Oh Halál! oh Bűn! oh Idő! – oh örökké-valóság!
Mellyet ama’ három miatt meg-bont a’ múlandóság.
Mivel az idővel a’ bűn, a’ bűn által a’ halál
Be-jött, ’s valami kezdődött, a’ miatt véget talál. –
Hibázok – hiszen a’
Lélek, noha ismér
kezdetet A’ lélek halhatatlan.
De az Istentől vég nélkűl valóvá teremtetett.
’S nem hal-meg – jól-van – hiszen el-nem vesznek a’ testek-is.
A’ test sem leszsz semmivé.
Az örökké valóságra fel-támadnak ezek-is. –
Mi hal hát meg? – tsak az ember – és mit tesz az a’ halál?
Azt, hogy külön leszel Lélek és test, ki ember valál.
Hogy szakaszthatná tehát-meg valami változandó
Az örökké-valóságot? – sőt nints-is több múlandó,
Hanem az idő ’s a’ halál. A’ halál a’ kezdettel
Született, és mind örökké meg-hal a’ végezettel.
Az idő pedig az újjá változandó világgal
Meg-változik, ’s fel-váltatik örökké-valósággal.
Mi marad hát? Oh örökké-élővé teremtetett
Lélek! a’ mi a’ halálkor olly nehezen eshetett.
Nem a’ Halál, nem az idő, mert ezeknek el-múlta,
Éltednek meg-nem változni kezdete, ’s meg-újúlta.
Tsak a’ bűn, a’ bűn egyedűl méltó a’ siratásra,
Melly testednek okot adott a’ tőled el-válásra.
Az a’ bűn, a’ melly testedet meg-fertelmesítette,
A’ bűn a’ testet meg-rontotta.
’S hogy veled örökké éljen, tehetetlenné tette.
Hanem, hogy e’ végessé lett test, vég nélkűl élhessen,
A’ testnek viszsza kell menni a’ maga eredetére hogy azután örökké élhessen.
Szükség, hogy eredetére elébb viszsza vitessen.
Porrá legyen, mert abbúl lett, de leg-aprobb részei
Meg-maradván: a’ Hatalmas Teremtőnek kezei
A’ meg-maradt valóságból újra, az egész Testet
Viszsza hozzák, ’s új teremtés nélkűl a’ porba estet
Fel-támasztják, ’s a’ vólt Lelkes testet Lelkivé tészik
A’ test fel-támad.
Melly Lelkével egyesülvén többé el-nem-enyészik.
Az a’ bűn, melly úgy meg-rontott oh Lélek! Tégedet-is,
A’ bűn a’ lelket-is meg-rontotta.
Hogy bűnös Lélek élteti, a’ ma születettet-is
Holott tiszta vagy, mint tiszta ’s Szent kezekből érkezett,
Mikor a’ még érzéketlen, de rút testel fogsz kezet.
De az a’ bűn az átkozott, melly testedet meg-rontá,
Rád-is olly érzéketlenűl maga mérgét ki-ontá,
Hogy az a’ miatt meg-vakúlt értelmed, nem értheti,
Miként áradt rád Öseid’ bűnének eredetí?
Hogy van? hogy a’ tiszta kezű Isten, Téged’ tisztán ád,
Az eredeti bűn ki-hat a’ lélekre-is
A’ testbe, még-is az Ádám’ bűne, szint úgy Te reád
Mint a’ testre által szállott. – És
* Az É é-ből jav.
nem tsak a’
bűntetés
Hárámlik rád Atyád után, hanem már a’ Születés,
Azt tselekszi hogy bűnös légy; mellyel ama’ másik kár
Az értelemmel meg romlott akarat-is vele jár,
Úgy hogy nem tudsz nem vétkezni: ’s a’ melly szempillantásban
Érteszsz, tüstént úgy annyira benne vagy a’ romlásban;
Hogy ha az eredeti bűn, bűntetést nem vonhatna
Is fejedre, a’ tulajdon bűnöd-is kárhoztatna –
Szükséges hát rád nézve-is a’ testtől el-szakadás;
Szükség hát a’ Lélekre nézve-is, hogy a’ testől el-váljon, és a’ maga eredetére viszsza menjen, minek elötte az örök életre fel-támadna.
Hogy míg tested’ új életre készíti a’ rothadás:
Az alatt Te Teremtődhöz viszsza tért szerentsés Pár!
A’ tisztúlást, mellyet Jésus vére itt meg-szerzett már,
Bóldog meg-szenteltetéssel mennyben tökéletesítsd,
Hogy a’ fel-kelendő tiszta testet tisztán Lelkesítsd –
Szükség, hogy a’ Te részetlen valóságod értelme,
A’ kezdődött, ’s hát rész-szerént véges, akaró elme,
A’ hasonló részetlen, de végetlen valósággal,
Kitől titkos származással eredett, valósággal,
Egyesűljön, de olly tsuda ennek egyesűlése,
Mint az időnek örökké-valósággá levése.
Mert külömben; ha a’ testben kellene-is pihenned,
A’ mindenütt jelen való Lélekkel együtt lenned
Könnyű vólna – de ez a’ Te Istenhez meg-térésed,
Sokkal több, mint egy ollyannal való együtt levésed
A’ ki úgy-is mindenütt van. – Mi hát az? – Oh Szent Egek!
Oh meg-foghatatlan Isten ’s bóldog égi Seregek!
Adjatok rebegö nyelvem’ szózatinak olly erőt
Hogy vagy nagyon alatsony szót ne ejtsen, vagy vakmerőt.
Hitessétek-el tudatlan de végetlen Lelkemet;
Hogy a’ mi örökké élni hív ’s hiteget engemet,
Az erötlen, de részetlen, ’s hát el-sem oszolható
Léleknek látatlan hivő ’s tsak reménylve bíztató
Ajándéka; melly mind addig tsak hit ’s reménység lészen,
Mig ezeket a’ valóság el-törűli egészen –
El-törűli – hát mit hágy meg? mit – tsak a’ szeretetet,
És mind azt valami tsak egy ’s tsak végetlent illetett –
Mért gyanakszol bóldog Lélek! hogy Te végetlen lehess? –
A’ lélek halhatatlan mert részetlen, és így oszolhatatlan.
Mert gyanakszol bűnös Lélek! hogy Te Istenhez mehess.
Oh bűn! oh bűn! átkozott bűn, hol van benned olly erő?
Hogy nem mér végetlen Lelkem lenni ollyan vakmerő
Hogy a’ ki hisz egy örökké valót ’s végetleneket,
A’ ki képzelhet test nélkűl való testetleneket.
Vagy nem tud, vagy ha tud, nem mér úgy hinni maga felűl,
Hogy az ő oszolhatatlan vóltának adta jelűl
Ezt a’ Teremtő, hogy ollyant képzelhessen magában,
A’ mit lehetetlen vólna képzelni test formában. –
Ha gondolkodni tudnának a’ látatlan test részek,
Részetlen, mert a’ testek nem gondolkodhatnak.
’S ha én formát
képzésimnek az
érzésektűl vészek.
1 Si nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in Sensu. – Itt az érzés sok helyeken az érzékenység helyett vétetik, (egy kitsinyt híjjánossan,) de a’ bőlts olvasó meg-engedhet, és meg-külömböztetheti ezt attól, mikor alább a’ léleknek tulajdoníttatik, az érzékenységbe ütődött dolgoknak meg-érzése.
Hol venné az érzékenység azoknak a’ formáját,
A’ mit egy érzés sem érez, a’ fül nem hall, szem nem lát.
Ha formából képzel – ’s a’ test – képzeld a’ gondolkodást,
’S hidd-el hogy még a’ Teremtő adott Te-beléd egy mást,
A’ mi meg-fogja, és érti azt hogy ért ’s gondolkodik.
Ért hát valami testetlen – tsak azon szomorkodik;
Hogy a’ testtűl meg-vastagúlt testetlen gondoltatja,
A’ maga’ részetlen vóltát maga meg-nem foghatja.
Leibnicz! Leibnicz! – bizony talán jó helyen tapogattál
Mikor a’ Lelkekre vékony kis test takarót adtál.
(Mellyel a’ részetlen Lélek öszve lévén szorítva,
’S végetlensége tömlöczczét nem találhatván nyitva;
Szegények! – míg az idővel a’ végek el-nem múlnak,
Tsak végest tudnak a’ Lelkek, noha mindíg tanúlnak)
Tsak a’ kár hogy rajta hagytad e’ takaró fedelet
A’ lelkenn akkor-is mikor már ő a’ testek felett,
Képzelhetetlen’ magassan fel-kezdvén emelkedni,
Képzelhetetlen a’ vastag test békóit szenvedni. –
Hallok én hangot, ’s valamit most ugyan akkor látok
Új erősség arra, hogy a’ Lélek nem test.
Egyszer-’s-mind – no látás! hallás! érzések! probállyátok:
Ha ti vagytok, vagy ha test az, a’ mi azt meg-gondollya,
Hogy a’ szem lát, és hogy a’ hang a’ fület dorombollya:
Gondollyátok hát egyszerre a’ hallottat ’s látottat;
Mert ha a’ fül dob’ rezgését, ’s szem leplére írottat
A’ test képzi; képzelhettek ketten együtt egyszerre. –
Soha, a’ leg-érzékenyebb test sem mehet rá erre.
Úgy-e? hogy ti tsak Szolgai vagytok egy harmadiknak,
A’ ki elébb az egyiknek, azután a’ másiknak
Tábláján lévő rajzolást meg-fogja meg-gondollya,
’S azokat szép rendel elő hozatni parantsolja –
Te durva szem! a’ ki képét meg-mutatod azoknak
Másik erősség.
A’ Te beléd mint tükörbe be-tsapódott dolgóknak,
Ha a’ Te belső lepleden a’ dolgok ollyanoknak
Látsznak tsak, mint kívűl vagynak (de viszsza fordúltaknak)
Ez a’ Te rajzóló táblád hát vallyon itélhet-e?
A’rúl: hogy a’ rajzoltak közt szebb ’s rútabb mely’k lehet e?
* Nem dönthető el, hogy az e mutató névmás lenne-e vagy kérdőszócska, emiatt nem javítottuk.
’S lehet-e azt a’ kis képet ollyan nagynak képzelned
A’ mekkora, és magadnak még-is kitsinynek lenned.
Úgy-e hogy testnél nemessebb az a’ testnek Barátja
A’ ki a’ benned festettet látja ’s igaznak látja.
De nemessebb leszsz-e? ha test. – Vagy – tsak azt látja ha test,
’S akkor látja, mikor éppen annak a’ szem képet fest.
Mert annyi milliom képet a’ mennyit én kepzelek
Be nem foghatnak sok ezer szem’ fenekek ’s fedelek. –
A’ mit most láttam, ha attól szememet el-fordítom;
Ismét másik erősség.
Nints többé szememben a’ kép. – Sőt szememet ki-nyitom,
Hogy más új dolgok’ képével legyen táblája teli,
Még-is bennem egy valami, amaz elsőt képzeli.
Mi az? a’ mi azt képzeli – sőt mikor rá meresztett
Szemmel nézi-is a’ külső dolgok közt, azt, vagy eztet,
’S a’ szemben, a’ jelen-való dolgok helyt foglalának;
A’ mi el-múlt, ’s nints a’ szemben, ollyant képzel magának.
Hogy ez nem részetlen Lélek szint’ ollyan lehetetlen
El-hinni; valamint azt, hogy egy test sintsen Lelketlen.
Mert, ha a’ szív, az agyvelő, a’ vigan folyó erek
Ismét más erősség, abból, hogy a’ testnek lehetetlen gondolkozni.
Okozzák, hogy okoskodnak, itélnek az emberek:
Vagy a’ vérnek mozgás nélkűl-is lészen gondolatja,
Vagy ha nem; az leszsz a’ lélek a’ mi a’ vért mozgatja.
Ha mozgás nem kívántatik, gondolkodik a’ kő-is,
Vagy viz mert lám olly’ folyható tulajdonságú ő-is.
Ha pedig a’ mozgó erő teszi gondolkodóvá,
Úgy a’ lehellésnél odébb nem mehetünk sohová.
Igaz-is – meg-adván Isten a’ test’ külső termetét
Lehellett az ő Orába életnek lehelletét. –
Másnak kellett hát lehellni – ez ám, ez az az erő
Melly nélkűl sem élő Lélek sem még nem-is ember ő.
Nem test tehát az az erő, vagy ha test, levegő-ég,
Melly még a’ lelketlen testben bent vólt, mint híg folyadék.
Az leszsz talán hát a’ Lélek a’ mi ezt taszigálja
Ki ’s be, ’s hogy ez a’ test-ember leheljen, azt tsinálja.
Ez ez; és, pedig ez eddig még tsak éltető Lélek
De a’ mellyet az emberben már különösnek vélek.
De már azt az erőt, a’ melly a’ lehellést mozgatja,
Ha ki vérnek, vagy akarmi nevű testnek mondhatja:
Nevesse ki maga magát, – mert a’ vért lehelléssel,
A’ lehellést vérrel tartja, szegény kőltsönözéssel –
Bizony részetlen valóság vagy bennem Te oh Lélek!
Ki mind azt, hogy gondolkodjam tselekszed, mind hogy élek.
Oh bizony, nem tsupa mesék a’ bőltsek képzéssei,
Hogy az emberek Lelkeik az Istennek részei;
Tsak hogy nem tudtak illendő nevezettel szóllani
A’ részetlen végetlenrűl – ma meg már, a’ mostani
Vak szemű bőltsek szemtelen kevélységnek ítélik,
Hogy magok az emberek Isteni magnak vélik.
Hogy por, hamu, féreg vagyok én Lelkem! jól ismerem,
’S Te rólad, egy kezdődötrűl állítni alig merem.
Hogy méltó légy egy végetlen Isteni eredetre –
De mi bátorit hát engem’ az illyen ítéletre?
Kevélység-e? vagy a’ boldog Istennek boszontása?
Hogy az örök Teremtőnek Te vagy a’ főldön mássa –
Hiszen, ha te részetlen vagy, és így oszolhatatlan
Hogy tarthatná kissebbségnek az örök halhatatlan,
Ezt a’ némelly részben vele való egyességedet,
Ha neki ollyanná tettzett teremteni Tégedet.
Hiszen, ha van e’ világon más természetű Lélek
Én-is örömest el-hiszem, hogy nem örökké élek.
De mikor a’ külömbözést tsak a’ részek tsinállyák
2 Alább mikor az emberi Léleknek az Isteni Lélektűl való külömbözése elő-hozatik; a’ léleknek tehetségei-is részek gyanánt emlittetnek.
Mellyeknek öszve rakási az egészszet formállyák,
Miben van hát Boldog Lélek! az a’ Te külömséged,
Ha a’ bőlts oszolhatatlan, részetlenné tett Téged.
A’ mellynek semmivé lenni szinte úgy lehetetlen,
A’ mint egy testet, nem lehet gondolhatni részetlen.
Ah! bizony különösebben vagy Istentűl eredett,
Nem tsak úgy, mint e’ felettünk szélessen ki-terjedett
Minden: mellyet mikor Isten akara teremteni
Ki hozott egy nagy zűrt-zavart-Holmit, az elébbeni
Örökké való semmiből, Menny és főld nevezettel,
Mert ez az, a’ mit teremtett a’ leg-első kezdettel.
Ebben a’ nagy zür-zavarban szanaszét el-hintettek
Mindeneknek magvok, mellyek hat napon teremtettek.
Egyedűl tsak a’ Léleknek nem vólt ott eredete,
Hanem azt, az után szűlé az Isten’ lehellete. –
Hiszed-e már bóldog Lélek Istentül lett létedet
’S
minden közben vetés nélkűl tőle eredésedet.
A’ lélek az Istentől minden közben vetés nélkűl származott.
Te vagy egy részetlen kitsiny, ha testi-képp’ kell szólni,
A’ kinek oszthatóságát lehetetlen gondolni.
Még-is te beléd beléd-fér e’ nagy ropant mindenség,
A’ minden teremtett dolgok summája, főld, Tenger ’s ég.
Meg-ölelsz egy gondolattal a’ kezdettől a’ végíg
Mindent, a’ mi a’ semmitől vagyon az Istenségíg.
Oh Lélek! hát Te halnál-meg, ’s hát neked elég lészen
E’ főld, melly e’ Mindenben egy por-szemet sem tészen.
Góndold-el-tsak; már hanyadik ezer esztedöt ér ez
A’ Főld, melly nem gondolkodik ’s jelen valót sem érez.
Hát Te érnéd-e be hatvan vagy hetven esztendővel,
A’ kit képzésid bíztatnak végetlen jövendővel.
Ha Téged ollyan ditsőűl teremtett a’ Teremtő:
Hogy hihetd? hogy egy remeket tsupán azért teremt ő.
Hogy az ő Természetéhez hasonló természetű,
Lélek, legyen természete ellen rövid életű.
Azt tsak hiszed, és hiheted igazán, nem kevéllyen,
Hogy természete Istennek hogy ő örökké éllyen,
No hát bizony azt hinned-is, nem kevély fent-látoság,
Hogy az emberi Lélek-is halhatatlan valóság. –
Az nem. – De ezzel tán’ még-is gyalázod
* Nagságodat Sajtóhiba, em.
Nagyságodat,
Noha a’ léleknek természete, némű némű képpen egyez az Isten természetével, de még-is nagy a’ külömbség.
Hogy Isteni Természethez hasonlítod magadat.
Nem lehet-e a’ Léleknek azért más természete?
Hogy neki Istentől vagyon, ’s részetlen eredete.
Ez, ez – boldogtalan Lélek, minden kétség abbúl lett,
Hogy egy illy dítsősségesnek vétkezhetni nem illett.
Ez tett Téged Isten előtt ollyan útálatossá,
Hogy míg Isten vért nem ontott ’s bűnödet le-nem mosá Act. 20:28.
Az azzal vólt egyességtől egészszen ki-zárattál
De örökké élendőnek tsak ugyan meg-tartattál.
Mi hát még-is a’ külömbség? Az,
* Az A a-ból jav.
hogy Te vétkezhettél. –
Miért? – mert (a’ mint gondolád) Istenné nem lehettél.
Tehetségid, mellyek neked részeid gyanánt vagynak.
Tiszta tökélletességi annak az örök nagynak.
A’ mi itt szabad akarat, annál mindenhatóság,
A’ mi itt halhatatlanság, ott örökké valóság.
Te tsak mindent tudni kivánsz, Isten tud mindeneket.
Te képzelsz testetleneket, az Isten lát Lelkeket.
Az Isten Téged Teremtett Te pedig teremtettél
Az Isten hát örökké vólt, de Te lenni kezdettél.
Úgy-e hát? hogy van külömbség. – Van – és képzelhetetlen
A’ mennyit külömböz ettől amaz örök végetlen.
Ha az örökké valóság vólna részre osztható,
Lehetne e’ külömbség-is méltán el-gondolató.
De mikor már Te, oh Lélek! az időben kezdettél,
Az a’ külömbség ollyan nagy, hogy azt a’ lélek meg-nem foghatja
Az örökké-valóságból szint-annyit el-vesztettél,
’S annyi, mint-ha még ez-után milliom esztendővel
Kezdődnél, – mert nem mérseklik az örököt idővel.
De mikor Téged az Isten a’ halhatatlanságban
Úgy részesít; hogy
* kogy Sajtóhiba, em.
Lételed abban a’ valóságban
Marad, mellyben teremtetett, ’s mint részre oszthatatlan
Nem változik ez a’ lenni kezdett, de halhatatlan.
Nem nagy Ditsősség-e ez-is ezen teremtetettnek? –
Részesivé lenni amaz Isteni Természetnek. –
Oh Ditsősség! de oh bűnből kőlt nagy bóldogtalanság!
Hogy motskolódhatott igy meg ez a’ halhatatlanság?
Hogy míg e’ halandó testtől meg-nem tud szabadulni,
Tsak azt-is, hogy halhatatlan, meg-nem tudja tanúlni.
És tsak nem-is képzelheti a’ halhatatlanságot,
’S a’ kezdet után várható vég-nélkűl-valóságot.
De örvendj Lélek! melly nagy vagy; ki e’ Világ’ Nagyságát
Képzelhetd, és nem képzelhetd a’ magad valóságát.
Oh bűn! oh bűn! mint el-rontád ezt a’ szép kis világot,
Hogy a’ lélek fel-nem éri a’ halhatatlanságot,
Isten, ditsősséges képét az emberről el-vonád, –
’S oh jó-e hát, hogy az Isten
szabad akaratot ád
Van szabad akarat.
Oh bizony, ha a’ Szent Isten tsak a’ nélkűl vezetne
3 A’ szabad-akarat a’ romlóttság ólta, a’ jóra ki nem terjedhet, a’ mint hogy Isten tselekszi mind hogy akarhassuk, mind hogy véghez vihessük a’ jót az ö ingyen való jó kedvéböl. – Ez az a’ mi fellyebb mondatott: nem tudsz nem vétkezni. Itt úgy íratik-le mint a’ léleknek természeti tulajdonsága. – Elég a’ lélek’ vádolására ha nem erőltetve, hanem szabad akaratból vétkezik. [A második mondat kisbetűvel kezdődik, jav.]
Mint egy lántzon – úgy az ember soha bűnt nem tehetne. –
Meg-álly oh részetlen Lélek! – ’s hát leszel-e úgy Lélek?
Ha mint az óra kereke tsak úgy járok, úgy élek.
Bőlts leszsz-e úgy a’ Teremtő? ’s örűl-e munkájának?
Ha szabad akaratot nem ád a’ maga mássának.
Hiszen lám adott értelmet-is az akarat mellé;
Vagy, hát az értelemnek-is más békózó lántz kell-é?
* kell-e Rímelés szerint jav.
A’ mellyet ha erőltetnek, nem hitethetd-el velem,
Hogy lélek legyen a’ lélek, ’s értelem az értelem.
Ha hát a’ szabad akarat kár; bizony kár a’ Lélek,
Ha kár hogy akarok ’s értek, úgy kár az-is hogy élek.
Még-is ezt, hogy
kár hogy élek, egy Lélek sem kiáltja; –
4 Ez egy erősség arra, hogy a’ maradék meg-egyezett a’ Törsök bűnében.
Sőt sír mikor ez életet más élettel fel-váltja.
És mi ennek-is az oka? – A’
* Az A a-ból jav.
homályos értelem,
Melly hogy örökké élek, nem hitetheti el-velem.
’S kiván a’ szabad akarat élni, ’s vétkezve élni,
Mert az értelem a’ jobbat nem tudja meg-ítélni. –
Illyen romlott hát a’ lélek; melly másként halhatatlan,
Hogy hát a’ végetlenség ne legyen el-bírhatatlan;
Szükség, hogy viszsza adasson hajdani valósága,
Miben áll hát a’ léleknek maga eredetére való viszsza-térése
Mellyet meg-erőtlenitett a’ bűn ’s test pajtássága;
Hogy viszsza vitessen mint egy első eredetére,
Az őtet tisztán Teremtő Isten’ egyességére.
Kinek színe látásátul, (vagy hogy kell ki-mondani;)
Meg-javúllyon az akarat, ’s egyszer-’s-mind e’ mostani
Rövid értelem ereje, úgy ki-szélesíttessen,
Hogy az örökké valóban ennyit tsak meg-érthessen:
Hogy az időben kezdettnek, lehet vég-nélkűl élni,
És hogy ez, kivánni való nem pedig tőle félni.
A’ hit tudománnyá váljon, a’ reménység valóvá,
Az egekről gyanús kétség szemmel látó tanúvá.
Egy szóval annyit ’s igazán meg-fogjon az értelem,
A’ mennyit meg-nem értethet most egy Angyal-is velem.
(De talám hát a’ Lélek az Istent-is meg-foghatja,
A’ lélek a’ halál után az Istent ismérni fogja de meg nem foghatja akkor-is.
A’ ki őtet a’ Ditsősség’ pólczára méltóztatja.
Igen-is – ismerni fogja ezt a’ tökéletest-is,
De mivel nem lehet Isten a’ Lélek, bár nem test-is;
A’ kezdet meg-tsonkitotta örökké-valóságát;
És így vég-nélkűl ismeri az Isten valóságát.
De a’ kezdet nélkűl való örökös végetlennek
Ismerése, mind örökké dolgot fog adni ennek
A’ Teremtett végetlennek. – Örökké
* Az Ö ö-ből jav.
talál benne
A’ mit tsudállyon, – külömben az ember Isten lenne.
Ez az a’ gyönyörűségek vég-nélkűl való sora,
A’ mellyel be-nem tud telni a’ bóldogok’ Tábora. –)
Ez az a’ mit okoz a’ bűn és a’ halál véghez visz
Mivel a’ halál viszi véghez, hogy mind a’ lélek mind a’ test a’ maga eredetére viszsza térjen; ohajtani kell a’ halált.
Ez a’ mit a’ tökéletlen értelem nehezen hisz,
Ez az, a’ mi az embernek tsak azért siratható,
Hogy őtet illyenné tette elébb a’ Mindenható.
De ő magát el-rontotta; a’ mint-hogy már azólta,
A’ halált, a’ melly által ezt meg-lenni parantsolta
A’ Teremtő, kivánni kell inkább a’ jó Léleknek,
Hogy hamar részese legyen ez ditsősségeseknek. –
De van még egy, a’ mi rettent Ember! a’ meg-halástól,
Miért fél hát még-is a’ lélek a’ haláltól.
Vagy-is Téged bóldog Lélek! a’ testtől el-válástól;
Az a’ Lélek, a’ kit Isten az egekig fel-emel,
Nem tsak bűnös, hanem azért büntetést-is érdemel.
Igaz, hogy a’ kikért akart, a’ Kristus meg-fizetett,
De azomban mindeneknek rendelt egy ítéletet.
(Hogy az elég-tétel szerént ki-leszsz ment? ki mutassa,
’S a’ kiknek a’ vér nem használt örökké kárhoztassa)
Mellyben őtet e’ nagy Világ, mint e’ Világ’ Bíráját
Úgy nézi, és ő ki-mondja maga Sententziáját.
Ennek a’ nagy Törvény-széknek alsóbb törvény-székei
Lelki isméret.
Ez életben az emberek’ lelkek-isméretei,
A’ mint itt, ez a’ kis Bíró ki-teszi a’ vádokat,
Úgy mondja-ki ’s úgy bünteti a’ Fő Bíró azokat. –
Mert van ollyan tehetsége a’ részetlen Léleknek,
A’ mit az ember magában hív lelki esméretnek.
Az Isten ő maga helyett azt tette Biróvá itt,
Hogy a’ Lélek tudja magát, és a’ maga munkájit.
Az a’ homályos értelem el-lehet hinni hogy tsak
Mig az akarat után jár addig ollyan nagyon vak,
Hogy mi a’ jobb, mi a’ roszszabb nem láttatik érteni;
’S mihelyt él az elsőséggel mindjárt kezdi érzeni.
Tsak hogy a’ bűnnek már éppen természetté létele
Mind addig míg véghez nem megy el-felejteti vele.
Hogy ő mutatná ki a’ jót, abból a’ mik rakatnak,
Elébe jó roszsz keverve a’ szabad akaratnak.
Mihelyt pedig a’ tett dolog véghez megy, és már készen
Van, a’ mi azt meg-gondolja Lelki isméret lészen.
Az értelem a’ bűn miatt már meg-lévén romolva,
Meg-írta Isten mi a’ jó, még pedig parantsolva.
5 Mivel itt az értelem, a’ mellett hogy meg-romlott, úgy iratik-le mint a’ melly meg-érthetné a’ jót: nem árt az értelmet úgy gondolni, mint az ollyan rest gondolkodásu tunya embert, a’ kit a’ könnyű élet úgy el-lustit, hogy semmiről sem tud méllyen gondolkozni. – Ezen meg-romlott értelemnek könnyebbségére adta Isten mind a’ természeti mind az írott Törvényeket; hogy abból tanúlja meg-az ember: mi a’ jó?
(A’ kik pedig azt nem tudják, nem vétek, ha képzelem,
Hogy azoknál Törvény marad amaz okos értelem) Rom. 2:v. 14, 15.
De a’ törvény bár utánna büntetés-is íratott
* íratatt Sajtóhiba, em.
Egy tseppet-sem erőlteti a’ szabad akaratot. –
Ámbár tehát az értelem, ebből a’ jót meg-látja,
De már a’ szabad akarat mint a’ bűnnek barátja
Az ellenkezöt követi – ennek a’ meg-tudása
És igy mint egy a’ törvénnyel öszve hasonlítása,
’S arról, hogy jót vagy rosszat tett, tellyes el-hitetődés
Ez az a’ lelki esméret. – Ezen
* Az E e-ből jav.
való törődés
Az a’ féreg, melly a’ Lelket mind örökké mardossa –
Ez az a’ léleknek titkos, de késő tanátsossa.
Ha pedig a’ lelket ’s annak tettét jónak találja,
E’ bíró leszsz a’ léleknek fel-óldozó bírája.
6 Nem azt teszi ez: hogy a’ lelki esméret meg-nyugtathassa az embert aról, hogy ő tökéletesen jó (elég ha azt el-hitetheti a’ lélekkel, hogy ő ment a’ büntetéstől, a’ mint alább ki-tétetik, nézvén tudni illik, az elég-tételre) Még azok a’ jó Pogányok-is, a’ kik a’ magok lelkek isméretet tsak a’ magok’ tselekedeteiből bátoritgatták, a’ sok úgy nevezet virtusok mellett, találtak magokban eleget, a’ melly miatt tsak addig mentek bátran a’ Pokol ajtaja felé, míg a’ Cerberus torkonn nem kapta: akkor sírtak mint a’ kis gyermek. ejularunt – Vid. Lucian. Dial. mort. – akkor jött észre a’ lelki isméret. [A tselekedeteiből szó helyén tselekedeiből áll, jav.]
De ez a’ Lelki esméret sokszor soká vesztegel,
Míg a’ meg-gondolni való nagyon öszve seregel.
’S mivel az értelmes Lélek, a’ vastag test’ héjjából
Ritkán fejtőzhetik úgy ki, hogy a’ test sok roszszából
Mellyet mi jónak nevezünk, a’ jót ki-választhassa,
És a’ szabad akaratnak jónak tsak azt mutassa,
Úgy hogy azok a’ színes jók, a’ Lelki esméretnek
Még mikor már meg-lettek-is sokszor jóknak tettzhetnek;
Az elme, vérrel ’s más testi eszközökkel dolgozik,
A’ vérbűl kőlt indúlatok roszszával tanátskozik.
A’ test érez, az indúlat fel-kapja azt kedvessen,
’S közli a’ bünt az elmével mivel édes, édessen,
Kevéllységgel köszörűli a’ Lélek méltóságát,
Bujasággal a’ gyönyörű dolgoknak kivánságát,
A’ hasznosnak kivánását fösvénységgel motskolja,
’S valami kőltött jó van, mind igaz jónak gondolja;
És mivel majd minden Lélek tsak igy van a’ világgal,
Mindég körűl lévén fogva híjjában-valósággal.
Ezrediknek sem ébred-fel igazán esmérete,
Valamig tsak nem kéntelen innen el-kőltözete. –
Mikor már készűl a’ lélek vagy menni unszoltatik,
A’ homálybúl az igazabb esméretre hivatik.
Akkor kezdi le-vetkezni a’ kőltött jó rongyjait
És az igaz jóhoz mérni maga vétkes útjait.
Félelem érkezik tehát a’ Lelki esmérethez,
És erőltetés, ehez a’ kéntelen készűlethez.
Ez-ez; nehéz a’ halálban, – ’s ámbár nem vádollya-is
Az esméret a’ jó Lelket; – de kétséges abba-is
Hogy ő egészszen ment vólna: meg-ván hát az ítélet
A’ mellyen, mint végső ponton végeztetik az élet.
Ez a’ jó ’s roszsz-tétel között való kétségeskedés
Valamíg a’ test eleven, mind addig nem enged, és
Ez kemény kis Bíró előtt az a’ leg szerentséssebb
Bűnös a’ kinek vádlása tsak ugyan leg-kevesebb.
El-indúlt hát már a’ Lélek – az el-tűnt érzésekkel
El-megy – nints már be-borítva a’ vastag test’ léplekkel.
Ki-terjeszkedik szélessen, kezdi hinni, nem vélni,
A’ mit a’ testben igazán nem tudott meg-ítélni.
Valósággá változtatja a’ felelmet ’s a’ reményt,
Mellyről a’ Lelki esméret kétségessen tett törvényt.
Itt van a’ kész Szententzia, itt van a’ kész büntetés,
Mellyet vont a’ törvény után ez a’ kis közben-vetés. –
A’ kiből a’ testes Lélek a’ reményt által vitte
A’ testetlenűl élésre; a’ ki reménylve hítte,
7 Ez a’ lelki isméretről való állítás szépen meg-egyez a’ Hitről való tudománnyal; úgy hogy nem hijjában tartják a’ Tudósok a’ poklot a’ lelki esméret mardosásinak lenni, ’s abban állani. A’ kit a’ maga lelki esmérete mentnek vall halálakor; az Idvezűl, úgy vagyon, mert a’ ki hiszen idvezűl (ez ugyan az idvezűlendőkre nézve többet tesz, de a’ ki nem hiszen el-kárhozik), annyi mint, a’ kit lelki esmérete mentnek nem vall, el-kárhozik. – Minden idvezűlendőnek kell azt hinni hogy idvezűl; még e’ testben sem segitett a’ Kristus senkinn-is, ha tsak nem hitt. – De ez a’ jó lelki isméret-is szint-úgy Isten’ ajándéka ám, mint a’ jót akarhatni, és véghez vihetni. [A záródó zárójel hiányzik, pótoltuk.]
Hogy ő ment a’ büntetéstől: – mihelyest a’ Világgal
Fel-hagyott, azt hogy ő bóldog, már tudja valósággal:
És él a’ jutalom helyett ezzel a’ Ditsősséggel
A’ magáról jól hívéssel, az élettel, az éggel.
*** *** ***
Édes Atyám! ki ezeket mint tudtad, és bőltsebben,
A’ Te szent titkok közt őszűlt idődben; mint én ebben
Az úgy-is el-fajúlt Világ’ századjában született
’S emberi meg-állott korra még meg-sem éreltetett
Ifjú korban; kinek lelked már készűlő-félben vólt
Hogy hozzám erötlen nyelved tsak nem leg-utóllyán szólt –
Hogy gyönyörűségére vólt útnak indúlt Lelkednek
Bíztatása egy (úgy tartom) leg-hivebb gyermekednek.
Tudom. – De
* A D d-ből jav.
abbúl támadt e’ nagyobb öröm szívedbe?
Hogy egy méltó bátorságot vertem kegyes Lelkedbe.
Vagy abbúl, hogy egy olly szabad szárnyon repdeső elme,
Mellyről Atyai szívednek sokszor gyanús félelme
Lehetett, hogy Ikarusként fent héjjazó szárnyammal
Veszedelmesen találok bánni önnön magammal.
Most olly meg-világosodott értelemmel beszéle,
Hogy haldokló Attyának-is hasznára vala véle.
Mikor én, szerelmes Atyám! én, azzal bíztatálak,
Hogy ezer ember közűl-is egyet alig találok,
A’ ki olly bóldog halállal szűnjön-meg élni mint Te,
Kit vígan kisér a’ sirba jó Lelked-esmérete. –
Gyermekid tagadhatatlan vallanak jó Attyoknak, –
A’ kiknek Angyala valál, nem kivánnak magoknak
Jobb Angyalt – ember-szerető mértékletes életed
Tükör vólt, ’s holtod után-is példa leszsz, el-hiheted.
Egy Természeti jó ember, egy jó Keresztyén valál –
Hogy eshetne hát te-néked keserűen a’ Halál.
Holott, annyi jó erkőltsöt újjá születetlenben
Lehetetlen el-gondolni; – benn van a’ kegyelemben
Az ollyan Lélek – és ha bünt tett-is az, a’ testbe’ itt,
8 Illyen forma okoskodásokkal teszi menté az embert a’ Lelki esméret; mert egyéb aránt az, minden embert kárhoztatna.
Le-fizette már egy drága Halál minden vétkeit. –
Van – van – a’ mi keserithet; mert Özvegyed el-veszti
Hív Férjét; egy neveletlen nevelőjét ereszti
A’ sírba: sőt mi-is ketten akarmint emberedünk,
De egy illyen Atya nélkűl mindenkor szükölködünk.
És ezt Te-is tudod – és így, búsúl pihegő szived,
Hogy el-lesznek nálod nélkűl gyermekíd ’s Hites Híved. –
Oh! de hát a’ jó Lélek-is a’ kínokban részt vész-e?
Mert ez-is a’ bűnt követő bűntetésnek egy része;
Hogy a’ mellyek ez életben leg-jobb ízüek vóltak;
Azt érzik leg-keserűbben a’ vég pertzen a’ hóltak,
Vagy a’ mindjárt meg-halandók. – De óh jó Lelkű Atya!
Hát, nem talál-e több ezközt az Isten’ akaratja?
Rajtad kivűl; kedvesidnek szerentséltetésére,
A’ kiket eddig bíz vala egy jó Atya’ kezére;
Vagy, nem bíztathat-e inkább azzal a’ bóldog halál?
Hogy eddig a’ gondviselés’ hasznos ezköze valál.
Ah boldogúl el-vált Lélek! Te már a’ boldogokkal
Boldog vagy, ’s igazán örűlsz, a’ mennyei karokkal.
Mi még a’ boldogságnak tsak festett szinén kapkodunk,
És az igaz boldogságról kétesen gondolkodunk.
Te látod azt a’ mi Isten, mi nem-is képzelhetjük,
Te örülsz hogy meg-halhattál, mi sírva emlégetjük.
Te meg-fogod, Te el-bírod a’ halhatatlanságot,
Sőt bírod, – mi bírjuk, vagy-is szenvedjük e’ Világot.
Mellyben ha minden bóldog-is; ez fö boldogtalanság,
Hogy szegények azt sem tudjuk, mi a’ halhatatlanság?
Isten! mindenható Isten! erősítts-meg engemet;
Hogy sok kétséggel küszködő gyenge reménységemet,
E’ változó Világ, a’ melly tellyes bizonytalannal,
El-ne-óltsa: Te oh Fő bőlts, úgy bány e’ tudatlannal;
Hogy a’ mi az értelemnek nehéz, az értetlennek,
Ne gondollya azt leg-alább, lenni, hihetetlennek.
Hitess-el: hogy az az Isten, a’ ki meg-foghatatlan,
Véghez viheti azt, a’ mit meg-nem-fog a’ tudatlan.
Ha én lettem, és nem tudom még-is eredetemet,
Ha van Lelkem, még-sem tudom meg-ismérni Lelkemet.
Oh bizony van hát bóldogság, ’s meg-szűnés nélkűl létel,
Mellyet tsak addig nem tudunk meg-fogni, míg innét el
Nem kőltözünk. – Adj oh Isten! ollyan boldog életet,
Hogy e’ bűnben fogantatott, és bűnössé született.
A’ halálban, vagy a’ maga meg-oszlattatásában
Tsendes Lelki esméretet találhasson magában.
Melly a’ test tömlötze helyet, mutasson a’ Léleknek
Helyt, fényes ditsősségében ama’ bóldog egeknek.