Mit vétett a’ Magyar Haza ellenetek? Túdósok!
Hogy hasznos fel-tételitek nem lésznek állandósok:
Azért, hogy a’ Bétsi Kurír valamivel meg-sérte,
Hol van olly törvény, hogy Hazánk bűntetődjön-meg értte.
Hogy vagy őtet, vagy titeket valaki rosszúl értett,
Bosszúságból meg-vonjátok a’ jó kedvből ígérttet.
Tudom, hogy egy ditsősséges indúlat’-keverése,
A’ szégyent hozó leg-kisebb szónak-is meg-érzése,
De tulajdona egyszer’smind az ollyan indúlatnak,
Meg- engedni, a’ meg-sértő szónak és gondolatnak.
Tudom azt-is, hogy a’ Nemes szíveket ha meg-vérzik,
Az Orvosnak ’s orvosságnak hasznát ritkának érzik,
És így tán goromba vagyok, ’s kárt teszek szívetekben,
Mikor durva újjaimmal piszkálok sebetekben,
De – hát ha én gyógyítom-meg; – hát ha tsak az én szemem
Ollyan éles; hogy jóllehet nints erőm sem érdemem
Meg-győzésttekre, de látok ollyat munkájitokból,
Hogy kérés nélkűl-is meg-kell győződnötök azokból.
Én látok? – ’s ti ne látnátok? – itt van az egész erő –
Itt van a’ jó indító ok – nem vagyok hát vakmerő. –
A’ Virtus’ gyakorlásában, Írástok’ vezetése
Szerént, egy a’ haragosok’ öszve békéltetése.
Ti tanítottatok ezen hasznos idő töltésre –
Elég legyen ez Mesterek! nektek, a’ meg-győzésre.
Úgy-de Ti nem haragusztok? – El-hiszem – írjatok hát,
Mert a’ mint a’ Ti szemetek néz, nem minden szem úgy lát;
Hazánknak Fő Uraihoz írhattok Leveleket,
És méltán el-hitethettek sok érzékeny szíveket,
Hogy vagyon valami oka néma bosszúságtoknak,
Vagy-is fel-tett szándéktoktól őnként el-állástoknak:
De nyólcz százan olvasták ám annak ki-hírdetését,
Hogy várhatja Hazánk, Nemes munkátok’ el-kezdését.
Hát! azok előtt miképpen mentitek magatokat?
Képzeljétek most a’ nyólcz-száz-féle gondolatokat.
Hogy hát azt-is, mind azoknak adhassátok tudtára;
Rá kell bíznotok a’ Magyar Kurír’ Trombitájára. –
Néktek mit vétett a’ Kurír? Ti magatok érzitek,
De hogy én őtet szeressem, nekem nem ellenzitek,
Mert a’ kit Ti szerettetek – mert bizony szerettétek,
Azt nekem-is sem szeretni sem menteni nem vétek:
Hanem, nem teszem most őtet vagy fel- vagy al-peressé,
Mert úgy ezen mentségemet nem tehetném kedvessé.
Csak azt nézzétek, hogy Ő-is Nyelvünk’ pallérozója;
Ő Bétsből Magyar Hazánknak leg-első Hír-hordója.
Ő az a’ ki leg-elősször Magyar Músát űltetett
A’ Deresre, – hogy Fürgencz vólt lova, ’s ha kit le-vetett,
Nem tsuda, szokatlan úton; egy szóval ő tört útat,
Ő csinált folyó Nyelvünknek tsatornát, ’s ásott Kútat.
Ne nézzétek hát őtet úgy, mint ollyant a’ ki vétett,
Mint ollyant, a’ kit nem tudom mi dolog bűnössé tett,
Hanem, mintha e’ játékban Ti jelen sem vólnátok,
A’ Törvényt tsak úgy tegyétek, és ki-is úgy mondjátok.
Úgy nézzétek őtet, a’ mint már használt Hazájának,
A’ mézit, nem a’ fullánkját szedjétek-ki rajjának. –
Ellened, én, egygyik Bőlts Társ! bizony többet vétettem;
Hát – hogy nekem meg-engedél mivel érdemelhettem;
Úgy-e? hogy nem az érdemem, nem nevem tselekedte,
Hanem Barátod’ hibáját el-jó szíved engedte.
Ő-is Músa – hát én nálam az a’ Deliberatum,
Heves ’s érzékeny, – mert Genus irritabile vatum.
Szabó, Révai és Rájnis lám egymással mit tettek?
De ellenkezve, Hazánkkal még több jót tselekedtek.
Írtak, és még ma-is írnak, úgy állták bosszújokat
Egymáson, és egymást bántva szerették Hazájokat.
’S hát már ollyan kegyetlenek egyedűl Ti lennétek,
Hogy túdós tollaitokat örökre le-tennétek
Azért, hogy ollyat olvastok Szatsvay’ Kurirjában
A’ mi Bétsből bánt, hiszen Béts nintsen-is a’ Hazában. –
Azt akarjátok bosszúlni ’s a’ Hazát bűntetitek,
Kérdezzétek-meg mástól-is: elég-e mentségetek?
Lehetnek, kik hízelkedve mást súgnak fületekbe,
Oh! bizony tán’ én-is másképp’ beszélnék szemetekbe’,
Egy szó, egy panasz, egy Nemes tekíntet sokat tészen,
A’ melly annál a’ ki hallja erősítő ok lészen
’S e’ kettő nem-is érzitek hogy fel-fórral titeket,
’S mind jobban jobban neveli kitsiny nehézségteket;
De minden bosszúságtokhoz ezt hozzá kell gondolni,
Hogy szabad nagy elmétekkel a’ Haza parantsolni,
Égy hegyes penna nem elég, nem mentség a’ Hazának,
’S nem elég vólna ha bár száz ezren rágalmaznának,
Lám az én Holmimet egy Pap már a’ tűzbe vetette,
Nem szóllta ’s írta bosszúját, hanem meg-tselekedte.
Hát! már ezért a’ jó Úrra illik-e neheztelnem?
Éppen nem; szánnom kell őtet ’s maga helyett felelnem;
Hogy ő nagyon szentűl nézvén azt, jónak nem nézhette,
A’ minek a’ ki könyvet tud olvasni, hasznát vette.
Hát már azért ne írjak-e? – hazám ellen vétkezném,
Ha nyelvemet tsínosgatni azért nem igyekezném;
Hogy találkozott egy ollyan vagy több-is a’ Hazában,
A’ kinek szeme meg-botlott tréfás versem’ sorában.
Írok bizony én, ’s mind addig meg-átalkodva írok,
Míg munkára teremtetett kézzel ’s elmével bírok. –
Tudod óh Túdós egyik Társ! előtted emlegettem,
Hogy sokszor sok irígyektől hallottam ’s szégyenlettem;
Hogy sokan’ írkafirkának nevezgették könyvedet,
De tsak mindég több vólt a’ ki betsűlte Nagy nevedet:
’S hát most, a’ Kurírért, a’ ki ha sértett-is, e’ mellett
Bizony tisztel és Nagynak vall; meg-tsüggedni hogy kellett?
Írjatok, Édes Magyarim! az Isten úgy akarja,
Vét a’ ki a’ tálentomot a’ főldbe el-takarja;
Ha mind, a’ ti példátokra úgy meg-vonnánk magunkat,
Hogy sajnálnánk Nemzetünktől tollunkat ’s Írásunkat.
Vissza megy ismét szép nyelvünk régi állapotjára,
Ki-tétetik a’ Szomszédok’ ’s Hazafiak’ tsúfjára:
Úgy-e? hogy akkor magatok Bőltsek! meg-síratnátok?
’S hát nem méltán ki-kelhet-e ellenetek Hazátok:
Hogy a’ minek sajnáljátok új el-allyasodását,
Sajnáljátok gyors munkátok által gyarapodását.
Ha Titeket a’ Természet meg-áldott serénységgel,
Ha az Isten Tudománnyal szeretett ’s bőltsességgel;
Úgy-e bizony, hogy heverők tsak-ugyan nem lehettek,
Ha mindent el-titkoltok-is, ’s semmit ki-nem hírdettek.
’S gondoljátok-e a’ Hazát ollyan háládatlannak,
Hogy nemes Könyv-tárotokban
* Köny-tárotokban Sajtóhiba, em.
ha mi szép munkák vannak
Elő-ne-kérje hóltotok után-is kezetekből? –
Az egész Társaság, hasznot vár, minden Tag-részekből.
’S hát már akkor nem tudnák-e meg-szólni írástokat
Mind azok, a’ kik míg éltek, rágalmaznák azokat.
Egy szóval a’ Haza előtt semmi mentség mentségtek. –
Ti annak vagytok adósak, a’ Haza pedig néktek;
De ha a’ kőltsön-adottat a’ Haza meg-fizeti:
Hogy többel adósíttsátok igaz jussal kérheti,
Az Irígység a’ porba-le hány hazafit űltetett?
De még-is azért sok hív szív hívetlen nem lehetett.
Hunyadit halálra leste a’ tulajdon Királyja;
Gisskrának kézbe akarta adni maga’ Hazája:
De még-is a’ Haza’ nevét ollyan édesnek vélte,
Hogy a’ mellett a’ bosszontást mind semminek ítélte. –
Már – Ti lássátok – a’ Haza lesz ítélő Bírátok,
Az utánnatok élendők átkot mondanak rátok.
Sőt az az áldott természet ’s tehetség, mellyel bírtok,
Maga lessz nektek örökös bűntetés, ha nem írtok.
Nem ollyan kitsiny vétek ez, a’ mint Ti gondoljátok,
És én nem-is képzelhetem, hogy férhetne hozzátok?
Én ugyan, valamennyiszer tollamat fel-emelem,
Egy átkon’ fog el-kezdődni minden írott Levelem.
Kiáltok, és ellenetek fel-bújtom a’ Músákat,
Untatom a’ Pegazusból ki-folyó tsatornákat;
Hogy szép tsergedezésseket rettentő zúgásokkal
Cseréljék-fel, és Titeket bosszontsanak azokkal.
Vulkánustól tüzet kérek, és gerjesztek lángokat,
Hogy égesse meg zőldellő Laurus’ koszorútokat,
Könyvemmel addig essőzöm a’ Parnasszus’ bérczeit,
’S kénszerítem síralmammal a’ Músáknak könyveit,
Hogy azok a’ tiszta térenn felhőkké változzanak,
Mellyekből dörögjön az ég ’s zápor esők húlljanak:
’S ha valaki tsudálkozni-fog ezen jelenségen,
Szokatlan égi háborút látván e’ szép térségen.
Én könyvezve ezt felelem: hogy ezt Ti okoztátok;
Hogy a’ Parnasszus előtt-is az én, ’s a’ Ti Hazátok’
Sorssa olly gyászosnak tetszik, hogy nyelvünket siratja,
’S búsúlttában ellenetek az eget harsogtatja. – –
1
– – Quid facitis? Quae vos dementia dixi
Concitat? O Socii! – – – – – – – – – – –
Talibus atque aliis, in quae dolor ipse disertum
Fecerat, aversos profuga de classe reduxi.
Ovid. Metam. L. XIII. F. I.
[A classe szó helyén casse áll, jav.]
De – ne – jó ’s túdós Barátim! kedvezzünk a’ Hazának,
Többel vagyunk mi adóssak ennek a’ jó Anyának,
Mint-sem azt le-fizethetnénk, ha mind hóltig írnánk-is,
Vagy ha két ennyi erővel ’s serénységgel bírnánk-is.
Hogy magunkat ne vádoljuk ’s törvénybe ne idézzük,
Ne egy két Hazánk’ fijait hanem a’ Hazát nézzük.
3. Febr. 1789.