HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

VII. M. R. Sz. B. Gróff Széki Teleky Domonkos Úrfihoz, – mikor a’ himlőből ki-gyógyúlt.

Kis Gróff! a’ Helikon bámúlni nem győzött,
Mikor Gróff Teleky Domonkos himlőzött; –
Most a’ nagy bámúlást fel-váltja kettőzött
Öröm, hogy a’ rosszból teste ki-fejtőzött.
Bámúl a’ Helikon meg-himlőzésedenn,
Nem, mintha nagy tsuda történne testedenn;
Sem, hogy e’ nyavalya, melly inkább kisdedenn
Kap; kapott tizen-négy esztendős létedenn.
Mert Atyád-is annyit, sőt már tizenhatot
Élt, mikor himlővel teste meg-rakatott:
Még pedig, mivel már árván hagyattatott;
Illy kezek közt mint Te nem ápolgattatott.
Bámúlt hát; még pedig panasz és jaj között,
Hogy a’ himlő, ágyhoz, olly testet kötözött;
Mellybe az Átyától ’s Őstől kőltsönözött
Nemes vérrel, lakni illy Lélek kőltözött:
Kinek virtussai már gyengeségébe’
Nagy reményt gerjesztnek Szüléji’ szívébe
Hogy a’ bőlts Teleky Grófoknak rendébe
Atyja’ koszorúit újjal tetézné-be.
Bámúlt, ’s bánta: hogy egy illy serény elmének
Mellynek gyors szárnyjai, Pegázus’ vizének
Szinte forrássáig, már fel-repűlének,
A’ sullyos nyavalyák akadályt vetének.
Mómus-ként a’ Músák már hibát kerestek1
Mómusként. – Nem mintha Mómus-is, ugyan azt a’ hibát, hanem, hogy ő-is hibát talált az ember’ alkotásában.
Abban: hogy úgy öszve köttettek a’ testek
A’ lelkekkel; hogy ott a’ lelkek-is restek
A’ hol az ő testek beteg ágyba estek.
De ezt a’ panaszt új bámúlás váltotta-
Fel, ’s már ezt maga-is Febus sokallotta;
Hogy a’ haj-borzasztó nagy kínok alatta,*
alatt Sajtóhiba, rímelés szerint jav.
Beteg gyenge száját jajra nem nyitotta.
Hogy ez, a’ sínlődő testbe zárt nagy Lélek,
Kit meg-nem-ijesztnek a’ Halál-rév-szélek
A’ mikor fáj a’ test, tsontok, inak, bélek,
Héjjaz a’ kínokon, ’s mint-egy játszik vélek.
Míg, bőlts bíztatással Méltóságos Atyja,
Beteg fija’ szívét bár bátorítgatja;
Vele-is a’ bánat tsak ki-fakasztatja,
Hogy sok dolga közt-is Fiját nem hagyhatja:
El-érti a’ Fiú Atyja’ nagy szerelmét,
De – nézd most a’ beteg testben az ép elmét:
Ezzel-is nagyítja szíve’ tűredelmét;
Hogy a’ bíztató-is kesergi sérelmét.
A’ ki nem bús, könnyű annak mást bíztatni,
De annak jó hasznát ritka találhatni:
Az egygyütt sírónak mást vígasztalhatni
Ez! ez! – ennek lehet gyümőltsét várhatni:
Domonkos-is látván Atyja’ búsúlását,
Annál jobb erőben érzi bíztatását;
Fontosnak ítéli leg-kisebb mondását,
A’ kiben képzeli fájdalmai’ mássát. –
De ez: hogy példátlan elméjű Atyjának
Fontos beszédei, nagy erőt adának
A’ betegnek; talám bőlts Atyja’ szavának
Gondoltatik lenni jó foganatjának. –
Nézd-el hát, és bámúlj emberi gyarló szív!
Millyen a’ nagy Lélek? ’s melly mesterséges mív,
Ez: hogy a’ kit maga’ ’s más’ kínja sírni hív,
Kínos fájdalmival ollyan bátran meg-vív.
Méltóságos Anyján az ágyba esettnek
A’ jelek fájdalmat és bút jelentgetnek;
Szem-héjjai a’ hány tseppet rejtegetnek
Most, majd bús orczáján hat annyit görgetnek
Ah! Szerelmes Fijam! gondolja magában;
Édes Anyád tsak négy esztendős korában
Szenvedte ezt; mikor még indúlatjában
Nem fért a’ fájdalom ollyan divatjában.
De a’ nyavalya-is illyen erejében
Nem vólt rajtam, mint azt, vagy Fijam, testében
Érzi most, vagy tsak mint fájdalmit, rendében
Által-kőltözteti hív Anyja’ szívében.
Ha a’ test, távolyról mást nem érdekelhet;2
Itt a’ Poéta, az in distans Actiót láttatik erősíteni, de ezt cum grano salis kell venni.
Hogy van? hogy szívemen szíved sebet szelhet;
Test az én szívem-is, ’s most maga felelhet,
Hogy egy szív más szívben fájdalmat nevelhet.
Sírjak-e hát? ’s kínod’ én-is neveljem-e?
Mert a’ fájdalomnak ez-is egygyik neme:
Kész vizet ontani édes Anyád’ szeme;
De tilt édes Atyád’ bőlts szava’ érdeme.
Rá tekínt könyvekkel terhelt szem-héjjára,
’S nyomba rá-is borúl síralmas Anyjára,
Mária – ’s a’ Gróffné könyve tsordúlttára
Szóval felel, – Anyja’ néma panasszára.
Vajha úgy-mond, édes Anyám’ siralmának
Gyásszai, szomorú jelek ne vólnának
Arról, hogy kínjai ez nagy nyavalyának,
Komor hír-mondóji Bátyám’ halálának.
Ha ez meg-hal, ki lessz az Atyám’ házába’?
A’ ki bőlts Nemzetünk’ ebbe az ágába’
Hágjon, a’ laurusos Pindus’ óldalába’
Szedett koszorúkkal bőlts Atyja’ nyomába.
Ki teszi Nemünket ditső érdemekkel
Egygyessé a’ Túdós több Telekiekkel? –
Engedd-meg fel-hagyván, halál! e’ sebekkel,
Hadd kérkedjen Házunk ezzel a’ gyermekkel.
El-jajdúl kesergő Nénje’ panasszára
A’ tsets-szopó Ferencz; – talám utoljára
Bátyján való búja bizonyítására
Sír ő-is, a’ gyászos több szívek módjára.
És bizony sok beteg ezt vélné magában,
Kinek mint magának tsak jaj van szájában,*
Plura sunt, Lucili, qua nos terrent, quam quae premunt, et saepius opinione quam re laboramus. Seneca. (A szerző jegyzete. A megszólítás hiányzik, pótoltuk.)
Azt tenné ha vólna néki hatalmában,
Hogy őtet sirassa minden a’ szobában.
De a’ beteg Úrfi Atyja’ tanáttsára
Hallgat; és nem hagyja maga’ szabadjára
Érzését, ’s e’ hármas panasz hallására
Okot keres kínja’ tsillapítására. –*
Possunt et dura molliri, et angusta laxari, et gravia, scite ferentes minus premere. Seneca. (A szerző jegyzete.)
Hogy úgy-mond egy Fiút sajnáljon az Atyja,
Az Atyai érzés méltán kívánhatja:
De – bőlts bíztatása lám mind azt mutatja
Hogy reménységgel van keverve bánatja.
Könyvét édes Anyám hogy nem tűrtetheti;
Lehet, hogy kínomat nagyobbnak vélheti
Mint van: – mert a’ búsnak az a ’ természeti,
Hogy minden jaj, újjabb búval rettegteti.
Csak ez meg-tarkázott testre tekíntése,
’S ennek ama’ széptől nagy külömbözése;*
Virg. Aen. L. II. vers. 274. Hei mihi qualis erat, quantum mutatus ab illo Hectore – – (A szerző jegyzete.)
Gyógyulásom felől kétségeskedése
Egy Anyának, nem nagy szívenn-lövellés-e?
Testvérim, hogy sírnak, gyenge természetek
Okozza: ’s még azért én bóldog lehetek:
Véreim! ’s rólatok könyvet törölhetek,
Hogy illy nyomorúltnak lenni képzeltetek.
Tartom ugyan testem’ nyavalyák’ fészkének,
De hiszen ez, minden Anya’ születtének
Törvényje, ’s a’ testek testek sem lennének
Ha semmi nyavalyát ’s kínt nem szenvednének.
Ezt most úgy szenvedem, mint el-múlhatatlant,*
Culpa est non ferre, quod ferendum est. Seneca. (A szerző jegyzete.)
Melly egyszersmind tanít engem’ egy-tudatlant:
Hogy úgy nézzek minden bajt, mint nem váratlant;
Mert nem szűl a’ Világ meg-változhatatlant.
Nem azt nézi a’ Bőlts: mit szenved? ’s szenvedett?
Hanem, hogy még a’ sors mi reményt engedett?
És ha egy-két eset rontja mindenedet,
Örűlj, hogy magadat meg-tartott Tégedet.
Fáj minden tetemem: de, úgy-e? még élek,
Vígasztalhatja hát magát a’ jó Lélek: –
De hát-ha meg-halok? – akkor majd nem félek
Sullyos kínjaimtól, ’s nem törődöm vélek.
Szenvedem hát a’ kínt a’ mint szenvedhetem,
És leg-nehezebben ez egygyet tűrhetem:
Hogy már-is, ’s hát ha még tovább gyötrettetem,
Szüléim’ fájdalma czéljává tétetem. –
Oh szerentsés elme’ bóldog bíztatása!
Oh nagy szív! a’ ditső virtusok’ forrása!
Oh okos Gyermek! de egy öreg Bőlts’ mássa
Oh gyászos Helikon’ méltó bámúlása!
Bámúlása – melly míg bánatját segíti;
Pirosló súgárit egyszer ki-deríti
Apolló; Szüzeit neki melegíti,
’S kételkedésseket ekkép’ könnyebbíti:
Nem Halál a’ vége minden nyavalyának. –
Ez a’ Gróff Teleky Sámuel’ Házának
Gyássza, ’s nyavalyáji szerelmes Fijának,
Már tsak ekkorra-is jobbra változának. –
Sokat lehet ugyan bámúlva siratni
Itt, de leg-jobbára ezen bámúlhatni,
Hogy ezt, úgy tetszett az égnek igazgatni,
Hogy e’ nyavalyából jól lehet várhatni.
Ott esett Domonkos ezen nyavalyában,
A’ hol Minervával lakik egy szobában
Bőlts Eskulapius, a’ hol mostanában
Leg-több ’s leg-jobb Doktor van – Béts’ Városában.
Orvosok, Patikák, leg-jobb fűves kertek,
Orvosok, kik lelket mind én tőlem nyertek,
Kiket már áldnak-is sok ágyba’-heverttek,
’S kik elébb tíz nappal már izenni mertek:
Hogy nem vetnek neki leg-fellyebb két hetet,
Hogy ez ágy fenékre most le-szegeztetett
Úrfi; az egektől vissza téríttetett
Egésségben fogja látni az életet.
A’ himlős beteget bőltsen gyógyítják ott,
Nem zárják a’ lyukba mint a’ rab-szolgákat;
Nem raknak halmosan rá meleg párnákat,
Hanem ki-rendelik a’ tisztább órákat:
Mellyeken’ a’ tiszta és friss levegőben
Hordozzák: (de nem mord, ártalmas időben)
Hogy az unalom se szorúljon a’ Főben,
’S segíttsen az ég-is rajta jobb erőben.
Fel-gyógyúl Domonkos sőt fel-is gyógyúla,
Már a’ nagy szenvedés ’s fájdalom el-múla:
Gróffné Asszony-Anyja ki nem rég’ búsúla,
Törli szemét, törli a’ könyveket rúla.
Áldott Nap! mit adtál vissza egy Atyának? –
Egy Fit – mit kűldöttél haza két Hazának? –
Egy Hazafit. – De mit nyertél Minervának? –
Egy gyors követőjét Atyja’ nyomdokának.
Élj hát kedves Úrfi! ’s sullyos nyavalyádnak
El-múltán örvendő ez Magyar Músádnak
Add-meg azt: hogy tévén Nevedet példádnak
Légy egy méltó Fija Atyádnak ’s Hazádnak