K
ERESS* KERES Sajtóhiba, értelemszerűen em.
a’ hüss árnyékokban nyugodalmas rejteket
Músám! ’s zengedezz Tritonnak hála-adó éneket.
Balás’ szél-veszes Innepén szentelj egy Innep napot;
Emelj a’ Balaton parton’ emlékezet oszlopot.
Metéld-fel el-kophatatlan betűkkel, vas pennával
Mint bánt ezen napon’ Thetis az Appolló fijával?
Énekelj az életünkre törekedő habokról,
’S kedves Hazám kis tengerén történt zűr-zavarokról.
Tedd példává szerentsétlen esetedet másoknak,
Hogy ne higyjenek akarmelly kis vizen a’ haboknak –
Már két Órányi magasra a’ nap fel-emelkedett,
A’ sik víz tsendes tengeri színekkel kedveskedett,
Jó teréhvel a’ nagy sajkát előre el-botsátom, –
Indúlunk egy kis tsónakonn én ’s egy kedves Barátom:
Tán mind ketten meg-érzettük véletlen esetünket,
Mert otthon hagytuk morogva pattogó fegyverünket:
Mellyel a’ tsendes víz színén ollyan jeleket adtunk
Nem rég is, hogy hangzott az ég, ’s rengett a’ főld alattunk.
Dagad a’ víz, noha nintsen szél, nints leg-kissebb szellett, –
Sebes repten el-suhanunk a’ terhes sajka mellett.
Bámúlunk, hogy a’ nagy terhet ama’ nagy fa meg-győzi,
’S nevetkezünk hogy a’ kitsíny a’ nagyot meg-előzi:
Hasítja tsónakunk’ óra a’ dagadó habokat,
El-értük már a’ Tihani hegy-bertz’ órozatokat.
Ott elő-hozza Lővei minapi víg óráját,
Hogy egy mohos kövön álló Gémre sütvén puskáját
A’ hang, egy a’ bértzes hegynek horpályjába akadott,
’S mint ha a’ hegy le-szakadna ollyan zendűlést adott.
És onnan, hoszszan kerengve a’ hegy görbűleteken
A’ mint kinn űltek a’ bértzek
* bértzeg Sajtóhiba, em.
hol görbén, hol kereken,
El-ment a’ hang a’ templomig és abba meg-ütkőzött,
’S kísért a’ vízen bennünket tsattogó ekhók közőtt,
Füredhez már távoly vóltunk egy óra járásnyira,
De még is minden puska szónk oda hallott jobbára.
Én ez édes ditsekedést mosolyogva hallgattam
Kedvesen rémlett előttem a’ mit minap álmodtam,
’S hogy a’ tündér álom után tengernek ereszkedett
Kis hajom, ez hegy óráig hányattatást szenvedett.
’S itt víg álmamon tűnődő szívem’ biztatására
Hirtelen tsendesség feküdt a’ habzó víz hátára.
Meg-szóllaltat Szép-halmimnak kedves emlékezete,
Ah! mondok, vallyon, valaha – valahá meg-lehet-e?
Hogy
Szép-halmit e’ tengeren Füredrűl
* Füredrű Sajtóhiba, em.
egy húzomba
Tsendes széllel által hozzam remete lakásomba.
’S míg édesen folydogálnak így a’ képzelődések,
Mind erősebb habot hajtnak a’ szél-lengedezések
Észak és nap-nyugot között a’ hegy-kanyarúlatja
A’ szelet a’ tágas térre jobban hánytatja:
* A sor két szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.
El-értük már fele vizet; tekíntek az órára, –
Még, mondék, nints egy órája – ki érünk nem sokára – –
Már el-hagytuk jó messzire a’ Tihani partokat,
* partokát Sajtóhiba, em.
Hát lát Lővei északról felhő tornyozatokat,
Jövendőt mond, ’s igazat mond, nem tudván mit szóllana,
Vajha, gondolom magamban, igazat ne mondana:
Szelünk lessz úgy-mond – – tekéntek én is a’ víz’ habjára,
Észre vettem a’ színéből hogy szél lessz nem sokára:
De kettő vólt az Evezőnk, bíztam mind a’ kettőbe,
Magamat is érzem, mondék, még most ollyan erőbe’,
Hogy a’ harmadik lapátot ha kezembe vehetem,
A’ Hajót harmad magammal elébb partra kergetem,
Mint ama’ fenyegetödző felhők benn szorítsanak;
Mert ha innen vissza megyünk, Füreden mit mondanak?
Míg magamat a’ szél ellen vakmerően bíztatom,
’S ülésemet, hogy evezőt kaphassak igazgatom;
Bizony vészünk lessz, Lövei ezt akará mondani,
Veszünket mondott, ’s igazán talált tsak nem szóllani.
E’ szóra én nagy katzajjal el-nevetem magamat,
’S olly erőssen meg-forgatom evező lapátomat:
Hogy innen, hármas erővel a’ mint a’ hajó haladt,
El-érnénk Füredre tsendes széllel egy fertály alatt.
Hajtjuk a’ hajót erőnkből valamint tsak hajthatjuk,
Az el-hagyott terhes sajkát távolyról mutogatjuk,
Ditsértük a’ Kormányosnak előre vígyázását,
Hogy ő nem hagyta messzire a’ Hegy-bértzek’ hajlását.
Hanem annak árnyékában a’ szelet el-kerűlte, –
A’ mi tsónakunk már billeg, sok hab tolyong körűlte. –
Fordúl a’ szél – az északi fellegek változtatják, –
A’ zuhogó hullámokat fel-szélről hármaztatják,
Szokatlan vólt az evező – neheztelték karjaim, –
Lábomnak sem vólt ’sámolya, tántorgottak inaim.
Le teszem, hogy meg-pihenek, s’ hátom megett visgálom
A’ felhőt, – – hát már az elsőt fejem felett találom:
Mint sebes madár úgy repűl – részekre szaggatódik,
És ismét az el-oszlottra újjabb pára tolódik.
Nézek nyári nap-nyugottra; onnan jött egy fekete,
’S egy reménytelen pillantás tsak nem meg reszkettete.
Három sor felhőn belől, egy negyediknek gyomrában
El-pattana az égi tűz – ez vólt már valójában,
A’ mi, hogy vészünk vagy talám veszünk lessz jelenthette,
’S a’ mi testem’ a’ tűz ellen hidegre készítgette.
Mondanám már – mert meg is vólt – én-is, hogy veszünk lészen,
De láttam, hogy már Lövei le is feküdt egésszen.
Fejét felső ruhájával vastagon be-takarta,
A’ jövendölt vészt, és veszélyt tsak látni sem akarta. –
Én hát kéntelen kelletlen biztatásra fakadok,
Újra egy vastag evezőt a’ kezembe ragadok. –
Húzzam-e még? – hát Lövei meg-szóllamlik a’ hátom
Megűl – húzd Isten áldjon-meg; húzd tsak édes Barátom!
Alíg mártom jól a’ vízbe az evezó lapátot,
Érkezik zugva a’ felhő mellyet Lövei látott,
Ellenünk szegezi magát a’ szél minden erővel,
Alíg bírunk a’ hajóval a’ három evezővel.
De még eddig a’ kormányos jó izünn fütyölgetett,
’S bíztában tsak egyenesen a’ forrásnak vezetett:
Bíztattam én is, hogy tartson tsak a’ rövídebb útra,
Már talán egy fertály alatt tsak el-érünk a’ kútra. –
Már nekem tsak-nem egészen el-lankadtak karjaim;
* tsak egészszen A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Vérzettek a’ tenyeremen fel-törött hójagjaim,
Tsak nem Ember-magasságnyi evező vólt markomba’
A’ nyele vastag, darabos, faragatlan, otromba.
Még is a’ mint a’ hullámok’ halmairól le-hágtunk
Alíg értünk vízet vele, tsak a’ hab után vágtunk.
Tekíntek ismét a’ partra – hát új felhő érkezett,
Ez az – mondám én magamban, – a’ mi a’ vízre vezet.
E’ szóra a’ szél’ ereje fel-kap egy tsoport habot,
Juttat Lövei’ fejének, ’s nekem is egy darabot.
Engem’ hátulról találván, ruhámat be-motskolja:
Haj-porral híntett hajamat mind öszve-kovászolja.
Tsak egy fából vólt ki-vésve hajónk teknő formára,
Mellynek erőszakos hullám tolongván az órára,
El-tekeríti hajonkat Északról Kelet felé,
És nagy kegyetlen szél hordta hullámok tsapnak belé.
Felejti a’ Kormányosunk elébbi fütyölését.
Alig bírta a’ tsónaknak vissza-tekerítését.
Hajtjuk, hajtjuk mind a’ hárman, a’ mint erőnktől telhet,
Gyors munkánkról egyedűl tsak magunk’ karja felelhet.
Mert a’ kik a’ partról nézték kemény hányatásunkat,
Soha tsak meg sem reménylték partra juthatásunkat.
Két revész meg-vonta magát a’ parton’ a’ fal mellett,
Látták kis tsónakunk felett a’ hullám mint kékellett?
Mint szórta a’ szél özönnel
* örömmel A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
a’ habokat nyakunkba,
’S sokkal rosszabbat gondoltak rólunk mint mi magunkba.
Nekem a’ tulajdon hasznom szememet el-tsábítja,
’S ama’ terhes sajka felé Tihan alá forditja.
Vesztemre, akkor találék éppen rá tekénteni,
Mikor azon is a’ nagy szél egyet kezd perdíteni;
Mint egy nagy nyomtató szűrű ollyan hullám látszatott
Fel-reppenni,
* Fel-reppeni Sajtóhiba, em.
mellytől talám sajkám el-borítatott.
De meg-tsalatott látásom – igazabbat láthattak
A’ kik Füredről mi felénk Perspektivát forgattak
’S tsak akkor látták hab közé rejtezett tsónakunkat,
Mikor nagyobb hullámokra fel-emeltük magunkat:
Már némellyek imádkoztak nem meg-maradásunkért,
Mert azt nem hitték – hanem tsak boldog ki-múlásunkért.
Túl dél felől Tselédjeim egy dombra szaladának,
’S mivel mindnyájan felőlünk olly hiszemben valának;
Hogy a’ terhes sajkán ülünk, melly akkor közép tályon
Billegett a’ nagy hegy alatt egy be-nyúlt víz horpályon,
Azt vélték, el-bújván sajkánk a’ nagy hegy árnyékába,
Hogy el-merűlt ’s bele vesztünk mi is a’ víz’ árjába.
Oh nem – még akkor izzadott markunk leg-keményebben,
A’ víz-hegyeken’ mászkáltunk, hol nagyon hol kissebben –
El-múlt már az első veszélly – a’ szél meg-tsillapodott,
Lövei szabadúlásról már nem is gondolkodott.
Én is, ha tovább tartana, el-fárasztván karomat,
Már tsak arra határoztam
* hátároztam Sajtóhiba, em.
el-tökéllve magamat;
Hogy meg-fordítom a’ hajót a’ kormány evezővel,
Hadd vigyen a’ merre tettzik a’ szél minden erővel.
De egy kitsinyt tsillapodván – tekíntek tennyeremre, –
Folyt a’ vérem – hát kezkenőt terítek a’ kezemre,
Szokatlan izzadásokkal magamat erőltetem,
A’ mint a’ fel-szél engedte a’ tsónakot kergetem.
Néha néha a’ part felé tekíntgetek előre,
Írtóztató vólt, mint rohant a’ hullám nyakra főre;
Mintha mászkálnunk meredek nagy hegyekre kellene
Mikor tsónakunknak egy egy víz-torony állt ellene,
Mellynek ha hátára hágtunk ’s az evező meg tsapta,
Hajónkat egy más meredek nyílásba úgy le-kapta,
Hogy a’ ki kivűlről
* ki-kivűlről A kötőjel fölösleges, hiszen a ki szó itt nem igekötő, ezért elhagytuk.
nézte semmiképp’ nem hihette,
Hogy tsónakunkat e’ veszes tenger el nem temette.
El-iszonyodtam tsak hamar ezeknek látásától
Meg-fordúlok – ’s hát hírtelen új szél-vész kerül hátúl,
Nem bírhattunk erejével – az el-hagyott helyekre
Vissza ragadott bennünket egy-néhány lépésekre.
A’ szél az evezőmet is hátra felé vezette,
Sokszor a’ hullám meg-fogta ’s karomat késleltette,
Az üres fa’ óldalának neki tűzöm térdemet,
Akkor meg, egy sikolytó szél, tsak nem ki-vet engemet.
Szóllítom az Inast, ’s hanyatt elémbe le-fektetem,
’S lábomat az ő lábának tántorogva meg-vetem.
Melly reszkető inaimnak sámoly székűl szolgála,
’S tsak alig pihegő mellyem újjabb erőt talála.
Egyszer tsepegnek a’ felhők szapora záporokkal,
Bíztat minket a’ Kormányos, ’s kiált tele torokkal;
Rajta! rajta! már a’ parthoz nem igen meszsze vagyunk,
Minden egy egy rándítással egy egy habot el hagyunk.
De jóllehet ő bíztatott, ’s ízzadtak a’ munkások,
Nem használtak Löveinek ezek a’ biztatások:
Ő hogy a’ habra tekintsen fel sem emelte fejét,
Noha már elég moslékos víz lepte nyugvó helyét.
Hanem, mikor másodszor is a’ szél el-tsendesedett,
Én is el-untam dolgozni – a’ karom el-senyvedett;
Le-teszem az evezőmet, ’s a’ szél ellen fordúlva,
Éneket kezdek nevetve, (de valóban búsúlva)
Dallra szedem Löveimnek köztünk kedves nótáját
A’ kotsmárosnét danolom ’s annak a’ kapolnáját.
Az ördög mondja most, úgy mond egy kitsinyt mosolyogva,
– Hát ehol jön a’ harmadik terhes felhő suhogva. –
Helyre ülök – elő rántom
* rántam Sajtóhiba, em.
evező lapátomat,
Neki feszítem az Inas’ láb-hegyének lábamat.
Unszolom bíztató szívvel evező Társsaimat,
Noha már tsak alig bírtam el senyvedt inaimat.
A’ szél magát evezőnknek úgy ellene szegezte,
Hogy lapátunk hátra, ’s a’ szél előre nem ereszte;
Mint mikor tiszta nap-fénnyel kieskedő időben,
Fel-emelvén a’ kis madár magát a’ Levegőben,
Játszi szárnyját sem előre sem hátra nem ereszti,
Hanem testét lengedező tollakon fel-függeszti;
’S rá támaszkodván a’ könnyű levegő oszlopira,
Hangokat botsát az égnek magas boltozatira;
Könnyű teste egy helyben áll, tsak szárnyát billegeti,
* billegetti Sajtóhiba, em.
’S hogy örűl a’ fényes napnak víg hanggal jelentgeti,
Így a’ mi kis tsónakunk is, karunk’ bosszúságára,
Rá nehezedvén az alá tolongó víz’ hátára,
Úgy billeg az evezőkön mint meg-annyi szárnyakon,
Az egy-egy ház magasságnyi tsattogó hullámokon,
A’ nézőknek tsudájára, szívünk’ rettentésére,
Áldozatúl visz mint ’sákmányt Thetis’ tisztességére.
A’ tengeri tsudák hozzánk tsoportozzák magokat
’S kedvekre szedik a’ belénk ütközött hab-hangokat.
Szabadíts Triton! vedd elő három ágú villádat,
Szánd-meg ez ennyiszer óron tsapkodott hajotskádat.
Ne botsáss több szeles habot tsónakunk’ ellenére
Ez izzadozva dolgozó hat karnak szégyenére. –
El-múlik a’ harmadik szél; az idő vídámodik,
Nem is volt ez olly kegyetlen, mint sem ama’ második.
Fúj a’ szél, de a’ hullámok már nem emelkedhetnek,
Mert a’ közelített partok jobban ellent vethetnek;
Én vissza felé fordúlok, nézek a’ nád-szélekre,
’S onnan örvendő szemekkel tekíntek az Egekre;
Fel-állok a’ kis tsónakban, Löveit is fel-kőltöm,
Tömjénezőmet jó szagú faddi fűvel meg-tőltöm.
Füstölök a’ fel-szél ellen Triton’ tisztességére,
’S míg ez tartott, már jól ki-is értünk a’ nád-szélére,
Melly édesdeden halgattuk ott a’ nád-suhogását,
Mikor már által haladtuk a’ zúgó hab’ morgását!
Mint-ha mind meg-annyi Sálvét adnának a’ nád-szálak,
A’ veszélly után ebben is örvendezést találok,
Holott a’ ki a’ Parton áll attól is borzadozik:
A’ nagy baj után a’ kitsiny kész örömre változik.
Evezünk a’ nádas mellett tsendesebb suhogással,
Játszi ditsekedésekkel beszélgetünk egymással,
Miket láttunk,
* látunk Mivel a mondat második tagmondata múlt idejű, ez feltételezhetően sajtóhiba, jav.
miken mentünk által? és szerentsére
Mint jöttünk-ki nagy munkával, a’ Tó’ felső szélére?
Éltte’ meg-maradásáról ki miként kételkedett?
Egynek karja, másnak szíve hányszor ’s miként tsüggedett?
Végre a’ ki-kötő parton utóljára meg-állunk,
A’ hajóból a’ nézőknek köszönünk, és ki-szállunk.
Örvendenek a’ Révészek szerentsénk’ nagyságának,
Meg-beszéllik életünkhöz melly keveset bízának?
Én pedig hartzról érkezett Vitéz bajnok’ módjára
Mutatok a’ tenyeremnek ’s a’ ruhám’ hátúljára
Mutogatom a’ markomból ki tsorgó vér tseppeket,
Törőlgettetem hajamról a’ szél hordta vizeket
Tsak el-bámúltak a’ kútnál Barátink, hogy mi vóltunk,
Örvendnek és tsudálkoznak, hogy a’ vízbe nem holtunk.
Maradhatatlan kérdezik esetünknek rendjeit
Sajnálva hallják szívünknek kétes rettegéseit;
Félelmünket a’ baj után sokkal nagyobbá tették,
’S velünk, millyen kétséges volt életünk, el-hitették.
Úgy, hogy más nap’ vissza menet itt hajóra nem űltünk,
Hanem a’ Tihani Révnek a’ keskenyre kerűltünk.
Sőt egy felől a’ Barátság, más felől a’ félelem,
Oda is alig ereszték el Löveit én velem.
’S a’ sok kételkedés között időnk úgy el-haladott,
Hogy már a’ nap le-menttéig tsak egy óránk maradott.
Homályos vólt már az estve mikor a’ partra értünk,
Tüzet rakunk hát ’s jelt adunk, hogy hajó jöjjön értünk.
De mire az el-érkezett, már úgy be-setétedett,
Hogy Lövei bele nem űlt, és engem sem engedett.
Által küldöm szakátsomat a’ hajón éjtszakára,
Hogy fölöstökömre várjon bennünket virradtára,
A’ révész pedig hajnalra vissza jöjjön sajkával,
Nem lélek vesztő tsónakon, ’s nem két-harmad magával.
Magunk a’ rév-házhoz vonjuk éjtszakára magunkat;
Örvény gyökérrel keményen ki-füstöljük házunkat.
Hogy a’ szunyog alkalmatlan éjtszakát ne okozzon,
Hanem kinn a’ szél morgásra donogva táborozzon –
Hajnallik – én ki-tekéntek – nézem a’ hullámokat,
Hát! – nagyobbaknak találom
* találam Sajtóhiba, em.
még mint tegnap azokat.
Nézem a’ sajkát, hát nem jön – oh! de – nem is jöhetett,
Nem ment az akkor a’ vízre a’ ki élni szeretett.
Vissza megyek, ’s a’ párnára vetem ismét fejemet,
A’ nap’ és a’ legyek ellen be-takarom szememet.
A’ szél-zúgás a’ bertzek közt sok réteget talála,
És nékem ez a’ rekedt hang édes álmot tsinála,
Fel-kél egyszer Lövei is, – ki-megy – el-iszonyodik,
Hogy a’ szél, és a’ hullám is, mind jobban nagyobodik:
Az egyik hab a’ másiknak mint mászkál a’ hátára,
’S sok apróbból miként válik nagy hullám utóljára:
Azok egymást mint kergetik Zala felől Fók felé,
’S a’ közel való nádasba mérgesen tsapnak belé –
Mit tsináljunk? – az álomnak el-múlt már az ideje;
A’ sajkánk hogy által jöjjön nintsen elég ereje.
A’ Szakáts ránk oda haza hijjába várakozik,
Vagy tán még az ebédről is nehezen gondolkozik.
Egyszer még-is az Inasnak jut hirtelen eszébe,
Hogy van velünk Csokoládé, ’s vesz egy párt a’ kezébe.
Egy faragatlan bögrébe tsak hamar le-aprítja,
Az embert a’ nyomorúság mire meg nem tanítja!
Mibűl igyuk-meg? – a’ falonn függöttek tserép tálok,
Egy munkásoknak készített jó méllyetskét találok.
Azt le-veszem, ’s pirítatlan kalátsot szelek bele,
’S meg-öntjük fekete lével a’ tálat tsak nem tele.
Így tegnapi vatsoránkat potoljuk reggelivel,
’S már kevesebbet gondolunk a’ hullám’ zörgésivel.
Vár már a’ Szakáts Szántodon kettős fölöstökömmel,
Mennénk-is mi késés nélkűl, tsak mehetnénk, örömmel.
De a’ habokat Fok felé hánytató Zala szele,
Még annak is irtóztató oka ’s háborgó jele,
Hogy alig ha Tihan alatt nem eszünk ebédet-is,
Mert a’ mai szél haladja a’ tegnapi szelet-is.
Úgy is lett; egy öreg tyukot a’ Révészné meg főzött,
Azt meg-esszük,
* meg-eszük Sajtóhiba, em.
sok mosolygó sohajtozások kőzött;
’S mivel nehéz szem-héjjamnak nehéz vólt parantsolni,
Én ágyra dűlök álmatlan ejtszakámat pótolni;
Jó ízűnn esett, ’s még talám álmomban eszre vettem,
Hogy a’ szél is tsendesedett, míg én el-tsendesedtem.
Meg-érkezik a’ kis sajka; engem’ is fel-költenek,
A’ várakozó útasok rakásra sereglenek;
El-indúlunk – Ládainkat a’ sajkába rakatjuk,
Magunkat reménység alatt jó fel-széllel bíztatjuk.
Mert míg hajónk a’ Szántódi parton’ késedelmezett,
A’ nap-nyugoti szél után északi következett.
Egy fekete felhővel jött rettenetes zuhajjal,
Hartzol a’ szél a’ Hullámmal, zörgő tsattogó zajjal.
A’ már meg-índított habok még Fok felé sijetnek,
Oldalról a’ szél-fuvások ellene szegeztetnek.
’S a’ nád-szélben a’ habokon ollyakat tsavarítnak,
Hogy a’ szél-seprette vízek’ látási iszonyítnak.
Közel fél óra tőlt bele míg a’ szél meg-győzhette
A’ habot, és hánykodást Szántod felé kergette:
* A sor egy szótaggal rövidebb a szabályosnál, feltételezhetően sajtóhiba.
’S úgy leve egy kis tsendesség – ’s szemünk meg-tsalatának,
Mivel így a’ hab nem látszott mint szemközt akkorának.
No! rajta most – el-mehetünk – a’ szél is fog segítni,
És a’ hab is az evező legényekben könnyitni.
Megyünk – ’s míg még közel jártunk a’ hegyek’ árnyékában,
Vígan űldögel Lövei a’ sajkának farában,
Sőt még pípára is tőlte; de mihelyt el-haladtunk,
A’ hegyek mellől; a’ hajó jobban rengett alattunk:
Én vissza felé fordúlok a’ Tihani vidékre,
’S állva meg-vetem lábomat jól a’ hajó fenékre,
Löveit mint bátor révész bíztatom tréfálódva,
Mert ő már fél könyökre dűlt mint-egy el-szomorodva.
Mind jobban jobban tódúltak ránk az Északi szelek,
Úgy, hogy már fel-felé menve nem bírtunk volna velek.
Látszik már Füredi házam, melly annak rendes jele,
Hogy ott ha ki ugranám is, már tsak nem halnék bele.
De mivel tsekélly vólt a’ viz, ’s nagy a’ habnak ereje,
Jobban rengett a’ sajkának mind fara mind eleje.
Lövei hajó fenéknek le-szegezte szemeit,
Hogy mint-egy eszre se vegye óldala rengéseit,
Az Inas sárgúlt, ’s mint sárga viasz halaványodott,
’S az én vakmerőségem
* vákmerőségem Sajtóhiba, em.
is most ellene támadott;
Mit félsz most, mondok: ha tegnap el-vádolál engemet,
Hogy el-árúlták inaim’ rengési félelmemet?
Az én inam ha reszketett, méltán is reszkethetett,
Mert a’ kemény hajó húzás nagyon meg-erőltetett,
De nézd most, hogy a’ hajóban botlás nélkűl fenn állok,
’S mint-egy, a’ hab-tolongás közt víg játékot találok.
Le vonúl, meg-veti hátát a’ hajó óldalának,
Annak pedig, kit a’ habok leg-jobban tsapdosának;
Én meg-intem, hogy idején vigyázzon a’ fejére,
Hogy a’ Hullám be ne tsapjon a’ nyaka’ geréntzére;
Ezt alíg mondám-ki ’s már is Eolus készen vala,
Egy tseber habot tajtékzó kezével fel-markola,
És azt szegleten, a’ hajó farába úgy be-kapta,
Hogy az Löveit óldalba, az Inast nyak-szírt tsapta.
Ki nevet, ki tsudálkozik, ’s nehéz vólt a’ számvetés,
Az ijedtség vólt-e nagyobb, vagy pedig a’ nevetés?
Nem vóltunk már a’ Rév házhoz több, mint száz lépésekre,
’S még is mint rá tud ijeszteni a’ hab a’ félénkekre.
Ki-érünk még is békével tsak ugyan utóljára,
A’ Balatonnak Szántódi rég’ ohajtott partjára, –
Onnan el-megyünk örömmel ki ki maga útjára,
’S tsókokat hányunk a’ partról Füred’ túlsó partjára,
Egy két szó közt karjainkat vetjük egymás’ mellyére,
Unalmas történetinknek víg emlékezetére.