Hát meg-van tsak ugyan a’ mit szíved vára
Szép Ifjú! (egy szép párt páratlan ágyára)
Mert ma, Kedvesednek ma Lakadalmára
Fel-gyűltt sok Úri nép kedved’ látására. –
– El-mene Pap János a’ Vénus’ kertjébe,
Hol egy téli Piros Rózsa hevenyébe
Tűntt ráró módjára ragyagó szemébe
’S r’a néze, meg állván néki ellenébe’.
Meg sem elégedett tsak a’ látásával,
Hanem a’ léleknek kész akaratjával,
A’ leg-első látást a’ rózsa’ hasznával
Más négy érzékenység követé módjával.
Meg-szaglá ’s jelenté első kívánását,
Hát mindjárt nagy gusztus követi szaglását,
Hozzá szóll; a’ rózsa mindjárt szóllja mássát,
Melly meg-tsiklándozá érzékeny hallását
Végre az ártatlan Táktust-is próbálta,
Mert a’ mint a’ rózsát fenn-állva tálálta,
Le-törte, bár kezét sok tűske szúrkálta, –
– Hátra még egy táktus, mert még el-nem hálta.
Tövis között terem a’ rózsa virág-is,
Meg-szúrja kezedet, ha tör-is ha vág-is,
A’ szépet köröm köztt tartja a’ Világ-is,
Nehezenn készűl-meg tsak egy Házasság-is.
Tudom: és meg-merem mondani szemedbe,
Hogy mihelyt ez rózsát meg-láttad mentedbe,
Mindjárt le-szakasztni vólt vala kedvedbe;
De áll’tt hol egy hol más tüske ellenedbe.
Én ugyan, ha illyen rózsára találok,
Egy két szúrást érte tűrni nem sajnálok;
Ez virágos kertben még tsak most sétálok,
Hiszen ha erőltet, majd én-is próbálok.
Bóldog-is a’ kertész, bóldog valójába,
A’ ki illyen rózsát szorít a’ markába,
De még a’ rózsa-is bóldog ám magába,
A’ ki illy kertésznek megy meleg ágyába.
Mert nem nagy mesterség; holmi roszsz kórókat
Tördelni ’s azokbúl kötni koszorúkat,
De illyen rózsákat télben piroslókat
Nagy szerentse kapni magához-valókat.
Nem nagy dolog kapni vagy nyúlat, vagy ebet,
De nehéz Dám vadonn nyíllal ejtni sebet.
Nehéz fátzánt fogni (de könnyű verebet)
Vagy más igen kedves madárt szépnél szeb’et.
Tett, ez madarász-is egy szép madárkára
Szert, mert tsak nem régenn fel-vontt hálójára
Őnként szállt egy madár, ’s úgy néz vadászára,
Mint még eddig nem vólt ’s most akadt párjára.
Szerentsés madarász a’ ki szerentsére
Illyent kap, ’s vádászni nem megyen meszszére,
Kivált, ha a’ madár, kit kerít kezére
Őnként maga r’á száll ártatlan lépjére.
Bóldog-is a’ madár bóldog valójába,
A’ ki szép vadásznak kerűl hálójába,
De a’ madarász-is bóldog ám magába
A’ ki szép madarat zárhat kalitkába.
Reménylem nem szánja be-zárni magát-is
Vele, ’s úgy tsinálni azt a’ kalitkát-is,
Mint örökös helyét ’s kedves szállását-is,
Hol tartja mind magát, mind a’ madarát-is.
Öszve-is rekeszti őket a’ szeretet,
Mellyel madarának kedves hálót vetet’,
Most látnak mind ketten ollyan ki-keletet,
Mellyet sok madár bántt, de ez tsak nevetet’.
Régen’ a’ vitéz Márs’ szerelme fel-gyúla
Vénusra, de a’ hártz Vénusonn sem múla,
A’ szép az erőssel egy ágyba szorúla;
De míg jádzanának a’ nap meg-újjúla.
Kiket, hogy Vulkánus az ágyban talála,
Tzérna-szálnyi vékony vas-lántzot tsinála,
Öszve-köté őket, ’s nevetve sétála
Előttök, a’ midőn Vénus Márssal hála.
Mondja-meg Vő-legény Uram hamarjába
Illy láthatatlan lántz, van-e a’ bóltjába?
Ah! ha el-lophatnám. – Nem
* Az N n-ből jav.
lopnám híjjába.
Lennék én Vulkánus a’ háló-szobába.
Ez bólt a’ szerelmes szívnek kamarája,
A’ szívnek szerelme az a’ lántzotskája,
Vulkánus, az égő szerelem fáklyája
Vő-legeny Uram Márs’ Vénus a’ mátkája. –
– Akar-hogy van; – a’ Te szíved ezt szerette,
Nem-is kívánsz egyéb társot ő helyette,
Oh bizony Isten az a’ ki ezt szerzette,
’S a’ ki köztök ezt a’ szoros kötést tette.