Egy levelet Szanyból, Győrön igazítva keresztűl
A’ Balaton mellyéki Füred térségire, mint egy
Nyólczad napja vevék – nem ugyan Füreden, mivel akkor
A’ mikor e’ kedves Levelem Kunyhómba kerűle
E’ nagy Tó mellett, amaz északi medve felől fel
Nyúlt bérczes
1 A’ h. betűt, én nem tsak Consonansnak, hanem úgyan tsak erős Consonansnak tartom. Nem teszem ugyan törvényűl senkinek is, nem tulajdonítom magamnak azt a’ hatalmat: de a’ mint Te irád, szeretek én is a’ Természethez ragaszkodni, nékem pedig az én szóllásomnak szabad folyamatjában, a’ h akar melly más Consonanssal mindenkor positiót tsinál, és az előtte való végső Consonanst igen nehezen esik nyelvnek, megrövidíteni.
hegyeken’ epűlt pinczékkel, egésszen
Át-ellenben valék, sok gondba keverve Somogyban.
Ott amaz Archimedes’ fej-rontó görbe vonási,
’S más felől Edes Atyám’ a’ tiszta Komáromi téren
El-temetett tetemi,
2 Tetemi ’s abból kőlt. Az ’s, a’ mint nevezik czigány S illyen helyen’ a’ hol Vocalis követi Communis, ha pedig Consonans követi, mindenkor longa; természet szerént – a’ hang maga magát el-árúlja. – Engedd-meg, ha Barátságosan meg-vallom, hogy a’ Te egyébaránt gyönyörű verseidet az ’S. eknek meg-rövidítésében nem tudom könnyű nyelvvel ki mondani, hanem inkább el-hagyom az ’S. et. – Ezt szebbre ’s kiesbre köté így olvasom: szebbre, kiesbre köté; nints is ezen szabadsághoz egyéb jussuk, hanem ha muta és liquida egymás után következnek, (noha a’ Magyarban azt sem szeretem) itt pedig ’S. K. nem muta et liquida, hanem vissza fordítva liquida et muta.
’s abból nőtt szívbeli bú, baj,
Mint rabot, a’ hóval be-borított Tóti mezőben,
’S
* S’ Sajtóhiba, jav.
mint Balaton’ túlsó térségíre szám-ki-vetettet,
Gond’, ’s bánatból font kötelek közt tömlöczözének. –
Hol mikor a’ levelet vettem: meg-változa szívem,
Búmnak gondot adott az öröm, ’s bajaimnak az áldott
Pindusi térségen’ egy Rhódusi módra mosolygó
Músa felel –, pirosan tarkázva rósa virággal
Gyászomat; és kézben forgó czirkalmamat, egy zőld,
Parnasszus’ tetején kötözött Koszorúval akarja
Váltani – mit mondjak? – örömömben sírok – Apolló
El-teli szívemnek belső hajlékit – azokból
Kergeti bánatimat, mint a’
3 A’ havat. Dactilus pes. a’ az én értelmem szerént mindenkor hosszú hang. Kérded miért? mert a’ mellette való rántás ’ Z betűt jelent, és így a’ következő Consonanssal artificalis Positiót tsinál; tudni való pedig, hogy éppen ott hogy hagyja-el a’ jó Magyar a’ Z. betűt, a’ hol az azt Consonans követi. – De itt sem ragaszkodom ám a’ Positio’ törvényéhez, hanem egyenesen a’ Természeti hang-ejtéshez, próbálja bár akárki rövidnek tenni, de mindenkor hosszasan és nehezen esik a’ ki mondás.
havat, a’ ki-kelettel
Fel kőlt déli szelek, vagy mint mikor Eliziumba
A’ tüzes Enéás talpig fegyverbe menve
A’ Görögök’ meg-hólt testtek’ páráji setétes
Berkeket (ellenségek előtt el-bújva) kerestek. –
Ah! nyomorúlt Szívem! ’s hogy-hogy? – veled annyira gondol
A’ Végzés? hogy most, mikor ím! így meg-gyökereztek
Benned az aggságok, vagyon egy
4 Itt ugyan nem alkalmatosan esik be hozni, mivel a’ gy. után Consonans következik, és így természettel longa: de be hozom még is, hogy az egy et, akar egy, akar két gy. vel írjuk, elég az hogy a’ ki mondásban kettőztetjük, és így mindenkor longa.
Magyar, a’ ki ha Téged,
Mint nyelvvét szerető hazafit, mint Gyöngyösy’ massát
Ismer is, úgy tartom, soha még nem látta személlyed’,
Írtó kést vesz elő ’s gyomodat ki metélli belőled.
Nem hazudott Cicero, mikor a’ dítséretet, úgymond,
Minden örűlve veszi; ’s hát én titkolam-e szívem’
Fel-gerjedt örömét? mikor egy Magyar a’ maga nyelvén
Názó’ mértékjére szabott versekkel akarja
Vallani; hogy tettzett egy ílly, az Olimpusi téren
Járt kőlt Léleknek, mikor Ének forma mesében
Hunyadi’ érdeminek Horváth’ keze által emeltt egy
Oszlopot el-nézvén, látott olly Szívet az Iró
Versseiben, mellynek lehet, a’ mint vallja Barátja
A’ Szanyi Plébánus, kinek a’ maga’ méhekről
Könyve nagyítja Nevét, ’s méltán koszorúkat is adhat.
Jer hát Músa! vegyünk tollat, próbáljuk ugyan-tsak
Mit tehet a’ Rithmusra szokott, mint Pannoni Pindus’
Arnyékjába’ nevelt Vers-írónak keze, hajdan
A’ Görög elméktől, ’s azután Romába gyakorlott
Versekben? probálj mértékre szabott sorok által
A’ Szanyi Vers-szerző’ gyönyörű Levelére felelni
Szép a’ mint írtam, ’s öröm énnékem az hogy az önnön
Nemzetem’ egy méltó Bajnokja nevének az élő
’S élendő maradék, ’s onokák közt fenn maradandó
És örök oszlopokon’ épűlt emlékezetére
Írt könyvem, sok már nagy el-asszonyodásra hanyatlott,
’S balra fajúlt Magyarok közt sok jó szívre talála,
A’ ki az egy Hunyadit még most is tudja betsűlni.
Szép ’s nagy öröm nékem, hogy ez, én tsak gyenge kezemmel
Epűlt oszlopot is Magyarim koszorúzva tetézik
Szép, hogy ezen Virgil’ szép tábori versse nyomában
Tántorgó Soraim bátrabban lépni tanúlnak
Ezzel is, a’ mikor egy Nagy János az Eneisemnek
Társúl Bukolikát kűldött-szép-szép mikor ezzel
Vígasztalja magát egy nyelvét ’s árva hazáját
Kedvellő Hazafi, ’s nem hagyja hanyatlani szívét,
Hogy terem e’ jó főld több Társakat, a’ kik az önnön
Hónnyokat otsmányúl disznók módjára tsunyítni
Nem szeretik, hanem azt a’ mint lehet, és valamint tsak
Bírja tehetségek, Magyarúl szépíteni szokták.
Mit felelek hát én Kedves Leveledre? Barátom!
A’ Dítséretedet köszönöm noha
5 Noha e’. Elisiót nem örömest tsinálok – nem nékünk való; valamint a’ h. betűnek is el-hagyása; de azért még is szeretném el-kerűlni, hogy a’ szó véginn való vocalist más vocalis a’ szó elején’ ne kövesse.
e’ köszönéssel
A’ Dítséretedet valamennyire tán le gyalázni
Láttatom, egyszer’smind látszom le-gyalázni vitézi
Énekemet, mikor azt, a’ mit Te Magyar Hunyadimnak
Mint méltót úgy adsz, köszönöm. – De köszönhetem úgy-e?
Hogy jó szívének jeleit kivánta mutatni
Inkább éles eszed, mint sérteni, ’s a’ maga rajja
Ártatlan méhed nem fullánkozva botsátja. –
Kedves vólt Leveled, de talám két híjja van, egyik
Hogy rostáld-jól-meg Hunyadit, ’s mind írd ki belőle
A’ mi hibás, ’s kűld-meg Leveledbe Füredre hasonló
Fullánkok nélkűl; másik, hogy ez a’ szeretetnek
Egy jele, melly tsak-ugyan kőltsön’
6 Kőltsön’ (’s majd alább Füreden’) ollyan mint ban, ben, a’ mellyet ha soha kettős N. el nem írok is, mindég hosszú lesz, mert a’ hang ejtés hosszú és mintegy kettőztetett. – Én ugyan Révainak örömest engedek az N. nek kettőztetésében, ’s azt mások után tsak azért hagyom-el, hogy betűt ne szaporítsak az írásban.
eszed úgy sokasíttsa
Jó szíved’ jeleit, hogy akarmikor írók adósnak
Tartsd magadat, ’s én is minden kőltsönre leéndek
Intereses fizető – most is, noha Szanyba Te más, én
Más maradok Füreden’ – ez más veled egy marad, és lessz
Jó szivű szolgád, ’s hóltig kötelezve Barátod.