Károly és Antal egyűtt-beszélgetnek.
Károly.
Jó napot!
Antal.
Jól mondád; ma jó napom lészen,
Mert Lelkem örökös nyúgodalmat vészen, –
– Úgy vagyok készűlve Barátom! egészszen,
Hogy ma akár hogy leszsz, meg halok merészszen.
Károly.
No! mi bajod? Ant. Semmi; sőt illyen kedvemet
Nem tudom, miólta éltem életemet.
Ma, ha Barátom vagy ne hadgy-el engemet,
Te lásd-meg leg-alább utolsó végemet.
Károly.
De mi hát az oka ez akaratodnak?
Miért kívánsz önként halált Te magadnak?
Olly roszsz folyamatját nem látom dolgodnak,
A’ mellyet tarthatnék lenni jó okodnak.
Antal.
De miért élnék én ezen a’ világonn?
Mit kapjak e’ jádzi haszontalanságonn?
Jobb azt fel-tserélni vagy a’ valóságonn,
Vagy pedig semmivé változandóságonn.
Károly.
Te meg-háborodtál. A. Soha tsendessebben
Nem vóltam mint sem most; sem jobban sem szebben.
Igaz, hogy a’ minap estem vala sebben
De újjal váltom-fel, ha esne könnyebben.
Károly.
Mi vólt hát ez a’ seb? A. Néked el-beszéllem,
Mert Te mint jó Barát úgy éltél én vélem.
De ha életemet halállal tserélem,
Ne bánd ám, mert bánom hogy világom’ élem.
Én Prófeszszorságért a’ minap instáltam, –
– Magamat ígértem. – Úgy-e jót kináltam?
Bezzeg feleletre de roszszra találtam,
És ez az, a’ miért illy bánatra váltam.
Egy nagy fülű szamárt én elémbe tettek
A’ kit mind el-hittek, és el-is hihettek,
Hogy tsupa tök: ’s ollyan fa-botot fel-vettek,
Mellybűl Merkuriust ritkánn építettek.
Mert bizony nem esne nehezen szívemnek,
Ha akadályt ollyan vetne kérésemnek,
A’ kinél találnám párját az eszemnek;
Sőt ezt már tartanám nagy nyereségemnek.
De, hogy Eurisztheus Úr és Király légyen,
Míg Herkules víni a’ vadakkal mégyen,
Én tsak szolga legyek, ő nagy rangot végyen
Ollyantúl szenvedni úgy tettzik hogy szégyen
Kszánthust bőltsnek tartják és igen tudósnak,
Kővel verik fejét szegény Ézopusnak,
Holott ez ád észt-is annak az okosnak,
Még-is azt hírdetik nagy Filozofusnak.
Így ront-el nagy dolgot egy kiss tekerítés,
Pénzzel épűl ’s bomlik sok erős kerítés.
Sokat Királyá tesz tsak egy ló-nyerítés,
Sokára tűnik-ki sok titkos segítés.
Károly.
Nevethetek elméd’ háborodásának;
’S egy bőlts, vígasztalást nem talál magának?
Bizony nagy bolondnak lenni mondanának,
Hogy ha oka lennél magad’ Halálának.
Szégyen, Nemes vérnek, ’s méltán szégyenlhetni,
Egy kis boszszúságért olly nagyonn sértetni,
’S erős elmének el-nem viselhetni
A’ mit most a’ bal sors nyakába kezd vetni.
Ha a’ bal szerentse rontja mindenedet,
Leg-alább, romlani ne engedd kedvedet,
A’ kik velem egyűtt tudják az eszedet,
Ki-nevetik, a’ ki nem betsűl Tégedet.
Antal.
Tessék az életet ám jobbnak ítélni
De jobb nékem éltem’ Halállal tserélni,
Mint ennyi vad szamár tsikók között élni,
’S az Oroszlánynak-is rugásoktúl félni.
Válahányszor nézek alatsony sorsomban
Azokra, kik fennyen űlnek a’ Toronyban,
Tsak el-keseredem, nyomorúságomban
Györtődöm, és halni készűlök azomban.
Az én Virtusaim többet érdemlenek,
Mint azt meg-betsűlni tudnák az illyenek:
De – nem érdemessek rám ez esztelenek,
Tehát a’ bőltsekhez társalkodni menek.
Károly.
Lát’d: a’ nagyra-vágyás mit szűl az emberben,
Alíg láttam még én kettőt egy ezerben,
A’ ki ne szált vólna ő magával szemben,
Valaki tsak úszkál e’ veszes tengerben.
Mások nem akarják tudni vírtusodat,
’S Te magadonn tőltöd-ki boszszúságodat?
Hogy a’ Sors nem adja várt kívánságodat,
Bolond vagy, ha azért meg-ölöd magadat.
* A szó után kötőjel áll, ezt pontra javítottuk.
Noha a’ szerentse néked nem szolgál-is
Elég az, ha derék ember vagy s’ vóltál-is.
Tsak Te vagy, Te, ámbár dolgod roszszra vál-is,
Mert Gigás a’ Gigás; ha a’ vőlgyben áll-is.
Antal.
Tsak ne beszélly nékem; kész vagyok meg-halni
Inkább, mint sebemet örökké fájlalni;
Úgy kell a’ világot leg-szebben meg-tsalni,
Hogy azt tedd, a’ mit ő nem szokott javallni.
Tudom: mikor érek utólsó végemre,
Nem esik halálom semmi nehezemre
’S úgy tettzik, balsamot tőltök a’ sebemre,
És bóldog örömöt keserűségemre.
Légy velem Barátom! és nézd-meg halálom.
* A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Károly.
El-hidd szándékodat én nagyon tsudálom.
* A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Antal.
Én pedig egyedűl ez egyet sajnálom,
Hogy ez halálommal tőled is el-válom.
Vesd, ha mit vétettem valaha, szememre,
Mindég szerettelek, mondhatom Hitemre.
Kérlek hát Téged-is régi Hűségemre,
Írd-meg e’ dolgomat koporsó-kővemre.
Itt van az Orvosság, ez fog-gyógyíttani,
Mindjárt el-múlt lészen a’ mi még mostani.
Válé! míg most nyelvem ki-tudja mondani.
Barátom! nem lehet tovább halasztani.
Károly.
Kérem az Istenért! kedvezzen magának,
Vagy ha magának nem, az édes Attyának,
’S nékem-is mindenek majd mit mondanának?
Ki ennyit engedett ez jó Barátjának.
Antal.
Már én mind azokat régenn el-végeztem,
És az én Lelkemmel abban meg-egyeztem,
Hogy el-is végezzem azt a’ mit el-kezdtem,
’S köszönd-meg, hogy sebem’ néked fel-fedeztem.
Károly.
Köszönöm; de ugyan kínodat nem nézem,
És annyival inkább kínnal nem tetézem,
El-megyek; magamat vádba nem idézem;
Mert már tsak el-ballagsz a’ mint eszre vészem.
Antal.
Meg-van. – Menyj – ’s tudtára adhat’d mindeneknek
Kész Históriáját ez történeteknek, –
– Már fél fértály múlva vége leszsz ezeknek,
Mind a’ barátságnak, mind a’ beszédeknek.
Íratott 1783dikben.