Ex Campania Anno 1784. 24. Febr. – Stanislaus Ivó de Bor-kő, Magnific Liberi Patris Vinosi Bachi, de monte Tokaj, perpetui in Szeg-Szárd, Arcis et Dominiorum Badatsony et Somlyó Haereditarii Domini Legitimus, Festő Iszidori, in diem 7. Jan. 1784. incidente, in Conventu Le-okadiae constitutus Plenipotentiarius, amicis suis, Maribus et Foeminis, Vetulis aeque ac Junioribus hactenus Weszprimii in Hungaria Farsangizantibus, jam vero ascolios Bachi utres per adventantem tredecimum Apostolum evacuari, hisque Bachanalibus finem imponi metuentibus salutem et amicitiam.
Bene recordari possunt praetitulatae Dominationes Vestrae qualiter
Ezen esztendőben el-múltt már hét hete,
Hogy Innepeimnek vagyon nagy kelete,
A’ mellyekben, a’ mit szívetek szerete,
Tántzban ’s muzsikában elég részt vehete.
Diánna-is nem rég’ jól meg-vendégele,
Ott vólt korusostól Apolló-is vele, –
– Sokszor a’ torkotok száraz kortyot nyele,
Múzsika vólt bora ’s tántz az eledele.
Édes Arany időm! be hamar el-múla,
Fényes napom ködös fellegbe borúla.
Kedvem, melly szívemre bokrosan todúla,
Ma a’ szökő-nappal már fére-vonúla.
Eddíg sok Vő-legény az ágyas-házába,
Szép Meny-aszszonyának borúla nyakába
Más üres kosarat nyervén, bánatjába
Örömét kereste más lakadalmába.
Sok, fundamentomát mind bóldogságának,
Mind jövendő-béli síralmas sorsának,
Mostan vette-meg – ha kinek hagyának,
Hólttig-való társot szerzeni magának.
Sok, hogy el-nyerhesse szép Atalantáját,
El-szórta érette sok arany-almáját,
’S majd az utánn nyítja síralomra száját,
Látván, oroszlánnyá változott mátkáját.
El-néztem nevetve sok bor-nem-iszákat,
Miképpen majmoltak részeges formákat.
Sok hóljagos talpat, fájós láb-ikrákat,
Láttam, ’s a’ tántz miatt tántorgó bokákat.
A’ hegedű-hangját alíg érzettétek,
Már tántzos-indúlat ütköze belétek,
És ha vendég-hivó érkeze felétek
A’ lábnak a’ tántzra nem mozdúlni vétek.
Ha pedig a’ tántzba nem invitálának,
Van mód; – öltöztetek talpíg Maskarának,
Pedíg, ha kik vagytok? mások nem tudnának,
Magatok képe-is jó vólna lárvának.
Emez igazgatja haj-tővel dupéját,
Másik duplán, triplán tornyozza taréját,
Tsinál a’ fejébűl Sas-kesejűt, héját
Az Őrdög ha tudná festeni portréját.
Némellyik a’ haját máséval neveli,
Másiknak a’ haja tollal vagyon teli,
Sok a’ postscriptáját kövérre neveli.
De a’ két tsipejét tsak nappal viseli.
Sokszor mámorossan kelletlen-is ettünk,
Sokszor álmos észszel kéntelen nevettünk,
A’ pénznek leg-nagyobb boszszúságot tettünk
Mert minden muzsika-hangot pénzen vettünk.
De jól van. – Most
* Az M m-ből jav.
vala ezeknek mind helye
Mind modja, órája, napja és ideje,
Most keveredhetett-fel az agy-veleje
A’ kinek külömben helyén van a’ feje.
Az egy Péntek Szombat a’ nyúgodalmotok,
Egyébkor nints köz-nap, nints vasárnapotok.
Tsak hogy azt idővel, hogy most vígadtatok
Meg-ne sírassátok valaha magatok.
Én-is mivel Bákhus személlyét viseltem,
A’ Zászlója alá sokat fel-szenteltem,
’S míg a’ múlatsággal torkíg be-nem-teltem,
Sokszor kedvetekért sok meleg port nyeltem.
Most pedig, már Bákhus bútsúzik tőletek,
A’ kinek még eddíg innepet ültetek,
El-megyen és tovább nem marad veletek
Ha ugyan már vele meg-elégedtetek.
Azt mondja, hogy eddíg hússal tartottátok
Ezután vaj, tsik, rák, hal leszsz vatsorátok,
Mellyet ha szerettek már ám ti lássátok,
De ő neki nem kell – hát Isten hozzátok.
Proszit a’ tántz, proszit a’ nyúghatatlanság,
Proszit a’ krapula, és az álmatlanság,
Mellyre nyőg, ’s ekképpen szóll az ártatlanság:
Óh híjjába-való sok haszontalanság.
Vége van ezeknek. – Jaj édes Fijaim!
Hányszor szerelmessen öleltek karjaim,
El-hagylak titeket édes Barátaim!
El-múltak Innepim el-múltak napjaim.
Itt hagylak édesim! itt hagylak titeket,
Nem érzem már tovább szép szerelmeteket,
Nem járhatom tovább öszve-gyűlésteket
Hol gyakrann örömmel néztem kedveteket.
Bőjt leszsz. – Istennek-is időt szentellyetek,
Vagy-is a’ Papoknak vakonn engedjetek,
Míg a’ zőld-fársángban fel-nyitom szemetek,
És újra hörpentek ’s tántzolok veletek.
Nec secus facturi. Datum etc.
Praetitulatarum D. Vestr.
amantissimus
– – – –