Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

 PAP vólt már ama boldog mezőkön fel-állított Bőltsesség’ Templomában Orfeus; – az ártatlanság tiszta ruháji fedezték testét, noha azt a’ Pásztorok között, szokott világi őltözetével el-takarta. Ismerte már nem tsak a’ pitvart, ’s pitvarban fel emelt szent Oszlopokat, hanem a’ Szent helyet is: mikor egy ízben a’ Bachus’ szőlő termő hegyeihez nem mesze tanúlt mesterséggel veregetvén hangos lantját; Arion – ki vele által-ellenben – közelebb egy kitsínyt a’ Zefirusok’ Hazájához – egy sűrű tseres Erdőben lakott, ollyan kedvesen felelgetett az Orfeus’ lantja’ hangjára, hogy vélekedne a’ lantos, hogy talám ez az isméretlen Pásztor is a’ szent hajlék’ tselédi közűl való – be érték egymást hangzatokkal, és értelmesen beszéltek. – Hallotta Orfeus, és mint-egy le-festve látta, midőn a’ tengeri veszedelemben, a’ Delfineket segítségre tsalogatta Arion énekével. – A’ sok ideig tartó öszve beszélgetés, – az Ekho’ szárnyain járó Ének-szózatok, mind jobban erősitették véletlen ismeretségeket: ’s minek-előtte eszre-vették vólna, már jó Barátok vóltak. – Nem képzelhetett Orfeus szentségtelen teremtésben ollyan ember-szerető indúlatokat, ’s bájolva tsalogató kedvességet, mint a’ millyeneket Arionban tapasztalt: de nem is hihette, hogy ha az is azoknak az eredeti kiességű ligeteknek lakossa, ’s a’ bőltsesség’ hajléka’ gyermeki közűl való vólna, ne illetné őtet tsak egyszer is, távolyról egy isméretes tsókkal. Arion pedig fohaszkodott néha, néha ismét örömében tombolt, mikot látta, hogy a’ Természetnek alkotója tudott más’ mellyébe is ollyan szívet helyheztetni, mint az övé. – Gyakran szívére tapíntott, mikor Barátja’ lantja meg-tsendűlt, hogy vallyon Prometheus nem lopta-e-ki mellyéből a’ szívet, ’s nem adta-e azt más emberi teremtésbe? mert abban is úgy láttattnak verni az élet erek, mint ő benne. – Sokszor emlékezett a’ régi kőlteményekre, hogy hajdan Kásztor és Polluks együtt bírtak egy halhatatlanságot, de az sem vólt elég a’ titok’ magyarázatjára. Kezd vala már meg-elegedni azzal, hogy tsinált a’ Teremtő két egy-formát egyik ő, másik Orfeus: de megínt el-nyomta a’ maga-hittségből származott gondolatot a’ bámúló tisztelet: ’s azt kezdte hinni, hogy az ő Lelke Orfeusnak tsak valamelly része, de sokkal kissebb. – Orfeus egyszer ki fakasztja, ’s a’ Nyári hajnal’ szárnyain illyen hangzatokat botsát a’ teli est-hajnal’ kertje felé, mellyek a’ tenger széleket öríző magas hegyek’ tetején fel-találván a’ Junó’ Leányát, kettőztetett harsogással hatotak a’ tseresbe, a’ hol Arion lakott, közel a’ déli parthoz: Úgy van-e? Kedves Arionom! hogy mind ketten bujdosók vagyunk?^* – Sátor alatt szarandokoskodunk; de a’ mi sátorunk tulajdona annak a’ Szent Hajléknak, annak a’ bóldog Hazának, a’ mellynek Polgárivá lettünk. – Úgy^* mutatják szerentsés lépéseink, ’s nagyon egyező szivünk, hogy mi egy úton járunk; – ha úgy vagyon, nyujtsd kezedet, és soha egy-mástól el-ne váljunk; ha pedig Téged’ tsak az áldott Természet’ titkos keze vezet azon egy tárgyra, mellyre engemet ollyan el-téveszthetetlen fonalak vonnak, mint Thezeust vonta az Ariadné’ ’sinegje, ’s vezette ki-felé a’ szabad levegőre a’ bolygó Házból; jer légy nekem Pirithousom,^* egyenesebb és bizonyosabb útra foglak vezetni, mert történhetik, hogy a’ természet el-találja téveszteni, vagy meg-unja Kalaúzságát. – El-fogódott szíve Arionnak a’ hangra. – Ah! úgy mond, Te igen szerentsés, Te igen boldog jó Barát! miért a’ szentségtelen test szemei ollyan született vakok, hogy a’ gyakorlásból a’ leg-igazabb virtusra reá-nem-ismernek – hát nem méltó vólt-e az én félelmem? – hát nem szüléimnek tsalfa tsábitása bennem a’ jövendő dolgoknak tudása (Virg.) hogy van valoságos boldogság, van tökéletes szépség, de az nekem, így a’ mint vagyon nem lehet tulajdonom. – Vezess engem, vezess! – ne gondolj a’ Szittyiai szirtek közt termett fargatlan nyelvem’ darabos hangzatival; ne gondolj azzal, hogy ama’ bőltsesség’ Temploma’ hasonlatosságára tsinált, de azzal ugyan azon egy valóságu Szent Sátorban Darab ideig néma leszek; vond-le születésemmel kapott hájogomat szememről: vezess-be – mert érzem – érzem a’ Teremtőnek erejét – de nem értem, tudom hogy van meg-fertéztethetetlen szépseg, de nem képzelhetem – előttem áll a’ bőltsesség és az értelem, de kettőznek szemeim, rövidek kezeim, meg-nem foghatom!! A’ mennyit örűlt erre a’ vissza hangzásra Orfeus, színt-annyit szomorkodott, – hogy még az ő Arionja szentségtelen, – nem tulajdonithatta a’ magában tökéletlen születésnek, hanem a’ magános ligetek’ el-ragadó gyönyörűsegeinek^* ’s gyakorlott árnyékinak azt, hogy egy Pásztor, hajnal nélkűl, nap nélkűl, siketen, vakon, tsak nem érzéketlenűl, ugyan azon hazába útaz út nélkűl, sok göröngyös pusztás ösvényeken, a’ hova ő a’ tiszta világosságnál síma uton. – Mondjátok-meg úgymond Ti! hajnalnak Leányi a’ tengeri és Tenger-mellyéki nimfáknak, hogy nem nyugszom addig míg Arionomnak tseressét a’ boldog mezők Mirtusa erdejének tornátzává nem változtatom; meg-lágyitom, engedelmességre hajtom a’ kies vidék’ Isteneit, és a’ szentségtelenség’ küszöbeit meg-reszkettetem: az én Testvérim kiket ő nem ismer, nem sokára meg-kenik az ő szemeit ollyan írral, melly a’ hályogot róla le-vonja: az én lantom nem fog többé Arionnak a’ valóságos szépségről és boldogságról addig szóllani; míg az ő vele született álhatatossága ki álván az éltető állatoknak próbáit, ollyanná lessz az ő szíve, mint a’ tüzben meg-probáltatott arany; addig ne tudjon rólam egyebet, hanem hogy neki barátja ’s Pásztor tarssa vagyok; akkor lassa mitsoda ő, ’s mi vagyok én, és melly boldogok vagyunk mind ketten? örűljön akkor jövendölésének, mikor tapasztalja be-telyesedését, hogy testvérek vagyunk, egy szent Városnak Polgári, egy örökké való Atyának fiai, a’ bőltsesség hajlékának egy Szent tárgyra született tselédi. – Véghez is ment tsak hamar a’ tágas folyó viznek partján a’ Ditsősséges el-változás, meg-nyíltak Arionnak szemei, meg-látta melly ki gázolhatatlan bolygó ház az, a’ mellybe őtet rekesztette az eredeti származás; látta mennyivel több Orfeus, mint a’ mennyinek tettzett; látta mivé lett ő is, és mivé lehet. – Meszszirül nézte Orfeus a’ változást, mint a’ Madár, félre vonván magát az ág-hegyen, lesi fijainak iparkodásokat, ’s erőtlen szárnyaik’ billegetésit: és mikor már látta, hogy fel-reppent Arion mint egy Hattyú; fennyen nézi a’ levegőnek magas oszlopirúl ez maga terhével küszködő főld’ temerdekségét és ennek vak lakosit, miként botlanak minden szempillantásban egyik a’ másikba? és azon való tűnődése között hogy ő szem-be-kötve is tudott lépdegelni, ’s vakonn is a’ szépséget ímígy amúgy tapogatni; neki veszi magát, és repűl sebes szárnyakon a’ boldogság felé, egyenes uton. – El mosolyodik Orfeus, ’s azt kerdi: Hova? hova? Arion! – hova sietsz? – mi vóltál? ’s mivé lettél? Tekint Arion, hát látja Orfeust tiszta fenyes fejér Papi ruhában, egy tsutsosan fel-emeltetett Oszlop mellett, – tsillag vólt előtte, és arczulatja körűl nap-súgar. – El-ándalodik, – szive el-fogódik örömében; ’s fel-emelvén^* énekének hangját, így kezd felelni Orfeusnak:

Arionnak ki született vak vala, ’s a’ t. lásd az Énekek közt.