellynek ha hátára hágtunk ’s az evező meg tsapta,

Hajónkat egy más meredek nyílásba úgy le-kapta,

Hogy a’ ki kivűlről

ki-kivűlről A kötőjel fölösleges, hiszen a ki szó itt nem igekötő, ezért elhagytuk.

nézte semmiképp’ nem hihette,

Hogy tsónakunkat e’ veszes tenger el nem temette.

El-iszonyodtam tsak hamar ezeknek látásától

Meg-fordúlok – ’s hát hírtelen új szél-vész kerül hátúl,

Nem bírhattunk erejével – az el-hagyott helyekre

Vissza ragadott bennünket egy-néhány lépésekre.

A’ szél az evezőmet is hátra felé vezette,

Sokszor a’ hullám meg-fogta ’s karomat késleltette,

Az üres fa’ óldalának neki tűzöm térdemet,

Akkor meg, egy sikolytó szél, tsak nem ki-vet engemet.

Szóllítom az Inast, ’s hanyatt elémbe le-fektetem,

’S lábomat az ő lábának tántorogva meg-vetem.

Melly reszkető inaimnak sámoly székűl szolgála,

’S tsak alig pihegő mellyem újjabb erőt talála.

Egyszer tsepegnek a’ felhők szapora záporokkal,

Bíztat minket a’ Kormányos, ’s kiált tele torokkal;

Rajta! rajta! már a’ parthoz nem igen meszsze vagyunk,

Minden egy egy rándítással egy egy habot el hagyunk.

De jóllehet ő bíztatott, ’s ízzadtak a’ munkások,

Nem használtak Löveinek ezek a’ biztatások:

Ő hogy a’ habra tekintsen fel sem emelte fejét,

Noha már elég moslékos víz lepte nyugvó helyét.

Hanem, mikor másodszor is a’ szél el-tsendesedett,

Én is el-untam dolgozni – a’ karom el-senyvedett;

Le-teszem az evezőmet, ’s a’ szél ellen fordúlva,

Éneket kezdek nevetve, (de valóban búsúlva)

Dallra szedem Löveimnek köztünk kedves nótáját

A’ kotsmárosnét danolom ’s annak a’ kapolnáját.

Az ördög mondja most, úgy mond egy kitsinyt mosolyogva,

– Hát ehol jön a’ harmadik terhes felhő suhogva. –

Helyre ülök – elő rántom

rántam Sajtóhiba, em.

evező lapátomat,

Neki feszítem az Inas’ láb-hegyének lábamat.

Unszolom bíztató szívvel evező Társsaimat,

Noha már tsak alig bírtam el senyvedt inaimat.

A’ szél magát evezőnknek úgy ellene szegezte,

Hogy lapátunk hátra, ’s a’ szél előre nem ereszte;

Mint mikor tiszta nap-fénnyel kieskedő időben,

Fel-emelvén a’ kis madár magát a’ Levegőben,

Játszi szárnyját sem előre sem hátra nem ereszti,

Hanem testét lengedező tollakon fel-függeszti;

’S rá támaszkodván a’ könnyű levegő oszlopira,

Hangokat botsát az égnek magas boltozatira;

Könnyű teste egy helyben áll, tsak szárnyát billegeti,

billegetti Sajtóhiba, em.

’S hogy örűl a’ fényes napnak víg hanggal jelentgeti,

Így a’ mi kis tsónakunk is, karunk’ bosszúságára,

Rá nehezedvén az alá tolongó víz’ hátára,

Úgy billeg az evezőkön mint meg-annyi szárnyakon,

Az egy-egy ház magasságnyi tsattogó hullámokon,

A’ nézőknek tsudájára, szívünk’ rettentésére,

Áldozatúl visz mint ’sákmányt Thetis’ tisztességére.

A’ tengeri tsudák hozzánk tsoportozzák magokat

’S kedvekre szedik a’ belénk ütközött hab-hangokat.

Szabadíts Triton! vedd elő három ágú villádat,

Szánd-meg ez ennyiszer óron tsapkodott hajotskádat.

Ne botsáss több szeles habot tsónakunk’ ellenére

Ez izzadozva dolgozó hat karnak szégyenére. –

El-múlik a’ harmadik szél; az idő vídámodik,

Nem is volt ez olly kegyetlen, mint sem ama’ második.

Fúj a’ szél, de a’ hullámok már nem emelkedhetnek,

Mert a’ közelített partok jobban ellent vethetnek;

Én vissza felé fordúlok, nézek a’ nád-szélekre,

’S onnan örvendő szemekkel tekíntek az Egekre;

Fel-állok a’ kis tsónakban, Löveit is fel-kőltöm,

Tömjénezőmet jó szagú faddi fűvel meg-tőltöm.

Füstölök a’ fel-szél ellen Triton’ tisztességére,

’S míg ez tartott, már jól ki-is értünk a’ nád-szélére,

Melly édesdeden halgattuk ott a’ nád-suhogását,

Mikor már által haladtuk a’ zúgó hab’ morgását!

Mint-ha mind meg-annyi Sálvét adnának a’ nád-szálak,

A’ veszélly után ebben is örvendezést találok,

Holott a’ ki a’ Parton áll attól is borzadozik:

A’ nagy baj után a’ kitsiny kész örömre változik.

Evezünk a’ nádas mellett tsendesebb suhogással,

Játszi ditsekedésekkel beszélgetünk egymással,

Miket láttunk,

látunk Mivel a mondat második tagmondata múlt idejű, ez feltételezhetően sajtóhiba, jav.

miken mentünk által? és szerentsére

Mint jöttünk-ki nagy munkával, a’ Tó’ felső szélére?

Éltte’ meg-maradásáról ki miként kételkedett?

Egynek karja, másnak szíve hányszor ’s miként tsüggedett?

Végre a’ ki-kötő parton utóljára meg-állunk,

A’ hajóból a’ nézőknek köszönünk, és ki-szállunk.

Örvendenek a’ Révészek szerentsénk’ nagyságának,

Meg-beszéllik életünkhöz melly keveset bízának?

Én pedig hartzról érkezett Vitéz bajnok’ módjára

Mutatok a’ tenyeremnek ’s a’ ruhám’ hátúljára

Mutogatom a’ markomból ki tsorgó vér tseppeket,

Törőlgettetem hajamról a’ szél hordta vizeket

Tsak el-bámúltak a’ kútnál Barátink, hogy mi vóltunk,

Örvendnek és tsudálkoznak, hogy a’ vízbe nem holtunk.

Maradhatatlan kérdezik esetünknek rendjeit

Sajnálva hallják szívünknek kétes rettegéseit;

Félelmünket a’ baj után sokkal nagyobbá tették,

’S velünk, millyen kétséges volt életünk, el-hitették.

Úgy, hogy más nap’ vissza menet itt hajóra nem űltünk,

Hanem a’ Tihani Révnek a’ keskenyre kerűltünk.

Sőt egy felől a’ Barátság, más felől a’ félelem,

Oda is alig ereszték el Löveit én velem.

’S a’ sok kételkedés között időnk úgy el-haladott,

Hogy már a’ nap le-menttéig tsak egy óránk maradott.

Homályos vólt már az estve mikor a’ partra értünk,

Tüzet rakunk hát ’s jelt adunk, hogy hajó jöjjön értünk.

De mire az el-érkezett, már úgy be-setétedett,

Hogy Lövei bele nem űlt, és engem sem engedett.

Által küldöm szakátsomat a’ hajón éjtszakára,

Hogy fölöstökömre várjon bennünket virradtára,

A’ révész pedig hajnalra vissza jöjjön sajkával,

Nem lélek vesztő tsónakon, ’s nem két-harmad magával.

Magunk a’ rév-házhoz vonjuk éjtszakára magunkat;

Örvény gyökérrel keményen ki-füstöljük házunkat.

Hogy a’ szunyog alkalmatlan éjtszakát ne okozzon,

Hanem kinn a’ szél morgásra donogva táborozzon –

Hajnallik – én ki-tekéntek – nézem a’ hullámokat,

Hát! – nagyobbaknak találom

találam Sajtóhiba, em.

még mint tegnap azokat.

Nézem a’ sajkát, hát nem jön – oh! de – nem is jöhetett,

Nem ment az akkor a’ vízre a’ ki élni szeretett.

Vissza megyek, ’s a’ párnára vetem ismét fejemet,

A’ nap’ és a’ legyek ellen be-takarom szememet.

A’ szél-zúgás a’ bertzek közt sok réteget talála,

És nékem ez a’ rekedt hang édes álmot tsinála,

Fel-kél egyszer Lövei is, – ki-megy – el-iszonyodik,

Hogy a’ szél, és a’ hullám is, mind jobban nagyobodik:

Az egyik hab a’ másiknak mint mászkál a’ hátára,

’S sok apróbból miként válik nagy hullám utóljára:

Azok egymást mint kergetik Zala felől Fók felé,

’S a’ közel való nádasba mérgesen tsapnak belé –

Mit tsináljunk? – az álomnak el-múlt már az ideje;

A’ sajkánk hogy által jöjjön nintsen elég ereje.

A’ Szakáts ránk oda haza hijjába várakozik,

Vagy tán még az ebédről is nehezen gondolkozik.

Egyszer még-is az Inasnak jut hirtelen eszébe,

Hogy van velünk Csokoládé, ’s vesz egy párt a’ kezébe.

Egy faragatlan bögrébe tsak hamar le-aprítja,

Az embert a’ nyomorúság mire meg nem tanítja!

Mibűl igyuk-meg? – a’ falonn függöttek tserép tálok,

Egy munkásoknak készített jó méllyetskét találok.

Azt le-veszem, ’s pirítatlan kalátsot szelek bele,

’S meg-öntjük fekete lével a’ tálat tsak nem tele.

Így tegnapi vatsoránkat potoljuk reggelivel,

’S már kevesebbet gondolunk a’ hullám’ zörgésivel.

Vár már a’ Szakáts Szántodon kettős fölöstökömmel,

Mennénk-is mi késés nélkűl, tsak mehetnénk, örömmel.

De a’ habokat Fok felé hánytató Zala szele,

Még annak is irtóztató oka ’s háborgó jele,

Hogy alig ha Tihan alatt nem eszünk ebédet-is,

Mert a’ mai szél haladja a’ tegnapi szelet-is.

Úgy is lett; egy öreg tyukot a’ Révészné meg főzött,

Azt meg-esszük,

meg-eszük Sajtóhiba, em.

sok mosolygó sohajtozások kőzött;

’S mivel nehéz szem-héjjamnak nehéz vólt parantsolni,

Én ágyra dűlök álmatlan ejtszakámat pótolni;

Jó ízűnn esett, ’s még talám álmomban eszre vettem,

Hogy a’ szél is tsendesedett, míg én el-tsendesedtem.

Meg-érkezik a’ kis sajka; engem’ is fel-költenek,

A’ várakozó útasok rakásra sereglenek;

El-indúlunk – Ládainkat a’ sajkába rakatjuk,

Magunkat reménység alatt jó fel-széllel bíztatjuk.

Mert míg hajónk a’ Szántódi parton’ késedelmezett,

A’ nap-nyugoti szél után északi következett.

Egy fekete felhővel jött rettenetes zuhajjal,

Hartzol a’ szél a’ Hullámmal, zörgő tsattogó zajjal.

A’ már meg-índított habok még Fok felé sijetnek,

Oldalról a’ szél-fuvások ellene szegeztetnek.

’S a’ nád-szélben a’ habokon ollyakat tsavarítnak,

Hogy a’ szél-seprette vízek’ látási iszonyítnak.

Közel fél óra tőlt bele míg a’ szél meg-győzhette

A’ habot, és hánykodást Szántod felé kergette:

A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

’S úgy leve egy kis tsendesség – ’s szemünk meg-tsalatának,

Mivel így a’ hab nem látszott mint szemközt akkorának.

No! rajta most – el-mehetünk – a’ szél is fog segítni,

És a’ hab is az evező legényekben könnyitni.

Megyünk – ’s míg még közel jártunk a’ hegyek’ árnyékában,

Vígan űldögel Lövei a’ sajkának farában,

Sőt még pípára is tőlte; de mihelyt el-haladtunk,

A’ hegyek mellől; a’ hajó jobban rengett alattunk:

Én vissza felé fordúlok a’ Tihani vidékre,

’S állva meg-vetem lábomat jól a’ hajó fenékre,

Löveit mint bátor révész bíztatom tréfálódva,

Mert ő már fél könyökre dűlt mint-egy el-szomorodva.

Mind jobban jobban tódúltak ránk az Északi szelek,

Úgy, hogy már fel-felé menve nem bírtunk volna velek.

Látszik már Füredi házam, melly annak rendes jele,

Hogy ott ha ki ugranám is, már tsak nem halnék bele.

De mivel tsekélly vólt a’ viz, ’s nagy a’ habnak ereje,

Jobban rengett a’ sajkának mind fara mind eleje.

Lövei hajó fenéknek le-szegezte szemeit,

Hogy mint-egy eszre se vegye óldala rengéseit,

Az Inas sárgúlt, ’s mint sárga viasz halaványodott,

’S az én vakmerőségem

vákmerőségem Sajtóhiba, em.

is most ellene támadott;

Mit félsz most, mondok: ha tegnap el-vádolál engemet,

Hogy el-árúlták inaim’ rengési félelmemet?

Az én inam ha reszketett, méltán is reszkethetett,

Mert a’ kemény hajó húzás nagyon meg-erőltetett,

De nézd most, hogy a’ hajóban botlás nélkűl fenn állok,

’S mint-egy, a’ hab-tolongás közt víg játékot találok.

Le vonúl, meg-veti hátát a’ hajó óldalának,

Annak pedig, kit a’ habok leg-jobban tsapdosának;

Én meg-intem, hogy idején vigyázzon a’ fejére,

Hogy a’ Hullám be ne tsapjon a’ nyaka’ geréntzére;

Ezt alíg mondám-ki ’s már is Eolus készen vala,

Egy tseber habot tajtékzó kezével fel-markola,

És azt szegleten, a’ hajó farába úgy be-kapta,

Hogy az Löveit óldalba, az Inast nyak-szírt tsapta.

Ki nevet, ki tsudálkozik, ’s nehéz vólt a’ számvetés,

Az ijedtség vólt-e nagyobb, vagy pedig a’ nevetés?

Nem vóltunk már a’ Rév házhoz több, mint száz lépésekre,

’S még is mint rá tud ijeszteni a’ hab a’ félénkekre.

Ki-érünk még is békével tsak ugyan utóljára,

A’ Balatonnak Szántódi rég’ ohajtott partjára, –

Onnan el-megyünk örömmel ki ki maga útjára,

’S tsókokat hányunk a’ partról Füred’ túlsó partjára,

Egy két szó közt karjainkat vetjük egymás’ mellyére,

Unalmas történetinknek víg emlékezetére.

ugrás a szövegforráshoz

XXI.
Felséges Második Jósef Tsászár Halálának emlékezet innepén, utánna egy esztendővel.
Posonyban 22. Febr.

A’ NAGY Isten körűl lévő fényességből,

Le-tekintvén szűz szent Asszonyunk az Égből,

Az emlékezetes Jósef’ gyász Innepén,

Lát egy gyászos Magyart Országunk közepénn:

’S kérdi, hogy az ennyi Farsangolók között

Hogy van, hogy ő éppen ma gyászba öltözött?

Így felel a’ bátor Hazafi hirtelen,

Ne ütközz-meg szent Szűz ez fekete jelen;

Innepet szentelek Jósef’ árnyékának,

Mert ma esztendeje kora halálának.

’S hogy hogy? kérdi a’ Szűz: ’s előtted lehet-e

Olly jeles a’ Jósef’ bús emlékezete,

Kit ti, ’s a’ mint vélem nem tsak Ti magatok,

Tagjait rongáló Főnek tartottatok. –

Én – felel a’ Magyar – én – és kezd könyvezni,

Tartozom míg élek róla emlékezni,

Nekem úgy mond egyszer méllyen aluttomban,

Mellém lopakodott Jósef alattomban,

Nagy és kemény szóval fel-serkent engemet,

De reá tsak alig vethetém szememet,

El-tünt, ’s míg réműlve tsudálom magamat,

Mellettem találom őrző Angyalomat.

Meg-szóllít az Angyal és int hogy fel-keljek

És mindjárt Jósefnek Oszlopot emeljek. –

Hozzá fogok, ’s félig már fel-építettem,

Midőn sok Hazafi Társaim mellettem

Nagy kiáltásokkal öszve tódúlának,

’S hogy Oszlopját fellyebb rakjam, el-tiltának. –

Most hát felel a’ Szűz építsd-fel egésszen,

Talám már akadály ’s tilalom nem lészen;

Nem – így szóll a’ Magyar, mert már meg-értettem,

Hogy Fundamentomát nem jó helyre tettem:

Egy iszonyú méllység vólt ásva alatta,

Mint őrző Angyalom már meg sugarlotta:

Még pedig félelem, gyanúság, kétségbe-

Esés, és villongás laktak a’ mélységbe;

De emelek most mást emlékezetére,

Mellynek minden Magyar kész építésére.

Ennek a’ talp-köve lessz a’ bizodalom,

Közép-forrasztása az édes Hatalom:

Tetején az okos szabadság’ tzímere,

Sándor Leopold lessz építő Mestere.

ugrás a szövegforráshoz

XXII.
Hadik Fő-Hadi Vezér koporsójára; Ennek a’ Deák Versnek:
Hadikii ad Tumulum ’s a’ t.
Magyarra fordítása. Posony. 12. Febr 1791.

A’ HADIK’ holt testét látni sir boltjába

Három testvér Szűzek jöttek gyász ruhába

A’ Vallás,²⁰⁹

Vallás, Religio: ez ollyan formát tesz, mint Virgiliusnál a’ pietas, mikor Eneást nevezi Pius Aeneasnak. Nálunk kőzönségesen a’ Religiót Vallásnak nevezik, ’s talám tsak azolta nem meríti-ki a’ Vallás a’ Religio, értelmét, miólta vissza él vele a’ Világ: mert a’ Vallásról nagyot tart az Irás: Szájjal teszünk Vallást az idvességre. (A lábjegyzet második mondatában a Vallásnak szó Vallásnok alakban szerepel, em.)

Vitézség, és az Ösi Hűség²¹⁰

Prisca fides; Ösi hűség. Értsd akár azért Ősinek, mert régi, akar azért, mert a’ Magyarra Ösrűl maradott Jóság. (Az utolsó mondat végén álló vesszőt pontra jav.)

Mind háromra munkát ’s szót bíz a’ Ditsősség.²¹¹

A’ Ditsősség azért van ide Magyarúl be-hozva, hogy méltó oka legyen a’ Bőltsességnek arra, hogy ollyan különös, és mást ki-rekesztő Koporsós Verset írjon Hadiknak.

A’ Vallás meg-gyújtván maga a’ métseket,

Barátivá tettem úgy-mond az egeket.

A’ Vitézség, bajnok-koszorút sírjára

Tűzvén, Gordont tettem úgy-mond melly-vasára.

És az ösi Hűség sírján fejér szívet

Függeszt-fel; nyert úgy mond példámmal sok hívet.

Negyedik érkezik ez három közibe,

A’ Bőltsesség, ’s állván a’ feje felibe,

Szeretett engem’ is sisakos lettére

Úgy-mond, és ezt írja koporsó kövére:

Egek! ha már Hadik hozzátok kőltözött,

Nem nagy öröm élni az emberek között.

ugrás a szövegforráshoz

XXIII.
Felséges Második Leopold Tsászár és Magyar Király’ Koronáztatásának emlékezetére, midőn annak Innepét űlnénk egy esztendő el-telve.
Egerszegen. 15. Novemb. 1791.

SZENT Szűz! ki nem régen vídám tekíntettel

Ránk néztél, ’s olly nagy jót tettél ez Nemzettel,

Hogy midőn már az ég’ minden ostorai,

A’ kétségbe esés’, ’s szolgaság’ lánttzai.

Szemünk előtt fennyen láttattak zörgeni,

’S hamuvá emésztő tüzet gerjeszteni:

Hirtelen meg-szüntek mennyből a’ zörgések,

’S öröm hanggá váltak a’ nehéz nyögések.

Jósefnek Leopold űlt széke

székbe Sajtóhiba, értelemszerűen em.

helyébe,

’S Leopold Koronát tévén fejébe,

A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

Leopold’ Innepét ollyan szentté tette,

Hogy a’ Haza minden búját el-feledte.

Tekínts-le szűz Anya! most is az Egekből,

Olvasd az örömöt a’ sok hív szívekből;

Kiket, ma, ez szent nap’ vissza fordúlatja

Bíztat, hogy ez a’ sok Nemzetségek’Atyja,

Kit ma esztendeje vallottunk Atyánknak,

Olly kegyes Királyja fog lenni Hazánknak,

A’ millyenre vagyon valóban szüksége,

’S a’ millyent várt a’ sok kétes veszélly’ vége.

Tekínts-le ’s örökké tartsd rajtunk szemedet;

Még régi Eleink vallottak Tégedet

Szent Szűz! nagy Anyjának és pártfogójának,

Ennek a’ Keresztyén hitre tért Hazának.

Fogjad azért pártját; óllyad gyermekidet

Zabolázd-meg a’ mi ’s Te ellenségidet;

Nyomd-be a’ Magyarnak méllyen a’ szívébe,

Hogy a’ nagy örömnek nints tehetségébe,

Igazán meg-bírni sem a’ ditsősséget,

Sem ismérni minden rosszat ’s ellenséget;

Nyomd-be hogy valamint nem jó hamar hinni,

Úgy kár a’ gyanút is olly messzire vinni,

Hogy vagy a’ meg-hittség vagy gyanús félelem,

Vagy nagy idegenség, vagy részeg szerelem,

Meg-bánassa

Meg-bánássa Sajtóhiba, értelemszerűen em.

vele szabad születését

’S a’ Nemzeti vérnek nemes keverését.

Hanem a’ szabadság’ meg-tartása végett

Szeme előtt tartván az okos hűséget,

Főldi Istent ugyan ne imádjon soha,

Se a’ Hazájában ne legyen mostoha,

De emlékezzen-meg Össei’ tettére,

Hogy ők tettek egynek koronát fejére.

ugrás a szövegforráshoz

XIV.
Válasz egy jó Baráthoz, a’ Baranyába.
Új esztendő napján 1792.

FEL találta hát Helikont Fébus Beotziában,

Fel-találta ama’ Músák’ barátját Baranyában

Honnan a’ Katádfai lant kellemetes hangjai,

Dömény Jósef’ szívre ható és elmés vers-sorai,

Sebes repűlve szárnyallnak a’ Délus’ szigetéhez,

Keresvén ott a’ Magyarok hullámos tengeréhez,

Közel, a’ parton tarkálló Tzinthus hegy’ tetejében,

A’ szerentsétlen Ariont Karátsony’ Innepében.

Keresik – fel is találják – ’s hogy is ne – Tespiából,

Ama’ kilentz szépségeknek múlató hajlékából,

Delust’ Látona’ rejtekét, az Apolló’ hazáját,

Mert ismérik az Istenek egymásnak Háza’ táját.

Fel-találják ’s meg-mutatják egy Nemes köszöntéssel,

Meg-bizonyítják egy elmés ’s szerentsés verseléssel;

Hogy nem tsak a’ Tiszán túl van Delfinium, a’ mellyet

A’ mint tartják Debretzen bír már ma Athené hellyett.

Nem tsak Fotzis szűl tudományt ’s a’ Parnasszusi Patak,

Mellyel ma sok tekíntetben kérkedhet Sáros Patak,

Phoebus nem mindig Romába ’s Palatin’ hegyén szedet

Koszorút, kit nem rég Buda Pestnek által engedett;

Sem nem bújkál mind örökké Pásztor ember formában,

Az Admetus Király’ nyája mellett Thesszaliában,

A’ hol ma-is Kazinczynak ’s Szabó Dávidnak örűl,

Kik bírják Pásztori sípját Kassán és Kassa körűl.

Sem nem mindég a’ Klarus hegy’ allyán Kolofon mellett,

Hol Tordán a’ Gyöngyös Törsök új gyöngyel ki-zőldellett:

Nem tsak a’ Győri Rodusban hullat arany tseppeket,

Hol hanggal mérik Revai és Rajnis a’ verseket;

Nem laknak a’ Magyar Músák tsupán Emathiában (Pieria)

A’ hol sir Yung a’ Pétzeli Bibliotékájában:

Ti sem vagytok éppen puszták, Egünk’ déli vidéki,

Ott-is múlat néha Fébus, ott-is van széki néki;

Van, e’ mindentűl üresnek vélt gyönyörű megyében,

A’ mi mindennek, avagy tsak Arionnak fülében

Olly érzékeny illetést tesz a’ millyent valójában

Érezhet, egy égi

ági Sajtóhiba, em.

tűztől élesztett szív magában. –

Tsak nints az elmésség kötve ez vagy amaz Klimához,

Nem szükség mindennek menni a’ Delfus’ barlangjához:

Nem kell fejét az üregbe dugni hogy profétáljon,

Nem kell helyet válogatni hogy tudományt találjon.

Ki tudja: hol múlatkoznak az Egek’ Leányi’? ’s a’

Sivatag Scithiának is vagyon Anakarszisa.

Fel-kerestek hát, Barátom! engem, versed’ hangjai,

’S hát olly némák legyenek-e Füred’ hegy’ óldalai?

Hogy éneked’ hallására vissza ne Ekhózzanak,

Ekhózzának Rímelés szerint em.

Vagynak-e olly nagy bértzesek, mellyek ellent álljanak,

Maga meg-unt téli Músám’ hozzád repűlésének?

El-hullottak-e tollaim? vagy éppen ollyan Vének,

Hogy a’ ki nagy Karátsonban rólam éneklett, nyomba

Ne lantoljak egy húzomba vissza kis Karátsonba?

Oh! – nem: – ha Te örömömet veled közössé tetted,

Mikor szokott Innepemet távoly is innepletted,

’S ha Innepem’ nyóltzad-napján hármasan örvendezett

Szívem, hogy leveled éppen új esztendőn érkezett,

Ez elég tehetős, ’s ugyan nyomos mozgató erő,

Hogy ne lehessen örömöm ez nagy napon’ heverő,

Hanem veled innepeljek egyszersmind, míg felelek,

’S Tégedet új esztendei áldással köszöntselek.

Messze vagy, de közel hoza hozzám kedves leveled,

’S úgy tetszik mint-ha ez napot együtt űlném-meg veled.

Úgy tetszik hogy együtt űlünk a’ Hajnal szárnyaira,

Együtt repülünk az égnek magas bóltozatira;

Ragadtatunk a’ fényes nap’ tüzes tanyája felé,

A’ melly már ezt a’ nagy napot a’ nagy Úrnak szentelé

Mikor a’ véghetetlennek Házának tornáttzában,

Láng ’s arany színnel ragyogott a’ reggeli órában.

De hát vallyon ott lakol-e? Te hatalmas Alkotó!

Vagy van-e házad ’s udvarod? oh boldog Mindenható!

Igaz-e hogy űlsz, valahol mint-egy Királyi székben,

Ki minden Teremtésidnek ez temérdek vidékben

Bizonyos lakhelyt rendeltél; de magad hol lakoztál,

Minek-előtte bennünket a’ semmiből ki-hoztál,

Vagy hol lakol most? ’s hol tartja székit Fő Uraságod?

Tsak maga tudja a’ Te bőlts meg-foghatatlanságod

Mi tsak, mivel Te testetlen, de képzelhetetlen nagy,

Tiszta égnél ’s tűznél tisztább tiszta természetű vagy:

A’ leg-tisztább tüzhöz mérjük boldog természetedet,

’S a’ langal piros hajnaltól kérdezzük hol-létedet.

Emelj-fel hát szárnyaidon nagy Király’ őr-állója!

Szép hajnal! ez új esztendő’ ragyogó hír-mondója!

Emelj-fel – vezess közelebb annak a’ végetlennek

Pitvarihoz, a’ ki körűl mint sebes Pósták mennek

E’ nagy roppant Mindenségnek körűl forgó testtei,

Mellyek nálunk e’ múlandó időnek mértékei.

Oh! ha bele-tekínthetnénk ama’ mérhetetlenbe,

A’ hol sok bóldog szemléli az Istent szemtűl szembe!

Hadd látnánk azt ki előtt tsak egy nap ezer esztendő,

’S millyen az az esztendőkkel nem mérséklett jövendő?

Mit tesz élni, ’s még is idő haladást nem szenvenni?

Az időben kezdődöttnek halhatatlanná lenni?

Esmerni az Istent, ’s látni; még is mindig találni

Benne, a’ mit tsudálhassunk, ’s azt imádva tsudálni?

Mikor lészen az? oh bóldog örök meg-foghatatlan!

Mikor fogja tudni Lelkünk azt hogy ő halhatatlan?

Lelkünk? mellynek az is elég ez testnek tömlötzében,

Ha buzgó könyörgés után ez siralom’ vőlgyében

Meg tanít a’ Fő Bólts, bőltsen számlálni napjainkat,

És az örökké valóra intézni vágyásinkat.

Taníts-meg örök Bőltsesség! és vezess kézen fogva

E’ kietlenből, a’ hol most bujdosunk nyomorogva, –

Ama’ minden boldog Lelkek’ fényes Hazája felé;

Buzdítts ditső Tornáczidba vágyni, és vezess belé;

Hogy ott veled éljen lelkünk, sőt azon boldog helyen,

Egy mind örökké tartandó új esztendőt szenteljen.

FOLYTATÁS.

A kötet itt kezdődő második felében a lapszámozás újrakezdődik.

ugrás a szövegforráshoz

XXV.
A’ Magyar Nyelvről egy Méltóságos Hazafihoz.
31.

A 31-et 21-ből jav., l. a Magyarázatoknál.

Julii 1789.

BUTSUZOL-E? játszi Lelkem! ki-készűlsz-e mellyemből?

Hiszen alig egy harmadrész tőlt-még-el életemből.

Sőt még eddig nem-is éltem – tsak élni készűlgettem –

Gyermek voltam – jó Anyámnak semmi hasznot nem tettem.

Ti hegyes óldal-szurások! mint ’s miért szűkétitek

Lélekzetemet? – Lelkemet hogy ’s hova kergetitek?

Talám ugyon el-küldötök Kazinczim’ hazájába

Akkor tályban hozták hírét halálának. (A szerző jegyzete. A lábjegyzet helyét zárójelbe tett csillag jelöli a főszövegben.)

Ez vastag testtől szabadúlt Lelkek’ társaságába.

Ah! jó vólna – nem tagadom – el-hagyni e’ világot

Bóldogúl fellyűl haladni ezt a’ halandóságot,

Ha ezzel be-érné Lelkem holtom után, hogy vóltam;

Ember vóltam – ’s ember lenni meg-szüntem, hogy meg-hóltam.

De mint fogja majd számlálni Lelkem az esztendőket?

Ha mint lelketlen növevény tsak úgy töltöttem őket.

Ha mint egy fűszál fel-nöttem, ’s ki-fogyván nedvességem,

Minden nemes munkálkodás ’s haszon nélkűl lett végem:

Sőt a’ fű-szál, által-esvén némelly változásokon,

Használ, ’s segít az utánna növendő fű-szálakon;

Mikor titkos erejével viszsza-térűlt ’sirjának

Kövérséget ád a’ főldnek, maga’ édes Annyának:

’S hát én szerelmes Anyámnak ollyan gyermeke legyek?

Hogy élvén édes Hazámnak semmi hasznot ne tegyek.

Tsak az legyen-e a’ haszon sírba Záratásommal,

Hogy tágabb leszsz a’ lakó hely az én ki-múlásommal?

Oh Lélek! ha a’ ki meg-hal, nem múl-el mindenestől,

’S ha Te magad sem aluszol el-válván-is a’ testtől:

Mit ítélsz majd? hogy e’ testben a’ mellyből ki-költöztél,

Egy-nehány szép esztendőket haszon nélkűl töltöttél.

Mit ítélsz majd? ha meg-látod nagy lelkű Őseidet,

A’ kik közűl talám egy-is meg nem ismér tégedet.

Azokat, kik nem kémélték a’ Hazáért véreket,

A’ közönséges haszonért le-tették életeket.

Ha a’ maradék számlálván a’ hóltak’ lajstromát

A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba. A H–III. Kt.-ban megnézni!!!****

Tsokolja sok hasznos Atyák emlékezete’ nyomát

Ezt fegyveréről dítséri, másikat pennájáról,

Amazt Hazája mellett tett némelly hasznos munkáról,

Te rólad pedig azt mondja: ez-is ember vólt, ’s meg-hólt,

’S isméretlen oszlopa lessz testednek egy setét bólt. –

Édes Hazám! haszon nélkűl így szünjek-e meg-lenni?

Holott ha valaha, most – most kellene hasznot tenni.

Mikor úgy meg-kortsosodott a’ Magyar ’s ollyan nagyon

El-fajúlt, hogy már nevét is el-vesztő félbe vagyon.

Éva a’ Paraditsomba tsalfa kígyót eresztett,

’S tsak nem Ő magával együtt minket is ki-rekesztett.

Nem bírunk már Asszonyinkal, tsak küszködünk azokkal

Az előttök kedvesekké lett fark tsóválásokkal;

Ha nem süvölt nemes nyelvünk; durva lessz A’ Magyar hang,

Sőt azt is hogy Magyar nemzet szégyenli sok gőgös gang:

Van-e nemzet? melly valaha erre vetemedhetett,

Hogy éppen itthon szégyenlje azt hogy itthon született;

Nem kárhozat-e kivánni inkább Magyar nem lenni,

Mint a’ Magyart jobban jobban tökéletessé tenni?

A’ kit ollyan szerentséssé tett az áldott Természet,

Hogy minden gondos mivelés nélkűl is tsak tenyészett.

Méreggel forr minden erem: sijetteti halálom’,

Mikor Hazámban a’ Magyart keresem,

keressem Értelemszerűen em.

’s nem találom:

Mikor tsúfolják hónyókat sokan érzéketlenűl,

’S édes Annyok’ hasába kést vernek Istentelenűl.

A’ disznót egy útálatos baromnak tartják lenni,

De még is soknak jó vólna oda tanúlni menni:

Ha egy közűlök ganajjal alamját meg-rútíttya,

Azt a’ többi a’ seregből ki marja, ki-taszítja:

Édes Hazám! ha szavaink azok ellen zengenek,

Kik téged nyugvó hónyokat meg-fertelmesítenek;

Minket tartnak gorombáknak ’s pallérozatlanoknak;

Rendelj hát a’ disznók mellett, ’s nyiss oskolát azoknak.

Add eszekre, melly siralmas fészkek rútító létek,

’S hogy a’ mi a’ disznók közt rút, köztünk halálos vétek.

Az idegent barátságos Lélekkel el-szenvedni

Szép dolog, és ezt dítsérni kell, nem tsak meg-engedni:

De idegenek kedvéért maga nemét utálni,

Ennél már fertelmesebbet lehetetlen találni.

Nagy Sándornak ditsőssége az égig emelkedett,

Mig nemzete törvényivel ő is meg-elégedett,

De a’ Persiai szokás, piperes ruházatok,

Jó Hazája’ szerelmével fel-hagyó gondolatok,

Benne a’ puhaság által ollyan változást tettek,

Hogy Országa romlásának oka-is azok lettek.

Ah! de mennyivel szörnyűbbek köztünk a’ változások!

Vajha magunk ezt a’ romlást úgy éreznénk mint mások!

Ha régen meg-hólt Eleink köztünk fel-tamadnának,

Vallyon egész Országunkban hány Magyart találnának?

Azt vélnék, hogy sírjaikat, vagy testeket sírjokba

El-vitte valami tsuda idegen Országokba.

Vagy azt vélnék, hogy hónyokba egy más nemzet költőzött,

’S el-futnának Fiaikat nézni a’ Schiták között.

Századik is alig tudna hangjokon beszélleni,

Nem hinnék hogy tudtak vólna ők illyeket nemzeni:

Sőt ti el-asszonyosodott lakosok! el-futnátok,

Ha azokat Magyar hangon szóllani hallanátok;

És nemes iszonyodásnak lenni magyaráznátok,

Hogy nemes Atyáitoktól írtozva el-futnátok.

Ah! nyelv, az emberi testnek leg-jobb ’s leg-roszszabb része,

Miattad hát illyen egész nemes nemzet el-vész-e?

A’ Magyar, a’ más kedvéért nyelvét el-felejtette,

’S im magát ez nemes Nemzet egy ringy-rongy néppé tette:

’S nem érzi, hogy ez a’ romlás el-nem fog addig múlni,

Mig magyarúl minden Magyar jól meg nem fog tanúlni:

Akkor vala a’ jó erkölts mindenütt divatjában,

Mikor leg-szebb ’s leg-tsínosabb vólt a’ nyelv a’ Hazában;

Tudja Athenae, a’ népet a’ nyelv mire viheti,

Róma minden Ditsősségét a’ nyelvnek köszönheti.

Miólta tartja a’ német erköltsét olly tsínosnak?

Köszönje biz’ azt egynehány jó nyelv-értő Túdósnak.

Ha a’ nyelvünkön írt könyvek meg-sokasodhatnának,

Hogy a’ leg-szegényebbek is könyveket olvasnának,

Lassanként a’ Mesterségek és nemes Tudományok

Terjednének mint kút-főből áradó szívárványok;

Érdemes-e hát az ollyan a’ Hazafi nevére?

A’ ki még tsak nem is ügyel maga neme’ nyelvére:

A’ ki ha egyet vagy kettőt tud a’ szomszéd nyelvekből,

Nem győz egész nap ki-térni a’ Francz’ ’s német könyvekből.

Azomban ha Magyar könyvet nyújtanak a’ kezébe,

Gondolkodva nyítja fel is, ’s mint egy szégyenletébe:

Vagy tsak azért olvasgatja, hogy gúnyolva nevesse,

’S benne katsongó szemével a’ hibákat keresse. –

Maradj Lelkem! Ne kőltözz el addig Magyar testemből,

Ne kergessétek, nyavalyák!

nyavalyák? Sajtóhiba; a szerző a megszólítások után rendszerint felkiáltó jelet tesz, mi is eszerint jav.

a’ buzgó vért eremből,

Míg ez nemzetem’ tsúfjain tsúfságot nem ejthetek;

Hadd éljek, míg nemzetemnek hív Bajnokja lehetek.

Síetess szerentsés Óra! értelmem barátihoz,

Vígyetek-el déli szelek! ama’ Nagy Hazafihoz,

Kinek édes Hazáért ’s nyelvéért buzgó vére

A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.

El-szomorodott Lelkemnek vígasztalást ígére.

Egy szerelmes Barátomat ha a’ halál el-vette,

’S im Meczénást rendeltetek boldog Egek! helyette:

Szüntessétek a’ szeleket Északi sarkolatok!

Hadd tellyesedjenek hamar ezen szent gondolatok.

Hagyj békét bosszús Eolus! szél veszes tengerednek,

Hadd repűljek hamar – mihelyt habjaid tsendesednek.

Addig is én Magyar Músam! emellyed-fel szavadat,

A fel és a szavadat között is kötőjel áll (a szavadat szó már a következő sorba van írva), ezt elhagytuk.

Eregessed a’ Tihani bérczek közé hangodat,

Mellyek azt által eresztvén a’ Füredi hegyekre,

Vigyék-el vágyódásimat az Északi szélekre.

Kiáltsad tellyes torokkal, hogy mind azok éllyenek:

Valakik Nemzetünk’ nyelve romlásán kesergenek.

Éllyenek mind, kik romlásin valamit gyámolítnak,

’S dűlni készűlt nyelvünk mellé oszlopokat állítnak.

Élj! élj! nagy szívű Hazafi! a’ ki szívedre vetted

Sorsunkat, és Músámat is unszolva serkentgetted.

ugrás a szövegforráshoz

XXVI.
Felelet, Bessenyei Kapitánynak három rendbéli versére – három darabban:
(ex tempore) 20. Apr. 1790.

IGAZ, az indúlat formája szívünket,

Ha szívnek nevezed elegyült vérünket;

Mert, másképpen a’ szív a’ testnek egy része;

’S kérd-meg bár, ha a’ test a’ nélkűl egész-e?

Az indúlat pedig meg-látod, mi légyen?

Ha az osztály minden test-részre ki-mégyen –

Hanem, hogy egy sintsen olly boldog indúlat,

Akár örök, akár tsak mint vendég múlat,

Melly valamelly titkos fájdalmat ne hozzon,

Vagy egy nyilvánságos szánást ne okozzon:

Azt már mig én leszek, én nem tagadhatom,

’S ez a’ könnyen hívés leg-szebb indúlatom.

* * *

Vétkezel büszke nyelv! fennyen emlegetve,

Hogy az emberért van minden teremtetve;

Hogy Te is Teremtőd ditsőítésére

Vagy; add hozzá Sorsod’ meg-ismerésére;

Ez vallás-tételből meg-fogod ismerni,

Mint tud a’ Természet mindent úgy keverni;

Hogy Te a’ baromnak születtél javára,

’S ha ez neked szolgált, ő is tőled vára:

’S úgy tesszük mindnyájan e’ nagy Mindenséget,

Hogy egy Fő boldognak teszünk Ditsősséget.

* * *

Fridrik! a’ mit tartassz igazán találtad,

De a’ bóldogságot még ki nem tsináltad:

Ha semmit se kivánsz, jóllehet semmid sints,

Ez a’ Fő bóldogság, ’s ennél már nagyobb nints.

Szerelem, egésség, bírtok, jó barátok;

Nyúgodt elme, ’s minden a’ mit jónak látok,

Úgy jok: ha azokat mind jóknak képzelem,

És ha ezt nem hiszed, ne is perelj velem:

Vagy, ha ollyan forma ez az öt jelenség,

Valamint a’ testben az öt érzékenység:

Itt is az utólsó magában foglalja

Azt, a’ minek Fridrik öt osztályját vallja:

Az az ereje van a’ nyúgot elmének

A’ mi van a’ Tactus’ érzékenységének.

ugrás a szövegforráshoz

XXVII.
Egy ebédkor Lengyel Tótiban,
ad formam Virg. Nocte pluit tota redeunt spectacula mane.

ÚGY lett – lám fellegzett, ’s nem lett eső még is,

Kedvez ez inneplő seregnek az ég is.

Tisztára simitja kék bóltozatjait,

Mikor a’ hajdani nyers Scithák fijait,

Seregünknek egyik Deli Kapitányja,

’S együtt

egy ütt Sajtóhiba, em.

a’ Somogyi Grátziák’ Leánya,

Akarják Zőld árnyék alatt vendégelni,

’S régi szokás szerint sátorba hüsselni; – –

Meg-adta Topponár a’ Fölöstökömöt

Most Tóti ebédet ád ’s tánczos örömöt;

Vallyon ki vár tovább, ’s mit ád vatsorára?

Kinek megyünk Budán, ’s minek a’ torára? – –

Kies vólt a’ hajnal, fényes a’ Nap délben,

Ne szakadj szép remény! mind estig is félben;

Fényes

Tényes Értelemszerűen em.

ég! felhőtől ójjad kárpitodat,

Tisztába vezesd-le gyönyörű napodat.

Hogy a’ reménységet a’ várt jó kövesse,

’S a’ Magyar a’ napot nyugtán dítsérhesse.

ugrás a szövegforráshoz

XXVIII.
Trenknek egy könyvére. 1790.

TRENK ír – azt egyik szereti – másik nem szenvedheti –

’S mellyiknek jobb ítéleti? – azé, a’ ki szereti. –

’S miért? mert ez játék-néző; amazok játékosok,

’S jobb szeretnek szeretni, mint küszködni az okosok.

ugrás a szövegforráshoz

XXIX.
Füge-mutatás még 1783ban.

BELE borúlt Venus maga’ dárdájába,

Nem kapa fel-jegyzett öt-száz foríntjába;

Nem tőlt-meg a’ verem, sem a’ meddő Bába,

Sok rossz fel-tétele így dűle dugába.

A’ vajodó nagy hegy, mellynek hasa mellett

Sokan lesekedtek, egy egeret ellett; –

Azt vélte, hogy vége nyögésinek e’ lett;

Ezt sem kaphatta-meg, mert másnak is kellett.

Ki-tűn az igazság sok hamis között is,

Nem gyúlt-meg a’ nyers fa noha gőzölgött is,

Fel-kőlt, noha botlott és meg-ütközött is,

Az okos, sok őtet kergetők között is.

Nem fáj már, noha most foly leg-jobban vére

Sebemnek, ’s eshetne szívem’ nehezére,

Hogy így fogy sok véres veréjtékem bére;

De mi haszna? – dolgom ezzel ment végére,

Szerentse-e tehát? vagy szerentsetlenség?

Rossz, mivel van benne egy kis kedvetlenség,

Szerentse mert ezzel mind az az ellenség

El-ment a’ nyakamról, mind a’ betstelenség.

ugrás a szövegforráshoz

ITT már egy-nehány darab szerelmes Vers következik: ollyan szerelmes a’ millyen szerelmességet kívánnék minden jó Barátok között. Tudom én azt, hogy még azoknál is a’ kik bennünket sem kivűl sem belől nem ismérnek; sok gondolkodásokra adnak okot, azok a’ nagy indúlatot mutató ki fejezések, és vagy tsapodár tiszteletnek (melly két barát közé nem fér) vagy nemtudom mi szemre-kötésnek fogják nevezni: annyival inkább azok, a’ kik forró barátságunknak irigyei. De én mindezekkel nem gondolok; sőt boszszúságokra még azt is hozzá teszem, hogy mind ezen Vers-darabok elébbiek, mint személlyes isméretségünk. – Annyiban ugyan az egymást-látásra való vágyódásban Kazinczi engem’ meg-győzött; hogy nem sajnált érttem útat tenni Kassáról egész Füredig: de többire a’ Barátság’ mértékéről az én lelkem a’ bizonyság, ’s neki semmiképpen engedni ez után sem akarok. Sőt meg-hazuttolom azt a’ gyanúját, melly vólt az előtt, mig nem láttuk egymást, hogy talám a’ személlybéli ismeretséggel hülni fog a’ barátság: ’s tudom hogy ő maga is meg-tzáfolja; mert noha sokan sok képpen szándékoztak már bennünket egymástól idegeníteni: de én az ő barátságáról még annál jobban meg-vagyok győzettettve; a’ magaméról pedig azt mondhatom, hogy már a’ tiszteletet is el-felejtette velem. Azoknak azért, a’ kik vagy nem eléggé érzékenyek; vagy tsúfolódni termettek, ezzel czimezem-meg ezen verseimet: Procul, O! procul este Profani!

ugrás a szövegforráshoz

Kazinczihoz Kassára:
7. Jun. 1789. estve.

IM! nappali kerűletét már a’ nap be-futotta,

És szikrázó kerekeit a’ tengerbe mártotta.

Piros színre festi főld-színt’ a’ nap-nyógot’ határit,

Alól fél kerek formára ki lövellvén súgárit.

Tanítja a’ mesterséggel híres Apelleseket,

Keverni a’ természetet majmolgató színeket.

Más felől, által ellenben, a’ nap keleti részen

Fel-kőlt ’s pirósba őltözött a’ nap’ Húga egésszen;

’S mivel Báttya’ Orczájának láng-színű tekíntete.

Rá eleven súgáriból kevés részt ereszthete;

A’ Kőltsönözött fényesség ollyan erőben látszik,

Hogy Hekate Apollóval vetekedik, és játszik.

Mig az Égnek e’ két díszét gyönyörködve tsudálom.

Lassanként szem-héjjaimat nehezíti az álom.

Talám a’ tsendes éjtszaka meg-sokallván bajomat,

A’ hóld’ súgárira bízta kénszerítni álmomat.

Jól van – oh Deli tsillagzat! – jól-van – szódat fogadom,

Csak-hogy elébb szerelmemnek a’ tartozást meg-adom:

Szerelmemnek – melly szerelem nem a’ Venus’ szerelme,

Hanem, a’ mellyel magához tsatolt egy Nemes elme,

Egy hív, de soha sem látott Barátnak szeretete,

Barátnak, a’ kit látatlan ölelget egy Remete.

Jer hát, én énekes Músám! a’ hóld is kér Tégedet,

Itt az est-hajnal, Zengedezd, estvéli énekedet;

Emeld-fel hangos szavadat a’ Tihani bérczekre,

’S úgy mosolyogj ama’ vidám Kassai vidékekre,

Mint-ha érzenéd, hogy hallja víg zengedezésedet

Az is, a’ ki szádba adta meg-szokott énekedet.

Bús vólt ő is, ’s nem engedett édes bíztatásának,

A’ kedves fénnyel tündöklő est-hajnal’ tsillagának:

Kebelébe hívogatja gyászos temető sírja,

Mikor bíztos készűlettel ezt az éneket írja.

Szolonnal együtt bóldognak senkit sem képzelhetett,

Ki fogás nélkűl bóldognak, míg el-nem temettetett.

Bús vagy Te is, és életed vólna tsupa szenvedés,

Ha nem győzedelmeskedne a’ bőlts meg-elégedés:

Ki kőltöztek agy-velődből a’ játszi gondolatok,

Halálra emlékeztetve éneklessz, ha múlatok.

Akármit kezd könnyű tollad ’s akármibe dolgozik,

Utóbb leg-játszibb versed is Szent himmnussá változik.

Mikor Venus fel-vezeti estve a’ tsillagokat,

Úgy nézed e’ szürke színnel be-vont bóltozatokat,

Mint-ha a’ Halál’ udvara’ árnyékos tornáttzába’

Vándorló lelkem, halgatva útazna hazájába.

Innen van, hogy ez éneken’ kezdödik-el éjjelem,

És álmosan andalodva e’ verset énekelem.

Repítsd hát, én lantos Músám! repítsd könnyű hangodat,

hangodit Sajtóhiba, értelemszerűen és rímelés szerint jav.

Emeld-fel a’ tsillagoknak pitvarihoz magadat.

Menj-el a’ Hóldhoz, és kérd meg az est-hajnal’ lakását,

A’ hoz közel meg-találod szép súgári forrását.

Ah! kedveltető képzések! áh! képzések! szünjetek,

El-fáradt szem-héjjaimnak már álmot engedjetek.

Sőt kedves gondolatimat mind úgy igazgassátok,

Hogy függesztvén szenderedő érzésimet reátok,

Gondolatim is olly édes álommá változzanak,

’S az éjjnek tsendes Óráji édesdeden folyjanak.

Úgy is van, – alszom, – de édes képzésim meg-maradnak,

Gondolatim a’ Kállai vidékekre ragadnak;

A’ hol egy Zőldes pásittal Gazdag sík mezőn’ látom,

Mint fekszik a’ tó’ mellyékén’ az én kedves Barátom.

Énnekem a’ már meg-tőlt Hóld juttatta most eszembe

Barátomnak szerelmeit; ím ő pedig ellenbe

Nézi az aranyos színben ragyogó Hóld’ sarlóját,

Visgálja a’ szép est-hajnalt, az égnek Hirmondóját.

Számlálja az ezt követö tsillagoknak seregét,

Mint tarkázzák erős színnel az erőtlen Hold’ egét.

’S a’ sík ezüst színű vizbe botsátván

botsásván Sajtóhiba, em.

súgárjokat,

Édesen tsiklandoztatják a’ szem’-boritékokat.

’S egyszer a’ nap’ nyugtta felé fel-emelvén szemeit,

Képzeli az én Barátom Balaton vidékeit:

Hogy talán, mint ő le-dűlve nyugszik ezen Tó-félen,

Úgy űl az ő Horváthja is most a’ Balaton-szélen.

Meg-botlik e’ gondolaton’ ’s egyet ugrik az álom,

Hát – ím! álmomban magamat valóban ott találom.

El-hagyta kállót, ’s e’ nagy tó-partra

só-partra Feltételezhetően sajtóhiba, em.

hoza képzésem,

Füreddel által ellenben zőld gyepen’ van fekvésem.

Tihan kősziklás partjai, mint annyi lámpáskákkal,

Játszodtatják szemeimet rák-fogdozó fáklyákkal;

Mellyek’ árnyékit a’ vízben hosszan nyúlva találom,

Repes szívem, és tűnődik, valóság e’ vagy álom?

’S hát im! a’ síma márványként pallérozott vizeken,

A’ mint tsillog a’ Holdból jött világosság kerekenn,

Távolyról látok valamit Füred felől uszkálni,

Egy kis tsónak, ’s két evező, könnyű vólt el-találni;

Sijetnek, és a’ víz színét keményen’ veregetik,

Azt véltem, hogy Euridiczém’ levelét sijettetik,

Hát – ím! ki száll közel hozzám Károni tekintettel,

Egy Révész – ’s felém sijetve jön illyen izenettel;

Hogy a’ savanyú forrásra egy Ifjú Úr érkezett,

Mikor éppen a’ nap-fényből már az ég ki vetkezett,

Kisded, de minden tagjával meg-egyező termete,

Száraz, tsontos, vidám barna, ’s eleven tekintete

Kassáról jött a’ mint mondja. – Ne szólj többet, felelek;

Ah! Kálló mellett ’s Szántódon, két szerentsés éjjelek!

Fel kelek, ’s megyek – ’s ím! midőn fel-kelni erőlködöm,

És álmamban fáradt testem’ emelgetvén küszködöm;

El-tűnik az édes álom, ki nyílnak szem-héjjaim,

Tekintek, hát piros hajnalt mutatnak ablakaim.

A’ veres színt jó erőben, de keskenyen’ mutatja

Nap kelet felé, látásom’ hosszú határozatja.

De az égnek többi része, ’s tornyosabb bóltozatja

Csopros felhőkkel

felkőkkel Sajtóhiba, em.

az idő’ változását mutatja.

Fel-ugrom, és rám kerítem felső őltözetemet,

Indúlóra parantsolom lovamat szekeremet;

Mig az készűl, fel őltözöm én is, és el-készűlök

Édes gondolatok között szekerembe fel-űlök;

Kazinczy jőn; menj szekerem, lovam, sebes vágtatva,

Ha-tsak az álom meg-nem-tsal édesen hívogatva.

El-érkezem a’ Rév-házhoz.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De míg közel hajtaték,

Már a’ veszes Magyar tenger zuhogása hallaték.

Háborgó napra változnak hát a’ tsendes éjjelek?

Nőnek a’ habok, – harsognak a’ mord északi szelek.

Nézem az álmadott hajót, – hát azt ott nem találom, –

Ellenkezö szél fúj, – talám meg-is-tsalt hát az álom.

Ah! nem lehet.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Tudom már én a’ baráti szíveket,

Kik egy-másnak távolyról is meg-érzik szerelmeket.

’S hát ama’ nagy szőlő-tőnek termett e árnyékában²¹²

Aeneid. Lib. Vi.

Ez álom, mellyet az éjjel képzett szívem magában

Kazinczy jön, és engemet a’ barátság Istene

Intett-meg, – ’s miért harczolnak a’ szelek ő ellene.

Megyek – ijessz bár fellyűlről Te Likaon’ Leányja!

Süvőlts, és tsapkodj farkaddal Te éjszaknak sárkányja!

Fenyegetödz bár fekete Szeretsenyek’ Királyja!

Törjön-el bár a’ szél-vészben Révészem’ kormány-fája:

Emelkedjetek hullámok! tsináljatok vőlgyeket,

Mutassátok-meg homokíg bár e’ nagy Tó-feneket

Haladja-meg harsogástok az égnek Zörgéseit,

Rémíttsétek-el magokat a’ Thetis’ gyermekeit,

Nagy út Füred, sok egy mértfőld, ellenkező szelekkel,

De mit gondol a’ hív Barát a’ vízi veszéllyekkel?

Menjünk – ’s tsak alíg indúlunk be a’ viznek tsekéllyén,

Bámúlj szerelmes Kazinczim! Barátod’ szerentséjén;

Fordúl a’ szél, és éjszaki fúvását változtatta,

’S egy kis Déli szél az egész zajt le-tsilapította.

Ebredj Lelkem! és hord-elő ejtszakai álmadat,

Gyönyörködtesd, míg e’ vizen hajókázol, magadat;

Most mindjárt egy óra alatt meg-látod Kazinczidat,

Csoportosan ajakára rakgathatd tsókjaidat.

Oh nyúgodalom! oh álom! oh szerentsés nevezet!

Oh érzékeny szív! melly tsendes álmában is érezett.

Segíttsétek könnyű szelek segittsétek hajómat:

Hadd lássam-meg mentűl elébb egy meg-hitt-barátomat.

El-ne-hagyj édes Reménység! távozz kétes gondolat!

Rejtsd-el az alatt magadat e’ Tihanyi bércz alatt,

Míg a’ túlsó partra érek, hogy ne is gondolhassam,

Hogy édes reménységemben tsúfúl meg-tsalattassam.

Botsáss Barátság Istene! Kazinczimnak szemére

Álmat, hogy érkezésemet ne is vegye eszére

Hanem mint-egy isméretlen be-lépvén szobájába,

Egy tsókkal ébreszthessem-fel nyugvó nyoszolyájába?

Hadd áljak bosszút a’ Nimfán; kinek emlékezete

Engem’ nem rég’ hív Barátom’ szívéből ki kergete:

Most talám arról álmadoz; ’s ha én meg-ölelhetem,

Csókommal az édes álmat majd én is el-kergetem;

Ki érünk – tellyesítjétek hát édes álmaimat

’S adjátok elő Füredi Források! Kazinczimat.

Szóljatok. Ti kies halmok; új Zőld fa űltetések’!

Magyarázzátok az álmat szép madár-szó-zengések!

Mondj hírt éjjeli vígyázó a’ tegnapi estvéről,

Hol van az, a’ ki én érttem ide fáradt messzéről.

Hol van Kazinczy? – nintsen itt – ah tsalóka képzések!

Ah szívet ’s elmét fárasztó tündér

örvendezése! Sajtóhiba, em.

örvendezések!²¹³

Quid natum toties crudelis Tu quoque falsis
Ludis imaginibus? Aen. L. I.

Hihetetlen,

Hitetlen A kötet végén található hibaigazító szerint em.

hogy így bánjon a’ szerető szívekkel

A’ barátság, ’s így meg-tsaljon engem’ költött képekkel.

ugrás a szövegforráshoz

Szomorú Ének.
Kazinczy’ Halála’ hallására
25. Jul. 1789.

NINTS haszna, kelletlen öröm! víg ösztönözésednek;

Fáradnak vidám érzésim, ’s álomra szenderednek.

Híjjában vívsz tündér vígság! bánatos képzésimmel

Panaszt, ’s szomorú hangot kell zengenem énekemmel;

Sereggel jönnek Barátim, kiknél tudva nintsenek

Bánatom’ okai, hogy ma vig társaim legyenek:

A’ Gondnak tulajdonítják andalgó lépésímet,

Ha ugyan el-takarhatják a’ gondok sebeimet:

Unszolja a’ természet-is vidám indúlatimat,

’S maga, mint-egy erőlködve kergeti bánatimat:

’S midőn mint el-keseredett írtózom e’ világtól,

Fürednek hátot fordítok, búvok a’ sokaságtól,

Hogy itt komoran, magános

magánot Sajtóhiba, em.

Remete lakásomban

A’ nehezen nyelt bánatot meg-emésszem magamban,

Itt is, az időnek leg-szebb ’s leg-gazdagabb szakassza,

Azon van hogy siralmamnak korán végit szakassza.

Ez a sor hiányzik az eredeti szövegből; a kötet végén található hibaigazító szerint pótoltuk.

De – szűntesd áldott Természet! még, vigasztalásodat,

Ne rakd reá – mert korán van, sebemre, flastromodat.

Ne-hogy a’ hirtelen gyógyúlt seb, most ugyan el-múljon,

De tsak egy kis vakarásra újjolag ki-úluljon;

Úgy akarják az egek is, ’s az égi sarkalatok,

Hogy most gyász Innepet tartsak annak, a’ kit siratok.

Engedj hát, gazdag Természet! és ne vond-le gyászomat;

Hadd neveljem a’ leg-nagyobb mértékig siralmamat; –

Tegnap egész nap Záporral tsorgottak a’ fellegek,

Ejszakról kegyetlen széllel háborgottak az egek.

Hánykódtak a’ Magyar tenger dagadozott habjai,

Zúggó morgásokat tettek a’ Hullámok’ zajjai:

Még is, hogy nap-le-menttekor a’ felső partra értem,

Meg-tsendesedett a’ tenger; ’s talám ugyan én érttem.

Hogy ide által evezvén, a’ Zőld fák’ árnyékában

Bánatját szívem szabadon érezhesse magában,

Alig érek-el ’s im a’ tót a’ szél ismét zavarja;

Szomorkodj hát Gyászos szívem! az ég is úgy akarja.

Ébreszd gyönyörű est-hajnal! ébreszd érzéseimet,

Te juttattad minden estve eszembe énekemet,

Hányszor éneklettem, látván az égnek tsillagait,

Kazinczimnak ellened írt panaszkodó szavait.

Éneklettem – de még eddig édes emlékezéssel,

’S ezen boldog reménységen való örvendezéssel,

Hogy valaha meg-ölelvén őtet hív karjaimmal,

Együtt éneklem szomorú sorait Kazinczimmal.

Ah! de igazán találta írni, hogy nem sokára

Rá szívárognak Súgári harmatos sír hantjára,

Mert nem hasztalan kereste, fel-találta nyúgalmát,

A’ változás ő rajta is meg-mutatta hatalmát.

’S a’ mit édes reménységem még nem is várhat vala.

El-érkeze, oh Fajdalom! élete’ est-hajnala.

Vezess-el fényes est-hajnal! vezess-el sír-halmához,

Vidd-el e’ soha sem látott barátot barátjához.

Hogy, ha, a’ mit meg-igértek szapora Leveleink,

Egy más’ szemébe – már késő – nem nézhetnek szemeink.

Hadd lássam-meg nyúgvó bóltját, por testte’ kamaráját,

Hadd tsókoljam a’ hantokon által, halvány orczáját.

Azokat a’ könyv-tseppeket, mellyeket gyűjtögetek

Régen, hogy ha Barátómmal hajdan együtt lehetek

Szapora kőltsön tsókok közt Orczáján le-görgessek,

’S mellyektől szem-borítékim még most jobban terhessek.

térhessek, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Hadd hullassam sírja felett a’ harmatos hantokra,

Hadd botsássak új ’s szomorú könyveket is azokra;

Talám az a’ titkos erő – (mert tsak titkos lehetett,)

Melly két egy-mást-nem-látottat barátokká tehetett

Hasonló titkos munkával

erővel A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

meg-fúrja a’ rejteket,

’S lelketlen arczúlatjáig le-viszi e’ könyveket.

Le-viszi – de egy híjja van még ez kívánságomnak,

Engedd-meg azt is oh Halál! sírba zárt barátomnak;

Jöjj vissza egy perczentésig – jöjj – akkor – Oh! nagy Lélek!

Lelkesíttsed tagjaidat, és éreztesd-meg vélek,

Hogy ezek a’ könyv-záporok olly szemekből származtak,

Mellyek őtet élve látni híjjába’ kivánkoztak.

Egy hív, de soha sem látott Barátodnak könyvei, –

Ah! – de, mit kerestek ismét? Lelkem víg képzései!

Mellyek titkos vígasztalást nyújtotok bánatomban,

És szem-tsiklandó színeket kevergettek gyászomban.

Nints Kazinczy, – nints, – ’s mind ezek a’ kedves gondolatok,

Azt bizonyitják, hogy meg-holt az, a’ kit én siratok.

Siratok, ’s a’ kit sirathat maga kedves nemzete,

Hogy nyelvünk tovább nyelvével szerentsés nem lehete;

De mit is keressz oh Halál! a’ Músák’ lakó helyjén?

Gyászt hozván a’ Parnasszusra, és azt ollyan idején.

Mit háborgatsz szomorú hir! tanúló kis házamban

A’ hol Kazinczim’ árnyékát víg magánosságomban

Egy darab hártyára festve előttem tartogatom

’S hát már ez-után, ha ezt az árnyékot tsókolgatom,

Mi lessz? hanem-ha a’ halál’ vőlgyje’ komor vidéki,

Az Eliziumi Lelkek, ’s meg-hólt testek’ árnyéki

Énekem tárgyja? – mint a’ füst a’ víg képzelődések

El-tűnnek, ’s szomorúk lesznek verseimnek zengések.

Úgy vagyon – felejtsd víg lelkem! a’ tündér vígságokat.

Felejtsd én énekes Músám! a’ vigságos hangokat;

Menj-el a’ sír-halmok közé azokkal társalkodni,

A’ kikhez készűlsz, ’s a’ kikkel Szent öröm szomorkodni.

Ott, a’ kit soha sem láttál meg-látod valahára,

Rá ismersz e’ kis képéről Kazinczy Árnyékára,

’S ditsekedni fogsz előtte, hogy noha nem ismerted,

De az igaz barátságtól azt tsak ugyan meg-nyerted,

Hogy Attyafiain kívűl, mint maga’ lelkét szinte,

Nem ismerte senki, ’s nem is szerethette úgy, mint Te.

Nyúgodjatok békességben, hív Barátom’ tsontjai!

Előttem, szomorú Músám’ ez kesergő hangjai,

’S Zálogúl kűldött képének fekete vonásai

Lesznek emlékezetének állandó oszlopai.

NB. Nem vala igaz ez a' Barátom' haláláról kőlt szomorú hir, és hogy nem igaz maga Levele is bizonyította, mellyben panaszolkodott halgatásomról: tőlem pedig ez leve a' felelet:

ugrás a szövegforráshoz

Őröm Kazinczynak eleténn.

SZÉGYEN e’ vagy gyönyörűség ez a’ mit kell érzenem?

Az Eliziumból jönnek a’ panaszok ellenem.

Im! feledékenységemért a’ meg-holttak Lelkei

Vádolnak: de nyíljatok-meg, hív szívem’ rejtekei!

Nyissátok-meg ama’ Momus’ ablakait mellyemben,

Hadd lássa nevét fel-mettzve Kazinczi hív szívemen.

Nem rég keserűségemben helyemet sem találom, –

Futok a’ sokaság elől, – az életet utálom,

Hogy azt hóltnak lenni hallom, a’ ki nélkűl nem élek,

A’ ki ha más is, de az én Lelkemmel testvér Lélek.

Músám szomorúságában fel-fogadta magában,

Hogy mind holtig tsak szomorú hangot penget szajában.

Gyász innep napot szentele sírba Zárt barátjának,

Sírjától távoly oszlopot emele sír halmának.

Meg-szánt az ég – meg-szánt, a’ ki meg-szánta Kazinczimat;

Le törlötte egy kedves

egykedves Sajtóhiba, különírtuk.

hír könyvhullatásaimat.

Midőn Músám a’ vizparton Kazincziját síratja;

Szárnyall a’ hír, és aranyos tollait tsattogatja,

El-halgata lantos Nimfám a’ szomorú énekkel,

A’ hirnek hangjára neszez, újság’ váró fülekkel.

Csak-nem el-aléla midőn a’ hír azt emlegeté;

Hogy a’ halál még Kazinczit a’ sírba nem teheté.

Hogy már bele lépett úgy-mond a’ sírba fél-lábával,

De a’ könyörűlő egek’ különös hatalmával

Altal lépte Nemes Lelke a’ békózó lánczokat,

Mellyek már tsak-nem úgy nézték Kazinczit mint foglyokat.

Hát miért? Te állhatatlan Proteusi

Protcusi Sajtóhiba, em.

szinekkel

Kerengő hír! mondék: miért játszol a’ hív szívekkel?

Kegyetlen! miért nem régen jobb kezeden a’ Halál

Veled, ’s magad is őltözve fekete gyászba valál.

Szerelmes Barátom felől szívemet el-hitetted,

el-hitted A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Hogy tsak nevével bírsz ’s magát a’ halálnak engedted:

’S im! most aranyra tseréled fekete tollaidat,

Ne félj, így szólván: még élve meg-látod Kazinczidat,

Ha hát most, minapi szódat el-hinnem nem engedted,

Mutass most Te tündér állat valami jelt melletted,

Melly újjabb állításodat hitelesebbé tégye,

Bizonyítsd-meg, ha valóság, vagy tündér álom légy-e?

Ha ílly víg hangot ver szárnyad; miért nem repűlt vele

Hozzám, el-tsábíthatatlan Barátomnak levele?

Hiszen, az érzékeny, ’s minden külső erő- ’s untatás,

Nélkűl – magnesként kőltsönös egymáshoz vonattatás,

Az ő kőltött halálakot ha ezt véghez vihette,

Hogy az én testem’ is Thetis tsak-nem vízbe temette;

Oh bizony meg-hallhatta azt az ő Őrző Angyala,

Szomorú halálán Músám miként kesereg vala?

Kazinczy ő most is ha él, ’s meg-nem-álhatta vólna,

Hogy annak bizonyságára, hogy

ha A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

él egyet ne szólna:

Le ereszti fényes szárnyját

szányját A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

bús pírongatásomra

A’ hír; rontsd magadat úgy-mond: ’s ám magyarázd álomra,

A’ miket mint igaz dolgot ’s kedvest, úgy hozék elől,

Kasztor! Polluks’ hűségével bíró Kazinczid felől.

Halni kezdett; de a’ halál tovább menni sajnála,

Mert még egy íllyen élőnek korán vólna halála;

Hogy én ílly korán érkeztem

érkeztnm Sajtóhiba, em.

meg-vígasztalásodra,

’S nem várakoztam addig is fel-éledt barátodra,

Míg a’ halál’ békójiból ki fejtőzött újjait

El-bírja ’s írni vezesse botorkázó tollait,

Ez okozta: mert szégyenlvén hamis hír mondásomat,

Hogy az Orvosok’ kétségén függesztvén-fel magamat.

Már akkor, halála felől komor hír-mondó lettem,

Mikor még azt nem is láttam, tsak hallomásból vettem.

Most hát, hogy annál hamarébb le vetkezhesd gyászodat,

Futva jöttem, hogy ne sírasd hóltnak vélt Barátodat:

Fogadom, hogy mihelyt kezét és író tollát bírja,

Utánnam jön a’ Levél is, ’s hogy meg-nem-hólt, meg-írja.

Én, én – Te engemet vádolsz, holott kéntelen vóltam

Hallani, ’s a’ mint halottam Teneked is úgy szóltam. –

De Te majd miként mented-ki feledékenységedet?

Mire fogod magyarázni hosszas késedelmedet?

késedelmédet Sajtóhiba, em.

A’ kitől már – mert tudom jól – el-múlt közel hat hete,

Hogy a’ Te kedves Barátod tsak egy szót sem vehete.

Meg-érdemli azt most tőlem durva szemre hányásod,

És meg-is-fogja érezni kevélly morgólódásod,

Hogy el fogom késleltetni leg-első válaszodat,

’S gyanúba hozom felőled fel-gyógyúlt barátodat.

Hogy a’ mit most szemre hányva mondék késedelmedről,

Ő maga panaszolkodjon feledékenységedről. –

Kegyetlen hír! Im véghez is vitted a’ mit fogadtál,

’S mint az első komor hírben, itt hazug nem maradtál;

El-ment egy rövid Levelem az Elizeum felé,

De élő Kazinczinak szólt a’ mi vólt írva belé;

’S el-késett. – Im jön helyette másik a’ sir’ széléről,

Meg-ismerem reszkető kéz-vonásit petsétjéről,

Kételkedtek ajakaim, mikor egyet tsókoltak

Rajtok, hogy eleven kezek írták-e vagy fél hólttak?

Fel-szakasztom. – Nézem alól – Kazinczim’ nevét látom –

Dobog szívem örömömben – él hát

élhát Sajtóhiba, különírtuk.

az én Barátom.

El; de fél holttat mutatnak tántorgó vonásai;

Ah fellegeket héjjazó Parnasszus’ Zőld halmai!

Hát! már nálatok is vagynak háborúk, ’s fergetegek?

Kiket tsupa kiességgé tettek a’ szomszéd egek.

Mi merte úgy meg-szaggatni a’ Músáknak szárnyjait,

Mi tsuda gyengítette-meg így Kazinczy’ újjait?

Olvasom – hát majd négy hetet késett rövid útjában

A’ levél; mellyen rész-szerént örvend szívem magában:

Hogy azólta hát mind kezét mind tollát jobban bírja,

Kazinczim! ki most sorait illy beteg módon írja:

De kegyetlen Hír! talám hát ezt is Te tselekedted,

is tselekedted A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

’S mérges esküvésed szerént ezt is el-késleltetted?

Ha tántorgók is sorai, de gyors az ő szerelme,

Erőssebben von egymáshoz, ez egymást értő elme,

Mint, hogy ezen kedves sorok ennyire késtek vólna,

Ha-tsak valami Istenség ellenünk nem harczolna.

Szerentsém’ serénységével szembe tán a’ hír szállott,

A’ komor hír – mellynél pedig nintsen serényebb állat;

Hogy is van? oh kedves sorok! hogy ennyire késtetek,

Miért valamivel elébb bóldoggá nem tettetek?

Míg azt az el-keseredést mint valót nem érzettem,

Míg nem hallottam halálát, hanem tsak kételkedtem.

Ah szeretet! miért hagytad piheni gyors tollamat?

Holott lám, én köteleztem magam arra magamat,

Hogy én, és az a’ hónap is szerentsétlen lessz velem,

Mellyben az én Kazinczimhoz nem megy egy pár levelem.

Meg-is lett. – Szerentsétlen vólt – de ő azt nem tudhatta,

Míg nyavalyája az ágyba le kötve tartogatta,

Mert három régibb levelem éppen akkor érkezett,

Mikor ő halottaiból tsak alig

álig Sajtóhiba, értelemszerűen em.

éledezett.

Mi nagy öröm vólt ez néki, ’s mi nagyobb öröm lenne?

Ha most is, sürű Levelem szakadatlanúl menne.

Repűlj Músám! magad vidd-el vídám tollam’ vonásit;

Könnyebbíttsed a’ nyavalyák’ erőszakoskodásit;

Komor hír! én ellenségem! ne hátráltass engemet,

Sőt vedd-fel szél gyorsaságú szárnyadra levelemet.

Vidd-el ezt a’ gyász oszlopot mellyet neki emeltem,

Mond-meg, hogy már Halálának Innepet is szenteltem:

De az az örvendetes nap még szentebb Inneppé lett,

Mellyben meg-tudtam, ’s olvastam,

’solvastam Sajtóhiba, különírtuk.

hogy a’ meg-hólt fel-éledt:

Megy már, és szárnyall levelem, és a’ mint én gondolám,

A’ Buda vár’ hegyeit is meg haladhatta talám,

Harmadnapra másikat is utánna eresztettem,

Hogy amaz elsőt kergesse ’s siettesse helyettem.

Már egész meg-nyúgovással egy üres napot lestem,

A’ zőld fák’ árnyékaiban rejtekeket kerestem:

Hol Músám – a’ sír felibe – sír torkábol ki kapott

Kazinczimnak, emelhessen győzedelmi oszlopot.

Képzeltem, mint repes szíve, örvendő írásomnak

Olvasása kőzben, az én fel-éledt Barátomnak?

Mint enyhíti majd minapi siralmát víg énekkel,

Mint keveri síró könyvét édes öröm tseppekkel?

Képzeltem: mint fog eleven szíve meg-győzettetni?

Hogy Horváth, holtta után is tudta őtet szeretni.

Képzeltem! – de ah Fájdalom! – mit tett a’ késedelem?

Mit tettél ismét komor hír! – én ellenségem! velem?

A’ sírból fel-támadt kezek ellenem fel-kelének

(Tán hólttnak vélték Orfeust) írnak Euridiczének:

Attól kérdik, hová lettem? keresik hűségemet

’S kezdik előtte vádolni feledékenységemet;

’S hát már újra sirassam-e barátom’ fel-kelését

A’ ki akkor jelenti-ki balúl vélekedését,

vélekedéset Sajtóhiba, em.

Mikor én ő értte a’ hírt, bút, és halált üldözöm,

’S örvendő leveleimet tsoportosan kűldözöm

„Szégyen-e vagy gyönyörűség hát, a’ kit kell érzenem?”

Az Elizeumból jönnek a’ panaszok ellenem

Szégyen is – gyönyörűség is – Szégyen az hogy hűségem’

Gyanúba hozta, minapi meg-lassúlt serénységem;

De nagyobb a’ gyönyörűség: Ah Kazinczy! most érzem,

Hogy midőn én Halálodért szívem’ szakgatom ’s vérzem.

Mikor tsak-nem el-aléltam, hogy meg-hólttnak véltelek,

Mikor emlékezetedre gyász Innepet szentelek,

Mikor szer felett örvendek új fel-éledéseden,

És Músám üres sírodat tsúfolja édesdeden:

Magnes szíved meg-mutatá visszonozó erejét,

Nem várták kedves vonásid gyógyúlásod’ idejét,

Sőt mihelyt írhatott kezed egyenesebb sorokat,

Felőlem, mint el-veszettről tudakozol másokat.

Élek én, kedves Kazinczim! és mint Híved, úgy élek,

Bennem holtig sokkal hívebb mint képzelhetd a’ Lélek.

Vajha szemedre vethetném szapora tsókok között,

Hogy méltó késedelmemen hív szíved meg-ütközött;

Nem soká meg-bizonyítják újjaimnak vonási,

Hogy büntelenűl vádolnak szíved’ gyanakodási,

Ah Barátság! be édes vagy! – Vénus! van-e szerelem?

(Ha tsak az is nem barátság) melly meg-vívjon én velem?

ugrás a szövegforráshoz

A’ Halál és az ítélet.

NB. Mikor én ezt a’ Levelet jó Barátomnak írtam, nem lehetett értelmemet az ő egész valóságában ki-fejeznem; hanem úgy festenem-le, hogy ő is, ki halálos betegségében sem tudott a’ Lélekről természet felett gondolkodni, el-ne-irtózzon az én vélekedésimtől: azért a’ jámbor olvasó ne gondolja hogy én tsak ennyit tartanék a’ Léleknek jövendö állapotjáról, mert ezzel tsak mást akartam meg-győzni: ’s úgy hiszem hogy Barátomat meg-is-gyöztem, és már most ö is én velem tart.

NAGYON közel vóltál hát a’ halálhoz Barátom! – – – Én éppen ollyan állapotban vóltam ez előtt mint-egy harmadfél esztendővel, tsak hogy az én nyavalyám más nemű vólt, és én nem fantazéroztam, de a’ szörnyű fájdalom miatt alig is gondolkodhattam. – Senki sem hitte hogy meg-éljek; nyavalyám tsak harmadfél napig tartott, de kivált az utólsó fél nap egész esztendő vólt. – Őt perczentés alatt egésszen helyre jöttem, ’s akkor vettem észre, hogy nagyon jó lett vólna akkor meg-halnom – mert a’ lelkem nagyon jó állapotban vólt – mivel én azt hittem, a’ mit most is hiszek, hogy holtom után lelkemnek boldogsága nagyobb részínt abban fog állani, ha el-hitetheti magával, hogy ő jó, és a’ betsűletes Lelkek közűl való vólt: úgy vélekedtem, hogy ez az a’ számadás, mellyet neked is fantáziáidban meg-kellett tenned Isten előtt. – Tudom én azt és hiszem, hogy az Isten kérdéseket nem fog-tenni lelkemnek, hogy ezt vagy amazt miért tselekedtem? hanem maga a’ természet bele tsepegtette Lelkembe a’ törvényeket, mellyeket az utólsó szorongattatásokban lévő Lélek magára alkalmaztat, és vagy fel oldja (absolválja) vagy vádolja magát: ’s el-válván osztán a’ testtől; mivel az érzékenységek által több több új ideákat nem szerezhet magának, meg-marad azok mellett a’ rémítő vagy gyönyörködtető (Inmaterialis ideák) testetlen képezetek mellett (értvén ezt tsak az ítéletről, vagy magáról való jól ítélésről) mellyeket képzett a’ halálkor. – Lehet, és úgy kell lenni, hogy ha van gradus a’ boldogságban, a’ boldog – és a’ boldogtalanságban a’ boldogtalan lelkek között: vagyon magában a’ bóldogságban is különkülön minden lélekre nézve. – Az Istennek érzése, a’ halhatatlanságból származott öröm, lassan lassan mind boldogabbá tehetik az ollyan lelket, a’ melly magát a’ meg oszlattatáskor jól fel-óldozta (absolválta) és a’ még meg-maradt kétségeket is lassanként oszlathatja: – és ellenkezőképpen, a’ melly Lélek magától rossz Sententiát kapott, azt mind jobban jobban gyötörheti: ’s maga a’ vádoló lelki isméret az akkor elő nem forgott ideákat is, az ész és reá-emlékezés által, (beneficio reflexionis & reminiscentiae) elő forgathatja: de tsak ugyan a’ leg-végső öszve-hasonlításnak, ’s itélet-tételnek leg-nagyobb az ereje.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Boldog lettel vólna hát Barátom te-is; mert lelked azzal az édes képzelődéssel vált vólna-el testedtől, hogy Te a’ Teremtőtől jó Sententiát kaptál, és azt éppen azért, mert Te a’ neked rendelt kalaúzt el-nem-hagytad. Tökéletes absolutio ez a’ melly minden bűneid alól fel-szabadít; hogy akarmi gonosz tetteidet hozta vólna is vissza a’ lelkednél minden bizonnyal meg maradando reá emlékezés (reminiscentía) meg gyözné azokat az az édességes esméret és el-hitetödés, hogy te fel-vagy oldva, absolvaltattal: mert már ez a’ Te édes álmadozásod; (ha akkor egyszerre meg-szűntek vólna teste érzéseid és azok semmi új ideakra alkalmatosságot nem adtak vólna) mind örökké meg-maradott vólna: mind örökké tsak képzetted vólna, hogy a’ tégedet fel-óldozó Teremtő előtt állassz; és éhez a’ mint-egy örökös álmadozássá vált képzelődéshez semmi egyéb nem ragadhatott vólna, hanem némelly ugyan azon nemü (homogenea) ideáknak kedveltető öszve-rakása példának okáért: be bóldog vóltám hát én hogy ezt hittem – hogy a’ természet’ törvényét, Isten, magam, és felebarátom eránt meg-tartottam – ’s más hasonlók. – Én így gondolkodom kedves barátom! de még ennek is sok híjja van és ezer akadálya: hanem

Csak ugyan lehetne a’ Te Lelked bóldog hóltod után, ha másképpen hinnél is mint most hiszel. Sőt ha valósággal testetlen talál lenni a’ lélek, és így ha test nélkűl, ’s érzékenységek nélkűl, lészen a’ halál után is képzése magáról, és képzések ismerete adperceptiója: akkor el-fogod magadat szégyenleni, hogy tsak kova, vagy aczél tűz formának vélted lételedet, ’s azomban most érzed, hogy különös személlyes valóság vagy, és így kissebb lészen a’ Te boldogságod mint az enyim, mert nékem tsak az a’ ditsekedés is, hogy jól gondolkodtam Lelkemről még eletemben; sokat fog adni boldogságom tellyességéhez. – Fel tévén pedig hogy úgy lessz a’ dolog a’ mint Te gondolod, hogy a’ Test a’ maga inertiájában érzéketlen marad, a’ Lélek pedig ad Oceanum Spirtiuum, a’ testetlenségek özönébe vissza megy: és így más munkákra rendeltetvén nem ügyel semmit az elébbeni valóságára, és őtet az ő vólt létele ’s mitsodás létele semmit sem illeti, adficiálja; úgy az én lelkem, noha most másképpen hisz, mostani hitelének semmi kárát sem fogja vallani, ’s boldogsága nem kissebbedik, – és igy sokkal bátorságosabb azt hinni, a’ mit én hiszek, mint a’ mit Te. Szégyenleném azomban nagyon, ’s nem is férne hozzá az illyen Méltóságos – valaminek – vélt lelkem’ nemességéhez, hogy én azért higyjem ezt vagy amazt, azért tiszteljem

ért az tiszteljém Sajtóhiba, értelemszerűen em.

a’ Teremtőt, azért szeressem ember társaimat, mert a’ jó lelkeknek jutalom, pompás fenyesség ígértetik, a’ rosszaknak pedig örök gyötrelem ’s bóldogtalanság. Bent van az Istenben minden jutalom’ ’s büntetés’ ígérése nélkűl, az a’ kepzelhetetlen Felséggel öszve köttetett végetlen jóság; melly el-hiteti Lelkemmel, hogy egy okos, és szabadsággal fel-ruházott Teremtéshez, természettel, és minden írott törvény-beli kötelezés nélkűl nagyon illendő dolog, hogy a’ maga Teremtőjét ismerni igyekezzen, és azt imádja: a’ melly Lélekben pedig ez meg vagyon; a’ melly Lélek ennek a’ következésnek igazságáról meg-győzettethetik, annyira mehet már az minden relevatio nélkűl az Istenről, ’s a’ Léleknek következendő állapotjáról való Tudományban, hogy tsak a’ némelly faragatlanabb tudományú egyűgyüknek, a’ harmadik égben finom

finum Sajtóhiba, em.

aranyból épűlt, élet’ fája gyümőltsével, ’s az életre buzgó vizekkel bővös paraditsomjokról való testes képzelődéseiket hányja-ki; többire a’ Keresztyénektől

Keresztyektől Sajtóhiba, em.

(az okosoktól értem) keveset fog-külömbözni. – Különösen

A’ melly három Punctumokat a’ Léleknek származásáról, ’s utóbbí állapotjáról írsz, nagyon homályosak, ’s rész szerént egy-mással ellenkeznek. Első Punctumod a’ Lelket úgy mutatja, mint valami ollyast, a’ mi nem Personale, nem személlyes valóság: mert ha az atzélnak a’ kovához ütéséből származott tűz a’ Lélek, úgy neki tsupa erőnek, vagy tehetségnek kell lenni: – ne tsudáld a’ mit mondok, mert testből Lélek, materiából Spiritus nem származhatik; és igy ha Lélek az, a’ mi abból az öszve ütésből szarmazék, és még is nem matéria: tehát neki tsak tsupa erőnek, vagy tehetségnek kell lenni: két utólsó Punctumod pedig azt mutatja, hogy a’ test is, a’ Lélek is, valami egy-mástól meg-külömböztetett valóság, és nem tsupa tehetség. Meg-vallom azt én is, és az életnek egyik tökéletlenségét abban állítom lenni, hogy nem tudom, mi vagyok? Embernek nevezem magamat, és

is Sajtóhiba, értelemszerűen em.

azt mondom, hogy testből és Lélekből állok; azomban sem testemet sem lelkemet nem ismerem. De ez a’ vallás-tétel egyszersmind azt teszi fel, ’s magával hozza, hogy lehet valami ollyan valóság, a’ mit a’ testnél is kevesebbé ismerhetek. – A’ minek részei nintsenek, még is egész, – a’ mit semmi érzékenységem nem tapasztalhat, még is van: – lehet mondom; mert a’ testet látom és érzem, ’s még sem tudom mitsoda? – azomban ha gondolatommal fel-megyek egész az Istensegig, – hozzá kell tennem, hogy nem tsak lehet ollyan testetlen valóság, hanem van is.

A pontot kettőspontból jav.

– A’ föld fordúl a’ nap körűl, vagy akar a’ nap a’ főld körűl, fordúlnak a’ természeti és bujdosó tsillagok; vagy ha a’ természetiek nem fordúlnak, megint a’ mi Főldünknek kell új fordúlatjának lenni: és ez mind bizonyos, ’s által alig látható törvényeken megyen? – mi tsinálja ezt? – azt mondod: maga a’ dolgok’ természete. – De azt kérdem: van-e hát annak a’ természetnek esze, vagy valamelly elmebéli tehetsége, az erő mellett; mert ha van, az lessz az Isten: ha nints; más különös hatalmasságnak lell lenni, a’ melly törvényt szabott nekik ’s ki tsinálta, hogy a’ napnak ennyi vagy amannyi messziségre vonó vagy tartóztató ereje legyen (vis attractiva & repulsiva, centripeta, & centrifuga.) Minden test, más testhez vonattatik, egyik a’ másik felé sijet; és igy ha tsak ez az egy erő vólna a’ testekben, ’s más nem: minden égi testek egy-másra rohannának, ’s lenne belőlök egy ki gondolhatatlan valami (a’ mi még valaha meg-is lehet,) hogy hát öszve ne omoljanak; a’ Teremtő külömböző messziségékre helyheztetvén öket, a’ kissebbeket mint-egy el-hajtotta kezéből, ’s annak a’ hajitásnak erejével már, a’ Föld (tellus nostra) egyenes lineán szaladna ez véghetetlen üregben mind örökké; de azomban a’ napnak vonszó ereje tartóztatván ezen futásában, és magafelé húzván, kéntelen vele a’ főld, hogy a’ maga egyenes útját mellyen el-hajíttatott, meg-görbíttse, ’s így forog osztán a’ nap körűl. ’S hát mitsoda az? a’ mi ezt tsinálja: – ha az az erő, a’ mit mi Természetnek nevezünk; annak nagyon okos erőnek kell lenni, hogy ollyan messzeségekre rakta ’s hajigálta-el egymástól ezeket a’ testeket, hogy mikor a’ hóld hasonló erő miatt a’ Főldet kerűli, mint a’ Föld a’ Napot, a’ napnak vonszó ereje meg-ne tudja gátolni, ’s akadályoztatni a’ hóldnak a’ Főld körűl való kerűletét. – Lehet-e az test, a’ mi ezt tselekszi? materia-e az? vagy tsupa erő és úgy nevezett tehetség-e? – Oh nem! értelmes valóságnak, de egyszersmind testetlen hatalmasságnak kell annak lenni – Teremtőnek – Istennek. – – Nem tsak lehet tehát Lélek, hanem kell is lenni: ha van Isteni Lélek, miért ne lehetne emberi Lélek is; és miért ne lehetne az valami a’ testtől meg-külömböztetett valóság; a’ mi most úgy öszve van kötve a’ testtel, hogy mi képzelődésinkel el-választani nem tudjuk. De menjünk odébb.

A’ testből semmi sem vész-el – a’ lélekből sem, – ez mindenik igaz.

A pontot kettőspontból jav.

– De hová lessz hát a’ test? ’s hova lessz a’ Lélek? az a’ kérdés. Semmit sem vétkezném

vétkeznem Sajtóhiba, értelemszerűen em.

vele, ha azt mondanám hogy nem tudom: de mivel a’ mint Keresztyének hisszük, a’ Teremtő tudtunkra adta hogy hová lessz: kell tudnunk ha nem hiszük is, vagy (gyengébben) ha meg-nem-foghatjuk is. Tudom azt, hogy a’ Lélek az Isten’ kezéből jött-ki, és így az akkor rossz nem lehetett, hanem bizonyos tekintetben Isteni eredető: miért vagynak hát az emberben – a’ ma született Gyermekben is vétkes indúlatok? mivel veled értelmes emberrel van dolgom, ide merem írni a’ mit hiszek: a’ Lélek mivel részetlen, el-tért a’ mi leg-első Atyánkban, milliomszor milliom Lélek is, mert benne lehetett úgy, hogy helyet nem foglalt. – Azt tartják a’ természet’ visgálok, hogy a’ testeknek leg-kissebb

leg-késsebb Sajtóhiba, em.

eredeti valósági is (ultima elementa corporum) ha nem testetlenek is, de tsak ugyan részre oszthatatlanok, indivisibilia: és így benne lehetett az első emberben, minden e’ világon élt és élendő emberek’ testeiknek elementuma is: könnyen el-gondolhatod már a’ származást, és azt, hogy meg-vólt vesztegetve már az első emberben minden Lélek, ’s minden test: látod-e? hogy én könnyen meg-foghatom, érthetem az eredendő bűnt. – Már – le-szakasztok egy makkot; látok benne – a’ magvában, – egy kis fátskának képit, melly idővel nagyra nő – meg-kell annak a’ kis fátskának pitzíny magvában lenni az Onoka élőfának is (in suo elemento) és így tovább végetlenűl. – És így már azt képzelem, ’s meg foghatom: hogy mi nem tsak úgy mint testek, hanem úgy is mint eleven teremtések származhattunk a’ mi Atyáinktól. – Eleven teremtéseket mondok (még nem megyek a’ Léleknek valóságos essentiájára) mert az élő fában, meg-vagyon az ő tőle származandó fiú élő fának

ának Sajtóhiba, em.

eleven valósága, mellyről idővel el-hisszük hogy él; habet vitam vegetativam. Az ember magvában is meg-vagyon a’ Fiú embernek

embfernek Sajtóhiba, em.

eleven valósága. Most megyek már a’ Lélekre; de itt reá kell szorúlnom a’ Leibnicz’ borítékjára, vagy ha arra nem-is; azt kell gondolnom: hogy a’ testek’ leg kissebb eredeti valóságához hozzá vagynak kaptsolva az emberi Lelkek, és a’ nemzés alkalmatosságával el-választatnak az embertől, ’s új ember lessz belőlök, és más ember: mikor osztán a’ táplálás által a’ test annyíra megy, hogy a’ mozdúlással érzö lételét nyílvan valóvá teheti, akkor azt mondjuk, hogy élő ember: ’s tsak az a’ külömbségünk a’ fától, hogy a’ fát a’ maga’ lelke (mert annak is van a’ maga neméhez illendő és alatsonyabb rendő testetlen lelke) tsak elevenné teszi: de az én lelkemnek több tehetségei ’s nemesebb valósága lévén elevenit is, gondolkodik is – noha arra sem mernék meg esküdni, hogy a’ fa is bizonyos szoros értelemben ne gondolkodhatna: ki tudja? hát ha ő is érzi mikor le-vágják. – Mikor el-fárad a’ test, – alkalmatlanná lessz arra hogy a’ lélek eleveníttse: – meg-halunk: a’ lélek el-megy, és tudom hogy el-nem-vész; de jön-e vissza többé a’ testbe vagy nem: azt már Te úgy higyd a’ mint akarod, és úgy hiszem én is. – Ha az életben úgy be szoríttattatott a’ testbe a’ Lélek, hogy abból tsak lépésnyire is ki nem mehetett; benne maradhat ha neki tettzik a’ halál után is, és ott a’ testetlen ideákkal eleget dolgozhatik: ’s mikor osztán a’ testnek részei, az ő régi valóságjokra mellyekből lettek, vissza mennek (particulae adscititae) tsupán tsak az marad emberi testnek, az a’ leg kissebb eredeti valóság, mellyet az Atyámtól vettem; ’s a’ mellett maradván a’ Lélek, ugyan azt valamelly tölünk el rejtetett titkos erővel megínt meg-elevenítheti, gombolyagjából ki fejtheti: Ne! itt van a’ fel-támadás. De ha ez így meg-lehet; meg-lehet az is: hogy el-repűl a’ Halál után a’ Lélek a’ maga ki-rendelt helyére: és annak idejében vissza megy a’ testbe: még pedig mivel ez az állítás minden Lelkeket egy-forma idejükké tészen, és minden testeknek elementumát is ugyan azon egy időben teremtetteknek lenni tartja; könnyen meg-egyezhet abban is, hogy a’ fel-támadása is minden testnek ugyan azon egy időben lészen; el-telvén a’ testek’ változásinak, és az ő leg-első valóságokra leendő vissza meneteleknek a’ Teremtőtől meg-határozott Periodussa. Rövid szóval tehát ez az én értelmem: Minden emberi testnek, a’ mint minden Léleknek is, már az akar testes lélek akar testetlen Spiritus legyen, eredete, törzsöke, nemző Attya, kút feje vólt a’ leg-első ember; mert akarmennyire fel-visszük az embernek eredetét, valaha tsak kellett egynek elsőnek lenni, – a’ Lélek meg-marad a’ maga valóságában, és a’ mint a’ test’ érző szerszámi alkalmatosak vagy alkalmatlanok, úgy dolgozik a’ testben: – a’ testnek leg-kissebb eredeti valósaga is, ultima elementa meg-maradnak, de ez azokhoz ragadt, ’s nőtt részetskék el-repűlnek, és a’ halálig egymást fel-váltogatva nőnek és fogynak, a’ Halál után pedig kiki a’ maga elébbi valóságára vissza-megy, meg maradván a’ valoságos én-nek ultimum elementuma természeti eredeti valósága, mind a’ maga állatjában, mind abban a’ tehetősségben, hogy valaha ki telvén az idő fordúlat (transacta periodo) alkalmatos legyen a’ lélek által leendő eleveníttetésre, már a’ Lélek akar mindig vele maradjon, akar a’ közönséges fel-támadáskor újjolag hozzá kaptsoltasson. Mond-meg már kedves Barátom! ki a’ Halál’ torkábúl való ki szabadulásodkor is olly szabad gondolkodású lélekkel bírtál, ha ellenkezik-e ez az én állításom azzal a’ Kalaúzzal? mellyet belém adott a’ Teremtő? nem jobb-e ez a’ Te állításodnál? – a’ Léleknek a’ testetlenségek tengerébe vissza menni (ad Oceanum Spirituum) ’s ismét munkára rendeltetni, ollyan nehezen meg-fogható gondolat, melly maga arra kénszerít engemet, hogy ezt higyjem a’ mit le-írtam, mivel ezt könnyebben képzelhetem. Azomban én sem tuszkolom reád a’ magam értelmét – ’s egyszersmind, ha a’ magadéban jobban meg-világosítassz, és az enyimben nehézségeket fogsz ki tenni, nagyon örömest el-fogadom, mert még az enyimnek sok híjja van. – –

11. Aug. 1789.

ugrás a szövegforráshoz

Egy est- és reggeli Hajnal Kazinczihoz.
14. Octob. 1789.

ELSZ hát! én Örömöm! ’s én kedves Pásztorom! – a’ ki

Még az arany kertben, szűz-főld-termette-virágbúl-

virágból – A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Font koszorus Eratót, mint-egy fejedelmi Meny-Asszonyt

Geszner karja közűl ki vevéd, ’s természeti színét

Közbe szagos fűvel gyönyörűn bodrozva vezetted

Ez Rodus’ Szigetét haladó térségre, hol ennek

A’

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

tsupa természet – titkos keze’ mívivel Anglus-

Anglus. A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

Kertet készített, a’ Músák’ régi Hazáját

Festi-le ’s a’ mennyel szomszédos halmokat épít, –

Elsz és örvendessz a’ német Geszner öléből

El-vont, és igazán született Parnassusi szűzed’

Karjai közt; ’s Eratód is örűl: mikor, a’ ki megyénket

Bírtokul adja neki, ’s ritkás ligetinkbe levél színt

Rendel, ’s a’ sűrűbb berkekbe vadászatot indít;

Ismeri Venust is, – Zefirus szárnyakra fel-űlvén

Kergeti Bátsmegyeit, ’s el-véttve az Asszamblékban

Raffinirozza magat (mint a’ tök is estve virágzik)

’S majmol egész délig természeti pongyolaságot. –

Igy van-e? Bátsmegyeim! ’s en Pannoni Gesznerem! ugy-e

Hogy Titirus Eratót öleli, ’s a’ Músa Kazinczit.

En pedig, e’ gyönyörű – lelkem-kedveltte vidéken’

Hol tán még maga is szállást választna magának

A’ vídám Erató; érzékeny, ’s hajdan enyelgő

Kedvemet, egy szomorú temető ház forma szobában

Tömlöczözöm: Marshoz Belgrádra siettetem innen

Kalliopét – hadi kürtjeivel tova tőlem el-űzöm

Bellonát – sőt félre rakom tüzes Uraniámnak

Öblös üveg szemeit, – ’s komoran – be-takarva homályos

Ablakomat, sárgás fátyollal – az Elisiumban

Zőld fa-levél árnyékok alatt, a’ néma liget közt

Sátorozó Plató’ Leibnicz’ Lok’ ’s járva tanító

Éles Aristoteles’ és több új ’s hajdani Bőltsek’

Lelkeiket kérdőre szedem, mélly szenderedés

szenderédes Sajtóhiba, em.

közt

Faggatom; úgy van-e most a’ mint ök hittek, az élet?

Még

Mégy A kézirat szerint jav.

ragyogott, eleven súgárt eregetve szeméből

A’ tüzes arczulatú Títán; de homályba

homályban A kötet végén található hibaigazító szerint jav.

takarták

Házamat ablakomon a’ Karpitok: – el vonom én is

A’ fátyolt, és udvaromon a’ mályva virággal

’S szürke üröm fűvel tarkás, zőld gyepre tekíntvén

Meg-látom rajtok kettős kéményemet, és a’

Ház fedelét, mint terjed egész’ a’ kertig az árnyék?

Fel-nyítom ajtómat, ’s amaz alkonyodási sarokra

Fordítom szememet: hol gyenge szerelmek, enyelgő

Szárny-hegyeken emelik fejeket, ’s repdesve ki-nyúlytják

Karjaikat; hogy majd ha botsátkozik Angyali szárnyán

Hesperus, el-fogják, és lágy kebelekbe fogadják:

fogadjak Értelemszerűen em.

Nézem, mert eleven színnel rajzolja Hazámnak

Tengere; mint állnak tüzes oszlopok, ott, az ezüst-szín

Víz tetején? – hajtat Fébus nyargalva – Kaput nyit

Oczean’ és éjjelre setét Kamarába fogadja.

Oh gyönyörű Balaton! ki mesés képzésimet így le

Festegeted, ’s a’ mit régen magyaráztak Atyáink,

A’ tüzet, – ezt a’ tüz-szekeret, tengerbe meríted!!

Ekkor el-andalodám – ’s kedvessebb tárgyra találván

Gondolatim, szabadabb szárnyan’ repdesnek – az áldott

Természetre vetett figyelem bé-zárja setétes

Rejtekit, a’ tágas Labirinthus modra kerengő

Titkoknak; ’s nem ereszt a’ testbe’ lakozni gyanított

Testetlen Hatalom’ képzésire vissza rohanni.

Jer hát víg Lelkem! közelebb a’ Pannoni tenger

Partjaihoz; ’s eregesd víz-színt amaz égi vidékre

Szárnyaidat, hol az est-hajnal szép kertje’ virágin’

Lengedez a’ Zefirus, ’s a’ gyenge szerelmek, ajánlott

Csókokkal várják öleléseit – ismerik itten

A’ Te szerelmedet is, ’s szállást engednek enyelgő

Músádnak, mikor a’ gondok közül el-szabadúlván

Tömlöczödet ki-töri, ’s a’ Szépnek szenteli szívét.

Ah! bizony engednek – mert lám! – alig érek-el a’ nagy

Tó parthoz, – még lengedező szellőtske sem érte

Jó formán bodros hajamat – még meg-se-tekíntém

A’ Piros est-hajnal’ természeti szinnel el-osztott

Festésit, – mint vonta veres bársonyba középett

A’ tüzes ég-sarkot, ’s fél szárnya ki-nyúlva magasra

Mint kever a’ vérrel hó színt, a’ messze ki terjedt

Szárny-hegyeken? míg a’ hova már kereken ki szivárgó

Fénnye nem ér, czirkalma körűl helyt foglal az ég-szín:

Még az ezüst habokon nem is indúlt képezetimnek

Szépe hajókázni: – ’s már el ragad egy – de talán már

Erzett történet, – várt már ’s kebelembe repűlni

Ohajtott Erató: – már által evezve találtam

A’ tsendes habokon; ’s tsak azért tartózkoda vélem (opinor.)

Káron’ karjai közt, hogy az én mélly gondolatimnak

Félbe szakasztását, ’s tömlöcz ki törésemet, ezzel

Kétszer kedvessé tegye, hogy maga lelte szerelmem

A’ Parton Eratót, mikor éppen gondomat űzni

Serkenek, el-váltván hajlékomat a’ szabad éggel.

Ott vólt már, ’s tőled szárnyalla Füredre, Kazinczim!

Tőled, arany századba tanúlt tréfakkal enyelgő

Gesznerem! érzékeny szíveknek tüköre, kedves

Bátsmegyeim! – De kihez? – szomorú Kriptába bolyongó

Egy olly Lélekhez, kinek a’ hadi Trombita sem szép

Mellyet elébb kedvelt, a’ Ródusi kertbe mosolygó

Játszi szerelmeket is, kiknek vala nála Hazájok

Szám-ki-veté.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De kiért? – Ah szívet örökre le-folytó

Tehr! te valál az oka. – ’S hát! egy hir-hozta halálból

Kőlt bánat vehet ollyan erőt az előre komorrá

Vált emlékezetenn? ’s az öröm, melly élni Kazinczit,

Élni kiáltja, talám soha sem tudhatja fel-érni

Azt a’ félelmet, melly szent fogadásba tetette

Músámmal hogy tsak szomorút, ’s el-véttve halálost

Csak szomorút versez, szomorút fog zengeni nyelve. –

Oh Erató! serkents, – serkents Erato! ki szerentsés

Képezetek szárnyán repdezve tsinálsz Te magadnak

Ott is ürességet, mikor a’ gond’ terhe tetézi

Mellyedet – A’ Jordán’ folyamatja rekeszti Keresztest

Távoly Tornától, éltét rettenti Pogány Kard,

’S míg Margitja felé magnesként vonja Hazája,

A’ várt győzedelem koszorú tsalogatja reményét.

Úgy-de talál Erató sebjének flastromot, és bús

Andalgási között meg-tsalja Keresztes unalmit,

És haza vágyásit Tornára segíti – repűlő

Szárnyakat ád – Bálint testtét fetskére tseréli, –²¹⁴

Czélozás vagyon Kazinczy Levelére, mellyben, versekben a’ Szent Földön katonaskodó Keresztes Balintnak, Tornai Margit Hitveséhez vágyó szerelmet rajzolja le, és egy régi írás modjával tsinált Magyar énekét elegyíti versei közé.

Estve midőn Margit nyoszolyába feküdt be-botsátja

A’ vont kárpit alá, ’s hajnalba mikor maga Hímen

Szokta ki-nyitni szemét; a’ fetske fel-éled, el-űzi

Tőle is a’ Kupidóra törő baj-társat az álmot.

Gyenge tapíntással mint Bálint’ újjai futkos

A’ puha paplan alatt, mellyéről félre vonítja

Kendőjét; ideig szemeit hízlalja fejéren

Domborodott tsetsein, ’s azután mint tsokola Bálint

Meg-tsipi bimbóját a’ Fetske is. – Oh Erató! hát

Igy hoz-e szárnyaidon a’ Számkivetésbe Keresztes

Tornárúl örömöt? – ’s hát így lop-e néha magának

A’ Gondtól szabadúlt képzésivel, a’ szerelemből

Kőlt öröm egy kis időt? sőt így tud-e leg-tetemessebb

Búján Bálintnak távolyra segíteni Margit.

Jer velem én Eratóm! nyugvó Kamarámba – jer a’ hoz

’S halgasd énekeit; ki ha még maga Pásztori nimfát

Nem tisztelt, ’s téged közelebb nem ölelt is; ugyan tsak

Ismeri Geszneredet, ’s a’ Zőld erdőbe Kazinczit

Képzeli a’ hajadon Dafnéval enyelgeni, érzi

A’ gyönyörűségek’ ’s természet szűlte szerelmek’

Ártatlan nemeit; sőt néha Urania nélkűl

Nézi az ég’ tüzeit ’s úgy képzeli mint tsupa szépet:

Örvend estenden, mikor a’ nappalt be rekeszti

A’ tüzes est-hajnal; míg végre panaszra fakasztja

Víg örömét, szomorú dallal tsalogatja Kazinczit.

El-jött hát, el-jött Erató – Házamba be-kísért –

Tisztitgatta kevert izlésimet, és tele szívem

El-tikkadt érzési között nyoszolyámba le-fektet. –

Meg-ragad a’ képzés szívemen, valamint amaz enyves

Lépen a’ madarak, ’s által viszi gondolatimnak

Rendjeit, elmémnek siket álmadozásira Lelkem.

Igy telik el-ragadó víg képzésekkel az édes

Ejtszaka; most mint fetske repűl Tornára Keresztes,

Majd maga karjai közt Thezeust tsokolja Kazinczim. –

Ah! de sokallja talám örömöm’ mértekjeit a’ szép

Fosforus, a’ ragyogó hajnal mellőlem el-üzi

Ezt a’ szánakozó jó Istenséget, az álmot.

Fel-keres Urania, ’s még kárpitomon se botsatja

Jó formán által sugárit, az égnek ez a’ szép

Istene, már el-tel, hamar el-foglalja magának

Szívemet, e’ mennyből ide szállott Veszta Leánya:

Mennyei vágyódást gerjeszt Lelkembe – segítő

Szárnyakat ád, ’s szememet fel-emelvén a’ levegőre

Hajnali énekemet ekként eregettem az égre:

Píros hajnal! fényes nap súgárok! ’s a’ t. lásd az Énekek közt.

Ekképp énekelék, vagy is igy hangzék-ki belőlem

Urania, ’s az alatt fel-emelte magát az Apolló

Csillaga – képzésim szomorodnak. – Jönnek unalmas

Gondolatim – komoran emlékezem éjjeli tsendes

Almadozásimra – ’s keresem, hova tűnt-el előlem

Tegnapi víg Eratóm? hogy van hogy így el-ragadának

Hajnali gondolatim? ’s hát így egyszerre fel-olvadt

Szívemről az az enyv? – ’s lelkem nem is űgyele semmit

A’ mikor álmamból vigan fel kőltem, azokra,

A’ miket álmadozott amaz éjjeli nyugodalomban.

Míg így búslakodom, lágy lengedezés jön az égnek

Hajnali sarka felől, ’s annak szárnyára fel-űlvén

Uraniám igy szóll tsendessen súgva fülembe:

Már Erató el-ment – én is megyek – engedek útat

Gondolatidnak, azon titkokba bolyongani, kik közt

kikközt Sajtóhiba, különírtuk.

Jártatod elmédet – de ne félj, el-kűldi Kazinczid

Még hozzád Eratot, kedves Testvéremet, a’ kit

Ő szeret, és tisztel; – lessz még, (ah! lessz-e?) szerentsés

Ejtszaka ’s est hajnal, mellyen maga fogja szerelmes

Músáját kedvelt kúnyhómba vezetni Kazinczy. –

Már el-tűnt – látom nyomait – szaga messze meg-érzik –

’S ambrosiat tsepeget súgárzó szárnya’ hegyéről. –

Már a’ fellegeken lebeg, és tűz fátyola még is

Csillog az ablakomon – már el-takará deli fényét

Egy felleg – menny el, menj, Mennyei Músa! de hozd-el –

Hozd-el szárnyaidon honyomba Kazinczimat, a’ kit

Most sem szűn, ’s míg él sem szűn óhajtani Horváth mp.

ugrás a szövegforráshoz

Fantazia.
A’ Virgil’ Eneisse VIdik Könyve olvasására, ’s nevezetesen a’ 638dik versre.

Devenere locos latos & amoena vireta,

És 645. versre.

Nec non Threïcius longa cum veste sacerdos,

Obloqvitur numeris septem discrimina vocum.

1789 19. Novemb.

PAP vólt már ama boldog mezőkön fel-állított Bőltsesség’ Templomában Orfeus; – az ártatlanság tiszta ruháji fedezték testét, noha azt a’ Pásztorok között, szokott világi őltözetével el-takarta. Ismerte már nem tsak a’ pitvart, ’s pitvarban fel emelt szent Oszlopokat, hanem a’ Szent helyet is: mikor egy ízben a’ Bachus’ szőlő termő hegyeihez nem mesze tanúlt mesterséggel veregetvén hangos lantját; Arion – ki vele által-ellenben – közelebb egy kitsínyt a’ Zefirusok’ Hazájához – egy sűrű tseres Erdőben lakott, ollyan kedvesen felelgetett az Orfeus’ lantja’ hangjára, hogy vélekedne a’ lantos, hogy talám ez az isméretlen Pásztor is a’ szent hajlék’ tselédi közűl való – be érték egymást hangzatokkal, és értelmesen beszéltek. – Hallotta Orfeus, és mint-egy le-festve látta, midőn a’ tengeri veszedelemben, a’ Delfineket segítségre tsalogatta Arion énekével. – A’ sok ideig tartó öszve beszélgetés, – az Ekho’ szárnyain járó Ének-szózatok, mind jobban erősitették véletlen ismeretségeket: ’s minek-előtte eszre-vették vólna, már jó Barátok vóltak. – Nem képzelhetett Orfeus szentségtelen teremtésben ollyan ember-szerető indúlatokat, ’s bájolva tsalogató kedvességet, mint a’ millyeneket Arionban tapasztalt: de nem is hihette, hogy ha az is azoknak az eredeti kiességű ligeteknek lakossa, ’s a’ bőltsesség’ hajléka’ gyermeki közűl való vólna, ne illetné őtet tsak egyszer is, távolyról egy isméretes tsókkal. Arion pedig fohaszkodott néha, néha ismét örömében tombolt, mikot látta, hogy a’ Természetnek alkotója tudott más’ mellyébe is ollyan szívet helyheztetni, mint az övé. – Gyakran szívére tapíntott, mikor Barátja’ lantja meg-tsendűlt, hogy vallyon Prometheus nem lopta-e-ki mellyéből a’ szívet, ’s nem adta-e azt más emberi teremtésbe? mert abban is úgy láttattnak verni az élet erek, mint ő benne. – Sokszor emlékezett a’ régi kőlteményekre, hogy hajdan Kásztor és Polluks együtt bírtak egy halhatatlanságot, de az sem vólt elég a’ titok’ magyarázatjára. Kezd vala már meg-elegedni azzal, hogy tsinált a’ Teremtő két egy-formát egyik ő, másik Orfeus: de megínt el-nyomta a’ maga-hittségből származott gondolatot a’ bámúló tisztelet: ’s azt kezdte hinni, hogy az ő Lelke Orfeusnak tsak valamelly része, de sokkal kissebb. – Orfeus egyszer ki fakasztja, ’s a’ Nyári hajnal’ szárnyain illyen hangzatokat botsát a’ teli est-hajnal’ kertje felé, mellyek a’ tenger széleket öríző magas hegyek’ tetején fel-találván a’ Junó’ Leányát, kettőztetett harsogással hatotak a’ tseresbe, a’ hol Arion lakott, közel a’ déli parthoz: Úgy van-e? Kedves Arionom! hogy mind ketten bujdosók vagyunk?

v-gyunk Sajtóhiba, em. A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Sátor alatt szarandokoskodunk; de a’ mi sátorunk tulajdona annak a’ Szent Hajléknak, annak a’ bóldog Hazának, a’ mellynek Polgárivá lettünk. – Úgy

Az Ú ú-ból jav.

mutatják szerentsés lépéseink, ’s nagyon egyező szivünk, hogy mi egy úton járunk; – ha úgy vagyon, nyujtsd kezedet, és soha egy-mástól el-ne váljunk; ha pedig Téged’ tsak az áldott Természet’ titkos keze vezet azon egy tárgyra, mellyre engemet ollyan el-téveszthetetlen fonalak vonnak, mint Thezeust vonta az Ariadné’ ’sinegje, ’s vezette ki-felé a’ szabad levegőre a’ bolygó Házból; jer légy nekem Pirithousom,

A szó végén álló pontot vesszőre jav.

egyenesebb és bizonyosabb útra foglak vezetni, mert történhetik, hogy a’ természet el-találja téveszteni, vagy meg-unja Kalaúzságát. – El-fogódott szíve Arionnak a’ hangra. – Ah! úgy mond, Te igen szerentsés, Te igen boldog jó Barát! miért a’ szentségtelen test szemei ollyan született vakok, hogy a’ gyakorlásból a’ leg-igazabb virtusra reá-nem-ismernek – hát nem méltó vólt-e az én félelmem? – hát nem szüléimnek tsalfa tsábitása bennem a’ jövendő dolgoknak tudása (Virg.) hogy van valoságos boldogság, van tökéletes szépség, de az nekem, így a’ mint vagyon nem lehet tulajdonom. – Vezess engem, vezess! – ne gondolj a’ Szittyiai szirtek közt termett fargatlan nyelvem’ darabos hangzatival; ne gondolj azzal, hogy ama’ bőltsesség’ Temploma’ hasonlatosságára tsinált, de azzal ugyan azon egy valóságu Szent Sátorban Darab ideig néma leszek; vond-le születésemmel kapott hájogomat szememről: vezess-be – mert érzem – érzem a’ Teremtőnek erejét – de nem értem, tudom hogy van meg-fertéztethetetlen szépseg, de nem képzelhetem – előttem áll a’ bőltsesség és az értelem, de kettőznek szemeim, rövidek kezeim, meg-nem foghatom!! A’ mennyit örűlt erre a’ vissza hangzásra Orfeus, színt-annyit szomorkodott, – hogy még az ő Arionja szentségtelen, – nem tulajdonithatta a’ magában tökéletlen születésnek, hanem a’ magános ligetek’ el-ragadó gyönyörűsegeinek

gyonyörűsegeinek Sajtóhiba, em.

’s gyakorlott árnyékinak azt, hogy egy Pásztor, hajnal nélkűl, nap nélkűl, siketen, vakon, tsak nem érzéketlenűl, ugyan azon hazába útaz út nélkűl, sok göröngyös pusztás ösvényeken, a’ hova ő a’ tiszta világosságnál síma uton. – Mondjátok-meg úgymond Ti! hajnalnak Leányi a’ tengeri és Tenger-mellyéki nimfáknak, hogy nem nyugszom addig míg Arionomnak tseressét a’ boldog mezők Mirtusa erdejének tornátzává nem változtatom; meg-lágyitom, engedelmességre hajtom a’ kies vidék’ Isteneit, és a’ szentségtelenség’ küszöbeit meg-reszkettetem: az én Testvérim kiket ő nem ismer, nem sokára meg-kenik az ő szemeit ollyan írral, melly a’ hályogot róla le-vonja: az én lantom nem fog többé Arionnak a’ valóságos szépségről és boldogságról addig szóllani; míg az ő vele született álhatatossága ki álván az éltető állatoknak próbáit, ollyanná lessz az ő szíve, mint a’ tüzben meg-probáltatott arany; addig ne tudjon rólam egyebet, hanem hogy neki barátja ’s Pásztor tarssa vagyok; akkor lassa mitsoda ő, ’s mi vagyok én, és melly boldogok vagyunk mind ketten? örűljön akkor jövendölésének, mikor tapasztalja be-telyesedését, hogy testvérek vagyunk, egy szent Városnak Polgári, egy örökké való Atyának fiai, a’ bőltsesség hajlékának egy Szent tárgyra született tselédi. – Véghez is ment tsak hamar a’ tágas folyó viznek partján a’ Ditsősséges el-változás, meg-nyíltak Arionnak szemei, meg-látta melly ki gázolhatatlan bolygó ház az, a’ mellybe őtet rekesztette az eredeti származás; látta mennyivel több Orfeus, mint a’ mennyinek tettzett; látta mivé lett ő is, és mivé lehet. – Meszszirül nézte Orfeus a’ változást, mint a’ Madár, félre vonván magát az ág-hegyen, lesi fijainak iparkodásokat, ’s erőtlen szárnyaik’ billegetésit: és mikor már látta, hogy fel-reppent Arion mint egy Hattyú; fennyen nézi a’ levegőnek magas oszlopirúl ez maga terhével küszködő főld’ temerdekségét és ennek vak lakosit, miként botlanak minden szempillantásban egyik a’ másikba? és azon való tűnődése között hogy ő szem-be-kötve is tudott lépdegelni, ’s vakonn is a’ szépséget ímígy amúgy tapogatni; neki veszi magát, és repűl sebes szárnyakon a’ boldogság felé, egyenes uton. – El mosolyodik Orfeus, ’s azt kerdi: Hova? hova? Arion! – hova sietsz? – mi vóltál? ’s mivé lettél? Tekint Arion, hát látja Orfeust tiszta fenyes fejér Papi ruhában, egy tsutsosan fel-emeltetett Oszlop mellett, – tsillag vólt előtte, és arczulatja körűl nap-súgar. – El-ándalodik, – szive el-fogódik örömében; ’s fel-emelvén

fél-emelvén Sajtóhiba, em.

énekének hangját, így kezd felelni Orfeusnak:

Arionnak ki született vak vala, ’s a’ t. lásd az Énekek közt.

ÉNEKEK.

ÉEKNEK. Sajtóhiba, em.

ugrás a szövegforráshoz

I.
Hajnali Ének.

PIROS Hajnal! fényes nap-súgárok!

Engem is ki itt homályban járok,

Sebes szárnyatokra

Fel-vévén azokra

Az ég-sarkokra

Ragadjatok:

A’ hol rendelt a’ Teremtő néktek

Lakást; a’ hol ered fényességtek;

Hadd légyek társatok

És a’ mint útatok

Terjed, vonjatok

Utánnatok.

Ott lakik az Egek’ alkotója,

’S Te vagy szép hajnal! az udvarlója:

Vígy fel-udvarába

Te, ki tornáttzába’

Bársony ruhába’

Ekeskedel.

Ha Te is illyen ditsősséges vagy,

Hát annak ditsőssége millyen nagy?

A’ ki teremtette

E’ mindent ’s azt tette

Hogy közepette

Fényeskedel.

Ki jössz ama’ pompás palotából

Mint egy vő-legény ágyas házából,

Arany őltözettel

Fényes tekíntettel

Újitsz élettel

Mindeneket.

Veres bársony színed fejéredik,

’S Fejérséged jobban tüzesedik,

Ha széles határod’

El-futja sugárod

És körűl-járod

Az Egeket.

Hol vetted fogyhatatlan tüzedet?

’S ki tett illy tűz tengerré tégedet?

Mikor vólt kezdeted?

’S hány már kerűleted?

Még sem emészted

Meg magadat.

Isten! Te vagy az a’ Hatalmasság!

Tiéd a’ méllység és a’ magasság!

A’ nap prédikálja

Mint kezed’ munkája,

’S lelkem tsudálja

Hatalmadat.

ugrás a szövegforráshoz

II.
A’ Főld hanyatlik.
25. Januar. 1790.

ÖRÖK tüzek! égi karok!

Leg-magassabb fellegek!

Mondjátok meg: mit végeztek

Mi rólunk a’ Szent Egek?

Égek? Rímelés szerint jav.

Közel származik hozzátok

Mind az áldás mind az átok,

’S mi van itt? mind látjátok.

A’ Teremtő segéd nélkűl

Nézi magas székiből,

Mint reng a’ főld, ’s mint készűlget

Ki mozdúlni helyéből

A’ természet tsudálkozik,

Hogy nem első, ’s nem második,

Hanem tsak ez változik.

Venus most is egész fényben

Öltözve jár az égen:

Merkurius noha kitsiny

Szint ollyan szép mint régen;

Egyiknek sints változása,

Holott alább van forgása

Mint e’ főldnek járása.

De ezen mi lak-helyünknek

Már tétováz tengelye:

Úgy tettzik mozog talpának

Mozdúlhatatlan helye;

Tán utólsó százat értünk,

’S a’ mit mi az érgől értünk,

A’ Főld ég-meg, mi érttünk.

Erttünk – mert rendetlenségünk’

Terheit nem bírhatja

A’ főld; ’s meg vonta fenn-tartó

Kezét az Egek’ Attya:

Azért tétováz útjába’

’S omlik illy ifjú korába’

Régi valóságába.

A’ negédes emberi nem

Teremtőjét tsúfolja:

Hogy vonja-meg gondviselő

Kezét mint-egy unszolja;

Maga vesztét sietteti,

Bűne’ rakásit nőteti,

A’ főldet reszketteti.

Oh! ha a’ Farkas tsillagot

Melly tán el-érkezendő

Akkor találja fel hozni

Ez fel tettzett esztendő:

Mikor a’ rendetlenségnek

Terhe meg-feszűl az égnek –

A’ felső tengely végnek;

Ki-nyomja e’ gombolyagot

El-intézett útjából,

A’ mellyre ki gördíttetett

A’ Teremtő markából;

Szép kerűletje el-romol,

Természet’ rendi fel-bomol,

’S ez nagy test öszve omol.

A’ közép tűzhöz vonódik,

El-tévesztvén tüz helyét,

Ez a sor folytatólagosan, kis kezdőbetűvel az előbbi után van írva; az eddigi versszerkezet szerint jav.

El-tűn mint egy futó tsillag,

És ki tőlti idejét:

Akkor a’ tűz meg-próbálja;

Ha a’ Teremtő’ formája,

Sullyos kezét ki álja;

Ha tud-e a’ kit felségnek

Neveznek, Isten lenni?

A’ kevélly amaz erősnek

Keze közűl ki menni?

Meg-látják a’ Méltóságok,

Hogy ők, ’s minden ő nagyságok

Csupa alatsonyságok.

A’ kik tulajdon kedvekert

Ártatlan vért ontottak,

Csupa szóval minden rendet

’S törvényt öszve rontottak

Akkor érzik-meg lelkekben,

érzik meg-lelkekben Sajtóhiba, értelemszerűen em.

Mik ők minden erejekben

Az Isteni kezekben.

Most egy-nehány Nagynak szaván

Úgy függenek mindenek;

Hogy azt véli sok balgatag

Szív, hogy azok Istenek:

Holott a’ melly tűz éleszti

Lelkeket, majd meg-rekeszti;

’S sebes lángal el-veszti.

Márs hadi tűzbe borítja

E’ főldnek kerekségét –

Nem elégli birtokának

E’ világnak két végét:

Holott, ha Isten tsudát tesz,

És a’ főld tűzzel el-nem-vesz:

Egy ölnyi sír elég lessz.

A’ Halandók lak helyjekből

Fegyverrel kergettetnek;

Ki hólttan, ki elevenen

Más helyre költöztetnek;

Erzi a’ főld mozgássokat,

Nyeli a’ vér omlásokat,

’S Sajnalja romlássokat.

Úgy vagyon-e Édes Anyám!

Ott is, a’ hol születtél?

Mint itt, a’ hova vesztedre

Fegyverrel vezettettél

Talám születésed’ helye,

’S laktod’ sivatag erdeje,

Nem illyen vér’ mezeje.

Nem jobb vólna-e? rongált Szűz!

’Sodomából ki menni:

Mint itt, most késérteteket

Majd kénkövet szenvenni?

Mellyet mindenkor javalla,

’S már kétszer rá is vett vala

Véred őrző Angyala.

Itt ugyan, a’ mint Te hitted

Kanahánra találtál;

De mihelyest Szűz létedre

Gyilkosoddal el-háltál;

Szűz köntösöd rongyosodott,

Szép Orczád bé ránczosodott,

Véred el-kortsosodott.

Probáld-meg, ha fel-találnád

Isméretlen Hazádat;

Keresd-meg ott, és forgasd-fel

Sors-jegyző Krónikádat.

Ott tanítnak jövendőket

Az Egek; kérdezd-meg őket,

Mit érsz? ’s millyen időket?

Rá vezetnek tán az Egek

Egy Soár Városára;

Honnan bátran nézhetsz vissza

A’ ’Sodoma’ lángjára:

Mert itt már minden veszni tért,

A’ főld kiált ártatlan vért,

’S a’ bosszúság készit bért.

Örök

Orök Sajtóhiba, em.

tüzek égi karok! ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

III. Arion.
Ad Formam: Kortsmárosné kápolnája a’ pincze.

ARIONNAK’, ki született vak vala,

Fel támadt már a’ fényes nap’ hajnala:

Hát Orfee! hova utaz barátod?

Miért kérded? mikor magad jól látod.

Arion ez bünnel tőlt alsó égben,

Élt ismeretlen szentségtelenségben:

Hát Orfee! mi vólt a’ Te barátod?

Miért kérded? mikor magad jól látod.

Arion eddig be-kötött szemekkel

Botorkázott kétséges lépésekkel:

Hát Orfee! miért siet Barátod?

Miért kérded? mikor magad jól látod.

Arion tsudálatosan szentté lett,

Tudja már mi a’ szépség, virtus, élet:

Hát Orfee! mivé lett most Barátod?

Miért kérded? mikor magad jól látod.

Ariont, hogy a’

a’ Az aposztróf fejjel lefelé áll, így lent, a vessző helyén helyezkedik el, jav.

virtust meg-lelhette,

A’ Szent hajlékba, Orfeus vezette;

Hát Orfee! mi vólt ’s mi lett Barátod?

Miért kérded? mikor magad jól látod.

Arion hogy hova utaz? tudja már,

De nem látja meddig terjed ez határ?

Hát Orfee! boldog a’ Te Barátod,

De ő nem tudja, mi lessz még? Te látod.

Arion a’ bőltsesség’ tornáttzában,

Meg állott egyik oszlop’ árnyékában;

Hát Orfee! vezesd bellyebb, Barátod

Még nem tudja mi van bellyebb? Te látod.

ugrás a szövegforráshoz

IV.
A’ Meny Asszony Lakodalomkor.

Lakadolomkor Sajtóhiba, em.

HERVADJATOK koszoruim!

Törjetek öszve dioim!

Junó ki vett engemet a’ gyermek sorbúl,

Le-szakasztott himen a’ virág’ bokorbúl,

Szűz fejem czimereit,

Szép pártám’ gyöngyeit,

Még ma le-rakom, vélek

Fejkötőt tserélek.

Gyász innep ez a’ Szüzeknek,

Hogy páratlan szerelmeknek

Véget vetek, ki nem rég valék mátkájok,

’S tsak ma szóllok még, mint hajadon hozzájok.

Szűz fejem’ czimereit. ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

V.
Sohajtás és Vallás-tétel.

LÁTTAL-e olly jeget, mellyben meleg legyen?

’S tüzet, melly fagylaló borzadozást tegyen?

Jer tapogasd! én azt mellyemben viselem,

Meleg jég, hideg tűz, a’ tilos szerelem.

Meleg jég hideg tűz a’ tilos szerelem.

Olly kemény szívűek sokszor a’ Leányok,

Mint Marpesszusi kő ’s Parusi márványok,

Pedig lágy husnak kell ott a’ szívnek lenni

A’ hol minden nyilnak könnyű sebet tenni.

De én a’ lágyságot, nem a’ keménységet

Erzem, engem’ e’ tűz fagylal ’s ez jég éget;

Lágy is lehetsz szívem, ha mind hús lehetett

Vólna is a’ mi már éltemben illetett.

Ah! de bár se kemény, se lágy ne lett vólna

Szívem, hogy ennyi sok kín ne marczangolna;

Ah! könnyebb szív – könnyebb vér nélkűl hagyatni;

Mint szeretni a’ hív szívet ’s nem láthatni.

Seb ez, ’s nagy tűz, égni, ’s meg nem emésztetni,

Csufság a’ mit Venus el-szokott követni;

Sokszor egy két Órát meg jutalmaz Nappal,

’S néha két esztendőt két lopott hónappal.

ugrás a szövegforráshoz

VI.
Tréfás izenet énekben Imre Napján 1788.
Nota: Vale szép kedves nép. Lásd II. Holmi. Enek XI.

SAJNÁLOM mélly álom! el-tűnt látásodat,

Hogy látod Barátod’ ’s kedves szomszédodat:

Irigylem levelem ezt a’ szerentsédet,

Hogy módod adódott, köszöntnöd Imrédet:

Mit fognak Sz.dnak, mit F. on gondolni?

Hogy nekem énekem itthon kell dúdolni.

Mit mondok? oh Gondok! mért tettetek rabbá?

Hogy legyek értetek rossznál is rosszabbá?

Ott lesznek, ott esznek a’ szombat kedvéért,

Sok Pap hust, és Bakhust forgatnak Imréért;

’S hát én tsak mint a’ vak itthon guggon űljek?

És a’ szép Gyászos nép között ne örűljek?

Bozotomon kis tomon által sétálva,

’S a’ Nagy Tónak habzó partjánál meg-álva,

Igy szóllok F. felé lejtő habjainak:

Mondjatok jó napot F. múlatságinak:

Hogy engem a’ Gondok itthon rekesztettek,

’S Imrével örűlni el-nem-eresztettek;

Ennek a’ Szaporája: Nota Szűz szívem hát vetek-e? II. Holmi Enek X.

DE tsak ugyan énnekem

is van ollyan énekem

itthonn űlve;

(Bár tsak az öröm’ hangok

el-érnének Délre F – –

ra kerűlve

Melly nyelvével Szőlő lével

tőlt Músámnak

Már kiáltott egy vivátot

jó Gazdámnak.

Hát sokáig éllyetek

én is iszom érttetek

egy pohár bort;

Ha gyalog el-érhetek

Sokasitom veletek

én is a’ sort.

Hogy köztetek nem lehetek

bizony bánom

Mert híjjános a’ magános

dínom dánom.

ugrás a szövegforráshoz

VII.
A’ meg-átalkodtság.

meg-atálkodtság Sajtóhiba, em.

15. Novemb. 1790.
Nota: Itt kell

Ittkell Különírtuk.

hagynom II Holmi. Ének XXIV.

A’ MIT édesnek mondanak, hogy nem mind édes,

Sok éretlen probálta már és sok negédes

Kinek a’ hű-bele-balás lévén szokása,

Meg-égette mohó száját a’ forró kása.

És ez tsak-ugyan törvénnye a’ szerentsének,

Hogy a’ hamar érzékenyek tsúffá lennének;

Hogy a’ rútat meg-czifrázza fényes fedéllel,

’S a’ vastag savót takarja vékony téj-fellel.

És így a’ kinek van szeme, de nem használja,

Jól esik ha néha forrót döntnek alája;

’S nem méltó szánakozásra akarki kára,

Ha azt tsupa délczegségből vonta magára.

Jól van, hatalmas Szerentse! bőltsen intézed;

Ha vak vagy is, tsak úgy leg-jobb, a’ mint Te nézed,

Neked sír sok, a’ ki probált, de rajta vesztett,

És emelt tiszteletedre házi keresztet:

De, hát azok mit vétettek Istenségednek?

A’ kik ebben nem hibáztak még is szenvednek,

A’ kiknek a’ mint van szemek, úgy jól is néznek,

Még is méreg jön helyébe sokszor a’ méznek.

A’ ki nem akarja hinni a’ rosszat jónak,

Még is hinni kell egy ollyan parantsolónak:

A’ kinek hinni pokol, és nem hinni vétek,

Szóljatok Angyalok! mert ezt Ti sem hinnétek.

Nem szeretni, ’s pedig azt is úgy el-tökélve,

Hogy akarmit tenni halva, mint-sem ezt élve;

Nem szeretni – sőt mit mondok? – nem szerethetni,

És még is tűzbe, békóba, ’s tőrbe vettetni.

Nagy Isten Asszony! Szerentse! hátt itt mit vétett?

A’ ki szót, fogadást, hitet, mind semmivé tett;

A’ ki hogy egy erőltetett hangot eresztett,

Szerelemmel nyert kelletlen házi keresztet.

Nem vólt itt sem hamarkodás, sem képzelt édes,

Nem vólt itt sem hebehurgya szív sem negédes;

Mért teszel hát áldozattá a’ más bűnéért?

’S nyomorúlttá akarkinek kedve’ tőlttéért?

Vétkezem-e? ha illyenkor el-keseredve

Bűnnel tóldom a’ más bűnét, ollyat szenvedve,

A’ melly után, ha akarmit követni vétek,

Mind az átok, Gyilkosim! mind a’ bűn tiétek.

ugrás a szövegforráshoz

VIII.
Vissza-sohajtás hasonló Nótára.

AZ igaz barát’ képit festve ki tsinálni

Könnyebb, mint barátságot igazat találni:

A’ hív sem ollyan belől, mint kivűl a’ héjja,

’S talám nints is egyebe tsak tsupa portréja.

Oda van a’ hajdani jámbor Ártatlanság,

’S most ez új világbeli tsúf haszontalanság,

Minden tudományinak azt teszi tárgyjának.

Mint mutassa a’ szívet másféle formának?

Azt szoktuk a’ mi tsunya, szebbre festegetni,

Hát, rajtad nem illik-e tsalfa szív! nevetni?

Ki magad’ rútságodról azzal el-árúlod,

Mikor a’ szín-mutatást ’s tettetést tanúlod.

’S tán ugyan ez okozta a’ nagy romlottságot;

Azzal tsúfitottuk-el az egész világot:

Hogy nálunknál tsúfosabb szíveket majmoltunk,

’S ollyak lenni, a’ millyek nem vagyunk, tanúltunk.

Tán hamarébb térhetne az irígy magába,

Ha nem tanúlna járni két színű ruhába;

De így a’ juh bőr alatt bátor az ellenség,

Mikor farkast nem mutat kivűl a’ jelenség.

Igy űldöz sok átkozott, Téged’ jámbor Lélek!

Szenvednek színlésedtől akkor is ha félnek;

’S hát! ha nem tartózkodom, ’s jobbik óldalárúl

Tekíntem, Szemlátomást, tsókkal is el-árúl

Annyira ment már pedig az írigyek száma,

Hogy barátról testvérről gyanakodhatsz már ma;

Akarmi derékséget lát valaki benned,

Már irígy, és néked kell áldozattá lenned.

Úgy el-osztattak pedig a’ minéműségek,

Hogy kinek egyre, kinek másra van szükségek,

’S mit irígyel a’ disznó, hogy ő nem repűlhet?

Ha azomba a’ madár gazdagon nem élhet.

És tsak-ugyan, a’ mi nem szembe-tűnő benned,

A’ miatt könnyebb irígy nélkűl is el-lenned;

’S ha szem elől el-mennél egy magánosságba’

Egy irígyet sem lelnél az egész világba’.

’S ez az oka, hogy messzebb jobbak a’ barátok,

És forróbban szeretnek a’ kiket nem látok;

’S itthon bennem mindennek meg-botlik a’ lába;

A’ Proféta sem kedves maga’ hazájába’.

Kedves itt is a’ nevem az irigyeknél is,

Azt vélnéd hogy édesebb még az édesnél is;

De hiszen a’ színesnek ez ki-tanúlt míve,

Hogy a’ kit útál ’s üldöz, szóval az is híve.

Szóljatok Szerelmesim! szóljatok Ti hivek!

Ti tőlem távoly lakó hív Baráti szívek,

Elesszétek szívemet egy néma pennával;

Fel-ér ez ezer irígy tettetett tsokjával.

Budai kies hegyek! Bátsi mezőségek!

Egy-nehány hív szívekkel kedves kiességek!

Lengedezzetek felém hajnali szellőket,

’S engem’ is oda vinni taníttsátok őket.

ugrás a szövegforráshoz

IX.
A’ Sorsával meg nem elégedett.

MÁSOK azért búsok ’s nyomorúltak,

Hogy magános életre szorúltak;

Az igaz: hogy nehéz is,

És nem édes a’ méz is

Ha tsak magad érzed.

Természeti törvény szerént mégyen,

Hogy az ember társalkodó légyen,

Egy törsökből éredtünk,

Egy köz Atyától lettünk,

Köz tehát az élet.

Mások azon sírnak és könyveznek,

Hogy velek a’ társok nem egyeznek;

Ha a’ víg, mord’ ’s vénekkel,

Bő kezű fösvényekkel

Él egy társaságban.

’S ez nyavalyát ezen okok szűlik,

Hogy némellyek nagyobbra betsűlik

A’ mord magánosságot

Mint a’ víg társaságot

Ez kevert világban.

Másnak a’ fáj, és azt neheztelli,

Hogy a’ társaság gondal terhelli,

Lót fut, ’s barom módjára

Nagy igát vesz magára,

Csak a’ társaságért.

Ha a’ Társaság, olly Grádusába

Ugrik tsak születve vagy vaktába’,

Hogy rangját meg-tartani

Nem tudja, ha ízzanni

Restell az árnyékért. – –

Oh! hány ezer boldogabb van nálom’?

Ha társaimat rendre visgálom:

Ritka ez három bajjal

Némán még is nagy zajjal

Igy küszködni mint én.

A’ társalkodásban kevés részem,

’S Csak alig van akkor mikor észem

Egy-nehány jó barátom

Esztendőbe ha látom

Egyszer időm lévén.

Csak azokat értem, kiknek szívek,

Egyenetlen sorsban is olly hivek,

Mint a’ nagy Társaságnak

Vagy ez kevert világnak

Közös Grádusában.

A’ kikkel ellenben míg aggódom,

Néha társalkodni vólna módom:

Külömböz természetek,

Vagy ha nem, nem léphetek

Rangjoknak polttzára.

Ki fösvény, ki mord, ki kevélly lélek,

Ki nem olly híven él mint én élek:

Hiteget, tsal, szint mutat,

Josefnek keres utat

Az ebéd’ vivésért.

Hogy pedig én azon törekedjem,

Hogy vagy az ebekkel veszekedjem;

Vagy hogy meg-ismerhessem,

Hogy mikor katsínt a’ szem,

Szeret-e vagy kísért?

Igy, vagy igaz jó társ alig lészek,

Vagy indúlatimból tsúfot tészek,

’S gyanút szerzek magamnak,

Hogy leg-jobb barátomnak

Se lehessen hinni.

Viszketeges elmém Tudósokkal

Nemes vérem nálam nagyobbakkal,

Sorsom alatsonyokkal

Friss erem nyájosokkal

Szeretne társ lenni.

De a’ Társok együtt nem egyeznek,

’S ha egyikért jobban meg-jegyeznek,

Hogy keressem kedveket?

’S ezzel is több terheket

Vegyek-e fejemre?

Pedig úgy is elég nehéz nékem

Úgy űlni hogy magam tartsam székem,

Reggel őlni magamat

Hogy majd nyúgodalmamat

Meg-leljem estvére.

Ne tegyem-e hát magam’ marhával

Öszve, ’s ne epesszem nagy munkával?

Úgy-de reményl a’ Lélek,

Hogy ha több gonddal élek

Több nyúgalmat várok.

Szerentsémet elmém el haladta,

Főldet kapál hát Timon – alatta

Tán vaktába meg-leli

A’ mivel fel emeli

Főldre görbűlt vállát.

Sok ízzadozás közt píhegtembe’

Sohajtva nehánykor jut eszembe’

Melly bóldogok lehetnek,

A’ kik készre születnek,

’S seggen ülve élnek!

De – hiszen vagyon terhe mindennek;

’S hát az én panaszim mire mennek?

Terhemet tsak viselem,

Sok tserélne én velem

Kit boldognak vélnek.

ugrás a szövegforráshoz

X.
Váll vonítás. – Egy rágalmazóhoz – Hasonló nótára.

NEKEM is az őrdög egy Banyában,

Szép színre be-mázolt áll orczában,

Bűntelen fejemre fent

Nyillal újra meg-jelent

Minapában.

Tő hegyű kemény nyelve’ hegyének

Nyil-vasai szívembe jövének;

Oh bizony sok ördögök’

Körme közt inkább nyögök

Mint egy vénnek.

Már betsűletembe bele gázolt,

Fekete fekély színre be mázolt,

Minden őrdög atkokat

Kurva hordta rongyokat

Rám ruházott;

Mert tsak a’ bűnnél vénebb ne vólna,

Róla beteg szívem mást gondolna,

Hogy ket köczöléje van,

De már erre bénna kan

Sem szorúlna.

De mit akar vélem nyelved’ mérge?

Te maradhatatlan főldnek férge!

ferge Sajtóhiba, em.

Mit irígyel el-rogyott

Testednek Sugorodott

Büdös kérge?

Vagy ha már a’ lépet fe-emelted,

Olly bután miért nem szégyenelted

Billegetni sípodat

Hogy tsalóka czélodat

El-nem-érted.

Rám kenéd a’ motskot; le törűltem,

Hízelkedj most mérges eb! körűltem;

Mert ki mondom nevedet

’S hogy én a’ Te fészkedet

Meg nem űltem.

ugrás a szövegforráshoz

XI.
Egy matkáját el-szalasztott.

AZ én nehéz fajdalmamon

a’ ki segíthet:

Az engem’ a’ leg-magassabb

égre repíthet;

De nintsenek Galenusnak

ahoz írjai,

Csak Evimnak vóltak ollyan

Könnyű szárnyai.

Azokra is más üle-fel

nem is régen;

’S lebeg velek

veleg Sajtóhiba, em.

a’ hajnallal

szomszédos égen;

Ollyannak lett gyógyítója

tündér hűsege

A’ kinek nem vólt irjára

Semmi szüksége.

En tartottam az eleven

Szenet szívemben,

Mellytől büdös koró gyulladt –

meg-kebelemben,

’S égnek szívem’ bosszújára

derek erőben

A’ jó szagok, más idegen

tömjenezőben.

ugrás a szövegforráshoz

XII.
Hunyadi János’ Magyar Marssa mikor a’ Magyár Uraknak nagy része, tőle Losoncznál alattomban el-pártolt, Giskra kedvéért.

MENJ-EL, szegény Magyar!

a’ ketség partjára

Tekints az ingadozó

remenység’ pólttzára;

’S te a’ ki tűztől vastól

nem tudsz meg-borzadni,

Borzadj, mikor a’ vég sors

hideg jelt fog adni.

Vezettessed magadat

Szem-be-kötve vakon,

El-fajúlt testveridtől

Csinált áll utakon;

Kik

Kïk Sajtóhiba, em.

Őseink’ hamvait

rútúl meg-tapodták,

’S arany szabadságunkat

Aranyonn el-adták.

Ott bontják ki takaró

fedelét szemednek,

A’ hol egy írtóztató

Méllység, reményednek

Alá van ásva, ’s nevet

A’ kegyetlen here

Mint zuhog a’ méllysegben

A’ kétség’ tengere.

Omladoznak a’ partok

Az oszlopok dűlnek,

A’ nem rég meleg vérrel

buzgó szívek hűlnek

Minát ásott alája

’s kemény tüzet vetett

A’ köz jó bastyájának

A’ maga szeretet.

A’ víz-ész négy nagy folyó

vízet meg-rekesztett;

Békózó láncz keríti

a’ kettős keresztet:

Nyög ama’ Szent Szűz anya

És gyászba őltözött

Csak alig tsillog a’ sok

Kis tsillagok között.

Te tsak menj! nem újak már

a’ terh viselések,

Engedj a’ végzéseknek

Ha ugyan végzések;

végzesek Sajtóhiba, em.

Csak nyögj, és ha az egek

Segidedre jőnek,

Ne virtusidnak köszönd

Hanem az időnek.

Menj! add egy ollyan kézbe

Szabadságod’ fékét,

Melly egyszer úgy be-tőltse

a’ bal sors’ mértékét;

Hogy meg-érezd, a’ mit még

sokan nem éreznek,

A’ szabadság ’s a’ rabság

miben külömböznek?

ugrás a szövegforráshoz

XIII.
A’ Magyar Korona ditskedése.
5. Jul. 1791.

MIND azzal nevettetek

sok irígy szomszédink;

Hogy nagy fel-tételinkhez

Nintsenek segédink:

Hogy hevesen fogadtuk

Ditső koronánkat,

’S Felséggé véltük válni

Független hazánkat.

’S lám jóra fordítottuk

A’ tsúf nevetséget,

A’ magyarok’ Istene

Kűldött segítséget:

Nem vagyunk Felségesek

De van olly Felségünk,

Kinek mi, és ő viszont

nekünk örökségünk.

Lám meg-van a’ Korona

Hazánk’ bírtokába;

Vissza ment bosszutokra

Ez Szent kints Budába:

’S vidd-el bár hív Őrzőink

Vigyázó markábúl,

Több mennykű fog kísérni

Mint Posony várából.

Egy a’ Király ’s az ország

mindenik Felséges;

’S e’ kettőt öszve-köté

Egy olly ditsősséges;

A’ kit sokan vesztünkre

Véltek lenni főnknek,

De az ég szerentsénkre

Tette leg-elsőnknek.

Lám meg-van már többnyire

a’ mit Hazánk kére;

Bízodalomra tett szert,

’s egymás’ értésére;

Még pedig nem szoróltunk

Sem Belgák’ kardjára:

Sem nem vontuk sorsunkat

Franczia rámára.

Ne mond már: hogy velünk tsak

Szem-be-kötőt jatsznak,

Nálunk sem titkok azok

a’ mik másutt látsznak.

De úgy vonsz a’ Magyar szív

édes Hazájához,

Hogy hív is tud egyszersmind

Lenni Királyjához.

ugrás a szövegforráshoz

XIV.
Cziprus kiessebb, Páfus melegebb.

OH Cziprus! kinek kies ligetidben

hüsselni ollyan édes;

Mért vétt-el, ’s mért tserél Páfust helyetted

sok tsalfa, sok negédes?

Mért hogy a’ Venus’ oltára

Nehéz szagot hajt jobbára

Diana’ bosszújára?

Oh! hogy ne? hogy ne volnának rabjaid

Oh Amor! a’ halandók?

Ha néked tömjénezni az Istenek

’S a’ Főbbek is hajlandók:

Az egek példát mutattak

Nyögött a’ főld is alattak

Mikor néked adóztak.

Apolló borjú pásztor’ suba bundáját

öltözte magára,

Egy szépért, Jupiter is által tserélte

testét egy bikára:

’S hát Pázifäe mit vétett?

Hogy egy tinót meg-szeretett,

És értte tehénné lett?

Oh pedig, melly gyönyörű ez a’ tiszta

Szerelem’ édessége,

Ah! szebb ez, mint ama Pafusi templom

Szem-vesztő fényessége.

Ez űlt egy Pásztor’ Kérttére

Hesperusok’ szárny-hegyére,

’S szált Diana szívére.

10.

ugrás a szövegforráshoz

[A' Koronázandó Felség' be-jövetelekor]

ugrás a szövegforráshoz

A’ Koronázandó Felség’ be-jövetelekor.

Budán 2. Jun. 1792.

Szép Magyarnak lenni! ’s hát Magyar Királynak?

Kiből hív népei kész Atyát tsinálnak –

Szép Királynak lenni! – ’s hát Magyar Királynak?

Kit Királynak termett Jóbbágyok szolgálnak.

Horváth Adám.

m. p.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Kiralyné Koronázása után, ebédkor.

Budán 16. Jun. 1792.

Egy Thereziája vólt már a’ Hazának;

Ma a’ kegyes Egek másikat adának.

Leányja mindenik ama’ Szűz Anyának,

’S viseli is nevét Szűz Szent Máriának.

A szó a lapszél miatt elválasztva áll (Máriá-nak), de a kötőjel helyén pont áll, jav.

–

Első Ferencz – Császár, lett annak Jegyesse;

Király első Ferencz, ennek a’ Hitvesse. –

Szép a’ meg-egyezés – jók a’ jelenségek –

De még egy a’ hijja, akkor lessz jó végek. –

Máriát, Szent István tette a’ Házának

Gondviselőjének és Párt-fogójának:

Add vissza a’ kőltsönt, Szent Szűz, Szent Istvannak

’S tedd Ferenczet köztünk igazán Atyának.

Első ő – valamint István első vala;

Vidd véghez az égben Theresia’ Angyala:

Hogy Ferencz még élve imádandó légyen:

’S Szent Istváné helyett új palástot végyen;

Melly jó formán szint-úgy meg-vagyon rongyolva,

Mint a’ régi Magyar erkőlts meg-romolva.²¹⁵

Ezt az ollyan szégyenli, vagy nehezteli leg-inkább meg-vallani, a’ ki leg-jobban bűnös benne.

Horváth Adám.

m. p.

11.

ugrás a szövegforráshoz

HOL-MI
Külömb-külömb-féle dolgokról írtt
külömmb-külömb-féle
VERSEK,
és rész-szerént
KÖTETLEN FOLYÓ BESZÉDEK.

IIdik DARAB.

Egyszer-másszor írogatta, és most közre
botsátja
HORVÁTH ÁDÁM.

GYŐRBEN.

NYOMTATT. STREIBIG JÓ'SEF BETŰIVEL.

MDCCXCIII.

JÁMBOR OLVASÓ!

Balaton Füred 10. Aug. 1791.

Imé itt van a’ második Darab Hol-mi! Hijjában várakoztam ennek közre-botsátásával arra a’ bóldog időre; mikor ezt, a’vagy-tsak ennek javatskáját, egy közönséges Nyelv-mivelő Társaság’ neve alatt adhattam-vólna-ki. – A’ millyen nagy reménységgel tápláltunk magunkat ez előtt esztendővel, egy illyen Társaságnak fel-állítása felől, mikor mi egy, mások más uton el-indúlánk, ennek a’ Nemes Tárgynak űzésére; ’s a’ millyen hitel vala bennünk igyekezetünk’ szerentsés ki menetele felől még akkor is, mikor a’ két úton’ öszve-találkoztunk: szint-annyira kétségbe kezdünk esni, többen mint nem, vagy leg-alább kételkedni, hogy a’ Tárgyat el-érhessük; és ennek tulajdon magunkat, ’s a’ két külömböző útaknak egy-másba szakadását (és más ollyanokat a’ miket szégyenlek ki-mondani) kezdjük okának gondolni. – Tudom azt, és nem tsak magam tudom, hogy az ezen könyvetskébe a’ XXVIIIdik szám alatt bé íktatott rövid jelentő Levélnek, annyi erőt szerzett egy-nehány jó Hazafi Méltoságnak elő-meneteles buzgósága a’ múlt Ország-Gyűlésénn; hogy már elegendőknek véltük Támadék Oszlopinkat egy ollyan épűletnek erősítésére, a’ mellyet ki gyengén ingadozónak, ki lap-köveiben öszve-dűltnek gondol vala lenni közzűlünk; de mihelyt egyszer attól el-távoztunk, hogy a’ kezdete mindennek kitsíny; meg tsökkene a’ kezdet, és az igyekezet tulajdon magában is talált elég akadályokat, ’s hasonlóvá leve az épűlet a’ Bábelhez. Úgy, hogy a’ Társaság’ fel-álhatására közönségesen, nem marad egyéb reménység hátra, hanem-ha amaz eredeti egyűgyű gondolatra vissza térünk: reánk nézve pedig tsak az; hogy dolgozzon ki-ki a’ maga szoros tanúló Házában; folytassuk Literatori életünket a’ leg-régibb természeti élet’ formájára szanaszélt galyabított kunyhókban: míg talám idővel maradékink, köz törvénnyel igazgatándó Társaságot fognak tsinálhatni; ’s helyre ütik azt a’ mi nekünk leg-első gondunk lett vólna. A’ mint hogy

Öszve-írtam tehát én is külömb-külömb-féle alkalmatosságokra tsinált verseimből egy akkorát ismét mint vólt az első Holmim; ezt fogja rövid-nap követni a’ harmadik Darab is; mert ezután számadásomban tártom állani, hogy minden esztendőre egy illyen darab készűljön: nem számlálván ezek közzé a’ nagyobb foglalatú,’s valamelly el-szánttabb czélból írt munkáimat.

Sok vagyon ebben a’ darabban ollyan vers, a’ melly már látott világot; ki a’ Bétsi Kurírban ki a’ Kassai Museumban; ki az Orfeusban; (ki magam által is, mint a’ Lélek’ halhatatlansága)

hálhatatlansága Értelemszerűen jav.

de nékem erre azt mondják sokan’ – ’s igazán’ is mondják; hogy jóbb ezeknek egy tsomóban lenni; a’ ki valamit kétszer vagy többször unalommal tud olvasni, igen jól fogja tselekedni, ha vagy el-nem-olvassa e’ Holmiben az ollyanokat, vagy a’ könyvet meg-sem-szerzi. – A’ Lelek’ halhatatlanságát ha hírem nélkűl negyed-rétben nem nyomtatták vólna először; most újobban tsak-ugyan nem nyomatnám, a’ XIVdek szám alatt lévő vers pedig Yungnak magyar fordításábol vagyon tsinálva, nem pedig az Eredeti Írásból.

Az első darab Holminek elő Beszédjében már jelentettem, hogy semmi némű írásban sem nehezebb a’ Gusztust el-találni mint az illyen öszve gyűlytögetett Holmiben, – el-is-találtam; mert vóltak ’s vagynak az első Darabnak elég tsúfolóji ’s gyűlölőji: és még ott (noha azt többen szeretik) nem is annyira tsudálom. – Emezekről már előre merek felelni, hogy emberedetteb Gusztussal vagynak írva; hízelkedem is magamnak hogy sok kedvellőket fognak találni. Tudom azomban, hogy vagynak némellyek, de van kivált egy-kettő Hazánkban, a’ kik nem szenvedhetik a’ verset mihelyt az enyím, ha színte leg-jobb

leg-jobbb Sajtóhiba, jav.

is az. De én valamint arról nem tehetek, úgy vele nem is sokat

sohat Sajtóhiba, jav.

törődöm velem beszéljen az ollyan jó akaróm, ne néma versemmel; ’s meg-felelek.

Sokkal jobban’ aggódom arról, hogy ámbár a’ mennyire lehetett, a’ dévajabb tréfákat el-kerűltem, és ha mik öszve-írt-könyvemben ollyanok vóltak, azokat ez ki nyomtatandó darabból ki is hagytam: de még is némellyek holmi nyájaskodásokban meg-fognak botránkozni. Az ollyanok tehát, kérem, gondolják-meg azt, hogy valamint ők, úgy minden más ember is a’ maga íz-érzése szerént szeret ítélni, ’s a’ szerént kedvell valamit; én pedig nem ő nekik magoknak (sőt talám leg-kevesebbé ő nékik,) hanem a’ Közönségnek írtam, mikor ezt öszve szedve ki adtam; míg pedig ki nem adtam, éppen ollyanoknak írtam, a’ kik valósággal szerették. A’ ki hát tsak Siralmast akar olvasni, olvashatja a’ versekben, a’ XII. XIII. XXVI. XXVII., és az énekekben az I. II. V. XII, XIII, XXI. XXIII. számokat: a’ ki elmélkedni

el-mélkedni Értelemszerűen egybeírtuk.

szeret, és tudományos dolgokról gondolkodni, olvashatja az I, II, III, V. VII. és az énekekben a’ XXV. Darabokat. A’ ki a’ Haza-szeretetéről örömest olvas, megnézheti, a’ X, XXVIII, XXIX, XXX, és az énekekben, az I, XV, XVI, XXII, számok alatt valókat. A’ ki a’ barátságos levelezéseket ’s felelgetéseket kedvelli, itt vagynak, a’ XV, XVI, XXI, XXIII, XXIV, XXXI, XXXII, XXXIII, és az énekekben a’ XI, XIV. darabok: a’ ki pedig még ezeknél is enyelgőbbeket, ’s úgy szólván Cziprusban készűltteket szeret olvasgatni, talál ollyanokat is, a’ XX, XXII, és az énekekben VII, IX, X, XVIII, XIX, XXIV, számok alatt.

A’ versek’ nemei is úgy vagynak el-szórva, ’s úgy lésznek a’ többi darab holmikben is elegyítve, hogy egy-egy könyvben több-féle neműek legyenek. – Az Enekeknek, az egyenlő végezeteken kivűl, nálam van ollyan valamelly törvénnye is, a’ melly tsak akkor tetszik-ki, mikor a’ vers énekeltetik, ez pedig az, hogy a’ Tactussal a’ Quantitas, a’ hangok-szaporaságával a’ hang-mérték, sőt még azoknak lágyabb-vagy keményebbsége is meg-egyezzen. És ugyan ez annak az oka, hogy többnyire Énekeim, nehezebb folyamatúaknak látszanak, mint folyó verseim, ki vévén az ollyanokat a’ mellyekben a’ Tactus akármelly mértékű Syllabát is meg-szenved; de a’ melly az énekekben nagyon ritka, ’s leg-alább van minden sorban egy két hang, a’ melly bizonyos mértéket

A szó első két szótagja a lap alján őrszóként áll, de a következő oldalon hiányzik a szöveg elejéről.

kíván; és ha az meg van, sokkal szebbnek tetszik az Enek, mikor énekeltetik, és százszor szívre hatóbbnak, mint-ha tsak folyvást olvastatik; mint ezt a’ mi Füredi kies Térségünknek, ezen’ a’ nyáron, számos, mind a’ két Nemből való Méltóságokkal vala szerentséje tapasztaltatni.

Vedd-hát jó nevenn Barátom! jámbor Olvasó! a’ mit múlattatásodra öszve szedtem. – Lássa más, miként itél munkámról? – Nékem,

Az N n-ből jav.

hogy írjak, igen sok, de hogy ki adjam is vólt elég ösztönöm: nem tudom, ha valaki reám tör, fosztogat, el-rabol, találok-e Delfint az ének hangra? de azt tudom, hogy alig van Músa, a’ ki el-szaggasson; sőt ollyan sints talám, a’ ki mikor énekimet hallja, azt vélje, hogy ő felette héjjaz ’s őtet boszontja – Arion.

ugrás a szövegforráshoz

I. Az 1789dik esztendőnek

esztendónek Sajtóhiba, jav.

Első Napja.

Félelmes esztendő vala ez nyóltzvan-nyóltz – de pedig

Hálá Istennek! ittvan már a’ nyóltzvan-kilentzedik. –

Ki mettzett hát rá nyóltz verset ama’ koporsókőre?

Veszedelmet e’ Világnak ki jövendölt előre?

Ha egygy idős vólt a’ mettzés azzal a’ koporsóval,

Vagy, az abban ollyan régen be-feküdt Halandóval:

Úgy igazabb Prófétának kell vala lenni annak,

Mert a’ jó hozzá vetésnek nem kis jelei vannak.

Ha tudott vólna valamit a’ világ’ bomlásáról,

Bizonyosan által vitte vólna e’ bomlást máról:

De, hogy éppen nyóltzvan-nyóltzra merte meghatározni;

Ebből, hogy e’ Jövendölés újjabb, ki lehet hozni.

De korábban be-kötötte szemünket a’ vakító.

Mint kellett. – Nem Próféta vólt hát, hanem tsak gyanító.

Ki a’ környűlállásokból-formált-meg-félemlésből

Rá-fogta: hogy ez a’ meg-hólt, Isteni jelentésből

Ez időre határozta e’ roppant világ’ végét. –

Oszlasd bóldog Új esztendő sok szíveknek kéttségét.

Mit mondok? – inkább erősítsd, – mert ez bizonyos jele;

Hogy a’ régen fénylő napnak következik éjjele.

Szóllnak a’ hamis Prófétak; a’ Bűn derék erőben

Uralkodik; a’ melly lészen az utólsó időben.

Mit tesz az utólsó Idő? – főzzék azok magokban,

A’ kik bővebben jártossak mint én az Írásokban.

De a’ mint a’ bomlott világ’ aggottsága mutatja;

Az időknek folyamatja méltán végét várhatja.

De – okos vólt még is amaz a’ jövendő mondásban,

Akarki vólt; és olvasta talám a’ Szent Írásban;

Hogy nem tudhatja senki is sem napját sem óráját;

A’ mikorra várja a’ főld a’ világ’ fő Bíráját:

Azért sem napot, sem órát, sem hónapot, sem hetet

Nem nevez; hanem nyóltzvan-nyóltz egész esztendőt vetett.

Szerentsés vagy jó Próféta: hogy koporsó kövedre

A’ mit fel mettzettél, senki nem vetheti szemedre.

De szerentsés hiteledet szerentsétlenné tette,

A’ ki képedben, hamissan ez írást fel-mettzette. –

Vallyon Gyurka nem jár-é így? ’s mind az a’ ki György helyett

Trombitákat magyarázott, ’s sok-féle sárkány fejet. –

Vallyon az Asztrológusok’ ’s Mágusok’ majomlóji,

’S más, az Isteni titkoknak mérész magyarázóji,

Nem maradnak-é e’ titkos koporsó-ként szégyenben?

Mikor gyanús határt szabnak. – A’ nagy Isten ellenben,

Meg-bizonyítja, hogy az Ő érthetetlen titkai

Nem ollyanok, mint az ember’ véges gondolatjai. –

A’ bőlts Rikcziol’ magának talál több tisztelőket,

A’ vagy-tsak elmés versének gyanakodva hívőket:

Hatszaz-tíz esztendőt enged az ő hozzá vetése

Még ezután e’ Világnak; – ’s elmés képzelődése

Ha nem fontos okokonn is, de tapasztalásokonn

Epűlt, amaz úgy nevezett tüzes hármasságokonn.

Mellyek mindég nagy dolgokat hordoztanak magokkal –

Noha ő is esztendőkkel számozott, ’s nem napokkal.

(És meg-egygyez azoké

azok-é Értelemszerűen egybeírtuk.

is ennek számvetésével,

A’ kik a’ tüzes tsillagok lassú kerűlésével

Mérik e’ világnak végét, és ezt a’ végezetet

Akkorra teszik, mikor egy negyedrész kerűletet

El-végeznek a’ tsillagok, és ez amaz elsővel

Úgy egygyez, hogy nem többel több, tsak nyóltzvan esztendővel.

’S e’ szerént a’ világ’ vége a’ Szombat’ közepében

Történne; mint-egy heted-fél-ezer esztendejében)

Mivel hatszáz esztendeig, még sok száz ezrenn élnek,

A’ kik hihetnek; és bátran; mert a’ végtől nem félnek. –

De meg-állj óh véges elme! ne tégy-fel az Istennel,

Szabad a’ teremtő most is, ez-után is mindennel.

És azt az Isten’ fija is, mint ember, nem tudhatta,

A’ ki pedig a’ titkokat tudta ’s tudtunkra adta:

Mikorra van határozva ez roppant világ’ vége?

Mikor ég-meg tüzzel az ég; és a’ főld’ kereksége?

Bóldog Isten! tsak Te vagy bőlts, Te vagy a’

vagy a’ a’ Az egyik szó fölösleges, töröltük.

Mindenható,

’S előttünk, valamit tsinálsz bámúlva tsudálható.

Mi a’ magunk’ végéről is egyebet nem tudhatunk,

Hanem, hogy az élők’ főldénn örökké nem lakhatunk.

Változnak rendel az idők, ’s az idők’ szakasszai,

Változunk mi is, és főldé leszünk, mint főld’ porai.

De hol? mikor, melly órában? ’s miképpen lesz halálunk?

Bár leg-bőltsebbek legyünk is igazat nem találunk.

Mi maradt hát néked tudni? Óh főldből teremtetett

Halandó! az: hogy az idő melly néked engedtetett,

Igen rövid; és hogy egygyik a’ másik halandónál

Tovább éljen, tsak egyedűl ama’ Mindenhatonn áll.

Te tsak ímádd annak kezét a’ ki tsinált Tégedet,

Tsak attól várd életedet; tsak attól várd végedet.

Imádd az örök Felséget; ki a’ mint az időket

Mérsékeli, és részekre osztja az esztendőket;

Úgy Te reád is gondja van, ’s meg-engedte Lelkednek.

Hogy ez új esztendőt élve szenteljed Istenednek.

Hány ezrenn szemünk láttára nem rég’ el-temettettek?

A’ kik, vagy mi velünk egygyütt, vagy későbben születtek.

Hány ezer él nyomorogva boldogtalan életet?

A’ ki talám ártatlanabb ’s jobbat érdemelhetett

Mint mi.

A pontot kettőspontból jav.

– De tsudáld az Isten’ végetlen kegyelmeit,

A’ ki noha fel-emelte rettenetes kezeit;

A’ kegyetlen ellenséget ellenünk eresztette,

Hartzal, a’ világ’ nagy részét fel-gyúladni engedte:

Nem éreztette Hazánkról még eddig a’ Hartz’ porát,

’S meg-tsapott vidékünkről is el-fordítá ostorát.

Erős karjaínn hordozta Fejünket, Vezérünket,

Es azzal erősítette arról vólt hitelünket;

Hogy, noha haj-szál sem esik híre nélkűl fejünkről;

’S noha maga mindnyájunknak gondot visel éltünkről:

Meg-külömbözteti még is köztünk a’ nagy fejeket,

Annak adja az erőt is, a’ kinek a’ terheket.

Mikor egyedűl valóság, ’s setétség rettegteti;

A’ gondviselés, bántódás ’s botlás nélkűl vezeti. –

Kevéllykedj Konstanzinápoly! a’ Keresztyén fejekkel,

Csinálj győzedelmi pompát a’ fogott sebesekkel

Hitegesd a’ buta népet számos győzedelmiddel;

Sőt bár Keresztyén fül helyett a’ Török fült is vidd-el.

Függeszd Hóldod’ szarva’ alá Sasunkat Keresztünket,

Tartsd bár lenni magadénak fejünket ’s mindenünket.

Imádd Hadi-vezéredet, ló-farkát kétszeresítsd,

Idegeníd’ aranyjából Sátorait fényesítsd.

Rakj fejekre koszorúkat vakmerő vitézidnek,

Főldünk’ el-pusztításáért őket tedd Istenidnek.

De jer halgassd énekeit jámbor ellenségednek;

„Nem nékünk Uram! nem nékünk; hanem add Szent Nevednek –

A’ Ditsősséget. – Tsak Te vagy Isten, a’ Mindenható,

Nem fegyverünk, hanem a’ Te nagy erőd tsudálható.

Nem tudunk más győzhetetlent; más erőt nem esmérünk,

Tiéd Uram a’ ditsősség! Téged’ Isten! dítsérünk.” –

Emelkedj-fel az egekre én Músám! gyors szárnyakkal,

’S az örökké valóságban örvendező Karokkal

Te is, a’ ki még szenveded az idő’ változásit,

Hármaztassad most, azoknak örvendő kiáltásit.

Mikor ez új esztendőnek ma el-következése,

Amaz örök hatalomnak munkája ’s rendelése,

Ma is eszedbe juttatja, és el-hiteti véled,

Hogy mikor ez véges idő’ határit által éled;

Találsz majd a’ végezettel végetlen bóldogságot,

Idő nélkűl mindég tartó örökké-valóságot.

’S e’ bóldog új esztendőben nem számlálsz esztendőket,

Sem heteket, ’s hónapokat, egy-más után menőket

Hanem a’ végek meg-szűnvén, meg-látod a’ végetlent,

Nézni fogod színről színre ama’ képzelhetetlent.

ugrás a szövegforráshoz

II. 1788-dik Esztendőnek
utólsó éjtszakája.

Kötetlen folyó beszédben.

Itt vagy hát boldog Ejtszaka! és mikor azt idétlen álmadozó jövendő-mondókat meg-szégyeníted: akkor egyszer smind, ezt a’ szerentsétlen esztendőt, a’ melly sok szíveket magyarázhatatlan tsudálkozással, ’s még többeket, minden szempillantásonként tsuda módra rettegtető félelemmel terhel vala, bátorságosan berekeszted. Hol vetted, a’ leg-elevenebb színekkel, reménytelen tündöklő tsillagidat? hol vetted a’ leg szerentséssebb arany időnek ártatlan ejtszakájival a’ diadolmig vetélkedő tsendességedet? hol vetted, a’ villongásoknak minden előre képzelhető jelei nélkűl természeti homállyal be-vont kellemetes színedet?

A’ Hadakozásnak Istene, ennek, a’ maga meg-határozott végére sebes futással sijető világnak majd minden szegeletjeiben nagy tüzeket gyúlyt vala nem régen; a’ nyughatatlan idő pedig, a’ maga szakasszait, gátolhatatlan sijetséggel léptette, ugyan azon el-kerűlhetetlen végre: és ezek mind ketten meg-átalkodtan öszve-esküdvén a’ halandó Teremtéseknek rémítésére; sokan, halandóságot ábrázoló koporsó kövekre metélték, e’ félelmes esztendő felől való

valő Sajtóhiba, em.

gyanakodássokat; sokan a’ kérkedékeny bátorság, és erőltető félelem között gyermekesen habozván, szem-emelgető sóhajtásokkal, ’s ezer jó kívánásokkal titkolták rettegésseket; leg-többen pedig a’ régi időkre való vissza tekíntgetéssel, ’s a’ bóldog jövendőknek reménységével várták, e’ sok külömb-külömb-féle változásokon által ment esztendőnek ki menetelét. – Nézte fellyűlről a’ Mindenható, a’ maga keze míveinek sok-féle gondolatit: és mikor mi rettegtünk; a’ halandóságon által esett mennyei seregek, ezzel ditsőítették azt az egygy Hatalmast: Tiéd az erő oh Felség! Tiéd oh Mindentúdó! a’ Bőltsesseg; Te nálad vagyon el-rejtve a’ változásoknak végezete: és a’ mint egész roppant Mindenséget, végetlen karodon, elődbe terjesztve tartod, és igazgatod; úgy a’ Te szódra minden a’ mi vagyon el-múlhat. – Valamint a’

a’ a’ Te Az egyik szó fölösleges, elhagytuk.

Te hatalmas beszédeddel a’ mi nem vólt, lett; és meg-tartatik.

Én bé-vártam a’ Napnak le-menetelét; annak a’ temérdek napnak, melly a’ Teremtéstől, az ő lételének kezdetétől fogva, sem el-nem fogyott, sem meg-nem-restűlt. Utólsó vala már ez a’ nappal, ennek a’ félelmes esztendőnek nappalai között. – Meg-lestem el-tökéllett gondolattal, ha vallyon hordoz-e magával valamelly véget jelentő erőtlenségeket? a’ sok mesés képzelődésektől el-foglaltatott ítélet-tételem, maradhatatlanúl várta e’ napnak, ’s ezzel egygyütt az esztendőnek végezetét. – Hát mi történt? Le-ment ez a’ roppant Golyóbis, és le-gördűlt látásunk’ határozatja alá, szinte akkora formában, és azon a’ helyen, mint ez előtt esztendővel. – Úgy látszott, hogy le-ment; alája fordúlt lakó főldünk gombolyagjának: az estvére, nap-le-mentére, a’ gyönyörű színekkel tündöklő est-hajnalra vetett figyelmezésem, el-felejtette velem: hogy én bújtam-el a’ domború főldnek árnyékába a’ nap elől; a’ le-menni láttatott nap pedig, vagy semmit sem, vagy tsak annyit mozdúlt, a’ körűl a’ mozdúlhatatlan közép pont körűl, melly az ő temérdek testében, noha nem eppen középen, de minden bizonnyal benne vagyon; a’ mennyire az ő tőle külömb-külömb messzeségekre fel-függesztetett, és a’ hatalmas Teremtő által az időnek kezdetében meg-indíttatott bújdosó tsillagok, a’ magok kerűletjében mozogva, őtet is észre vehetetlen mozgásra kénszeríthetik, és ide ’s tova, de a’ maga közép pontjától nem messze rángathatják. Engemet ennek a’ nagy Főldnek kűlső színe érezhetetlenűl magával ragadván, midőn álló helyem jobban jobban le felé görbűlt, tulajdon lakó főldem el-fogta szemem előtt a’ napot. – Néztem fel-meresztett szemmel a’ gyönyörű nap nyúgotot; tsak annyira külömbözött ez, a’ többi est-hajnaloktól;

est-hanaloktól Sajtóhiba, em.

hogy az én, egyedűl arra függesztett figyelmetességem, sokkal szebbé, és kedvesebbé tette azt szemeim előtt, mint a’ többit. Valami reménytelent, valami lehetetlent, semmi eddig meg-nem-történhetett dolgot nem tapasztaltam. – Tekínték a’ fejér hóval, mintegy tiszta őltözettel be-takart főldre; látám fenn álló testemnek vékony árnyékát; meg-némúlva figyelmezék annak terjedésére; meg-rettenék, és ez a’ különös tapasztalás, valami újsággal kezdé hitegetni, erőltetett figyelmezésemet. Hol vagy tehát? fényesen tündöklő Nap! a’ Te határidról a’ Te le-menetelednek helyjéről jön az a’ súgár, mellyet az én testemnek állása el-fogott, és azért vetett árnyékot: Te pedig már el-haladtad az én látásomnak határozatját: hát hol vette magát az árnyék? hol van a’ napnak fényes teste? hol vannak a’ sebesen jövő súgárok? mellyeknek némelly résszét el-kell fogni fenn álló testemnek, hogy árnyékom legyen. Oh tüzes ragyogásokkal fényeskedő nap! talám a’ Te messze el-hatható súgárid, valamelly ismeretlen égi testbe ütköztek hátam megett, és onnan jöttek ollyan egyenesen, hogy bennem meg-ütközhessenek; talám az az ismeretlen és láthatatlan égi test az, a’ melly nékem, és minden e’ főldön lakó teremtéseknek, utólsó véget jövendöl. – Szűnjetek! szűnjetek! félelmes képzelődések! szedd rendbe gondolatidat, idétlen ítélet-tételektől el-foglaltatott Elmém! még most az engemet magasan körűl-kerítő levegő égnek oszlopit, ezt a’ kezdetben ki terjesztetett erősséget, melly e’ sok féle külömböző részekből álló főld temérdekségit, mint egy abronts öszve szoritja, hogy széllyel ne omoljon; ezt a’ vékony, de minden főldi dolgoknak meg maradhatására el-múlhatatlan folyadékot, nem haladta-még-el ollyan messze a’ tüzes nap, hogy ennek magasságát a’ hét féle színekből öszve kevert fejér súgárok ne érdekelhetnék; meg-akadtak a’ levegőnek magas oszlopiban a’ színes súgárok, és onnan meg-görbíttve, a’ föld színén lévő dolgokba bele tsapódnak, az én testemnek is árnyékot okoznak.

Tsendes Ejtszaka! és Te édes álom! a’ ki a’ szíveket rettegető Halálnak hasonlatossága, sőt Testvérje vagy: de mikor a’ munkában el-fáradott Halandónak szemére setét hálót vonsz; ollyan tapasztalható erőd vagyon a’ nyugtatásra, hogy a’ Testvéredtől való félelmeket is el-felejteted. Te adsz puha párnákat a’ resteknek, és rengő bőltsőt az el-lankadtaknak. Te mérsékletted a’ mindjárt el-múlandó egész esztendőben az én nappali fáradozásimat olly egyenlő mértékkel, hogy a’ természettel ostoba, és a’ mozdúlhatatlan helybe maradásra törekedő test, az örökké valóságra törekedő, szűntelen gondolkodó, ’s szakadatlanúl dolgozni kivánó Lelkemnek, semmit szemére ne vethessen. Engedj most ennek a’ munkában telhetetlen Léleknek; hadd éllyen a’ tunya test felett

felettt Sajtóhiba, em.

való elsőségével ezen az utólsó éjtszakán. Engedj szunnyadni nem túdó Lelkemnek, oh álom! Ez a’ Lélek akarja magát, a’ testnek egy kis töredelmével gyönyörködtetni. Meg-adja ez a’ vi’sgálódó Lélek tenéked is érzéketlen Álom! a’ ditsősséget. Te rólad is fog, a’ maga édes képzéssei között gondolkodni. Ne zárd-le szem’ héjjaimat; hadd nézzék szemeim figyelmezve ezt az éjtszakát. Hadd legyen ezzel az egygyel több, a’ munkálkodásnak, mint a’ nyúgodalomnak ideje.

Te pedig én tsendes hangú Músám! a’ kitől engemet a’ mindjárt el-telendő egész esztendőben a’ világi szorgalmatosságok gyakran el-zártak. A’ ki gyakran a’ néma Ejtszakától, a’ szunnyadozó álomtól lopva tseréltél magadnak egygy egygy kis időt, hogy az én író tollaimon néha néha repdeshess, és sok felé vonattatott elmém’ gondolatait könnyithessed. A’ ki az én Lelkemnek nyúgodalmát ollyan fáradhatatlanúl munkálódtad; hogy mikor a’ test nyúgodott, mikor érzékenységeim pihentek, mikor a’ nappali munkában el-fáradott tagjaimat nyúgodalomra botsátván, a’ meg-hólthoz hasonlóvá lettem: Te akkor is a’ meg-hólttak lakó helyében, és annak tsudákkal rakott pitvariban vastag veszszőkkel, és gazdag levelekkel bujálkodó szőlő-fa’ árnyéka alól²¹⁶

In medio ramos annosaque brachia pandit

Ulmus opaca ingens: quam sedem somnia vulgo

Vana tenere ferunt, foliisque sub omnibus haerent.

Virg. Aen. VI. v. 282.

el-vontad álmadozásimat; fel-ragadtad a’ magas Parnasszus’ kiességéig eleven gondolatimat; és ott az égnek Leányjival való érzékeny társalkodás-közben, testetlen képzelődésekkel gyönyörködtetted elmémet. Emeld-fel most könnyű szárnyjaidon szívemet, – a’ Te ártatlan szerelmidtől gyuladózó szívemet. Ezek a’ tiszta szeretetnek lángjai repíttsék-fel, ez mindeneket maga felé vonszó főld’ szinéről, gondolatimnak golyóbissát, mint a’ mesterséges tüzek fel-emelik, ’s fent-hordozzák a’ levegő égen repűlő golyobisokat, hogy ezzel a’ titkos erővel segíttetvén fel-felé vágyó gondolatim, magas helyekről szemlélhessék mind azokat, a’ mik alattam, és felettem vagynak; a’ miket ezután bátran vagy félelmesen reménylhetnek. Legyetek nyitva egy kevessé gyarló szemeim, tegyétek részessé nehéz testemet azokban a’ magasságos gyönyörűségekben, mellyekben Lelkem ez különös éjtszakán részesűlni akar az elégségig. Nézzétek figyelmetesen, a’ miket ez utólsó nap-kerűletnek homályos szakassza tárgyjává tészen látásomnak.

De mit láttok a’ nap’ súgárinak segítsége nélkűl egyebet homályosságnál én durva szemeim! a’ mellyek testes borítékokból, és egy-néhány lebegő folyadékokból állotok, és a’ mellyek tsak mutato tűköri vagytok a’ vi’sgálódó Léleknek, a’ ki tsak maga lát egyedűl. A’ testeknek színei, mellyeket az értelmes Lélek lát és egy-mástól meg-külömböztet, mind nap súgárok, mellyek a’ látott testekbe, és onnan, meg hajolva, szemeimbe tsapódnak, ’s ollyanoknak mutatják ezen mesterséges tűkörben a’ külső dolgokat, a’ millyen természetű színeket súgárokat veszen magába a’ látott testnek tömöttsége, ’s leg-apróbb résszeinek öszve foglalása. – Az a’ kékellő bóltozat, mellyet Ti, én szemeim! a’ ki terjesztetett erősségen fellyűl látni gondoltattok, és úgy képeztek mint-ha az, valamelly fel-emeltetett kerekded bóltozat vólna, melly belől üres: nem egyébb, hanem egy meg-nem-határozható üres semmi, melly ha nap nem vólna, tsupa setétség, merő azon feketeség vólna: hanem a’ nap-súgároknak láthatatlan hosszúságú ki terjedése, a’ fejérséget, a’ fekete vagy semmi színnel öszve kevervén, ég színt; és az ég színnek, az egyenlő hosszúságú súgárok’ leg-végső határozatjától gömbölyegséget

gombölyegséget Sajtóhiba, em.

mutató belső borítékja, eget – üreget – ég’ bóltozatot mutat. A’ melly nagy meg-mérhetetlen ürességben, emberi ésszel el-nem-gondolható Isteni erő által, fenn függve tartatnak azok a’ nagy fényes tüzek, mellyek a’ magok temérdek messzisége miatt, nékünk apró tsillogó pontoknak tetszenek lenni, mint ha az égnek képzelt kékellő bóltozatjára szanaszét reá vólnának raggatva, mellyek pedig valósággal nagy roppant testek, mind meg annyi világosító napok, sok körűlöttök forgódó homályosabb testeknek világosító napjai. A’ Mindenhatónak tsuda munkáji, az Ő meg-mérhetetlen bőltsességének és hatalmának ditsőitő eszközei. – Elesedjetek szemeim! nézzétek e’ tsudákat! emeld-fel érzékenységeimet, könnyű gondolatimmal egygyütt, én gondos Músám! ezeknek a’ nagy test-gombolyagoknak szomszédjában hadd higgye-el a’ tapasztalásokhoz szokott és azokból örömestebb ítélő Lelkem: hogy vagynak a’ mi lakozásunknak alatsony helyjén kívűl főldek, tengerek, és eleven teremtett állatok: az egeknek sokaságos seregei, a’ kik ugyan azon egy Teremtőnek keze’ mivei, egy Uralkodónak szolgaji, egy örökké áldandó Ditsősségnek tárgyjai. Oh! hogy láthassam-meg közelebbről, azokat, a’ soha el-nem-tévesztett útakonn forgolódó golyóbisokat, a’ mellyek az én életemnek idejét szakaszokra osztják: hogy láthassam meg? azokat a’ tőlem ollyan szörnyű messziségre el-távozott égi testeket, a’ mellyek, míg az ő fordúlatjokat tökéletes kerekséggel bé-kerűlik, nem elegek annak fel-éréssére életemnek rövid esztendeji; – az én életemnek, a’ kit lakó helyem, a’ maga közép pontja körűl való kerűléssekor magával hordozván, azt gondolom, hogy egygy esztendőt tőltöttem, mikor ennek a’ szörnyű ürességnek arra a’ pontjára vissza érek, mellyben vóltam ez előtt tsak igen kevés idővel. – Vallyon meddig tartanak ezek a’ kerűletek? Mondjátok meg magasságos Egek! mikor lészen az? hogy minden fordúlatok, egygy utólsó véget okozó szempillantásban meg-akadjanak, és öszve omoljanak. Mikor lészen az? hogy a’ Mindenható az egeket, mint az őltözetet öszve hajtogatja. – Amott szalad egygy tsillag. – Ha a’ természetiek körűl bőltselkedünk, azt mondjuk: hogy az nem tsillag, és nem annak a’ végetlen üregnek forgó testjei közzűl való. Oh! hát ha az is égi test vólt; illyen temérdek főld, mint ez a’ mi lakó helyünk; és el-érvén a’ maga’ kerengésének utólsó pontját; meg akadt, el-pattant, tűzzel meg-emésztetett. – Mit várhatunk? Főldnek boldogtalan lakossai! nékünk is utólsó el-változásunknak ezközéűl, a’ Tűz rendeltetett, a’ Mindenhatótól.

Vígy-el engemet a’ Te magasan repűlő szárnyaidon én Músam! leg-magassab szélére, tsak ennek a’ mi közép pontunk’ környékének; a’ melly minden ő kerűletjeivel egygyütt gondoltatván is, tsak annyi e’ nagy Mindenséghez képpest, mint egy

mint-egy A kötőjelet értelemszerűen elhagytuk.

por-szem, részesíttsed a’ gondolatoknak élességében szemeimet, hogy láthassák azok érzékenyűl, mennyivel nagyobb az örökké való annál a’ meg-határozott kitsinységnél, a’ mennyire terjedhetnek az én gondolatim. – Hadd lássam: ha vagynak-e e’ nagy mindenségnek szerentsésebb lakossai én nálam? a’ kik a’ Mindenhatót vagy jobban, vagy hosszabb időben érezhetik. – Én mikor az én lakó Főldem, a’ Nap körűl ötvent-hatvant fordúl; azt mondom: hogy sok idejű vagyok, meg-öregedtem, közel vagyok életem’ végéhez. – Oh! hát ha a’ tőlünk leg-messzebb helyheztetett égi testeknek lakossai is, az esztendőket, az ő lakó helyjeiknek fordúlásokk szerént számlálják, és azok is hatvan-hetven esztendőket tőltenek: menyivel hosszabb idejüek azok én nálam? mennyivel jobban ismerhetik a’ Teremtőt? mennyivel bőltsebbek mint én? a’ ki magamat minden Teremtések felett bőltsnek, a’ Mindenható’ remek munkájának tartom és még is az örök Bőltseségtől kell kérnem tsak azt is; hogy taníttson-meg engemet bőltsen számlálni az én napjaimat. – Az én napjaim múlton múlnak, és mint a’ sebessen repűlő madár, ollyan gyorsan haladnak; azoknak száma is igen kevés, a’ napok is pedig millyen rövidek. Ez a’ főld a’ mi lakozásunknak helyje, tsak igen kitsiny sok égi testekhez képpest: még-is, mikor ez a’ kisded kerekség, a’ maga’ tengelyében egygyet fordúl, azt mondjuk, hogy el-tőlt egy nap. – Oh! mi vagyok hát én az örökké-valóhoz képpest? mitsoda az én időm az örökké-valósághoz, mellyhez képpest az idő, a’ kezdettől fogva számláltatván-is, sőt ha a’ kezdettől fogva mind örökké idő lenne-is; semmi sem; mert, kezdődött, és így véges: a’ végesnek pedig mennyisége, az örökké-valóságnak végetlen nagyságához, hasonlíthatatlan.

El-tőltöttem már, a’ főldön lakozóknak számlálássok szerént egy-nehány esztendőt; – mindjárt el-töltöm ezt-is. De vagynak velem egyenlő valóságúak, a’ kik két ennyit-is el-tőltöttek. Mennyivel tökéletesebbek hát azok énnálam az időre nézve? holott éppen az idő az, a’ mellyel mérsékellyük életünket; az élet teszi pedig emberi valóságunkat, a’ mennyiben testből és Lélekből állunk: – és még-is az egyűgyű öregeket, és mind azokat, a’ kiknél akar a’ történet, akar más valamelly általláthatóbb ok szerentséssebbé tett bennünket, kevélly szemmel nézzük; (azomban ha kikben több derékséget találunk, mint magunkban, elég mentség a’ kevélységre, elég reá fogás az elsőségnek meg-tartására, ha öregebbek vagyunk) fel-duzzasztjuk porból lett ’s porrá változandó szíveinket kevéllyen azok ellen, a’ kik velünk egyenlőkké teremtettek; a’ Nemes a’ Nemtelent, ’s néha a’ szegényebb Nemest-is, mint, Istennek tökéletlenebb Teremtését úgy nézi; az irígy az ártatlant még életében, a’ hóltnál tehetetlenebbé tészi: ha a’ másokkal egyenlő lelkes testbe Királyi méltóság, vagy Bíró szabadság kőltözik lakni, vagy-is tsak egy ideig sátorozni, a’ hatalom életet vesz-el a’ mit a’ hatalmas nem adhat. – Oh tsudálatos Halandó! miért vesztetted el a’ Halhatatlanságot? mellyet a’ te kezdetkori bóldog természeted meg-bírhatott vólna. – A’ Társaság törvényt tesz, minden Társaknak meg-egygyezésével, és a’ törvényben Halál-is vagyon; holott egygyik sem szabad a’ maga életével. – De jól vagyon Halandó ember! magad által bűntet a’ Halhatatlan, ki mikor halandóvá lettél, már magad gyilkossa vóltál. A’ Társaság Királyt választ, és azt minden Társaknak életével szabaddá tészi: jól vagyon Halandó’, a’ törvény, mellynek meg-rontása miatt halandóvá lettél, uralkodik halandó testeden most; és most kéntelen vagy halálodat más’ akaratjától függeszteni fel; melly elősször szabad akaratodon’ állott.

Ember! mi vagy az örökké-valóhoz hasonlítva – tsak annyi sem, mint az idő az örökké-valósághoz: mert a’ te életed, az időnek tsak igen kitsiny réssze. Mi okozta tehát a’ telhetetlenségig ki-terjendő kívánságidat? – a’ Lélek halhatatlan; a’ léleknek hát vég nélkűl való kívánsági meg-egygyeznek a’ maga’ természetével. Úgy-de a’ test romlandó, az élet rövid; valami pedig e’ világon vagyon, mind testnek kívánsága, szemeknek bujálkodása, életnek kevélysége. – Kíván a’ Fösvény kintseket: ha kérdem: minek azok, egy rövid idejű embernek? Azt feleli: a’ maradéknak – az ezután élendőknek; – a’ maga-szeretés, ösztönöz, sőt tselekszi-is, hogy jobban szeressem a’ magam’ életét, mint a’ gyermekemét: még-is a’ szer-felett való szorgalommal, a’ maga gondolatlan világ’ űzéssel magam’ életét rövidítem; oh! hát, nem a’ maradék, nem az ez-után élendők okai a’ kintsek’ kívánságának. – A’ kevélly a’ tisztségeket, mások felett való betsűltetést vadássza.

A pontot pontosvesszőből jav.

– Miért?

Az M m-ből jav.

– Azt feleli egy nemes Teremtéshez illendő reá fogással: mert a’ Halhatatlan Lélek, a’ Ditsősségben-is tökélletességet kíván. – De hát gondolod-e? oh Halandó! hogy ezek a’ betsűletnek árnyéki, mellyek itt a’ Te kevélységednek szarvát emelik, és téged’ egygyik port, a’ másik por felett fel-magasztalnak, hasonlíthatnak annak a’ Ditsősségnek tsak leg-vékonyabb súgárihoz-is, melly a’ halhatatlan Léleknek tulajdona: Mausolus a’ maga Királyi Ditsősségét a’ halálon túl nem vihette: el-temette azt Ártemisia Királyné egy ditsősséges temetőbe, hogy azzal-is meg-hólt Férjét ditsősségesebbé tégye. – Tied-e hát Mausole! a’ Ditsősség? – Nem, hanem a’ Te pompás temető helyedé; azt a’ világ’ hét tsudáji közé számlálják; Te pedig a’ Te ditsősségeddel egygyütt porrá lettél. – Illeted-e hát a’ Lelkeket Te! a’ Ditsősségnek szertelen kívánsága! – Oh! nem. – A’ lélek nem test természetű; annak tulajdonságinak tökélletessége vólna a’ valóságos ditsősség; – a’ testtel való öszve-keveredés nem engedi, hogy azt érezzed. – A’ leg-magassabb Palotákban szinte úgy szemetes tömlöttze a’ test a’ ditsősséges Léleknek, mint az alávaló szalma kunyhókban. – – Kíván a’ búja ember testi gyönyörűségeket, ’s azt mondja: hogy a’ halhatatlan lelket nem illik szomorúsággal lántzolni: azomban, a’ jól-lakás, evés-ivás test fárasztó ’s rontó szerelmek, vagy ha leg-szebbek, barátságos társalkodások azok a’ testi gyönyörűségek. Mi jut ezekből egyébb a’ léleknek? hanem az ezeknek el-tűnésseken való szomorkodás. – Vagy talám mikor ezeknek el-múlásával, igazán meg-gondolja a’ Lélek: melly bóldogtalan ő! hogy a’ test, ezekben való gyönyörködésre ingerelheti; akkor érzi leg-jobban a’ valóságos, és a’ Lélekhez igen illendő gyönyörűséget. – Ditsősség! – Gazdagság! – Gyönyörűség! – Színes jók, képzelt bóldogság! – Egygyik Ország a’ másik ellen törekedik, egy darab főldért, a’ lakó helynek bővítéséért, – a’ főld’ gyomrában őnként teremni szokott drágaságokért – egy-mást háborgatják, a’ világi jót, más világi jóval tserélgetni akarják; egy-más’ életét el-vesztik, hogy bóldogabbúl élhessenek; az erőt törvénnyé változtatják; életeket a’ bírtokért vesztegetik. Azomban mindenik szabad akaratja szerént azt tartja, hogy mindenét oda adja az ő életéért. – Oh halhatatlan Lélek! ha Te, a’ testtől való el-válásod utánn, a’ levegő égnek valamelly magassabb pontján, mint a’ szárnyjait egy helyben lebegtető madár, fel-függesztenéd magadat, és onnan gondosan meg-vi’sgálnád az egymás ellen tüzelő két tábort: hallanád az ágyúknak rémítő ropogásit, az öszve vert kard vasaknak tsikorgó tsattogásit, – látnád a’ tűz okádó hadi eszközöknek a’ fellegeket tsapkodó fűstjeit; egy ércz golyobisnak ütésse által főldre rohanni a’ leg-fel-emeltebb fejeket; vérbe keverve fetrengeni a’ halandóknak gyönyörködtetésére született deli testeket; és valaki azt kiáltaná-fel értelmes hangal az érthetetlen zörgések közűl: egy darab főldért perelünk. – Nem azt mondanád-e? ditsősséges Lélek! oh! hát minek nektek tágassabb főld, mint a’ hol állotok? vagy a’ hol le-fekhettek, holott nem sokára egy ölnyi sír elég lészen.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

Miért sijettetitek az időt? hogy idő előtt meg-eméssze azokat, a’ mellyeket a’ halandóság éppen az időnek engedett, hogy el-rontsa, és első valóságjokra vissza vigye. Miért kénszerítitek a’ lelket másféle eszközök által ki-menni a’ halandó testből? holott őnként tudja az a’ maga’ idejét, és el-kőltözik, mikor a’ test, akarmi természet szerént való ok miatt a’ vele egygyütt dolgozásra alkalmatlanná lészen.

De oh szakadatlan folyamattal terjedő Idő! Te talám magad-is érzékeny vagy az illyenekre. Maga a’ Mindenható rendelte-el a’ Te szakasszaidat, és maga osztott minden élő Halandóknak, annak szakasszaiból több, vagy kevesebb részt. – A’ világ’ fenn-maradásának Ő szabott határt.

A pontot pontosvesszőből jav.

– A’ világ minden látható és láthatatlan dolgokból áll – és egy nemnek-is világ’ végéig el-nem-fogyása, egygyik tárgyja az örökkévaló Bőltsességnek. – Annak a’ Bőltsességnek, ebben a’ világ’ résszeinek fenn-tartásában ollyan eszközei vagynak, a’ mellyek hasonlóképpen e’ világnak résszei közűl valók – eszköz minden teremtett állat – egyik a’ másiknak – a’ ki-szabott idő szakaszig való meg-maradására; eszközök az okossággal bíró teremtett állatok-is, a’ kik közűl külön-külön mindenikre, a’ maga idejéhez képpest gondja vagyon a’ Mindenhatónak. – És mivel nagyobb résszei ennek a’ Mindenségnek a’ Nemzetségek és Országok, mint egy ház-nép, vagy más tsekéllyebb dolog; a’ nagyobbaknak fenn-tartására meg-kívántató eszközökre nagyobb az örökké-valónak gondviselése; drágább Ő nála a’ Királynak, mint a’ köz rendű lakosnak élete.

Oh rövid, és változások alá rekesztetett élet! – én életem! Meddig bírod még Te, ez időnek szakasszait? Mikor oszlatod-meg e’ két valóságból álló személlyemet? – mikor változtatod az én időmet örökké-valósággá? – Az én elmém, az én halhatatlan Lelkemnek tehetségei nagyon gyengék a’ test miatt, mellyben lakozom: – testemnek valósága, több esztendők alatt meg-változik, el-repűl, – ki-párázik, és míg élek, már testem porrá, főldé változik. – Ez a’ test, mellyben most Lelkem gondolkozik; nem az a’ test, a’ mellyben lakott ez-előtt hét esztendővel, ki-szívárog a’ régiből esztendőnként a’ test’ valóságának heted-réssze. – Oh én halhatatlan Lelkem! a’ ki sem nem nevelkedtél miólta élek, sem nem fogytál; taníts-meg engemet: miért vagy ollyan kéntelen, a’ test’ változásit követni az emlékezetben? – A’

Az A a-ból jav.

mostaniakra, a’ tsak tegnapiakra, elevenen emlékezem; a’ régibbekre kevésbé; a’ születésemkoriakra éppen nem. – Hát

A H h-ból jav.

vagyon-e te rajtad-is hatalma az Időnek? a’ melly mindeneket meg-emészt. – Hozzá szoktál az érzékenységetől kőltsönözött képezetekhez, a’ ki pedig testetlen dolgokat-is tudsz képzelni. Valamint testemnek ki-párázó résszei, szakadatlan kötelekkel úgy ragasztatnak egymáshoz; hogy a’ régibb ’s már el-repűlendő részek, az újjabbakat, míg velek lehetnek, egyenlő természetűekké tészik; úgy Te-is a’ régibb képezeteket újjabbakkal táplálván azokról, a’ mellyeket a’ jókora nagyságra nőtt testben gondoltál, vénségemben-is meg-emlékezhetel. – De hát miért nem a’ kisdedkori gondolatokra? holott, ha lélek vóltál, akkor-is gondolkodtál. – Oh! bizony méltán kérheted az örökkévalót: hogy taníttson-meg Tégedet bőltsen számlálni a’ Te napjaidat. – Mert minden esztendő’ végénn, egész életedbéli tselekedeteidet számba venni, számadásodban áll – mindenre emlékezni pedig, tested’ természetével ellenkezik. – Úgy-e? Lélek! hogy ha halhatatlan vagy-is, szűkséged van, az örökké-valónak segedelmére.

Menj-fel-vissza én Lelkem! a’ Te kezdetednek idejére; annak az életnek kezdetére, mellytől fogva, a’ testtel egygyesíttetve ember vagy: mert az előtt vóltál-e vagy nem? magad sem tudod. Hord elő gondolatiddal: mit tettél? a’ mi a’ Te halhatatlanságodhoz, az örökké- valótól közben-vetés nélkűl vett származásodhoz illendő, vagy illetlen vólt. – Gondold-meg! – de sijess – mert az idő nem vár – mindjárt el-telik ez az esztendő – közelget a’ halgató éjfél. – Minden óra több több gondot ád – több lesz a’ számvetés – múlton múlnak a’ szempillantások. – Az esztendőt több lakos társaiddal Te-is, ezen éjfélnek mindjárt el-érkezendő szempillantásán szakasztod-meg: akkorra már késznek kellene lenned, ez-után következő életed’ szakasszainak-is jól el-intézésire. – Így kell lenni – így kell tselekednek – mert halhatatlan vagy: de azomban ollyan romlandó sárházban lakozol, melly egy tőled el-rejtetett szempillantásban öszve omlik; ki kell kőltöznöd – és az-utánn nem időket, hanem örökké-valóságot fogsz tőlteni; de ollyant, a’ melly hogy rád nézve bóldog, vagy bóldogtalan légyen; itt az időben veted-meg fundamentomát: úgy készítsd számvetésedet, hogy hijjános ne légyen; mert ez testednek el-bomlásakor meg-vi’sgáltatik – annál többet nem halaszt a’ Bíró – az örökké-való nem várakozik.

ugrás a szövegforráshoz

III. Ezen ó esztendö éjtszaka utáni
HAJNALI ÉNEK.

(mellynek alább az énekek közt lett vólna helyje; de hogy a’ Hajnal az éjtszaka után mennyen, ide íratik.)

Jer! e’ napnak hajnalában!

Jer! – a’ napok-is mennek

Lelkem! ditső Templomában

A’ Hatalmas Istennek.

A’ Nap az ó Esztendőnek

Végezvén fordúlátját

Ditsőíti az Időnek

És az egeknek Atyját.

’S őltözvén hajnal-színekkel

Inneplő ruhájába’

Meg-áll reszkető térdekkel

Az Isten’ tornátzába’ –

Várja bőlts Teremtőjének

Újj parantsolatjait,

Hogy ez újj kerűletjének

Mint forgassa útjait.

Emeld-fel Lelkem! magadat

Te-is a’ magasságba

Csudáld hatalmas Uradat

Ama’ világosságba’

Kinek semmi setétséget

Nem szenved fényessége,

Nem tud változást sem véget,

Végetlen ditsőssége.

Képzelhetetlen karjainn

Nézi e’ mindenséget,

Függve tartja bőlts titkainn

A’ kezdetet ’s a’ véget.

Az időt szabad tetszése

Részekre osztogatja,

Az ő minden teremtése,

E’ Főldnek sok állatja,

Vígyáz tévedhetetlenűl

Kiki maga’ tárgyjára,

Sijetve megy szűnetlenűl

Ki-szabott határjára.

Lelkem’ Szent gondolatokkal

Jer a’ magas egekbe!

Jer az Istenhez – azokkal

Az égi seregekbe’ –

A’ végetlen Istenséget

Áldó sokaságokkal

’S annak ditsőssége végett

Teremtett állatokkal.

Oh! hallik énekléseknek

Örvendező zengése,

Hallik a’ bóldog Lelkeknek

Szent! Szent! Szent! éneklése.

A’ kik a’ halandóságot

Fellyűl múlván örűlnek,

Hogy érzik a’ bóldogságot,

És benne részesűlnek. –

Én Lelkem! mikor vetkezed-

Le halandó testedet?

Isten! mindenható kezed’

Ha rontja-el mivedet?

A’ ki tsak azért kívánja,

Hogy tovább itt élhessen,

Hogy mint kezed’ alkotmányja

Tégedet dítsérhessen.

Add tudtomra oh végetlen!

Azt a’ bóldog végemet;

A’ mikor ezt a’ testetlen

’S halhatatlan Lelkemet,

A’ vég-nélkűl örvendőknek

Iktatod seregébe

A’ hol a’ bóldog időknek

Bóldog esztendejébe’

Imádandó Istenemnek

Egy innepet szentelek

’S Istentől vett lételemnek

Igazán meg-felelek.

ugrás a szövegforráshoz

IV. Uj esztendei áldás egy Fö Tisztelendő öreg Pap Úrhoz.
(levél formában)

Talám azt-is gondolja már – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – és valóban

Régen halgatsz én szomorú Músám! – oh igen régen

Halgatsz! e’ vastag-hó-lepte Balatoni térségen.

A’ kik könnyű énekidet ismérik, azt gondolják:

Hogy Pinduson-is a’ notát most más húron tánczolják.

Hogy bé-hordták a’ Pegazus’ kútját a’ hó-fúvátok,

Vagy el-fagyott, ’s nem ihatnak vizéből a’ Horváthok.

Meg-tsipte a’ kemény hideg a’ Músák’ kis újjait

És azért nem billegetik hárfáiknak húrjait

Engedj-ki hát fagyos Músám, és hitesd-el azokkal

A’ kik ítélhetnek rólad kétes gondolatokkal

Hogy a’ jó mag, ha jól vetik, a’ hó alatt-is ki-kel

A’ meleg vérű Poéta hidegben-is énekel.

Serkenthet az új esztendő, az idők’ változása

Az áldással tellyes egek’ ezer-féle áldása:

Hogy mikor a’ Halhatatlan, Téged’ halanó meg-áld,

Te ki rövid idejű vagy, az örökké-valót áld.

Nyisd-fel én fiatal Músám! érzékenyűl szemedet

Az idő – az új esztendő emlékeztet Tégedet

Melly tisztelettel tartozol a’ tisztes Öregeknek

Kik a’ változó időnek, és az idő részeknek

Több szakasszit által élték – kiket a’ Mindenható

Őszséggel, az öregségnek ki-tettző és látható

Koronájával meg-tisztelt. – Oh melly igen illendő!

Hogy olvassa soraidat az a’ Fő Tisztelendő

A’ kit, mint Tihan’ Angyalát nem régen el-síratál

Mikor annak, hozzád közel lététől meg-fosztatál! –

Meg-áldottak Téged’ Jó Úr! az Úr’ áldott kezei

Annyira meg-sokasodtak életed’ esztendeji

Hogy én, ha minden órájit hátra lévő éltemnek,

Áldásra szentelem-is meg-tartó Istenemnek;

Annyit, mint már Te dítsérted Őtet, nem dítsérhetem;

És így a’ Tiednél sokkal hijjánossabb életem. –

Én mint ifjabb, mikor ezt az új esztendőt szentelem,

És azzal, hogy még Te-is élsz, örömömet nevelem,

Emberi gondolat szerént méltán úgy ítélhetek;

Hogy nálad Fő Tisztelendő Öreg! tovább élhetek.

Oh! – De a’ Fő Bőltsességnek nem ollyanok útjai,

Mint a’ halandó emberek’ bíztos gondolatjai;

Hogy Te még sok időket érj, Isten úgy akarhatja,

Engem élébb ki-szóllíthat a’ minden élők’ Atyja.

Ha már az ég nem akarta hozzád közel létemet,

Meg-lehet: hogy híred nélkűl temetnek-el engemet.

De ha a’ gyors madár a’ Hír hozzád-is el-érkezik;

Hogy az eleven Horváthot, hólt Horváthnak nevezik:

Képzeld akkor szemed előtt lenni gödrös síromat,

’S egy foganatos áldással illesd hideg tsontomat.

Vígasztald-meg érzéketlen Ötsédet illyen szóval

Én sokáig egygyütt éltem ez Ifjú halandóval

Tudom: hogy tudta betsűlni az időt, és szerette

Hogy őtet a’ Mindenható dologra teremtette

Méltó hát, hogy most nyúgodjon – méltó hogy a’ Véneknek

Tisztelésében példája legyen sok Gyermekeknek.

De még élek.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Mit mondják hát ezen áldott Atyának?

A’ mi ez új esztendőnek e’ leg-első napjának

Innepével meg-egyezzen – nintsen nékem áldásom,

Istené az áldás – de van egy szíve kívánásom

Áldott Isten! áld-meg őtet nyugodalmas vénséggel

’S élete’ bóldog napjait édésítsd bóldog véggel.

ugrás a szövegforráshoz

IV. hasonló – Jó-nap-mondás
egy szomszéd T. Plébánus Úrhoz.

Músám! köszönettel adós vagy egy Papnak

Ő az Ó; te-meg ez új Karátson Napnak

Mondj áldást – Pennádnak reggeli vonását

Arra szánd: hogy ez új nap’ fel-virradását.

Annak barátságánn kezdjed idvezelni,

Ki nem rég’ Ádámmal akart innepelni. –

Képzéseid hasznos munkát rendelének

Már a’ múlt éjtszaka a’ magad’ Lelkének:

Dítséretet mondtál víg ének formában

Az egek’ Urának hajnal hasadtában:

Tóldjad énekedet ez új nap-kezdettel

A’ Felebaráti kőltsön-szeretettel. –

Isten’ embere ez – kívánj hát jót ennek,

Mikor új esztendőt szentelsz az Istennek. –

Barátom! régebben tart a’ főld Tégedet,

Az Örökké-való több időt engedett

Mint nékem.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Oh áldjuk ketten e’ Felséget,

A’ ki úgy rendelte a’ kezdetet ’s véget;

Hogy új nap érkezzen a’ múltnak nyomába,

Egy-más után éljünk és haljunk sorjába’ –

Illik e’ Felségnek tőled tiszteltetni,

Kinek régen tetszik már Téged’ éltetni;

’S illik ezt áldanom nékem-is Ifjabbnak

Hogy jó Barátomnak, nálam bóldogabbnak

Példáján jámborúl élni tanúlhatok,

’S ha jól élek, én-is, mint ő, jót várhatok. –

Ha én elébb érek életem’ végére,

Jövel hív Barátom! állj sírom’ szélére:

’S mondjad ezt az engem’ temető kezeknek:

Jó ágyat vessetek ez hűlt tetemeknek;

Méltó: hogy e’ hóltnak jól nyúgodjon teste,

A’ ki velem egygyütt Ó esztendő este

Az újjnak hajnalát ezzel idvezelte,

Hogy azt a’ végetlen Istennek szentelte. –

Engedj Bóldog Isten! többeket-is érnünk,

Hogy Téged’ e’ testben lehessen dítsérnünk. –

ugrás a szövegforráshoz

V. A’ Berlini Királyi ég-visgálóhoz
– Az 1789dik esztendőre jövendőlt üstökös vagy farkas tsillagról.

Midőn a’ tegnapi szép est-hajnalkor, az ég-visgálóknak, az üstökös tsillag felől tet jegyzéssekről való mélly gondolkodásban, el-találék szenderedni: el-ragadott engemet Urania Músa egész’ az Urania Plánétáig, bujdosó vagy forgó tsillagig: a’ honnan az üstökös tsillagok közelebbről szemléltethetnek. – ’S hát láték ott sok Bőltseket, de többnyire a’ mostani újj Században élőket, vagy éltteket.²¹⁷

Új Bőltseket említ; mert már a’ régibb Ég-visgálóknak, Langrénus és Ricciolus, adtak egy-egy darab lakó főldet, és bírtokot a’ Hóldban; mivel hát az újjabbaknak ott nem jutott, képzeli a’ Magyar Músa, mintha azok, az újjonnan talált, vagy még-nem-régen-ismertt Urania Plánétában találtak vólna magoknak lakó helyet.

Mindnyájoknak nagy hosszú és vastag réz tső vala előttök, és azon kukutskáltak által: tsak az egy Neuton külömbözött a’ többitől; a’ ki már nem igazolván, öreg szemeinek öblös borítékjait, ne hogy, az azokba bé-menő súgárok, a’ többitől külömböző szegleteket tsináljanak;²¹⁸

Czélozás vagyon az Opticusoknak, látás körűl bőltselkedőknek már közönségessé lenni kezdett gyanúságjokra: hogy egy ember, vagy egy szem, láthat valamelly külső dolgot nagyobbnak vagy kissebbnek, mint a’ másik, és a’ színeket-is képzelheti külömb-féléknek egygyik szem, mint a’ másik: mert ha a’ testekben lévő leg-apróbb részeknek tömöttségétől, és az azokba bele-tsapódható Nap-súgároknak külömbözésétől függ, és változik; úgy a’ színeket, változtathatja, a’ szemben lévő folyadékoknak, és borítékoknak, a’ tömöttségre, ’s belső görbeségre nézve egy-mástól-külömbözése: és hogy a’ szem-fenéknek Tunica Retinának, vagy a’ mint mások hiszik a’ Choroides nevezetű másik szem-takarónak belső öbli, a’ mint annak szélessebb vagy szorúlttabb görbesége vagyon, változtathatja a’ külső testeknek, úgy tettzet nagyságát, apparentem magnitudinem. És ez ugyan, természeti okokból könnyen ki-hozható igazság; ’s el-is hiszem: hogy az Astronomiának, Csillag-visgálás’ tudományjának ebből következhető nehézségeit-is, ugyan azon Bőltsek meg-fejthetik, a’ kik amannak visgálásában gondosabbak. Mivel az Astronomusok az úgy tetszett nagyságból (apparenti magnitudine) és valóságos messziségből szokták a’ messze való testnek igazi nagyságát ki-tanúlni. – De tsak ugyan ebben a’ különözésre hajlandó, ’s nagyon sokat tudni akaró világban némellyeknek ez az állítás, hamar Scepticismust okozhat.

bé-hunyta szem-héjjait, és méllységesen okoskodván azokból; a’ miket régen látott és tapasztalt, tanította a’ többi vele lévő Túdósokat a’ Természet’ titkaira.²¹⁹

Tanította Neuton, ’s tanítják munkáji ma-is, a’ véle egygyütt és utána élő Bőltseket; és meg-érdemlette a’ Túdós Világtól, hogy még életében imádja felséges munkájit. Követte Mussembrek, magyarázta Gravezánd, sőt két igen szép könyvetskéjét Neuton’ nevéről nevezte. De a’ kik hozzánk közelebb vagynak; az ő tanítványja Boskovits, a’ ki a’ testek’ természeti erejéről való bőltselkedésben sokasította-is Neuton’ találmányit. És a’ ki nevezetes a’ többek közt a’ Hóld-fogyatkozásokról írt szép munkájáról. Tanítványja Nemzetünkből ama’ nagy nevezetű Makó Pál-is, a’ ki méltán neveli Mesterének ditsősségét, és a’ kit ha egyébért nem, méltán betsűlhet Béts, sőt ő érette Bétset-is más szomszédok, tsak azért az igazán túdós munkájáért-is, mellyet a’ méllységes Algebrának leg-felségesebb résszéről, a’ Differentialis és Integralis Calculusról írt. – Tanítváníja a’ Nagy Tiszteletű Horváth János-is, a’ kinek nem tsak Pest, hanem az egész Haza sokkal tartozik; mikor mind a’ Mathesisnak gyengébb részeit írásban ollyan érthetően tanítja, hogy lehetetlen meg-nem-érteni; mind kivált Physicajában ’s Mechanicajában, ki-mutatja, melly nagyon méltó a’ Neuton’ tanítványságára. – ’S más több nagy emberek-is Hazánkban.

Ott láttam közel állani a’ Berlini Királyi ég-visgálót-is, a’ maga’ messze-néző-tsévéjével: és azzal által ellenben meg-álla egy el-takart ábrázatú Asszony, a’ kit mindazáltal, mivel a’ vékony fátyol alól, drága gyöngyökből fűzött pártája ki-tűndöklött, jobb kezében pedig egy kettős keresztet tartott; a’ Magyar pártából ’s kettős keresztből eszre vettem; ki legyen? ’S míg bámúlok, meg-szóllal a’ Szűz, és érthető hangal ezt mondja a’ Berlini ég-visgálónak:

Ne ijesztgess Jó Barátom! több több kételkedéssel, –

Ne – üstökös tsíllag felől való jövendöléssel,

’S hát már, a’ leg-messzebb való égi testek-is jőnek?

Rossz hírt mondani, ez úgy-is félelmes esztendőnek. –

Nem elég? hogy a’ hóld’ szarva egygyik folyó-vizembe

Bele öklelt, ’s már jó formán be-sütött kebelembe.

És hanem-ha vitéz Sasom gyors Pegazus’ formába’

Repűlt,

A vesszőt kötőjelből jav.

’s fészket tsinált-vólna a’ Hóldnak udvarába’

Keresztemre a’ ló-farkak

ló-fórkak Sajtóhiba, em.

már úgy törekedének,

Hogy neki ez múlt egy-Száznál többet ne engednének. –

Változtassad szám-vetésidet ’s görbe Lineáidat

Vezessd titkosabb útakon üstökös tsillagidat.

Nem lesz szégyen, meg-tzáfolnod jó hozzá-vetésedet,

Mellyre tsak hasonlatosság bátorított Tégedet²²⁰

Ne nehezteljék a’ bőlts Ég-visgálók, ezt a’ szót: tsak hasonlatosság: nem szégyenlette ama’ nagy Astronomus Cassini, az 1572, és 1680. esztendőben két láttatott üstökös tsillagoknak neműnémű hasonlatosságából, az utólsónak útját, mindjárt, mihelyt fel-tetszett, meg-jövendölni, és némelly részben meg-is felelt jövendölésének a’ valóság. De külömben-is, mivel az üstökös tsillagok’ útjainak (mellyek a’ mi látásunk’ határozatján, leg-fellyebb fél esztendeig szoktat járni) tsak kitsiny darabját lehet valósággal visgálni, és calculus alá venni; igen nagynak kell pedig ezeknek kerűletjeknek lenni: ha annak a’ kitsiny görbeségnek valóságos hajlásában, tsak igen kitsinyt hibáz-is a’ számvetés; nagyot hibázhat, az egész kerűletben. – Ez az oka: hogy ama’ halhatatlan érdemű Neuton sem merte bizonyossan meg-határozni az üstökös tsillagok’ útja’ görbeségének természetét; (hogy Ellipsis-e? vagy Parabola: „Probabile est Cometas in Orbibus Ellipticis admodum eccentricis moveri: ő ugyan szépen gondolkodott, hogy mehetnek az égi testek, ollyan Elliptica, tolyásforma görbe lineákon-is, mellyeknek közep pontjok-is hasonló törvényen változik) Doërfel’ pedig, más törvényű útat tsinált az üstökös tsillagoknak: minekutána gondosan meg-visgálta vólna azt, melly 1680-ban és 81ben látszott: (és találta azt Parabolának, Cujus Curvatura in se non redit) és Neuton láttatik ebben sem ellenkezni – A’ mint-hogy Gravesand, a’ Neuton’ eszének leg-szerentséssebb magyarázója; nem meri magát a’ három görbeségek közül egyikre-is meg-határozni, hanem azt mondja átaljában „Vice autem curvaturam, ab hac eadem gravitate etiam pendere ex eo sequitur, quod corpus ex hac gravitate describat aut Ellipsim, aut Parabolam, aut Hyperbolam. Quales lineas deseripsisse hos Cometas constat, quorum trajectoriae fuere determinatae: de ha valósággal Ellipsis vólna-is, mihelyt az, változó tengelyű lészen, mindjárt nem lesz a’ jövendölésre egyébb bizonyos okunk, a’ hasonlatosságnál. – A’ mint fellyebb mondám.

’S tán azért látják Berlinből olly gyors fordúlatjait

Hogy a’ Berlini barna Sas sijetteti útjait.

Tán ez Sas akar Ammonnak menyköveket hordani,

’S egy üstökös Merkuriust előre botsátani –

Ne – Túdós és Bőlts Barátom! ne – egy Szűz kér Tégedet,

Változtasd-meg e’ tsillagról tett jövendölésedet.

Ez ugyan már, ha fel-jöhet, ötödik lesz az égen²²¹

Ötöt jövendöltek, ez előtt még 50 esztendővel, hogy ebben a’ Században Seculumban vissza jönnek azok közűl, a’ mellyek már ez előtt látszottak. Az elsőt 47dik, másodikat 51dik, harmadikat 58dik, negyediket 83dik esztendejében ezen Száznak. – Ez az utólsó mellyet nagyon várunk, majd meg-válik, mi lészen ebből-is?

Mellyeket ezen Századra ki-számoztanak régen;

Hogy, vagy nyólczvan kilenczedik esztendő vége felé,

Vagy a’ kilenczvenediknek kezdetében jön elé. –

De lám bőlts vólt Bernoulli a’ ki itt áll melletted;

Meg-kérdem – valljon magára, ’s feleljen-meg helyetted,

Ő-is elmés számvetéssel ki-tsinálta előre

Egy tsillagról, hogy vissza jön harmincz nyólcz esztendőre.²²²

Bernoulli Jakab, annak az üstökös tsillagnak mozdúlásából, melly 1680dik esztendőben látszott, igen elmés hozzá-vetést tsinált annak kerűletjének ki-számolására, és úgy találta: hogy 38 esztendők és 147 napok múlva vissza jön 1719dik esztendőben Majus hónapban. De meg-tsalattatott a’ nagy elméjét Bernoulli. – Azok a’ kik a’ mostanra várt üstökös tsillag’ kerűletjének 129 esztendőket tesznek; sokkal jobban bízhatnak, a’ magok’ jövendölése’ bé-tellyesedéséhez; mert ha az üstökös tsillagok’ ege, minden Plánétáknak egén fellyűl vagyon; igen messze vagynak mind a’ naptól, mind a’ Neuton’ természeti Törvényjeiből; mind a’ Plánétáknak jól ki-tanúlt fordúlatjaiból: hogy a’ kerűletek’ késősége, a’ testek’ messzeségével nevelkedik (Quadrata temporum periodicorum, sunt út cubi distantiarum a sole) és így tsak Uranianak-is kell 84 esztendő míg a’ napot be-berűli. – Hanem, ha már az nem lesz igaz, hogy mikor az üstökös tsillagok szemünk elől el-tűnnek, azt az ő messzeségek okozza: úgy ezen fel-tétel-is kérdést szenved; de jaj akkor a’ Plánétáknak, vagy ha azoknak nem; – a’ Neuton’ törvényjeinek. [Az utolsó mondat végén a hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.]

’S nem jött.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De mit síránkozom? – Hatalmasok az Egek

Mind ki-szabott úton mennek minden égi seregek.

Fel-jöhet ez az üstökös tsillag-is látásunkra,

’S ám jöjjön – de hát mi veszélyt várunk abból magunkra?

Ha mindenütt romlás vólna, a’ hol az a’ tsillag jár;

Öszve esküdtenek vólna a’ többi bujdosók már;

Ő ellene – hogy azt rendes útjából ki-szoríttsák,

Vagy a’ heves nap testébe egésszen le-taszíttsák.

Nem ti üstökös tsillagok, ’s nem ti más égi testek,

Kik a’ messziséghez-képpest vagytok serények ’s restek;

Hanem az a’ Mindenható a’ ki forgat titeket,

A’ ki néktek a’ kezdetben útat tsinált ’s kereket,

Az okozhat veszélyt, romlást, az tsinál tsendességet;

Ő jövendölhet igazán, mert ő tsinálhat véget

Ő az, a’ ki ez üstökös tsillagot teremtette,

’S a’ Nap – mint-egy tűz-hely körűl útnak úgy eresztette,²²³

A’ Nap körűl, mint tűz hely körűl – Nem tsak azért tűz-helyje a’ Nap, (a’ mint igazán lehet nevezni Magyarúl) az üstökös tsillagnak; mivel azt-is, mint más bujdosó tsillagokat, az világosítja, ’s melegíti közönségesen: hanem azért-is, mert annak a’ görbe lineának, mellyben (teszem most, hogy az Ellipsis) a’ Nap körűl fordúl a’ tsillag, két focussa tűz-helyje vagyon; egy közép pont helyett, két pontja egy-mással által ellenben; és egygyik tűz-hely, a’ napnak közepében vagyon. [Az első mondat végéről hiányzó írásjelet pótoltuk.]

Hogy halad, ’s igen hosszúkás görbe lineán megyen

De már; hogy ez a’ görbeség, millyen tőrvényű legyen?

Még most sem tudjátok Bőltsek! – Tudja az Egek’ Atyja,

A’ ki mind ezt, mind a’ többi nagy testeket forgatja. – –

Igaz: hogy vénűl a’ világ, és fogy éltető ’sírja,

Hanyatlik görbűl öreg-ként, – bűne’ terhét nem bírja.

Változnak rendes folyási mint-egy a’ természetnek;

Talám ő-is, és mindenek a’ véghez közelgetnek.

Mikor a’ hideg az embert százanként fagylalgatja;

A’ hó közűl mennydörgéssel zeng, az ég’ bóltozatja:²²⁴

Nálunk Januariusnak 10dik napján, ezen folyó 1789dik esztendőben, mennydörgés hallatott; dél előtt 10 óra tájban, mind innen, mind túl a’ vízen, Tihanban, és Szántodon: holott tsak az elott való héten vett-meg a’ hideg egy-néhány embert.

De hát ezt-is ki tsinálja? mind az egek’ Királyja,

Minden ez Úrnak szolgája; mert ő világ’ Bírája. –

Oh! de gondviselője-is, ’s egyszersmind édes Atyja;

Szűnj-meg hát mellyem pihegni; állj-meg könyvem’ harmatja.

Szemem! – melly vagy szeme’ fényje – ’s mellyem! melly vagy melly vasa

Európának – a’ dölyfös Hóld bár akarmint forgassa

Fel-emelt szarvát ellened: az egek hatalmasok

Mind azokat el-hárítni, a’ mellyek ártalmasok. –

Ám kettős legyen két felől Keresztem’ ellensége

Hiszen régen ki-tsinálta az Isten’ bőltsessége

Hogy két fejű Sas légyen az, melly védelmemre álljon –

Két fejű ’s kettős ereje minden felé szolgáljon.

ugrás a szövegforráshoz

VI. Téli Mennydörgés. 10-dik
Januariusban 1789.

Mennydörög; – mi dolog? egek! – zeng az ég’ bóltozatja.

Csudát akar-e tsinálni ama’ tsudáknak Atyja

„Hát már tán’ a’ patakok-is fel-felé fognak menni

’S útját a’ nap-is visszára nap-kelet felé tenni

A’ tsillagok a’ főld’ színén fognak világítani (Ovid. Trist.)

’S a’ mag-vetők az egeknek menyezetén szántani.

A’ vizek fognak okádni lángal égő tüzeket;

A’ tűz áraszt özön-vizet ’s húllat eső tseppeket.

A’ Természet vissza fordúlt törvényt tsinál mindennek,

A’ világ’ minden résszei visszás útakon mennek.

Minden meg-lesz, a’ mi eddig vólt vala lehetetlen,

Kéntelen hinnem kell mindent; semmi sints hihetetlen.”

Vagy tán’ fel-fordúlt természet bennem ez a’ kétség-is,

Mikor illy meg-bomlott törvény alatt szenved az ég-is.

Mennydörög – mi dolog? egek! – több már harmincz napoknál,

Hogy tán’ hidegebb vidékünk az északi saroknál.

Öszve raggatták a’ jegek a’ széles-víz-partokat,

’S tsinált rajtok a’ természet gerendátlan hidakat:

A’ hó’ vastag borítékja a’ főldet pihenteti,

Az apróbb lábú barmokat istállókba rekgeti;

Az útast a’ puszta téren a’ fagy el-tántorítja,

És testéből a’ meleggel Lelkét-is ki-szorítja:

Úgy tetszik fázik a’ tűz-is – melegéből el-vesztett

’S nehezen lágyítja, a’ mit a’ hideg meg-meresztett –

Hol vetted hát oh égi tűz! ezt a’ nagy melegedet

Ki takart ki a’ fenn függő hó hamúból Tégedet

Hogy a’ fejünk felett fel-vont hó felhők’ kárpitjai

Meg-repeszted ’s reszketteted a’ főldnek lakossait.

Az erős Isten’ szekere a’ puha hónn-is zörög

A’ tsudálatos Teremtő tél-közepénn mennydörög. –

Reszkess bíztos szívem, ’s lássad millyen közel a’ halál,

Hozzád; ki ez-előtt tized nappal olly bátor valál,

Hogy maga-hitt gondolatid, a’ múlt esztendő végén’

Nem tudtak képzelni, semmi ollyan jelet az égen’

Melly az el-aggott világnak véget jövendölhessen

’S mellyet, egy bátran ítélő Lélek-is érezhessen.

Borzadjatok haj-szálaim! – iszonyodjál természet! –

A’ vóltat, ’s ma lettet, hólnap követheti enyészet

Isten! Te tsudálatos vagy, tsuda dolgaid nagyok,

De én ember, mi? hanemha por, hamu, féreg vagyok.

ugrás a szövegforráshoz

VII. M. R. Sz. B. Gróff Széki Teleky Domonkos Úrfihoz, – mikor a’ himlőből ki-gyógyúlt.

Kis Gróff! a’ Helikon bámúlni nem győzött,

Mikor Gróff Teleky Domonkos himlőzött; –

Most a’ nagy bámúlást fel-váltja kettőzött

Öröm, hogy a’ rosszból teste ki-fejtőzött.

Bámúl a’ Helikon meg-himlőzésedenn,

Nem, mintha nagy tsuda történne testedenn;

Sem, hogy e’ nyavalya, melly inkább kisdedenn

Kap; kapott tizen-négy esztendős létedenn.

Mert Atyád-is annyit, sőt már tizenhatot

Élt, mikor himlővel teste meg-rakatott:

Még pedig, mivel már árván hagyattatott;

Illy kezek közt mint Te nem ápolgattatott.

Bámúlt hát; még pedig panasz és jaj között,

Hogy a’ himlő, ágyhoz, olly testet kötözött;

Mellybe az Átyától ’s Őstől kőltsönözött

Nemes vérrel, lakni illy Lélek kőltözött:

Kinek virtussai már gyengeségébe’

Nagy reményt gerjesztnek Szüléji’ szívébe

Hogy a’ bőlts Teleky Grófoknak rendébe

Atyja’ koszorúit újjal tetézné-be.

Bámúlt, ’s bánta: hogy egy illy serény elmének

Mellynek gyors szárnyjai, Pegázus’ vizének

Szinte forrássáig, már fel-repűlének,

A’ sullyos nyavalyák akadályt vetének.

Mómus-ként a’ Músák már hibát kerestek²²⁵

Mómusként. – Nem mintha Mómus-is, ugyan azt a’ hibát, hanem, hogy ő-is hibát talált az ember’ alkotásában.

Abban: hogy úgy öszve köttettek a’ testek

A’ lelkekkel; hogy ott a’ lelkek-is restek

A’ hol az ő testek beteg ágyba estek.

De ezt a’ panaszt új bámúlás váltotta-

Fel, ’s már ezt maga-is Febus sokallotta;

Hogy a’ haj-borzasztó nagy kínok alatta,

alatt Sajtóhiba, rímelés szerint jav.

Beteg gyenge száját jajra nem nyitotta.

Hogy ez, a’ sínlődő testbe zárt nagy Lélek,

Kit meg-nem-ijesztnek a’ Halál-rév-szélek

A’ mikor fáj a’ test, tsontok, inak, bélek,

Héjjaz a’ kínokon, ’s mint-egy játszik vélek.

Míg, bőlts bíztatással Méltóságos Atyja,

Beteg fija’ szívét bár bátorítgatja;

Vele-is a’ bánat tsak ki-fakasztatja,

Hogy sok dolga közt-is Fiját nem hagyhatja:

El-érti a’ Fiú Atyja’ nagy szerelmét,

De – nézd most a’ beteg testben az ép elmét:

Ezzel-is nagyítja szíve’ tűredelmét;

Hogy a’ bíztató-is kesergi sérelmét.

A’ ki nem bús, könnyű annak mást bíztatni,

De annak jó hasznát ritka találhatni:

Az egygyütt sírónak mást vígasztalhatni

Ez! ez! – ennek lehet gyümőltsét várhatni:

Domonkos-is látván Atyja’ búsúlását,

Annál jobb erőben érzi bíztatását;

Fontosnak ítéli leg-kisebb mondását,

A’ kiben képzeli fájdalmai’ mássát. –

De ez: hogy példátlan elméjű Atyjának

Fontos beszédei, nagy erőt adának

A’ betegnek; talám bőlts Atyja’ szavának

Gondoltatik lenni jó foganatjának. –

Nézd-el hát, és bámúlj emberi gyarló szív!

Millyen a’ nagy Lélek? ’s melly mesterséges mív,

Ez: hogy a’ kit maga’ ’s más’ kínja sírni hív,

Kínos fájdalmival ollyan bátran meg-vív.

Méltóságos Anyján az ágyba esettnek

A’ jelek fájdalmat és bút jelentgetnek;

Szem-héjjai a’ hány tseppet rejtegetnek

Most, majd bús orczáján hat annyit görgetnek

Ah! Szerelmes Fijam! gondolja magában;

Édes Anyád tsak négy esztendős korában

Szenvedte ezt; mikor még indúlatjában

Nem fért a’ fájdalom ollyan divatjában.

De a’ nyavalya-is illyen erejében

Nem vólt rajtam, mint azt, vagy Fijam, testében

Érzi most, vagy tsak mint fájdalmit, rendében

Által-kőltözteti hív Anyja’ szívében.

Ha a’ test, távolyról mást nem érdekelhet;²²⁶

Itt a’ Poéta, az in distans Actiót láttatik erősíteni, de ezt cum grano salis kell venni.

Hogy van? hogy szívemen szíved sebet szelhet;

Test az én szívem-is, ’s most maga felelhet,

Hogy egy szív más szívben fájdalmat nevelhet.

Sírjak-e hát? ’s kínod’ én-is neveljem-e?

Mert a’ fájdalomnak ez-is egygyik neme:

Kész vizet ontani édes Anyád’ szeme;

De tilt édes Atyád’ bőlts szava’ érdeme.

Rá tekínt könyvekkel terhelt szem-héjjára,

’S nyomba rá-is borúl síralmas Anyjára,

Mária – ’s a’ Gróffné könyve tsordúlttára

Szóval felel, – Anyja’ néma panasszára.

Vajha úgy-mond, édes Anyám’ siralmának

Gyásszai, szomorú jelek ne vólnának

Arról, hogy kínjai ez nagy nyavalyának,

Komor hír-mondóji Bátyám’ halálának.

Ha ez meg-hal, ki lessz az Atyám’ házába’?

A’ ki bőlts Nemzetünk’ ebbe az ágába’

Hágjon, a’ laurusos Pindus’ óldalába’

Szedett koszorúkkal bőlts Atyja’ nyomába.

Ki teszi Nemünket ditső érdemekkel

Egygyessé a’ Túdós több Telekiekkel? –

Engedd-meg fel-hagyván, halál! e’ sebekkel,

Hadd kérkedjen Házunk ezzel a’ gyermekkel.

El-jajdúl kesergő Nénje’ panasszára

A’ tsets-szopó Ferencz; – talám utoljára

Bátyján való búja bizonyítására

Sír ő-is, a’ gyászos több szívek módjára.

És bizony sok beteg ezt vélné magában,

Kinek mint magának tsak jaj van szájában,

Plura sunt, Lucili, qua nos terrent, quam quae premunt, et saepius opinione quam re laboramus. Seneca. (A szerző jegyzete. A megszólítás hiányzik, pótoltuk.)

Azt tenné ha vólna néki hatalmában,

Hogy őtet sirassa minden a’ szobában.

De a’ beteg Úrfi Atyja’ tanáttsára

Hallgat; és nem hagyja maga’ szabadjára

Érzését, ’s e’ hármas panasz hallására

Okot keres kínja’ tsillapítására. –

Possunt et dura molliri, et angusta laxari, et gravia, scite ferentes minus premere. Seneca. (A szerző jegyzete.)

Hogy úgy-mond egy Fiút sajnáljon az Atyja,

Az Atyai érzés méltán kívánhatja:

De – bőlts bíztatása lám mind azt mutatja

Hogy reménységgel van keverve bánatja.

Könyvét édes Anyám hogy nem tűrtetheti;

Lehet, hogy kínomat nagyobbnak vélheti

Mint van: – mert a’ búsnak az a ’ természeti,

Hogy minden jaj, újjabb búval rettegteti.

Csak ez meg-tarkázott testre tekíntése,

’S ennek ama’ széptől nagy külömbözése;

Virg. Aen. L. II. vers. 274. Hei mihi qualis erat, quantum mutatus ab illo Hectore – – (A szerző jegyzete.)

Gyógyulásom felől kétségeskedése

Egy Anyának, nem nagy szívenn-lövellés-e?

Testvérim, hogy sírnak, gyenge természetek

Okozza: ’s még azért én bóldog lehetek:

Véreim! ’s rólatok könyvet törölhetek,

Hogy illy nyomorúltnak lenni képzeltetek.

Tartom ugyan testem’ nyavalyák’ fészkének,

De hiszen ez, minden Anya’ születtének

Törvényje, ’s a’ testek testek sem lennének

Ha semmi nyavalyát ’s kínt nem szenvednének.

Ezt most úgy szenvedem, mint el-múlhatatlant,

Culpa est non ferre, quod ferendum est. Seneca. (A szerző jegyzete.)

Melly egyszersmind tanít engem’ egy-tudatlant:

Hogy úgy nézzek minden bajt, mint nem váratlant;

Mert nem szűl a’ Világ meg-változhatatlant.

Nem azt nézi a’ Bőlts: mit szenved? ’s szenvedett?

Hanem, hogy még a’ sors mi reményt engedett?

És ha egy-két eset rontja mindenedet,

Örűlj, hogy magadat meg-tartott Tégedet.

Fáj minden tetemem: de, úgy-e? még élek,

Vígasztalhatja hát magát a’ jó Lélek: –

De hát-ha meg-halok? – akkor majd nem félek

Sullyos kínjaimtól, ’s nem törődöm vélek.

Szenvedem hát a’ kínt a’ mint szenvedhetem,

És leg-nehezebben ez egygyet tűrhetem:

Hogy már-is, ’s hát ha még tovább gyötrettetem,

Szüléim’ fájdalma czéljává tétetem. –

Oh szerentsés elme’ bóldog bíztatása!

Oh nagy szív! a’ ditső virtusok’ forrása!

Oh okos Gyermek! de egy öreg Bőlts’ mássa

Oh gyászos Helikon’ méltó bámúlása!

Bámúlása – melly míg bánatját segíti;

Pirosló súgárit egyszer ki-deríti

Apolló; Szüzeit neki melegíti,

’S kételkedésseket ekkép’ könnyebbíti:

Nem Halál a’ vége minden nyavalyának. –

Ez a’ Gróff Teleky Sámuel’ Házának

Gyássza, ’s nyavalyáji szerelmes Fijának,

Már tsak ekkorra-is jobbra változának. –

Sokat lehet ugyan bámúlva siratni

Itt, de leg-jobbára ezen bámúlhatni,

Hogy ezt, úgy tetszett az égnek igazgatni,

Hogy e’ nyavalyából jól lehet várhatni.

Ott esett Domonkos ezen nyavalyában,

A’ hol Minervával lakik egy szobában

Bőlts Eskulapius, a’ hol mostanában

Leg-több ’s leg-jobb Doktor van – Béts’ Városában.

Orvosok, Patikák, leg-jobb fűves kertek,

Orvosok, kik lelket mind én tőlem nyertek,

Kiket már áldnak-is sok ágyba’-heverttek,

’S kik elébb tíz nappal már izenni mertek:

Hogy nem vetnek neki leg-fellyebb két hetet,

Hogy ez ágy fenékre most le-szegeztetett

Úrfi; az egektől vissza téríttetett

Egésségben fogja látni az életet.

A’ himlős beteget bőltsen gyógyítják ott,

Nem zárják a’ lyukba mint a’ rab-szolgákat;

Nem raknak halmosan rá meleg párnákat,

Hanem ki-rendelik a’ tisztább órákat:

Mellyeken’ a’ tiszta és friss levegőben

Hordozzák: (de nem mord, ártalmas időben)

Hogy az unalom se szorúljon a’ Főben,

’S segíttsen az ég-is rajta jobb erőben.

Fel-gyógyúl Domonkos sőt fel-is gyógyúla,

Már a’ nagy szenvedés ’s fájdalom el-múla:

Gróffné Asszony-Anyja ki nem rég’ búsúla,

Törli szemét, törli a’ könyveket rúla.

Áldott Nap! mit adtál vissza egy Atyának? –

Egy Fit – mit kűldöttél haza két Hazának? –

Egy Hazafit. – De mit nyertél Minervának? –

Egy gyors követőjét Atyja’ nyomdokának.

Élj hát kedves Úrfi! ’s sullyos nyavalyádnak

El-múltán örvendő ez Magyar Músádnak

Add-meg azt: hogy tévén Nevedet példádnak

Légy egy méltó Fija Atyádnak ’s Hazádnak

ugrás a szövegforráshoz

VIII. A’ Barátság.

A’ bóldog Barátság vídám tekíntete

Mellyben amaz arany idő’ ki-kelete

Hajnali színekkel festve képeztetik

Titkos erővel bír, bár nem erőltetik.

Nap ez – mellynek tisztán ragyogó súgárja

Rodus’ szigetétől a’ homályt el-zárja;

Arany ez; a’ mellynek betsű nélkűl ára

Van, és alkun kivűl szerentsés vására.

Szívet vesz a’ szívenn, ’s árrát úgy ki-szabja,

Hogy egy hív szabad szív, más hív szívnek rabja.

Rabja; de ez rabság olly gyönyörűséges,

Hogy rabjának a’ szív kész lenni vendége, ’s

Örűl ha hűségét úgy kőltsönözheti,

Hogy hívét hűséggel adóssa teheti.

Itt, a’ hűség Bíró; törvény a’ szeretet,

Tanú a’ jó Lélek, Melly meg-ismértetett

Igaz bizonyságnak a’ maga dolgában –

Méltán-is, a’ Hűség szent bíróságban. –

Mikor el-gondolom örömömben sírok,

Hogy én illyen égből jött Lélekkel bírok,

Melly miként lett főldi ’s test-természetűvé?

Mikor az ég, testtel keverte együvé:

Nem tudom; de akkor mikor teremtetett

Be bóldog lehetett – de jaj! tsak lehetett.

Millyen az ő bóldog ’s tiszta természete

Most bizonyság, az egy Barátság lehete.

De – ha lehet ’s ha van az ég maradványja

Bennem; hogy rab legyek, ugyan mi kívánja;

’S arra, bóldogtalan! hogy kelletett mennem,

Hogy írt törvény szerént kellyen hívnak lennem.

ugrás a szövegforráshoz

IX. hasonló – A’ Barátságról.
(levél formában)

A’ mit a’ Társaság törvénnyel tílt ’s tészen,

Az arany időben őnként ment, és készen

De, hogy egy törsökben mind bűnösök lettünk

És nem tsak vétkeztünk, hanem úgy születtünk;

Be-jővén a’ Bűnnel a’ másik ellenség,

Úgy-mint, a’ magával jól-tehetetlenség,

Nem pótoltathatik egy-más’ segítsége

Nélkűl akarkinek akarmi szüksége.

Társaságban áll hát a’ réz’ ’s vas’ ideje,

Mellyben, mivel közös ez a’ bűn’ ereje,

Egy-másnak fejére szabtunk törvényeket,

’S a’ szerént büntetjük az ellenségeket.

Csak az igaz szívek, ’s jó Barátok között,

Ha kikbe lakozni nagy Lélek kőltözött

Maradt-meg, az arany idő’ ki-kelete,

Mellynek semmi felhő homályt nem vethete

Itt, a’ hol egy-máshoz törvény nélkűl hívek,

És hihetnek Tanú nélkűl a’ nagy szívek.

Több ez, és ezerszer nemesebb indúlat,

Mint a’ melly, a’ fösvény kintsek közöt múlat.

Több, mint a’ kevélly rang, ’s a’ Nagy Méltóságok,

Mellyek arany békók tsak, ’s tzifra rabságok.

Több, mint a’ tilosba tsapongó szerelem,

Melly a’ mikor leg-jobb ízű-is, gyötrelem.

gyrelem Sajtóhiba, em.

ugrás a szövegforráshoz

X. A’ Bétsi Magyar Músához
sajnálkodó panasz, hogy a’ Kurirtól
el-hagyatott.

’S hát tsak-ugyan el-hagyott már a’ Kurir? szegény Árva!

’S előtted az Ország-szélek Músám! be-vagynak zárva.

Béts-e tehát az az irígy? a’ ki gyors repűlésed’

Ellenzi; vagy a’ Hazáddal vagyon ellenkezésed? –

Vagy a’ Kurir olly hit-szegő, hogy akarki kérttére

Rá unt ez jámbor úti társ’ ártatlan szerelmére.

Úgy-e? a’ téged hordozó vas deres paripával

Úgy jártál, mint Bellerofon, maga’ szárnyas lovával;

Míg küszködni kellett neki a’ fene Kimerával

Addig élt maga’ hasznára a’ Te lantod hangjával;

Most, mikor már nints szüksége Társa’ segítségére

A’ Helikon’, az Apolló’, ’s Minerva’ ellenére

Csalfán bíztató szerelme meg-restűle, meg-hűle

Tégedet le-vete, ’s maga az égre fel-repűle

Szedi, a’ Téged’ illető borostyán koszorúkat;

Maga mellé tsábította tőled, a’ jó tanúkat. –

Bóldogtalan Ariadne! ha titkos fonaladdal²²⁷

Metam. L. VIII. f. II. Vtque ope virginea nullis iterata priorum

Ianua difficilis, filo est inventa relecto,

Protinus Aegides rapta Minoide, Diam

Vela dedit, Comitemque suam, crudelis in illo

Littore destituit.

[A relecto szó helyén relicto, a crudelis szó helyén crudel, a Litore szó helyén Littore áll, jav.]

Jól tevél, szívét ajánló álnok Tézeusoddal

A’ kit a’ Budától Bétsig fel-nyúlt bolygó házából

Ki-vezetél; nézd-el, mi lett Társod’ ajánlásából?

El-vive a’ nyúgodalom szigetjébe Diába,

Ott el-altata, ’s szerelmes társát, mélly aludtába’

El-hagyá, ’s bár kiáltozz már; meg-vet bóldog sorsába’,

És tsak fülel a’ Siketek’ Tipográfiájába’.

(Ő fülel, de sohajtásid távolyabbról jól hallja

Ama’ szabad Atya, ’s annak temploma, a’ Hegy-allya:²²⁸

Metam. L. VIII. f. II. Desertae et multa querenti

Amplexusque et opem Liber tulit, utque perenni

Sidere clara foret, sumptam de fronte coronam

Inmisit caelo – tenues volat illa per auras.

[A VIII. helyén VII., a caelo helyén coelo áll, jav.]

Ott készítik a’ Menyegzőt Árva Músám’ számára;

’S mindjárt a’ Kurir’ ’s az őtet unszolók boszszújára

Férjhez megy; – szűz koszorúját Hitvesse fel-emeli

Szint’ oda, a’ hol Pegazus magát szárnnyal nyergeli.

De fáj még-is úgy-e? Músa! mikor így meg-vettetel,

’S Karonn fogva Kurírodtól tovább nem kísértetel.)

El-higyjem-e? hogy a’ Kurír úgy meg-útált Tégedet;

Vagy, van-e miért meg-vetni ártatlan szerelmedet?

Az, a’ ki Téged nem régenn az égig magasztala;

A’ ki sasokkal héjjazó szárnyakon hordoz vala. –

Oh! de, színeskedésének nem méltán vólt-e jele:

Hogy a’ kivel minden hétenn kétszer sétála vele:

Majd lassú tsalogatással tsak egy napra szoktatá,

’S végre néma tömlötzébe egésszen bé-záratá. –

Van-e hát még-is mentsége színes tsalfaságának

Van, a’vagy tsak ő találhat méltó okot magának:

Ugy járt ő Te veled Músám! mint Eneás Dídóval,

Szeretne bírni el-hiszem veled, és Kártágóva

De hogy ne múlasson tovább szerelmed’ udvarában,

Kedvetlen égi jelentés meg-tíltotta álmában.²²⁹

Aen. L. IV. vers. 281. Ardet abire fuga, dulcesque relinquere terras

Attonitus tanto monitu Imperioque Deorum

[A dulcisque helyett dulcesque áll, jav.]

Ah Júnó’ Asszonyi mérge! ki ez öszveköttetett

Két igaz szív’ hűségének illy korán véget vetett²³⁰

Nem kell a’ hasonlatosságot egész erőben venni, valamint fellyebb-is a’ Bellerofonét.

De miért tartod azokat Jó Kurir! Istenidnek?

A’ kik ellene mondanak hasznos fel-tételidnek

Mit ártott ez az árva szűz hír-hordó újságodnak?

Hogy tsömört okozna káka-bélű sok olvasódnak

A’ kinek, ez a’ természet’ szépsége nem tettzhetett;

Hiszen lám, minden levelet késsel ketté metzhetett.

És talált az egygyik felénn elég gyönyörűséget; –

Hát – más jobb Gazdáktól miért tiltja-el ez Vendéget?

Szégyenli-e? vagy tartja tsak éretlen gyermekségnek

Ezt? a’ mi mestere vala hajdan a’ régiségnek.

A’ Poézist, – ezt az észnek egy remek szüleményjét,

Ezt a’ minden mesterségek’ Dajkáját ’s testvér Nénjét

Ez, minden erőszak nélkűl a’ jóra erőltetőt,

Ez restesen gondolkodó elméket élesztgetőt

A’ kit imád a’ régiség Homerusban ’s másokban,

Mikor Vitézt, Törvény-túdót, és Bőlts-embert azokban²³¹

Verum est Homerum, legum, et Reipublicae interpretem Licurgo, Oratorem Aeschini et Demostheni, Bellatorem Alexandro, Poëtam Virgilio, Pindaro, et Moscho probatum esse. Clodius.

Mint-egy tűkörben szemlélhet, ’s szemlélhet ollyan elmét,

A’ melly minden jámbor észnek bámúlását ’s szerelmét

Egy-aránt meg-érdemlette. – A’ természet szenved, és

Az és után pont áll, töröltük.

Méltán Természet ellen van e’ nagy kevélykedés,

Hogy némelly émelygő gyomrúk mámoros íz-érzése

Savanyúnn érzi, ha a’ bőlts Febus lantja’ zengése

A’ Füleket, kedveskedő hanggal tsiklandoztatja

Melly egyszersmind a’ jó szívet sok jóra taníthatja.

Nintsen abban érzékenység, a’ ki Máró’ munkáját

Csak úgy érzi, mint értetlen egy Musika nótáját,

A’ ki a’ dolgok’ velejét, a’ nyelv’ szép pengésétől

El-szakasztja, ’s az öszve font rendnek az elejétől

Való függésenn nem bámúl. – Vagy nagyon irígy elme,

’S finnyás, a’ kinek nem tettzik ez a’ Músa szerelme.

Gusztus-e újságonn kapni? – de gusztus, tsupa újság

A’ Poézis, – itt a’ szépben telhetetlen szomjúság

Talál egy ollyan tengerre, – a’ hol a’ külömbségek,

Egygyezések, ’s a’ kezdettől tsatornánn folyó végek

Ha magok a’ Lélekkel jól meg-ismértethetik,

Azt száz ezer Czájtungnál-is jobban gyönyörködtetik.

Ebben ábrázol valóban a’ Mese’ valóságot,

Csak-hogy, ha árnyékos színnel fested az igazságot

Músám! rajzoló tábládon a’ czifra festéseket

Úgy nézik sokan, mint holmi gyermekeskedéseket.

Ha Júnó meg-terhesedik egy virág’ szaglásából,

’S fegyveres Pallás ugrik ki Jupiter’ homlokából,

Azt mondják Músám! hogy hazudsz.

A pontot pontosvesszőből jav.

– Ha egy szemű emberek

Bántják Ulisszest ’s szanaszét hurczolják a’ tengerek:

Ha Eneást a’ szép Vénus felhővel be-keríti,

Vagy a’ Polidorus’ lelke vér tseppekkel rémíti

Azt mondják: tsalfa kőltemény; oh! tompa érzékenység!

Oh! a’ válogatott gusztust tapodó kegyetlenség!

Egyszer esett; mint a’ régi Poéták írva-hagyták,

Hogy ama’ dühös Asszonyok Orfeust el-szaggatták:

De hát nem ezeknek lelke lakik-e mind azokban,

A’ kik emésztő mérgeket forralgatnak magokban,

Azok ellen, kik az elmét ’s fület gyönyörködtetve

Erő nélkűl várt építnek Febus’ lantját pengetve?

Magad vagy oh finnyás gusztus! az oka, hogy ezeknek

A’ valóban égi magból származott embereknek

A’ valóságot árnyékban, az igazat mesékben

Kell be-verni, a’ nagyon el-gyermekesűlt elmékben.

Van törvény; a’ jót ’s igazat erőltetve tanító,

Van tudomány – az értelmet ’s akaratot javító.

De mind ezeknek ízetlenek úgy-e? mert nem engednek

Erőltetéstől írtozó természetű lelkednek.

Kéntelen hát a’ Poéta fényes enyvet találni,

Kéntelen a’ mord Likaon dühös farkassá válni,

Ki-kell húllani a’ tolnak az Ikarus’ szárnyából

És vad bikának kell válni Pazifae’ borjából

Tantalusnak nyakig vízben, éhen szomjan kell űlni,

Hogy tudhassd a’ rajzolatban ismerni és kerűlni

A’ kevélység’, a’ bujaság’, ’s fösvénység’ undokságát,

Így festik a’ rajzolatok a’ dolgok’ valóságát. –

Mellyk hát az az aggott Lélek, a’ ki nem szenvedhette

A’ Poézist? ’s a’ Parnasszust a’ Músáktól elvette.

Dörög-e már ott-is az ég? – mellynek pedig teteje²³²

Nomine Parnasos superantque cacumina nubes

– – – et rausa tonitrua calcat.

[A Parnasos helyett Parnassus, a cacumina helyett cucumine szerepel a szövegben, a superantque szóból az n hiányzik, jav.]

Haladja a’ fellegeket – kinek van olly vas feje?

Hogy ezen arany tseppekkel kijeskedő magason

Mennydörögjön, ’s Jupiter-ként mennyköveket húllasson.

Vagy talám tsak Szalmoneus réz hídakon nyargalván²³³

Aen. VI. vers. 590. Demens, qui nimbos, et non imitabile ferrum

Aere et cornipedum pulsu simularet equorum.

[A cornipedum pulsu helyett corni Cursu, simularet helyett simularat áll, jav.]

Zörög, ’s azt a’ Siketek közt, be-dugúlt füllel hallván

A’ Kurir; valami nagynak véli.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Ha ezt tudnátok

Músák! – Ammontól igazi mennyköveket kapnátok²³⁴

idib. – At Pater omnipotens, densa inter nubile telum

Contorsit (non ille faces, nec fumea taedis

Lumina) praecipitemque immani turbine adegit.

[A nubile helyett nubila, a nec fumea helyett non fumea, az immani helyett inmani szerepel, jav.]

Kik mind a’ zörgést, mind a’ kik a’ mennydörgést majmolják,

Le-verik, ’s nagyobb erőnek engedni parantsolják.

Vagy talám a’ Febus’ kertje’ rósáji éretlenek

Még nálunk, ’s azok a’ kiknek verseink nem tettzenek

Azt mondják – de igazán-is mondják – hogy nemillyenek

Vóltak, mellyek a’ Parnasszus’ tetején termettenek. –

Jól van – no – de, hát a’ Músák vallyon úgy születtek-e?

Hogy már akkor szívre hasson mindeniknek éneke.

A’ Músa-is tsak úgy tanúl, ha Apolló tanít, és,

A’ tökéletesnek-is kell több tökéletesítés.

Nem mindég terem Minerva Jupiter’ homlokában,

Nem Herkules minden gyermek, hogy tsetsszopó korában

El-szaggassa a’ kígyókat – maga a’ Világ erre

A’ szép formára, nem mindjárt tehetett szert egyszerre.

Egy öszve zűrt-zavart Holmi vólt első kezdetében,

A’ minek most illy gyönyörű rend van minden résszében.

Kháós vólt a’ Magyar Músa, mellyet a’ Kurir szűle,

És, hogy egyszerre Minerva nem születhetett tűle,

Hogy gyengék vóltak szárnyjai – ki vethette szemére?

’S hogy mindjárt nem repűlhetett a’ Parnasszus’ hegyére.

De ki az a’ maga-meg-unt, vagy mindet meg-unt Lélek?

Kik azok az éretlentől már tsömört kapott bélek?

Vagy kik azok? a’ Magyarról úgy kétségbe esettek,

Hogy szárnyaink még anyányi tollakra sem tehettek

Szert, mikor szárnyja-szegettnek, vagy Poszáta madárnak

Vélnek lenni, ’s fenn repűlést tőlünk soha sem várnak.

Vagy mi más erő? a’ mellynek írtózván hatalmától,

El-idegenűl a’ Kurir Músánk’ társaságától.

Mennykő érte Prometheust ’s még el-sem készíthette

Remekjét, hogy önnön maga már dugába döntötte. –

De mit síránkozol? Músám! – ha idétlen születtél,

Ha hamvadban bele-hóltál, míg Feniks sem lehettél:

Próbáld-meg; van-e ollyan hang még jól ki-sem nyilt szádban?

Mentél-e annyira elő félbe-szakadt munkádban.

Hogy magad’ sorsát, értelmes énekkel meg-sirassad.

Oszlopot építts, ’s koporsó kövedre fel-írassad:

Mi lelt? mint lett születésed? ’s melly hirtelen halálod?

Írd-meg; mert bosszú-állásod’ valaha meg-találod:

* * *

Egy árva, egy bóldogtalan

Ide temettettetett,

Ki idétlen, haszontalan,

’S tsak meg-halni született.

Hazája édes Anyámnak

Nyugvó helyt nem engedett,

Kettős terhe Látonámnak

Számkivetést szenvedett

Meg-vonta Delusban magát

A’ Némák’ hajlékában,

Hogy Fébét ’s Fébus’ tsillagát

Szűlné²³⁵

Άπωλλωνά τ' Άνακτα καί Άρτεμιν ίοχεαιραν. Homer. [A καί helyett κάι szerepel, a' mellékjel feltételezhetően sajtóhiba miatt került az alfára, jav.]

és a’ Hazába

A’ számkivetés’ helyéről

Ragyogtassa világát,

Vagy, hogy a’ Haza messzéről

Éreztesse mordságát.

El-is nyomta Fébus’ fényjét,

Mind addig mesterkedett;

Kinek, nem találván kényjét

Ez neki keseredett

Músa, mint egy meg-folytatott

Örökre el-halgatott,

Magának kő bóltozatot

Tsinált, és sírt ásatott.

De ím fel-írja Hazája’

Örökös szégyenjére,

Az irígyek’ éles szája’

És tolla ellenére,

Hogy nem múlt a’ jó szándékonn

Meg-készűlni remeke,

Hanem durva akadékonn

Akadott-fel kereke.

Ha utóbb több akadékok

Előtökbe akadnak,

Kiáltsatok maradékok

Ellene e’ Századnak;

Melly a’ törni kezdett útat

Tövissel be-növette

A’ ki tisztított ó kútat

Újobban be-temette.

Irígyli a’ Pindus’ halma

Felé igyekeztteknek,

Ne hogy munkájok’ jutalma

Laurus legyen ezeknek.

Restelli azt a’ szépséget,

Melly ezer szépet szűlhet,

Útálja a’ gyengeséget,

Hogy fellyebb nem repűlhet.

Szégyenlvén, hogy tudományja

Ezzel-is neveltetik

El-ássa, mint a’ rossz anya,

Mikor fattya születik.

El-búj hát és el-temeti

Magát ez a’ kelletlen,

Noha, még most sem hiheti,

Hogy éppen lehetetlen.

Hogy e’ Féniks a’ hamvából

Valahára ki-keljen,

Hogy e’ termékeny Hazából

’S ezen a’ bóldog helyen

Még valaha származhasson

Egy olly bóldog maradék,

Melly ezért bosszút álhasson –

El-múlván az akadék.²³⁶

Virg. Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.

ugrás a szövegforráshoz

XI. Köszönet egy Ifjú Urhoz, a’ ki az, e’ folyó esztendőre jövendölt üstökös tsillagot az Auctornak ajándékozta, azért, hogy ezt a’ jövendölést kétségbe merte hozni. – 12 Martiusban 1789.

A’ Bétsi hatodik Músánn elmém el-szenderede;

Barátom! Fébus’ lelkének két mértékét vetted-e?

Lám hogy Apolló’ laurussa még Bétsben sem hervadoz:

De ha Fébus Bétsben lakik, a’ Músa mért maradoz?

Hiszen, a’ ki Barti Gróffnét ’s Pompadúrt emlegeti,

Akarmelly Músa’ homlokát könnyen ékesítheti

Olly szerentsés indúlatból gerjedt gondolatokkal,

A’ millyent hordoznak a’ vers író elmék magokkal.

’S nintsen ott a’ vers-írással olly idő vesztegetés,

A’ hol könnyen szokott menni Vénussal a’ szám-vetés.

Avagy-tsak Pindarusi szád’ mézzel kent ajakai

Ezek, a’ jó folyamatú ’s elmés versed’ sorai,

Mikor Racin, és Voltér-ként híredet nevelhetik,

’S egy szép hajlandóságodról a’ Hazát el-hitetik:

Bizonyíthatják egyszersmind haszonra termésedet,

És mint a’ fegyver Akhillest, el-árúlnak Tégedet.

Hogy, mind a’ Bétsi Némák közt tudnal jó hangot adni,

Mind Hazád’ nyelve’ hasznáért, nem hijjában fáradni. –

Igaz: hogy a’ kit szeretünk, könnyebben meg-dítsérjük

Az áldomást a’ kedvesnek bővebb marokkal mérjük;

De tsak-ugyan ollyan szépek szádban dítséreteim,

Hogy tán’ soha sem érik-el versedet érdemeim.

Vajha a’ régi Poéták minden derékségeit,

A’ nálak kedvességben vólt tudományok nemeit

Úgy a’ fejembe rakhatnám – és a’ mint vers-szerzővé

Tett Fébus, tenne egyszersmind olly jó tsillag-nézővé,

Vajha adna Urania ollyan tehetségeket,

Vajha olly élesen tudnám visgálni az egeket:

Hogy a’ melly farkas tsillagot nekem szánta szívesen,

El-nyerhetném azt az égtől szint-ollyan érdemesen,

A’ mint vagyon már a’ Langrén’ és Rikcziol osztályja

Szerént a’ Hóldban, sok bőltsnek két bírtoka ’s Hazája.

’S ne tsak úgy lenne ok versem’ és pennám gyorsasága,

Mint Györgynek, hogy Uraniát el-nyerte Királysága. –

Ah! de – Heveli a’ Hóldban hatod fél-száz motskokat

Számlált-meg; bártsak ezeket a’ kitsiny darabokat,

Vagy tsak azoknak egygyikét, ha már azt más bírja-is

Tudnám el-nyerni – inasként – meg-térnék én abba’-is.

Ezt a’ nagy farkas tsillagot ajándékozd azoknak;

A’ kik minden szegleteit e’ nagy bóltozatoknak

Agy-velejekben hordozván, a’ Holdba nem férnének;

’S tán, ha a’ farkas tsillagba bele kőltözhetnének

A’ messze néző harminczhat láb-nyomnyi

láb-nyomni Sajtóhiba, értelemszerűen em.

üvegekenn

Messzebb látnánk e’ roppant ’s végetlen üregekenn.

’S meg-látnák: ha Ellipsis-e? – vagy Parabola legyen

Ennek ege? melly egy úton soha vissza nem megyen.

’S ha lehet-e erről bíztos ’s jó jövendölést tenni,

Hogy ez vagy amaz üstökös mikor fog meg-jelenni.

De köszönöm mindazáltal ezt az ajándékodat,

’S kívánom: hogy tedd méltóvá Te-is arra magadat.

Hogy a’ kik méltókká teszik a’ tsillagra magokat,

Bíróképpen osztogathass azoknak tsillagokat.

Én ugyan tán’ meg-érzettem ítélet-tételedet,

Vagy későnn látom versedben Próféta-hiteledet.

Mert, a’ midőn, már jó-minap, egy nyári éjszakában

Músám, gyors szárnyan hordozott az egek tornáttzában

Panaszomat illyen verssel öntöttem ki azokra,

Kik a’ Hóldat igen korán fel-osztották magokra:

„Langrénus és Rikcziolus minden kerűleteknek

Urat adtak, ’s fel-osztották a’ Hóldat a’ Bőltseknek.

De mivel ott részt magoknak még azok-is kérhetnek,

A’ kik még most bőltselkednek, vagy ezutánn születnek:

Heveli tartván ezektől maga neki kerűle,

És a’ Bőltseket mind-egyig ki tagadta belűle

A’ Főld’ formájára osztá a’ Hóld’ minden résszeit

Adván azoknak a’ főldi tartományok’ neveit.”

Tán’ meg-érzetted Barátom! ezt az irígységemet

’S azért ajándékoztál-meg új tsillaggal engemet.

Hogy az Apolló verselő ’s jövendölő Lelkének

Súgári, beléd olly titkos el-látást lövellének;

Hogy én-is tartom tsak-ugyan valaminek magamat,

Ha mások nem ismérik-is a’ Hóldban bírtokomat. –

Vajha ez a’ Fébus’ lelke, melly ezt tsinálta benned,

Azt tenné, hogy mától fogva Poétává kell lenned.

Nem erőltetnéd Minervát, – Pindusra futva mennél;

Parnasszuson egygyik Músa nem sokára Te lennél.

Most-is ollyan hangon írtad ez leg-első versedet,

Hogy a’ nagy-tsizmás Máró-is kedvellné énekedet;

’S ama’ szerelemre termett Názó-is mosolyganá,

Ha versednek talpra esett czélozásit hallaná.

Kár az ollyan Magyar nyelvnek száj-be tsukva heverni;

A’ ki pályát jól tud futni, kár koszorút nem nyerni.

Élly soká kedves Barátom! ’s a’ mint versed versemet

Szeretni látszik, úgy szeress Te magad-is engemet.

Ezen vers’ czélozásinak meg-érthetését segíti a’ Bétsi 1789dik esztendőbéli hatodik Magyar Músa; és ezen könyvben az üstökös tsillagról írt hatodik darab vers-is.

ugrás a szövegforráshoz

XII. A' Lélek' Halhatatlansága felől való gondolatok.

A' mint azokat szomorú szívvel rendbe szedhette – mert e' verset Édes Atyja' halálakor írta – az Auctor: és akkor, két Fő Tisztelendő Superintendens Uraknak ajánlva, közre-is botsátotta egy-nehány nyomtatványokban.

Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! oh örökké-valóság!

Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.

Mivel az Idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ Halál

Be-jött, ’s valami kezdődött a’ miatt véget talál. –

Hibázok. – Hiszen a’ Lélek noha ismér kezdetet,

De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett,

’S nem hal-meg. – Jól van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is,

Az örökkévalóságra fel-támadnak ezek-is. –

Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ Halál?

Azt: hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.

Hogy szakaszthatná-tehát-meg valami változandó

Az örökké-valóságot? sőt nints-is több múlandó,

Hanem az Idő ’s a’ Halál: – a’ Halál a’ kezdettel

Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.

Az idő pedig, az újjá változandó világgal

Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.

Mi marad hát? oh örökké élővé teremtetett

Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett:

Nem a’ Halál, nem az Idő, mert ezeknek el-múltta,

Éltednek meg-nem-változni-kezdete, ’s meg-újúltta.

Csak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,

Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.

Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,

’S hogy veled örökké éljen tehetetlenné tette.

Hanem, hogy e’ végessé lett test vég nélkűl élhessen,

Szükség, hogy eredetére elébb vissza vitessen.

Porrá legyen, mert abból lett, de leg-apróbb résszei

Meg-maradván, a’ Hatalmas Teremtőnek kezei

A’ meg-maradt valóságból, újra, az egész testet

Vissza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba-esttet

Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet lelkivé tészik,

Melly lelkével egygyesűlvén többé el-nem enyészik. –

Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,

Hogy bűnös Lélek élteti a’ ma születettet-is.

Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s szent kezekből érkezett,

Mikor a’ még érzéketlen, de rút testtel fogsz kezet.

De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,

Rád-is olly érzéketlenűl maga' mérgét ki-ontá,

Hogy, az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,

Miként szállott rád Öseid’ bűnének eredeti.

Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, téged’ tisztán ád

A’ testbe: még-is az Ádám’ bűne szint úgy Te reád,

Mint a’ testre által szállott – és nem tsak a’ büntetés

Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ születés

Azt tselekszi, hogy bűnös légy. – Mellyel ama’ másik kár

Az értelemmel meg-romlott akarat-is vele jár,

Úgy, hogy nem tudsz nem vétkezni, ’s a’ melly szempillantásban

Értessz; tüstént el-annyira benne vagy a’ romlásban,

Hogy, ha az eredeti bűn büntetést nem vonhatna-

is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna.

Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás,

Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás;

Az alatt Te, Teremtődhöz vissza tért szerentsés Pár,

A’ tisztúlást, mellyet Jésus' vére itt meg-szerzett már,

Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,

Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán lelkesítsd.

Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,

A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme

A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal

Kitől titkos származással eredett, valósággal,

Egygyesűljön – de olly tsuda ennek egygyesűlése,

Mint az időnek örökké-valósággá levése.

Mert külömben, ha a’ testben kellene-is pihenned,

A’ mindenütt jelen-való Lélekkel egygyütt lenned

Könnyű vólna.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De ez a’ Te Istenhez meg-térésed

Sokkal több, mint egy ollyannal való egygyütt levésed,

A’ ki úgy-is mindenütt van.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Mi hát az? Oh szent Egek!

Oh meg-foghatatlan Isten! ’s bóldog égi seregek!

Adjatok rebegő nyelvem’ szózatinak olly erőt;

Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.

Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet,

Hogy, a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet;

Az erőtlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható

Léleknek, látatlan' hivő ’s tsak reménylve bíztató

Ajándéka! melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen

Míg ezeket a’ Valóság el-törűli egészen. –

El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,

És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett. –

Mért gyanakszol? bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess; –

Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess. –

Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn! hol van benned olly erő?

Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vak-merő:

Hogy a’ ki hisz egy örökké-valót, ’s végetleneket,

A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket;

Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,

Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl

Azt a’ Teremtő: hogy ollyant képzelhessen magában;

A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában.

Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test-részek,

’S ha én formát képzésimnek az érzésektől vészek.²³⁷

Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu. Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik; (egy kitsinyt híjjánossan;) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól; mikor alább a’ Léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.

Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,

A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.

Ha formából képzel, ’s a’ test; képzeld a’ gondolkodást! –

’S hidd-el, hogy még a’ Teremtő adott Te beléd egy mást;

A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért, ’s gondolkodik;

Ért hát valami testetlen. – 'S tsak azon szomorkodik;

Hogy a’ testtől meg-vastagúlt testetlen gondolatja,

A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja. –

Leibnicz! Leibnicz! – bizony talám jó helyen tapogattál,

Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál;

(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,

’S végetlensége' tömlöttzét nem találhatván nyitva

Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak

Csak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindég tanúlnak:)

Csak a’ kár, hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet

A’ Lelkenn akkor-is, mikor már ő a’ testek felett

Képzelhetetlen magassan fel-kezdvén emelkedni,

Képzelhetetlen e’ vastag test békójit szenvedni. –

Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan-akkor látok

Egyszersmind. – No látás! hallás! érzések! probáljátok:

Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondolja:

Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombolja:

Gondoljátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;

Mert ha a’ fül-dob rezgését, ’s szem' leplére írottat

Ti képzitek; képzelhettek ketten egygyütt egyszerre: –

Soha a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.

Úgy-e? hogy Ti tsak szolgaji vagytok egy harmadiknak,

A’ ki elébb az egygyiknek, az-után a’ másiknak

Tábláján való rajzolást meg-fogja, meg-gondolja;

’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja. –

Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod, azoknak

A’ Te beléd, mint tűkörbe be-tsapódott dolgoknak;

Ha a’ Te belső lepledenn a’ dolgok ollyanoknak

Látsznak tsak, mint kivűl vagynak; (de vissza fordúlttaknak)

Ez a’ te rajzoló táblád, hát vallyon ítélhet-e

Arról? hogy a’ rajzolttak közt szebb ’s rútabb melyk lehete?

’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned

A’ mekkora? és magadnak még-is kitsinynek lenned. –

Úgy-e? hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja,

A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.

De, nemessebb lessz-e ha test? – vagy – tsak azt látja, ha test,

’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.

Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek,

Be-nem-fognának sok ezer szem-fenekek, ’s fedelek. –

A’ mit most láttam: ha attól szememet el-fordítom,

Nints többé szememben a’ kép – sőt szememet ki-nyitom,

Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,

Még-is bennem egy valami amaz elsőt képzeli.

Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett

Szemmel nézi-is a’ kűlső dolgok közt azt vagy eztet;

’S a’ szemben a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;

A’ mi el-múlt ’s nints a’ szemben, ollyat képzel magának. –

Hogy ez nem részetlen Lélek, szinte ollyan lehetetlen

El-hinni, valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen. –

Mert, ha a’ szív, az agy-velő a’ vigann folyó erek

Okozzák: hogy okoskodnak, 's ítélnek az emberek;

Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,

Vagy ha nem: az lessz a’ lélek, a’ mi a’ vért mozgatja.

Ha mozgás nem kívántatik; gondolkodik a’ kő-is,

Vagy víz; mert lám olly folyható tulajdonságú ő-is.

Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá;

Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.

Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét

Lehellett az ő órába életnek lehelletét. –

Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő

Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.

Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,

Melly még a’ lelketlen testben benn' vólt, mint híg folyadék.

Az lessz talám hát a’ Lélek, a’ mi ezt taszigálja

Ki ’s be – ’s hogy ez a’ test ember lehelljen, azt tsinálja:

Ez! ez! – és pedig ez eddig még tsak éltető Lélek

De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.

De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,

Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:

Nevesse-ki maga magát; – mert a’ vért lehelléssel,

A’ lehellést vérrel tartja – szegény kőltsönözéssel. –

Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!

Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind, hogy élek.

Oh bizony nem tsupa mesék a’ Bőltsek' képzéssei,

Hogy az emberek' Lelkeik az Istennek résszei.

Csak-hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani

A’ részetlen végetlenrűl – ma-meg már a’ mostani

Vak szemű Bőltsek, szemtelen kevélységnek ítélik,

Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik. –

Hogy por, hamu, féreg vagyok, én Lelkem! jól ismerem:

’S Te rólad, egy kezdődötről állítni alig merem:

Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre:

De mi bátorít hát engem’ az illyen ítéletre?

Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek bosszontása?

Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa. –

Hiszen, ha Te részetlen vagy, és így oszolhatatlan

Hogy tarthatná kissebbségnek az örök Halhatatlan

Ezt? a’ némelly részben vele-való-egygyességedet,

Ha neki ollyanná tettzet teremteni Tégedet. –

Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek

Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.

De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinálják²³⁸

Alább, mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektől való külömbözése elő hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.

Mellyeknek öszve rakási az egésszet formálják,

Miben van hát bóldog Lélek! az a’ te külömséged?

Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged'.

A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,

A’ mint egy testet sem lehet gondolhatni részetlen. –

Ah! bizony különösebben vagy Istentől eredett,

Nem tsak úgy mint e’ felettünk szélesen ki-terjedett

Minden – mellyet mikor Isten akara teremteni,

Ki-hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit az elébbeni

Örökké való semmiből, menny és főld nevezettel,

Mert ez az a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.

Ebben a’ nagy zűrzavarban, szanaszét el-hintettek

Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek

Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,

Hanem azt azután szűlé az Isten’ lehellete.

Hiszed-e már bóldog Lélek! Istentől lett létedet?

’S minden közben-vetés nélkűl tőle eredésedet. –

Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testiképp’ kell szóllni,

A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.

Még-is Te beléd beléd fér e’ nagy roppant Mindenség;

A’ minden teremtett dolgok' Summája, Főld, Tenger, ’s ég.

Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végig

Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségig.

Oh Lélek! 's hát Te halnál-meg? ’s hát neked elég lészen

E’ főld, melly a’ Mindenségben egy por-szemet sem tészen.

Gondold-el-tsak – már hanyadik ezer esztedöt ér, ez

A’ főld? melly nem gondolkodik, ’s jelen-valót sem érez.

Hát Te érnéd-e-bé, hatvan, vagy hetven esztendővel?

A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.

Ha Téged' ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:

Hogy hihetd: hogy egy remeket tsupán azért teremt ő?

Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű

Lélek, legyen természete ellen rövid életű.

Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,

Hogy Természete Istennek, hogy Ő örökké éljen:

No hát bizony azt hinned-is, nem kevélly fent-látóság,

Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság.

Az nem – de ezzel tán’ még-is gyalázod Nagyságodat,

Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.

Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?

Hogy néki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.

Ez, ez! bóldogtalan Lélek! – minden kétség abból lett,

Hogy egy illy ditsősségesnek vétkezhetni nem illett.

Ez tett Téged' Isten előtt ollyan útálatossá,

Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá. Act. 20: 28.

Az azzal vólt egygyességtől egésszen ki-zárattál,

De örökké élendőnek tsak-ugyan meg-tartattál.

Mi hát még-is a’ külömbség? – Az,

Az A a-ból jav.

hogy Te vétkezhettél;

Miért? – Mert

Az M m-ből jav.

(a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.

Tehetségid, mellyek néked részeid gyanánt vagynak,

Tiszta tökéletességi annak az

aa Sajtóhiba, jav.

örök Nagynak.

A’ mi itt szabad-akarat, annál Mindenhatóság.

A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké-valóság.

Te tsak mindent-tudni-kívánsz, Isten tud mindeneket.

Te képzelsz testetleneket, az Isten lát lelkeket.

Az Isten Téged' teremtett, Te pedig teremtettél,

Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.

Úgy-e hát, hogy van külömbség? – Van – és képzelhetetlen,

A’ mennyit külömböz ettől amaz örök-végetlen. –

Ha az örökké-valóság vólna részre osztható;

Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.

De mikor már Te óh Lélek! az időben kezdettél,

Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél;

’S annyi; mint-ha még ezután milliom esztendővel

Kezdődnél – mert nem mérseklik az örököt idővel.

De mikor Téged' az Isten a’ halhatatlanságban

Úgy részesít, hogy lételed abban a’ valóságban

Marad, mellyben teremtetett; ’s mint részre oszthatatlan

Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.

Nem nagy Ditsősség-e ez-is? – ezen teremtetettnek

Részessévé lenni amaz Isteni Természetnek.

Óh! – Ditsősség – de óh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!

Hogy motskolódhatott így-meg ez a’ halhatatlanság?

Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem-tud szabadúlni;

Csak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.

És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,

’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot,

De örvendj Lélek! melly nagy vagy? ki e’ világ’ nagyságát

Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad' valóságát. –

Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot;

Hogy a’ Lélek fel-nem-éri a’ Halhatatlanságot.

Isten' ditsősséges képét az emberről le-vonád;

’S oh! jó-e hát? hogy az Isten szabad akaratot ád:

Oh bizony! ha a’ Sz. Isten tsak a’ nélkűl vezetne²³⁹

A’ szabad-akarat a’ romlottság-ólta, a’ jóra ki-nem-terjedhet; a’ mint-hogy: Isten tselekszi, mind, hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót, az ő ingyen való jó kedvéből. Ez az a’ mi fellyebb mondatott: Nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le, mint a’ Léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására: ha nem erőltetésből, hanem szabad akaratból vétkezik.

Mint egy lánczon – úgy az ember soha sem vétkezhetne. –

Meg-állj oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?

Ha mint az Óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.

Bőlts lessz-e úgy a’ Teremtő? örűl-e munkájának

Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.

Hiszen, lám adott értelmet-is az akarat mellé,

Vagy, hát az értelemnek-is más békózó láncz kell-é?

kell-e Rímelés szerint jav.

A’ mellyet, ha erőltetnek nem hitethetd-el velem,

Hogy a' Lélek, lélek legyen, ’s értelem az értelem.

Ha hát a’ szabad-akarat kár; bizony kár a’ Lélek,

Ha kár, hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is, hogy élek.

Még-is ezt, hogy kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja,²⁴⁰

Ez, egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egygyezett a’ tör'sök bűnében.

Sőt sír, mikor ez életet más élettel fel-váltja.

És mi ennek-is az oka? – A’

Az A a-ból jav.

homályos értelem;

Melly, hogy örökké élek, nem hitetheti-el velem.

’S kíván a’ szabad akarat élni – vétkezve élni:

Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –

Illyen romlott hát a’ Lélék, melly másként halhatatlan;

Hogy hát a’ végetlenség ne-legyen el-bírhatatlan;

Szükség, hogy vissza adasson hajdani valósága.

Mellyet meg-erőtlenített a’ bűn ’s test' pajtássága.

Hogy vissza vitessen mint-egy első eredetére,

Az őtet tisztán teremtő Isten’ egygyességére.

Kinek színe' látásától, (vagy hogy kell ki-mondani?)

Meg-javúljon az akarat; ’s egyszersmind ez mostani

Rövid értelem' ereje úgy ki-szélesíttessen,

Hogy az örökké-valóban annyit tsak meg-érthessen:

Hogy az időben kezdettnek lehet vég nélkűl élni;

És hogy ezt kivánni való, nem pedig tőle félni.

A’ hit tudománnyá váljon; a’ reménység valóvá,

Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanúvá

Egy-szóval annyit, ’s igazán meg-fogjon az értelem,

A’ mennyit meg-nem értethet most, egy Angyal-is velem.

(De talám hát a’ Lélek, az Istent-is meg-foghatja,

A’ ki őtet a’ Ditsősség’ polczára méltóztatja. –

Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,

De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;

A’ kezdet, meg-tsonkította örökké valóságát.

És így vég-nélkűl ismeri az Isten' valóságát.

De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek

Ismérése, mind örökké dolgot fog adni ennek

A’ teremtett végetlennek – örökké talál benne

A’ mit tsudáljon – külömben az ember, Isten lenne.

Ez az a’ gyönyörűségek' vég-nélkűl-való sora,

A’ mellyel be-nem tud telni a’ boldogok’ tábora.)

Ez az, a’ mit okoz a’ bűn, és a’ halál véghez visz,

Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,

Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,

Hogy őtet illyenné tette elébb a’ mindenható.

De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,

A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta

A’ Teremtő – kívánni kell inkább a’ jó Léleknek,

Hogy hamar részesse legyen ez ditsősségeseknek. –

De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,

Vagy-is Téged' bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;

Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,

Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.

Igaz: hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,

De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.

(Hogy az elégtétel szerént ki lessz ment? ki mutassa,

’S a’ kiknek a’ vér nem használt, örökké kárhoztassa)

Mellyben őtet e’ Nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját

Úgy nézi; és ő ki mondja maga sententziáját.

Ennek a’ Fő Törvény széknek alsóbb törvény-székei

Ez életben az emberek’ lelkek' isméretei.

A’ mint itt ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,

Úgy mondja-ki ’s úgy bűnteti a’ Fő Bíró azokat.

Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,

A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek

Az Isten ő maga helyett azt tette Bíróvá itt,

Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga' munkáit.

Az a’ homályos értelem, el-lehet hinni, hogy tsak

Míg az akarat után jár, addig ollyan nagyon vak;

Hogy mi a’ jobb? mi a’ rosszabb? nem láttatik érteni;

’S mihelyt él az elsőséggel, mindjárt kezdi érzeni:

Csak-hogy, a’ bűnnek, már éppen természetté létele,

Mind addig míg véghez nem megy, el-felejteti vele,

Hogy ő mutatná ki a’ jót abból, a’ mik rakatnak

Elébe, jó 's rossz keverve, a’ szabad akaratnak.

Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen

Van; a’ mi azt meg-gondolja Lelki-esméret lészen.

Az értelem, a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,

Meg-írta Isten, mi a’ jó? még pedig parantsolva.²⁴¹

Mivel itt az értelem, a’ mellett, hogy meg-romlott, úgy íratik-le, mint a’ melly meg-érthetné a’ jót; nem árt az értelmet úgy gondolni: mint az ollyan rest gondolkozásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten, mind a’ természeti, mind az írott törvényeket, hogy azokból tanúlja-meg az ember: mi a’ jó?

(A’ kik pedig ezt nem tudják; nem véttek, ha képzelem,

Hogy azoknál Törvény marad, amaz okos értelem) Rom. 2: 14, 15.

De a’ törvény, bár utánna büntetés-is íratott,

Egy tseppet sem erőlteti, a’ szabad akaratot. –

Ámbár tehát az értelem ebből a’ jót meg-látja;

De már a’ szabad akarat, mint a’ bűnnek barátja,

Az ellenkezőt követi. – Ennek a’ meg-tudása,

És így, mint-egy a’ törvénnyel öszve hasonlitása

’S arról, hogy jót vagy rosszat tett tellyes el-hitetődés

Ez az a’ lelki esméret – ezen való törődés

Az a’ féreg; melly a’ lelket mind örökké mardossa –

Ez az a’ Léleknek titkos, de késő tanátsossa.

Ha pedig a’ Lelket, ’s annak tettét jónak találja,

E’ bíró lessz a’ Léleknek fel-óldozó Bírája.²⁴²

Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki-esméret meg-nyugtathassa az embert arról, hogy ő tökéletesen jó. (Elég,

Az E e-ből jav.

ha azt el-hitetheti a’ Lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudniillik, az elég-tételre.) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ Lelki-esméretet, tsak a’ magok’ tselekedetjeikből bátorítgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mennek bátran a’ Pokol' ajtaja felé, míg a’ Czerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak, mint a’ kis gyermek. (ejularunt – Vide Lucian. Dial. Mort.) – Akkor jött észre a’ lelki-esméret.

De ez a’ Lelki-esméret sokszor, soká vesztegel,

Míg a’ meg-gondolni való, nagyon öszve seregel;

’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából

Ritkán fejtőzhetik úgy ki; hogy a’ test' sok rosszából

Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa;

És a’ szabad akaratnak, jónak tsak azt mutassa.

Úgy hogy azok a’ színes jók a’ Lelki-esméretnek,

Még, mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek. –

Az elme, vérrel, ’s más testi eszközökkel dolgozik,

A’ vérből kőlt indúlatok' rosszával tanátskozik:

A’ test érez; az indúlat fel-kapja azt kedvessenn;

’S közli a’ bűnt az elmével, mivel édes, édesenn.

Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek' méltóságát

Bújasággal a’ gyönyörű dolgoknak kívánságát.

A’ hasznosnak kívánását fösvénységgel motskolja,

’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja.

És mivel majd minden Lélek tsak így van a’ világgal,

Mindég körűl lévén fogva hijjábanvalósággal;

Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,

Valamíg tsak nem-kéntelen innen el-kőltözete.

Mikor már készűl a’ Lélek vagy menni unszoltatik,

A’ homályból az igazabb esméretre hívatik;

Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait,

És az igaz jóhoz mérni maga' vétkes útjait.

Félelem érkezik tehát a’ Lelki-esmérethez,

És erőltetés e'hez a’ kéntelen készűlethez.

Ez, ez, nehéz a’ halálban; ’s ámbár nem vádolja-is

Az esméret a’ jó Lelket, – de kétséges abba-is,

Hogy ő egésszen ment vólna; – meg-van hát az Ítélet

A’ mellyen, mint végső pontonn végeztetik az élet.

Ez a’ jó ’s rossz tétel között való kétségeskedés

Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és

Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg-szerentséssebb

Bűnös, a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb. –

El-indúl hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel

El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ leplekkel;

Ki-terjeszkedik szélessen; kezdi hinni, nem vélni,

A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.

Valósággá változtatja, a’ félelmet ’s a’ reményt,

Mellyről a’ lelki-esméret kétségesen tett törvényt.

Itt van a’ kész szententia, itt van a’ kész büntetés,

Mellyet vont a’ Törvény után ez a’ kis közben vetés. –

A’ kiből a’ testes Lélek, a’ reményt által vitte

A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hitte²⁴³

Ez a’ lelki-esméretről való állítás, szépen meg-egygyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy, hogy, nem híjjában tartják a’ Túdósok a’ Poklot a’ Lelki-esméret' mardosásinak lenni, ’s abban állani. – A’ kit a’ maga lelki-esmérete mentnek vall halálakor; az idvezűl. – Úgy vagyon, mert a’ ki hiszen, idvezűl; (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de) a’ ki nem hiszen, el-kárhozik, annyi, mint: a’ kit Lelke' esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni, hogy idvezűl: még e’ testben sem segített a’ Kristus senkinn-is, a' ki nem hitt. De ez a’ jó lelki-esméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni.

Hogy ő ment a’ büntetéstől, – mihelyest a’ világgal

Fel-hagyott; azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal;

És él a’ jutalom helyett ezzel a’ ditsősséggel,

A’ magáról jól-hívéssel, az élettel, az éggel.

*** *** ***

Édes Atyám! ki ezeket mint tudod, és bőltsebben

A’ Te, szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben

Az úgy-is el-fajúlt Világ’ Századjában született

’S emberi meg-állottkorra még meg-sem érleltetett

Ifjú korban; kinek lelked már készűlő félben vólt

Hogy hozzám erőtlen nyelved, tsak-nem leg-utólján szólt: –

Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek

Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hívebb gyermekednek:

Tudom – de abbúl támadt-e nagyobb öröm szívedbe?

Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe:

Vagy abból, hogy egy olly szabad szárnyann repdeső elme,

Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme

Lehetett: hogy Ikarus-ként fent héjjazó szárnyammal

Veszedelmesen találok bánni önnön magammal:

Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle

Hogy haldokló Atyjának-is hasznára vala véle.

Mikor én szerelmes Atyám! én azzal bíztatálak,

Hogy ezer ember közűl-is egygyet alig találok,

A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni, mint Te.

Kit vígan kísér a’ sirba jó lelked-esmérete. –

Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Atyjoknak,

A’ kiknek Angyala valál, nem kívánnak magoknak

Jobb Angyalt.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Ember' szerető mértékletes életed.

Tűkör vólt ’s hóltod után-is példa lessz, el-hiheted.

Egy természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál;

Hogy eshetne hát Tenéked keserűen a’ halál?

Holott annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben

Lehetetlen el-gondolni: benn van a’ kegyelemben

Az ollyan Lélek – és ha bűnt tett-is az a’ testbe’ itt,²⁴⁴

Illyen forma okoskodásokkal teszi mentté az embert a’ Lelki-esméret. Mert egyéb-aránt az, minden embert kárhoztatna.

Le-fizette már egy drága halál minden vétkeit. –

Van – van – a’ mi keseríthet; mert Özvegyed el-veszti

Hiv Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti

A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,

De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szűkölködünk.

És ezt Te-is tudod – és így búsúl pihegő szíved,

Hogy el-lesznek nálad nélkűl gyermekid ’s hites Híved: –

Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?

Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része.

Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízűek vóltak,

Azt érzik leg-keserűbben a’ vég perczen a’ hóltak,

Vagy a’ mindjárt meg-halandók.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De óh jó Lelkű Atya!

Hát nem talál-e több eszközt az Isten’ akaratja?

Rajtad kivűl, kedvesidnek szerentséltetésére,

A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére:

Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?

Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos eszköze valál. –

Ah bóldogúl el-vált Lélek! Te már a’ bóldogokkal

Bóldog vagy, ’s igazán örűlsz a’ Mennyei Karokkal.

Mi még a’ boldogságnak tsak festett színénn kapkodunk,

És az igaz boldogságról kétesenn gondolkodunk.

Te látod azt a’ mi Isten; mi nem-is képzelhetjük;

Te örűlsz, hogy meg-halhattál; mi sírva emlégetjük.

Te meg-fogod, te el-bírod a’ Halhatatlanságot,

Sőt bírod – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.

Mellyben, ha mínden bóldog-is, ez fő boldogtalanság:

Hogy szegények azt sem tudjuk: mi a’ halhatatlanság?

Isten! Mindenható Isten! erősítts-meg engemet:

Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,

E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,

El-ne-óltsa; – Te oh Fő Bőlts! úgy bánj e’ Tudatlannal;

Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,

Ne gondolja azt leg-alább lenni hihetetlennek.

Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,

Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.

Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,

Ha van Lelkem, 's még-sem tudom meg-ismerni Lelkemet:

Óh bizony van hát boldogság ’s meg szűnés nélkűl létel;

Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el-

Nem kőltözünk. – Adj óh Isten! ollyan boldog életet,

Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született

A’ Halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában

Csendes Lelki-esméretet találhasson magában,

Melly a’ test-tömlöttze helyett mutasson a’ Léleknek

Helyt fényes Ditsősségében ama’ bóldog egeknek.

Fő tisztelendő Tihani Apátur Vajda Sámuel Úr, el-olvasván ezen Lélek’ Halhatatlansága felől való Gondolatokat: ezt írta egy Levélben: „Isten áldja-meg, valaki a’ Lélek’ halhatatlansága’ állításában meg-hegyzi író tollát; ebben a’ mostani időben; a’ mikor az álnok kígyó egésszen vissza fordította kaszáját (mert a’ Paraditsomban azt mondta, hogy bizvást együnk, mert nem halunk meg, most ellenben így bíztat, hogy, együnk, igyunk,^*
igyuunk Sajtóhiba, em.
mert úgy-is ma hólnap meg-halunk, ’s hóltunk után a’ lelkünk-is semmibe megy) de azomban úgy tetszik, hogy e’ dologban a’ Philosophiából vett erősségek nagyon erőtleneknek látszanak az elmés tsúfolódóknak” – – ’s a’ t. Úgy hiszem azt én-is, hogy tsak tsúfolja ’s ki-neveti azokat a’ Világ’ bőlttse; tsak ezt mondom tehát Yungal: Elég lészen az énnékem, ha meg-némítom a’ józan okosságot, úgy hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát előttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni: hogy a’ vagdalózó és tsúfolódó elmét el-halgattassam.

ugrás a szövegforráshoz

XIII. Gyász Innep,
mellyet Attya’ halála után esztendővel tartott, egy hív Fiú. 30dik Januáriusban 1789.

Egek! valami különöst látnak szemeim – de mit?

Úgy tettzik, hogy édes Atyám’ el-temetett tetemit:

Óh szomorú emlékezet! mit háborgatsz engemet?

De óh szerentsét képezet! melly emlékezetemet

Ez esztendő fordúlatonn erre fel-serkentetted,

’S szívemet egy jó Atyához érdemes szívvé tetted.

De, honnan érkeztek ide? egy olly testnek árnyéki!

Mellyet régen dugva tartnak a’ sírnak borítéki.

Van-e most-is reám gondja Atyám’ boldog Lelkének?

Vagy az egy-máshoz köteles hív Lelkek’ erejének

Van-e olly ki-terjedése? hogy az a’ ki szeretett

Engem, de meg-hólt; előttem most-is meg-jelenhetett.

Van-e vagy nints? – én nem tudom: – de érzem azt szívemben

Hogy jó Atyám mind örökké él emlékezetemben.

Szent nap – Innep nap ez nékem, a’ mellyen el-temettem

Ötet; ollyan nap, a’ mellyen közelről érezhettem;

Melly könnyű a’ haldoklónak, ha szerelmesi felől,

Szívében, örvendeztető képzések jönnek elől.

Szomorú nap, de innep nap, a’ mellyről meg-kellene²⁴⁵

Virg. Aen. V. vers. 51. Hunc ego Gaetulis agerem si Syrtibus exsul

Argolicove mari deprensus et Vrbe Mycenae

Annua vota tamen solemnisque ordine pompas

Exequerer – – –

[A Hunc helyett Huic, a Gaetulis helyett Getulis, exsul helyett exul, solemnisque helyett solemnesque szerepel, jav.]

Emlékeznem, még akkor-is, ha a’ sivatag, fene-

Vadak’ lakó helyjeikben élnék szám-ki vettetve,

Vagy ellenség elől futnék Hazámból kergettetve.

Nem tudom Szerelmes Atyám! hamvadat úgy tisztelni,

A’ mint régenn áldozatot ’s játékokat szentelni

Szoktak az illyen napokon: – de ez az emlékezet,

Mikor tiszta tűzzel égő szívem meg-emlékezett

Rólad; legyen az áldozat. – És a’ játékok helyett

Ím! mutat szerelmes Fijad egy könyökre dűlt fejet;

Mellynek komor arczulatinn a’ le-tsorgó tseppeket

Úgy nézd, mint a’ játékokban küszködő személlyeket;

Ezek küszködnek szapora gördűléssel egy-mással.

Küszködnek sebes szívemmel, azzal a’ bőv forrásal,

Melly maga fog pálmát nyerni, és úgy lessz győzedelmes;²⁴⁶

Aen. V. vers. 70. Cuncit adsint, meritaeque exspectent praemia palmae.

Ha nem lesz más olly hűséges ’s nem lesz ollyan szerelmes,

A’ ki őtet meg-győzhesse illy bús emlékezettel,

’S a’ ki ez nep gyászt viseljen az el-keseredettel. –

Jertek szerentsés Karjaim! Öleljétek hamvait

Annak, a’ kinek hóltakor tartottátok karjait.

Engedjed szomorú árnyék! hogy meg-öéeéhesselek,

A’ kit már esztendő ólta gyászban kesergettelek.

Én könyvvel buzgó szemeim! egy halvány képezetet

Formáljatok, a’ reátok már leg-utólján vetett

Atyai gondos szemekről: – képzelj fülem! hangokat,

Képzelj amaz édes szájból jött utólsó szavakat. –

Vajha az ég meg-engedte vólna közel-létemet

Sírjához; mellytől lakásom távoly vetett engemet.

Hadd mennél-el ama’ gyeppel ge-hantozott halomra,

Hadd ismérnék rá, márványra fel-mettzett írásomra,

Ezeket a’ könyv-tseppeket, mellyek forrnak szemembe’

Nem botsátnám szívem felé vissza a’ kebelembe.

Rá borúlnék édes Atyám! rá koporsó kövedre,

Meg-árasztanám azokat, hogy el-zárt tetemedre

Le szivárognának, ’s talám érzéketlen szívedet

Meg-illetnék, ’s hírűl adnák, hogy ez könyv-ár eredett

Egy olly el-apadhatatlan kút-főből, mely szív, ’s míg szív

És míg én, én vagyok, buzog; Téged’ tisztel, ’s hozzád hív.

Az a’ Főld, mellyen az Isten hosszú időt engedett

Az Atyákat tisztelőknek; ’s a’ melly el-zárt Tégedet,

Nem lenne talám olly irígy ’s kemény sóhajtásomra,

Hogy az én könyv-tseppjeimet, a’ mellyek e’ halomra

Szememből le-tsorognának, ne botsátná szívedre,

’S ölelni kívánó kezem helyett illetésedre.

De ez, én szerelmes Atyám! nékem nem engedtetett,

Hogy hívenn meg-látogassam a’ sírba temettetett

Testedet, hanem a’ buzgó szív, ’s könyv-tsergedezések,

Rólad, ’s hívségedről való gyászos emlékezések

Mellyemben ollyan sír-halmot ’s oszlopot építenek

A’ mellyen takaró hantok ’s borítékok nintsenek.

Szomorú Lelkem azokba be-megy, ’s bús képzései

Veled vagynak, mikor érted húllnak szemem’ könyvei –

Nyúgodjatok fáradt tagok! békével pihenjetek,

Mellyek mindent; és engem’-is méltán el-hitettetek;

Hogy bántódás nélkűl való nyugvásra méltók vagytok,

Mikor hóltotok után-is bizonyságokat hagytok:

A’ mellyek azt erősítik, ’s méltán erősíthetik,

Hogy minden ember, mint Ti-is, dologra teremtetik. –

Hallod-e? óh bóldog Lélek! búsongó énekemet;

Ez gyász – ez ének, lelkemben gyönyörködtet engemet.

Oszlanak szomorúságim, örűlök, hogy tehettem

Ma-is valamit, a’ mivel hűségem’ jelenthettem.

Hív vagyok, és hív-is lészek; fenn-tartom életedet,

’S azért, hogy az emberi kéz el-temetett Tégedet,

Élni fogsz az én szívemben, mind addig míg én élek,

’S míg én-is mint Te, a’ főldért jobb lakó helyt tserélek.

ugrás a szövegforráshoz

XIV. Ének az Örökké-valóhoz
Yung' huszon-harmadik éjtszakájából.

Meddig nézed, Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Dítséret

A’ Királyok’ udvariban ajándék’, vagy ígéret’

Reménységétől vonatván főld-színt tsúszva mászkáljon,

Mint egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,

Mellyekkel tsiklandoztassa a’ világ’ nagyjainak

Kevélly füleiket; – pénzért a’ bűn' undokságinak

A’ jó erkőlts' köntössiből tsináljon takarókat, –

Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?

Hogy egy Gazdagtól, a’ kinek Lelke nintsen, kóldúlva

Kenyeret kér a’ Dítséret; ’s jó illatokkal gyúlva

Áldozik, egy alá-való ’s álnok ember' szívének,

A’ kinél a’ jó erkőltsök porba temettetének.

És hogy illy drága illatú fű-szerszámokat hintsen

Az illyen hólt testre, mellyben Lélek, és Virtus nintsen –

Hagyd-el óh dítséret! hagyd el a’ fényes udvarokat,

Mosd-le a’ nemességedre abból ragadt motskokat,

Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tetszett jónak

Hazugságokkal hízelkedsz a’ rossz Uralkodónak.

Menj vissza ama’ kút-főre – keresd az eredetet

A’ mellyből Te-is, és minden hatalmasság kezdetett.

A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt hogy szolljon,

A’ Léleknek lételt, és azt hogy érthessen, ’s gondoljon. –

Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára,

Egyik ember, a’ másiknak, mint-egy imádására

Arczra borúl; a’ Dítséret’, és tisztelet’ tömjényje

Azokonn, a’ kik egy-forma ’s egy Fő míves’ edényje,

Sort vesz – sorra jár az egyik agyagról a’ másikra,

’S a’ mi még szörnyűbb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra:

Csak Te nem ditsőíttetel méltó dítséretekkel,

Emberek' Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.

A’ kinek, a’ fényes nappal, tsak orczád mosolygása;

Ellenben, a’ mennydörgések' rémítő ropogása,

A’ szív rémítő éjtszakák’ szapora villámása,

Haragod’ jele, ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –

Fogyjon-el azon órában, fogyjon! szám’ lehellete,

A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ Dítsérete.

Vajha! háládatosságom, bosszút állván ő érte,

Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,

Vagy, óh Fájdalom! ő róla el-is felejtkezhetett,

Tehetne, egy elegendő örökös dítséretet. –

De – hogy kezdjem hírdetését az ő Ditsősségének?

Hogy soha vége ne légyen annak hírdetésének.

Akar-melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;

A’ bámúlással el-tőlt szív arczra borít engemet:

Látván, az ezer tsudákkal meg-rakott természetet,

És szűntelen imádássá teszi a’ tiszteletet. –

Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,

Ez nálunk az idő miatt három részre oszolttat,

Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden teremtésedet

Ismered; és azok közűl egy sem ismer Tégedet. –

Magadat, ha láthatatlan vagy-is Természetedben,

Láttatod leg-alább-való ’s kisseb Teremtésedben –

A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik

Sok száz ezer állat, szint-úgy hatalmadat hirdetik,

Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,

Mert azok-is ugyan azon Házi Gazda' szolgai.

Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’

Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása

El-oszlik, sok tsatornákonn minden teremtésekre –

Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre

Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet

Nem tudják.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Óh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,

Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?

Azt, a’ mind nagyra kitsinyre egyszersmind elégségest.

A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan napokban

Fényeskedik-is, jelen van az apró fű-szálokban. –

A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni

Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni.

Te minden Tökéletesség; és egyedűl azoknak

Summája vagy; első oka, ’s egy oka minden oknak.

A’ természet’ minden-felé el-terjedt sok ágának

Törsöke: a’ Teremtések’ titkos arany lántzának

Formálója: mellynek meg-nem-számlálhatja szemeit

Az ember, sem egy-másból lett rendes eredéseit. –

Minden dolog azt hirdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,

Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –

A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,

És szűlte e’ fejünk felett szélesen ki-terjedett

Égen ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,

Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.

A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,

Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.

A’ meg-nem-halandó Lelkek, a’ Te Ditsősségednek

Némű-némű szikrátskáji; Mindenható létednek

Nemes magzati – a’ kiknek értelmes tehetséget

Adtál, a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.

Az okosokká teremtett Teremtések, sorjában,

A’ mint Isteni fényednek élesztő súgárjában

Kissebb vagy nagyobb részt vettek; szép rendel emelkednek-

Fel addig a’ Teremtésig, melly örök lételednek

Meg-foghatatlanságához, a’hoz leg-közelebb jár

A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már

Természetjekkel egygyező lakó hely rendeltetett

E’ világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –

Hát Te magad hol lakozol? óh kezdet és végezet

Nélkűl való! ki lessz? a’ ki engem' a’ Házba vezet:

Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom;

Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom?

A’ méllységben-e? vagy ott fenn a’ Naptól kérdezzelek?

Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti óh harsogó szelek!

Hol lakozik Teremtőtök? – vallyon az ö szavának

Hangja-e a’ mennydörgések? Királyi szék formának

Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl ’s parantsolja:

Hogy szekerét a’ forgó szél sebes láng közt hurczolja.

De mit? óh vétkes képzések! távozzatok előlem,

Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.

Jertek velem, óh halandók! és arczra borúljatok,

Mert itt van az Isten, itt van a’ kit én nem láthatok.

Ez roppant Világ, a’ mellyet az ő karja ereje

Tart ’s mozgat, ditső Királyi székének részetskéje.

Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,

A’ valót az elébbeni semmiség, fel-váltaná.

Az ő keze meg-öleli mind, a’ mi véghetetlen,

És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;

Úgy a’ mik leg-magasabban fel-emelkedhettenek,

Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,

Mint hol-mi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen

Üregben körűl-kerengenek öszve keveredetlen.

De mi vagyok én halandó! hogy az én ajakomat

Illyenekre merem nyitni: – forró buzgóságomat

Ki önteni, ’s egy féregnek merni venni nyelvvére

E’ felséges Ditsősségnek nints e' kissebbségére?

Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott,

Hogy tsudálhatja az Isten' tsuda-képp’ tsináltatott

Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,

Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérgesse.

Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?

Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.

Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld' közép pontjáig,

Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:

De nem tud a’ Természetben ollyan képet találni,

Mellyel az ő nagyságának rajzolatot tsinálni

Tudna tsak homályosann-is.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Világ' fényes pompája!

Mi vagy e’hez képpest? – Sűrű

Az S s-bő jav.

setétségnek homályja. –

A’ gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve,

Mitsodák? – Tsupa

A T t-bő jav.

nyomorúlt szegénység erre nézve. –

A’ Csillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja

Csak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,

És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,

Az el-ragadtatott szívnek forro buzgóságai

Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni

E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni. –

Nagy Isten! a’ kit dítsérni fel-emelem nyelvemet,

Te! a’ ki a’ Te Lelkeddel meg-illeted szivemet;

Én egyedűl való kintsem! erőm én vénségemben!

Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!

Te! ki adtad az embernek a’ Halhatatlanságot,

Segitsd azt a’ tehetetlen Háláadatosságot.

Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,

Vagy, ha nem lehet találni Felség! ollyan Nevedet,

Melly illendőnn elő adja ditső Természetedet,

Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet

Embereknek Barátjának. – Melly név az én szívemet

Egészen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet. –

Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik,

El-végezte mind azt a’ mi ő tőle ki-telhetik

Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája

’S ez lessz az ő énekinek tetéző koronája.

Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem,

Hanem a’ bűntől – a’ Halál' félelmét el-temetem

Örökre; oszlopa alatt változandóságomnak

A’ mellyet dítséretére emeltem meg-tartómnak. –

Óh! ne legyetek Bíráji Versemnek hitetlenűl

hltetlenűl Sajtóhiba, jav.

Ti hideg és tompa Lelkek; a’ kik ha érzékenűl

Gondolkodtok, el-fáradtok – a’ kiket meg-háborit

A’ mélyen el-ragadtatás, a’ tsendes vér bátorit

Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni

’S a’ könyörgésben erőssen azért nem buzgólkodni

Ne-hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása

Miatt, nyúgodalmatoknak essen zavarodása. –

Távozzatok-el én tőlem hideg vérű vakítók!

Méltatlan, semmi vagy tsekélly buzgóságú Tanítók!

Kik ékesen szóllás nélkűl, gyenge ki-mondásokkal

Prédikáljátok a’ virtust a’ Porban tsúszó szókkal. –

Hát vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő

Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő

Lánggal: – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti

Kedves szagát, ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti.

Óh! hogy, ’s miért fagylaltad-meg, Vénségemnek mord tele

Az én Músámat? véremet, és elmémet-is vele. –

Mikor a’ Lélek, a’ maga’ buzgósága’ lángjainn

Mint-egy szárnyakonn fent repdes az egek' magassainn;

Az arany hárfák győnyörű hanggal gyönyörködtetik,

A’ mint azokat az Egek’ seregei pengetik.

Úgy-tetszik, mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat.

Mint-ha zengő énekléssel mind tsak azt mondanák ott

A’ hol az Úr űl a’ székben: Mondjad én Lelkem! Te-is –

Óh! mint örvend Lelkem ennek tsak képzelésére-is?

Óh! mikor jön-el a’ Halál be-vezetni engemet

Ama’ mennyei karokba? – Ha rontja-el testemet

E’ sár-házat; melly az éggel való társalkodástól

El-rekeszt.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Meddig bujdosom ama’ boldog hazától

Távoly e’ főldön? – Hazámon kivűl, mint számkivetett,

Hazámon – mellyet ohajtok – és a’ szabad életet

Várva várván e’ tömlöczben óh! meddig sóhajtozom?

Óh! bóldog nap az, a’ mellyre vírradni kívánkozom.

A’ melly ezt a’ setétséget előlünk el-oszlatja,

Mellyben most tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja

A’ láthatatlan, de nehéz lánczokat, a’ mellyekkel

Meg-kötöztettünk.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Az igaz Lelkeket seregekkel

Öszve-gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl –

Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.

Szomorúságodból emeld-fel bánatos orczádat,

Mert bánatod bosszúsággal illeti jó Atyádat.

Nézzed – ama' vastag kárpit, ketté mint hasíttatott,

A' melly a’ Halhatatlanság 's az ember közt vonatott:

Nézd! a’ sír-halom' hantjainn miképpen emeltetett-

Fel egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –

Óh örökké-valóság! Óh Nemes Lelkem’ Hazája!

Óh Isten! Te az el-múltak’ 's jelen-valók’ Királyja!

Mikor megyek-el? óh mikor méltóztatsz rá engemet?

Hogy a’ Te oltárid előtt meg-hajtsam én' térdemet.

ugrás a szövegforráshoz

XV. A’ Természet’ deréksége, egy-nehány hirtelen készűlt versben, mellyeket mint egy Barátságos vetélkedésből írt az Auctor; midőn egy Bétsi lakos jó Barátja (anagram: Dandár) próbára matériát adott a’ vers írásra. – Azért a’ hibákat senki se vesse szemére.

Lám! hogy Béts-is talál olly gazdag létére,

Ha ki jön e’ puszta Ország’ térségére,

Eleget; a’ mivel szemeit kedvére

Hízlalhassa – Hazánk’ ditsőítésére.

Ott a’ bőlts mesterség tsinál sok remeket,

Majmolván ama’ szép természetieket;

Itt látsz minden térenn olly Anglus’ kerteket,

Mellyek fellyűl múlják az erőltetteket.

Ott a’ Kertész, kertjét részekre szakgatja.

’S az osztott részt újjabb részre osztogatja;

Itt ollyan osztályt tett a’ Természet’ Atyja

Hogy az, tsak emennek festett ábrázatja.

Amott, meleg ágyban meg-érni segítik,

A’ növevényt, ’s az ízt mint-egy kénszerítik;

Itt a’ nap’ súgári magok melegítik,

De az ínyt egészen meg-is elégítik.

Ott üvegen által mint-egy erőltetik

A’ meleget, melly itt meg-sem görbíttetik,

Még-is a’ mint a’ hegy-óldal emeltetik;

A’ szeg-mérték erőt adván, neveltetik.

Ott fel-felé szökő vizeket tsinálnak,

Mellyek itt minékünk őnként folydogálnak,

Ott erő kell ama’ fel-szökő víz szálnak,

Itt azok kereket ’s malmot taszigálnak.

Ott kézzel tsinálnak halas-tó formákat,

Itten a’ természet tsinált tsatornákat;

Mellyek úgy meg-tőltik e’ nagy víz-tanyákat,

Hogy el-hordozhatnak tengeri gályákat.

Ha kisebb a’ festés a’ le-festetettnél,

Kisebb a’ mesterség hát a’ természetnél,

Te-is természettel szép lenni szeretnél

Inkább, mint, hogy ékes formára festetnél.

Azok a’ mesterség’ egyenes rendjei,

Mellyek a’ mesternek sokszor remekjei

Csak a’ homályos szem’ rövid nézései;

Csak a’ természeti rend’ nevetségei:

Hogy valamelly kertben, egy-mástól két fának

Két ölet szabjanak-ki tágasságnak;

Ezek tsak játékot, ’s emberi munkának

Tökéletlenségét ábrázolhatnának.

Más egyenlősége van a’ természetnek,

Mellyek hogy egyszerre szembe nem tűnhetnek,

Sokann e’ szépségre szem-ügyet sem vetnek;

Vélvén minden lyukat, ki-kerekítettnek.

Hát! a’ Proportzió’ sok-féle formája

Hová lett? mert van ám olly Hármoniája

A’ rendnek-is, hogy azt ha jó szem visgálja,

A’ kűlömbözést-is egygyezni találja.

A’ külömbözésnek meg-meg külömbsége

Van, ’s ez a’ természet’ deli mestersége:

Hogy az emberi ész’ gyors viszketegsége

Ne lássa, hol lessz már egyenlően vége.

Bizony a’ mennyivel minden mestereket

Fellyűl múl az az egy a’ ki az egeket

Alkotta; annyival a’ mindég remeket

Csináló természet, a’ mesterségeket.

’S talám sok balgatag ’s vétkes gondolatnak,

Kik arról hogy Isten van gyanakodhatnak;

Itt az eredete: hogy a’ majmolatnak

Imádóji fellyebb nem gondolkodhatnak.

Nints olly találmányja akarmi bőlts észnek;

Rendje, ’s veteményje nintsen a’ kertésznek:

Hogy a’ Természetben mind ne lelném késznek

A’ mik mesterséggel ’s idővel tenyésznek.

Mit tesz a’ Mesterek’ tanúlt mesterségek?

Miben áll azoknak tökéletességek? –

Abban, és a’hoz van szabva derékségek;

Ha a’ Természettel van egyenlőségek.

Dandár-is azt vélte Bádenben laktában,

Hogy ő egy mindenek’ tellyes tárházában

Múlat: de ollyaknak űlt tsak árnyékában,

Mellyeknél a’ való sokkal szebb magában.

Egyszer hát, ki-jővén Balaton’ térjére,

Ollyanok akadtak visgáló szemére;

Hogy kéntelen a’ Béts ’s Báden’ szégyenére

Bámúlni ezeknek sokkal szebbségére.

Örűlt Tapólcza-főnn, Tapólcza vizének,

Hogy gazdag folyási tiszta kút fejének,

A’ kúttól tsak egy-két lépésre menének,

’S már elegek egész malom’ kerekének.

Óh! tsuda munkáji úgy-mond az Istennek!

Bizony tsak árnyékos rajzolati ennek

A’ folyások ’s szökő kútak kik mindennek

Örömére, de tsak erőltetve mennek.

Innen neki tartván téli nap-kőlttének,

Van temérdek öbli Balaton’ vizének,

Mellynek meredekjén mind két mellyékének

Nagy és kies hegyek fel-emelkedének.

Minden-felől Partját Tornyok ékesítik,

Nagy tavát egy-nehány patakok bővítik,

Lassú folyamatok Foknál meg-görbítik

’S Siónn a’ Dunába le-menni segítik.

Hol fél, hol egy mért-főld egész szélessége,

Tizenkettő Foktól Hidvégig a’ vége.

Olly nagy néha-néha habja dühössége,

Hogy egész hegyeket hömpölyget térsége.

Ha érzi a’ fel-szél meg-háborodását

Hallhatni távolyról éjjel mormolását,

’S ha al-szél váltja-fel amannak fúvását

Egy perczentés alatt tsitítja habzását.

A’ felső partjáról fél sziget formára

Be-nyúl Tihan; a’ hol az Átila’ vára

Épűlt egy meredek hegy’ órozatjára;

Főldből van sántzolva régiek’ módjára.

Régi Temploma van itt Szent Benedeknek,

Mellytől Észak felé egy hegy-meredeknek

Fel-menvén; – a’ túlsó Somogyi hegyeknek

Beszélj; ’s örűlni fogsz a’ feleleteknek.

Köszöntsd bár az Ekhót hat lábú versekkel;

Mind azon épp szókkal és értelmesekkel

Meg-felel ’s küszködik a’ jó nyers nyelvekkel

Tizenöt szó-tagból álló beszédekkel.

A’ hova a’ hangok így vissza jövének,

Közepe az, e’ nagy víz’ szélességének,

A’ honnan, a’ széllyel visgálók’ szemének

E’ térségek, egy nagy kertnek tetszenének

Mellynek a’ halas-Tó vagyon közepében,

Múlató ház Tihan, ’s ennek ellenében

Vadas kert van Somogy’ zőldes erdejében,

’S más felől gyümöltsös Füred’ mellyékében.

Itt a’ mint nagy Bérczek éjszaknak fel-mennek,

Vélhetnéd ezt télben tsupa kietlennek,

De most sok gyönyörű gyümöltsösi ennek,

Tán a’ kies Éden kertnek sem engednek.

Látni itt egy-másba ragadott hegyeket,

’S azokonn el-nyúló szép szőllős kerteket;

’S hogy nagyíttsa kies térség az érteket;

Gazdagon, gyümőlts fák tarkítják ezeket.

Fel-űlt Bellerofon’ repűlő lovára

Dandár, és fel-mene Szent Tamás’ halmára;

A’ hol a’ ki fel-áll e’ hegynek tsúttsára,

Öt-hat Vármegyének be-lát határára.

Itt látott egy kertet, melly épűlt kerekenn,

Leg-jobb szőlő termő e’ magas hegyekenn;

Bámúlt a’ szép fejér tseresznye szemekenn,

’S az egy egy hüvelyknyi ért Spanyol meggyekenn.

’S mivel sánta lábát bottal támogatta,

Ez hegy a’ Parnasszust eszébe juttatta;

Talált-is Pegázus helyett, tsak bírhatta;

A’ mi fáradtságát meg-jutalmaztatta.

Úgy jól-lakott meggyel ’s fejér tseresznyével,

Hogy alig bírhatott le-menve terhével,

Míg utóbb a’ kies vőlgyre le-menttével

Lágyítja dagályját savanyú kút-lével.

Mert a’ mint e’ hegyről dél-felé le-szálnak;

A’ nagy bérczek apróbb halmotskákká válnak;

’S végre ha e’ nagy Tó’ partjára találnak;

Gabona’ ’s fű’ termő lap-helyet tsinálnak.

Itten tsergedeznek sok tsekélly víz-erek,

Kiknek a’ Balaton öbli a’ tengerek;

Vagynak a’ patakban rákok sok ezerek,

Mellyeket nád tűznél fog éjjel a’ gyerek.

Szép világosítást tsinálnak ezeknek

Formájik éjtszaka a’ jövevényeknek;

Mikor a’ partokonn sok szövétnekeknek

Égését mutatják víz-színt a’ szemeknek.

Füredről a’ mint megy az út kelet felé,

’S egy helyt a’ Balaton-partba botlik belé;

A’ Határon két domb, ’s egy vőlgy kerűl elé,

Mellynek kiességét szép forrás nevelé.

Ez, a’ savanyú kút; mellynek fakadása

Szebb, mint ama’ híres Pegazus’ forrása:

Melly, noha természet’ ajándékozása,

Neki a’ mesterség czifrább kútat ása.

Mondanak egy kútat egy régi mesében,

Mellynek ha ki bőven ivott a’ vizében,

Ollyan zavarodást tett agy-velejében,

Mint a’ ki jól hörpent a’ szőllő levében.

Ez pedig az embert futóba indítja,

Leg-elébb az első tsatornát meg-nyitja;

Azután a’ gyomrát hidegen lágyítja,

’S árnyék-szék nélkűl-is le-űlni tanítja.

A’ kiben jó formán kezd a’ víz dolgozni,

Sétálni megy, vagy-is látszik szaladozni,

Egygyik a’ másikat láttatik nyomozni;

’S nem ér rá senkinek komplementírozni.

Sokan vagynak pedig ez-helytt öszve gyűlve

– – – ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

XVI. Ezekre azon Bétsi Jó Barát, elmésen négy sorú Strófákban meg-felelvén; alkalmatosságot adott nyályossabb válaszolásra, könnyebb szerű versekben, mellyek itt következnek; de ezek-is tsak futólag, és így nem krízis alá készűltek. 6dik Juliusban 1788.

Mi dolog? hogy rossz lábával Tirteus ollyan jól lép,

A’ mit Füredi pennával ír Dandár, olly igen szép.

Frissek a’ kies Térségenn a’ Bétsi gondolatok;

Épebb ez, mint a’ mit régen Laurushoz írtatok.

Akkor a’ szegény Tirteus tsak fél lábonn sántított;

Most a’ négy sorú versben-is kevesebbet hibított;

Vallja magát, a’ Természet’ beteges szolgájának,

De lám talált Hipokrates, sánta Unokájának

Olly bankót, mellyel rossz lábát annyira ki-tóldotta,

Hogy elmés Strófája’ sorát négyre szaporította.

Sántit még-is, ’s sánta lába, útját el-tévesztette

De ott inkább a’ vezető hibázhatott mellette

Mikor Tapólcza’ forrását melly vagyon Vetse-székben,

Találta a’ mint említi Szalavári térségben.

Tapólcza-fő fő Városa (úgy szólván) Vetse-széknek,

Melly nem régen lett egy-része a’ Veszprémi Vidéknek;

Van Szalában-is Tapólcza, egy Város Sümeg mellett,

De a’ ki ide Győrből jött, arra jönni nem kellett.

Ott-is vagynak szép források ’s kies víz-fakadások,

’S talám ez a’ Magyaroknak hajdan szokott szóllássok

Vólt; hogy az illyen vizeket nevezzék Tapőlczának.

Mert ha emlékezéseim rossz helyenn nem járnának

Tapólcza még harmadik-is van Borsod’ Vármegyében

Lágy-meleg vizekkel gazdag, Miskólcznak ellenében. –

Csudáltad a’ Természetet a’ Tapólcza’ vizében,

Gyönyörködtél a’ Balaton’ Magyarok’ Tengerében:

Dávidként a’ nagy hegyekre fel-vetetted szemedet,

Mellyeknek partjai közzé e’ nagy Tó kerekedett. –

Méltánn-is; mert a’ Természet’ sok ezer ajándéki,

Mellyekkel itten gazdagok ez bővségnek hajléki,

Az elme’ gondolatjait gyors szárnyakonn ragadják;

Még-is a’ Bőlts Természetet ki-tanúlni nem hagyják:

Hanem míg magát futtatva a’ serény ész dolgozik,

Utoljára a’ visgálás bámúlássá változik.

A’ mit közelebbről láttál az óltott gyümőlts fákban,

Hogy a’ vad törsökbe rakott szelídebb ágatskákban

A’ vad törsök’ nedvessége olly édesen dolgozhat,

Hogy itt Sámson az erősből ki-édességet-hozhat,

Vagy ha egygyik nemű fába más neműt be-metszenek

Az ágonn ugyan-tsak ollyan gyümőltsötskék termenek

A’ millyent termett az a’ fa, a’ mellyről le-metszetett.

Ez mind titok, és mi tőlünk olly igen el-rejtetett,

Hogy az áldott természetet inkább illik tsudálnunk.

Mint azt vagy érzéketlenűl vagy fél szemmel visgálnunk.

Nem tsuda hát, ha e’ térre annyi számmal jöttenek

Lakni, mint egy Anglus kertbe ama’ kőltött Istenek.

Mert talál Erdőt Szilvanus; talál gyönyörűséget,

Talál – mert ritka találni illy kies erdőséget

Mint itt; találhat Czéres-is ollyat a’ mit tsudáljon,

Hogy a’ főld kő-göröngyökkel rakva vagyon e’ tályonn,

Még-is a’ Czéres’ Leánya arathat ollyan kívét,

Mint ott, a’ hol a’ Csalló-köz majmol arany kert mívét.

Pallás ha táborozni kell, talál ollyan térséget,

A’ hol szint-úgy tsúfolhatja távoly az ellenséget,

Mint a’ Szűz Komárom’ Vára a’ Csalló-köz’ órában,

Mert lehet itt-is a’ vizet venni olly tsatornában:

Mellyel ha öszve ragasztják a’ nagy Tó’ két szegletjét,

Egész szigetté tehetik a’ Tihan’ fél szigetjét.

Ott a’ meredek bérczekből készűlt sánczok állanak;

Lehetetlen, hogy illyeket mesterséggel rakjanak.

Minerva, ha tanúlni kell ’s a’ músákkal tartani,

Tudhat e’ kies helyeken olly szállást választani:

Mellynél a’ Parnasszus’ hegye ha kiessebb lehetett;

Van itt, a’ mivel a’ Görög talám nem kérkedhetett,

Ott a’ Pegázus’ forrása észt adott Orfeusnak,

Itt a’ borral tele pincze erőt ád Enniusnak;

Hogy Pallás’ tiszteletére erőssebb hangot adjon;

Kérd-meg bár a’ Poétákat hogy el-mellyik-maradjon.

A’ szárnyas-ló-rugta víz-é? vagy az ember kapáltta?

A’vagy tsak ezt a’ száj’ íze édesebbnek találta.

De ha kell Pegázus’ kútja, itt van a’ savanyú kút,

Csak-hogy itt alá felé megy, ott fel-felé ment az út.

Ennek van ollyan bámúlást indító természete,

Hogy amaz, mikor fakadt-is, ennél jobb, nem lehete.

Ez vólt hijja énekemnek; hogy még ezt le-nem írtam,

Mert az Apolló’ lelkével én egésszen nem bírtam.

Engemet Urániának adott ő tanítványúl,

’S ha mi a’ szép Tháliától maradt rám ragadványúl:

Eskulápiust nem láttam, hogy e’ víz’ erejébe’

Kutassak, vagy avatkozzam az ő mesterségébe.

Tudom hogy noha fejemet Bachus-ként nem zavarja;

Tesz annyit, hogy – – bár akarki be-varja,

Pomona, Czéres, Diána, Merkuriussá válnak,

Mert mint a’ futó kéneső ki-menő tért találnak.

Kívánod még, hogy írjam-le a’ Balatoni rákot,

De félek, hogy meg-bántanék sok piperés Nimfákat;

Azt pedig én Diánának még akkor meg-ígértem,

Mikor tőle hajdan egy szép ’s Szűz Feleséget kértem;

Hogy én örökké maradok Asszonyok’ Szószóllója;

Vajha itt-is Orfeusnak ne lenne marczangója!

’S osztán Te önnön magadat szántad a’ Rák’ farkának;

Mellynek pedig, tsak alig ha illik lenni sántának.

Ha igaz, hogy ez az állat előre háttal megyen,

Te majd meg-botlasz a’ vőlgyön ’s nehezen mégy a’ hegyen.

Külömben-is, a’ rákoknak az a’ vissza-menése

Magával a’ természetnek mint-egy ellenkezése,

Melly a’ savanyú kút körűl ellenkező-képp’ vagyon,

Mert itt a’ jámbor természet rajzoltatik-le nagyon.

Itt nints első sem utólsó, egygyez a’ gazdag ’s szegény,

Egy-formán fut a’ berekbe az Úr, ’s a’ szegény Legény.

Itten tavaly, még senkinek kalapot sem emeltek,

Hanem-ha nagyon meleg vólt, ’s a’ napnak süvegeltek.

A’ zőld’ májvára le-dűlve, ki széllyel ki sorjába’

Szabadon néznek a’ partról a’ Balaton’ tavába:

Egygyütt esznek a’ szegények a’ leg-főbb gazdagokkal,

Mivel-hogy mindenik fizet egy-forma krajczárokkal.

Egygyütt isznak egy forrásból, sőt néha egy üvegből,

Nints itt semmi némellyeknek finnyás kényességekből.

Sem a’ tiszta, a’ ragadó nyavalyától nem félhet,

Mivel ollyan vizet iszik, a’ mellyel ha jól élhet,

Ha nem tiszta-is, meg-tisztúl – itt az arany időnek,

A’ réginek, vagy még talám valaha leendőnek,

Mint-egy árnyékban láttatna tiszta le-rajzolása,

Ha azt már meg-nem motskolná némellyeknek szokása:

A’ kik vagy a’ nyereséggel otsmányúl vissza élnek,

Vagy azzal, hogy sokat nyertek, és még többet reménylnek,

Fent-héjjaznak, és a’ rangnak nem-válogatásából

Tsúfot üznek – tsúfot Füred’ szép arany Századjából.

’S mi az oka? – mert már kezdik az áldott természetet

Erőltetni – tsúnya pedig ez, mihelyt erőltetett.

A’ quid prohibetis aquas-t itt már el-felejtették,

A’ természet’ ajándékát lakat alá vetették

Ingyen-vettért gazdagítja a’ nadrág a’ bugyogót,

Azért adják egy krajczáron az egy hüvelyknyi dugót.

Ez természet’ ajándékát keverve sütik-főzik,

A’ mellyel a’ természetet erőltetve kettőzik.

Sőt ha felesleg meg-térűlt egy napi fáradtságok

A’ leg-főbb-rangúaknak-is nagyobb a’ méltóságok.

Pedig bizony mikor ezek a’ lágy emberi vérnek,

Vagy erőssebb rúgó erőt, vagy nem-tom-mit ígérnek,

Kurusolt meleg-ferdőket készítgetvén a’ testnek

Galenussal gazdagosznak ’s hasznot magoknak lesnek.

Vallyon ama’ hideg ferdő ketretzes rekesztéki

Nem jobbak-é, mint a’ fórralt vizeknek folyadéki?

Mellyek magok’ erejéből valamit tsak veszthetnek,

Mikor hideg részetskéik meleggel emésztetnek.

Azt tudom: hogy ez forralttak lankadásra készítik

A’ testet, amazok pedig természettel frissítik.

De már, hogy a’ meleg, erőt ád-é ezen vizeknek?

Azt fenn hagyom az Orvosi Tudományban bőltseknek.

Vóltak sánták; és a’ kiknek inok öszve húzódott,

A’ kiknek az erőszakos meleggel kuruzslódott

Víz, valamire testteket helyre hozta; de ezek’

Okai a’ vizek vóltak-é és emberi kezek?

Hidegenn használt

haszált Sajtóhiba, em.

vólna-é? vagy az ollyan meleg víz,

Mellyben nintsen illyen erő, és illyen savanyú íz?

Nem tudom – látom e’ víznek gyönyörű ’s hasznos vóltát,

Én-is tehát elő veszem amaz Dandár’ danoltát:

Hogy szép Füred ’s a’ természet itt ugyan meg-mutatta,

Hogy ő a’ mesterségeket felesleg meg-haladta – – ’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

XVII. Ezekre-is azon jó Bétsi Barát elméssen felelt; de mivel versseibe sok dítsérések vagynak keverve; ismét hamarjába ezt válaszolta az Auctor:

Sok Horváthnak a’ koszorú mellyet raktál fejére;

Fordítsd azt inkább az Isten’ meg-ditsőítésére;

Mind Isten ’ ajándékjai a’ jók ’s a’ tálentomok.

Por, hamu vagyok én, és a’ latban tsak annyit nyomok:

A’ mennyi ajándékokat adott a’ Mindenható,

’S mind tsupán tsak Istené az, a’ mi bennem látható.

Hogy valaki meg-haladja Názót, nem lehetetlen;

De hogy valaki magának nagynak tessen, illetlen. –

Sőt talám én-is vétkezem, mikor a’ természetet

Csudáltam; mert inkább aztat a’ kitől teremtetett

E’ nagy minden; méltó jussal kelle vala tsudálnom,

És egy játszi Poétából Istenes Pappá válnom.

Nem játszodtatom hát tovább a’ titkokonn eszemet,

A’ Természet, a’ Nagy Istent imádni hív engemet

A’ miket Te és én írtunk rendel öszve gondolom:

Jer! igazgassad pennámat, jer! én őrző Angyalom.

Próbálljuk a’ természetnek meg-adott dítséretet

Istennek adni; ha ugyan arra egy teremtetett

Reá mehet, hogy az Istent igazán dítsérhesse;

És az ő ditső hatalmát méltó szinnel le-fesse.

Bár Názó, vagy bár Orfeus, vagy akármi nagy legyek,

A’ nagy Isten’ óltárához térden mászkálva megyek;

’S onnan botsátom hangomat Arionnak fülébe’,

Hadd érezzen velem egygyütt

egyyütt A szöveg írásmódja szerint jav.

olly örömöt Lelkébe’

Melly az égi seregekhez őtet-is fel-ragadja,

’S Isten’ ditsőítésének ő magát által adja:

Szűnjön-meg a’ Természetet áldani az ő versse-is

Csak az Istent áldja – szűnj-meg! Óh szűnj-meg Lelkem! Te-is.

Szűnj-meg Lelkem! a’ Természet derékségét tsudálni,

Mellyet nap-kelet ’s enyészet meg-nem-szűn prédikálni. ’s a’ t.

Ez az ének, melly itt következne, már által vagyon téve, egy Nyári Ejtszaka nevezetű munkátskámba; melly mivel elébb láthat világot mint ez; azért itt vele sort nem szaporítok.

ugrás a szövegforráshoz

XVIII. Egy hirtelen halálra – szél-, vagy guta-ütésből származottra.

Ím egy Lelkes ember lelketlen testté lett;

Bizony mint az árnyék tsak ollyan ez élet. –

Böröndy Jó’sef Úr reggel nem reménylte,

Hogy még-ma estvére el-végződjön éltte; –

A’ melly órán reggel mondta mennyünk haza’,

Estve azon óra tályban találkoza

Halál’ póstájával; ki haza vezette,

És főldből vett testét lelketlenné tette. –

Alig tőlhette-bé ötven esztendejét,

Mivel jövevény vólt változtatta helyét, –

’S ím! e’ hiv szolgának melly korán meg-kellett

Halni, ki sokáig hartzolt Themis mellett,

Most-is ez igaz Szűz hív szolgálatjában

Rogyott-le, és kerűlt a’ Halál’ markában.

Küszködött a’ kín közt meg-köttetett nyelve,

Árváji jajjára tsak nyögve felelve. –

Még-is Themis, kinek életét áldozta

Meg-szánván betegjét, nyelvét fel-óldozta;

Hogy hív kegyessége bizonyítására,

Említse Jésusa’ nevét utoljára; –

Húllnak az erőssek, gyengék reszkessetek,

És minden halandók halni készűljetek,

Mert senki sem tudja, estve-e reggel-e?

Fuvall rá, ’s meg-folytja az Úr’ erős szele.

ugrás a szövegforráshoz

XIX. Egy Papnak és egy Főld-mérőnek Koporsó Írása.

Meg-állj jó útazó itt nyugszik egy pár test,

Melly bár érzéketlen, érzékeny példát fest:

Míg éltek, két jámbor, Isten’ emberei

Vóltak, most a’ Halál’ rémítő képei,

Egygyik – – János ki az Úr’ Óltára

Mellett fel-kent Pap vólt ’s járt Áron’ módjára

Másik – – Ádám, a’ ki gyors lánczával

A’ Főldet, ’s az eget mérte czirkalmával,

Ímé a’ halálban millyen hív Pajtások,

Kiknek állapotjok más vólt, ’s más vallások;

Óh bizony tsak árnyék ez játszi világban

Mind, a’ mit ölelünk Júnó’ lárvájában;

Gyermek játék köztünk az egyenetlenség,

Csak a’ halál, halál az erős ellenség.

Kálvinus egy bóltban meg-tér a’ Pápával,

Mind a’ nagy kalappal, hármas koronával.

Tanúlj e’ példából ember! egygyes lenni,

’S tudd-meg, hogy néked-is a’ sírba kell menni.

ugrás a szövegforráshoz

XX. Báró Hompeshez Isten-jó-nap, midőn ő a’ Balatonban úszkált Füred mellett; még 1787dik esztendőben.

Báró Hompes! ugyan vald-meg: hol és kitől születtél?

Ánglus vóltál-é, vagy Olasz, míg Magyarrá nem lettél?

A’ Homérus’ születésén hét város vetélkedett,

A’ Nagy Groczius’ hitével hat Vallás ditsekedett;

Ha ezt rád alkalmaztatom, ne mond, hogy hízelkedem,

Mert én azzal hogy Magyar vagy igazán ditsekedem.

Születésedhez Hazámnak ha nem vólt szerentséje

Bánom: de még abban-is van egy nyereségetskéje,

Mert mikor már sok hajdani Magyar vérből születtek,

Az idegen nemzeteknek olly nagyon hízelkedtek;

Hogy magokat talám nem-is tartják érdemeseknek

Tisztre, ’s méltóságra, ha tsak meg-nem-németesedtek,

Sokan’ tsak a’ czifra névért a’ Francziát majmolják,

Mihelyt Francziáúl túdó Kontes’ kezét tsókolják;

Láthatni, és sírathatni méltán, hogy sok mostani

Magyar, tsak azt-is, hogy Magyar szégyenli meg-vallani:

Sok azt gondolja, ha Ordót akar nyerni ’s keresztet,

Bérmáld magad’ mert magyarúl el-nem nyerheted eztet.

Ím Hompes ellenben, kinek már rangja nem kétséges,

Születése Méltóságos, Hazája ditsősséges,

ditsősségés Rímelés szerint jav.

Csaknem tele van Ordóval ’s fénylik kereszttel mellje,

Azt tartja, hogy ott a’ kettős keresztnek-is van helyje,

Mert Báró, Lovas Maltézer és keresztes léttére

Rá vágyott a’ Magyarságnak kettős kereszt jegyére;

Ezt tartotta még híjjának maga’ méltóságának,

Hogy Nemes Országunk tartsa Hompest Hazafijának –

Bújj-el óh szeme-hunyt Magyar! mert bizony szégyen neked,

Hogy el-fajúlt édes Fiad, ’s másunnan jön gyermeked.

Jól van biz’ ez Édes Báróm! találok én Te benned

Ollyant, a’ miért méltó vólt neked Magyarrá lenned;

Mivel a’ Magyar Bátorság, ’s az Ánglus vak-merőség,

Te benned öszve-keverve lett olly bátor szívűség,

Hogy Hazám Magyarságodat éppen nem szégyenlheti,

Kivált most, mikor Nevünknek úgy sints igen keleti. –

Már ma a’ levegő égen repűlő golyóbison

Tudnak járni, ’s el-is mennek egy-nehány ég-gráditson;

Bátorság-e ez? – nem tudom – mert a’ ki így az eget

Fent héjjazza, talál a’ mit ki-’s-be-szivjon eleget,

Nem fél ott hogy meg-fulladjon – de menjen tsak a’ vízbe,

Jöjjön a’ vizen egyedűl nyólcz mértfőldet egy ízbe’,

Még pedig ollyan kis hitván Lélek’ vesztő ladikon,

A’ mellynek be a’ tetején több víz megy mint a’ likon,

Sőt háljon vas matska nélkűl éjjel a’ víz’ tetején,

Nehezebb ám ezen járni, mint ama’ tűz’ erején.

Repűlni a’ levegőben már Dedalus próbálta,

Még pedig a’ szurkos szárnyat ollyan jól el-találta,

Hogy az újjabban ez elmés régiség’ meséjének

Titkosabb magyarázatot nem adni, nem merének;

De tsak elég az, hogy repűlt – Hompes pedig ím evez,

Még pedig tengeren kit ő tsak potsétának nevez;

A’ mint-hogy, nem-is-nagy-vólttát jó formán mutogatta,

Mikor közepéig be-ment, ’s szélttére járt alatta.

Be-ment egy szegény tsónakkal ’s egy hitván evezővel,

De a’ víz közepén tsúfúl bána mind a’ kettővel;

Minden ruháját hirtelen le-hányja a’ nyakából,

El-veti az evezőt-is, és ki-ugrik a’ fából. –

A’ szegény tsónak üressen lévén, egygyet tekerűl,

’S akkor egy kis szellőtt kapván Szamárdi felé kerűl,

Süvőltöz a’ sík víz színén; százszor-is vissza teként,

Szidja ki-ugrott gazdáját, hogy úgy el-hagyta szegényt.

Nézi, mint úszik, ’s hányképpen, hol hanyatt, hol-meg-hason,

Néha két kézzel ’s két lábát fel-emelve magason. –

Látta már, hogy elébb ki-ér Hompes Füred’ partjára,

Mint ő kereng a’ Szamárdi Balaton’ óldalára,

Akkor fel-kiált: óh Tethis! óh Tengeri Istenek!

Neptunus, Oczeán, Inó, Glaucus ’s a’ Sírenek!

Honnan hoztátok ezt ide, ezt a’ rajtam truttzolót,

Ezt a’ drága ruhájival, ’s élttével sem gondolót?

Többször vólt ő a’ tengeren, mint én a’ Balatonon

Járt ez már tengeri Sczillán Karibdisen, Zátonon;

Még most pedig Ifjú Magyar; ha meg-nő a’ bajussza,

Minden bizonnyal az egész Balatont által ússza. –

Mikor közel vólt a’ parthoz, eleget kiáltozá:

Mantel, mantel! de nem érté senki, ’s elő se hozá.

Kéntelen vólt amaz első ártatlan őltözetben

Ki-szálni, a’ sok piperes ruhás gyűlekezetben.

A’ szemérmes Kis Asszonykák szemeiket be-fedték,

Csak az árnyék tartón által ’s újjok közt nézegették,

Mert nem bújhatott árnyékra ’s a’ figefa alá itt,

Hogy be-fedné levelekkel ártatlanság-ruháit. –

Meg-van biz-ez, és míg ezen számos nézők bámúltak,

Ki úszni, ki-meg a’ vízben bátor lenni tanúltak:

Én azt kérdem: kitsoda ez? – ez vólt rá a’ felelet,

Báró Hompes, ki Ánglus vólt, de nem rég’ Magyarrá lett.

Mellyre én (committálva vólt, Hertelen) azt gondolám,

De ha szabad, gondolatom nem-is hibázna talám:

Ha a’ fát által plántálják masuvá tsak magába’

Nem terem ollyan jót mint ha bele óltják más fába;

Hompes által kívánkozván ez termékeny Hazába,

Europának úgy nevezett szép paraditsomába,

Ha magából egy ágatskát Magyar fába óltana,

Abból sokkal jobb gyümőltsöt termő fa fogamzana:

Az már Magyarnak igazán ’s méltán neveztethetne,

A’ mi neki egy szép Magyar Menyetskétől születne.

ugrás a szövegforráshoz

XXI. Az első Darab Holminek Dedicatiója. 1788dik esztendőben.

Lám, hogy a’ Barátság’ Isten’ Asszonyának

Tanáttsa, jól szolgalt a’ Magyar Músának,

Mert ama’ Pindusi szárnyas Paripának

Tollai Tótiban kedvesek valának.

Áldott menedék hely, jó Salva Quardia

A’ hová le-hajtá fejét Concordia²⁴⁷

Czélozás van egy Concordia nevezetű versre, melly egy nappal előbb íratott ennél.

A’ hol kedvet talál egy kedves Mária’

Ölében, az Ammon’ szakállatlan Fija.

Mert szarándok ez-is és számkivettetett,

Valamint az igaz emberi szeretet.

Kelletlen az ének sok meg-vesztegetett

Magyarnál, ha Magyar mértékre köttetett.

El-veszett divatja a’ Magyar szó hangnak,

Valamint ütője a’ néma harangnak,

’S már példa-beszédje ma sok gőgös gangnak,

Hogy Magyarúl szólni illetlen nagy rangnak.

Félve ment a’ kedves barátság’ kérttére

Tegnap, a’ Pegazus-is idvezlésére,

Annak, kit jól-lehet jó szívnek ismére,

Még-is tőle szállást petsét alatt kére.

De hát! ha már talált annyi kedvességet,

Hogy jó szívvel fogták ezt az új vendéget,

Nem sérti-e-Fébus-meg, az emberséget?

Ha újjan könyörög új menedék végett.

A’ melly új könyörgés ebből kerekedett,

Hogy ama’ halálból nem rég’ fel-éledett

Magyar nyelvvel vele hált ’s meg-terhesedett

Egygyik Músa, nem rég’ szűle egy kisdedet.

Holmi még e’ gyermek, nints más nevezése,

Mivel-hogy a’ Músa sok szép könyörgése

Után kereszt-Atyát nem lelvén, el-kése

Haldokló Fijának meg-keresztelése.

Ne nehezteljen hát kedves Máriája

Fébusra, ha tőle merészen instálja,

Hogy ditsekedhessen nyomorúlt Músája

Azzal, ha Tótiban lessz Kereszt Komája.

Sőt mivel bír három Lengyelek’ szívével,

Vigye véghez maga’ közbe vetésével,

Hogy a’ Paszitát-is magok kőltségével

Tartsák-ki, bár holmi, ’s tsak ’sírtalan lével.

A’ Kereszt-Atyaság abban fog-állani,

Hogy a’ Holmit szabad légyen ajánlani

Nagy Neveknek; kiknél lehet éz mostani

Meg-romlott Században Magyar szót hallani.

Kevéssel meg-készűl vékony paszitája,

A’ Könyv-nyomtató ház lészen a’ konyhája;

Hol a’ Lengyelek’ nagy Neveknek alája

Írja magát az-is a’ ki dedikálja.

ugrás a szövegforráshoz

XXII. Lakadalmi Tréfás Vers, egy jó Barát’ kérttére.

Meg-veti szállását Hekaté – nem akarja lakását,

És Pataháza felől kőltöze Győrbe belől.

Rába le-menttének, és a’ Duna szőke vizének

Öszve folyási körűl Gyöngy szeme Győrnek örűl.

Czéres sem bánja, hogy ez a’ kire szálla leányja

Most veje Plúto helyett Angyalok egyike lett

Hecatét, vagy Proserpinat Plutó ragadta-el feleségűl. (A szerző jegyzete.)

Venus sem fázik, mert Búza se Bor se hibázik

Egyébarant Sine Cerere et Bacho friget Venus magyarúl igen elevenen, de tsúfosan esik ki mondani. (A szerző jegyzete.)

Bachus’ tsapja tsorog, Czérese’ malma forog. –

Arion is Bétsben, a’ Khironi ész epedésben,

Ezt a’ drága napot áldani lantra kapott.

Delfine’ hátára lantot köt, ereszti Dunára,

’S szívét zárva belé, Győrnek evez le-felé.

Melly gyönyörű reggel, mikor ennyi szerentse sereggel.

Érkeze, ’s öszve vagyon gyűlve Szerentsi Nagyon!

Himen is áll készen, ’s melly szép est-hajnala lészen

Majd, ha Luczina elé érkezik estve felé

Ródusi tseppekkel telik udvara tállya ’s ezekkel

Képez nap-keletet éjjel is a’ szeretet.

Szíveket el-rejtik egy-más szívébe, felejtik,

Hogy más háza fala, ’s két külön árva vala.

Légyen is egy-mással egyezve hites fogadással

Ez kegyes indulatos szívetek, álhatatos.

Légyen ez így végben ment szándék kedves az égben,

Kedves ez innepelés, – kedves az öszve kelés.

ugrás a szövegforráshoz

XXIII. T. Nagy János Szanyi Plébánus Úrhoz, felelet egy leg első Levelére.

Egy levelet Szanyból, Győrön igazítva keresztűl

A’ Balaton mellyéki Füred térségire, mint egy

Nyólczad napja vevék – nem ugyan Füreden, mivel akkor

A’ mikor e’ kedves Levelem Kunyhómba kerűle

E’ nagy Tó mellett, amaz északi medve felől fel

Nyúlt bérczes²⁴⁸

A’ h. betűt, én nem tsak Consonansnak, hanem úgyan tsak erős Consonansnak tartom. Nem teszem ugyan törvényűl senkinek is, nem tulajdonítom magamnak azt a’ hatalmat: de a’ mint Te irád, szeretek én is a’ Természethez ragaszkodni, nékem pedig az én szóllásomnak szabad folyamatjában, a’ h akar melly más Consonanssal mindenkor positiót tsinál, és az előtte való végső Consonanst igen nehezen esik nyelvnek, megrövidíteni.

hegyeken’ epűlt pinczékkel, egésszen

Át-ellenben valék, sok gondba keverve Somogyban.

Ott amaz Archimedes’ fej-rontó görbe vonási,

’S más felől Edes Atyám’ a’ tiszta Komáromi téren

El-temetett tetemi,²⁴⁹

Tetemi ’s abból kőlt. Az ’s, a’ mint nevezik czigány S illyen helyen’ a’ hol Vocalis követi Communis, ha pedig Consonans követi, mindenkor longa; természet szerént – a’ hang maga magát el-árúlja. – Engedd-meg, ha Barátságosan meg-vallom, hogy a’ Te egyébaránt gyönyörű verseidet az ’S. eknek meg-rövidítésében nem tudom könnyű nyelvvel ki mondani, hanem inkább el-hagyom az ’S. et. – Ezt szebbre ’s kiesbre köté így olvasom: szebbre, kiesbre köté; nints is ezen szabadsághoz egyéb jussuk, hanem ha muta és liquida egymás után következnek, (noha a’ Magyarban azt sem szeretem) itt pedig ’S. K. nem muta et liquida, hanem vissza fordítva liquida et muta.

’s abból nőtt szívbeli bú, baj,

Mint rabot, a’ hóval be-borított Tóti mezőben,

’S

S’ Sajtóhiba, jav.

mint Balaton’ túlsó térségíre szám-ki-vetettet,

Gond’, ’s bánatból font kötelek közt tömlöczözének. –

Hol mikor a’ levelet vettem: meg-változa szívem,

Búmnak gondot adott az öröm, ’s bajaimnak az áldott

Pindusi térségen’ egy Rhódusi módra mosolygó

Músa felel –, pirosan tarkázva rósa virággal

Gyászomat; és kézben forgó czirkalmamat, egy zőld,

Parnasszus’ tetején kötözött Koszorúval akarja

Váltani – mit mondjak? – örömömben sírok – Apolló

El-teli szívemnek belső hajlékit – azokból

Kergeti bánatimat, mint a’²⁵⁰

A’ havat. Dactilus pes. a’ az én értelmem szerént mindenkor hosszú hang. Kérded miért? mert a’ mellette való rántás ’ Z betűt jelent, és így a’ következő Consonanssal artificalis Positiót tsinál; tudni való pedig, hogy éppen ott hogy hagyja-el a’ jó Magyar a’ Z. betűt, a’ hol az azt Consonans követi. – De itt sem ragaszkodom ám a’ Positio’ törvényéhez, hanem egyenesen a’ Természeti hang-ejtéshez, próbálja bár akárki rövidnek tenni, de mindenkor hosszasan és nehezen esik a’ ki mondás.

havat, a’ ki-kelettel

Fel kőlt déli szelek, vagy mint mikor Eliziumba

A’ tüzes Enéás talpig fegyverbe menve

A’ Görögök’ meg-hólt testtek’ páráji setétes

Berkeket (ellenségek előtt el-bújva) kerestek. –

Ah! nyomorúlt Szívem! ’s hogy-hogy? – veled annyira gondol

A’ Végzés? hogy most, mikor ím! így meg-gyökereztek

Benned az aggságok, vagyon egy²⁵¹

Itt ugyan nem alkalmatosan esik be hozni, mivel a’ gy. után Consonans következik, és így természettel longa: de be hozom még is, hogy az egy et, akar egy, akar két gy. vel írjuk, elég az hogy a’ ki mondásban kettőztetjük, és így mindenkor longa.

Magyar, a’ ki ha Téged,

Mint nyelvvét szerető hazafit, mint Gyöngyösy’ massát

Ismer is, úgy tartom, soha még nem látta személlyed’,

Írtó kést vesz elő ’s gyomodat ki metélli belőled.

Nem hazudott Cicero, mikor a’ dítséretet, úgymond,

Minden örűlve veszi; ’s hát én titkolam-e szívem’

Fel-gerjedt örömét? mikor egy Magyar a’ maga nyelvén

Názó’ mértékjére szabott versekkel akarja

Vallani; hogy tettzett egy ílly, az Olimpusi téren

Járt kőlt Léleknek, mikor Ének forma mesében

Hunyadi’ érdeminek Horváth’ keze által emeltt egy

Oszlopot el-nézvén, látott olly Szívet az Iró

Versseiben, mellynek lehet, a’ mint vallja Barátja

A’ Szanyi Plébánus, kinek a’ maga’ méhekről

Könyve nagyítja Nevét, ’s méltán koszorúkat is adhat.

Jer hát Músa! vegyünk tollat, próbáljuk ugyan-tsak

Mit tehet a’ Rithmusra szokott, mint Pannoni Pindus’

Arnyékjába’ nevelt Vers-írónak keze, hajdan

A’ Görög elméktől, ’s azután Romába gyakorlott

Versekben? probálj mértékre szabott sorok által

A’ Szanyi Vers-szerző’ gyönyörű Levelére felelni

Szép a’ mint írtam, ’s öröm énnékem az hogy az önnön

Nemzetem’ egy méltó Bajnokja nevének az élő

’S élendő maradék, ’s onokák közt fenn maradandó

És örök oszlopokon’ épűlt emlékezetére

Írt könyvem, sok már nagy el-asszonyodásra hanyatlott,

’S balra fajúlt Magyarok közt sok jó szívre talála,

A’ ki az egy Hunyadit még most is tudja betsűlni.

Szép ’s nagy öröm nékem, hogy ez, én tsak gyenge kezemmel

Epűlt oszlopot is Magyarim koszorúzva tetézik

Szép, hogy ezen Virgil’ szép tábori versse nyomában

Tántorgó Soraim bátrabban lépni tanúlnak

Ezzel is, a’ mikor egy Nagy János az Eneisemnek

Társúl Bukolikát kűldött-szép-szép mikor ezzel

Vígasztalja magát egy nyelvét ’s árva hazáját

Kedvellő Hazafi, ’s nem hagyja hanyatlani szívét,

Hogy terem e’ jó főld több Társakat, a’ kik az önnön

Hónnyokat otsmányúl disznók módjára tsunyítni

Nem szeretik, hanem azt a’ mint lehet, és valamint tsak

Bírja tehetségek, Magyarúl szépíteni szokták.

Mit felelek hát én Kedves Leveledre? Barátom!

A’ Dítséretedet köszönöm noha²⁵²

Noha e’. Elisiót nem örömest tsinálok – nem nékünk való; valamint a’ h. betűnek is el-hagyása; de azért még is szeretném el-kerűlni, hogy a’ szó véginn való vocalist más vocalis a’ szó elején’ ne kövesse.

e’ köszönéssel

A’ Dítséretedet valamennyire tán le gyalázni

Láttatom, egyszer’smind látszom le-gyalázni vitézi

Énekemet, mikor azt, a’ mit Te Magyar Hunyadimnak

Mint méltót úgy adsz, köszönöm. – De köszönhetem úgy-e?

Hogy jó szívének jeleit kivánta mutatni

Inkább éles eszed, mint sérteni, ’s a’ maga rajja

Ártatlan méhed nem fullánkozva botsátja. –

Kedves vólt Leveled, de talám két híjja van, egyik

Hogy rostáld-jól-meg Hunyadit, ’s mind írd ki belőle

A’ mi hibás, ’s kűld-meg Leveledbe Füredre hasonló

Fullánkok nélkűl; másik, hogy ez a’ szeretetnek

Egy jele, melly tsak-ugyan kőltsön’²⁵³

Kőltsön’ (’s majd alább Füreden’) ollyan mint ban, ben, a’ mellyet ha soha kettős N. el nem írok is, mindég hosszú lesz, mert a’ hang ejtés hosszú és mintegy kettőztetett. – Én ugyan Révainak örömest engedek az N. nek kettőztetésében, ’s azt mások után tsak azért hagyom-el, hogy betűt ne szaporítsak az írásban.

eszed úgy sokasíttsa

Jó szíved’ jeleit, hogy akarmikor írók adósnak

Tartsd magadat, ’s én is minden kőltsönre leéndek

Intereses fizető – most is, noha Szanyba Te más, én

Más maradok Füreden’ – ez más veled egy marad, és lessz

Jó szivű szolgád, ’s hóltig kötelezve Barátod.

ugrás a szövegforráshoz

XXIV. Ugyan azon Szanyi Plébánus Úrhoz felelet.

Boldog Egek! hát ollyan öreg, hát ollyan idős-e

A’ Szanyi Plebánus? hogy üveg szem kell neki, mellyel

A’ régen néző szem előtt öregíttse betűit

Egy fiatal gyermek’ Levelének? – ugyan-tsak igaz hát

A’ mit az én Músám, egy szíve-szerette Pap Úrnak

Nem rég, a’ Balatonba be nyúlt, ’s vízzel be-kerített

Attila várával díszes Tihan’ angyali szivű

Jó Fő Papjának, mikor ő Hunyadimnak elébe

Egy elmés verset Szombathelyt ír vala, vissza

Játszva de jó szív módra felelt, hogy az ész az erőnél

Tartóssabb – örvendj Músám! örvendj, ki huszon nyólcz

Esztendős sem vagy, ’s már éneked annyira hangzik,

Hogy meg halván azt a’ Rába lapossi mezőben

Orfeus²⁵⁴

Virg. Aen. L. VI. Nec non Threicíus longa cum veste Sacerdos

Obloquitur numeris septem discrimina vocum.

a’ ki pedig hatvant is el-éri rövid nap

Ekhóként kedves hangal, ’s értelmes erővel

Vissza felelt. – Óh durva szemek! ’s hát mért ti hiúzként

Messzebb nem láttok? fiatal létemre – vagy ollyan

Éles látástok nintsen, mint éles az elme

A’ tőlünk messzebb rejtetteket érzeni, tudni

A’ nem látottat, ’s ismervén levélbül²⁵⁵

Levélből – Levélbűl, túl a’ Dunán való Dialectus, és illyenkor ez az őből tserél ü, lehet rövid is, a’ mint itt nálunk közönséges.

az ollyan

Szívet is, a’ mellyet tán látva se tudna se Momus

Ablakain jobban képzelni? – ha két szemem azt az

Artatlan szeretőt látná; ’s szerető kar

kár Értelemszerűen em.

ölelné

Karjait, a’ ki nekem Levelébe rakott jelek által

Szívét szívemhez kötelesnek lenni mutatta;

Melly bóldog vólnék!

Óh hát illene-e ílly kőltsönözőnek az illyen

Kőltsönt kész szívvel ’s örömest nem akarni fizetni?

Óh nem! tedd le tehát Músám! köszönettel, az illyen

Boldog adósságot; sőt még uzsorával adóssá

Tedd magadat; de mivel Győrön túl Szanynak az útját

Nem tudod, azt Szanytól kérdezd meg; ’s a’ mi sorodból

El-marad ez Levelen, pótold ki szerette Nagyodnak

Jót kívánással; ’s a’ mint már kezdte remélylni

’S hinni-is ez jó szív, újonnan véle hitesd el,

Hogy marad ez hóltig fel-ajánlott szív igazán hív

’S a’ Szanyi Plébánust szeretettel tiszteli – –

10. Apr. 1788.

ugrás a szövegforráshoz

XXV. A’ Milton’ el-veszett Paraditsomából fordítás próbára; egynehány vers-sor.

Amaz engedetlen Emberek’ Atyjától,

’S első el-esése’ miképpen vólttáról,

Mint evett veszttére a’ meg-tíltott fáról,

És a’ főldnek

fóldnek Sajtóhiba, em.

minden nyomorúságáról,

Mellyek a’ halállal ’s az Eden’ kerttének

El-veszttével egygyütt a’ főldre

fóldre Sajtóhiba, em.

jövének

Míg egy nagy Férjfiú, a’ mik el-veszének

Újra meg-nem-szerzé a’ maga’ népének

’S részesivé tevé a’ boldog Hazának; – –

Ezekről szólj, ’s ezt tedd éneked’ czéljának

Músa! kinél hajdan Hórebnek ’s Sínának

Titkosabb teteji kedvesek valának

Hol szent gerjedelmet gyújtál a’ Pásztorba

Ki az el-választott magnak nyilván sorba

Ki-beszéllé, mint lett Menny ’s főld kezdetkorba’

Abból, a’ mi Holmi vólt egy zűrzavarba’.

Vagy ha tán kedvesebb helyeid vólnának

Sion, ’s a’ Siloéh tiszta patakjának

Tályja, melly az Isten Oraculumának

Szomszédjában talált tért le-folyásának.

Innen kérek hangom’ ékesítésére

Segedelmet nyelvem’ bátor énekjére,

’S annak az Aoni hegyek’ tetejére

Szokatlan szárnyakon vágyó repűlttére;

És azon Felséges dolgoknak próbára

Szentséges nyomai’ ki-nyomozására,

Mellyeket soha sem vett senki pennára

Sem folyó, sem kötött beszéd’ formájára.

’s a’ t.

ugrás a szövegforráshoz

XXVI. Egy Temetéskor. 19. Julii 1788-dik esztendőben.

Ímé meg-hólt egy Halandó! – vagy-is egy bóldog Lélek

Lánczait kiket hordozott ’s régen küszködik vélek

Le-rakta; és már élete olly ditsősségessé lett,

A’ millyent nem-is képzelhet e’ világon az élet.

Óh Halál! melly írtóztató ábrázattal festetel,

Mivel téged’ lelketlen test! mikor el-temettetel

Hólt embernek tartnak lenni; és a’ millyenné váltak

A’ testek, hasonló képet festenek a’ Halálnak.

Mi pedig a’ Halál? – nem más, hanem által menetel

A’ boldog életre, mellyet mind addig, míg innét el-

Nem kőltözünk, nem bírhatunk; – meg-szűnsz-e Ember! élni?

Nem-hanem tsak ember lenni – sőt úgy lehet ítélni,

Hogy meg-maradsz minden részben, ’s tsak azt teszi a’ Halál,

Hogy külön fogsz lenni Lélek és test, ki ember valál.

Az ember mihelyt élni kezd, kezd halni – kezd bomlani

E’ sátor mihelyt fel-épűl, mert azt meg-kell-vallani,

Hogy a’ miből épűlt a’ test, romlandó, és segíti

Romlani a’ testet mind az a’ mi eleveníti.

Csak a’ Lélek halhatatlan, a’ melly nem neveltetik

Sem étel sem ital által; ollyanná teremtetik,

Mivel részei nintsenek, hogy meg-se-oszolhasson

Hanem ideig a’ testben olly élettel bírhasson,

Melly mivel közös a’ testtel, embernek neveztetik,

’S azt mondjuk, meg-hólt az ember, mikor el-temettetik.

Óh, hát olly rettentő vagy-e Halál! a’ mint le-festnek?

’S mikor a’ hideg veréjték meg-fagylalja a’ testnek

Ereit, hogy ezen sárból készűlt ezközeivel

Nem dolgozhatik, kisebb-e a’ Lélek valamivel

Mint vólt? – éppen nem – sőt mivel a’ test úgy el-vesztette

Maga ditső valóságát, a’ millyenné őt’ tette

A’ kezdetben a’ Teremtő, hogy tömlöcznek tartatik

Már ma, mellyben ama’ ditső Lélek meg-szoríttatik

’S minden közben vetés nélkűl a’ boldog Istentől vett

Létével együtt járó boldogsággal nem élhet;

Sőt ezzel a’ romlott testtel lett szoros egygyessége

Lett egyszer’smind az erősnek ollyan erőtlensége,

Hogy a’ Szüléktől ránk maradt bűnökben részes ő-is,

Noha Szent Isten teremti ’s tiszta eredetű-is.

E’ miatt méltán hihetni, hogy sokkal nagyobbodik

A’ Lélek, és ez életnél boldogabb a’ második

Mellyet él a’ Halál után örökké örvendezve,

És a’ testtel egygyütt járó terheket nem érezve. –

Óh! de ha boldogabb leszel a’ testen túl mint valál

A’ testben, miért hogy még-is a’ bűn’ ’sóldja a’ Halál?

Ha bűn ’sóldja a’ Léleknek a’ testtől el-szakadás,

Ha hinni ’s kívánni való a’ boldog fel-támadás,

A’ mellyben egygyesíttetik ezen testtel a’ Lélek

Büntetés tehát a’ Halál, ’s boldogság az, hogy élek. –

Meg-álj óh zavart gondolat! ne tsinálj új kétséget,

Tudod-e hogy e’ világnak teremtője mi végett

Teremtett embert, mikor már hatalmát meg-mutatta

Azzal, hogy ezt a’ nagy roppant Mindenséget alkotta:

Hogy több tulajdonságit-is nyilván-valóvá tenné,

’S lenne egy okos teremtés a’ ki azt észre venné

Melly ditsősséges az Isten? – ’s éreztetné jóságát

Az emberrel, ki egyszer’smind tsudálja Méltóságát.

Ha hát ezt a’ boldogságot az ember el-vesztette,

’S ha a’ bűnnel magát arra tehetetlenné tette,

Hogy a’ mint illett, az Istent ollyan formán dítsérhesse,

’S azt-is, hogy ő millyen remek? igazán érezhesse,

Szükség, hogy vissza vitessen első eredetére,

Melly szerént teremté Isten őt’ a’ maga’ képére;

A’ test elébb porrá váljon a’ mellyből teremtetett,

A’ Lélek Istenhez menjen, a’ kitől lehelltetett,

És ott azt a’ meg-tisztúlást, mellyet a’ Jésus’ Vére

Szerzett, melly lett halál helyett nékünk bűneink’ bére

Boldog meg-szenteltetéssel tökélletesíthesse;

’S a’ boldog fel-támadáskor tisztán lelkesíthesse

Amaz el-rothadt test’ porát, melly úgy, mint születtetett,

Meg-nem-bírná azt a’ boldog és végetlen életet,

Mellyre az Isten’ kezétől remekűl építtetett

Test, minden teremtések

teremsések Sajtóhiba, értelemszerűen em.

közt egyedűl teremtetett.

Nem büntetés hát a’ halál, sőt által-út az égre,

’S egy el-múlhatatlan ezköz arra a’ boldog végre. –

De miért hát, hogy a’ Halál bűn’ bérnek neveztetik?

Jól van – de ezt a’ Túdósok meg-is külömböztetik:

Büntetés a’ hitetlennek a’ Halálnak halála,

A’ ki midőn meg-hólt-is, új életre nem talála,

Hanem mind örökké meg-hal.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– Fel-támad ugyan ő-is,

’S ki-jön a’ sírból a’ gonosz valamint a’ hívő-is,

Vagy-is, érzéketlenné lett testte meg-elevenűl,

De azért, hogy meg-halhasson, ’s meg-haljon szűnetlenűl;

De az igazak’ halála méltán inkább élet, és

Ez az igazak’ halála tsak annyiban büntetés,

Hogy nehéz a’ bűnös vérnek; mert a’ bűn’ maradványi

Meg-gyengítvén a’ lelket-is, a’ mik néki bálványi

Vóltak a’ testben, annyira meg-kedveltették vele

Magokat, hogy a’ Léleknek szabad el-menetele

Nem tetszik sem olly édesnek, sem ollyan szabadságnak,

A’ melly kezdete lehessen ama’ nagy boldogságnak.

Azok a’ mik ez életben olly édesnek tetszenek

’S el-múlnak, lehetetlen, hogy nehezen ne essenek

Az ollyan Léleknek, mellynek testes a’ gondolatja

Mind addig, míg e’ szerelmes társát el-nem hagyhatja.

Óh Te Bőlts Isten! melly bőltsen bünteted a’ Lelkeket,

Mikor büntetéssé tészed a’ leg-édesebbeket,

Mellyekkel a’ halhatatlan Lélek gyönyörködtette

Magát, míg ez el-romlandó test békóit szenvedte. –

A’ Haldokló Szülék, miért kesergik magzatjokat,

Mert azokban helyheztették leg-főbb boldogságjokat.

A’ gazdagnak bűntetéssé tetted az ő kintseit,

Mert úgy imádta azokat, mint házi Isteneit.

A’ Gyönyörűségek-közt-éltt mind azokat síratja

Mellyeknek inkább rabja vólt szíve és indúlatja.

Sírva vetkezi a’ kevély Világ’ fényes rongyjait,

Ez gerjeszti, ’s ez nagyítja leg-méltábban kínjait.

De neme a’ bűntetésnek másképpen-is a’ Halál;

Mert a’ ki leg-szentebb vagy-is, tsak-ugyan bűnös valál.

És még azzal, hogy a’ kezes eleget tett éretted

A’ törvény ki mondás alól magad’ meg-nem menthetted.

Által kell néked-is menned azon az ítéleten,

A’ melly jónak vagy rossznak vall a’ végső lehelleten.

Adott Isten beléd Bírót, a’ Lelki-isméretet,

Melly addig-is, míg el-érnéd ama’ nagy Ítéletet

Meg-vi’sgálja életedet; és azt a’ mint találja

Ez a’ magát és munkáit túdó Lelked’ munkája,

Úgy leszel a’ bűntetések alól fel-óldoztatva,

’S úgy lessz a’ Fő Bírótól-is a’ Törvény ki-mondatva.

Úgy-e hát hogy más a’ Halál, más pedig a’ bűntetés

A’ Halál a’ Törvény-piacz, de ő meg-nem bűntet, és

Csak annyiban bűnnek ’sóldja, hogy már azt okvetetlen

Le-kell fizetned, akar légy hívő, akar hitetlen.

Bűntetés még a’ Halálban az a’ kétes félelem,

Melly mivel mindég vétkezem, nem hiteti el-velem,

Hogy a’ bűn bűntetésétől minden részben ment legyek,

Most – most – ama’ kemény Bíró széke elébe megyek,

A’ kinél a’ leg-tisztább szív merő vérbe mártatott

Ruha, és kitsoda ollyan Szent, a’ ki meg-álhat ott?

Reszket Lelkem, és ha semmi bűntetés nem mondatna-

Is fejemre, tsak ez az egy-is méltán kárhoztatna,

Hogy olly nagy bűntetésekre méltó bűnöket tettem,

Mellyeket Jésusnak kellett ki-állani érettem.

Óh melly írtóztatóság lessz tsak ez egyet-is hallnom,

Hogy az Istent meg-bántottam, ’s meg-kelle vala halnom,

Ha az Isten’ mérték nélkűl való irgalmassága

Nem engedné, hogy a’ Jésus legyen bűnöm’ váltsága.

Hiszem: hogy meg-enged Isten nékem, mint egyebeknek,

De nem leszek-e méltatlan lakossa az egeknek

A’ hova a’ tisztátalan semmiképp’ be nem mehet –

Végetlen ott a’ boldogság; de az miképpen lehet?

Hogy az engem’ tartózkodás nélkűl gyönyörködtessen,

Ha az mindég furdalni fog, hogy azt nem érdemesen

Hanem érdemetlen bírom: ez az – itt a’ bűn’ ’sóldja,

Mikor a’ maga’ vádlását újjabb vádokkal tóldja

A’ leg-bíztosabb Lélek-is: ’s a’ test, melly most be-fedi

Őtet, szabad szárnyan’ járni mind addig nem-engedi,

Míg a’ vér meg-hűl; a’ terhet a’ Lélek le vetkez,

’S egyszersmind a’ visgáláson által esvén érezi,

Melly boldog ő? millyen szabad ’s könnyű szárnyan’ repdeshet,

Mikor szerentséssen el-vált, ’s meg-szabadúlt e’ peshedt

Dögtől: hiszi már és látja, hogy van érdeme néki,

’S hogy az el-múlt törődések vóltak a’ maradéki

Mint-egy ama’ tökéletes Kezesse’ érdemének,

Melly méltó lakást érdemlett

érdemletf Sajtóhiba, em.

mennyben, az ő Lelkének,

’S által-ment az ítéleten.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De óh meg-foghatatlan

Boldogság! mellyet nem érthet a’ testben a’ tudatlan

Lélek: a’ szententziában meg-nyeretett tsendesség

Már élet: már el-kezdett amaz örök idvesség.

Erzi már magát a’ Lélek ollyan ditsősségesnek,

A’ millyen vólt az az Ember, a’ ki a’ Felségesnek

Formájára teremtetett – nem fél már, ’s nem-is félhet

A’ haláltól, tudja hinni, hogy ő örökké élhet

Latja, melly boldogtalanság a’ világon kapkodni,

Melly boldogtalanság azon, hogy meg-hal szomorkodni.

Érzi mit tett a’ test’ terhe? és miképpen lehetett,

Hogy a’ testtel öszve-kaptsolt Lélek meg-fertéztetett.

Nézi az Istent és látja, noha meg-nem-foghatja,

’S ez az Ő boldogságának örökös folyamatja;

Hogy ő örökké isméri azt az Örökké-valót,

Még-is mind örökké talál benne tsudálni valót.

Isméri azt a’ Szentséget, a’ melly hogy bűntetetlen

Hagyja a’ bűnt, lehetetlen, ’s szinte úgy lehetetlen

Mint az Istennek bűnt tenni – látja hogy a’ három, egy,

Melly az emberek’ fejébe bele tsak azért nem megy,

Mert a’ módjáról mér az ész gondolkodni mindennek,

Azomban azt el-felejti, hogy az örök Istennek

Úgy-mint meg-foghatatlannak az éppen természete,

Hogy azt éppen meg-ne-értse az elme’ esmérete;

Nézi az égi sereget, a’ kik arczra borúlva

Bele néznek a’ mélységbe e’ titkokon bámúlva.

És örvend, az illyen boldog Lelkek’ társaságában,

A’ kik számtalan ezeren az Istenben magában

Örökös gyönyörűséget találnak ő magoknak;

Örűl ezeknek rendjeknek ’s rendes méltóságoknak,

Hogy a’ kissebbek a’ nagygyal együtt az irígységnek

Pará’s’sa nélkűl, egyenlő öröm’ lángjával égnek.

Itt van az a’ boldog öröm, a’ mellyről nyelv nem szólhat,

Mellyet szem nem lát, fül nem hall, ’s elme meg-nem gondolhat.

* * * * * * * * *

Boldog Lélek! kinek testted most sírba temettetik,

Látod-e e’ halandókat, a’ kiktől tiszteltetik

Erőtelen oszlopokon’ épűlt tested’ sátora,

Mint kísértetik az élő poroktól a’ hóltt’ pora!

Egygyez-e képzelhetetlen boldog természeteddel?

Hogy az érzékenységeknél sokkal ditsőbb szemekkel

Nézzed, miként esdeklenek sírodnál seregesen

A’ kiket még a’ test’ terhe békóz, és nyom terhesen.

Mit ítélsz? hogy ím! a’ mit Te, életedben, sok véget-

Értnek tettél, néked teszik most azt a’ tisztességet. –

Ezt a’ porok pornak teszik.

A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.

– De mit ítélsz azokról,

A’ kiknek halálod miatt könyv tsorog ortzájokról,

A’ kik mikor sírba zárják érzéketlen testedet,

Sírnak, mintha soha többé nem látnának tégedet.

Óh de merjek-e egy boldog Léleknek nyelve lenni,

A’ ki arról nem tudhatok jó ítéletet tenni

Mi vagyon ott, a’ hol Te vagy? ’s nem tudhatom, míg élek

Millyen vagy Te? tsak azt tudom, hogy boldog vagy, óh Lélek!

De vétkezem-e hát vele, ha nyelvem’ fel-emelem

A’ helyett, a’ ki ez-előtt harmad-nappal én velem

Egy-forma állapotú vólt? egy testből el-távozott

Lélek helyett, a’ ki nem rég’ mint én így síránkozott. –

Én látom a’ sok Te érted könyvekkel buzgó szemet,

Melly, mint érzékeny Halandót meg-illethet engemet.

De Te boldog halhatatlan! mit ítélhetsz ezekről

A’ talám boldogságodat irígyelő szemekről? –

Édes Fiad az Istenről való Tudományokban

Jártas kőltes; még sem talál vígasztalást azokban:

Könyveit forrásából ki-nem-jönni erőlteti;

Azomban az erőltetés könyveit kettőzteti.

Áztatja sűrű záporral Édes Anyja’ ortzáját

Érzéketlennek érezvén szorgalmatos Mártháját.

Látja, hogy mások viszik-be – ’s halva – az Úr’ házába

A’ ki a’ leg-szűkségesebb dolgot a’ Jésus’ lába

Mellett szerette keresni, és mind nagy buzgóságát

Ez egy szülöttére hagyta, mind szorgalmatosságát.

Az illyen gondolatok közt így kiált-fel könyvezve:

Halál! ki nyúgodalmammal ’s szívemmel ellenkezve

El-zártad Édes Anyámat: miért önnön magának

Koporsót nem készítettél ez kesergő Árvának

Elébb? mint érzékeny szívem illy közel tapasztalja,

Melly boldogtalan az, a’ ki maga’ sorssát rosszalja?

Ez árvának az egekre nyújtott kezét meg-fogva

Csoportosítja panasszát árva Menye zokogva,

A’ pihegő szív, ’s a’ könyvek, a’ bánat kettős jele,

A’ Világ’ szemei előtt bizonyíttatja vele,

Hogy nem Napát – hanem méltán Édes Anyját – valóba –

Óh Fájdalom! – Édes Anyját botsátja koporsóba.

Onokái hogy nem látják édes Öreg-Anyjokat,

Édes Atyjok’ ’s szűlő Anyjok’ keze közt-is magokat

Árváknak vallják. – Rokoni Isteni félelemnek

Egy illyen példás Tükörét, könyvekkel buzgó szemnek

Árjai közt emlegetik, sóhajtozva szemlélve

Azt a’ kit gyönyörűséggel

gyönörűséggel Sajtóhiba, em.

néztek nem rég’-is élve. –

Mit ítélsz most mind ezekről? boldogúl el-vált Lélek!

Sőt mit ítélsz én felőlem ki Te veled beszélek?

Ah! nem elégséges nyelvem, tompa lelkem’ képzése

Meg-érteni, ’s ki-mondani, hogy ezeknek érzése

Miként tartozzon Te reád? – hát rebegő nyelvemet

Annak teszem talmáttsává inkább, a’ kit el-temet

A’ hasonló halandó kéz, ez már el-zárt testednek –

Szabad talám halálodon’ síró sok kedvesednek

Meg-köttetett nyelved helyett bútsúzó szót mondanom,

’S minden szerelmeseidet egyenként meg-áldanom. –

Azt sem; mert Te boldog Lélek! ezt azoknak meg-adtad,

És el-nyúgovásod előtt mindnyáját meg-áldottad.

Köszönöm tehát azoknak a’ tisztelést képedbe’

Holt Test! a’ kik ki-kísérnek tsendes nyúgvó helyedbe.

Imádom Bőlts Teremtőmet, a’ ki tsendes halállal

Meg-áldotta Szolgálóját, ’s élttében erős vállal

Engedte bírni, a’ Halált jelentgető terheket,

Hogy békességes-tűrésre taníttson egyebeket.

* * * * * * * * *

Isten! a’ ki por testemnek éltetőt teremtettél,

De arasznyi életemnek bizonyos határt tettél.

Taníts a’ Te jó Lelkeddel, és vezérelj engemet,

Hogy folytassam Törvényeddel egygyezve életemet.

Hogy mikor én-is el-érem meg-oszlattatásomat,

Ereimben meg-fagy vérem, ’s le-vetkezem rongyomat:

Lelkem’ tellyes tsendessége előzze-meg végemet

’S örök élet’ reménysége bátorítsa szívemet.

ugrás a szövegforráshoz

XXVII. Vídám Haldokló, (melly már a’ Kassai Magyar Múseumba-is be-ment, más név alatt).

A pont a zárójelen belül áll, áthelyeztük.

Indúlsz hát, víg Lelkem! a’ bánat’ útjára;

Hol a’ bátorság-is félelmesen jára.²⁵⁶

Mikor a’ Pokol’ kapuján álló három fejű ebtől kérdezte vólna Menippus; hogy a’ Bőlts Szokrates, a’ ki úgy mutatta magát, mintha semmit sem félne a’ Haláltól, mitsoda bátorsággal ment-le a’ hóltak közé? A’ Czerberus azt felelte: πόρ'ρ'ωθεν μεν παντάπασιν έδόκειv άτρέπτω προσώπω προσιεναι καί ού πάνυ δεδιέναι τόν θάνατον δόκών – – – – – έπει δε κατέκυψεν είσω τού χάσματος – – – – ώσπερ τα βρέφη έκωκυε. ’s a’ t. Még távoly jővén mutatta magát mérészen és bátor tekíntettel érkezni, mintha éppen-semmit sem félne a’ haláltól, ’s mint-ha azt akárná mutatni azoknak a’ kik a’ barlangnak be-menetelénél távolyabb állának; de mihelyt le-tekíntett a’ nyílásba, és látta a’ barlangnak setét méllységét, – – – kis gyermek módra sírt. Lucian. Dialog. mort.

El-mégy ’s por testemet Te-is utoljára,

Vissza hagyod menni hajdani porára.

El-mégy? nyájas Lelkem! ’s el-bontod ezeket

A’ képzelhetetlen szoros köteleket;

Mellyek úgy mutatták, mint egygyé letteket

Te veled, a’ testti érzékenységeket.

El-mégy – és itt hagyván az öröm’ árnyékit,

Magad fel-keresed a’ bánat’ hajlékit,

Mellynek mélly halgatás keríti környékit²⁵⁷

Loca nocte tacentia late. Virg. Aen. L. VI. (A tacentia helyén a (rokonértelmű) silentia áll, jav.)

’S hol a’ mord félelem helyheztette székit.

Én maradok-e itt, ’s Te hagysz-el engemet?

Vagy én kőltözöm-el itt hagyván testemet?

Mond-meg Lelkem! és ha el-vesztem felemet,

Tanítsd-meg bútsúzni rebegő nyelvemet.

A’ hajdan meg-szokott nyájas enyelgések,

’S a’ most tsoportra jött kétségeskedések

Küszködnek mellyemben, kiknek küszködéssek

Már halál nélkűl-is elég szenvedések. –

De óh vídám Lélek, ’s víg érzékenységek!

Vallyon az egeknek arra mi szükségek?

Hogy a’ testi élet’, ’s a’ gyönyörűségek’

Sorainak illyen kínnal legyen végek? –

Lelkem! ha különös valóság vagy bennem,

Mi kénszerít engem’ Lelketlenné lennem?

Romlott test! hasznodat ha nem lehet vennem,

Szükséges-e azért lelketlenné lennem? –

Valami tsak vagyok, hát el-nem-múlhatok;

Mi leszek hát tovább, vagy még mit várhatok?

Mondjátok-meg; – és míg el-tűntök szóljatok,

Szárnyra kerekedett kedves indúlatok!

Meg-egygyez-e ezen remek teremtéssel,

Hogy a’ mi szűntelen való lehelléssel

Éltette a’ testet, egy lassú nyögéssel

El-repűljőn, ama’ végső lélekzéssel?

Felelj; e’ romlandó testet meg-unt Lélek!

Meddig nyúlnak azok a’ Halál rév-szélek?

Érzékenységimet mellyekben most élek,

Meddig bírom? meddig társalkodom vélek?

Ha a’ vérem meg-áll – ereim meg-fagynak,

Érzékenységeim tudom hogy el-hagynak:

De bennem Lelkemnek, ’annak az egy nagynak

Valami munkáji vagynak-e ’s hol vagynak?

Óh boldog régiség’ elmés okossága!

Melly szem-be-kötve-is leg-főbb pólczra hága, –

Érzi már maga-hitt Lelkem’ bádgyadtsága,

Hogy az álom, Halál’ hasonlatossága.²⁵⁸

Virgil. Halál testvérjének nevezi az álmot. Aen. VI. Et consangvineus laethi sopor. Ovid. pedig halál’ hasonlatosságának: Stulte! quid est somnus? gelidae nisi mortis imago.

El-vetem ágyamba el-lankadt testemet;

A’ nappali gondok terhelik fejemet:

De eszre sem veszem, hogy meg-tsal engemet

Az álom, ’s fel-váltja ébren érzésemet.

Hanyatlik meg-bomlott ereje testemnek,

Csűggedez folyása hidegűlt véremnek,

Számlálom gondjait el-tőlt életemnek,

Nem-is érzem fogytát érzékenységemnek.

De míg élő Lelkem bennem gondolkozik,

És a’ lassú vérrel nehezen dolgozik

’S míg az érzés jobban fogyatkozik

Lassanként az élet halállá változik.

Ha az álom annál gyönyörűségesebb,

Mennél az érzékeny gondolat kedvesebb,

Mikor el-szunnyadok: vallyon a’ nemesebb

Lelkeknek halála lehet-e tsendesebb,

Mint azoké? a’ kik unalmas gondokkal

Küszködnek; sok ezer szemre-hányásokkal

Terhelik Lelkeket, ’s minden fű szálakkal

Perelnek, mikor már nem bírnak magokkal. –

Lehet – jer hát lelkem! szűntesd félelmedet!

Mert van elég, a’ mi bíztathat Tégedet,

Jer bátran – és azon jártasd érzésedet,

A’ mi rég’ értelmes örömöt engedett.²⁵⁹

Mert van értelem nélkűl való öröm-is – az ollyan dolgokon való kapás, a’ mellyek vagy vétkesek, vagy károsak. – Még Virgil’-is, Aen. L. VI. a’ pokolbeli rettentő tsudák közé számlálja, a’ bűnből kőlt örömöt.

Nem ama’ tsalóka gyönyörűségeket,

Mellyek az örömtől tsak lopták neveket,

’S meg-tsalván a’ finnyás érzékenységeket

Valósággá tették a’ festett színeket: –

Nem – mert igaz öröm nints az illyenekbe’

Csak édes gyötrődést szűlnek a’ Lélekbe’

Ne ezeket forgasd, hanem a’ mellyekbe’

Való van, szívedbe azok menjenek-be.

De jaj! hol szerezzek olly gondolatokat?

Hiszen, a’ Bőltsesség minden főldi jókat

Csak kőltött jóknak vall – mutass hát valókat

Óh boldog ég! mert tsak Te bírod azokat. –

Most – most – Boldog Lélek! – itt a’ szenderedés,

Mindjárt következik ez a’ szem be-fedés,

Melly a’ gondok után mélly álmat enged, és

Valósággá válik minden kételkedés. –

Ah! az édes képzés ismét hová lett-el,

Úgy bánt velem, és ez félénk készűlettel,

Mint a’ futó álom a’ szenderedettel,

A’ ki ébren aludt, ’s jó álmot vesztett-el.

De mit? – hát tsak ugyan el-kell-e már mennem?

’S a’ mi valék tovább nem lehet-e lennem?

Óh engedj – óh halál! egy kitsinyt pihennem,

’S habzó gondolatim’ jobban rendbe szennem.

Engedj szem-héjjamnak erőszakos álom!

Jaj! de lám azokat fel-nyílva találom,

És még-is a’ nézést híjjában próbálom,

Szem-fényemre sűrű hálót vont halálom:

Hass-be óh nap-súgár! a’ szem-fenekekre;²⁶⁰

Én Perraltiussal tartok e’ részben, a’ ki Marriottussal Franczia Országban, ez előtt több mint száz esztendőkkel sokat versengett, hogy a’ Szem-fenéken (Tunica retina) látszanak-e a’ külső dolgok’ képei? melly amphiblestroideának-is neveztetik, vagy a’ másik és belsőbb leplenn, vagy takarónn, mellyet Choroidesnek neveznek?

Ha te festessz képet belől a’ szemekre;

Érzékeny még Lelkem, tekíntni ezekre

A’ szemembe tűnni erőtlen képekre.

Nem lehet – meg-fagytak szemem’ folyadéki,

Homályt lát, ’s mindenek úgy rémlenek néki

Mint a’ tsoportra nőtt fa ágok’ árnyéki

Alatt, egy setétes barlang’ borítéki.

Csak maradj már Lelkem! az emlékezettel –

Nem bírnak érzésim vékony képezettel,

Pihegj romlott szívem! lassú lélekzettel,

Míg ez-is el-múlik majd a’ végezettel.

Óh jaj! de mit hallok? mint-ha nyár’ fogytának

Meg-hidegűlttével, (ezen ég’ sarkának

Bútsút adván télre;) az ég’ magassának

Oszlopinn repdeső darvak ’sibongnának.

Hol vagytok hát még-is lappangó érzések

Bennem, ’s a’ hangoknak fülbe mehetések

Hogy lehet, szóljatok! szóljatok zengések!

Ah! ezek feleim síró pihegések.

Szólj nyelvem! és tisztítsd a’ síró neszeket!

De nem mozdíthatja szám a’ nyelv’ kereket,

Szűnjetek! hagyjátok-el a’ nyögéseket

Víg lelkem nehezen szenvedi ezeket. –

Nem szűnnek – ne gondolj tehát Lelkem! vélek,

Elég az neked, hogy ha még hallok, élek,

De én-is – már tsak-nem el-szunnyadott Lélek!

Tán’ meg-háborítlak, hogy veled beszélek.

Nyúgodj, és ártatlan gyönyörűségekkel

Édesítsd álmadat – ha az érzésekkel

Már nem bírsz – bírsz ollyan emlékezésekkel,

A’ mellyek tápláltak hajdan örömökkel.

Ne bánd, hogy el-tűnnek: de örűlj, hogy vóltak,

És Téged’ tilalmas rosszra nem unszoltak;

Hanem olly örömmel élni parantsoltak,

A’ mit a’ Természet ’s az ég javasoltak.

Hová-is lesztek-el? óh gyönyörűségek!

Hová, most-is nálam szerelmes vendégek

Óh Elisiumi virágzó térségek!

Van-e a’ hólttaknak ezekre szükségek. –

Óh nints! – érzi Lelkem, hogy nints – hát ezeket

A’ most-ís olly kedves gyönyörűségeket

El-kell hagynom; el-kell, mint olly főldieket,

Mellyek meg-nem bírnák a’ mennyeieket. –

De – szabad azokról most-is emlékezni;

Szabad, olly hathatós képzéssel érezni,

’S az ő el-múlttokon hóltomkor könyvezni,

Már akarmi más jobb fog-is következni.

Szabad – de mi haszna? én kies halmaim!

’S azokról álmadó szerelmes álmaim!

Mik vagytok egyebek most? hanem kínjaim

Nagyító, szárnyra kőlt tündér madaraim.

Míg szívem ’s érzékeny testem érezhetett,

Csudáltam körűltem a’ bőlts Természetet,

’S majd az érzéketlen agyaggá tétetett

Test, nem tud mutatni semmi képezetet.

’S Lelkem! mind ezekben mit fogsz már tsudálni?

Ha érzéseidtől mindjárt meg-fogsz válni;

’S hát! a’ részetlenben lehet-e találni

Képet, vagy valamit tanúlni ’s vi’sgálni.

Engedd, haj-szálakat borzasztó félelem!

Hogy a’ Parnasszushoz vonszó nagy szerelem,

Maga múlatságit, ha hol még fel-lelem,

Ébren ’s édesdeden éreztesse velem.

Kies Térség! rólad sokszor éneklettem,

Magas hegyek! mellyek fel-nyúltok mellettem,

Most, mikor bútsúzni érzéketlen lettem,

Most, egymásnak bútsút mondjatok helyettem

Sőt, hosszú sorai a’ bérczes hegyeknek!

Segíttsétek a’ fent repűlő Léleknek

Szárnyjait, fel-érni a’ könnyű szeleknek

Szárnyjaként, magassit a’ boldog egeknek.

’S mikor már fent-lebegsz a’ híg levegőben²⁶¹

Jactanda per auras brachia tenabat – – – Mox altior ultro, paulatim accrescit Terris, tenuesque sub auras Evolat – – – Paul. Németi.

Mondj Isten hozzádat Lelkem! a’ felhőben

E’ térségnek, mellyet Músám leg-elsőben

Víg hanggal köszöntött a’ sűrű erdőben.

Ti vóltatok, Füred’ sok-sorú bérczei!

Ártatlan szívemnek gyönyörűségei,

Ti óh a’ Magyarok’ Tengere’ vizei!

Kedvemnek, ha tsűggedt, menedék helyjei.

Már Isten hozzátok! – fel-váltlak titeket;

Fel-váltom szív-ható gyönyörűségteket

Más széppel; nem nézem tovább szépségteket

’S bennetek a’ ritka természetieket.

Csudáltam – de már nem – a’ magas hegyeken’,

’S ezeknek egymásra néző térségeken’,

Mint szorúlt közéjek, az öblös feneken’

Sok habot görgető Balaton, kereken’.

Érzették füleim a’ míg érezhették,

Melly zúgó lármával kellemesítették

A’ vizek az éjjelt, mikor jelentgették,

Hogy már a’ hólnapi szelet meg-érzették.

Mint mikor Éneást sok unszolására,

Készíti jövendő dolgok’ látására

A’ vén Szűz; a’ titkok’ hírűl adására

Zengett a’ főld’ gyomra bús bika módjára. Aen. L. VI.

Itt-is jövendölvén a’ zúgó szeleket,

Hallhatni a’ víztől terheltt főld-feneket,

Mint rázza a’ rajta fekvő víz terheket. –

Természet ez – tsudáld Mesterség! ezeket.

Csudáld; hogy északi szél’ lódítására,

Hömpölyög a’ hullám magas hegy formára,

’S tsak hamar a’ szélnek vissza fordúlttára,

Sik tsendesség fekszik a’ habok’ hátára.

Titeket hagylak-el hát, áldott Térségek!

Titeket ártatlan ’s olly gyönyörűségek!

Kiknek ollyan a’ víg szívben kiességek,

Mint meg-unhatatlan szerelmes Vendégek.

Tihan! a’ Természet’ remek’ alkotmányja!

Bámúló szememnek sokszori bálványja!

A’ hova a’ Júnó’ hanggá vált Leányja²⁶²

Corpus adhuc Echo, non vox erat, et tamen usum Garrula non alium quam nunc habet oris habebat, Reddere de multis ut verba novissima poffit. Metam. L. III. Fab. V. – Nem próbálta Ovid. a’ Tihani Ekhót, melly nem tsak az utólsó szókat, hanem egy egész Hexametert vissza mond.

A’ Somogyi partról a’ szót vissza hányja.

Ki beszélget verses mértékre vett szóval,

Magas bérczeidről a’ hangos Ekhóval?

Ki énekel versent rólad Apollóval,

Mint vagy be-kerítve e’ temérdek tóval.

Isten

Issen Sajtóhiba, em.

hozzád! – kerek formájú bérczedet

Nem látja ez hal’vány hártyával be-fedett

Szem, Somogyról, hol a’ hozzám édesedett

Ég, nem rég’, Remete lakást-is engedett.

Óh kies Térségek! kik örömim’ vétek

És unalom nélkűl valóvá tevétek,

Tán’ magánosságom’ azért engedétek,

Hogy a’ sírhoz jobban édesítenétek.

„De óh bőlts régiség’ elmés okossága!

Melly szem-be-kötve-is leg-főbb pólczra hága

Érzi már maga-hitt Lelkem’ bádgyadsága,

Hogy az álom Halál’ hasonlatossága.”

Mint az álomra hunyt és meg-nehezedett

Testben, a’ mit ébren tsinált vagy szenvedett

Azt érzi magának az el-tsendesedett

Lélek, kivált a’ minn épp’ el-szenderedett.

Nékem-is mind azon’ forganak képzésim,

Mellyek tsiklandozták nem rég’-is érzésim’ –

Szűnjetek – szűnjetek víg emlékezésim!

Mást várnak, mást hoznak lassú pihegésim.

Mi haszna Parnasszust képező halmaim? –

Olly setét berkeket készítnek álmaim,

Mellyekben hajdani játszi vers-soraim,

Szomorúnn kettőzik halál-madaraim:

Nem kies hegy, hanem néma barlangzatok,

A’ miket a’ Halál’ vőlgyében láthatok;

Meg-tompúlt Füleim! a’ miket hallotok,

Nem víg Echók, hanem szomorú szózatok.

Síró hanggal hívnak a’ halál’ révébe,

A’ Feledékenység’ néma tengerébe,

Mellyet hajdan Lelkem nem-is vett eszébe,

Mikor hajókáztam Hazám’ tengerébe’ –

Nem Te óh én boldog Remete Lakásom,

Nem; hanem egy ölnyi gödör lessz szállásom

Ott e’ setét bóltban tsendes aluvásom’

Képe vólt magános de víg múlatásom.

Mindjárt, az álomra szenderedő Lélek

A’ melly él, érzeni fogja hogy nem élek. – –

ugrás a szövegforráshoz

XXVIII. Egy rövid tudósító Levél, melly a’ múlt 1790dik esztendei Ország’ Gyűlésén Budán tétetett közönségessé, és tsak hamar jó foganatot mutatott, ha az itt le-festett Társaság, más nagyobb reménységű gondolat miatt el-nem-múlt vólna.

A’ Magyar Literaturának alig vólt egyszer egyszer ollyan ki-tetsző virágzása, mint most, – és éppen jókor – mikor a’ nyelvre leg-nagyobb szükségünk vagyon. – Az Írásban, a’ munkás szorgalmatosságban, e’ jó dolognak végbe-vitelére nem haszontalan egy-mással-való vetélkedésben, ’s egy szóval, tsak-nem mindenben a’ mi egy nyelvet maga’ isméretlen vólttából a’ leg-ki-tündöklőbb fényességig emelhet, mentünk már annyira, illy kevés idő alatt; a’ mennyire mehetett vagy a’ Francz, vagy a’ Német nyelv-tsínosodás illyen kisded korában. – De – a’ mi e’ jó dologban való törekedésnek tökéletesítésére leg-szükségesebb, még a’ híjjával vagyunk. – Dolgozunk, írunk eleget, mindennap’ szaporodnak Magyar könyveink; mellyek között noha a’ jó rosszal vagyon keverve, mindazáltal arra a’ végre, hogy nyelvünket ismértessük tulajdon Hazánkkal, használnak valamit leg-szegényebb Írásaink-is: de a’ mi ennyi fáradtságunk mellett-is méltán sajnálható dolog, e’ kettőt tapasztaljuk: hogy, mostani Iróink-is ma-hólnap ki-fáradnak ’s kéntelenek ki fáradni; maradékinknak-is pedig nem törhetünk ollyan egyenes és bizonyos útat, mellyen járván idővel Onokáink, el-hitethessék mind magokkal, mind szomszédinkkal, hogy tudnak, ’s mi-is tudtunk magyarúl. Mindeniknek pedig az az oka, mert még eddig jó Fundamentomon’ épűlt Társaságunk tsak egy sintsen, – melly hogy legyen, kívánni kellene ugyan minden igaz Hazafinak; mert Nemzeti nyelvünket tökéletesen tudni, minden szembe-tűnő haszon nélkűl-is el-múlhatatlanúl meg-kívántató dolog, ’s egy valóságos Ditsősség; és elő mozdíttását munkálódni igazán nemes indúlat: de azomban érzékeny fájdalommal sajnálhatni, hogy sok könyv-árosoknak, nyomtatóknak, sőt Íróknak-is tulajdon magok’ haszna’ keresése annyira vitte már Hazánk-fijainak nagyobb részét; hogy meg-ijednek ’s unalommal tekíntenek bele, mihelyt valamelly Könyvről való tudósítást vesznek kezekbe – hát még ha ollyan Társaságról van a’ szó, mellynek fel-állítása pénzbeli segítség nélkűl meg-nem készűlhet.

Kételkedve nyúltam tollamhoz én-is, míkor ezen rövid jelentéshez fogtam, ’s noha még eddig előfizetés kéréssel, tudtomra, sőt egész Hazám’ tudtára a’ Közönségnek nem alkalmatlankodtam; még-is tartottam tőle, ne hogy valaki bele tekíntvén Levelembe, azt vélje, hogy valamelly könyvvel kínálom, mellynek ki-nyomtatására pénzt kóldúlok. – Ohajtanám, ha serény munkás Túdóssaink tsak tizen-tizenketten-is jelen vólnának Hazánknak mostani Országos Gyűlekezetekor, a’ kikért ’s a’ kiknek nevekben közönségessé kell tennem e’ jó szándékot, ’s a’ kikkel meg-osztom a’ Ditsősséget-is, ha szándékomnak jó előmenetele lészen – hadd szólhatnék bátrabban.

Nem-is bátorkodtam vólna semmi módon ezen Szándékot közönségessé tenni, hanemha egy Méltóságnak jó Hazafisága parantsolt vólna tollammal – a’ kinek köszönhetem én, ’s köszönheti valaha minden Magyar ezt a’ jó gondolatot; sőt a’ ki még azon boldogtalan időben-is munkálkodott ennek tellyesítésében, a’ mikor ritka-is vólt, és félő-is vólt egy Magyar Grófnak valamit tudni, és ugyan azért nem lehetett, az alább le-írt jó talp-kövön épűlendő Társaságnak el-kezdődni. – Azt akarta tudniillik az a’ jó Hazafi, hogy mind maga, mind más jó Baráti, a’ kiktől ki-telik, tartsanak magok mellett Secretarius név alatt, (mert még akkor nevet kellett neki adni) egy-egy Magyar tanúlt Nemes Ifjat, a’

Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.

kinek egyébb dolga ne legyen, hanem könyveket írjon, ’s fordíttson; és mind a’ Jól-tévők, mind az Írók, egymással ollyan meg-egygyező értelemben legyenek, hogy esztendőnként egymás’ Írásait, vagy kézről kézre által adogatván, vagy valamelly közönséges öszve-gyűlésben, meg-olvassák, hányják-vessék, igazgassák, ’s úgy tegyék közönségessé. – De ezen jó gondolatnak előmenetele még eddig tsak magánál vólt annál a’ Méltóságnál: a’ ki meg-ajánlván most több nagy Hazánk’ Fijainak öszve-gyűlése’ alkalmatosságával, hogy a’ Társaságnak vagy úgy, vagy másképpen lehető fel-állásában munkás lészen, ha mi annak leg-jobb módját írásba tévén, azokkal a’ kikkel illik közölni fogjuk; ez az a’ mi engemet arra bátorított, hogy le-írjak ’s le-fessek egy jó talpon’ álló Társaságot, és azt minden Magyarnak szívére kössem; már az akar készűl-meg, akar nem.

Valamennyi kis, és különös Társaságotskáink vagynak még eddig Hazánkban ’s Hazánkon kivűl-is, azok még mind ollyanok, hogy sem állandó vagy bizonyos reménységek nints a’ felől, hogy magok’ el-kezdett munkájokat szakadatlanúl folytathassák, sem ollyan tekíntetek, mellyel az Írásban, annak módjában, ’s nyelvünk’ tökéletesítésének el-intézésében törvényt szabhassanak mind a’ most élőknek, mind a’ maradéknak – ez pedig mindenik meg kívántatik egy jól épűlt Túdós Társaságban. – Mert ha veszem elébb az utólsót, mostani Társaságink két-három személlyekből állanak, és ollyanokból, a’ kik magok’ jó szánttokból, valamelly közönségesebb meg-határozás nélkűl állottak egygyűvé: és így ha Pázmánt, ha Kaposit, Csétsit, Tótfalusit, ha átallyában a’ leg-régibb Írás’ módját sem én sem más akarki nem követi; vagy ő miattok azt, a’ mit maga jónak tart el-nem hagyja: el-nem hagyja a’ mostaniakért-is, ’s nem követi ezeket-is; és így soha e’ szerént egyenlőségre nem hozattatik sem beszédünk, sem Írásunk; ollyan Társaságról kell hát gondolkodnunk, a’ mellynek érdeme ’s ereje legyen, minden magános Írókat egyenlő Törvény alá vetni. Ennek pedig az a’ módja, ha Nagyjaink, ’s tehetőssebb Hazánk-fijai, feles számmal öszve-adván magokat, magok-is Társak lesznek, és a’ nevezetesebb Írókat-is Társúl veszik – írnak – dolgoznak – de munkájikat egymás’ híre nélkűl közre nem botsátják; hanem közönségesen minden Társak, külön-külön minden Társnak munkájához hozzá szóllanak, és azokban mi jó? ’s mi rossz? köz akarattal meg-határozzák; ezt az egymásnak adott szabadságot pedig, darab ideig a’ Társaságon kivűl való Írókra ki nem terjesztik, valameddig magok magokat a’ lehetségig nem tökéletesítik, és minden Írásbéli nehézségen által nem esnek.

Második alkalmatlanság a’ mostani Társaságokban az, hogy még eddig nagyobb részént minden bizonyos Fundus, ’s minden jól-tévő nélkűl, magok’ kőltségén’ dolgoznak: ’s ha magoknak talám semmi nyereséget nem várnak-is, kénteleníttetnek Írásaikat Könyv-nyomtatók’ nyereségére ki-adni; a’ kik a’ mint nyilvánságos nyereség nélkűl a’ nyomtatott darabokat nem adják, úgy a’ köz nép-is meg nem-szerzi ’s nem-is szerezheti a’ Magyar könyveket. – És így ollyan Társaságról kellene gondolkodni, a’ mellynek lenne annyi Fundusa magának, hogy a’ meg-írt, ’s jól meg-rostált hasznos könyveket maga kára ’s vesztesége nélkűl ki-nyomtattathatná, és azokat tsak annyi áronn adhatná, a’ mennyiben kerűlt ki-nyomtatások: mert tudni való, hogy a’ mit most a’ könyv-áros 20 krajtzáron’ ád, adhatná azt 5 krajtzáron’, ha nyereséget nem várna, és így a’ leg-szegényebb ember-is szerezhetne magának könyveket, és pedig jó könyveket. – El-távozván tehát már a’ fent említett

emlírett Sajtóhiba, em.

Secretariusokról való gondolattól (mivel abban is vagynak némelly akadályok) leg-hasznosabb vólna az, ha Országunknak gazdagabb Nagyjai, ’s rész szerént azok magok-is a’ kik az írásban-is Társak lenni alkalmatosak, ne sajnálnák esztendőnként reá szánni bizonyos, és előre magok’ ajánlásával meg-határozott kőltségeket, hogy valamelly öszve-szedett summa pénzzel gazdagodjon a’ Magyar Literatúra: és azt minden Jól-tévő, nem külön-külön valamelly könyvnek ki-nyomatására, mellyet vagy a’ mellynek Íróját tsak maga kedvell, fordítaná; hanem adná a’ Társaság’ kezébe; a’ Társaság pedig rendelne külön számtartót; külön ollyant a’ ki a’ nyomtatásra vígyázzon; külön a’ ki a’ ki-nyomatott könyvek’ el-adásáról gondoskodjon: választana Könyv-nyomtató műhelyt addig-is, míg a’ pénz lassan lassan annyira nevekedne, hogy maga a’ Társaság Typographiát állíttathatna-fel;

állíthathatna-fel Sajtóhiba, em.

melly öt-hat esztendő alatt annyit gyümőltsözne, hogy még némelly Társaknak esztendőnként ajándék, és jutalom-is kerűlne belőle. – Példának okáért, ha tehetősebb Uraságok’ ajándékozásából egy esztendőre öszve gyűlne ezer forint, ’s a’ Társaság a’ maga munkáit nyomtattatná egész ezer forintig, ne adná azokat drágábban, hanem tsak a’ mibe kerültek (mert egy árkus, ha sok a’ nyomtatván, alig kerűl fél pénzben, és így 20 árkus, mint egy öt, hat krajtzárban) már második esztendőben kétszerte nagyobb lenne a’ Fundus; vissza jönne a’ könyv-nyomtatás’ ára, és ugyan azon Jól-tévők, a’ magok ajánlotta summájokat akkor-is be adnák a’ Társaságnak. De – a’ mint a’ folyamatból látni való, erre szükséges vólna, hogy minden Uraság, maga’ neve’ alá-írásával kötelezné magát bizonyos summáig, mellyet esztendőnként adni-fog ki rendelt időben a’ Társaság’ számára: és vagy esztendőket határozna-meg, mellyeknek el-tőlttéig mindenkor annyival segíti e’ szándékot, vagy ha valami előre el-nem-látható okból történhetne, hogy ajánlását meg-bánná (mivel az ajándékot törvényes adóssággá tenni nem akarnánk) jókor, az esztendőnek végezete előtt adná tudtára a’ Társaságnak, hogy tovább a’ segítséget folytatni nem kívánja.

Kettő hát az, a’ mi nélkűl ez a’ Társaság el-nem-lehet; úgy-mint az alkalmatos Irók, és a’ tehetős jól-tévők. – Írókat a’ kik idejeket ’s munkájokat nem sajnálják, tudom, hogy eleget találunk, Bétsben, Posonyban, Győrben, Pétsett, Pesten, Kassán, Szathmárom, és Erdélyben ’s másutt: de a’ kikről előre-is felelhetek, készen lésznek e’ jó munkára, Kazinczy, Péczely, Kováts Ferentz és én, ’s mások-is számosan, a’ kik tehetőssek mind írni, mind Társaik munkájihoz hozzá szóllani, mihelyt ezen túdósítást, és a’ jól-tévők neveiket látni fogják.

A’ Jól-tévők pedig kik lesznek? mind addig nem tudhatjuk, míg magok’ ajánlását írásban nem látjuk, ’s azt a’ kívánt egygyet-értéseket nem tapasztaljuk, hogy magok öszve jővén egy valóságos Társaság formában, ki-nem-válogatják mind az Író személlyeket, mind a’ számtartóságra, nyomtattatásra, ’s más hasonló hívatalokra ki-rendeltetendőket: sőt (vajha úgy lenne) e’ szándékot nem sokára ajánlani fogják a’ Királynak is, ’s minden erővel elő-mozdítani igyekeznek.

A’ Magyar Nyelv’ tsinosítását, és így, a’ most le-írt Társaságnak fel-állását, nem szükség ugyan erősítő okokkal javallanom, mert azt el-múlhatatlannak tartja minden, a’ ki több valamivel három esztendősnél, és szeret helyesen gondolkodni: mert tudni való az, mennyire nemesíti a’ Nemzetet, ’s mennyire nemesítheti a’ szabad Magyar Nemzetet-is a’ maga’ nyelvének tökéletessé tétele: tsak a’ dolognak módját kell tehát azok’ eleibe terjesztenem, a’ kiknek illik, ’s ítéletek alá botsátanom; ha hasznos lessz-e így, és illyen Társaságot állítani-fel a’ nyelv’ mívelésre? ’s jobb lessz-e így kezdeni, mint másképpen. Mert

Tudni való, hogy némellyek a’ Grammatikán’ ’s Dictionariumon akarják kezdeni a’ nyelv-mívelést, mások ismét azon, hogy minden új könyvet, már azt akarki írta legyen recenseáljanak. És ez magában mindenik jó. – De mind addig korán van, valamíg az itt le-írt Társaság fel-nem áll: mert egy-két Ember’ Grammaticájának Régulájit, Dictionariumának szavait ’s szó-jelentéseit ezernyi ezeren-is lesznek, a’ kik be-nem-veszik, ki gyülőlségből, ki maga külömböztetéséből: de ha egy jó lábra állíttatott Társaság, elébb öt-hat esztendeig tsak a’ maga’ Tagjai által dolgozik, és azt szakadatlanúl folytatja tsupa könyv-írással ’s fordításokkal – a’ Társak’ munkájit, és tsupán tsak azokét esztendőben egyszer kétszer közönséges Gyűlésben meg-vi’sgálja, az Írásnak ’s szóllásnak módjában úgy egygyet ért, hogy egygyik a’ másiktól ne külömbözzön, azután lassan lassan a’ Társaságon kivűl lévő magános Írókat-is eszre-vehetetlenűl magához szívja, ’s utóbb a’ Hazától-is, arra, hogy ő valóságos Túdós Társaság legyen, ’s a’ maga valóságában fenn állhasson, engedelmet, és koszorút nyer, akkor írhat osztán Grammatikát ’s Dictionariumot, akkor ereszkedhetik-ki akar-ki munkájinak-is rostálására, akkor tsinálhat a’ nyelvnek ollyan állandó Törvényt, mellyhez tartsa magát idővel a’ maradék-is, akkor teheti nyelvét, ’s magát a’ Nemzetet-is, a’ szomszéd Nemzetek előtt, nem tsak szabad vólttáról, nem tsak Nemes indúlatiról, nem tsak hadi virtusiról, hanem tudománnyáról-is isméretessé; akkor teheti azt, hogy ne szorúljon idegen Nemzetek’ elméjére – hanem adhat a’ Francznak, Németnek, sőt Ánglusnak-is fordítni való munkákat.

Sok vólna még, a’ mit e’ Társaság’ dolgáról szükség vólna előre, ’s tsak ugyan szükség-is lészen nem sokára meg-határozni: de tsak ugyan, a’ mikenn most ez országos Gyűlés alkalmatosságával leg-könnyebb vólna által esni, ezek

1. Fel-jegyzeni neveiket a’ Jól-tévőknek, és az ajánlott segítségnek mind summáját, mind idejét, mind azt-is, hogy a’ Jól-tévők közűl kik kívánják nem tsak pénzzel, hanem könyv-írással-is segíteni a’ Társaságot?

2. Ki-nevezni a’ Könyv-író Túdósokat; és egyszer’smind a’ pénz-gondviselő, nyomttatásra, és el-adásra vígyázó személlyeket.

3. Könyv-nyomtatót választani, a’ ki a’ közre botsátandó Könyvek’ ki-adására mindenkor kész és elégséges legyen.

4. Meg-határozni a’ Helyet, vagy Helyeket, a’ hol esztendőnként a’ Társok öszve gyűljenek, egymás’ munkájinak vi’sgálására. Sőt ha úgy tetszik

5. Fel-tenni előre azt-is, miről írjanak? mit fordítsanak.

*** *** ***

Magyar! most derűl – most hasad a’ Szabadság’ hajnala,

Most készűl az szabad lenni, ki mindég nemes vala.

Hát miért késel azzal-is lenni ditsősségessé,

A’ mivel sok Nemtelen Nép tette magát Nemessé? –

Pallás Férjfitól született tábori őltözetben,

De a’ régiség Tudományt tisztelt ez képezetben.

Julius Országot tsinált, ’s Császárt emelt Rómában,

Példa nélkűl való Vitéz vólt maga Hazájában,

Még-is néki Márssén kivűl más ditsősség-is kellett

Könyvet írt, eget ’s tsillagot vi’sgált a’ fegyver mellett.

Márs és Apolló egymással semmit sem ellenkeznek –

Szép az, ha kit Vitéznek-is, Túdósnak-is neveznek,

Hunyadi az, kit a’ fegyver majd leg-híresebbé tett,

De hát, hogy Mátyás szerette a’ tudományt, mit vétett?

Sőt Údvara’ ditsősségét ollyan nagyra emelte,

Hogy hírét még az ellenség, ’s az Irígy-is nevelte. –

Ébredj hát Magyar! élj azzal a’ mit az Isten adott,

Hogy ne tsak úgy nézzen sok Pór téged’ mint fene-vadot,

Hogy ne úgy nézzen, mint a’ ki tsak fegyvert tudsz forgatni,

Vagy mint kinek tehetségét sok jóra fordíthatni;

Hanem mutasd-meg, hogy a’ Te Nemes Vér-keverésed

Sok nemesűl nőtt Nemzetnek semmit-sem engedésed

Nem tsak tudna Tudós lenni, de Túdós-is valóba’ –

Olly lábon áll Tudományod ’s úgy vagyon indúlóba,

Hogy ha a’ magad’ nyelvével jobban meg-ismérkedhetsz,

A’ Tudományban a’ Francczal ’s Ánglussal vetélkedhetsz.

Kőlt Budán 29. Junii 1790.

ugrás a szövegforráshoz

XXIX. A’ Komáromi Túdósokhoz, mikor a’ mindenes Gyűjteményt először félbe szakasztották; serkentő Levél, hogy folytassák azt.

Mit vétett a’ Magyar Haza ellenetek? Túdósok!

Hogy hasznos fel-tételitek nem lésznek állandósok:

Azért, hogy a’ Bétsi Kurír valamivel meg-sérte,

Hol van olly törvény, hogy Hazánk bűntetődjön-meg értte.

Hogy vagy őtet, vagy titeket valaki rosszúl értett,

Bosszúságból meg-vonjátok a’ jó kedvből ígérttet.

Tudom, hogy egy ditsősséges indúlat’-keverése,

A’ szégyent hozó leg-kisebb szónak-is meg-érzése,

De tulajdona egyszer’smind az ollyan indúlatnak,

Meg- engedni, a’ meg-sértő szónak és gondolatnak.

Tudom azt-is, hogy a’ Nemes szíveket ha meg-vérzik,

Az Orvosnak ’s orvosságnak hasznát ritkának érzik,

És így tán goromba vagyok, ’s kárt teszek szívetekben,

Mikor durva újjaimmal piszkálok sebetekben,

De – hát ha én gyógyítom-meg; – hát ha tsak az én szemem

Ollyan éles; hogy jóllehet nints erőm sem érdemem

Meg-győzésttekre, de látok ollyat munkájitokból,

Hogy kérés nélkűl-is meg-kell győződnötök azokból.

Én látok? – ’s ti ne látnátok? – itt van az egész erő –

Itt van a’ jó indító ok – nem vagyok hát vakmerő. –

A’ Virtus’ gyakorlásában, Írástok’ vezetése

Szerént, egy a’ haragosok’ öszve békéltetése.

Ti tanítottatok ezen hasznos idő töltésre –

Elég legyen ez Mesterek! nektek, a’ meg-győzésre.

Úgy-de Ti nem haragusztok? – El-hiszem – írjatok hát,

Mert a’ mint a’ Ti szemetek néz, nem minden szem úgy lát;

Hazánknak Fő Uraihoz írhattok Leveleket,

És méltán el-hitethettek sok érzékeny szíveket,

Hogy vagyon valami oka néma bosszúságtoknak,

Vagy-is fel-tett szándéktoktól őnként el-állástoknak:

De nyólcz százan olvasták ám annak ki-hírdetését,

Hogy várhatja Hazánk, Nemes munkátok’ el-kezdését.

Hát! azok előtt miképpen mentitek magatokat?

Képzeljétek most a’ nyólcz-száz-féle gondolatokat.

Hogy hát azt-is, mind azoknak adhassátok tudtára;

Rá kell bíznotok a’ Magyar Kurír’ Trombitájára. –

Néktek mit vétett a’ Kurír? Ti magatok érzitek,

De hogy én őtet szeressem, nekem nem ellenzitek,

Mert a’ kit Ti szerettetek – mert bizony szerettétek,

Azt nekem-is sem szeretni sem menteni nem vétek:

Hanem, nem teszem most őtet vagy fel- vagy al-peressé,

Mert úgy ezen mentségemet nem tehetném kedvessé.

Csak azt nézzétek, hogy Ő-is Nyelvünk’ pallérozója;

Ő Bétsből Magyar Hazánknak leg-első Hír-hordója.

Ő az a’ ki leg-elősször Magyar Músát űltetett

A’ Deresre, – hogy Fürgencz vólt lova, ’s ha kit le-vetett,

Nem tsuda, szokatlan úton; egy szóval ő tört útat,

Ő csinált folyó Nyelvünknek tsatornát, ’s ásott Kútat.

Ne nézzétek hát őtet úgy, mint ollyant a’ ki vétett,

Mint ollyant, a’ kit nem tudom mi dolog bűnössé tett,

Hanem, mintha e’ játékban Ti jelen sem vólnátok,

A’ Törvényt tsak úgy tegyétek, és ki-is úgy mondjátok.

Úgy nézzétek őtet, a’ mint már használt Hazájának,

A’ mézit, nem a’ fullánkját szedjétek-ki rajjának. –

Ellened, én, egygyik Bőlts Társ! bizony többet vétettem;

Hát – hogy nekem meg-engedél mivel érdemelhettem;

Úgy-e? hogy nem az érdemem, nem nevem tselekedte,

Hanem Barátod’ hibáját el-jó szíved engedte.

Ő-is Músa – hát én nálam az a’ Deliberatum,

Heves ’s érzékeny, – mert Genus irritabile vatum.

Szabó, Révai és Rájnis lám egymással mit tettek?

De ellenkezve, Hazánkkal még több jót tselekedtek.

Írtak, és még ma-is írnak, úgy állták bosszújokat

Egymáson, és egymást bántva szerették Hazájokat.

’S hát már ollyan kegyetlenek egyedűl Ti lennétek,

Hogy túdós tollaitokat örökre le-tennétek

Azért, hogy ollyat olvastok Szatsvay’ Kurirjában

A’ mi Bétsből bánt, hiszen Béts nintsen-is a’ Hazában. –

Azt akarjátok bosszúlni ’s a’ Hazát bűntetitek,

Kérdezzétek-meg mástól-is: elég-e mentségetek?

Lehetnek, kik hízelkedve mást súgnak fületekbe,

Oh! bizony tán’ én-is másképp’ beszélnék szemetekbe’,

Egy szó, egy panasz, egy Nemes tekíntet sokat tészen,

A’ melly annál a’ ki hallja erősítő ok lészen

’S e’ kettő nem-is érzitek hogy fel-fórral titeket,

’S mind jobban jobban neveli kitsiny nehézségteket;

De minden bosszúságtokhoz ezt hozzá kell gondolni,

Hogy szabad nagy elmétekkel a’ Haza parantsolni,

Égy hegyes penna nem elég, nem mentség a’ Hazának,

’S nem elég vólna ha bár száz ezren rágalmaznának,

Lám az én Holmimet egy Pap már a’ tűzbe vetette,

Nem szóllta ’s írta bosszúját, hanem meg-tselekedte.

Hát! már ezért a’ jó Úrra illik-e neheztelnem?

Éppen nem; szánnom kell őtet ’s maga helyett felelnem;

Hogy ő nagyon szentűl nézvén azt, jónak nem nézhette,

A’ minek a’ ki könyvet tud olvasni, hasznát vette.

Hát már azért ne írjak-e? – hazám ellen vétkezném,

Ha nyelvemet tsínosgatni azért nem igyekezném;

Hogy találkozott egy ollyan vagy több-is a’ Hazában,

A’ kinek szeme meg-botlott tréfás versem’ sorában.

Írok bizony én, ’s mind addig meg-átalkodva írok,

Míg munkára teremtetett kézzel ’s elmével bírok. –

Tudod óh Túdós egyik Társ! előtted emlegettem,

Hogy sokszor sok irígyektől hallottam ’s szégyenlettem;

Hogy sokan’ írkafirkának nevezgették könyvedet,

De tsak mindég több vólt a’ ki betsűlte Nagy nevedet:

’S hát most, a’ Kurírért, a’ ki ha sértett-is, e’ mellett

Bizony tisztel és Nagynak vall; meg-tsüggedni hogy kellett?

Írjatok, Édes Magyarim! az Isten úgy akarja,

Vét a’ ki a’ tálentomot a’ főldbe el-takarja;

Ha mind, a’ ti példátokra úgy meg-vonnánk magunkat,

Hogy sajnálnánk Nemzetünktől tollunkat ’s Írásunkat.

Vissza megy ismét szép nyelvünk régi állapotjára,

Ki-tétetik a’ Szomszédok’ ’s Hazafiak’ tsúfjára:

Úgy-e? hogy akkor magatok Bőltsek! meg-síratnátok?

’S hát nem méltán ki-kelhet-e ellenetek Hazátok:

Hogy a’ minek sajnáljátok új el-allyasodását,

Sajnáljátok gyors munkátok által gyarapodását.

Ha Titeket a’ Természet meg-áldott serénységgel,

Ha az Isten Tudománnyal szeretett ’s bőltsességgel;

Úgy-e bizony, hogy heverők tsak-ugyan nem lehettek,

Ha mindent el-titkoltok-is, ’s semmit ki-nem hírdettek.

’S gondoljátok-e a’ Hazát ollyan háládatlannak,

Hogy nemes Könyv-tárotokban

Köny-tárotokban Sajtóhiba, em.

ha mi szép munkák vannak

Elő-ne-kérje hóltotok után-is kezetekből? –

Az egész Társaság, hasznot vár, minden Tag-részekből.

’S hát már akkor nem tudnák-e meg-szólni írástokat

Mind azok, a’ kik míg éltek, rágalmaznák azokat.

Egy szóval a’ Haza előtt semmi mentség mentségtek. –

Ti annak vagytok adósak, a’ Haza pedig néktek;

De ha a’ kőltsön-adottat a’ Haza meg-fizeti:

Hogy többel adósíttsátok igaz jussal kérheti,

Az Irígység a’ porba-le hány hazafit űltetett?

De még-is azért sok hív szív hívetlen nem lehetett.

Hunyadit halálra leste a’ tulajdon Királyja;

Gisskrának kézbe akarta adni maga’ Hazája:

De még-is a’ Haza’ nevét ollyan édesnek vélte,

Hogy a’ mellett a’ bosszontást mind semminek ítélte. –

Már – Ti lássátok – a’ Haza lesz ítélő Bírátok,

Az utánnatok élendők átkot mondanak rátok.

Sőt az az áldott természet ’s tehetség, mellyel bírtok,

Maga lessz nektek örökös bűntetés, ha nem írtok.

Nem ollyan kitsiny vétek ez, a’ mint Ti gondoljátok,

És én nem-is képzelhetem, hogy férhetne hozzátok?

Én ugyan, valamennyiszer tollamat fel-emelem,

Egy átkon’ fog el-kezdődni minden írott Levelem.

Kiáltok, és ellenetek fel-bújtom a’ Músákat,

Untatom a’ Pegazusból ki-folyó tsatornákat;

Hogy szép tsergedezésseket rettentő zúgásokkal

Cseréljék-fel, és Titeket bosszontsanak azokkal.

Vulkánustól tüzet kérek, és gerjesztek lángokat,

Hogy égesse meg zőldellő Laurus’ koszorútokat,

Könyvemmel addig essőzöm a’ Parnasszus’ bérczeit,

’S kénszerítem síralmammal a’ Músáknak könyveit,

Hogy azok a’ tiszta térenn felhőkké változzanak,

Mellyekből dörögjön az ég ’s zápor esők húlljanak:

’S ha valaki tsudálkozni-fog ezen jelenségen,

Szokatlan égi háborút látván e’ szép térségen.

Én könyvezve ezt felelem: hogy ezt Ti okoztátok;

Hogy a’ Parnasszus előtt-is az én, ’s a’ Ti Hazátok’

Sorssa olly gyászosnak tetszik, hogy nyelvünket siratja,

’S búsúlttában ellenetek az eget harsogtatja. – –²⁶³

– – Quid facitis? Quae vos dementia dixi

Concitat? O Socii! – – – – – – – – – – –

Talibus atque aliis, in quae dolor ipse disertum

Fecerat, aversos profuga de classe reduxi.

Ovid. Metam. L. XIII. F. I.

[A classe szó helyén casse áll, jav.]

De – ne – jó ’s túdós Barátim! kedvezzünk a’ Hazának,

Többel vagyunk mi adóssak ennek a’ jó Anyának,

Mint-sem azt le-fizethetnénk, ha mind hóltig írnánk-is,

Vagy ha két ennyi erővel ’s serénységgel bírnánk-is.

Hogy magunkat ne vádoljuk ’s törvénybe ne idézzük,

Ne egy két Hazánk’ fijait hanem a’ Hazát nézzük.

3. Febr. 1789.

ugrás a szövegforráshoz

XXX. Szelleczkihez Kűlfőldre egy Levél. die 27. Febr. 1789.

(Szelleczky Magyar születés, Ifjúságától fogva idegen országban lakik, és ott tisztességes Tanítói hívatalban vagyon 800 forint esztendőnként való fizetéssel; még-is kész felényi, vagy tsekélyebb fizetésre-is édes Hazájába jönni; és ugyan ezt egyenlő akarattal óhajtják, ott-kinn született gyermekei, és idegen Felesége-is; ide Magyar Országra egy jó Barátjának ollyan szép Német Levelet írt; hogy még a’ Német nyelv-is láttatott magát erőltetni, mikor a’ haza vágyódást ki-fejezte, és Magyar Országot dítsérte.)

Jer haza kedves Barátom! jer hát – óhajtva várunk.

Nem szűk a’ jó Hazafinak soha keskeny Határunk;

Szólhat egy Pannoni Músa édes Anyád’ képébe’

’S meg-jelentheti, hogy Téged’ várva vár kebelébe.

Készek, meg-elégíteni szakadatlan és régi

Vágyásidat, Ánglus kerttel vetekedő térségi.

Készek ama’ Parnasszusi ló-rugta fakadások’

Módjára, meg-édesítni nyelvedet a’ források:

Hogy egy hangonn beszélj, szíved’ meg-elégedésével,

Ez nem rég’ néma; de nyelvre kapott Fülemülével.

Kész minden, a’ mi Hazánkban van, kedvedet tőlteni,

Kész minden igaz Hazafi örömét jelenteni. –

’S hogy-is ne? kedves Szelleckim! ha Magyar vérűséged,

Leg-jobb állapotodban-is haza kénszerít Téged’

Ha az a’ vezető Lélek²⁶⁴

Czélozás vagyon ad Spiritum Rectorem. (de nem ollyan Angyalra, mint a’ millyeneket a’ ’Sidók – –) hanem, hogy valaki’ szeme, a’ Poéta szavaiban, mikor emphatice akar szóllani, meg-ne botoljon, és azért hogy ezt a’ Spiritust Léleknek nevezem, meg-ne-nehezteljen: eszébe forgathatja azokat az Angyalokat is, a’ kik reánk vígyáznak, bennünket őriznek ’s vezérlenek. – Egyéb-aránt az a’ Spiritus Rector, ollyan valamelly különös folyadék, mellyet edénybe szorítani nem lehet; azomban a’ hol természettel öszve gyűl, akarmelly kitsiny gombolyagban, igen nagy ereje vagyon. Meg-vagyon ez minden élő állatban, Emberben, baromban, és a’ Plántákban-is. Ha nem messze marad el Gazdájától a’ kutya, reá talál a’ nyomán ezer ember között-is; ’s vallyon ez az ebtől vagyon-e? – éppen nem, hanem a’ Spiritus Rector, melly az ember’ eleven testtében sátoroz, ollyan ki-magyarázhatatlanúl külömbözteti egyik ember’ nyomát a’ másiktól, hogy azt a’ kutya meg-isméri ’s fel-keresi. – Ha nem valóságos-is, leg-alább hasonlatossága szerént való illyen Spiritus Rector van a’ Hazában-is: mellytől a’ Hazafi haza felé vonattatik.

melly régen ki-eresztett,

Hazádba vissza vágyódni tüzesen fel-gerjesztett:

Ha németesűlt nyelvedenn semminek édessége

Nem foly olly tiszta szín-mézzel, mint Hazád’ ditsőssége;

Nem foly, sőt a’ Magyar szívek el-olvadni láttatnak:

Hallván idegen talmáttsát a’ Magyar gondolatnak. –

Músám, a’ magas egekig fel-emelte szárnyjait:

Mikor olvasták előtte Levelednek sorait:

El-hal – ’s szíve a’ hangoktól repedezvén ízekre,

Le-száll Junó

Jonó Sajtóhiba, em.

Leányjaként a’ kősziklás bérczekre.²⁶⁵

Adducitque cutem macies, et in aëre sucus

Corporis omnis abit, vox tantum, atque ossa supersunt,

Vox manet, ossa ferunt lapidis traxisse figuram,

Inde latet silvis, nulloque in monte videtur

Omnibus auditur; sonus est qui vivit in illa.

Ovid. Metam. L. III. Fab. V.

A sucus helyén succus, az omnibus helyén omnis, supersunt szó super sunt alakban áll, jav.]

Kinek üres óldalából a’ kűlfőldi térségre

Tekíntgetvén, eregeti hangozatit az égre

’S a’ mit Te idegen nyelven’ írtál; Ekhó módjára

Vissza veri, és így adja a’ Hazának tudtára:

„Kedves Hazám! Édes Anyám! a’ kinek kebelében

Születtem; e’ szép Europa’ paraditsom kerttében;

A’ kinek szájából szívtam első lehelletimet,

’S karjainn rengve tőltöttem gyermek esztendeimet:

Vallyon gyenge szárnyaimnak bíztos ki-repűlése

Lészen-e, hív gyermekednek örök szám-kivetése?

Nem vethetem-e szememet a’ szemek’ tsudájára,

A vesszőt kötőjelből jav.

’S Szomszédok’ irigységére teremtetett Hazára?

Szememet – sőt benne lakva ez remek természeti

Szépségeket számkivetett szívem, nem érezheti?

Képzem, a’ gazdag terméssel kiesedett bérczekez,

’S tán’ a’ Kanahániaknál szebb szőllő-gerézdeket.

Képzem; mintha ez hegyeknek fel-menvén tetejekre,

Le-tekíntenék a’ messze ki-terjedt sík térekre;

Mellyeket vagy sűrű rakott tsomó kévék tarkítnak,

Vagy tsoportosan legelő seregek vídámítnak.

A’ Pásztor nagy fa’ tövében fejét árnyékoztatja,

’S ama’ boldog arany időt édesen’ sípolgatja;

Azután bellyebb vonúlván árnyékosabb berekre,

Gyönyörű hanggal felelget a’ Nimfák’ énekjekre.

Édesedik, minden gondtól üres andalodása,

Mert meg-nem-tsalja reményjét a’ Természet’ áldása.

A’ gazdag főld terhesíti Barmainak tőlgyjeit,

Téjjel vajjal sírosítja otthoni szekrényjeit

Képzem, mintha kis madárként repűlnék a’ hegyeken

Fellyűl, ’s szemem’ czirkalmait ki-botsátnám kerekenn

Csak erőtelen látásom’ rövid határozatja

A’ természet’ ajándékit egy tsomóban mutatja

Mellyben a’ boldog időknek arany esztendejében

Valami meg-vólt, mind meg-van, tsak hogy Kúnyhók’ helyében

Már egynehány Pompás várost épűltnek lenni látok,

De ezzel-is ditsősséges, hív Testvérim! hazátok.

Képzem – de óh nem láthatom – szívem el-fogyatkozik,

Piheg Lelkem, ’s tsak a’ Haza’ nevéről gondolkozik:

Ha talám a’ vad Tigrisek között születtem vólna,

Ha a’ nap édes Hazámon soha nem világolna,

Ha egy felől az északi-sarki hideg szorítná,

Más felől a’ füstös Etna Hazámat iszonyítná

Még-is ez a’ Haza’ neve olly édességes lenne,

Hogy szívem, ha szárnyat kapna, haza repűlve menne.

Hát az illyen arany, illyen est-hajnal’ kertje’ mássa

Gazdag kertbe, hogy ne vólna hív szívemnek vágyása?

Hány ezerszer el-indítom elmém’ gondolatait?

Meg-tsinálom képzésimnek jó előre útjait.

Hogy Hazám’ gyönyörű vóltát egésszen ki-meríttse,

’S azzal számkivetett létem’ únalmát édesíttse.

De fenn akadnak érzékeny Lelkemnek gondolati,

Sokkal kisebb eleven képzésim’ foglalati,

Mint-sem-hogy Hazám’ szépségi azokba meg-férnének,

’S engem’ tsak emlékezettel meg-elégíthetnének.

Félbe szakasztja az egész a’ részeknek rendjeit

’S Hazám mind egybe foglalván Hazám minden részeit

El-ragadja érzésimet a’ Haza’ szép nevére,

Melly név egy ollyan terhet nyom szívemnek tetejére

Mellyet mind addig helyjéből ki-sem-is gördíthetek,

Míg Hazám’ küszöbén által hónyomba nem léphetek;

Untatják haza’ vágyásom’ gerjesztik hevességem’

Kinn született gyermekeim ’s idegen Feleségem

Ezek, kik gyönyörűségét Férje’ ’s Attyok hónyának

Csak tsupán vágyódásiból képzelik egy Atyának:

Készek fel-hagyni a’ már kész ’s kedvező szerentsével.

’S fel-tserélni Hazájokat kedves Hazám’ nevével. –

Vegyetek-fel könnyű szelek! vegyetek szárnyatokra,

Sebes repűlő madarak! Ezen sóhajtásokra

Jertek-elő ’s vigyétek-el kedves Hazám’ főldjére,

Vagy repűljetek sijetve ama’ hegy’ tetejére

Vigyétek sóhajtásimat a’ Nimfáknak fülébe,

Kik gyönyörködve nyúgosznak Hazámnak kebelébe’.

Hadd érezzem véreimnek kedves Társaságokat,

Hadd tőltsek a’ kedves főldön tsak egy-nehány napokat.

Hadd legyen tőltte kedvemnek, mind annak érzésében,

Valamit egy jó Hazafi kívánhat életében,

Tessék másnak fent héjjazni, ’s vágyni magas pólczokra,

Tessék hírrel emelkedni a’ magas tsillagokra,

Nem irígylem, hogy a’ pompás szerentse’ szekereinn

Nyargalnak sok dölyfös szívek a’ világ’ négy részein;

Engem, ha születtem’ főldbe bár szalma gunyhójába’

Be-botsát, és hogy fejemet e’ szerelmes Hazába

Le-hajthassam meg-engedi, élek boldog örömben

Csendesen, ez hanyatlásra vált utolsó

urolsó Sajtóhiba, em.

időmben.

Melly nagy megelégedéssel fogom mind azt érezni,

És millyen képzelhetetlen örömmel be-fejezni,

Mennyi sóhajtások mentek szívemből Hazám felé,

’S melly édes hogy a’ bujdosó a’ rév-partot meg-lelé.” –

Így van-e? Édes Szelleczkim! ez-e a’ te éneked?

Jól felelget-e a’ Magyar térről az Ekhó neked?

Így kell lenni; mert jól látom hív Hazafi szívedet –

De óh! bizony boldoggá tett távoly léted Tégedet;

Kül-főldön tőlt-meg Hazádnak szerelmével kebeled,

Az idegen főld Hazádat meg-óhajtatta veled. –

A’ Haza, ez édes Anya méltó illy szüleményre,

Ki ne nézne jó szemmel ez Hazafi jövevényre?

Jer hát! adhatunk helyetted mást az idegeneknek,

Vagynak mostoha fijai ez gyönyörű Remeknek,

Vagynak Szerelmes Hazánknak méltatlan lakossai,

Cserébe adjuk értetek, Édes Hazánk-fijai!

Vagynak, a’ kik természeti Szabad-lelkűségünket

Útálják, és gorombáknak mondnak értte bennünket,

Hogy szavaink, a’ tsapodár színeket nem ismérik,

Ők a’ tsalfa fark-tsóválást idegenektől kérik,

Azt mondják, hogy lak-főldünkből inkább ki-szaladnának,

Mint szépségét meg-vallanák ezen áldott Hazának,

Többnyire pedíg ollyanok, a’ kik szeretnek élni,

Élni, de a’ kiknél élni annyit tesz mint henyélni,

Úgy, hogy tán’ el-sem-élnének idegen vidékeken,

A’ hol a’ gazdag természet kevély fösvénységeken

Nem tudna, mint e’ termékeny Hazába segíteni,

’S őket az élhetetlenség’ gyanújától menteni.

Önnön magokra ruházzák mind azt a’ boldogságot,

A’ mellyel szerentsés Hazánk haladja e’ világot.

Magok, a’ termékenységnek ártatlan árnyékában

Csömörlve nyalják az édest, a’ restség’ unalmában.

Gyülőlik a’ jelen-valót, mellyet akkor síratnak²⁶⁶

Jó formán itt-is igaz az, a’ mit a’ virtusról mond a’ Poéta: Virtutem incolumen odimus, sublatam ex oculis quaerimus invidi.

Az irígyek érzékenyűl, ha tőle meg-fosztatnak.

Síratnád Édes Szelleczkim! sőt óh meg-is síratod,

Ha szerelmes Hazád’ főldét lak-helyűl-is bírhatod,

Mikor látnád Magyaridnak gyomor-émelygéseket,

Millyen alávalóságnak tartják e’ szép Remeket.

A’ mi Országunkban leg-szebb, otsmányúl le-szennyezik,

A’ mi különösre lelnek, kűlfőldinek nevezik

Szégyenlik a’ Magyar nevet, útálják beszédünket,

Bárdolatlan embereknek tartnak lenni bennünket.

Asszonyaink rá szoktattak tsúszkálva

A kéziratban tsúszkatva alak áll s ez került a nyomtatott változatba is, ez azonban valószínűleg elírás. A Mindenes Gyüjtemény szövegváltozata szerint jav.

hátra hágni,

’S fejünket a’ fő-hajtáskor úgy a’ szügyünkbe vágni,

Mintha a’ főldnek köszönnénk: testünk’ ingadozásit

Úgy kell intéznünk, ’s nyelvünknek erőltetett forgásit

Úgy pengetnünk, hogy akarmelly fa háznál találtatik,

A’ kitől mozdúlásunk-is Francz Rámára vonatik.

Egy köz rend-is méltóztatik már ma betegnek lenni,

De Kegyelmed nevezést fel-nem-méltóztatik venni.

Holott a’ Kegyelmes névvel tudod kiket neveznek,

Vagy tán’ a’ Méltóságosok ezután Kegyelmeznek.

Alázatosan valamit meg-köszönni dísztelen,

Csókolni kell a’ kezeit ha Asszony, bár nemtelen

Ha osztán a’ szegény Magyar, akármi emberséges,

El-felejti, a’ mi ez új módiban tisztességes,

Azt mondják: járatlan ember; nem látott Országokat –

Pedig, lám meg-tanúlhatjuk Hazánkban-is azokat.

Sem senki, ha mit akarmellyk szomszéd ki tud gondolni,

Nem tudná olly szerentséssen mint a’ Magyar majmolni.

Csak-hogy a’ Magyar, mint Ember, és mindég emberedni

Született teremtés, szégyenl ekképp’ gyermekeskedni. –

De jaj! Hazánk’ nagyobb réssze úgy meg-van vesztegetve,

’S hajdani jó természetünk úgy a’ porba temetve;

Hogy a’ leg-alábbvalóktól ítéljük Magyarinkat,

A’ pallérozattabbakból ellenben szomszédinkat:

’S akarki ha színlés nélkűl szóll bár emberségessen,

Ha tsak a’ szó nem tsapodár, lehetetlen hogy tessen.

Hova levél? természeti ártatlan egyűgyűség!

Hova? semmi színt nem túdó Barátság! ’s kőltsön hűség!

Sirasd-meg míg haza jönnél Barátom! nemzetedet,

És míg a’ küszöbbre nem lépsz, úgy ki-merítsd könyvedet,

Hogy szíved itthon ezekre érzéketlenné legyen

’S a’ Haza’ puszta nevéből bőv vígasztalást vegyen.

Azután jöjj-be közinkbe ’s élj e’ boldog Hazában

Úgy a’ mint szíved boldognak képzeli ezt magában.

ugrás a szövegforráshoz

XXXI. Egy jó Baráthoz válasz a’ Barátságról. 8. Mart. 1789.

A’ Barátságomat köszönöd Barátom!

De köszönésednek jó helyjét nem látom:

Én a’ Barátságot tartozásnak vélem,

’S ezt új világbeli módinak ítélem,

Hogy a’ ki mit, egy hív Barátnak képében

Ír, udvariságot mutasson szívében;

Ám minden köszönet mutathat jó szívet,

De úgy ismerjük-meg az igazán hívet,

Ha minden jeleit Barátja szívének

Tartja valóságos kötelességének,

Szent név a’ jó Barát, ’s olly nagy meg-szóllítás,

Hogy mindég nyelv-botlás ’s kemény szív-szorítás

Szokott örvendező mellyéhez férkezni,

Mikor köszönöm szót akarna nevezni.

Vagynak egy Levélnek mindég olly részei,

Mellyből az emberség’ udvari jelei

Könnyen ki-tetszhetnek, mivel Társaságban,

’S polgár törvény alatt élünk a’ Világban,

De a’ Barátságnak kedves nevezete

Olly arany időnek festett képezete,

Hogy ha a’ kép alatt valóságot lelünk,

Itt lakik Szaturnus valósággal velünk,

Csak itt van valamelly Status Naturalis

Ha van; és ha meg-van nagyobb ez annál-is.

Tartozásnak tartom hát Barátságomat,

Hanem, hogy köszönöd túdósításomat

Már ez más; mert tudnék hív Barátod lenni,

Ha tollat kezembe nem tudnék-is venni.

De tsak ugyan ezt-is tartsad tartozásnak

’S törvénynek hidd nálam nem pedig szokásnak.

A’ szó és az írás a’ szív’ talmáttsai

’S ha az én szívemnek olly indúlatai

Vagynak, a’ mint írok (mellyről már felelek)

A’ köszönet helyett vetekedjél velek.

Annál szerentsésebb küszdő társam lehetsz

Mennél több sorokkal adósoddá tehetsz.

Nintsen a’ munkának, szántásnak vetésnek,

Nintsen a’ sok gonddal járó reménylésnek,

Nints, az el-adatlan széna kazaloknak,

Nints a’ kártól tartó gondolkozásoknak,

Nints a’ gazdaságnak, – melly nem tom mi végett?

Többnyire magával hordoz fösvénységet,

’S némelly lélek-vesztő mizantropusságot;

Nints – bár terhemmé tedd ez egész Világot,

Nints

Nint Sajtóhiba, em.

ereje, hogy le-vonhassa szívemet,

És valaha arra vehessen engemet,

Hogy ne tartson szagos szereket szívében

H – – Barátinak tömjénezőjében.

A’ Holminek neve maga-nyeresége

’S azért van Holminek méltán kedvessége,

Esopus-is azért tsúfolta társait,

A’ mindent-túdásnak Filosofussait,

Hogy ő, mivel mindent el-tudtak előle,

Semmit sem tud, semmit kérdezzenek tőle.

Most Koma-szomszédod meg-viszi versemet,

Mellyel tán’ én tettem egygyik az érdemet:

Ha az el-temetett Yung tavaszra ki-kél,

Ha Zair, ’s Henriás szóll, ’s Péczeli mesél.

Írtam; de írtam-is olly erősségeket,

Mellyek az okokra érzékeny szíveket

Úgy-is meg-győzhetnék; ha nagyobb eszeknek

Tolla, nem parantsol a’ Mindeneseknek.

Csak hogy parantsolat a’ Nagyok’ kérése,

’S sikeretlen a’ kis pennák’ ingerlése.

Hogy él a’ Sámuel ’s Te-is az Annyával,

Jól vagyon; – hadd menjen elő jó példával,

Azoknak, kik hajdan születendők lesznek,

’S titeket sok Fiak’ szüleivé tesznek;

Vajha a’ – – – gazdag aratásnak

Titka-is ne lenne példázója másnak,

’S Próféta-Leveled igazat mondana,

Már-ha nem tudná-is maga, mit szóllana?

ugrás a szövegforráshoz

XXXII. Ugyan azon jó Baráthoz, – Mentség. 3. Mart. 1790.

Barátom! meg-engedsz tehát, ha vétettem?

Meg – mert lám magad vagy Prókátor mellettem;

De, hát! van-e tsípős ezen édesben-is?

Eshetik-e tsapás a’ leg-jobb szíven-is?

Barátság! barátság! melly éles érzésed?

Szenvedsz – ’s híveddel-is közlöd szenvedésed.

’S mihelyt eszre veszed, hogy a’ mi fáj, nem seb,

Édesűl az érzés, ’s kétszerte élesebb.

’S mért nem adsz Orfeé! szín-mézet nyelvemre?

Mért nem olly bájoló hatalmat versemre?

Hogy bárdolatlan szám’ leg-durvább hangjai,

’S lankadt repűlésű tollam vers-sorai

Mind ollyan édesnek ’s magasnak tessenek,

Valamillyen gazdag ’s nyílt szívből kőltenek,

Itt vagyon a’ hiba ’s a’ vétség, Barátom!

Ha Te nem látsz vétket, én a’ hibát látom: –

Szívem tsak hibázott, de a’ tollam vétett,

Mikor egynehány sort bal-értelművé tett.

De lám meg-is adta vétségének árát,

’S a’ szégyen vallatta hívségemmel kárát,

Mind addig, míg kedves Leveled érkezett,

Mellyben bizonyságúl nyújtottál jobb-kezet.

Ne tsudáld hát már – ne – bús tűnődésemet,

Sőt ebből ismérd-meg érzékeny szívemet:

Mellynek, gyökeréig be-hat a’ fájdalom,

Ha nints benned hozzá elég bízodalom.

Így szenved, nem másként a’ szív, Barátjáért,

Mert az, hogy Thezeus Pirithoussáért

Pokolba ment; Polluks Istennek vallotta

Kásztort, és életét vele meg-osztotta,

Ez még nem szenvedés, hanem gyönyörűség,

Mert itt bíztos,

A vesszőt pontból jav.

’s meg-hitt a’ kőltsönös hűség.

De mikor a’ hív szív leg-forróbb’ dolgozott,

’S éppen a’ Barátság’ óltárán áldozott,

Ha az édes szagú tömjén közt el-vétve

Büdös kóró talál lenni elegyítve,

Melly a’ hív Barátnak szaglását meg-sérti,

Holott a’ ki füstöl, azt mind jónak érti;

Akkor már két Barát egymásért szenved, és

Ez a’ hitel-vesztés az igaz szenvedés.

Azomban, meg-nyerni a’ már el-vesztettet

Jobb ízű, mint bírni az egyszer szerzettet.

Sokkal édesebben esik ölelgetni,

A’ kit újra, és így kétszer kell szeretni;

Kivált tőlem méltán kívánhatja szíved,

Hogy legyek ezután kétszeresen Híved,

Mivel Barátságod akkor sem hibított,

Mikor versem miatt szívemről gyanított.

Jól van hát – kössük-meg – kössük-meg a’ hűség’

Csomóját, ’s őrizze azt a’ jó szívűség.

Hogy se az irígység fel-ne-fejtegesse,

Se erőszakos kard ketté ne metszhesse.

ugrás a szövegforráshoz

XXXIII. Fordítás Ovid. Trist. L. V. Eleg XIV. Názó a’ Feleségéhez.

Melly ditsősségedre válnak neked Férjed’ könyvei?

Látják kedves Feleségem a’ Te magad’ szemei

Ámbár nekem bal-szerentsém kissebbségemre lészen,

Téged az én éles eszem nevezetessé tészen.

A’ hol írásim’ olvassák, ott olvassák híredet,

És a’ Halál mindenestől nem temet-el Tégedet,

’S midőn Férjednek esete boldogtalanná tészen,

A’ ki azért boldognak vall, nem egy két Asszony lészen:

Kik azért, hogy részese vagy szerentsétlenségemnek,

Szerentsésnek vallnak, ’s sorssát irígylik Hitvesemnek.

Ha kíntseket adtam vólna, az sem vólna több ennél,

Mert szerentsés a’ kintsekkel a’ síron’ túl nem lennél.

Örökös hír-név’ gyümőltsét adtam, ’s mikor ezt adtam,

Érdemesebb ajándékot már ennél nem adhattam.

Ezen kivűl vagyonimnak bírtokossa magad’ vagy,

Melly a’ mint nem kitsiny tereh, úgy bizony betsűlet, nagy.

Hogy soha dítséretedről nyelvem nem tud halgatni,

Férjed’ ítélet-tételét ditsősségnek tarthatni,

Mellyben, hogy engem’ akarki hazugságba ne hagyjon,

Állandós légy, tarts-meg engem, ’s hűséged meg-maradjon.

Mert míg még boldogok vóltunk, semmi motskos bűn Téged’

Meg-nem motskolt, fedhetetlen vólt eddig-is hűséged;

Most ugyan-azon romlás ért Téged’ a’ mi engemet,

Itt tegyen hát jó erkőltsöd egy ki-tetsző érdemet.

Könnyű jónak lenni, mikor nints a’ mi ellent vessen,

’S nints a’ miért a’ Feleség hűségtelen lehessen;

De ha menydörög; a’ dörgés elől el-nem-rejtezni;

Ezt lehet hív bartátsági szeretetnek nevezni.

Ritka ugyan az a’ Virtus, mellyet ne változtatna

A’ szerentse, ’s ha ez bomlik, az épen maradhatna.

De ha van, az ollyan Virtus kész jutalma magának,

Felemelkedik, ’s erőt vesz sullyától bal sorsának.

Hord elő bár az időket, mindenkor dítsértetik,

’S valahol tsak állatt lakik mindenütt hírdettetik –

Hajdan mi nagy ditsősség vólt? most-is nem ditsősség-e?

A’ felejthetetlen hírű Penelope’ hűsége

Élnek hírekben Admetus és Hektor’ felesége,

’S Evadne ki Ura mellett, az óltár fán’ meg-ége.

Él ma-is Laodomia’ sebje’ híre mellyet vett;

Kinek férje a’ Trójai főldre első lépést tett.

Neked nem szükség, hogy értem meg-halj; tsak szeress, ’s hív légy;

Könnyű dolog – hát magadnak illy óltsón’ hírt-nevet végy.

Tudom, hogy nem vár untatást Hűséged, én Meg-hittem!

De az őnként menő hajót vitorlával segítem;

A’ ki arra int, a’ mit már tselekszel; az Tégedet

Intvén, dítsér; ’s helyben hagyja szép tselekedetedet.

Egynehány Magyar Énekek,
mellyek egyszer-másszor, külömb-külömbféle alkalmatosságokkal írattak,
és többnyire futtában, 's a' környűl-állásokrra való czélzásokkal.

ugrás a szövegforráshoz

I. Tihan’ Siralma.

Nota: O me moestum Bellogradum. etc.

Óh én szegény Tihan’ Vára!

Óh szomorú tsendesség!

Mellyben vólt hajdan tsudára

tsudara Sajtóhiba, em.

A’ Baráti egygyesség,

Klastromod, magánossággá;

Javad, másra-szált jószággá

Lett; óh kemény békesség!

Mikor ének szóval langal

Ama’ Lelki áldozat;

Somogyból-vissza-vert hangal

Hangzik a’ szent bóltozat:

Mellyre most az Ország’ Atyja

Utólsó parantsolatja,

Bétsből új ekhót adat.

A’ miből kegyes Fő

Fó Sajtóhiba, em.

Papod

Számos szegényt táplála,

Abból e’ szomorú Napod

Vallás-erszényt tsinála, –

Engedj! mások-is engednek,

Ez szent fel-kenetettednek,

Mert hatalom van nála. –

Engedj óh víz-közt-épűlt-Főld!

Főldünk’ Fejedelmének,

Már a’ második téli zőld

Fő Papod’ ősz Fejének

Elég: – ’s míg ez el-érkezett,

Lám másodszor adott kezet

Már Szent Benedekjének.

Vale hát Szent Papi Sereg!

Vale boldog Társaság!

Im el-múltodon kesereg

Gyászol minden vígasság;

Könyveznek Tihan’ bérczei,

Nyögnek Balaton’ vizei

Oszlik minden múlatság.

Most a’ vizeknek Istene

A’ Tengeri Nimfákkal,

Gyászos énekkel zengene;

’S fekete tsatornákkal

Szűrné savanyú forrását,

Ha látná Tihan’ sírását

Küszködni e’ próbákkal.

Vale óh jó Lelkű Fő Pap!

Vale boldog Lelkeddel,

Boldog vóltál, hát mi nap

A’ bal sorsot szenvedd-el.

Tudom, Te meg-elégettél

Sorsoddal ’s kedvessé lettél

Istennel, életeddel.

Íratott Tihanban 11. Januar. 1787. az alatt, míg a’ Királyi parantsolat el-olvastatott. – Notab. Valé Deákúl van, de a’ Tihani Papok valamennyin mind tudtak Deákúl.

ugrás a szövegforráshoz

II. Tihan’ bútsúzása, mellyben siratja az Apátúrját a’ Decretorius Terminus előtt tizenegygyed nappal 1. Junii 1787.

Nota: Fillis nyúgszik mélly álomban.

Élsz-e még? szép Tihan’ Vára!

Óh jaj! tsak addig élek

Míg itt nem hágy nem sokára

Ez útnak indúlt Lélek;

Meg-hal-e hát Tihan’ Vára?

Meg – meg-lelketlenedik;

Tíz nap az élet, halálra

Hív a’ tizen-egygyedik.

Ha a’ Lélek a’ Fő papom

Belőlem el-kőltözik,

Az lessz az én végső napom,

’S kedvem gyászba őltözik,

Ő a’ Lélek, addig élek

Míg ő engem’ lelkesít;

’S már nem élek, mert e’ Lélek

Itt hagyja szerelmesit.

Ez a’ kit Lelkemnek vélek

Valóban ollyan vala,

Mint egy éggel frigyes Lélek,

Mint egy Isten’ Angyala.

A’ Léleknek nintsen testte,

Ennek sints testisége;

A’ Lélek’ javát kereste,

Az vólt gyönyörűsége.

Lelki vala hívatala,

Lelki Papság, Papsága,

Lelkes testben lelki vala

A’ Virtus’ valósága,

Ő vólt Lelke Klastromomnak,

Melly vólt nyúgovó helyje,

De kedves Szárandokomnak

Ki tőlt már az ideje.

Szegényimnek Lelke vala,

Ő tartotta Lelkeket

Bennek; de Tihan’ Angyala

El-hagyja már ezeket.

Lelke vólt Pap-társsainak

’S Lelkek’ gyönyörűsége

Vólt ez kegyes Atyafinak

Velek vólt egygyessége.

Ez jó Lélek, az Isteni

Lelket a’ szent seregben

Meg-nem-szűnt ditsőíteni

Valóságban ’s Lélekben

Illyen Atya készűl útnak

Illyen Lélek kőltözik,

’S már Fiai mire jutnak,

Tihan gyászba őltözik.

Édes Atyám! Izráelnek

Szekere ’s lovagjai!

Illy kegyes Atyát hol lelnek

A’ Próféták’ Fijai?

A’ kik Attyoknak tartottak

Már árván kesergenek,

Óh! de ez árván hagyottak

Hát hova leéndenek?

Lessz-e Tihanon’ ezután,

Annyi Isten’ áldása,

A’ mennyit vont maga után

Ez kegyes Illyés Mássa,

Marad-e Elizeussa

Ki keserű vizemet

Édesíttse és le-mossa

Orczámról könyveimet?

Ah! nem – hát Atyáskodásod’

Kezét míg tsókolhatom

Csókolom, és el-válásod’

Mind örökké siratom.

Jer velem Somogy! Könyvezni

És ekhózzad jaj szómat,

Hadd tudja jól meg-érezni

Hív Atyám, siralmomat

Mond könyvezve velem egygyütt

Somogy-is sírhat (echo) sírhat!

Somogy ’s Tihan gyászos verset

Egymásnak írhat – írhat!

El-mégy Atyám! megy Fő Papom!

Megy Angyalom! – Angyalom!

Mégy és az én bútsúzásom

Csak siralom – siralom!

Tetszett Istennek – hát Isten’

Hírével menjen – menjen!

Légy áldott kegyes Fő Papom!

Főldönn és mennyen’ – – menjen!

ugrás a szövegforráshoz

III. Egy Jó Barát’ bútsúzása jó Barátjától, ugyan azon Áriára,
(íratott 14. Junii 1787. Egy Kis Pap Úr’ képében.)

Valóság-e vagy tsak álom?

Vagy tsak képzelt félelem?

Hogy a’ kitől most el-válom

Nem lessz többé én velem:

Mert ha való, életemnek

El-fogytát-is várhatom,

Mikor hívemtől ’s Lelkemnek

Felétől meg-fosztatom.

A’ ki nélkűl nem lehettem,

A’ ki bírta szívemet,

A’ ki élt tsak én érettem,

Az hágy-e-el engemet?

Óh! nem – nem hágy az engem-el –

Nem hágy e’ gyötrelemben –

A’ ki egyedűl érdemel

Helyet az én szívemben.

Ki mint a’ test a’ Lélekkel,

Velem úgy meg-egygyezet;

’S engem’ hóltig hív kezekkel

Ölelni ígérkezett.

Hogy hagyna-az-el-engemet?

’S ha el-hágy, mit érdemel?

A’ kiért én életemet

Teszem-fel és vesztem-el.

Hol vetted hát félelmedet?

Lelkem’ képzelődése!

Meg-tsalt-e tehát Tégedet

Barátod’ készűlése?

Nem – mert megy – sőt én-is megyek –

De egygyütt mégy-e vele?

Nem – az ég, hogy árva legyek

Nekem más helyt rendele.

Ah! keserves el-szakadás!

Ah tündér bízodalom!

Hallatlan árván maradás!

Szív szaggató fájdalom!

’S hát! nem ő hágy-el engemet:

Ő tőle én megyek-el.

Én – és ez a’ mi engemet

Ollyan igen érdekel.

Szívem lessz-e hát hit-szegő

A’ ki végét szakassza

Egységünknek? kesereg ő

’S én reám van panassza. –

Ah! serkenj-fel játszi Lélek!

Illy álmadozásidból,

Semmit sem veszek-el vélek

Bánatod’ ’s kínjaidból.

Ne mentegesd Barátodat,

És ne vádold magadat,

Az ég bontja szállásodat

’S sijetteti útadat.

Ha Bírnék Polluks’ lelkével;

Kásztorom’ hív mellyébe

Adnám felét életemnek

Haláláért tserébe’

Ő-is ha pokolban vólna

Dolgom Pirithoussal,

Én érettem bátran szólna,

’S le-jönne Thezeussal.

De ellenkező végzések

Tiltják tehetségünket,

Hogy illy bíztos kísértések

Nagyíttsák hűségünket.

Csak ez marad hűségünknek

Meg-bizonyítására,

Hogy szerentsétlenségünknek

Kétszeres bosszújára:

Melly egy-mástól távoly vetett;

Szívünk olly egygyes légyen,

Hogy tsak öszve-nőtt ’s köttetett

Egy kettős szívet tégyen.

Búsítsd hát bár óh Fájdalom!

Búsítsd bádgyadt Lelkemet.

Bíztat én őrző Angyalom

’S így vígasztal engemet:

Ne sírj; mert kedves Barátod

Tőled bútsút nem vészen,

El-megy, de mikor nem látod,

Még százszor hívebb lészen;

Szíveinket sok gond járja

’S öszve repedezzenek

Két szemeink, könyvek’ árja’

Csatornáji legyenek.

De bús Lelked, bús Lelkemet

Édesen vígasztalja,

Ha hív szíved hív szívemet

Thezeusának vallja.

Polluksként ímé meg-osztom

Éltemet életeddel

Én szívemet neked adom,

Te azt szívedbe tedd-el.

Sem kelésem sem fekvésem

Nálad nélkűl nem lészen

Álmam és fel-ébredésem

Rabod lészen egészen,

Szomorú, de boldog szívem

Búját így édesgeti

Hogy szívedről azt hogy hívem

Ne legyen, nem hiheti.

Ebbe bízva el-botsátlak

Botsáss

Bossáss Sajtóhiba, em.

Te-is engemet,

De zálogúl míg meg-látlak

Vidd-el veled szívemet.

ugrás a szövegforráshoz

IV. Egy gyenge Szűz’ Eneke.

Aria: Szerelmes Jegyesem! lásd Holmi I. Darab. 184. lap.

Hát már a’ szerelem illy korán gyötrelem

Közt jatszik-e velem, ’s tör ront a’ félelem

Engemet?

Ah! nem – még ideje sints hogy érdekelje

Amor’ nyíl’ vesszeje ’s zavarja méteje

Véremet

Még távolyról nézegettem,

Mikor korán eszre vettem,

Hogy eleget hiteget, feszeget,

De ha hát-megett van, ki-nevet

’S fenyeget engemet.

Sok szív nem hiheti, hogy Vénus

Vénns Sajtóhiba, em.

kergeti,

Mert tőrét ha veti, mézzel kenegeti

Madzagát,

Osztán tsak neveti, ha meg-kerítheti –

Többre hitegeti – lopva hintegeti

Maszlagát

Űzi a’ jajt tsalfa szókkal

Festi a’ kínt színes tsókkal

’S már fegyverivel veri, meg-nyeri

Míg meg-isméri a’ szív magát

’S érzi bűne’ szagát.

Nints osztán kegyelem, mikor a’ gyötrelem

’S örökös félelem lángal a’ szerelem’

Tüzein,

Méreg, bú, fájdalom, Gyász, bánat siralom

Kétség unalom – Nintsen más hatalom

Erejin’ –

Kedvetlenség a’ kedves-is,

Ízetlen lessz az édes-is,

Szív dobogás, szív fogás zokogás,

Sirva zokogás hangzik mellyin’

Könyv buzog szemeinn.

Adieu hát szerelem! nem fogsz kezet velem,

Pártámat viselem, és rád sem emelem

Ujjomat;

Mert nem-is illene, hogy ha vagy e’ fene

Vadnak így ellene szegeznem kellene

Magamat,

Vagy nyilától meg-sértetni,

’S illy korán el-temettetni

Nyíl vasad, ’s magad, Fijadat

E’ fene vadat, el-mellőzöm –

Mérgedet meg-győzöm.

ugrás a szövegforráshoz

V. Egy külömben víg, de el-keseredett Ember’ Éneke.

(a’ boldogúlt Pater Anyos Pál Marssa Nótájára)

Botsásd-el már óh fájdalom! – óh szörnyű fájdalom!

Útnak indúlt lábomat.

Jer velem kedves Angyalom! Én őrző Angyalom!

Könnyebbítsed útamat.

Sorsom azt nem hozza vele, Hogy ez útazásban

Komor felleges éjjele

Hajnalt találna másban,

Vagy örömöt egyéb Társban.

Kivel-is kezdjem útamat? – siralmas útamat?

Utra készűlésemet,

Nem lelnék hív barátomat – Igaz barátomat

Minden űldöz engemet.

Az Irígység minden szívet Lánczola magához,

Úgy hogy már nem lelek hívet Nem – nem lelek hívet;

Hív társot a’ társsához

Hív barátot barátjához.

Feniksként meg-emésztetett – ’s a’ meg-emésztetett

Szeretet, a’ tiszta tűz,

Feniksként fel-nem-éledett – vagy ha fel-éledett

Ritka igaz, ritka Szűz.

Ködök lettek ’s fergetegek a’ nap’ súgárából

Bagoly kőlt-ki boldog Egek! – Kőlt-ki boldog Egek;

Tán el-tserélt hamvából

’S gyilkos, az édes Anyából.

Nints hív szív, nints igaz Lélek – nints – nints igaz Lélek

Már bűn az áldozat-is,

Már mással közleni félek; már közleni félek

Egygyetlen egy szómat-is.

A’ magok szaván fogja-el Az ártatlanokat,

’S hát mért ne hagyja még ma-el, – Ne hagyja még ma-el

Lelkem e’ tsalárdokat

Életemet vadászókat.

Távozz hát boldogtalanság! – Óh boldogtalanság!

De távozz kevély sereg!

Már régen ez ártatlanság – Szelíd ártatlanság

Lábod alatt témfereg;

Vetettél lábomra békót, ’s rab szíjra kötöttél

Későn látom e’ szándékot – E’ tsalfa szándékot

Mellyel raboddá tettél

’S a’ jóért rosszal fizettél.

ugrás a szövegforráshoz

VI. Ennek a’ Szaporája Magyar Verbung.

Jót vártam – De mit kellett

Ennél jobbat a’ rosszá lett

Színes jótól a’ jó helyett

Reménylenem? – méltán e’ lett Bűntetésem.

Mert míg ez lárva mellett

Tükröt kell vala tartanom,

Hogy végre szégyent vallanom

Ne keljen; a’ tőrt óldalamon addig késem;

Hogy egyszer a’ lép lábomra

Ragadt, a’ háló nyakamra

Tekerűle, ’s kárba dűle sok késésem,

Tündéres álnok világ!

Ki szép test mellett árnyékot

Arany láncz helyett vas békót

’S éppen ollyan ajándékot Mutogattál,

Mint régen, a’ boldogság’

Arany ideje helyébe

A’ Pandora pikszissébe

Az egész Világ’ kezébe Mérget adtál;

Vakok sokan észre venni,

Hogy vesztekre fognak lenni

Kik valóba már hálóba Csalogatják.

Mint kell hát meg-kötözött

Lelkem! vadászoddal bánni?

Kell-e rabságodat bánni?

’S e’ világnak szemre hányni Csalárdságát?

Nem – hanem a’ kín között

Búm’ felejtve vígan élek

Szabad madár lessz a’ Lélek,

Ha semmit sem gondol vélek Kik rabságát

Munkálódva többről aggnak

Mint a’ rab, ’s ha a’ haragnak

Nem szolgálja, meg-talája Szabadságát.

Ez lészen alkalmatos

Bűntetésed irígy elme!

Hogy sem mérgedtől félelme

Sem fullánkodtól sérelme Nints szívemnek.

Nem lessz már olly hathatós

Eb nyelvednek ugatása

Mérges torkod’ rám morgása,

Hogy a’ miatt változása Víg kedvemnek

Benned örömöt gerjesszen,

Engem’-meg búval epesszen

Indítója ’s gúnyolója Keservemnek.

Ám tessék tsalfa Lélek!

Borsot törni az óromba,

De ne várd óh goromba!

Hogy kövesse borsod’ nyomba Trüszkölésem

Lőjj, vágj, üss, de nem félek,

Nem lesz érted töredelmem,

Készen az én győzedelmem,

Mert meg-tompúlt mind félelmem, Mind érzésem

Távozz bosszú, távozz méreg!

’S tőled, Lelkem’ rágó féreg

Bútsút venni, boldog lenni, Mit-is késem?

(próbálja akarki, ha nem szint-ollyan nehéz-e illyent írni, mint ama’ szép Marsot: Árván sírván szívemet ’s a’ t.)

ugrás a szövegforráshoz

VII. Egy Szerelmes Ifjú Marssa.

Trombita! réz dob! tárogató vagy tábori billegető síp

Hangzik az álom közbe, tsudálom – útra megyünk, hihető:

Útra bizony; tsak emeld szemedet, ébredj szerelembe merűlt szív

Most szabadíthatod-el nyakadat, melly illy kalodába kerűlt.

Bontsd-el azért már sátorodat, melly a’ szerelem mezején fel-

Vonva vagyon szép oszlopokon, de tsak töredékenyeken’

Ránts-ki szívedbe lövelt nyilait, vagy törd bele dárda darabját

Szárnyad’ az égig emelve mutasd-meg, rab vagy-e? nem vagy-e rab?

Melly gyönyörű Mars szép útazás ez? melly neked illy nehezedre

Láttatik esni; mert kötelekre vólt vala szokva kezed:

Majd, az arany színű drága szabadság, vasba raboskodó Lélek

Akkor örömbe merít-be ha szíved nyugodalomra lel, él.

Jer velem óh kőltött örömöt illy kedvire képzelő szív! ím!

A’ hajadon Diana kezét ki-nyújtva szerelmire hív!

Hagyd-el Idalia’ hegy’ tetejét, és ott kötözött koszorúdat

Rakd az Efezusi Templom előtt-le, ’s tűzbe temesd vele búd’.

(ez ugyan inkább hang-mértékre van írva; de ha az első és harmadik sorokból az utólsó szótagot el-hagyom; a’ mint esik szaggatva a’ musikában, meg-lessz imígy-amúgy a’ kádentzia-is.)

ugrás a szövegforráshoz

VIII. A’ szerentse ellen panaszolkodó Ének
Magyar Verbung.

Agyarkodik és köszörűl

Párt-ütő kaszát rám

A’ szerentse, tapsol örűl

Mint-ha én nem látnám

Hogy kerekét addig-addig emelgeti

Míg tengelyéből ki-veti,

Mikor nem-is várnám.

Valamennyit kedveskedik

Czifra hírrel, névvel,

Fáradt fejem terhesedik

Száz annyi teréhvel;

A’ mellyekkel ha szememet be-kötheti

Szédűlt fejemet le-veti

Forgó kerekével.

Részel elég barátokba

A’ kik szemben szépek,

De mihelyt barátságokba

Méllyebben be-lépek;

Csak azt látom, mindeniknek a’ szívében,

Hogy a’ szerentse kezében

Madár-fogó lépek.

Ha sok ezer ketsegtetés

Mind szemembe tűnne

Bal sorsomon a’ nevetés

Soha meg-nem szűnne,

De meg-ismértette velem az átkozott,

Hogy nagyon el-hatalmazott

Ez a’ Világ’ bűne.

Addig ígér, addig szeret,

Míg van mit el-vinni,

’S mikor a’ szemembe nevet

Alig tudom hinni,

Hogy mosolygó tekíntete hitegetés

’S kéntelen lessz a’ nevetés

Után szívem ríni.

De ne gondolj vak szerentse

Engem’ olly vak váznak,

Hogy mind jónak nézzem, a’ mit

Jóra magyaráznak;

Áll-ortzádat tündér képedet ismerem

’S ollyannak nézni nem merem

A’ mint fel-ruháznak.

Utálom én fényességét

E’ kevélly világnak,

Tartom Lelkem’ tsendességét

Leg-főbb boldogságnak

Azt a’ hasznost, kedveltetőt, betsűletest,

Mint színes jót és tettetest

Nem tartom jóságnak.

Tessék másnak fent héjjazni

’S magas pólczon űlni,

Tessék a’ gyönyörűségnek

’S kintseknek örűlni,

Jobb nekem szegény sorsomban, fa házamban

Vídám magánosságomban

Vígan meg-vénűlni.²⁶⁷

Alium multis Gloria terris tradat, et omneis Fama per urbes garrula laudet – – me mea tellus lare secreto tutoque tegat; venit ad pigros cana senectus, humilique loco, sed certa sedet. Senec. Tragoed. [A tradat szó helyett tredat, az omneis helyett omnes, a laudet helyett laudat áll, jav.]

ugrás a szövegforráshoz

IX. A’ szerelem’ kezdete és nevelkedése.

(egy Olasz forma andalgó Aria)

Óh gyenge szív!

Kivel ha vív

Egyszerre rabúl ejti Kupidó.

Ha önként éleszti

Tüzét-is el-veszti

Éltét-is, egy kegyetlenért Dido –

Miként valál

Soknak halál?

Óh Te gyönyörűségek’ Istene!

Enyves lépet vetve

’S víg nótát pengetve

Tőrödbe sok szív repűlve mene.

A’ szív körűl

Gyengén örűl

Szemérmesen’ nevet eleinte,

Menti indúlatit

’S tsalóka szózatit

Az ártatlanságon’ kezdi szinte

Ha gerjedez-

Is, enged ez

A’ tűz a’ gyenge szívnek eleve,

’S addig pírítgatja

Míg többre szoktatja

A’ minek tsak jó kedv még a’ neve

Elébb szemér-

messen se mér

’S hát egyszer a’ gyanús száj tsókot ád,

Melly ha kőltsön esett

Meg-van a’ kereset,

’S vallást tett szerelmedről néma szád.

Talám vagyon

Ollyan nagyon

Ártatlan szerelmű két gyenge szív,

Hogy maga-is egygyik

Sem tudja még eddig,

Hogy vele más képében Venus vív:

No hát elől-

Jön más felől

Titkosabb képzésekkel Czipria:

Emezt hitegeti,

Hogy amaz szereti; –

Bennt van már a’ szívben Venus’ Fija.

Ha sok között

Úgy ütközött

Öszve e’ két gyenge új szerető

Hogy egy pillantással,

Vagy más jel’ adással

Kettő közt e’ titok ki-tetszhető:

Már meg-lövé

Amor; övé

Mind a’ két rabbá lett ártatlan szív,

Már gyengén érezi,

Mikor így fedezi,

Hogy amaz ő hozzá titkosan hív.

Óhajtja már

Hogy vajha bár

Fél órát lehetne külön vele,

Melly mennél kevesebb

Még annál kedvesebb,

És annál nehezebb unni bele.

De akkor-is

Ha tsókol-is,

Szemérmesen az első két három tsók,

Míg azt el-árúlja

A’ szív titkos búja,

’S a’ miatt sok talpra esetlen szók.

Mert e’ kevés

Egygyütt levés,

Szégyenli az ok nélkűl halgatást;

Ne hogy azért tessék

Öszve érkezések,

Hogy némán gyönyörködtessék egymást.

Beszél azért;

De alig ért

A’ tulajdon szavából tsak egy szót:

’S míg azt gondolgatja,

Titkosan forgatja

Eszében, a’ nagyobb ’s titkosabb jót.

Egyszer el-áll

Szava, ’s talál

Szívében szemérmetlenebb okot

Az egygyütt lételre,

És nagyobb hitelre

Szaporázza a’ kőltsönös tsókot.

Ölelgetés,

Szem-fel-vetés, –

Az-is álmos formán hunyorgató,

Menten következnek,

’S ketten úgy egygyeznek,

Hogy emez amannak út-mutató.

Egy-más ölén

Lágy kebelén

Tsüggedez, mint az a’ ki haldokol –

Úgy-e? meg-lövettél –

Már fél-hólttá lettél –

De óh szív! még ez tsak első pokol.

Még tsak titok,

Nem tudja sok;

De levél zördűl – terjed a’ gyanú:

Most – most, kezd ébrenni

A’ szív, ’s kíván lenni

Egymás’ ártatlanságáról tanú.

Panaszkodik:

Hogy második

Egygyütt lételünk után, egynehány

Irígy, gyanút formált,

Bennünk hibát talált;

Ki lest, ki egyet-mást szememre hány.

Meg-sértetett

A’ szeretet,

’S ettől fogva tsúf szerelemmé vált;

Mások’ bosszújára,

Maga’ jobb vólttára,

Hogy nyilván szeressen okot talált.

Nem nézi már

E’ két madár;

Miként lett egy-más ellen fogó lép?

Óhajt egygyütt lenni,

’S már bátrabban menni

Mervén, a’ linián’ bellyebb-is lép.

Míg így andalgana a’ Szerelem’ tanító mestere a’ maga mesterséges Ariájában: neki kap egy serkenőbb vérű Magyar, ’s az itt következő friss Magyar nótában azt magyarázgatja: meddig nem vétek a’ szerelem. Nota: Ni mit gondolt nekem is. Holmi I. Darab. 200. lap.

ugrás a szövegforráshoz

X. Cziprus külömböz Pafustól.

Szűz szívem! hát vétek-e?

Ha szerelmem’ érteke tiszta tűzzel

Közöltetik mással-is

Férjfival ’s Asszonnyal-is, Tsak hogy Szűzzel?

Ki törvénnye ’s kőlteménnye tilt-meg? Óh Szűz?

Hogy tsendessen lángot vessen ez pará’s tűz. –

Mert az tagadhatatlan:

Hogy akarmelly ártatlan ’s kemény szív,

Czélba veszi látatlan egy el-titkolhatatlan

Titkos kéz ív,

Kit Czipria’ szárnyas fija jobb kezében

Tart, és szegez sok Szűz tegez ellenében.

’S ez természet’ törvényje

Hogy a’ Szűz szív szekrenyje noha zárral

Van zárva, és félelmes

Vetekedjen szerelmes Galamb párral

A’ melly szokott közös tsókot kőltsönözve

Osztogatni, ’s rá raggatni meg-kettőzve.

Így a’ Szűz szív Szűz szívvel

Ártatlan galamb mívvel szokott bánni

Kár-is az illy készséget

Ezen szűz egygyességet szemre hánni

Addig vitéz ez nyilas kéz a’ szerelem,

Míg kísztetve ’s hittel kötve nem vagy velem.

Nem virtus azt szeretni

Kit kéntelen követni a’ hites szív

Madár az Amor ’s úgy szép

Ha mind kalitja mind lép nélkűl-is hív,

Ha köteles, már nem jeles a’ szeretet

Kéntelen a’ szerelem ha le-köttetett.

Sőt az érdemel hitet, a’ ki híven szeretett

Az előtt-is

Mikor még szabadosan

Tarthatott, nem titkosan több hívőt-is,

Ha hát szívem, van kit hívemnek ítélhetsz

Bé fogadni ’s tsókot adni kitől félhetsz.

ugrás a szövegforráshoz

XI. Eleven Halott.

Vagy Nikolaides nevű Nemes Veszprémi Musikusnak még életében íratott halotti bútsúzója, egy régi meg-aggott Menuet.

Vale! szép kedves Nép!

Már én el-bújdosom

Mert mutat nagy útat

Halál, a’ gyilkosom.

Bál helyett vak helyet

Készített – koporsót,

Melly keservesen ver ’s melly síralmas Marsot

Az Amornak tábor-

Helyjén már nem vitéz

A’ mint vólt ez meg-hólt

’S meg-merevedett kéz;

Mellette fektette ló-szőrös kéz ívét

Sírjában híjjában visgáljátok mivét

’S kinek halottakat-is ébreszt nótája

Nem használ a’ halál ellen Musikája,

Ki hozta Orfeus

Euridiczéjének

Lelkét szép hangjával

A’ hegedűjének,

De mikor másodszor

Vissza ment testetlen

El-feledte a’ szép

Hangot a’ kegyetlen

A’ ki más hasznára pengetted húrodat

Próbáld most jó Doktor Gyógyítsd-meg magadat.

Hólt vagyok, Gyászt hagyok

Főldi Khorusomra

Orfeus ’s Pindarus

Vágy társaságomra,

Ohajtva nézik a’ tsendes árnyékokon,

Míg Káron kék hajón visz, tüzes habokon,

Hegedűt nyújtanak távolyról kezembe,

Még Lethét nem ittam – minden jut eszembe.

Van elég víg vendég

Az Elisiumon

Kik örűlnek körűl

Fogván halálomon,

Vígadnak, és adnak

Sok ezer tsókokat

Látván hazájokba

Érkezni Társsokat

Sok szerelmes, szemmel tart által ellenbe,

’S már öt hat katsingat, halavány szemembe.

(a’ két utólsó versnek két-két utólsó sorait egésszen által tserélni, jobb)

ugrás a szövegforráshoz

XII. Halotti Ének.

(melly ama’ másiknál szentebb, de másutt talám illyen helyje sem lessz mint itt.)

Nota: ’Sólt. Áldjad én Lelkem az Urat.

Óh múlandó gyönyörűség!

Világ’ tündér formája!

Óh szív rémítő szörnyűség!

Halál’ halvány ortzája!

Közöttetek melly nagyon

Kis közben vetés vagyon.

Leg-fellyebb nyólczvan esztendő

Az embernek élete,

Addig-is füstre kelendő

A’ mi gyönyörködtete,

Egy boldog-is tsak alig

Van, ’s nints-is a’ halálig.

A’ mellyek leg-kedvesebbek

Embernek, életében,

Azok leg-keservesebbek

A’ siralom’ vőlgyjében:

Gyötrenek, mikor végek

Van, a’ gyönyörűségek.

Oh! hát – halhatatlan Lélek!

Mit kapnál e’ Világon?

Ha e’ főldet, mellyben élek

Fel-váltod Mennyországon,

Ott vál a’ hit valóvá

A’ remény meg-nyert jóvá.

Borzad a’ haj hallására

A’ Halál nevezetnek

Holott ez visz bírására

Ama’ boldog életnek;

Óh érzéketlen elme!

Óh rossz Világ’ szerelme.

Meddig késel hát Istenem!

Boldogítni engemet?

Mikor lehet hozzád mennem?

’S meg-hajtanom térdemet

Istenem’ óltárinál

Jésusom’ lábainál.

Segítts innen el-kőltözve

Menni ama’ Városba!

Ne nyögjek itt meg-kötözve

’S veretve térdig vasba.

Testemnek tömlöcczében

A’ bűnök’ kötelében.

Jer én Lelkem! menjünk Haza,

Jésusom’ hazájába.

Ott fenn van a’ boldog Haza

Édes Atyánk’ Házába’.

Hol már sok Szentek vagynak,

’S minékünk-is helyt hagynak.

Maradjatok magatoknak,

Ti képzelt boldogságok!

Engedjetek rabotoknak

Szabadúlást, rabságok!

Engem’, a’ Jésus, mint hív

Követőjét haza hív.

ugrás a szövegforráshoz

XIII. A’ meg-vígasztalhatatlan.

(a’ ki nekem azt mondta, hogy

bogy Sajtóhiba, em.

ő előtte a’ mi leg-vígabb-is, szomorú; a’ mi leg-gyönyörködtetetőbb-is, unalmas; és mindentől fél.)

A’ fellyebb írt szomorú Mars Nótára: Botsásd-el már óh fájdalom.

Árvíz módra szemeimből – nedves szemeimből

Folynak alá könyveim

Apadhatatlan források. – Kettős könyv-források

Lettenek két szemeim.

Minden óra reszketésre Kénszeríti szívemet

A’ gond, a’ jaj, a’ bú bánat, Sok ezer bú bánat

Halálra hív engemet,

Rövidíti életemet.

A’ hajnalnal repedésin – Piros repedésin’

Más aluszik édesen:

Más szerelme’ kőltsönössét – Szíve kőltsönössét

Tsókolja szerelmesen.

Én a’ hajnalra tekíntvén Siralmam’ kettőztetem. –

Sirok hogy míg életemnek – Komor életemnek

Est hajnalát érhetem;

Gyötrettetem – gyötrettetem.

A’ gyenge fülemülének – Kis fülemülének

Éneklése’ hangjai:

És más a’ szelíd erdőknek –Árnyékos erdőknek

Kedves Musikussai

Nekem tsak szomorú hanggal Érdekelik fülemet,

Kit vissza vervén az Ekhó – A’ keserves Ekhó –

Kettőzi kétségemet,

Sokszorozza keservemet.

A’ napnak fényes súgári – Ragyogó súgári

Másba kedvet öntenek,

De engem’ már virradtára – Óh már virradtára!

Sírni kénszerítnek:

Győtör gyanús félelemmel Minden öröm engemet

És míg az elevenség-is – Az elevenség-is!

Folytogatja szívemet,

Fel-háborítja véremet.

Titkos én keserűségem – Nagy keserűségem –

Az éltető állatok

Magok tudják, ’s egygyütt sírnak – velem egygyütt sírnak

A’ mint és mit siratok

A’ harmatos hóld’ fényjétől Kérd-meg szívem’ titkait

Ő hallja pihes nyögésem’ – Keserves nyögésem’

Érzi Lelkem’ kínjait,

’S tudja kemény fájdalmait.

A’ tsillagok’ ragyogási – Tüzes ragyogási

Pislogó fényt mutatnak;

Míg álmatlan éjtszakákon – Néma éjtszakákon

Sirok, ők-is siratnak.

A’ tiszta ég könyvet húllat ’S harmatozva engemet

Könyvez; de mi haszna ennek? Óh mi haszna ennek?

Egy nem szánja szívemet,

Egy nagyítja györtelmemet.

ugrás a szövegforráshoz

XIV. Vígasztalás egy ok nélkűl bánkódó Szívhez.

Nóta: Élsz-e még? szép Tihan Vára!

Szűntesd Lelkem siralmadat

Szűntesd szemem, könyvedet

Nints miért epeszd magadat,

Nints mért gyötörd Lelkedet.

Sokszor a’ szív ő magának

Maga tsinál siralmat.

Ha enged maga’ bújának

Magán venni hatalmat.

Úgy tetszik, hogy úgy fáj a’ seb

A’ mint a’ sebes érzi

Az érzékenyt a’ leg-kisebb,

Mint a’ nagy seb úgy vérzi.

Az érzéketlen szíveken

A’ nyilak meg-tompúlnak:

A’ könnyen hajló fejeken

Kis terhek-is nagyúlnak.

Szívem! Te-is még előre

Az unalmat képzelve

Terhet raksz a’ gyenge főre

Mind több-több búval telve.

Attól erővel irtózól

irrózól Sajtóhiba, értelemszerűen em.

A’ mi kedves lehetne,

’S a’ minn sírva gondolkozól

Abból öröm telhetne. –

Ah! de szűntesd játszi Lélek!

Kemény gondolatodat;

Semmit sem könnyítik ezek

Bánatod’ ’s kínjaidat;

Méreg bennem az egész szív

Tsupa bánat a’ Lélek

Bennem a’ bú a’ kedvvel vív

’S már haldoklom, míg élek.

Mond-meg Lelkem! hogy tehessem

Könnyű tollá terhemet,

Adjad, hogy le-vetkezhessem

A’ mi terhel engemet.

Tereh a’ toll a’ madárnak,

De segíti repűlni;

Vajha a’ kik szárnyan’ járnak

Tudnék tőlök enyhűlni.

Ha az én szívem’ bánati

Szárnyakká lehetnének,

’S Lelkem’ bolygó gondolati

Messze repíthetnének

Hadd tudnám fejér hattyúként

Tollamat tsikorgatva

El-hagyogatni lassanként

Bánatomat, siratva.

Próbáld Lelkem! a’ gyógyúlást,

Légy magadnak Orvosa,

Hadd érezzen meg-tompúlást

Benned a’ bú’ nyíl vasa.

Tedd gyönyörűség’ czéljává

Mind azt, a’ mi keserít;

Vesd-ki tedd

tett Sajtóhiba, értelemszerűen em.

főldön’ futóvá

Bánatidnak ezerit.

Hiszen, a’ nemes Léleknek

Ez fő tulajdonsága,

Hogy nem enged a’ terheknek

Mint a’ pálma-fa’ ága.

Ha fáj-is, fogd rá, hogy nem fáj,

Úgy, el-higyd nem fog fájni.

És szíveden’ a’ síró száj

Nem fog új sebet vájni.

Ah! nem lehet – hát mit tégyek

Búm’ meg-enyhítésére?

Ha szabad lessz vissza mégyek

Sebem’ eredetére. –

Menny hát! – és a’ ki ostromot

Készített bús szívednek,

Majd készít Júnó flastromot

Vérbe forgó sebednek.

Ez bántott-meg, Orvosod-is

Úgy reménylem, ez lészen,

Mind sebed’ mind bánatod’-is

El-törűli egésszen.

Olly tüzes áromákból áll

Ez a’ Himen’ fáklyája

Hogy magában tüzet tsinál

Nem kell parázs alája.

ugrás a szövegforráshoz

XV. Magyar Mars a’ Török ellen.

Harsog az új trombita szó – dobolnak?

Harczra megyünk; a’ törökök unszolnak,

El-lepi már a’ Pogány a’ Bánátot,

Illik-e hát neki mutatni hátot?

Hiszen! Hazánk több ezeret-is látott.

Hova levél? Kinizsy’ erős karja!

’S édes Hazám’ hajdani sok Magyarja!

Ki sok ezer Törököt torkon verve,

Harcz mezején halván hagya heverve;

Most ezektől leszel-e meg-nyergelve?

Nem a’ Sógort, nem a’ Legyet bántják már,

Magadban van édes Hazám! a’ nagy kár,

Keskenyűl már jóval a’ Magyar határ,

Pusztít, éget, Szeretseny, Török, Tatár,

Húll a’ Húszár – az az erős ellen-vár.

Ha buzog még benned Öseid’ vére,

Emlékezzél Eleid’ hűségére!

Övedezd-fel derekadat, űlj lóra,

Üss reá Sas’ szárnnyal e’ Tik-hordóra (Milvus)

A’ Törökre, béledet marczangóra.

A’ Kereszttel melly czímeredben látszik,

Sem a’ hóld-szarv sem a’ ló-fark nem játszik;

Úgy vígyázz, négy-folyó-vized’ partjára,

Hogy az, a’ Hóld’ heve’ szorítására,

El-ne szökjön Tenger járás’ módjára.

Ha Hazádat hajdan-is vérrel nyerted,

Mikor Gothust Szarmatát meg-nyergelted,

Ma ne kéméld sem a’ vérzést sem a’ vért,

A’ Ditsősség többet fizet és szebb bért

A’ halálért, mint idegen rabságért.

ugrás a szövegforráshoz

XVI. Hasonló Tavaszi Mars a’ Török ellen.

Nyergeld vitéz Húszár! Jó lovadat,

Élesítsd, fényesítsd kard-vasadat:

Télí Qvartélyt tovább nem hagyok,

Enyhűlnek a’ téli fagyok.

A’ Spahis a’ Jantsár már készen vár,

Meztelen

Mezlelen Sajtóhiba, em.

karral, kopasz nyakkal jár,

A’ Dalmánt ’s a’ mentét boszontja,

A’ fegyver nyugvást fel-bontja.

A’ Nagy Vezérnek arany sátora,

’S tsatázó Vitézinek tábora

Szemünket boszontva fenn álnak

Gazdag prédával kínálnak.

ugrás a szövegforráshoz

XVII. Az el-hagyatott.

Nóta: Sóhajtással telnek-el, kelnek-el ’s a’ t.

Magánosság neveli, terheli

Sok bajaimat,

Az álom sem ügyeli éjjeli

Gondaimat.

Mert le-nem zárhatom

Akarmint untatom

Bíztatom, szemhéjjaimat.

Azt mondják: hajnal felé jön elé

Az édes álom:

Miért hát érzésemet, szememet

Nyitva találom

’S hogy kerűlsz engemet

Kerűlöd szememet

Óh álom! – magam tsudálom.

Le-szállottál képemről szememről

Nehéz mellyemre

El-hagyád a’ szemeket, terheket

Rakva szívemre.

Ha tsak másra nem vál

’S szem-fedélt nem talál

A’ halál Álmos szememre.

ugrás a szövegforráshoz

XVIII. Maga vonogatás Amor ellen.

Egy Ifjú Legény’ kérttére: Nóta: Szűz szívem! ’s a’ t.

Ne fúvj rám Amor’ szele!

Most-is fejem fáj bele, hogy nem régen

Egy Vénus Anyád mellett

Nött nimfa rám lehellett a’ térségen,

Ne vonjátok úgy hozzátok kedvem’ fékét,

Hogy reátok fel-osszátok szívem’ székét.

Nem fér kettő szívembe

Valamint egy hüvelybe két hegyes tőr

Ha kettő fog be-szálni

Mindenik fog rongálni és ajtót tör

Olly negédes, noha édes a’ szerelem,

Hogy nem lessz hív egygyütt két szív, ’s nem bír velem.

Hol-is vetted magadat?

Hová czélzod nyiladat, Vénus fattya!

Hogy lövésed engemet

El-talált és szívemet, folytogatja,

Ah ragánts lép! mért hogy a’ szép olly bűbájos,

Vagy e’ vett seb, míg még kisebb, mért olly fájos.

Meg-sértetted szívemet:

Gyógyítsa-meg hát sebemet, azon szőrrel.

A’ melly mivel szerette,

Lopva így meg-sértette titkos tőrrel

Mást sebemmel, seb mérgemmel mit tsinálok?

Más nyugságot ’s orvosságot nem találok.

Előttem kietlenek

’S gyászosoknak tetszenek a’ zőldségek,

Vadok Pannon’ mezei

Barlangok az Erdei Erdőségek.

A’ szerelmek – a’ félelmek’ gyötrelmének

Rab-házába, békójába kerítének.

Szűnj-meg Amor! vagy segítts

Ne égess, ne melegítts több tüzekkel,

Vajha most úgy lehetne

Hogy Pallás ölelgetne Szűz kezekkel.

Mentegetne ’s fedezgetne paizsával,

Nem vesződném a’ szerelem’ kis fijával.

ugrás a szövegforráshoz

XIX. Pásztor Ének.

Egy falusi enyelgő Nótára.

(egy kedves Barátom már jó minap egy Levelében, egy fél sor éneket kezdett írni Sári Rósám! hová mégy? kérvén, hogy ezt pótoljam ki; ’s abból kerekedett ez a’ pásztor Ének.)

Sári Rósám! hová mégy?

Állj-meg tsak egy szóra!

Be keservesen néztem

Minap az ajtóra.

Hogy gyanakodó Anyád

Be zárta előttem,

Mikor alkonyodatkor

Előtted el-jöttem.

Észre vette mindég-is

Azt a’ lopott mézet,

Mellyet ajakam kőltsön

Ajkadra tetézett,

Azólta ha fél szóval

Mondom-is, hogy Sára,

Ugyan szemesen vigyáz

Szemem’ járására.

Az Ördög-is hozta bé

Akkor a’ szobába,

Mikor titkos szerelmünk

Indúla munkába,

Mert ha lettem vólna-is

Hozzád tíz lépésre

Gyanút ragaszt az ollyan

Minden billenésre.

De tsak tudnám, hogy a’ sót

Ha vén-is meg-nyalja,

Szép Sárikám! Szerelmem

Előtted meg-vallja

Nem kéméllném tsókomat

Rántzos pofájától

Csak-hogy el-ne tíltana

Engem’ a’ lyányától.

Sári Rósám! ha szeretsz,

Mit nem tennék értted,

Minap pedig, hogy szeretsz

Titkon meg-ígérted,

Mikor rajtam ajakad

Akkorát tzuppantott,

Hogy gyanúságba hozánk

Amazt az agg lantott.

Sári Rósám! ha szeretsz

Dűlj-le a’ subámra;

Senki sints most, senki sem

Vígyáz most a’ számra.

Nyalakodjunk nints most benn’

Módja a’ Banyának,

Hogy az órrát a’ tejbe

Verje a’ matskának.

ugrás a szövegforráshoz

XX. Fillis’ tsalfasága.
Gellért’ Pántlikájából tsinált Pásztor ének.

Nota: Kortsmárosné kápolnája a’ pintze.

(Gellért Pántlikáját Magyarra fordítva írásban egy Barátom meg-kűldvén hozzám; hogy nézzem által; én a’ Játékot, annak Szakasszai’ és változási’ rendje szerént ez énekbe foglaltam.)

Fillis’ kezét valami meg-sértette,

Az fájt neki mikor Montánt féltette

Még-is ha Montánt keresik azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja?

Mi gondja? – mi gondja?

Fillis egy pántlikát adot Montánnak

A’ meg el-ajándékozta más Lyánnak,

Nem híjjába, ha kérdezik azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja?

Mi gondja? mi gondja?

Fillis, fejét Anyja előtt fájlalja,

Azért fáj, hogy hajladozott, azt vallja,

Ha az Anyja gyanakodik, azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja?

Mi gondja? mi gondja?

Fillis könnyen pírúl Montán’ nevére,

Az Öttse-is rá vallott szerelmére,

Látd-e? még-is, a’ tsintalan azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja?

Mi gondja? – –

Fillis örűl ha Montán’ sípját hallja,

’S hogy a’ hangra ő az Ekhó, azt vallja,

Még-is ő nem barátnéja, ’s azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja? – –

Fillis meg-vallja, hogy Montánt szerette,

De az őtet a’ hitetlen, rá szedte;

Nem tsuda hát ha szegényke azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja? – –

Fillis meg-vallja, hogy meg-is tsókolta,

A’ czivódást-is édesnek gondolta;

Hogy lehet hát, hogy ő még-is azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja? – –

Fillist Montán mivel szégyenbe hozta,

Pántlikáját, szerelmét, meg-átkozta:

Innen van, hogy ha kérdezik, azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja? – –

Fillis egy szép rígót adott Montánnak,

Mellyet nem rég’ Mirtil el-tsent magának,

Ezt, ha talám látja Fillis, nem mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra mi gondja? – –

Fillis fut, ’s Montánt látni sem kívánja,

Haragszik, hogy tettét Montán nem bánja:

Még ma bizony esküvéssél-is mondja:

Hogy ő néki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis elő kéri az ajándékot;

Értte fut Montán, értvén a’ szándékot.

De ő ugyan, míg nem látja azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis sárgúl; hogy a’ Montán’ Barátja’

Keze között a’ rígóját meg-látja;

Haragszik, hogy Montán adta ’s azt mondja:

Hogy már neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis mikor a’ rigót meg-folytotta,

Mirtil hogy tsak úgy tsente, meg-vallotta;

Bánja Fillis, de még-is tsak azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis tettét Montán ugyan sajnálja,

De kedvesebb neki Fillisse’ szája.

Itt a’ pántlika! – Talám

A T t-ből jav.

már nem mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis, maga Cloënál meg-visgálta,

’S a’ Pántlikát nem övének találta:

Bánja tettét – ’s soha többé nem mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis noha szeretője meg-hozta,

Már a’ peres pántlikát meg-átkozta:

De azt ugyan soha többé nem mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra nints gondja. – –

Fillis a’ pert tsókkal félbe szakasztja,

Mirtilt, Dórist nevetésre fakasztja;

Nem mondja már – sőt ellenben azt mondja:

Hogy ő neki a’ Pásztorra van gondja.

Van gondja – van gondja.

Fillis ha játsznak ’s zálogot kívánnak,

Azt mondja: hogy örömest ád Montánnak:

Látszik, akar mondja, akar ne mondja,

Hogy van reá, van, még pedig nagy gondja

Nagy gondja, Nagy gondja.

Fillis! a’ kik szeretgélnek, mit tesznek?

Mit? – hol meg-békélnek, hol öszve vesznek;

Féltik egymást, ’s Fillis igazán mondja:

Hogy Montánra nagy Fillisnek a’ gondja.

A’ gondja, a’ gondja.

Éppen ezen végzi a’ Magyar Fordító-is a’ játékot. – Kár hogy a’ Fillis, Montán, Mirtil, Doris, Cloë, neveket Magyar nevekre nem tserélte: mellyeket kedvéért én-is meg-tartottam.

ugrás a szövegforráshoz

XXI. Egy Világát meg-únt Bánatos.

Mit kínozod újra Lelkemet

Kedvemet mit unszolod,

Mit boszontol hogy keservemet,

Szűntetni parantsolod,

Holott tsak az-is elég kín nekem,

Hogy van szív mellyet az én énekem

Nem tehet a’ búba társáva,

’S szívemhez hasonlóva.

Rosszat nem akarni senkinek

Tudom köteles vagyok:

De irígye vagyok kedvének

Valakik ollyan nagyok,

Hogy minden szomorú történetet,

Mint a’ mi másképpen nem lehetett

’S mint szokott terhet úgy viselnek,

’S rá sem igen ügyelnek.

Minden szomorú körűlöttem

Tsak ember társam örűl,

Ég, főld gyászban rémlik előttem,

Reszketés fogott körűl,

Végzésim, a’ mellyek rettentenek,

Mint nagy kő fejem felett függenek

Új új gyötrelemre készítnek,

Új ütéssel rémítnek.

Hol vagytok? vídám indúlatok!

Hol? hova kőltöztetek?

Jertek elő – a’ mit siratok

Hadd kérdezzem tőletek.

Mert szívem, hogy vérzik tsak azt érzi,

De szegényt, azt sem tudja, mi vérzi?

’S a’ közt, a’ mi enyhít, és éget

Nem tehet külömbséget.

A’ boldogság’ tetején űltem,

Szerentse’ fija vóltam:

Míg még a’ búban-is örűltem,

A’ gonddal sem gondoltam.

A’ sok jó miként vál sok rosszá? – Im!

El-múltak szerentséssebb óráim!

Óh! adj ama’ boldog Angyalom-

Angyalomnak- A nak toldalék a következő sor elején is szerepel; a rímelés és a strófaszerkezet miatt innen elhagytuk.

nak-is órát, siralom!

Tégy egy próbát boldog sors! velem,

Tégy-meg mindent kedvemre:

Akkor-is, előre képzelem,

Mi esik nehezemre.

Mint a’ ki a’ méztől tsömört kapott,

Irtózik, ha édesbe harapott;

Szívemnek-is így ellensége

Az öröm’ édessége.

Hord elő hát Furiájidat

Te bánatok’ Istene!

Csattogasd tüzes korbátsidat

Hátomon’ Tizifone!

Ez talám keservemen változtat;

Óh! nem – lám, hiszen ez-is írtóztat,

Egek! mi tud hát meg-kérlelni?

Mi bajomra felelni?

Senki sem – az úgy van intézve,

Úgy akarják végzésim,

Hogy terhemet terhel tetézve

Le-nyomnak szenvedésim.

Addig járja szívemet a’ méreg,

’S mind bellyebb fúrja magát e’ féreg,

Míg örök el-szenderedésem

Meg-szűnteti érzésem’.

De lehet-e illy tsudálatos

Neme-is a’ Halálnak?

Hogy a’ vér ’s szív egy útálatos

Méreg-táskává válnak:

’S a’ lelket gyötörvén míg érzenek,

Mikor már érzéseik nintsenek

Rettenetes útra készítik

Ki menni kénszerítik.

Szűntesd Lelkem! a’ keserveket,

Légy Ura Te magadnak,

Felejtsd a’ rémítő képeket

Kiket érzésid adnak.

Ne hogy, ha majd itt hagyod testtedet,

Ez a’ vád-is gyötörjön Tégedet,

Hogy szolgádnak nem parantsoltál,

Ez tömlötzben rab vóltál.

XXII. A' Mátyás Király' Palotájára.

– – – – – – – – – – – – – – – – –

ugrás a szövegforráshoz

XXIII. Hely-változtatásból kőlt Bánat.

(mellyet a’ millyen érzékenyűl

érzékenyű Sajtóhiba, em.

érzett egy Ifjú Asszony, úgy van le-írva)

Menny, főld, tenger! sírjatok,

Mert én nem húllathatok

Elegendő könyveket –

Vagy adjatok szemeket,

Görgessenek képemen

Sírjanak keservemen.

Kies hegyek! térségek!

Vőlgyek és erdőségek!

Kik sok komor szíveket

És gondokkal tőltteket

Vígasztaltok; ezeket

El-hagyván, sirassatok

Engemet Ti magatok.

Ha keserves kínjaim’

Én árnyékos halmaim!

Tsak egyedűl magatok

Okoztátok, hagyjatok

Azzal a’ kit siratok

Gyászom’ hóltig viselni,

Szívem’ gonddal terhelni.

Sőt könyvekkel könyvemet

Tóldjátok, és engemet

A’ gyönyörűségektől

’S a’ hajdan zőldségtektől

Fel-gerjedt jó kedvektől

Örökre el-rejtsetek

Tőlök számkivessetek.

Homálly száljon, és vele

A’ Halál’ szem-fedele

Könyvvel buzgó szememre,

Hogy, ha vídám képemre

Tekíntenek vesztemre

Kik vígnak ismértenek

Jobban ne gyötörjenek.

Mi haszna életemnek?

Ha gyönyörűségemnek

El-múltta sírba temet

És hólttá tesz engemet:

Kisztessem-e szívemet

Ismét az elébbeni

Örömöket érzeni?

Nem: hanem más bérczeken,

Kietlen térségekenn

Ha búvó helyt lelhetek

’S remetévé lehetek;

Kínomból építgetek

Tömlötzöt örömömnek

És koporsót testemnek.

A’ nap-keleti szelet,

(Ha repűl fejem felett)

Társnak meg-tartóztatom,

Hogy míg sorsom’ siratom

Segíttse gondolatom’

Sebes szárnyann sijetni

Bánatom’ kettőztetni.

Vigye hírűl mindennek

A’ kik engem’ kérdenek,

Hogy nem bírván ezeket

Az ezer keserveket

Találtam egy rejteket

Mellybe meg-emésztetett

Szívem, el-temettetett.

’S taníttson mindeneket

A’ kik az örömöket

Mint a’ vadat kergetik,

Hogy mihelyt meg-sértetik

Ez vad melly kergettetik

Fene vaddá változik,

’S ellenek hadakozik.

ugrás a szövegforráshoz

XXIV. Egy kedve ellen házasúlt Szűz Szerelmessét siratja.

(igen tsendes Aria – egy Német énekkel egygyütt egy Magyar Méltóság’ munkája: ez próbáúl íratott azon szép Aríara; hogy miként esnek rajta a’ Magyar Hangok?)

Itt kell hagynom szívem’ felét – itt kedvesemet;

El-tiltotta tőlem a’ sors Szerelmesemet;

Isten hozzátok, Szerelmes ölelgetések!

Szűz egymásra pillantások! kedvelt nyögések!

Mennyi nyájas hang jött számból? ’s enyelgő Ének?

Mikor a’ hüss Hesperusok lengedezének;

És fel-kapván hangzatimat szárnyjok’ hegyére,

Siettették Kedvesemnek nyugvó helyjére.

Egyengették a’ hang’ nyomán’ gyenge lépésit

Arra, a’ hol hallja számnak zengedezésit;

’S el-érkezvén, ott áldoztunk a’ Szerelemnek,

Magamat tettem szívének, ’s őtet szívemnek.

Már vége van mind ezeknek; kedveim szűnnek

A’ Hesperus tündérré lett; repdési tűnnek:

Forgó szelek sem viszik-el sok sóhajtásom’

Oda, a’ hol vár szívemmel vívó Pajtásom.

ugrás a szövegforráshoz

XXV. Arion. 11. Maii 1789.

Nóta: Élsz-e még? szép Tihán Vára.

El-tőlt ismét egy esztendő

Múlandó életemből

Siet az el-kőltözendő

Lélek ez por testemből.

Az el-múlt idő múlandó

Vóltomat bizonyítja;

A’ Lélek, hogy ő halandó

Nem lehet, azt tanítja.

’S e’ kettő közt bizakodva

Tántorgó reménységem

Azt kérdezi gyanakodva:

Lessz-e? ’s mikor lessz végem?

Por testemnek változási

Egy véget jelentgetnek;

De Lelkemnek vágyódási

Édesen serkentgetnek.

Azt vélni; hogy életemmel

Nem végződik lételem;

Óh! hát – a’ bíztos hiszemmel

Mint játszik a’ félelem?

Melly nagyon öszve lántzolta

E’ két ellenkezőket,

A’ ki folyni parantsolta,

’S haladni az időket:

És Istentől vett Lelkemet

Változáshoz szoktatta,

Mikor sárból lett testemet

Ő neki társúl adta.

’S azt véli a’ szegény Lélek,

Bomlandó sátorában;

Hogy tsak úgy élek, ha élek

A’ test’ társaságában. –

Ha tsak azt teszi az élet,

A’ mit e’ testben élek,

Óh! melly szerentsétlenné lett

Úgy, ez az élő Lélek.

A’ mint sokasodnak ’s gyűlnek

A’ test apróbb részei,

Úgy egyszer’smind el-repűlnek

Renddel gőzölgései.

A’ ma született emberről

Azt mondjuk: most kezd élni,

De kérd-meg bár, mást fog erről

A’ természet ítélni.

Sőt a’ mikor születtetünk

Ott kezdődik halálunk;

Halunk, míg testi életünk’

Végére nem találunk.

Halunk minden-nap’ – meg-hóltunk

Mikor el-végeztetik.

Életünk, ’s e’ tömlöcz bóltunk

Élettel tseréltetik. –

Amaz Örökké-valóság’

Ajtaja fel-lessz nyítva:

’S mi vagy Te óh halandóság!

Mi? ehez hasonlítva. – –

Egy hatalom, a’ végetlen

Örökké-valóságban

Élt, és él képzelhetetlen

Boldog magánosságban.

Teremtett jó tetszéséből

Ez Hatalom, Világot,

Az időben a’ semmiből

Hozott-ki valóságot:

Hogy hát vagyon a’ Világban

Idő ’s idő-haladás,

Az Örökké-valóságban

Nintsen azért szakadás.

Hanem mi, kik változásit

Szenvedjük az időnek,

’S látjuk a’ napok’ folyásit

Hogy egymás után jőnek.

’S azomban mi-is időben

Lettünk és van kezdetünk:

A’ végetlen Teremtőben

Semmit meg-nem érthetünk;

’S úgy nézzük a’ szakadatlan

Örökké-valóságot

Mint egy el-gondolhatatlan

Határú hosszaságot.

De nintsen olly hasonlítás,

Melly ezt ki-fejezhesse,

Nints gondolat sem gyanítás

A’ melly ezt képzelhesse.

Úgy teremtetett a’ Lélek

Hogy örökké fog élni,

De míg e’ főld-testben élek

Azt sem tudom szemlélni;

Hogy meg-nem halni mit teszen

És élni szűnetlenűl;

Az idők után mi lészen?

’S mi az a’ Végetlenűl?

Ha meg-frissíti testemet

Ama’ Lelkeknek Attya,

Úgy hogy örök lételemet

Ez por-is meg-bírhatja.

Akkor a’ több teremtetett

Lelkek’ társaságában

Látom az örök életet,

Az Isten’ Országában.

De még-is a’ minden testnek

’S minden Léleknek Atyja,

Magát nekem, mint Mósesnek

Tsak hátúlról mutatja.

Akkor-is hát tsak értetlen

Érzem e’ boldogságot,

A’ kezdet nélkűl végetlen

Örökké-valóságot.

Lessz még-is örök éltemnek

Egy nagy gyönyörűsége

Lessz tudományja Lelkemnek

Arról, hogy nem lessz vége.

Érzeni fogom valóban

Istentől vett létemet,

Amaz örökké-valóban

Látom eredetemet.

Értem tiszta természetét

Amaz örök Istennek;

De, hogy kezdet nélkűl létét

Meg-nem foghatom ennek!

Mindég ismerem, ’s egésszen

Meg sem fogom érteni: –

Ezt a’ fő jót annyit tészen

Mind örökké érzeni.

Ez, a’ gyönyörűségeknek

Vég nélkűl való sora,

Mellyet érez sok Lelkeknek

’S Angyaloknak Tábora.

Ismérni az Istent ’s látni:

Még-is mindég találni

Benne, a’ mit tsudálhatni,

’S azt imádva tsudálni.

Mert valamint olly végetlen

Az örökké-valóság,

És ollyan képzelhetetlen

El-nem gondolhatóság;

Hogy mikor már addig megyen

Az elme’ gondolatja;

Hogy most mindjárt vége legyen

’S meg-szűnjön folyamatja:

Még az, a’ mit végetlennek

Nevezünk, ott kezdődik,

Mert idő szakasszal ennek

Hossza nem méretődik.

Az örök gyönyörűség-is

Ollyan meg-foghatatlan;

Hogy ott a’ mérték; ’s a’ vég-is

Éppen gondolhatatlan. –

Én Lelkem! hát mit írtóznál

Meg-oszlattatásodtól?

Vétkeznél, ha siránkoznál

Hogy el-válsz test-társodtól.

Halál ez a’ mi életünk,

Ez a’ létel változás:

A’ mit ennyire szeretünk,

Tsak tsupa fogyatkozás.

Új test kell a’ Lélek mellé

Hogy örökké élhessen;

Óh! hát kívánni nem kell-é?

Hogy e’ test el-vettessen,

Hogy az, ha fel-támasztatik

Lehessen rothadatlan,

A’ midőn vissza adatik

Bele a’ halhatatlan.

Vétek-e hát óhajtani:

Hogy a’ halál siessen?

Hogy az Örök, e’ mostani

Végesnek véget vessen:

Vagy írtóznál-e óh Lélek!

Korábban haza menni?

Mellynek, akar-meddig élek,

Egyszer tsak meg-kell lenni.

Pállya-futás ez az élet,

’S a’ ki hosszabban futja,

Bár fáradtsága többé lett

Egy tárgyra megy az útja.

Óh boldogok a’ kisdedek!

Kik korán meg-hóltanak;

’S míg én bújdosva szenvedek

Már haza jutottanak.

Fel-váltották álhatatlan

Sátorjokat az éggel;

’S élnek az el-fogyhatatlan

Örök gyönyörűséggel. – –

Az én időmből el-tőlt már

Húszon-kilencz esztendő,

Nem tudom még tovább hány vár?

’S hány lessz még érkezendő?

De ha még száz ezerekkel

Hosszabbakat érnék-is,

Minden élők’ életekkel

’S erejekkel bírnék-is;

Meg-kell egyszer futásomban

A’ végső ponton’ álnom,

Meg-kell halnom, és azomban

Halhatatlanná válnom:

Fogoly vagyok, és naponként

A’ halálra vitetem,

E’ tömlöczben apródonként

Fogyatkozik életem.

’S míkor halálra vitetni

Látom rab társaimat,

Előttem el-temettetni

Szemlélem barátimat,

Nem tsak hogy meg-nem bátorít

Életem’ hosszúsága;

Sőt jobban jobban szomorít

A’ példák’ sokasága.

A’ halálra rendeltettek

Két órával mit nyernek,

Azt – hogy gyötrődést szerzettek

Az órák az embernek. –

Szűnj-meg hát nemes vóltodat

Azzal motskosítani:

Lelkem! hogy ez rab házadat

Sajnálod fel-váltani

Mennyei boldog Hazádnak

Örök gyönyörűségén,

Teremtődnek, és Atyádnak

Végetlen ditsősségén;

Buzdítsd Lelkem! vágyásidat,

Végy magadnak szárnyakat!

Nézd-meg lakos társaidat,

A’ boldog Angyalokat.

A’ kik szűntelen hangzanak

Szent! Szent! Szent! énekléssel,

Az Isten előtt állanak

Örök gyönyörködéssel.

Mikor lessz? óh Imádandó

Isten! Lelkeknek Atyja!

Hogy Lelkem, ez el-romlandó

Sár-házat el-hagyhatja?

Mikor – óh! mikor megyek el?

Atyámnak hajlékába,

A’ meg-ditsőűlt Lelkekkel

Fényeskedő Hazába?

Senki sem innepelheti születése’ napját hasznosabban; mint a’ halálról gondolkodva.

12.

ugrás a szövegforráshoz

[Buzdítás Insurrectióra]

Posony 15-dik November 1796.

Bis dat, qui cito dat; nil dat, qui munera tardat.

Hol van, Nemes Magyar! az a’ Bizodalom?

A’ mellyet vár tőled az édes Hatalom.

’S nem mered kérdezni egy kegyes Atyátúl,

Mitsoda segédet vár édes Fijátúl?

Vitam et Sanguinem! puszta hang magába,

Illik ugyan, való, egy hív nép szájába,

De kész, és tehetős erő kell hozzája

Mert kard pengés nélkűl nints harmoniája.

Kérd-meg, a’ Felségnek mire van szüksége?

Vagy ha határtalan szívednek készsége,

Rajta – Lóra Legény! – indúlly hamar győzni,

És még a’ kérést-is siess meg-előzni.

Tudod: a’ Tábornak hogy három a’ híjja,

Az erőt erős kar, pénz és kenyer víjja

Pedig mind a’ három, úgy vélem, magábúl

Ki-telik a’ Magyar nemes Katonábúl.

Horváth Ádám.

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfajok

Kronológia

Betűrend

Forrástípusok

Nyomtatványok

Kéziratok

Szerzői kompozíciók

Nyomtatványok

Fordítások

Levelezés

Kritikai szövegkiadások

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok