Az Urak jó Gazdák – én szegény-is vagyok,
Gondolataim-is ollyan szörnyű nagyok,
Hogy néha ízzadok, néha majd meg-fagyok,
’S még Fijaimnak-is elég gondot hagyok.
Tanáts-kérőképpen kérdem az Urakat,
Hogy helybe hadgyák-e mint bőltsek azokat?
A’ mellyek láttatnak nékem tenni sokat,
’S bőlts gondolatoknak mutatják magokat.
Udvarom kitsiny van, szűk benne a’ hely-is,
Tzifra gondolatom’ mentem a’ hellyel-is,
A’ kontignátzió szép-is, és nevel-is,
Segítettem-is már magamonn ezzel-is.
Kőbűl Házom alá pintzét építettem,
Bóltos istállomat melléje ejtettem,
Mellynek a’ tetején kertet készítettem,
’S Pásztorúl Faunusnak egy török-fejt tettem.
Való ritka látni két szemű lovamat,
De ez istállóval segíttem házamat,
Mert el-nem szorítom vele udvaromat,
’S inkább lovam’ lássam vaknak, mint magamat.
Egy darab kertembűl halászó-tót tettem,
Mellyben a’ halakat kötélre köttettem;
A’ melly hal-tartásnak azt a’ hasznát vettem,
Hogy tegnap délben-is más halábúl ettem.
A’ Szűrűm egy partban úgy vagyon tsinálva,
Hogy bele láthatok a’ Házambúl állva.
De már most az Abrisz úgy lészen formálva,
Hogy az ablakombúl rá megyek sétálva.
Mostani szűrűmet bólt-hajtásra veszem,
Pajtának és marha-istállónak teszem,
De lássák az Urak, majd azt tselekeszem
Könnyebben mint ökröm hogy magam sem eszem.
Fellyűl a’ bólt-hajtást szépen meg-rakatom
Nyomtató szűrűnek ki-planéroztatom,
Némelly elesegem
* ellenségem’ Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.
ottan el-nyomtatom
De a’ bólt-hajtást-is egy-helyt meg-furatom.
A’ pajtába hordják mind az eleséget,
De találok ollyan okos mesterséget,
’S gondoltam machinát a’ fel-hordás végett,
Hogy a’ fel-vitellel sem teszek kőltséget.
Rá-rakják a’ kévét mint sót a’ mázsára,
Melly fel-emelkedik a’ pajta’ bóltjára,
Mellyet ha el-raknak szűrű-ágy’ formára,
Nyomtatást-is vállal a’ machin’ magára.
És tsak ollyan legyen, a’ ki meg-forgatja,
Az én mesterségem maga el-nyomtatja, –
– Az Úr ezt tsudalyja, – de nem tsudálhatja,
Mert Dédálus vólt ám az én eszem’ Attya.
Ama’ lyuk a’ magot botsátja alája,
A’ hol kész rosta lesz a’ melly meg-rostályja.
Még alább egy malmot készítek hozzája,
Melly a’ húllott magot meg-morsódogályja.
Mert ha még egy-két-száz esztendőt élhetek,
A’ pajtámonn által egy vízet vitetek,
Az hajtja a’ malmot. – Úgy-e
* Az Ú ú-ból jav.
őrölhetek,
Sajtót-is tsinálok ’s ott iszom veletek.
(Az alá meg-újra pék-házat rakatok,
És egy várost veres kőbűl tsináltatok,
Másuvá el-adni semmit sem hordatok,
Gabonát és ’semlyét itt distráhálhatok.)
* Ez tsak a’ Poetának maga kőltemennye. (A szerző jegyzete.)
E’ roppant pajtának másik óldalában
Jászol lesz’ tsinálva, de nem bolondjában,
Hanem az ökörnek őnként megy szájában,
’S le-húll munka nélkűl a’ széna jászlában.
A’ malomra folyó-víznek-is magának
Kettős kanálissa leszen folyásának,
Egyik, orra előtt menvén a’ marhának,
Nem ád az itatás gondot a’ szolgának.
A’ pajtában a’ víz meg-nem-fagy fel-teszem,
Kivűl pedig tserép-kanálisra veszem,
Vagy lesz olly árnyékos jó meleg ereszem,
Mellyel, hogy be-nem-fagy, azt meg-tselekeszem.
Az abrak lovamnak tsorog a’ jászlára,
’S lesz válú tsinálva koporsó formára,
Mellybűl ha jól lakik fordúl forrására,
’S iszik a’ friss vízbűl szetskás abrakjára.
Mert, nagy Urasággal estem szerelembe,
’S ezután nem veszek pénzt-is a’ kezembe,
De úgy ám, hogy legyen valaki ellenbe,
A’ ki segíthessen minden szükségembe.
Magam sok vánkossal meg-rakom melyjemet,
Kendővel be-kötöm számat és szememet,
Nyakamba kerítem róka-fark bőrömet,
’S gyönyörködve nézem nagy épűletemet.
Kotsist, és ló-hajtást senkitűl nem várok,
Mert, vagy vak paripánn vagy lektikánn járok,
Éjtszaka lovamként fél-szemet be-zárok,
’S tsak ott ébredek-fel, az hol leszen árok.
Jó lesz e’ jó Urak! jól meg-ítélyjétek,
Vajha ti-is illyen bóldogok lennétek,
És öszve sok rakás pénzt ne gyűjtenétek,
A’ melly tsak míg éltek addíg lesz tiétek.
Erre a’ fenn-írt Gazda Ur ezt felelte:
Verset könnyen író, egy helyben nem űlő
Kezével ’s nyelvével rosz’ hírt-nevet szűlő,
Míg szíved nem látja tsak addíg betsűlő
Azért az illyeket, jobb légy el-kerűlő.
A’ Poeta pedig ekképpen kezdi magát menteni:
Ártatlan Poesis! mivel érdemletted?
Hogy a’ Vers-író-is szenvedjen éretted;
Isteni nevedet hát hol, s’ kitől vetted?
Ha minden szentséged már ma el-vesztetted.
Egyezhet-e veled az állhatatlanság?
Kinél lakott hajdan amaz ártatlanság. –
Nem. – Hanem
* A H h-ból jav.
nem tudja a’ bóldogtalanság
Ma: mi a’ szeretet, ’s barátságtalanság.
Az Igazság, a’ kit hívnak Asztreának
Pindus’ óldalában választa magának
Szállást; mert a’ Múzsák’ baráti valának,
’S akkor a’ Poëtát hívták Prófétának
Tán most-is Próféták, ’s azért kell kerűlni,
Az igaz szó szokott gyűlölséget szűlni.
Más ám a’ tsúfolók között széket űlni,
Más másonn nevetni, más meg-nem betsűlni
Hát: – a’ Kép-írónak ha ki parantsolyja,
Hogy fessen egy embert, ki seggit szagollya;
Az illyetén embert már mellyik tsúfolyja?
Az-e a’ ki festi, vagy a’ ki únszolyja?
Természete ellen van a’ Vers-írásnak
Betstelenségére törekedni másnak. –
’S tudd-meg, bár a’ verset tartsd igaz mondásnak,
Hogy a’ Poëtának kell lenni tréfásnak.
Könnyeb’ vólt Názónak a’ szám-ki-vetése,
Kinek hamis színnel lett ki-űzetése,
Mint nekem – – – mord szemre-vetése,
Kinek semmi-sem ok az ellen-vetése.
Nem fáj, hogy versemet verseddel tromfoltad,
Hanem, hogy tromfodat haraggal gondoltad:
’S ha a’ mint el-mondtad, ki-is úgy koholtad,
Ez verssel magadat ugyan el-vádoltad.
Borzadt a’ bajuszod, ajakad reszketett,
Torkod szaporázott hergő lehelletett,
’S mivel mérges szíved versben nem értetett
A’ magyarázatban mint-egy fenyegetett.
’S azzal, hogy boszúdat értetlenné tette
Versed, a’ Poesist maga ki-mentette,
Hogy az eredetét Istenektől vette
’S szent, mert a’ haragot ki nem fejezhette.
Só tehát az, a’ mit Te borsnak gondolál,
’S a’ Te versed kedves sót azért nem talál,
Mivel a’ só miatt fel-borsolva valál,
Mikor kedves tréfát haraggal tromfolál.
Pedig ámbár írtam ezt tréfa’ képében,
Még-is valóságot találsz ez mesében,
’S ábrázol a’ boszszús – – – szívében
Telhetetlenséget a’ Város’ nevében.
Magad meg-vallottad, hogy nagy tag bolondja
Vagy, ’s az az elmédnek mindenkori gondja,
Hogy a’ jószágodnak mind java, mind rongyja
Tagba legyen; eztet magad’ szája mondja.
Ha hát serénységed, ollyan erőt venne,
Hogy a’ mit gondoltál az mind véghez menne,
Nagy tag kívánságod addíg nem pihenne,
Mig a’ pájtád alatt Város-is nem lenne.
Mi tehát az oka fel-gyúltt haragodnak?
’S miből vettél ollyan képzelést magadnak?
Hogy a’ vers-írásban kik el-nem fáradnak.
Méltó betsűletet Tenéked nem adnak. –
Mikor a’ petsenye lángonn forgattatik,
És elég ízzó tűz méllé nem rakatik,
Kűlső színe ugyan meg-piríttathatik,
De belől sűletlen ’s véressen hagyatik.
Lang az újjá szűlés, erőssebb annál-is,
Parás a’ bőltsesség, Doctrina moralis,
Szent vagy; de ha hatszor még szentebb vólnál-is,
Találsz benned hibát és bár találnál-is.
Boszszús indúlatok találkoznak benned,
Filozofussá kell hát először lenned,
’S ha, hogy ne boszonkodj; arra lehet menned,
Úgy kell a’ meg-tisztúlt szívet lángra tenned.
De, hiszen, erőt vett benned a’ kegyelem,
Fel-váltá mérgedet már az engedelem,
Benned-is változást hoz a’ késedelem,
Meg-egyezel tehát e’ részben-is velem.
Engemet mondottál Te állhatatlannak,
Lám, néked-is ollyan indúlatid vannak,
Boszszús gondolatid ki alíg rohannak,
Mikor amaz lángtól hamar el-olvadnak.