’S hát tsak-ugyan el-hagyott már a’ Kurir? szegény Árva!
’S előtted az Ország-szélek Músám! be-vagynak zárva.
Béts-e tehát az az irígy? a’ ki gyors repűlésed’
Ellenzi; vagy a’ Hazáddal vagyon ellenkezésed? –
Vagy a’ Kurir olly hit-szegő, hogy akarki kérttére
Rá unt ez jámbor úti társ’ ártatlan szerelmére.
Úgy-e? a’ téged hordozó vas deres paripával
Úgy jártál, mint Bellerofon, maga’ szárnyas lovával;
Míg küszködni kellett neki a’ fene Kimerával
Addig élt maga’ hasznára a’ Te lantod hangjával;
Most, mikor már nints szüksége Társa’ segítségére
A’ Helikon’, az Apolló’, ’s Minerva’ ellenére
Csalfán bíztató szerelme meg-restűle, meg-hűle
Tégedet le-vete, ’s maga az égre fel-repűle
Szedi, a’ Téged’ illető borostyán koszorúkat;
Maga mellé tsábította tőled, a’ jó tanúkat. –
Bóldogtalan
Ariadne! ha titkos fonaladdal
1
Metam. L. VIII. f. II. Vtque ope virginea nullis iterata priorum
Ianua difficilis, filo est inventa relecto,
Protinus Aegides rapta Minoide, Diam
Vela dedit, Comitemque suam, crudelis in illo
Littore destituit.
[A relecto szó helyén relicto, a crudelis szó helyén crudel, a Litore szó helyén Littore áll, jav.]
Jól tevél, szívét ajánló álnok Tézeusoddal
A’ kit a’ Budától Bétsig fel-nyúlt bolygó házából
Ki-vezetél; nézd-el, mi lett Társod’ ajánlásából?
El-vive a’ nyúgodalom szigetjébe Diába,
Ott el-altata, ’s szerelmes társát, mélly aludtába’
El-hagyá, ’s bár kiáltozz már; meg-vet bóldog sorsába’,
És tsak fülel a’ Siketek’ Tipográfiájába’.
(Ő fülel, de sohajtásid távolyabbról jól hallja
Ama’ szabad Atya, ’s annak temploma, a’ Hegy-allya:
2
Metam. L. VIII. f. II. Desertae et multa querenti
Amplexusque et opem Liber tulit, utque perenni
Sidere clara foret, sumptam de fronte coronam
Inmisit caelo – tenues volat illa per auras.
[A VIII. helyén VII., a caelo helyén coelo áll, jav.]
Ott készítik a’ Menyegzőt Árva Músám’ számára;
’S mindjárt a’ Kurir’ ’s az őtet unszolók boszszújára
Férjhez megy; – szűz koszorúját Hitvesse fel-emeli
Szint’ oda, a’ hol Pegazus magát szárnnyal nyergeli.
De fáj még-is úgy-e? Músa! mikor így meg-vettetel,
’S Karonn fogva Kurírodtól tovább nem kísértetel.)
El-higyjem-e? hogy a’ Kurír úgy meg-útált Tégedet;
Vagy, van-e miért meg-vetni ártatlan szerelmedet?
Az, a’ ki Téged nem régenn az égig magasztala;
A’ ki sasokkal héjjazó szárnyakon hordoz vala. –
Oh! de, színeskedésének nem méltán vólt-e jele:
Hogy a’ kivel minden hétenn kétszer sétála vele:
Majd lassú tsalogatással tsak egy napra szoktatá,
’S végre néma tömlötzébe egésszen bé-záratá. –
Van-e hát még-is mentsége színes tsalfaságának
Van, a’vagy tsak ő találhat méltó okot magának:
Ugy járt ő Te veled Músám! mint Eneás Dídóval,
Szeretne bírni el-hiszem veled, és Kártágóva
De hogy ne múlasson tovább szerelmed’ udvarában,
Kedvetlen égi jelentés meg-tíltotta álmában.
3
Aen. L. IV. vers. 281. Ardet abire fuga, dulcesque relinquere terras
Attonitus tanto monitu Imperioque Deorum
[A dulcisque helyett dulcesque áll, jav.]
Ah Júnó’ Asszonyi mérge! ki ez öszveköttetett
Két igaz szív’ hűségének illy korán véget vetett
4 Nem kell a’ hasonlatosságot egész erőben venni, valamint fellyebb-is a’ Bellerofonét.
De miért tartod azokat Jó Kurir! Istenidnek?
A’ kik ellene mondanak hasznos fel-tételidnek
Mit ártott ez az árva szűz hír-hordó újságodnak?
Hogy tsömört okozna káka-bélű sok olvasódnak
A’ kinek, ez a’ természet’ szépsége nem tettzhetett;
Hiszen lám, minden levelet késsel ketté metzhetett.
És talált az egygyik felénn elég gyönyörűséget; –
Hát – más jobb Gazdáktól miért tiltja-el ez Vendéget?
Szégyenli-e? vagy tartja tsak éretlen gyermekségnek
Ezt? a’ mi mestere vala hajdan a’ régiségnek.
A’ Poézist, – ezt az észnek egy remek szüleményjét,
Ezt a’ minden mesterségek’ Dajkáját ’s testvér Nénjét
Ez, minden erőszak nélkűl a’ jóra erőltetőt,
Ez restesen gondolkodó elméket élesztgetőt
A’ kit imád a’ régiség Homerusban ’s másokban,
Mikor Vitézt, Törvény-túdót, és Bőlts-embert azokban
5 Verum est Homerum, legum, et Reipublicae interpretem Licurgo, Oratorem Aeschini et Demostheni, Bellatorem Alexandro, Poëtam Virgilio, Pindaro, et Moscho probatum esse. Clodius.
Mint-egy tűkörben szemlélhet, ’s szemlélhet ollyan elmét,
A’ melly minden jámbor észnek bámúlását ’s szerelmét
Egy-aránt meg-érdemlette. – A’ természet szenved, és
* Az és után pont áll, töröltük.
Méltán Természet ellen van e’ nagy kevélykedés,
Hogy némelly émelygő gyomrúk mámoros íz-érzése
Savanyúnn érzi, ha a’ bőlts Febus lantja’ zengése
A’ Füleket, kedveskedő hanggal tsiklandoztatja
Melly egyszersmind a’ jó szívet sok jóra taníthatja.
Nintsen abban érzékenység, a’ ki Máró’ munkáját
Csak úgy érzi, mint értetlen egy Musika nótáját,
A’ ki a’ dolgok’ velejét, a’ nyelv’ szép pengésétől
El-szakasztja, ’s az öszve font rendnek az elejétől
Való függésenn nem bámúl. – Vagy nagyon irígy elme,
’S finnyás, a’ kinek nem tettzik ez a’ Músa szerelme.
Gusztus-e újságonn kapni? – de gusztus, tsupa újság
A’ Poézis, – itt a’ szépben telhetetlen szomjúság
Talál egy ollyan tengerre, – a’ hol a’ külömbségek,
Egygyezések, ’s a’ kezdettől tsatornánn folyó végek
Ha magok a’ Lélekkel jól meg-ismértethetik,
Azt száz ezer Czájtungnál-is jobban gyönyörködtetik.
Ebben ábrázol valóban a’ Mese’ valóságot,
Csak-hogy, ha árnyékos színnel fested az igazságot
Músám! rajzoló tábládon a’ czifra festéseket
Úgy nézik sokan, mint holmi gyermekeskedéseket.
Ha Júnó meg-terhesedik egy virág’ szaglásából,
’S fegyveres Pallás ugrik ki Jupiter’ homlokából,
Azt mondják Músám! hogy hazudsz.
* A pontot pontosvesszőből jav.
– Ha egy szemű emberek
Bántják Ulisszest ’s szanaszét hurczolják a’ tengerek:
Ha Eneást a’ szép Vénus felhővel be-keríti,
Vagy a’ Polidorus’ lelke vér tseppekkel rémíti
Azt mondják: tsalfa kőltemény; oh! tompa érzékenység!
Oh! a’ válogatott gusztust tapodó kegyetlenség!
Egyszer esett; mint a’ régi Poéták írva-hagyták,
Hogy ama’ dühös Asszonyok Orfeust el-szaggatták:
De hát nem ezeknek lelke lakik-e mind azokban,
A’ kik emésztő mérgeket forralgatnak magokban,
Azok ellen, kik az elmét ’s fület gyönyörködtetve
Erő nélkűl várt építnek Febus’ lantját pengetve?
Magad vagy oh finnyás gusztus! az oka, hogy ezeknek
A’ valóban égi magból származott embereknek
A’ valóságot árnyékban, az igazat mesékben
Kell be-verni, a’ nagyon el-gyermekesűlt elmékben.
Van törvény; a’ jót ’s igazat erőltetve tanító,
Van tudomány – az értelmet ’s akaratot javító.
De mind ezeknek ízetlenek úgy-e? mert nem engednek
Erőltetéstől írtozó természetű lelkednek.
Kéntelen hát a’ Poéta fényes enyvet találni,
Kéntelen a’ mord Likaon dühös farkassá válni,
Ki-kell húllani a’ tolnak az Ikarus’ szárnyából
És vad bikának kell válni Pazifae’ borjából
Tantalusnak nyakig vízben, éhen szomjan kell űlni,
Hogy tudhassd a’ rajzolatban ismerni és kerűlni
A’ kevélység’, a’ bujaság’, ’s fösvénység’ undokságát,
Így festik a’ rajzolatok a’ dolgok’ valóságát. –
Mellyk hát az az aggott Lélek, a’ ki nem szenvedhette
A’ Poézist? ’s a’ Parnasszust a’ Músáktól elvette.
Dörög-e már ott-is az ég? – mellynek pedig teteje
6
Nomine Parnasos superantque cacumina nubes
– – – et rausa tonitrua calcat.
[A Parnasos helyett Parnassus, a cacumina helyett cucumine szerepel a szövegben, a superantque szóból az n hiányzik, jav.]
Haladja a’ fellegeket – kinek van olly vas feje?
Hogy ezen arany tseppekkel kijeskedő magason
Mennydörögjön, ’s Jupiter-ként mennyköveket húllasson.
Vagy talám tsak
Szalmoneus réz hídakon nyargalván
7
Aen. VI. vers. 590. Demens, qui nimbos, et non imitabile ferrum
Aere et cornipedum pulsu simularet equorum.
[A cornipedum pulsu helyett corni Cursu, simularet helyett simularat áll, jav.]
Zörög, ’s azt a’ Siketek közt, be-dugúlt füllel hallván
A’ Kurir; valami nagynak véli.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Ha ezt tudnátok
Músák! –
Ammontól igazi mennyköveket kapnátok
8
idib. – At Pater omnipotens, densa inter nubile telum
Contorsit (non ille faces, nec fumea taedis
Lumina) praecipitemque immani turbine adegit.
[A nubile helyett nubila, a nec fumea helyett non fumea, az immani helyett inmani szerepel, jav.]
Kik mind a’ zörgést, mind a’ kik a’ mennydörgést majmolják,
Le-verik, ’s nagyobb erőnek engedni parantsolják.
Vagy talám a’ Febus’ kertje’ rósáji éretlenek
Még nálunk, ’s azok a’ kiknek verseink nem tettzenek
Azt mondják – de igazán-is mondják – hogy nemillyenek
Vóltak, mellyek a’ Parnasszus’ tetején termettenek. –
Jól van – no – de, hát a’ Músák vallyon úgy születtek-e?
Hogy már akkor szívre hasson mindeniknek éneke.
A’ Músa-is tsak úgy tanúl, ha Apolló tanít, és,
A’ tökéletesnek-is kell több tökéletesítés.
Nem mindég terem Minerva Jupiter’ homlokában,
Nem Herkules minden gyermek, hogy tsetsszopó korában
El-szaggassa a’ kígyókat – maga a’ Világ erre
A’ szép formára, nem mindjárt tehetett szert egyszerre.
Egy öszve zűrt-zavart Holmi vólt első kezdetében,
A’ minek most illy gyönyörű rend van minden résszében.
Kháós vólt a’ Magyar Músa, mellyet a’ Kurir szűle,
És, hogy egyszerre Minerva nem születhetett tűle,
Hogy gyengék vóltak szárnyjai – ki vethette szemére?
’S hogy mindjárt nem repűlhetett a’ Parnasszus’ hegyére.
De ki az a’ maga-meg-unt, vagy mindet meg-unt Lélek?
Kik azok az éretlentől már tsömört kapott bélek?
Vagy kik azok? a’ Magyarról úgy kétségbe esettek,
Hogy szárnyaink még anyányi tollakra sem tehettek
Szert, mikor szárnyja-szegettnek, vagy Poszáta madárnak
Vélnek lenni, ’s fenn repűlést tőlünk soha sem várnak.
Vagy mi más erő? a’ mellynek írtózván hatalmától,
El-idegenűl a’ Kurir Músánk’ társaságától.
Mennykő érte Prometheust ’s még el-sem készíthette
Remekjét, hogy önnön maga már dugába döntötte. –
De mit síránkozol? Músám! – ha idétlen születtél,
Ha hamvadban bele-hóltál, míg Feniks sem lehettél:
Próbáld-meg; van-e ollyan hang még jól ki-sem nyilt szádban?
Mentél-e annyira elő félbe-szakadt munkádban.
Hogy magad’ sorsát, értelmes énekkel meg-sirassad.
Oszlopot építts, ’s koporsó kövedre fel-írassad:
Mi lelt? mint lett születésed? ’s melly hirtelen halálod?
Írd-meg; mert bosszú-állásod’ valaha meg-találod:
* * *
Egy árva, egy bóldogtalan
Ide temettettetett,
Ki idétlen, haszontalan,
’S tsak meg-halni született.
Hazája édes Anyámnak
Nyugvó helyt nem engedett,
Kettős terhe Látonámnak
Számkivetést szenvedett
Meg-vonta Delusban magát
A’ Némák’ hajlékában,
Hogy Fébét ’s Fébus’ tsillagát
Szűlné
9 Άπωλλωνά τ' Άνακτα καί Άρτεμιν ίοχεαιραν. Homer. [A καί helyett κάι szerepel, a' mellékjel feltételezhetően sajtóhiba miatt került az alfára, jav.]
és a’ Hazába
A’ számkivetés’ helyéről
Ragyogtassa világát,
Vagy, hogy a’ Haza messzéről
Éreztesse mordságát.
El-is nyomta Fébus’ fényjét,
Mind addig mesterkedett;
Kinek, nem találván kényjét
Ez neki keseredett
Músa, mint egy meg-folytatott
Örökre el-halgatott,
Magának kő bóltozatot
Tsinált, és sírt ásatott.
De ím fel-írja Hazája’
Örökös szégyenjére,
Az irígyek’ éles szája’
És tolla ellenére,
Hogy nem múlt a’ jó szándékonn
Meg-készűlni remeke,
Hanem durva akadékonn
Akadott-fel kereke.
Ha utóbb több akadékok
Előtökbe akadnak,
Kiáltsatok maradékok
Ellene e’ Századnak;
Melly a’ törni kezdett útat
Tövissel be-növette
A’ ki tisztított ó kútat
Újobban be-temette.
Irígyli a’ Pindus’ halma
Felé igyekeztteknek,
Ne hogy munkájok’ jutalma
Laurus legyen ezeknek.
Restelli azt a’ szépséget,
Melly ezer szépet szűlhet,
Útálja a’ gyengeséget,
Hogy fellyebb nem repűlhet.
Szégyenlvén, hogy tudományja
Ezzel-is neveltetik
El-ássa, mint a’ rossz anya,
Mikor fattya születik.
El-búj hát és el-temeti
Magát ez a’ kelletlen,
Noha, még most sem hiheti,
Hogy éppen lehetetlen.
Hogy e’ Féniks a’ hamvából
Valahára ki-keljen,
Hogy e’ termékeny Hazából
’S ezen a’ bóldog helyen
Még valaha származhasson
Egy olly bóldog maradék,
Melly ezért bosszút álhasson –
El-múlván az akadék.
10 Virg. Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.