Mennydörög; – mi dolog? egek! – zeng az ég’ bóltozatja.
Csudát akar-e tsinálni ama’ tsudáknak Atyja
„Hát már tán’ a’ patakok-is fel-felé fognak menni
’S útját a’ nap-is visszára nap-kelet felé tenni
A’ tsillagok a’ főld’ színén fognak világítani (Ovid. Trist.)
’S a’ mag-vetők az egeknek menyezetén szántani.
A’ vizek fognak okádni lángal égő tüzeket;
A’ tűz áraszt özön-vizet ’s húllat eső tseppeket.
A’ Természet vissza fordúlt törvényt tsinál mindennek,
A’ világ’ minden résszei visszás útakon mennek.
Minden meg-lesz, a’ mi eddig vólt vala lehetetlen,
Kéntelen hinnem kell mindent; semmi sints hihetetlen.”
Vagy tán’ fel-fordúlt természet bennem ez a’ kétség-is,
Mikor illy meg-bomlott törvény alatt szenved az ég-is.
Mennydörög – mi dolog? egek! – több már harmincz napoknál,
Hogy tán’ hidegebb vidékünk az északi saroknál.
Öszve raggatták a’ jegek a’ széles-víz-partokat,
’S tsinált rajtok a’ természet gerendátlan hidakat:
A’ hó’ vastag borítékja a’ főldet pihenteti,
Az apróbb lábú barmokat istállókba rekgeti;
Az útast a’ puszta téren a’ fagy el-tántorítja,
És testéből a’ meleggel Lelkét-is ki-szorítja:
Úgy tetszik fázik a’ tűz-is – melegéből el-vesztett
’S nehezen lágyítja, a’ mit a’ hideg meg-meresztett –
Hol vetted hát oh égi tűz! ezt a’ nagy melegedet
Ki takart ki a’ fenn függő hó hamúból Tégedet
Hogy a’ fejünk felett fel-vont hó felhők’ kárpitjai
Meg-repeszted ’s reszketteted a’ főldnek lakossait.
Az erős Isten’ szekere a’ puha hónn-is zörög
A’ tsudálatos Teremtő tél-közepénn mennydörög. –
Reszkess bíztos szívem, ’s lássad millyen közel a’ halál,
Hozzád; ki ez-előtt tized nappal olly bátor valál,
Hogy maga-hitt gondolatid, a’ múlt esztendő végén’
Nem tudtak képzelni, semmi ollyan jelet az égen’
Melly az el-aggott világnak véget jövendölhessen
’S mellyet, egy bátran ítélő Lélek-is érezhessen.
Borzadjatok haj-szálaim! – iszonyodjál természet! –
A’ vóltat, ’s ma lettet, hólnap követheti enyészet
Isten! Te tsudálatos vagy, tsuda dolgaid nagyok,
De én ember, mi? hanemha por, hamu, féreg vagyok.