Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

 Itt vagy hát boldog Ejtszaka! és mikor azt idétlen álmadozó jövendő-mondókat meg-szégyeníted: akkor egyszer smind, ezt a’ szerentsétlen esztendőt, a’ melly sok szíveket magyarázhatatlan tsudálkozással, ’s még többeket, minden szempillantásonként tsuda módra rettegtető félelemmel terhel vala, bátorságosan berekeszted. Hol vetted, a’ leg-elevenebb színekkel, reménytelen tündöklő tsillagidat? hol vetted a’ leg szerentséssebb arany időnek ártatlan ejtszakájival a’ diadolmig vetélkedő tsendességedet? hol vetted, a’ villongásoknak minden előre képzelhető jelei nélkűl természeti homállyal be-vont kellemetes színedet?

A’ Hadakozásnak Istene, ennek, a’ maga meg-határozott végére sebes futással sijető világnak majd minden szegeletjeiben nagy tüzeket gyúlyt vala nem régen; a’ nyughatatlan idő pedig, a’ maga szakasszait, gátolhatatlan sijetséggel léptette, ugyan azon el-kerűlhetetlen végre: és ezek mind ketten meg-átalkodtan öszve-esküdvén a’ halandó Teremtéseknek rémítésére; sokan, halandóságot ábrázoló koporsó kövekre metélték, e’ félelmes esztendő felől való^* gyanakodássokat; sokan a’ kérkedékeny bátorság, és erőltető félelem között gyermekesen habozván, szem-emelgető sóhajtásokkal, ’s ezer jó kívánásokkal titkolták rettegésseket; leg-többen pedig a’ régi időkre való vissza tekíntgetéssel, ’s a’ bóldog jövendőknek reménységével várták, e’ sok külömb-külömb-féle változásokon által ment esztendőnek ki menetelét. – Nézte fellyűlről a’ Mindenható, a’ maga keze míveinek sok-féle gondolatit: és mikor mi rettegtünk; a’ halandóságon által esett mennyei seregek, ezzel ditsőítették azt az egygy Hatalmast: Tiéd az erő oh Felség! Tiéd oh Mindentúdó! a’ Bőltsesseg; Te nálad vagyon el-rejtve a’ változásoknak végezete: és a’ mint egész roppant Mindenséget, végetlen karodon, elődbe terjesztve tartod, és igazgatod; úgy a’ Te szódra minden a’ mi vagyon el-múlhat. – Valamint a’^* Te hatalmas beszédeddel a’ mi nem vólt, lett; és meg-tartatik.

Én bé-vártam a’ Napnak le-menetelét; annak a’ temérdek napnak, melly a’ Teremtéstől, az ő lételének kezdetétől fogva, sem el-nem fogyott, sem meg-nem-restűlt. Utólsó vala már ez a’ nappal, ennek a’ félelmes esztendőnek nappalai között. – Meg-lestem el-tökéllett gondolattal, ha vallyon hordoz-e magával valamelly véget jelentő erőtlenségeket? a’ sok mesés képzelődésektől el-foglaltatott ítélet-tételem, maradhatatlanúl várta e’ napnak, ’s ezzel egygyütt az esztendőnek végezetét. – Hát mi történt? Le-ment ez a’ roppant Golyóbis, és le-gördűlt látásunk’ határozatja alá, szinte akkora formában, és azon a’ helyen, mint ez előtt esztendővel. – Úgy látszott, hogy le-ment; alája fordúlt lakó főldünk gombolyagjának: az estvére, nap-le-mentére, a’ gyönyörű színekkel tündöklő est-hajnalra vetett figyelmezésem, el-felejtette velem: hogy én bújtam-el a’ domború főldnek árnyékába a’ nap elől; a’ le-menni láttatott nap pedig, vagy semmit sem, vagy tsak annyit mozdúlt, a’ körűl a’ mozdúlhatatlan közép pont körűl, melly az ő temérdek testében, noha nem eppen középen, de minden bizonnyal benne vagyon; a’ mennyire az ő tőle külömb-külömb messzeségekre fel-függesztetett, és a’ hatalmas Teremtő által az időnek kezdetében meg-indíttatott bújdosó tsillagok, a’ magok kerűletjében mozogva, őtet is észre vehetetlen mozgásra kénszeríthetik, és ide ’s tova, de a’ maga közép pontjától nem messze rángathatják. Engemet ennek a’ nagy Főldnek kűlső színe érezhetetlenűl magával ragadván, midőn álló helyem jobban jobban le felé görbűlt, tulajdon lakó főldem el-fogta szemem előtt a’ napot. – Néztem fel-meresztett szemmel a’ gyönyörű nap nyúgotot; tsak annyira külömbözött ez, a’ többi est-hajnaloktól;^* hogy az én, egyedűl arra függesztett figyelmetességem, sokkal szebbé, és kedvesebbé tette azt szemeim előtt, mint a’ többit. Valami reménytelent, valami lehetetlent, semmi eddig meg-nem-történhetett dolgot nem tapasztaltam. – Tekínték a’ fejér hóval, mintegy tiszta őltözettel be-takart főldre; látám fenn álló testemnek vékony árnyékát; meg-némúlva figyelmezék annak terjedésére; meg-rettenék, és ez a’ különös tapasztalás, valami újsággal kezdé hitegetni, erőltetett figyelmezésemet. Hol vagy tehát? fényesen tündöklő Nap! a’ Te határidról a’ Te le-menetelednek helyjéről jön az a’ súgár, mellyet az én testemnek állása el-fogott, és azért vetett árnyékot: Te pedig már el-haladtad az én látásomnak határozatját: hát hol vette magát az árnyék? hol van a’ napnak fényes teste? hol vannak a’ sebesen jövő súgárok? mellyeknek némelly résszét el-kell fogni fenn álló testemnek, hogy árnyékom legyen. Oh tüzes ragyogásokkal fényeskedő nap! talám a’ Te messze el-hatható súgárid, valamelly ismeretlen égi testbe ütköztek hátam megett, és onnan jöttek ollyan egyenesen, hogy bennem meg-ütközhessenek; talám az az ismeretlen és láthatatlan égi test az, a’ melly nékem, és minden e’ főldön lakó teremtéseknek, utólsó véget jövendöl. – Szűnjetek! szűnjetek! félelmes képzelődések! szedd rendbe gondolatidat, idétlen ítélet-tételektől el-foglaltatott Elmém! még most az engemet magasan körűl-kerítő levegő égnek oszlopit, ezt a’ kezdetben ki terjesztetett erősséget, melly e’ sok féle külömböző részekből álló főld temérdekségit, mint egy abronts öszve szoritja, hogy széllyel ne omoljon; ezt a’ vékony, de minden főldi dolgoknak meg maradhatására el-múlhatatlan folyadékot, nem haladta-még-el ollyan messze a’ tüzes nap, hogy ennek magasságát a’ hét féle színekből öszve kevert fejér súgárok ne érdekelhetnék; meg-akadtak a’ levegőnek magas oszlopiban a’ színes súgárok, és onnan meg-görbíttve, a’ föld színén lévő dolgokba bele tsapódnak, az én testemnek is árnyékot okoznak.

Tsendes Ejtszaka! és Te édes álom! a’ ki a’ szíveket rettegető Halálnak hasonlatossága, sőt Testvérje vagy: de mikor a’ munkában el-fáradott Halandónak szemére setét hálót vonsz; ollyan tapasztalható erőd vagyon a’ nyugtatásra, hogy a’ Testvéredtől való félelmeket is el-felejteted. Te adsz puha párnákat a’ resteknek, és rengő bőltsőt az el-lankadtaknak. Te mérsékletted a’ mindjárt el-múlandó egész esztendőben az én nappali fáradozásimat olly egyenlő mértékkel, hogy a’ természettel ostoba, és a’ mozdúlhatatlan helybe maradásra törekedő test, az örökké valóságra törekedő, szűntelen gondolkodó, ’s szakadatlanúl dolgozni kivánó Lelkemnek, semmit szemére ne vethessen. Engedj most ennek a’ munkában telhetetlen Léleknek; hadd éllyen a’ tunya test felett^* való elsőségével ezen az utólsó éjtszakán. Engedj szunnyadni nem túdó Lelkemnek, oh álom! Ez a’ Lélek akarja magát, a’ testnek egy kis töredelmével gyönyörködtetni. Meg-adja ez a’ vi’sgálódó Lélek tenéked is érzéketlen Álom! a’ ditsősséget. Te rólad is fog, a’ maga édes képzéssei között gondolkodni. Ne zárd-le szem’ héjjaimat; hadd nézzék szemeim figyelmezve ezt az éjtszakát. Hadd legyen ezzel az egygyel több, a’ munkálkodásnak, mint a’ nyúgodalomnak ideje.

Te pedig én tsendes hangú Músám! a’ kitől engemet a’ mindjárt el-telendő egész esztendőben a’ világi szorgalmatosságok gyakran el-zártak. A’ ki gyakran a’ néma Ejtszakától, a’ szunnyadozó álomtól lopva tseréltél magadnak egygy egygy kis időt, hogy az én író tollaimon néha néha repdeshess, és sok felé vonattatott elmém’ gondolatait könnyithessed. A’ ki az én Lelkemnek nyúgodalmát ollyan fáradhatatlanúl munkálódtad; hogy mikor a’ test nyúgodott, mikor érzékenységeim pihentek, mikor a’ nappali munkában el-fáradott tagjaimat nyúgodalomra botsátván, a’ meg-hólthoz hasonlóvá lettem: Te akkor is a’ meg-hólttak lakó helyében, és annak tsudákkal rakott pitvariban vastag veszszőkkel, és gazdag levelekkel bujálkodó szőlő-fa’ árnyéka alól¹ el-vontad álmadozásimat; fel-ragadtad a’ magas Parnasszus’ kiességéig eleven gondolatimat; és ott az égnek Leányjival való érzékeny társalkodás-közben, testetlen képzelődésekkel gyönyörködtetted elmémet. Emeld-fel most könnyű szárnyjaidon szívemet, – a’ Te ártatlan szerelmidtől gyuladózó szívemet. Ezek a’ tiszta szeretetnek lángjai repíttsék-fel, ez mindeneket maga felé vonszó főld’ szinéről, gondolatimnak golyóbissát, mint a’ mesterséges tüzek fel-emelik, ’s fent-hordozzák a’ levegő égen repűlő golyobisokat, hogy ezzel a’ titkos erővel segíttetvén fel-felé vágyó gondolatim, magas helyekről szemlélhessék mind azokat, a’ mik alattam, és felettem vagynak; a’ miket ezután bátran vagy félelmesen reménylhetnek. Legyetek nyitva egy kevessé gyarló szemeim, tegyétek részessé nehéz testemet azokban a’ magasságos gyönyörűségekben, mellyekben Lelkem ez különös éjtszakán részesűlni akar az elégségig. Nézzétek figyelmetesen, a’ miket ez utólsó nap-kerűletnek homályos szakassza tárgyjává tészen látásomnak.

De mit láttok a’ nap’ súgárinak segítsége nélkűl egyebet homályosságnál én durva szemeim! a’ mellyek testes borítékokból, és egy-néhány lebegő folyadékokból állotok, és a’ mellyek tsak mutato tűköri vagytok a’ vi’sgálódó Léleknek, a’ ki tsak maga lát egyedűl. A’ testeknek színei, mellyeket az értelmes Lélek lát és egy-mástól meg-külömböztet, mind nap súgárok, mellyek a’ látott testekbe, és onnan, meg hajolva, szemeimbe tsapódnak, ’s ollyanoknak mutatják ezen mesterséges tűkörben a’ külső dolgokat, a’ millyen természetű színeket súgárokat veszen magába a’ látott testnek tömöttsége, ’s leg-apróbb résszeinek öszve foglalása. – Az a’ kékellő bóltozat, mellyet Ti, én szemeim! a’ ki terjesztetett erősségen fellyűl látni gondoltattok, és úgy képeztek mint-ha az, valamelly fel-emeltetett kerekded bóltozat vólna, melly belől üres: nem egyébb, hanem egy meg-nem-határozható üres semmi, melly ha nap nem vólna, tsupa setétség, merő azon feketeség vólna: hanem a’ nap-súgároknak láthatatlan hosszúságú ki terjedése, a’ fejérséget, a’ fekete vagy semmi színnel öszve kevervén, ég színt; és az ég színnek, az egyenlő hosszúságú súgárok’ leg-végső határozatjától gömbölyegséget^* mutató belső borítékja, eget – üreget – ég’ bóltozatot mutat. A’ melly nagy meg-mérhetetlen ürességben, emberi ésszel el-nem-gondolható Isteni erő által, fenn függve tartatnak azok a’ nagy fényes tüzek, mellyek a’ magok temérdek messzisége miatt, nékünk apró tsillogó pontoknak tetszenek lenni, mint ha az égnek képzelt kékellő bóltozatjára szanaszét reá vólnának raggatva, mellyek pedig valósággal nagy roppant testek, mind meg annyi világosító napok, sok körűlöttök forgódó homályosabb testeknek világosító napjai. A’ Mindenhatónak tsuda munkáji, az Ő meg-mérhetetlen bőltsességének és hatalmának ditsőitő eszközei. – Elesedjetek szemeim! nézzétek e’ tsudákat! emeld-fel érzékenységeimet, könnyű gondolatimmal egygyütt, én gondos Músám! ezeknek a’ nagy test-gombolyagoknak szomszédjában hadd higgye-el a’ tapasztalásokhoz szokott és azokból örömestebb ítélő Lelkem: hogy vagynak a’ mi lakozásunknak alatsony helyjén kívűl főldek, tengerek, és eleven teremtett állatok: az egeknek sokaságos seregei, a’ kik ugyan azon egy Teremtőnek keze’ mivei, egy Uralkodónak szolgaji, egy örökké áldandó Ditsősségnek tárgyjai. Oh! hogy láthassam-meg közelebbről, azokat, a’ soha el-nem-tévesztett útakonn forgolódó golyóbisokat, a’ mellyek az én életemnek idejét szakaszokra osztják: hogy láthassam meg? azokat a’ tőlem ollyan szörnyű messziségre el-távozott égi testeket, a’ mellyek, míg az ő fordúlatjokat tökéletes kerekséggel bé-kerűlik, nem elegek annak fel-éréssére életemnek rövid esztendeji; – az én életemnek, a’ kit lakó helyem, a’ maga közép pontja körűl való kerűléssekor magával hordozván, azt gondolom, hogy egygy esztendőt tőltöttem, mikor ennek a’ szörnyű ürességnek arra a’ pontjára vissza érek, mellyben vóltam ez előtt tsak igen kevés idővel. – Vallyon meddig tartanak ezek a’ kerűletek? Mondjátok meg magasságos Egek! mikor lészen az? hogy minden fordúlatok, egygy utólsó véget okozó szempillantásban meg-akadjanak, és öszve omoljanak. Mikor lészen az? hogy a’ Mindenható az egeket, mint az őltözetet öszve hajtogatja. – Amott szalad egygy tsillag. – Ha a’ természetiek körűl bőltselkedünk, azt mondjuk: hogy az nem tsillag, és nem annak a’ végetlen üregnek forgó testjei közzűl való. Oh! hát ha az is égi test vólt; illyen temérdek főld, mint ez a’ mi lakó helyünk; és el-érvén a’ maga’ kerengésének utólsó pontját; meg akadt, el-pattant, tűzzel meg-emésztetett. – Mit várhatunk? Főldnek boldogtalan lakossai! nékünk is utólsó el-változásunknak ezközéűl, a’ Tűz rendeltetett, a’ Mindenhatótól.

Vígy-el engemet a’ Te magasan repűlő szárnyaidon én Músam! leg-magassab szélére, tsak ennek a’ mi közép pontunk’ környékének; a’ melly minden ő kerűletjeivel egygyütt gondoltatván is, tsak annyi e’ nagy Mindenséghez képpest, mint egy^* por-szem, részesíttsed a’ gondolatoknak élességében szemeimet, hogy láthassák azok érzékenyűl, mennyivel nagyobb az örökké való annál a’ meg-határozott kitsinységnél, a’ mennyire terjedhetnek az én gondolatim. – Hadd lássam: ha vagynak-e e’ nagy mindenségnek szerentsésebb lakossai én nálam? a’ kik a’ Mindenhatót vagy jobban, vagy hosszabb időben érezhetik. – Én mikor az én lakó Főldem, a’ Nap körűl ötvent-hatvant fordúl; azt mondom: hogy sok idejű vagyok, meg-öregedtem, közel vagyok életem’ végéhez. – Oh! hát ha a’ tőlünk leg-messzebb helyheztetett égi testeknek lakossai is, az esztendőket, az ő lakó helyjeiknek fordúlásokk szerént számlálják, és azok is hatvan-hetven esztendőket tőltenek: menyivel hosszabb idejüek azok én nálam? mennyivel jobban ismerhetik a’ Teremtőt? mennyivel bőltsebbek mint én? a’ ki magamat minden Teremtések felett bőltsnek, a’ Mindenható’ remek munkájának tartom és még is az örök Bőltseségtől kell kérnem tsak azt is; hogy taníttson-meg engemet bőltsen számlálni az én napjaimat. – Az én napjaim múlton múlnak, és mint a’ sebessen repűlő madár, ollyan gyorsan haladnak; azoknak száma is igen kevés, a’ napok is pedig millyen rövidek. Ez a’ főld a’ mi lakozásunknak helyje, tsak igen kitsiny sok égi testekhez képpest: még-is, mikor ez a’ kisded kerekség, a’ maga’ tengelyében egygyet fordúl, azt mondjuk, hogy el-tőlt egy nap. – Oh! mi vagyok hát én az örökké-valóhoz képpest? mitsoda az én időm az örökké-valósághoz, mellyhez képpest az idő, a’ kezdettől fogva számláltatván-is, sőt ha a’ kezdettől fogva mind örökké idő lenne-is; semmi sem; mert, kezdődött, és így véges: a’ végesnek pedig mennyisége, az örökké-valóságnak végetlen nagyságához, hasonlíthatatlan.

El-tőltöttem már, a’ főldön lakozóknak számlálássok szerént egy-nehány esztendőt; – mindjárt el-töltöm ezt-is. De vagynak velem egyenlő valóságúak, a’ kik két ennyit-is el-tőltöttek. Mennyivel tökéletesebbek hát azok énnálam az időre nézve? holott éppen az idő az, a’ mellyel mérsékellyük életünket; az élet teszi pedig emberi valóságunkat, a’ mennyiben testből és Lélekből állunk: – és még-is az egyűgyű öregeket, és mind azokat, a’ kiknél akar a’ történet, akar más valamelly általláthatóbb ok szerentséssebbé tett bennünket, kevélly szemmel nézzük; (azomban ha kikben több derékséget találunk, mint magunkban, elég mentség a’ kevélységre, elég reá fogás az elsőségnek meg-tartására, ha öregebbek vagyunk) fel-duzzasztjuk porból lett ’s porrá változandó szíveinket kevéllyen azok ellen, a’ kik velünk egyenlőkké teremtettek; a’ Nemes a’ Nemtelent, ’s néha a’ szegényebb Nemest-is, mint, Istennek tökéletlenebb Teremtését úgy nézi; az irígy az ártatlant még életében, a’ hóltnál tehetetlenebbé tészi: ha a’ másokkal egyenlő lelkes testbe Királyi méltóság, vagy Bíró szabadság kőltözik lakni, vagy-is tsak egy ideig sátorozni, a’ hatalom életet vesz-el a’ mit a’ hatalmas nem adhat. – Oh tsudálatos Halandó! miért vesztetted el a’ Halhatatlanságot? mellyet a’ te kezdetkori bóldog természeted meg-bírhatott vólna. – A’ Társaság törvényt tesz, minden Társaknak meg-egygyezésével, és a’ törvényben Halál-is vagyon; holott egygyik sem szabad a’ maga életével. – De jól vagyon Halandó ember! magad által bűntet a’ Halhatatlan, ki mikor halandóvá lettél, már magad gyilkossa vóltál. A’ Társaság Királyt választ, és azt minden Társaknak életével szabaddá tészi: jól vagyon Halandó’, a’ törvény, mellynek meg-rontása miatt halandóvá lettél, uralkodik halandó testeden most; és most kéntelen vagy halálodat más’ akaratjától függeszteni fel; melly elősször szabad akaratodon’ állott.

Ember! mi vagy az örökké-valóhoz hasonlítva – tsak annyi sem, mint az idő az örökké-valósághoz: mert a’ te életed, az időnek tsak igen kitsiny réssze. Mi okozta tehát a’ telhetetlenségig ki-terjendő kívánságidat? – a’ Lélek halhatatlan; a’ léleknek hát vég nélkűl való kívánsági meg-egygyeznek a’ maga’ természetével. Úgy-de a’ test romlandó, az élet rövid; valami pedig e’ világon vagyon, mind testnek kívánsága, szemeknek bujálkodása, életnek kevélysége. – Kíván a’ Fösvény kintseket: ha kérdem: minek azok, egy rövid idejű embernek? Azt feleli: a’ maradéknak – az ezután élendőknek; – a’ maga-szeretés, ösztönöz, sőt tselekszi-is, hogy jobban szeressem a’ magam’ életét, mint a’ gyermekemét: még-is a’ szer-felett való szorgalommal, a’ maga gondolatlan világ’ űzéssel magam’ életét rövidítem; oh! hát, nem a’ maradék, nem az ez-után élendők okai a’ kintsek’ kívánságának. – A’ kevélly a’ tisztségeket, mások felett való betsűltetést vadássza.^* – Miért?^* – Azt feleli egy nemes Teremtéshez illendő reá fogással: mert a’ Halhatatlan Lélek, a’ Ditsősségben-is tökélletességet kíván. – De hát gondolod-e? oh Halandó! hogy ezek a’ betsűletnek árnyéki, mellyek itt a’ Te kevélységednek szarvát emelik, és téged’ egygyik port, a’ másik por felett fel-magasztalnak, hasonlíthatnak annak a’ Ditsősségnek tsak leg-vékonyabb súgárihoz-is, melly a’ halhatatlan Léleknek tulajdona: Mausolus a’ maga Királyi Ditsősségét a’ halálon túl nem vihette: el-temette azt Ártemisia Királyné egy ditsősséges temetőbe, hogy azzal-is meg-hólt Férjét ditsősségesebbé tégye. – Tied-e hát Mausole! a’ Ditsősség? – Nem, hanem a’ Te pompás temető helyedé; azt a’ világ’ hét tsudáji közé számlálják; Te pedig a’ Te ditsősségeddel egygyütt porrá lettél. – Illeted-e hát a’ Lelkeket Te! a’ Ditsősségnek szertelen kívánsága! – Oh! nem. – A’ lélek nem test természetű; annak tulajdonságinak tökélletessége vólna a’ valóságos ditsősség; – a’ testtel való öszve-keveredés nem engedi, hogy azt érezzed. – A’ leg-magassabb Palotákban szinte úgy szemetes tömlöttze a’ test a’ ditsősséges Léleknek, mint az alávaló szalma kunyhókban. – – Kíván a’ búja ember testi gyönyörűségeket, ’s azt mondja: hogy a’ halhatatlan lelket nem illik szomorúsággal lántzolni: azomban, a’ jól-lakás, evés-ivás test fárasztó ’s rontó szerelmek, vagy ha leg-szebbek, barátságos társalkodások azok a’ testi gyönyörűségek. Mi jut ezekből egyébb a’ léleknek? hanem az ezeknek el-tűnésseken való szomorkodás. – Vagy talám mikor ezeknek el-múlásával, igazán meg-gondolja a’ Lélek: melly bóldogtalan ő! hogy a’ test, ezekben való gyönyörködésre ingerelheti; akkor érzi leg-jobban a’ valóságos, és a’ Lélekhez igen illendő gyönyörűséget. – Ditsősség! – Gazdagság! – Gyönyörűség! – Színes jók, képzelt bóldogság! – Egygyik Ország a’ másik ellen törekedik, egy darab főldért, a’ lakó helynek bővítéséért, – a’ főld’ gyomrában őnként teremni szokott drágaságokért – egy-mást háborgatják, a’ világi jót, más világi jóval tserélgetni akarják; egy-más’ életét el-vesztik, hogy bóldogabbúl élhessenek; az erőt törvénnyé változtatják; életeket a’ bírtokért vesztegetik. Azomban mindenik szabad akaratja szerént azt tartja, hogy mindenét oda adja az ő életéért. – Oh halhatatlan Lélek! ha Te, a’ testtől való el-válásod utánn, a’ levegő égnek valamelly magassabb pontján, mint a’ szárnyjait egy helyben lebegtető madár, fel-függesztenéd magadat, és onnan gondosan meg-vi’sgálnád az egymás ellen tüzelő két tábort: hallanád az ágyúknak rémítő ropogásit, az öszve vert kard vasaknak tsikorgó tsattogásit, – látnád a’ tűz okádó hadi eszközöknek a’ fellegeket tsapkodó fűstjeit; egy ércz golyobisnak ütésse által főldre rohanni a’ leg-fel-emeltebb fejeket; vérbe keverve fetrengeni a’ halandóknak gyönyörködtetésére született deli testeket; és valaki azt kiáltaná-fel értelmes hangal az érthetetlen zörgések közűl: egy darab főldért perelünk. – Nem azt mondanád-e? ditsősséges Lélek! oh! hát minek nektek tágassabb főld, mint a’ hol állotok? vagy a’ hol le-fekhettek, holott nem sokára egy ölnyi sír elég lészen.^* Miért sijettetitek az időt? hogy idő előtt meg-eméssze azokat, a’ mellyeket a’ halandóság éppen az időnek engedett, hogy el-rontsa, és első valóságjokra vissza vigye. Miért kénszerítitek a’ lelket másféle eszközök által ki-menni a’ halandó testből? holott őnként tudja az a’ maga’ idejét, és el-kőltözik, mikor a’ test, akarmi természet szerént való ok miatt a’ vele egygyütt dolgozásra alkalmatlanná lészen.

De oh szakadatlan folyamattal terjedő Idő! Te talám magad-is érzékeny vagy az illyenekre. Maga a’ Mindenható rendelte-el a’ Te szakasszaidat, és maga osztott minden élő Halandóknak, annak szakasszaiból több, vagy kevesebb részt. – A’ világ’ fenn-maradásának Ő szabott határt.^* – A’ világ minden látható és láthatatlan dolgokból áll – és egy nemnek-is világ’ végéig el-nem-fogyása, egygyik tárgyja az örökkévaló Bőltsességnek. – Annak a’ Bőltsességnek, ebben a’ világ’ résszeinek fenn-tartásában ollyan eszközei vagynak, a’ mellyek hasonlóképpen e’ világnak résszei közűl valók – eszköz minden teremtett állat – egyik a’ másiknak – a’ ki-szabott idő szakaszig való meg-maradására; eszközök az okossággal bíró teremtett állatok-is, a’ kik közűl külön-külön mindenikre, a’ maga idejéhez képpest gondja vagyon a’ Mindenhatónak. – És mivel nagyobb résszei ennek a’ Mindenségnek a’ Nemzetségek és Országok, mint egy ház-nép, vagy más tsekéllyebb dolog; a’ nagyobbaknak fenn-tartására meg-kívántató eszközökre nagyobb az örökké-valónak gondviselése; drágább Ő nála a’ Királynak, mint a’ köz rendű lakosnak élete.

Oh rövid, és változások alá rekesztetett élet! – én életem! Meddig bírod még Te, ez időnek szakasszait? Mikor oszlatod-meg e’ két valóságból álló személlyemet? – mikor változtatod az én időmet örökké-valósággá? – Az én elmém, az én halhatatlan Lelkemnek tehetségei nagyon gyengék a’ test miatt, mellyben lakozom: – testemnek valósága, több esztendők alatt meg-változik, el-repűl, – ki-párázik, és míg élek, már testem porrá, főldé változik. – Ez a’ test, mellyben most Lelkem gondolkozik; nem az a’ test, a’ mellyben lakott ez-előtt hét esztendővel, ki-szívárog a’ régiből esztendőnként a’ test’ valóságának heted-réssze. – Oh én halhatatlan Lelkem! a’ ki sem nem nevelkedtél miólta élek, sem nem fogytál; taníts-meg engemet: miért vagy ollyan kéntelen, a’ test’ változásit követni az emlékezetben? – A’^* mostaniakra, a’ tsak tegnapiakra, elevenen emlékezem; a’ régibbekre kevésbé; a’ születésemkoriakra éppen nem. – Hát^* vagyon-e te rajtad-is hatalma az Időnek? a’ melly mindeneket meg-emészt. – Hozzá szoktál az érzékenységetől kőltsönözött képezetekhez, a’ ki pedig testetlen dolgokat-is tudsz képzelni. Valamint testemnek ki-párázó résszei, szakadatlan kötelekkel úgy ragasztatnak egymáshoz; hogy a’ régibb ’s már el-repűlendő részek, az újjabbakat, míg velek lehetnek, egyenlő természetűekké tészik; úgy Te-is a’ régibb képezeteket újjabbakkal táplálván azokról, a’ mellyeket a’ jókora nagyságra nőtt testben gondoltál, vénségemben-is meg-emlékezhetel. – De hát miért nem a’ kisdedkori gondolatokra? holott, ha lélek vóltál, akkor-is gondolkodtál. – Oh! bizony méltán kérheted az örökkévalót: hogy taníttson-meg Tégedet bőltsen számlálni a’ Te napjaidat. – Mert minden esztendő’ végénn, egész életedbéli tselekedeteidet számba venni, számadásodban áll – mindenre emlékezni pedig, tested’ természetével ellenkezik. – Úgy-e? Lélek! hogy ha halhatatlan vagy-is, szűkséged van, az örökké-valónak segedelmére.

Menj-fel-vissza én Lelkem! a’ Te kezdetednek idejére; annak az életnek kezdetére, mellytől fogva, a’ testtel egygyesíttetve ember vagy: mert az előtt vóltál-e vagy nem? magad sem tudod. Hord elő gondolatiddal: mit tettél? a’ mi a’ Te halhatatlanságodhoz, az örökké- valótól közben-vetés nélkűl vett származásodhoz illendő, vagy illetlen vólt. – Gondold-meg! – de sijess – mert az idő nem vár – mindjárt el-telik ez az esztendő – közelget a’ halgató éjfél. – Minden óra több több gondot ád – több lesz a’ számvetés – múlton múlnak a’ szempillantások. – Az esztendőt több lakos társaiddal Te-is, ezen éjfélnek mindjárt el-érkezendő szempillantásán szakasztod-meg: akkorra már késznek kellene lenned, ez-után következő életed’ szakasszainak-is jól el-intézésire. – Így kell lenni – így kell tselekednek – mert halhatatlan vagy: de azomban ollyan romlandó sárházban lakozol, melly egy tőled el-rejtetett szempillantásban öszve omlik; ki kell kőltöznöd – és az-utánn nem időket, hanem örökké-valóságot fogsz tőlteni; de ollyant, a’ melly hogy rád nézve bóldog, vagy bóldogtalan légyen; itt az időben veted-meg fundamentomát: úgy készítsd számvetésedet, hogy hijjános ne légyen; mert ez testednek el-bomlásakor meg-vi’sgáltatik – annál többet nem halaszt a’ Bíró – az örökké-való nem várakozik.

(mellynek alább az énekek közt lett vólna helyje; de hogy a’ Hajnal az éjtszaka után mennyen, ide íratik.)

 Midőn a’ tegnapi szép est-hajnalkor, az ég-visgálóknak, az üstökös tsillag felől tet jegyzéssekről való mélly gondolkodásban, el-találék szenderedni: el-ragadott engemet Urania Músa egész’ az Urania Plánétáig, bujdosó vagy forgó tsillagig: a’ honnan az üstökös tsillagok közelebbről szemléltethetnek. – ’S hát láték ott sok Bőltseket, de többnyire a’ mostani újj Században élőket, vagy éltteket.² Mindnyájoknak nagy hosszú és vastag réz tső vala előttök, és azon kukutskáltak által: tsak az egy Neuton külömbözött a’ többitől; a’ ki már nem igazolván, öreg szemeinek öblös borítékjait, ne hogy, az azokba bé-menő súgárok, a’ többitől külömböző szegleteket tsináljanak;³ bé-hunyta szem-héjjait, és méllységesen okoskodván azokból; a’ miket régen látott és tapasztalt, tanította a’ többi vele lévő Túdósokat a’ Természet’ titkaira.⁴ Ott láttam közel állani a’ Berlini Királyi ég-visgálót-is, a’ maga’ messze-néző-tsévéjével: és azzal által ellenben meg-álla egy el-takart ábrázatú Asszony, a’ kit mindazáltal, mivel a’ vékony fátyol alól, drága gyöngyökből fűzött pártája ki-tűndöklött, jobb kezében pedig egy kettős keresztet tartott; a’ Magyar pártából ’s kettős keresztből eszre vettem; ki legyen? ’S míg bámúlok, meg-szóllal a’ Szűz, és érthető hangal ezt mondja a’ Berlini ég-visgálónak:

* * *

Ezen vers’ czélozásinak meg-érthetését segíti a’ Bétsi 1789dik esztendőbéli hatodik Magyar Músa; és ezen könyvben az üstökös tsillagról írt hatodik darab vers-is.

*** *** ***

Fő tisztelendő Tihani Apátur Vajda Sámuel Úr, el-olvasván ezen Lélek’ Halhatatlansága felől való Gondolatokat: ezt írta egy Levélben: „Isten áldja-meg, valaki a’ Lélek’ halhatatlansága’ állításában meg-hegyzi író tollát; ebben a’ mostani időben; a’ mikor az álnok kígyó egésszen vissza fordította kaszáját (mert a’ Paraditsomban azt mondta, hogy bizvást együnk, mert nem halunk meg, most ellenben így bíztat, hogy, együnk, igyunk,^*

igyuunk Sajtóhiba, em.

mert úgy-is ma hólnap meg-halunk, ’s hóltunk után a’ lelkünk-is semmibe megy) de azomban úgy tetszik, hogy e’ dologban a’ Philosophiából vett erősségek nagyon erőtleneknek látszanak az elmés tsúfolódóknak” – – ’s a’ t. Úgy hiszem azt én-is, hogy tsak tsúfolja ’s ki-neveti azokat a’ Világ’ bőlttse; tsak ezt mondom tehát Yungal: Elég lészen az énnékem, ha meg-némítom a’ józan okosságot, úgy hogy semmi fundamentomos okkal ne tudja magát előttem menteni. De azzal nem merek magamnak hízelkedni: hogy a’ vagdalózó és tsúfolódó elmét el-halgattassam.

* * * * * * * * *

* * * * * * * * *

 A’ Magyar Literaturának alig vólt egyszer egyszer ollyan ki-tetsző virágzása, mint most, – és éppen jókor – mikor a’ nyelvre leg-nagyobb szükségünk vagyon. – Az Írásban, a’ munkás szorgalmatosságban, e’ jó dolognak végbe-vitelére nem haszontalan egy-mással-való vetélkedésben, ’s egy szóval, tsak-nem mindenben a’ mi egy nyelvet maga’ isméretlen vólttából a’ leg-ki-tündöklőbb fényességig emelhet, mentünk már annyira, illy kevés idő alatt; a’ mennyire mehetett vagy a’ Francz, vagy a’ Német nyelv-tsínosodás illyen kisded korában. – De – a’ mi e’ jó dologban való törekedésnek tökéletesítésére leg-szükségesebb, még a’ híjjával vagyunk. – Dolgozunk, írunk eleget, mindennap’ szaporodnak Magyar könyveink; mellyek között noha a’ jó rosszal vagyon keverve, mindazáltal arra a’ végre, hogy nyelvünket ismértessük tulajdon Hazánkkal, használnak valamit leg-szegényebb Írásaink-is: de a’ mi ennyi fáradtságunk mellett-is méltán sajnálható dolog, e’ kettőt tapasztaljuk: hogy, mostani Iróink-is ma-hólnap ki-fáradnak ’s kéntelenek ki fáradni; maradékinknak-is pedig nem törhetünk ollyan egyenes és bizonyos útat, mellyen járván idővel Onokáink, el-hitethessék mind magokkal, mind szomszédinkkal, hogy tudnak, ’s mi-is tudtunk magyarúl. Mindeniknek pedig az az oka, mert még eddig jó Fundamentomon’ épűlt Társaságunk tsak egy sintsen, – melly hogy legyen, kívánni kellene ugyan minden igaz Hazafinak; mert Nemzeti nyelvünket tökéletesen tudni, minden szembe-tűnő haszon nélkűl-is el-múlhatatlanúl meg-kívántató dolog, ’s egy valóságos Ditsősség; és elő mozdíttását munkálódni igazán nemes indúlat: de azomban érzékeny fájdalommal sajnálhatni, hogy sok könyv-árosoknak, nyomtatóknak, sőt Íróknak-is tulajdon magok’ haszna’ keresése annyira vitte már Hazánk-fijainak nagyobb részét; hogy meg-ijednek ’s unalommal tekíntenek bele, mihelyt valamelly Könyvről való tudósítást vesznek kezekbe – hát még ha ollyan Társaságról van a’ szó, mellynek fel-állítása pénzbeli segítség nélkűl meg-nem készűlhet.

Kételkedve nyúltam tollamhoz én-is, míkor ezen rövid jelentéshez fogtam, ’s noha még eddig előfizetés kéréssel, tudtomra, sőt egész Hazám’ tudtára a’ Közönségnek nem alkalmatlankodtam; még-is tartottam tőle, ne hogy valaki bele tekíntvén Levelembe, azt vélje, hogy valamelly könyvvel kínálom, mellynek ki-nyomtatására pénzt kóldúlok. – Ohajtanám, ha serény munkás Túdóssaink tsak tizen-tizenketten-is jelen vólnának Hazánknak mostani Országos Gyűlekezetekor, a’ kikért ’s a’ kiknek nevekben közönségessé kell tennem e’ jó szándékot, ’s a’ kikkel meg-osztom a’ Ditsősséget-is, ha szándékomnak jó előmenetele lészen – hadd szólhatnék bátrabban.

Nem-is bátorkodtam vólna semmi módon ezen Szándékot közönségessé tenni, hanemha egy Méltóságnak jó Hazafisága parantsolt vólna tollammal – a’ kinek köszönhetem én, ’s köszönheti valaha minden Magyar ezt a’ jó gondolatot; sőt a’ ki még azon boldogtalan időben-is munkálkodott ennek tellyesítésében, a’ mikor ritka-is vólt, és félő-is vólt egy Magyar Grófnak valamit tudni, és ugyan azért nem lehetett, az alább le-írt jó talp-kövön épűlendő Társaságnak el-kezdődni. – Azt akarta tudniillik az a’ jó Hazafi, hogy mind maga, mind más jó Baráti, a’ kiktől ki-telik, tartsanak magok mellett Secretarius név alatt, (mert még akkor nevet kellett neki adni) egy-egy Magyar tanúlt Nemes Ifjat, a’^* kinek egyébb dolga ne legyen, hanem könyveket írjon, ’s fordíttson; és mind a’ Jól-tévők, mind az Írók, egymással ollyan meg-egygyező értelemben legyenek, hogy esztendőnként egymás’ Írásait, vagy kézről kézre által adogatván, vagy valamelly közönséges öszve-gyűlésben, meg-olvassák, hányják-vessék, igazgassák, ’s úgy tegyék közönségessé. – De ezen jó gondolatnak előmenetele még eddig tsak magánál vólt annál a’ Méltóságnál: a’ ki meg-ajánlván most több nagy Hazánk’ Fijainak öszve-gyűlése’ alkalmatosságával, hogy a’ Társaságnak vagy úgy, vagy másképpen lehető fel-állásában munkás lészen, ha mi annak leg-jobb módját írásba tévén, azokkal a’ kikkel illik közölni fogjuk; ez az a’ mi engemet arra bátorított, hogy le-írjak ’s le-fessek egy jó talpon’ álló Társaságot, és azt minden Magyarnak szívére kössem; már az akar készűl-meg, akar nem.

Valamennyi kis, és különös Társaságotskáink vagynak még eddig Hazánkban ’s Hazánkon kivűl-is, azok még mind ollyanok, hogy sem állandó vagy bizonyos reménységek nints a’ felől, hogy magok’ el-kezdett munkájokat szakadatlanúl folytathassák, sem ollyan tekíntetek, mellyel az Írásban, annak módjában, ’s nyelvünk’ tökéletesítésének el-intézésében törvényt szabhassanak mind a’ most élőknek, mind a’ maradéknak – ez pedig mindenik meg kívántatik egy jól épűlt Túdós Társaságban. – Mert ha veszem elébb az utólsót, mostani Társaságink két-három személlyekből állanak, és ollyanokból, a’ kik magok’ jó szánttokból, valamelly közönségesebb meg-határozás nélkűl állottak egygyűvé: és így ha Pázmánt, ha Kaposit, Csétsit, Tótfalusit, ha átallyában a’ leg-régibb Írás’ módját sem én sem más akarki nem követi; vagy ő miattok azt, a’ mit maga jónak tart el-nem hagyja: el-nem hagyja a’ mostaniakért-is, ’s nem követi ezeket-is; és így soha e’ szerént egyenlőségre nem hozattatik sem beszédünk, sem Írásunk; ollyan Társaságról kell hát gondolkodnunk, a’ mellynek érdeme ’s ereje legyen, minden magános Írókat egyenlő Törvény alá vetni. Ennek pedig az a’ módja, ha Nagyjaink, ’s tehetőssebb Hazánk-fijai, feles számmal öszve-adván magokat, magok-is Társak lesznek, és a’ nevezetesebb Írókat-is Társúl veszik – írnak – dolgoznak – de munkájikat egymás’ híre nélkűl közre nem botsátják; hanem közönségesen minden Társak, külön-külön minden Társnak munkájához hozzá szóllanak, és azokban mi jó? ’s mi rossz? köz akarattal meg-határozzák; ezt az egymásnak adott szabadságot pedig, darab ideig a’ Társaságon kivűl való Írókra ki nem terjesztik, valameddig magok magokat a’ lehetségig nem tökéletesítik, és minden Írásbéli nehézségen által nem esnek.

Második alkalmatlanság a’ mostani Társaságokban az, hogy még eddig nagyobb részént minden bizonyos Fundus, ’s minden jól-tévő nélkűl, magok’ kőltségén’ dolgoznak: ’s ha magoknak talám semmi nyereséget nem várnak-is, kénteleníttetnek Írásaikat Könyv-nyomtatók’ nyereségére ki-adni; a’ kik a’ mint nyilvánságos nyereség nélkűl a’ nyomtatott darabokat nem adják, úgy a’ köz nép-is meg nem-szerzi ’s nem-is szerezheti a’ Magyar könyveket. – És így ollyan Társaságról kellene gondolkodni, a’ mellynek lenne annyi Fundusa magának, hogy a’ meg-írt, ’s jól meg-rostált hasznos könyveket maga kára ’s vesztesége nélkűl ki-nyomtattathatná, és azokat tsak annyi áronn adhatná, a’ mennyiben kerűlt ki-nyomtatások: mert tudni való, hogy a’ mit most a’ könyv-áros 20 krajtzáron’ ád, adhatná azt 5 krajtzáron’, ha nyereséget nem várna, és így a’ leg-szegényebb ember-is szerezhetne magának könyveket, és pedig jó könyveket. – El-távozván tehát már a’ fent említett^* Secretariusokról való gondolattól (mivel abban is vagynak némelly akadályok) leg-hasznosabb vólna az, ha Országunknak gazdagabb Nagyjai, ’s rész szerént azok magok-is a’ kik az írásban-is Társak lenni alkalmatosak, ne sajnálnák esztendőnként reá szánni bizonyos, és előre magok’ ajánlásával meg-határozott kőltségeket, hogy valamelly öszve-szedett summa pénzzel gazdagodjon a’ Magyar Literatúra: és azt minden Jól-tévő, nem külön-külön valamelly könyvnek ki-nyomatására, mellyet vagy a’ mellynek Íróját tsak maga kedvell, fordítaná; hanem adná a’ Társaság’ kezébe; a’ Társaság pedig rendelne külön számtartót; külön ollyant a’ ki a’ nyomtatásra vígyázzon; külön a’ ki a’ ki-nyomatott könyvek’ el-adásáról gondoskodjon: választana Könyv-nyomtató műhelyt addig-is, míg a’ pénz lassan lassan annyira nevekedne, hogy maga a’ Társaság Typographiát állíttathatna-fel;^* melly öt-hat esztendő alatt annyit gyümőltsözne, hogy még némelly Társaknak esztendőnként ajándék, és jutalom-is kerűlne belőle. – Példának okáért, ha tehetősebb Uraságok’ ajándékozásából egy esztendőre öszve gyűlne ezer forint, ’s a’ Társaság a’ maga munkáit nyomtattatná egész ezer forintig, ne adná azokat drágábban, hanem tsak a’ mibe kerültek (mert egy árkus, ha sok a’ nyomtatván, alig kerűl fél pénzben, és így 20 árkus, mint egy öt, hat krajtzárban) már második esztendőben kétszerte nagyobb lenne a’ Fundus; vissza jönne a’ könyv-nyomtatás’ ára, és ugyan azon Jól-tévők, a’ magok ajánlotta summájokat akkor-is be adnák a’ Társaságnak. De – a’ mint a’ folyamatból látni való, erre szükséges vólna, hogy minden Uraság, maga’ neve’ alá-írásával kötelezné magát bizonyos summáig, mellyet esztendőnként adni-fog ki rendelt időben a’ Társaság’ számára: és vagy esztendőket határozna-meg, mellyeknek el-tőlttéig mindenkor annyival segíti e’ szándékot, vagy ha valami előre el-nem-látható okból történhetne, hogy ajánlását meg-bánná (mivel az ajándékot törvényes adóssággá tenni nem akarnánk) jókor, az esztendőnek végezete előtt adná tudtára a’ Társaságnak, hogy tovább a’ segítséget folytatni nem kívánja.

Kettő hát az, a’ mi nélkűl ez a’ Társaság el-nem-lehet; úgy-mint az alkalmatos Irók, és a’ tehetős jól-tévők. – Írókat a’ kik idejeket ’s munkájokat nem sajnálják, tudom, hogy eleget találunk, Bétsben, Posonyban, Győrben, Pétsett, Pesten, Kassán, Szathmárom, és Erdélyben ’s másutt: de a’ kikről előre-is felelhetek, készen lésznek e’ jó munkára, Kazinczy, Péczely, Kováts Ferentz és én, ’s mások-is számosan, a’ kik tehetőssek mind írni, mind Társaik munkájihoz hozzá szóllani, mihelyt ezen túdósítást, és a’ jól-tévők neveiket látni fogják.

A’ Jól-tévők pedig kik lesznek? mind addig nem tudhatjuk, míg magok’ ajánlását írásban nem látjuk, ’s azt a’ kívánt egygyet-értéseket nem tapasztaljuk, hogy magok öszve jővén egy valóságos Társaság formában, ki-nem-válogatják mind az Író személlyeket, mind a’ számtartóságra, nyomtattatásra, ’s más hasonló hívatalokra ki-rendeltetendőket: sőt (vajha úgy lenne) e’ szándékot nem sokára ajánlani fogják a’ Királynak is, ’s minden erővel elő-mozdítani igyekeznek.

A’ Magyar Nyelv’ tsinosítását, és így, a’ most le-írt Társaságnak fel-állását, nem szükség ugyan erősítő okokkal javallanom, mert azt el-múlhatatlannak tartja minden, a’ ki több valamivel három esztendősnél, és szeret helyesen gondolkodni: mert tudni való az, mennyire nemesíti a’ Nemzetet, ’s mennyire nemesítheti a’ szabad Magyar Nemzetet-is a’ maga’ nyelvének tökéletessé tétele: tsak a’ dolognak módját kell tehát azok’ eleibe terjesztenem, a’ kiknek illik, ’s ítéletek alá botsátanom; ha hasznos lessz-e így, és illyen Társaságot állítani-fel a’ nyelv’ mívelésre? ’s jobb lessz-e így kezdeni, mint másképpen. Mert

Tudni való, hogy némellyek a’ Grammatikán’ ’s Dictionariumon akarják kezdeni a’ nyelv-mívelést, mások ismét azon, hogy minden új könyvet, már azt akarki írta legyen recenseáljanak. És ez magában mindenik jó. – De mind addig korán van, valamíg az itt le-írt Társaság fel-nem áll: mert egy-két Ember’ Grammaticájának Régulájit, Dictionariumának szavait ’s szó-jelentéseit ezernyi ezeren-is lesznek, a’ kik be-nem-veszik, ki gyülőlségből, ki maga külömböztetéséből: de ha egy jó lábra állíttatott Társaság, elébb öt-hat esztendeig tsak a’ maga’ Tagjai által dolgozik, és azt szakadatlanúl folytatja tsupa könyv-írással ’s fordításokkal – a’ Társak’ munkájit, és tsupán tsak azokét esztendőben egyszer kétszer közönséges Gyűlésben meg-vi’sgálja, az Írásnak ’s szóllásnak módjában úgy egygyet ért, hogy egygyik a’ másiktól ne külömbözzön, azután lassan lassan a’ Társaságon kivűl lévő magános Írókat-is eszre-vehetetlenűl magához szívja, ’s utóbb a’ Hazától-is, arra, hogy ő valóságos Túdós Társaság legyen, ’s a’ maga valóságában fenn állhasson, engedelmet, és koszorút nyer, akkor írhat osztán Grammatikát ’s Dictionariumot, akkor ereszkedhetik-ki akar-ki munkájinak-is rostálására, akkor tsinálhat a’ nyelvnek ollyan állandó Törvényt, mellyhez tartsa magát idővel a’ maradék-is, akkor teheti nyelvét, ’s magát a’ Nemzetet-is, a’ szomszéd Nemzetek előtt, nem tsak szabad vólttáról, nem tsak Nemes indúlatiról, nem tsak hadi virtusiról, hanem tudománnyáról-is isméretessé; akkor teheti azt, hogy ne szorúljon idegen Nemzetek’ elméjére – hanem adhat a’ Francznak, Németnek, sőt Ánglusnak-is fordítni való munkákat.

Sok vólna még, a’ mit e’ Társaság’ dolgáról szükség vólna előre, ’s tsak ugyan szükség-is lészen nem sokára meg-határozni: de tsak ugyan, a’ mikenn most ez országos Gyűlés alkalmatosságával leg-könnyebb vólna által esni, ezek

1. Fel-jegyzeni neveiket a’ Jól-tévőknek, és az ajánlott segítségnek mind summáját, mind idejét, mind azt-is, hogy a’ Jól-tévők közűl kik kívánják nem tsak pénzzel, hanem könyv-írással-is segíteni a’ Társaságot?

2. Ki-nevezni a’ Könyv-író Túdósokat; és egyszer’smind a’ pénz-gondviselő, nyomttatásra, és el-adásra vígyázó személlyeket.

3. Könyv-nyomtatót választani, a’ ki a’ közre botsátandó Könyvek’ ki-adására mindenkor kész és elégséges legyen.

4. Meg-határozni a’ Helyet, vagy Helyeket, a’ hol esztendőnként a’ Társok öszve gyűljenek, egymás’ munkájinak vi’sgálására. Sőt ha úgy tetszik

5. Fel-tenni előre azt-is, miről írjanak? mit fordítsanak.

*** *** ***

(Szelleczky Magyar születés, Ifjúságától fogva idegen országban lakik, és ott tisztességes Tanítói hívatalban vagyon 800 forint esztendőnként való fizetéssel; még-is kész felényi, vagy tsekélyebb fizetésre-is édes Hazájába jönni; és ugyan ezt egyenlő akarattal óhajtják, ott-kinn született gyermekei, és idegen Felesége-is; ide Magyar Országra egy jó Barátjának ollyan szép Német Levelet írt; hogy még a’ Német nyelv-is láttatott magát erőltetni, mikor a’ haza vágyódást ki-fejezte, és Magyar Országot dítsérte.)

Íratott Tihanban 11. Januar. 1787. az alatt, míg a’ Királyi parantsolat el-olvastatott. – Notab. Valé Deákúl van, de a’ Tihani Papok valamennyin mind tudtak Deákúl.

(ez ugyan inkább hang-mértékre van írva; de ha az első és harmadik sorokból az utólsó szótagot el-hagyom; a’ mint esik szaggatva a’ musikában, meg-lessz imígy-amúgy a’ kádentzia-is.)

Míg így andalgana a’ Szerelem’ tanító mestere a’ maga mesterséges Ariájában: neki kap egy serkenőbb vérű Magyar, ’s az itt következő friss Magyar nótában azt magyarázgatja: meddig nem vétek a’ szerelem. Nota: Ni mit gondolt nekem is. Holmi I. Darab. 200. lap.

(a’ két utólsó versnek két-két utólsó sorait egésszen által tserélni, jobb)

(egy kedves Barátom már jó minap egy Levelében, egy fél sor éneket kezdett írni Sári Rósám! hová mégy? kérvén, hogy ezt pótoljam ki; ’s abból kerekedett ez a’ pásztor Ének.)

(Gellért Pántlikáját Magyarra fordítva írásban egy Barátom meg-kűldvén hozzám; hogy nézzem által; én a’ Játékot, annak Szakasszai’ és változási’ rendje szerént ez énekbe foglaltam.)

Éppen ezen végzi a’ Magyar Fordító-is a’ játékot. – Kár hogy a’ Fillis, Montán, Mirtil, Doris, Cloë, neveket Magyar nevekre nem tserélte: mellyeket kedvéért én-is meg-tartottam.