Meddig nézed, Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Dítséret
A’ Királyok’ udvariban ajándék’, vagy ígéret’
Reménységétől vonatván főld-színt tsúszva mászkáljon,
Mint egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,
Mellyekkel tsiklandoztassa a’ világ’ nagyjainak
Kevélly füleiket; – pénzért a’ bűn' undokságinak
A’ jó erkőlts' köntössiből tsináljon takarókat, –
Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?
Hogy egy Gazdagtól, a’ kinek Lelke nintsen, kóldúlva
Kenyeret kér a’ Dítséret; ’s jó illatokkal gyúlva
Áldozik, egy alá-való ’s álnok ember' szívének,
A’ kinél a’ jó erkőltsök porba temettetének.
És hogy illy drága illatú fű-szerszámokat hintsen
Az illyen hólt testre, mellyben Lélek, és Virtus nintsen –
Hagyd-el óh dítséret! hagyd el a’ fényes udvarokat,
Mosd-le a’ nemességedre abból ragadt motskokat,
Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tetszett jónak
Hazugságokkal hízelkedsz a’ rossz Uralkodónak.
Menj vissza ama’ kút-főre – keresd az eredetet
A’ mellyből Te-is, és minden hatalmasság kezdetett.
A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt hogy szolljon,
A’ Léleknek lételt, és azt hogy érthessen, ’s gondoljon. –
Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára,
Egyik ember, a’ másiknak, mint-egy imádására
Arczra borúl; a’ Dítséret’, és tisztelet’ tömjényje
Azokonn, a’ kik egy-forma ’s egy Fő míves’ edényje,
Sort vesz – sorra jár az egyik agyagról a’ másikra,
’S a’ mi még szörnyűbb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra:
Csak Te nem ditsőíttetel méltó dítséretekkel,
Emberek' Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.
A’ kinek, a’ fényes nappal, tsak orczád mosolygása;
Ellenben, a’ mennydörgések' rémítő ropogása,
A’ szív rémítő éjtszakák’ szapora villámása,
Haragod’ jele, ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –
Fogyjon-el azon órában, fogyjon! szám’ lehellete,
A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ Dítsérete.
Vajha! háládatosságom, bosszút állván ő érte,
Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,
Vagy, óh Fájdalom! ő róla el-is felejtkezhetett,
Tehetne, egy elegendő örökös dítséretet. –
De – hogy kezdjem hírdetését az ő Ditsősségének?
Hogy soha vége ne légyen annak hírdetésének.
Akar-melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;
A’ bámúlással el-tőlt szív arczra borít engemet:
Látván, az ezer tsudákkal meg-rakott természetet,
És szűntelen imádássá teszi a’ tiszteletet. –
Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,
Ez nálunk az idő miatt három részre oszolttat,
Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden teremtésedet
Ismered; és azok közűl egy sem ismer Tégedet. –
Magadat, ha láthatatlan vagy-is Természetedben,
Láttatod leg-alább-való ’s kisseb Teremtésedben –
A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik
Sok száz ezer állat, szint-úgy hatalmadat hirdetik,
Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,
Mert azok-is ugyan azon Házi Gazda' szolgai.
Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’
Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása
El-oszlik, sok tsatornákonn minden teremtésekre –
Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre
Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet
Nem tudják.
*A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Óh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,
Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?
Azt, a’ mind nagyra kitsinyre egyszersmind elégségest.
A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan napokban
Fényeskedik-is, jelen van az apró fű-szálokban. –
A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni
Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni.
Te minden Tökéletesség; és egyedűl azoknak
Summája vagy; első oka, ’s egy oka minden oknak.
A’ természet’ minden-felé el-terjedt sok ágának
Törsöke: a’ Teremtések’ titkos arany lántzának
Formálója: mellynek meg-nem-számlálhatja szemeit
Az ember, sem egy-másból lett rendes eredéseit. –
Minden dolog azt hirdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,
Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –
A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,
És szűlte e’ fejünk felett szélesen ki-terjedett
Égen ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,
Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.
A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,
Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.
A’ meg-nem-halandó Lelkek, a’ Te Ditsősségednek
Némű-némű szikrátskáji; Mindenható létednek
Nemes magzati – a’ kiknek értelmes tehetséget
Adtál, a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.
Az okosokká teremtett Teremtések, sorjában,
A’ mint Isteni fényednek élesztő súgárjában
Kissebb vagy nagyobb részt vettek; szép rendel emelkednek-
Fel addig a’ Teremtésig, melly örök lételednek
Meg-foghatatlanságához, a’hoz leg-közelebb jár
A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már
Természetjekkel egygyező lakó hely rendeltetett
E’ világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –
Hát Te magad hol lakozol? óh kezdet és végezet
Nélkűl való! ki lessz? a’ ki engem' a’ Házba vezet:
Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom;
Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom?
A’ méllységben-e? vagy ott fenn a’ Naptól kérdezzelek?
Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti óh harsogó szelek!
Hol lakozik Teremtőtök? – vallyon az ö szavának
Hangja-e a’ mennydörgések? Királyi szék formának
Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl ’s parantsolja:
Hogy szekerét a’ forgó szél sebes láng közt hurczolja.
De mit? óh vétkes képzések! távozzatok előlem,
Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.
Jertek velem, óh halandók! és arczra borúljatok,
Mert itt van az Isten, itt van a’ kit én nem láthatok.
Ez roppant Világ, a’ mellyet az ő karja ereje
Tart ’s mozgat, ditső Királyi székének részetskéje.
Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,
A’ valót az elébbeni semmiség, fel-váltaná.
Az ő keze meg-öleli mind, a’ mi véghetetlen,
És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;
Úgy a’ mik leg-magasabban fel-emelkedhettenek,
Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,
Mint hol-mi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen
Üregben körűl-kerengenek öszve keveredetlen.
De mi vagyok én halandó! hogy az én ajakomat
Illyenekre merem nyitni: – forró buzgóságomat
Ki önteni, ’s egy féregnek merni venni nyelvvére
E’ felséges Ditsősségnek nints e' kissebbségére?
Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott,
Hogy tsudálhatja az Isten' tsuda-képp’ tsináltatott
Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,
Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérgesse.
Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?
Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.
Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld' közép pontjáig,
Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:
De nem tud a’ Természetben ollyan képet találni,
Mellyel az ő nagyságának rajzolatot tsinálni
Tudna tsak homályosann-is.
*A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Világ' fényes pompája!
Mi vagy e’hez képpest? – Sűrű
*Az S s-bő jav.
setétségnek homályja. –
A’ gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve,
Mitsodák? – Tsupa
*A T t-bő jav.
nyomorúlt szegénység erre nézve. –
A’ Csillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja
Csak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,
És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,
Az el-ragadtatott szívnek forro buzgóságai
Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni
E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni. –
Nagy Isten! a’ kit dítsérni fel-emelem nyelvemet,
Te! a’ ki a’ Te Lelkeddel meg-illeted szivemet;
Én egyedűl való kintsem! erőm én vénségemben!
Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!
Te! ki adtad az embernek a’ Halhatatlanságot,
Segitsd azt a’ tehetetlen Háláadatosságot.
Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,
Vagy, ha nem lehet találni Felség! ollyan Nevedet,
Melly illendőnn elő adja ditső Természetedet,
Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet
Embereknek Barátjának. – Melly név az én szívemet
Egészen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet. –
Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik,
El-végezte mind azt a’ mi ő tőle ki-telhetik
Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája
’S ez lessz az ő énekinek tetéző koronája.
Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem,
Hanem a’ bűntől – a’ Halál' félelmét el-temetem
Örökre; oszlopa alatt változandóságomnak
A’ mellyet dítséretére emeltem meg-tartómnak. –
Óh! ne legyetek Bíráji Versemnek hitetlenűl
*
hltetlenűl Sajtóhiba, jav.
Ti hideg és tompa Lelkek; a’ kik ha érzékenűl
Gondolkodtok, el-fáradtok – a’ kiket meg-háborit
A’ mélyen el-ragadtatás, a’ tsendes vér bátorit
Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni
’S a’ könyörgésben erőssen azért nem buzgólkodni
Ne-hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása
Miatt, nyúgodalmatoknak essen zavarodása. –
Távozzatok-el én tőlem hideg vérű vakítók!
Méltatlan, semmi vagy tsekélly buzgóságú Tanítók!
Kik ékesen szóllás nélkűl, gyenge ki-mondásokkal
Prédikáljátok a’ virtust a’ Porban tsúszó szókkal. –
Hát vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő
Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő
Lánggal: – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti
Kedves szagát, ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti.
Óh! hogy, ’s miért fagylaltad-meg, Vénségemnek mord tele
Az én Músámat? véremet, és elmémet-is vele. –
Mikor a’ Lélek, a’ maga’ buzgósága’ lángjainn
Mint-egy szárnyakonn fent repdes az egek' magassainn;
Az arany hárfák győnyörű hanggal gyönyörködtetik,
A’ mint azokat az Egek’ seregei pengetik.
Úgy-tetszik, mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat.
Mint-ha zengő énekléssel mind tsak azt mondanák ott
A’ hol az Úr űl a’ székben: Mondjad én Lelkem! Te-is –
Óh! mint örvend Lelkem ennek tsak képzelésére-is?
Óh! mikor jön-el a’ Halál be-vezetni engemet
Ama’ mennyei karokba? – Ha rontja-el testemet
E’ sár-házat; melly az éggel való társalkodástól
El-rekeszt.
*A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Meddig bujdosom ama’ boldog hazától
Távoly e’ főldön? – Hazámon kivűl, mint számkivetett,
Hazámon – mellyet ohajtok – és a’ szabad életet
Várva várván e’ tömlöczben óh! meddig sóhajtozom?
Óh! bóldog nap az, a’ mellyre vírradni kívánkozom.
A’ melly ezt a’ setétséget előlünk el-oszlatja,
Mellyben most tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja
A’ láthatatlan, de nehéz lánczokat, a’ mellyekkel
Meg-kötöztettünk.
*A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Az igaz Lelkeket seregekkel
Öszve-gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl –
Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.
Szomorúságodból emeld-fel bánatos orczádat,
Mert bánatod bosszúsággal illeti jó Atyádat.
Nézzed – ama' vastag kárpit, ketté mint hasíttatott,
A' melly a’ Halhatatlanság 's az ember közt vonatott:
Nézd! a’ sír-halom' hantjainn miképpen emeltetett-
Fel egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –
Óh örökké-valóság! Óh Nemes Lelkem’ Hazája!
Óh Isten! Te az el-múltak’ 's jelen-valók’ Királyja!
Mikor megyek-el? óh mikor méltóztatsz rá engemet?
Hogy a’ Te oltárid előtt meg-hajtsam én' térdemet.