Sok Horváthnak a’ koszorú mellyet raktál fejére;
Fordítsd azt inkább az Isten’ meg-ditsőítésére;
Mind Isten ’ ajándékjai a’ jók ’s a’ tálentomok.
Por, hamu vagyok én, és a’ latban tsak annyit nyomok:
A’ mennyi ajándékokat adott a’ Mindenható,
’S mind tsupán tsak Istené az, a’ mi bennem látható.
Hogy valaki meg-haladja Názót, nem lehetetlen;
De hogy valaki magának nagynak tessen, illetlen. –
Sőt talám én-is vétkezem, mikor a’ természetet
Csudáltam; mert inkább aztat a’ kitől teremtetett
E’ nagy minden; méltó jussal kelle vala tsudálnom,
És egy játszi Poétából Istenes Pappá válnom.
Nem játszodtatom hát tovább a’ titkokonn eszemet,
A’ Természet, a’ Nagy Istent imádni hív engemet
A’ miket Te és én írtunk rendel öszve gondolom:
Jer! igazgassad pennámat, jer! én őrző Angyalom.
Próbálljuk a’ természetnek meg-adott dítséretet
Istennek adni; ha ugyan arra egy teremtetett
Reá mehet, hogy az Istent igazán dítsérhesse;
És az ő ditső hatalmát méltó szinnel le-fesse.
Bár Názó, vagy bár Orfeus, vagy akármi nagy legyek,
A’ nagy Isten’ óltárához térden mászkálva megyek;
’S onnan botsátom hangomat Arionnak fülébe’,
Hadd érezzen velem egygyütt
* egyyütt A szöveg írásmódja szerint jav.
olly örömöt Lelkébe’
Melly az égi seregekhez őtet-is fel-ragadja,
’S Isten’ ditsőítésének ő magát által adja:
Szűnjön-meg a’ Természetet áldani az ő versse-is
Csak az Istent áldja – szűnj-meg! Óh szűnj-meg Lelkem! Te-is.
Szűnj-meg Lelkem! a’ Természet derékségét tsudálni,
Mellyet nap-kelet ’s enyészet meg-nem-szűn prédikálni. ’s a’ t.