FEL találta hát Helikont Fébus Beotziában,
Fel-találta ama’ Músák’ barátját Baranyában
Honnan a’ Katádfai lant kellemetes hangjai,
Dömény Jósef’ szívre ható és elmés vers-sorai,
Sebes repűlve szárnyallnak a’ Délus’ szigetéhez,
Keresvén ott a’ Magyarok hullámos tengeréhez,
Közel, a’ parton tarkálló Tzinthus hegy’ tetejében,
A’ szerentsétlen Ariont Karátsony’ Innepében.
Keresik – fel is találják – ’s hogy is ne – Tespiából,
Ama’ kilentz szépségeknek múlató hajlékából,
Delust’ Látona’ rejtekét, az Apolló’ hazáját,
Mert ismérik az Istenek egymásnak Háza’ táját.
Fel-találják ’s meg-mutatják egy Nemes köszöntéssel,
Meg-bizonyítják egy elmés ’s szerentsés verseléssel;
Hogy nem tsak a’ Tiszán túl van Delfinium, a’ mellyet
A’ mint tartják Debretzen bír már ma Athené hellyett.
Nem tsak Fotzis szűl tudományt ’s a’ Parnasszusi Patak,
Mellyel ma sok tekíntetben kérkedhet Sáros Patak,
Phoebus nem mindig Romába ’s Palatin’ hegyén szedet
Koszorút, kit nem rég Buda Pestnek által engedett;
Sem nem bújkál mind örökké Pásztor ember formában,
Az Admetus Király’ nyája mellett Thesszaliában,
A’ hol ma-is Kazinczynak ’s Szabó Dávidnak örűl,
Kik bírják Pásztori sípját Kassán és Kassa körűl.
Sem nem mindég a’ Klarus hegy’ allyán Kolofon mellett,
Hol Tordán a’ Gyöngyös Törsök új gyöngyel ki-zőldellett:
Nem tsak a’ Győri Rodusban hullat arany tseppeket,
Hol hanggal mérik Revai és Rajnis a’ verseket;
Nem laknak a’ Magyar Músák tsupán Emathiában (Pieria)
A’ hol sir Yung a’ Pétzeli Bibliotékájában:
Ti sem vagytok éppen puszták, Egünk’ déli vidéki,
Ott-is múlat néha Fébus, ott-is van széki néki;
Van, e’ mindentűl üresnek vélt gyönyörű megyében,
A’ mi mindennek, avagy tsak Arionnak fülében
Olly érzékeny illetést tesz a’ millyent valójában
Érezhet, egy égi
* ági Sajtóhiba, em.
tűztől élesztett szív magában. –
Tsak nints az elmésség kötve ez vagy amaz Klimához,
Nem szükség mindennek menni a’ Delfus’ barlangjához:
Nem kell fejét az üregbe dugni hogy profétáljon,
Nem kell helyet válogatni hogy tudományt találjon.
Ki tudja: hol múlatkoznak az Egek’ Leányi’? ’s a’
Sivatag Scithiának is vagyon Anakarszisa.
Fel-kerestek hát, Barátom! engem, versed’ hangjai,
’S hát olly némák legyenek-e Füred’ hegy’ óldalai?
Hogy éneked’ hallására vissza ne Ekhózzanak,
* Ekhózzának Rímelés szerint em.
Vagynak-e olly nagy bértzesek, mellyek ellent álljanak,
Maga meg-unt téli Músám’ hozzád repűlésének?
El-hullottak-e tollaim? vagy éppen ollyan Vének,
Hogy a’ ki nagy Karátsonban rólam éneklett, nyomba
Ne lantoljak egy húzomba vissza kis Karátsonba?
Oh! – nem: – ha Te örömömet veled közössé tetted,
Mikor szokott Innepemet távoly is innepletted,
’S ha Innepem’ nyóltzad-napján hármasan örvendezett
Szívem, hogy leveled éppen új esztendőn érkezett,
Ez elég tehetős, ’s ugyan nyomos mozgató erő,
Hogy ne lehessen örömöm ez nagy napon’ heverő,
Hanem veled innepeljek egyszersmind, míg felelek,
’S Tégedet új esztendei áldással köszöntselek.
Messze vagy, de közel hoza hozzám kedves leveled,
’S úgy tetszik mint-ha ez napot együtt űlném-meg veled.
Úgy tetszik hogy együtt űlünk a’ Hajnal szárnyaira,
Együtt repülünk az égnek magas bóltozatira;
Ragadtatunk a’ fényes nap’ tüzes tanyája felé,
A’ melly már ezt a’ nagy napot a’ nagy Úrnak szentelé
Mikor a’ véghetetlennek Házának tornáttzában,
Láng ’s arany színnel ragyogott a’ reggeli órában.
De hát vallyon ott lakol-e? Te hatalmas Alkotó!
Vagy van-e házad ’s udvarod? oh boldog Mindenható!
Igaz-e hogy űlsz, valahol mint-egy Királyi székben,
Ki minden Teremtésidnek ez temérdek vidékben
Bizonyos lakhelyt rendeltél; de magad hol lakoztál,
Minek-előtte bennünket a’ semmiből ki-hoztál,
Vagy hol lakol most? ’s hol tartja székit Fő Uraságod?
Tsak maga tudja a’ Te bőlts meg-foghatatlanságod
Mi tsak, mivel Te testetlen, de képzelhetetlen nagy,
Tiszta égnél ’s tűznél tisztább tiszta természetű vagy:
A’ leg-tisztább tüzhöz mérjük boldog természetedet,
’S a’ langal piros hajnaltól kérdezzük hol-létedet.
Emelj-fel hát szárnyaidon nagy Király’ őr-állója!
Szép hajnal! ez új esztendő’ ragyogó hír-mondója!
Emelj-fel – vezess közelebb annak a’ végetlennek
Pitvarihoz, a’ ki körűl mint sebes Pósták mennek
E’ nagy roppant Mindenségnek körűl forgó testtei,
Mellyek nálunk e’ múlandó időnek mértékei.
Oh! ha bele-tekínthetnénk ama’ mérhetetlenbe,
A’ hol sok bóldog szemléli az Istent szemtűl szembe!
Hadd látnánk azt ki előtt tsak egy nap ezer esztendő,
’S millyen az az esztendőkkel nem mérséklett jövendő?
Mit tesz élni, ’s még is idő haladást nem szenvenni?
Az időben kezdődöttnek halhatatlanná lenni?
Esmerni az Istent, ’s látni; még is mindig találni
Benne, a’ mit tsudálhassunk, ’s azt imádva tsudálni?
Mikor lészen az? oh bóldog örök meg-foghatatlan!
Mikor fogja tudni Lelkünk azt hogy ő halhatatlan?
Lelkünk? mellynek az is elég ez testnek tömlötzében,
Ha buzgó könyörgés után ez siralom’ vőlgyében
Meg tanít a’ Fő Bólts, bőltsen számlálni napjainkat,
És az örökké valóra intézni vágyásinkat.
Taníts-meg örök Bőltsesség! és vezess kézen fogva
E’ kietlenből, a’ hol most bujdosunk nyomorogva, –
Ama’ minden boldog Lelkek’ fényes Hazája felé;
Buzdítts ditső Tornáczidba vágyni, és vezess belé;
Hogy ott veled éljen lelkünk, sőt azon boldog helyen,
Egy mind örökké tartandó új esztendőt szenteljen.