MÁSOK azért búsok ’s nyomorúltak,
Hogy magános életre szorúltak;
Az igaz: hogy nehéz is,
És nem édes a’ méz is
Ha tsak magad érzed.
Természeti törvény szerént mégyen,
Hogy az ember társalkodó légyen,
Egy törsökből éredtünk,
Egy köz Atyától lettünk,
Köz tehát az élet.
Mások azon sírnak és könyveznek,
Hogy velek a’ társok nem egyeznek;
Ha a’ víg, mord’ ’s vénekkel,
Bő kezű fösvényekkel
Él egy társaságban.
’S ez nyavalyát ezen okok szűlik,
Hogy némellyek nagyobbra betsűlik
A’ mord magánosságot
Mint a’ víg társaságot
Ez kevert világban.
Másnak a’ fáj, és azt neheztelli,
Hogy a’ társaság gondal terhelli,
Lót fut, ’s barom módjára
Nagy igát vesz magára,
Csak a’ társaságért.
Ha a’ Társaság, olly Grádusába
Ugrik tsak születve vagy vaktába’,
Hogy rangját meg-tartani
Nem tudja, ha ízzanni
Restell az árnyékért. – –
Oh! hány ezer boldogabb van nálom’?
Ha társaimat rendre visgálom:
Ritka ez három bajjal
Némán még is nagy zajjal
Igy küszködni mint én.
A’ társalkodásban kevés részem,
’S Csak alig van akkor mikor észem
Egy-nehány jó barátom
Esztendőbe ha látom
Egyszer időm lévén.
Csak azokat értem, kiknek szívek,
Egyenetlen sorsban is olly hivek,
Mint a’ nagy Társaságnak
Vagy ez kevert világnak
Közös Grádusában.
A’ kikkel ellenben míg aggódom,
Néha társalkodni vólna módom:
Külömböz természetek,
Vagy ha nem, nem léphetek
Rangjoknak polttzára.
Ki fösvény, ki mord, ki kevélly lélek,
Ki nem olly híven él mint én élek:
Hiteget, tsal, szint mutat,
Josefnek keres utat
Az ebéd’ vivésért.
Hogy pedig én azon törekedjem,
Hogy vagy az ebekkel veszekedjem;
Vagy hogy meg-ismerhessem,
Hogy mikor katsínt a’ szem,
Szeret-e vagy kísért?
Igy, vagy igaz jó társ alig lészek,
Vagy indúlatimból tsúfot tészek,
’S gyanút szerzek magamnak,
Hogy leg-jobb barátomnak
Se lehessen hinni.
Viszketeges elmém Tudósokkal
Nemes vérem nálam nagyobbakkal,
Sorsom alatsonyokkal
Friss erem nyájosokkal
Szeretne társ lenni.
De a’ Társok együtt nem egyeznek,
’S ha egyikért jobban meg-jegyeznek,
Hogy keressem kedveket?
’S ezzel is több terheket
Vegyek-e fejemre?
Pedig úgy is elég nehéz nékem
Úgy űlni hogy magam tartsam székem,
Reggel őlni magamat
Hogy majd nyúgodalmamat
Meg-leljem estvére.
Ne tegyem-e hát magam’ marhával
Öszve, ’s ne epesszem nagy munkával?
Úgy-de reményl a’ Lélek,
Hogy ha több gonddal élek
Több nyúgalmat várok.
Szerentsémet elmém el haladta,
Főldet kapál hát Timon – alatta
Tán vaktába meg-leli
A’ mivel fel emeli
Főldre görbűlt vállát.
Sok ízzadozás közt píhegtembe’
Sohajtva nehánykor jut eszembe’
Melly bóldogok lehetnek,
A’ kik készre születnek,
’S seggen ülve élnek!
De – hiszen vagyon terhe mindennek;
’S hát az én panaszim mire mennek?
Terhemet tsak viselem,
Sok tserélne én velem
Kit boldognak vélnek.