Mit kínozod újra Lelkemet
Kedvemet mit unszolod,
Mit boszontol hogy keservemet,
Szűntetni parantsolod,
Holott tsak az-is elég kín nekem,
Hogy van szív mellyet az én énekem
Nem tehet a’ búba társáva,
’S szívemhez hasonlóva.
Rosszat nem akarni senkinek
Tudom köteles vagyok:
De irígye vagyok kedvének
Valakik ollyan nagyok,
Hogy minden szomorú történetet,
Mint a’ mi másképpen nem lehetett
’S mint szokott terhet úgy viselnek,
’S rá sem igen ügyelnek.
Minden szomorú körűlöttem
Tsak ember társam örűl,
Ég, főld gyászban rémlik előttem,
Reszketés fogott körűl,
Végzésim, a’ mellyek rettentenek,
Mint nagy kő fejem felett függenek
Új új gyötrelemre készítnek,
Új ütéssel rémítnek.
Hol vagytok? vídám indúlatok!
Hol? hova kőltöztetek?
Jertek elő – a’ mit siratok
Hadd kérdezzem tőletek.
Mert szívem, hogy vérzik tsak azt érzi,
De szegényt, azt sem tudja, mi vérzi?
’S a’ közt, a’ mi enyhít, és éget
Nem tehet külömbséget.
A’ boldogság’ tetején űltem,
Szerentse’ fija vóltam:
Míg még a’ búban-is örűltem,
A’ gonddal sem gondoltam.
A’ sok jó miként vál sok rosszá? – Im!
El-múltak szerentséssebb óráim!
Óh! adj ama’ boldog Angyalom-
* Angyalomnak- A nak toldalék a következő sor elején is szerepel; a rímelés és a strófaszerkezet miatt innen elhagytuk.
nak-is órát, siralom!
Tégy egy próbát boldog sors! velem,
Tégy-meg mindent kedvemre:
Akkor-is, előre képzelem,
Mi esik nehezemre.
Mint a’ ki a’ méztől tsömört kapott,
Irtózik, ha édesbe harapott;
Szívemnek-is így ellensége
Az öröm’ édessége.
Hord elő hát Furiájidat
Te bánatok’ Istene!
Csattogasd tüzes korbátsidat
Hátomon’ Tizifone!
Ez talám keservemen változtat;
Óh! nem – lám, hiszen ez-is írtóztat,
Egek! mi tud hát meg-kérlelni?
Mi bajomra felelni?
Senki sem – az úgy van intézve,
Úgy akarják végzésim,
Hogy terhemet terhel tetézve
Le-nyomnak szenvedésim.
Addig járja szívemet a’ méreg,
’S mind bellyebb fúrja magát e’ féreg,
Míg örök el-szenderedésem
Meg-szűnteti érzésem’.
De lehet-e illy tsudálatos
Neme-is a’ Halálnak?
Hogy a’ vér ’s szív egy útálatos
Méreg-táskává válnak:
’S a’ lelket gyötörvén míg érzenek,
Mikor már érzéseik nintsenek
Rettenetes útra készítik
Ki menni kénszerítik.
Szűntesd Lelkem! a’ keserveket,
Légy Ura Te magadnak,
Felejtsd a’ rémítő képeket
Kiket érzésid adnak.
Ne hogy, ha majd itt hagyod testtedet,
Ez a’ vád-is gyötörjön Tégedet,
Hogy szolgádnak nem parantsoltál,
Ez tömlötzben rab vóltál.