ELSZ hát! én Örömöm! ’s én kedves Pásztorom! – a’ ki
Még az arany kertben, szűz-főld-termette-virágbúl-
* virágból – A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Font koszorus Eratót, mint-egy fejedelmi Meny-Asszonyt
Geszner karja közűl ki vevéd, ’s természeti színét
Közbe szagos fűvel gyönyörűn bodrozva vezetted
Ez Rodus’ Szigetét haladó térségre, hol ennek
A’
* Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.
tsupa természet – titkos keze’ mívivel Anglus-
* Anglus. A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Kertet készített, a’ Músák’ régi Hazáját
Festi-le ’s a’ mennyel szomszédos halmokat épít, –
Elsz és örvendessz a’ német Geszner öléből
El-vont, és igazán született Parnassusi szűzed’
Karjai közt; ’s Eratód is örűl: mikor, a’ ki megyénket
Bírtokul adja neki, ’s ritkás ligetinkbe levél színt
Rendel, ’s a’ sűrűbb berkekbe vadászatot indít;
Ismeri Venust is, – Zefirus szárnyakra fel-űlvén
Kergeti Bátsmegyeit, ’s el-véttve az Asszamblékban
Raffinirozza magat (mint a’ tök is estve virágzik)
’S majmol egész délig természeti pongyolaságot. –
Igy van-e? Bátsmegyeim! ’s en Pannoni Gesznerem! ugy-e
Hogy Titirus Eratót öleli, ’s a’ Músa Kazinczit.
En pedig, e’ gyönyörű – lelkem-kedveltte vidéken’
Hol tán még maga is szállást választna magának
A’ vídám Erató; érzékeny, ’s hajdan enyelgő
Kedvemet, egy szomorú temető ház forma szobában
Tömlöczözöm: Marshoz Belgrádra siettetem innen
Kalliopét – hadi kürtjeivel tova tőlem el-űzöm
Bellonát – sőt félre rakom tüzes Uraniámnak
Öblös üveg szemeit, – ’s komoran – be-takarva homályos
Ablakomat, sárgás fátyollal – az Elisiumban
Zőld fa-levél árnyékok alatt, a’ néma liget közt
Sátorozó Plató’ Leibnicz’ Lok’ ’s járva tanító
Éles Aristoteles’ és több új ’s hajdani Bőltsek’
Lelkeiket kérdőre szedem, mélly szenderedés
* szenderédes Sajtóhiba, em.
közt
Faggatom; úgy van-e most a’ mint ök hittek, az élet?
Még
* Mégy A kézirat szerint jav.
ragyogott, eleven súgárt eregetve szeméből
A’ tüzes arczulatú Títán; de homályba
* homályban A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
takarták
Házamat ablakomon a’ Karpitok: – el vonom én is
A’ fátyolt, és udvaromon a’ mályva virággal
’S szürke üröm fűvel tarkás, zőld gyepre tekíntvén
Meg-látom rajtok kettős kéményemet, és a’
Ház fedelét, mint terjed egész’ a’ kertig az árnyék?
Fel-nyítom ajtómat, ’s amaz alkonyodási sarokra
Fordítom szememet: hol gyenge szerelmek, enyelgő
Szárny-hegyeken emelik fejeket, ’s repdesve ki-nyúlytják
Karjaikat; hogy majd ha botsátkozik Angyali szárnyán
Hesperus, el-fogják, és lágy kebelekbe fogadják:
* fogadjak Értelemszerűen em.
Nézem, mert eleven színnel rajzolja Hazámnak
Tengere; mint állnak tüzes oszlopok, ott, az ezüst-szín
Víz tetején? – hajtat Fébus nyargalva – Kaput nyit
Oczean’ és éjjelre setét Kamarába fogadja.
Oh gyönyörű Balaton! ki mesés képzésimet így le
Festegeted, ’s a’ mit régen magyaráztak Atyáink,
A’ tüzet, – ezt a’ tüz-szekeret, tengerbe meríted!!
Ekkor el-andalodám – ’s kedvessebb tárgyra találván
Gondolatim, szabadabb szárnyan’ repdesnek – az áldott
Természetre vetett figyelem bé-zárja setétes
Rejtekit, a’ tágas Labirinthus modra kerengő
Titkoknak; ’s nem ereszt a’ testbe’ lakozni gyanított
Testetlen Hatalom’ képzésire vissza rohanni.
Jer hát víg Lelkem! közelebb a’ Pannoni tenger
Partjaihoz; ’s eregesd víz-színt amaz égi vidékre
Szárnyaidat, hol az est-hajnal szép kertje’ virágin’
Lengedez a’ Zefirus, ’s a’ gyenge szerelmek, ajánlott
Csókokkal várják öleléseit – ismerik itten
A’ Te szerelmedet is, ’s szállást engednek enyelgő
Músádnak, mikor a’ gondok közül el-szabadúlván
Tömlöczödet ki-töri, ’s a’ Szépnek szenteli szívét.
Ah! bizony engednek – mert lám! – alig érek-el a’ nagy
Tó parthoz, – még lengedező szellőtske sem érte
Jó formán bodros hajamat – még meg-se-tekíntém
A’ Piros est-hajnal’ természeti szinnel el-osztott
Festésit, – mint vonta veres bársonyba középett
A’ tüzes ég-sarkot, ’s fél szárnya ki-nyúlva magasra
Mint kever a’ vérrel hó színt, a’ messze ki terjedt
Szárny-hegyeken? míg a’ hova már kereken ki szivárgó
Fénnye nem ér, czirkalma körűl helyt foglal az ég-szín:
Még az ezüst habokon nem is indúlt képezetimnek
Szépe hajókázni: – ’s már el ragad egy – de talán már
Erzett történet, – várt már ’s kebelembe repűlni
Ohajtott Erató: – már által evezve találtam
A’ tsendes habokon; ’s tsak azért tartózkoda vélem (opinor.)
Káron’ karjai közt, hogy az én mélly gondolatimnak
Félbe szakasztását, ’s tömlöcz ki törésemet, ezzel
Kétszer kedvessé tegye, hogy maga lelte szerelmem
A’ Parton Eratót, mikor éppen gondomat űzni
Serkenek, el-váltván hajlékomat a’ szabad éggel.
Ott vólt már, ’s tőled szárnyalla Füredre, Kazinczim!
Tőled, arany századba tanúlt tréfakkal enyelgő
Gesznerem! érzékeny szíveknek tüköre, kedves
Bátsmegyeim! – De kihez? – szomorú Kriptába bolyongó
Egy olly Lélekhez, kinek a’ hadi Trombita sem szép
Mellyet elébb kedvelt, a’ Ródusi kertbe mosolygó
Játszi szerelmeket is, kiknek vala nála Hazájok
Szám-ki-veté.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De kiért? – Ah szívet örökre le-folytó
Tehr! te valál az oka. – ’S hát! egy hir-hozta halálból
Kőlt bánat vehet ollyan erőt az előre komorrá
Vált emlékezetenn? ’s az öröm, melly élni Kazinczit,
Élni kiáltja, talám soha sem tudhatja fel-érni
Azt a’ félelmet, melly szent fogadásba tetette
Músámmal hogy tsak szomorút, ’s el-véttve halálost
Csak szomorút versez, szomorút fog zengeni nyelve. –
Oh Erató! serkents, – serkents Erato! ki szerentsés
Képezetek szárnyán repdezve tsinálsz Te magadnak
Ott is ürességet, mikor a’ gond’ terhe tetézi
Mellyedet – A’ Jordán’ folyamatja rekeszti Keresztest
Távoly Tornától, éltét rettenti Pogány Kard,
’S míg Margitja felé magnesként vonja Hazája,
A’ várt győzedelem koszorú tsalogatja reményét.
Úgy-de talál Erató sebjének flastromot, és bús
Andalgási között meg-tsalja Keresztes unalmit,
És haza vágyásit Tornára segíti – repűlő
Szárnyakat ád – Bálint testtét fetskére tseréli, –
1 Czélozás vagyon Kazinczy Levelére, mellyben, versekben a’ Szent Földön katonaskodó Keresztes Balintnak, Tornai Margit Hitveséhez vágyó szerelmet rajzolja le, és egy régi írás modjával tsinált Magyar énekét elegyíti versei közé.
Estve midőn Margit nyoszolyába feküdt be-botsátja
A’ vont kárpit alá, ’s hajnalba mikor maga Hímen
Szokta ki-nyitni szemét; a’ fetske fel-éled, el-űzi
Tőle is a’ Kupidóra törő baj-társat az álmot.
Gyenge tapíntással mint Bálint’ újjai futkos
A’ puha paplan alatt, mellyéről félre vonítja
Kendőjét; ideig szemeit hízlalja fejéren
Domborodott tsetsein, ’s azután mint tsokola Bálint
Meg-tsipi bimbóját a’ Fetske is. – Oh Erató! hát
Igy hoz-e szárnyaidon a’ Számkivetésbe Keresztes
Tornárúl örömöt? – ’s hát így lop-e néha magának
A’ Gondtól szabadúlt képzésivel, a’ szerelemből
Kőlt öröm egy kis időt? sőt így tud-e leg-tetemessebb
Búján Bálintnak távolyra segíteni Margit.
Jer velem én Eratóm! nyugvó Kamarámba – jer a’ hoz
’S halgasd énekeit; ki ha még maga Pásztori nimfát
Nem tisztelt, ’s téged közelebb nem ölelt is; ugyan tsak
Ismeri Geszneredet, ’s a’ Zőld erdőbe Kazinczit
Képzeli a’ hajadon Dafnéval enyelgeni, érzi
A’ gyönyörűségek’ ’s természet szűlte szerelmek’
Ártatlan nemeit; sőt néha Urania nélkűl
Nézi az ég’ tüzeit ’s úgy képzeli mint tsupa szépet:
Örvend estenden, mikor a’ nappalt be rekeszti
A’ tüzes est-hajnal; míg végre panaszra fakasztja
Víg örömét, szomorú dallal tsalogatja Kazinczit.
El-jött hát, el-jött Erató – Házamba be-kísért –
Tisztitgatta kevert izlésimet, és tele szívem
El-tikkadt érzési között nyoszolyámba le-fektet. –
Meg-ragad a’ képzés szívemen, valamint amaz enyves
Lépen a’ madarak, ’s által viszi gondolatimnak
Rendjeit, elmémnek siket álmadozásira Lelkem.
Igy telik el-ragadó víg képzésekkel az édes
Ejtszaka; most mint fetske repűl Tornára Keresztes,
Majd maga karjai közt Thezeust tsokolja Kazinczim. –
Ah! de sokallja talám örömöm’ mértekjeit a’ szép
Fosforus, a’ ragyogó hajnal mellőlem el-üzi
Ezt a’ szánakozó jó Istenséget, az álmot.
Fel-keres Urania, ’s még kárpitomon se botsatja
Jó formán által sugárit, az égnek ez a’ szép
Istene, már el-tel, hamar el-foglalja magának
Szívemet, e’ mennyből ide szállott Veszta Leánya:
Mennyei vágyódást gerjeszt Lelkembe – segítő
Szárnyakat ád, ’s szememet fel-emelvén a’ levegőre
Hajnali énekemet ekként eregettem az égre:
Píros hajnal! fényes nap súgárok! ’s a’ t. lásd az Énekek közt.
Ekképp énekelék, vagy is igy hangzék-ki belőlem
Urania, ’s az alatt fel-emelte magát az Apolló
Csillaga – képzésim szomorodnak. – Jönnek unalmas
Gondolatim – komoran emlékezem éjjeli tsendes
Almadozásimra – ’s keresem, hova tűnt-el előlem
Tegnapi víg Eratóm? hogy van hogy így el-ragadának
Hajnali gondolatim? ’s hát így egyszerre fel-olvadt
Szívemről az az enyv? – ’s lelkem nem is űgyele semmit
A’ mikor álmamból vigan fel kőltem, azokra,
A’ miket álmadozott amaz éjjeli nyugodalomban.
Míg így búslakodom, lágy lengedezés jön az égnek
Hajnali sarka felől, ’s annak szárnyára fel-űlvén
Uraniám igy szóll tsendessen súgva fülembe:
Már Erató el-ment – én is megyek – engedek útat
Gondolatidnak, azon titkokba bolyongani, kik közt
* kikközt Sajtóhiba, különírtuk.
Jártatod elmédet – de ne félj, el-kűldi Kazinczid
Még hozzád Eratot, kedves Testvéremet, a’ kit
Ő szeret, és tisztel; – lessz még, (ah! lessz-e?) szerentsés
Ejtszaka ’s est hajnal, mellyen maga fogja szerelmes
Músáját kedvelt kúnyhómba vezetni Kazinczy. –
Már el-tűnt – látom nyomait – szaga messze meg-érzik –
’S ambrosiat tsepeget súgárzó szárnya’ hegyéről. –
Már a’ fellegeken lebeg, és tűz fátyola még is
Csillog az ablakomon – már el-takará deli fényét
Egy felleg – menny el, menj, Mennyei Músa! de hozd-el –
Hozd-el szárnyaidon honyomba Kazinczimat, a’ kit
Most sem szűn, ’s míg él sem szűn óhajtani Horváth mp.