NEKEM nem másért fáj leveled’ késése,
Hanem hogy a’ Halál’ szíven szúró kése;
’S Barátomnak újjabb le-betegűlése
Miatt késett verse el-érkezhetése.
Ha T – n szenvedted vólna nyavalyádat,
Meg-érzettem vólna súllyos nyoszolyádat,
És most nem formálnék magam ellen vádat,
* vádot Rímelés szerint jav.
Hogy nem vissz-hangoltam siralmas nótádat.
* nótátad Sajtóhiba, em.
A’ T – i Bérczeknek öblös üregjei,
T – b ’s S – d közt B – ó’ ligetes erdei
Hangzva lettek vólna komor követei
Bús szívednek, mikor nagyúltak sebjei.
De mikor a’ Veszprém’ messze vonúlt Vára
Fektette testedet nyavalyák’ ágyára,
Ám, ha nyögésidet az Ekhó szárnyára
Vette is nem bírta S – d’ határára.
De áh Ti Veszprémnek komor vidékjei,
Hogy vagytok kettőnknek ollyan irígyjei,
Hogy el nem hatottak ide nyőgései
Annak, kinek velem közössek sebei.
Hadd húllattam vólna szapora könyveket,
’S szaporítván számmal a’ két sebesseket,
Eregettem vólna ollyan nyőgéseket,
Mellyek meg-haladnák fent a’ fellegeket.
A’ Somogyi szelek fel-kapván hangomat,
Fel-keresték vólna kedves Barátomat,
’S halvány színnel festvén előtte gyászomat
Hírűl adták vólna közös siralmomat.
De így valahányszor szemét pillantotta,
’S vigasztaló versem’ sorát olvasgatta,
Hajdani búját is észébe forgatta,
’S minden bíztatásom’ tsonkának tartotta.
Nem merte a’ Halált vélni Jobbágyának,
Mivel ugyan azon siralmas Atyának
A’ kinek nem régen két dézmát hagyának
A’ Párkák, most ollót készítnek magának.
Hát inkább a’ Halál őtet rabbá tette,
Betegség’ békóji közé rekesztette,
Sartzúl gyermekeit renddel úgy el-szedte,
Hogy ő neki tsak a’ tizedet engedte. –
Úgy vagyon Barátom! a’ keserűségnek,
Ennek az előttünk kelletlen vendégnek
Tűzei, úgy sütnek, ’s ollyan lánggal égnek,
A’ millyen pará’sa van a’ gyengeségnek.
A’ szívek magoknak ön magok tsinálnak
Rettegést, ha félénk okokat találnak –
A’ Halál’ vitézi merőebben állnak,
Ha ki főldes Úri just ád a’ Halálnak.
De ha már ösztönöz siralma Házadnak,
Hogy ne tartsd a’ halált lenni jobbágyodnak;
Ezt a’ szabadságot tsak add-meg magadnak,
Hogy a’ Halált ne is tartsd Főldes Uradnak.
Gyermekid mindnyájan Istenéi vóltak,
Mind a’ kik még élnek, mind a’ kik meg-holtak:
’S mikor el-vétettek kezedből a’ hólttak,
A’ halálnak is az Egek parantsoltak.
„Istenéi vóltak ’s ideig engedte
Tenéked, ha tehát már most vissza vette,
Hogy a’ kit szerettél ő jobban szerette
Perbe az Istennel nem szálhatsz érette.
Sőt ha el-gondolod egész életedet,
Bóldognak mondhatod meg-hólt gyermekedet,
Mert tsak keveseb bűn bánthat egy kisdedet
Mint már ennyi idős léttedre tégedet.”
Ha a’ kisdedekké a’ Menynek Országa,
Ez lehet szívednek tellyes vigassága;
Hogy a’ kit a’ Halál korábban ki-vága,
Kevesebb a’ bűne, kissebb adóssága.
Ha most minden meg-holt gyermekid élnének,
Míg tsak annyi időt mint én ’s te érnének,
Vess számot magaddal, menyit vétkeznének?
Bóldogabb halottak hát ők mint a’ Vének.
Mint-ha szádból látnám most feleletedet,
Azt mondod: próbáld tsak; ha Isten tégedet
Meg-áld, és el-veszi ismét gyermekedet,
Meg-látnám miképpen türtetnéd szívedet.
Isten’ áldásának tartjuk lám ezeket
A’ formánkra tsinált eleven képeket:
Sok kár okozhatna annyi gyötrelmeket,
Mint mikor egy Atya el-veszt egy gyermeket.
Kivált a’ kit Isten úgy meg-látogatott,
Hogy a’ termő méhre is vetett lakatot,
Úgy hogy bár esztendőt számlálj ötöt hatot,
Mást a’ hólt raj helyett a’ kas nem adhatott.
Ne mond tovább, kedves Barátom! képzelem
Millyen bút gerjeszthet benned a’ szerelem,
Az el-aludt remény maga kész gyötrelem,
’S ha nem tsupa kétség, leg-alább félelem.
A’ remény a’ szívnek ollyan vas-matskája,
Melly ha el-vesz öszve omlik hajótskája,
Azomban törjön bár kormány ’s árbocz fája,
A’ remény a’ szélvészt erőssen ki-állja.
A’ kárt hát meg-vallom méltán sirathatni,
Ha nints reménységed helyre pótolhatni,
De erőtelennek lehet-e mondhatni;
Azt, a’ ki hatalmas mindent meg-adhatni.
Az orvosság ’s Orvos Isten eszközei,
Annak pedig tudod, erössek kezei,
Junónak is vagynak köszörű kövei,
Ha meg-tompúlnak is néha mű-szerei.
Van hát reménységed mindég, és maradhat,
A’ ki régen adott ezután is adhat;
Tudod, a’ folyó-víz néha meg-apadhat,
De ha forrássa van, ki tsak nem száradhat.
El-hiszem, ’s magam is képzelem magamnak,
Hogy van itt is híjja vígasztalásomnak,
De meg-enged szíved tsonka vers-soromnak,
Mert búm énnékem is búja bús Társomnak.