’S hát
* A h H-ból jav.
fáj? óh Nagy Magyar! mikor ellent-állnak,
A’ Magyar Nyelv’ egét támagató vállnak,
Nem hogy Herkulesként rajtad könnyítnének
Hogy tsillagink frissebb forgással mennének. –
De nem vész-el azért régi Nyelvünk’ rangja,
Hogy sok Haza-finál idegen a’ hangja,
Az Írót, nem Magyar Nyelvünket útálják,
A’ kik írásodat mord szemmel vi’sgálják. –
El-higyd, a’ Felség-is, hogy a’ minapába’
Német szót parantsoltt a’ Magyar’ szájába,
Nem a’ Magyar Nyelvet akarta pusztítni,
Hanem a’ Deákot Németre fordítni.
Hogy így ha ez a’ nyelv nálunk-is bővűlne,
Nemzetünk más néppel jobban edgyesűlne. –
Hogy pedíg nyelvünket tsak-nem ab’a hagy’a
A’ sok Nemes Magyar, ’s Nemzetünknek Nagy’a:
Szűletett nyelvünkön hogy ritkán beszélnek
Azok kik Magyarok, ’s Magyarok’ közt élnek
Nem tudnak Magyarúl az okozza bennek,
’S nem a’ meg-útálás leg-főbb oka ennek.
El-szoktak nyelvünktűl nagy társaságokban,
Járván imitt amott külső Országokban:
’S ha tíszta Magyarral itthon beszéllenek,
Roszszúl esik a’ hang, szóllni szégyenlenek.
Sőt az Úr-fiak-is a’ nagy Udvarokban,
Nőnek Német, Olasz, Frantz társaságokban;
Idegen tselédek forognak mellettek,
Kik a’ szolgálatra jobban rá szűlettek. –
Lehet: hogy a’ szégyen utálattá válhat,
Végre annyira-is nőhet az útálat,
Hogy a’ Magyar nyelvnek gyarapítójának
Ellent-is kívánnak állni szándékjának.
De hogy maga Hazá’ nyelvét ne szeretné
Valaki, ’s – – itt azért üldözhetné,
Nem lehet – akarmint gyanakodj íránta,
’S hát ha nem-is Magyar vólt a’ ki meg-bánta.
’S tán személlyed íránt-való gyűlölsége,
Lett Anya-nyelvünknek illyen ellensége. –
Mert ha viseltetünk néha gyűlölséggel
E’hez, vagy ama’hoz; noha jót ’s jó véggel
Tselekszik ugyan az; haragszunk arra-is
A’ mit tsinál, noha érdemes munka-is. –
De mi az? a’ miért téged’ gyűlölhetne
Valaki, ’s olly kemény ellenség lehetne?
Mit vétett, egy kedves Hazáját szerető?
Egy alélni kezdett nyélvet elesztgető,
Mind szent, mind világi bőltsesség’ túdója,
’S annak egy részinek hajdan tanítója.
Egy nyelv, melly sok nyelvet forgat bőlts szájába’
’S közönségesíti kedves Hazájába’
Mit vétett Pindarus’ elméjével bíró
Egy ’s kedves Hazáját szerető Vers-író? –
De szabad-e inkább nekem azt vi’sgálni:
Mit vétett, vagy minn kell néki sírdogálni?
Talám Magyarsága bajját ki-találom:
Vajha találmányom mese vólna ’s álom. –
A’ régi tudósok bőlts leleményekkel,
* lelelményekkel Sajtóhiba, em.
Sok vétket festettek szabados nyelvekkel,
Kik magok (’s elméjek’ tudós találmányji)
Ebekrűl nevezett bőltsek’ maradványji.
Számos meg-hólt lelkek azért haragvának,
’S tsúfolta Menippust Káron-is kutyának. –
A’ te elméd-is tud hasonlókat lelni,
’S mivel hogy Magyar vagy, nem tudod el-nyelni;
(Sok Könyv-nyomtatóknak szívét így sértetted,
Mikor titkaikat nap-fényre ki-tetted)
Ha a’ tsapodárság nagy lelkedhez férne,
’S szád a’ fél-hóltnak-is életet ígérne:
Ha tudnál nevetve a’ sírókkal sírni
’S tudnád az igazat ’Sidóúl-is írni.
Ha magad’ és édes Nemzeted’ kárával
Mást gazdagítanál magad’ munkájával,
Nem piszkálná szemed’ a’ mi most piszkályja,
A’ hasznos szándéknak ezer akadályja. –
A’ nagy indúlatnak ez egyik szokása,
Hogy hevessen esik maga’ ki-adása,
Pedig a’ melly falnak hirtelen rakása
Esik, hamarébb-is történik romlása.
Kezdjük azért alatt tsak lassú munkával,
Míg minden társ, több-több társot hoz magával,
’S majd el-bámúl Hazánk, dolgunk’ jobb folytával,
Mit tett egy-két Magyar Nemzete’ hasznával.