Egek! valami különöst látnak szemeim – de mit?
Úgy tettzik, hogy édes Atyám’ el-temetett tetemit:
Óh szomorú emlékezet! mit háborgatsz engemet?
De óh szerentsét képezet! melly emlékezetemet
Ez esztendő fordúlatonn erre fel-serkentetted,
’S szívemet egy jó Atyához érdemes szívvé tetted.
De, honnan érkeztek ide? egy olly testnek árnyéki!
Mellyet régen dugva tartnak a’ sírnak borítéki.
Van-e most-is reám gondja Atyám’ boldog Lelkének?
Vagy az egy-máshoz köteles hív Lelkek’ erejének
Van-e olly ki-terjedése? hogy az a’ ki szeretett
Engem, de meg-hólt; előttem most-is meg-jelenhetett.
Van-e vagy nints? – én nem tudom: – de érzem azt szívemben
Hogy jó Atyám mind örökké él emlékezetemben.
Szent nap – Innep nap ez nékem, a’ mellyen el-temettem
Ötet; ollyan nap, a’ mellyen közelről érezhettem;
Melly könnyű a’ haldoklónak, ha szerelmesi felől,
Szívében, örvendeztető képzések jönnek elől.
Szomorú nap, de innep nap, a’ mellyről meg-kellene
1
Virg. Aen. V. vers. 51. Hunc ego Gaetulis agerem si Syrtibus exsul
Argolicove mari deprensus et Vrbe Mycenae
Annua vota tamen solemnisque ordine pompas
Exequerer – – –
[A Hunc helyett Huic, a Gaetulis helyett Getulis, exsul helyett exul, solemnisque helyett solemnesque szerepel, jav.]
Emlékeznem, még akkor-is, ha a’ sivatag, fene-
Vadak’ lakó helyjeikben élnék szám-ki vettetve,
Vagy ellenség elől futnék Hazámból kergettetve.
Nem tudom Szerelmes Atyám! hamvadat úgy tisztelni,
A’ mint régenn áldozatot ’s játékokat szentelni
Szoktak az illyen napokon: – de ez az emlékezet,
Mikor tiszta tűzzel égő szívem meg-emlékezett
Rólad; legyen az áldozat. – És a’ játékok helyett
Ím! mutat szerelmes Fijad egy könyökre dűlt fejet;
Mellynek komor arczulatinn a’ le-tsorgó tseppeket
Úgy nézd, mint a’ játékokban küszködő személlyeket;
Ezek küszködnek szapora gördűléssel egy-mással.
Küszködnek sebes szívemmel, azzal a’ bőv forrásal,
Melly maga fog pálmát nyerni, és úgy lessz győzedelmes;
2 Aen. V. vers. 70. Cuncit adsint, meritaeque exspectent praemia palmae.
Ha nem lesz más olly hűséges ’s nem lesz ollyan szerelmes,
A’ ki őtet meg-győzhesse illy bús emlékezettel,
’S a’ ki ez nep gyászt viseljen az el-keseredettel. –
Jertek szerentsés Karjaim! Öleljétek hamvait
Annak, a’ kinek hóltakor tartottátok karjait.
Engedjed szomorú árnyék! hogy meg-öéeéhesselek,
A’ kit már esztendő ólta gyászban kesergettelek.
Én könyvvel buzgó szemeim! egy halvány képezetet
Formáljatok, a’ reátok már leg-utólján vetett
Atyai gondos szemekről: – képzelj fülem! hangokat,
Képzelj amaz édes szájból jött utólsó szavakat. –
Vajha az ég meg-engedte vólna közel-létemet
Sírjához; mellytől lakásom távoly vetett engemet.
Hadd mennél-el ama’ gyeppel ge-hantozott halomra,
Hadd ismérnék rá, márványra fel-mettzett írásomra,
Ezeket a’ könyv-tseppeket, mellyek forrnak szemembe’
Nem botsátnám szívem felé vissza a’ kebelembe.
Rá borúlnék édes Atyám! rá koporsó kövedre,
Meg-árasztanám azokat, hogy el-zárt tetemedre
Le szivárognának, ’s talám érzéketlen szívedet
Meg-illetnék, ’s hírűl adnák, hogy ez könyv-ár eredett
Egy olly el-apadhatatlan kút-főből, mely szív, ’s míg szív
És míg én, én vagyok, buzog; Téged’ tisztel, ’s hozzád hív.
Az a’ Főld, mellyen az Isten hosszú időt engedett
Az Atyákat tisztelőknek; ’s a’ melly el-zárt Tégedet,
Nem lenne talám olly irígy ’s kemény sóhajtásomra,
Hogy az én könyv-tseppjeimet, a’ mellyek e’ halomra
Szememből le-tsorognának, ne botsátná szívedre,
’S ölelni kívánó kezem helyett illetésedre.
De ez, én szerelmes Atyám! nékem nem engedtetett,
Hogy hívenn meg-látogassam a’ sírba temettetett
Testedet, hanem a’ buzgó szív, ’s könyv-tsergedezések,
Rólad, ’s hívségedről való gyászos emlékezések
Mellyemben ollyan sír-halmot ’s oszlopot építenek
A’ mellyen takaró hantok ’s borítékok nintsenek.
Szomorú Lelkem azokba be-megy, ’s bús képzései
Veled vagynak, mikor érted húllnak szemem’ könyvei –
Nyúgodjatok fáradt tagok! békével pihenjetek,
Mellyek mindent; és engem’-is méltán el-hitettetek;
Hogy bántódás nélkűl való nyugvásra méltók vagytok,
Mikor hóltotok után-is bizonyságokat hagytok:
A’ mellyek azt erősítik, ’s méltán erősíthetik,
Hogy minden ember, mint Ti-is, dologra teremtetik. –
Hallod-e? óh bóldog Lélek! búsongó énekemet;
Ez gyász – ez ének, lelkemben gyönyörködtet engemet.
Oszlanak szomorúságim, örűlök, hogy tehettem
Ma-is valamit, a’ mivel hűségem’ jelenthettem.
Hív vagyok, és hív-is lészek; fenn-tartom életedet,
’S azért, hogy az emberi kéz el-temetett Tégedet,
Élni fogsz az én szívemben, mind addig míg én élek,
’S míg én-is mint Te, a’ főldért jobb lakó helyt tserélek.