Hová levél? Nemzetemnek jó világa!
Hol vagy édes Magyar Hazám’ szép virága!
Oda vagyon el-hervadott, vált rosz’ koróvá,
Elméd, erőd, tehetséged, ’s régi Nemes
Virtusod, lett tsupa híjjába-valóvá.
El-veszett már természeted régi Nemem!
Ah! hogy leve így semmivé? én Istenem!
Nintsen leg-kissebb tseppje-is a’ Magyar Vérnek,
Hát fijaink, maradékink, ha így megyen
a’ változás; még valahára mit érnek?
Ha tudhatják a’ törsökök, meg-síratnak,
Hogy beléjek más ágokat óltogatnak.
De lehetnek-e Magyar magbúl más Nemzetek?
Nem, hanem az erőltett majmolások után
én-is akarmi Nemzet lehetek.
A’ Magyar-is tud már színes Politziát,
Ha mit mond más, ez-is úgy mond ita fiát.
Hát illyenek vóltak-e a’ régi Magyarok?
Nem Magyarnak, de parasztnak mondanak –
ha színt mutatni mások előtt nem akarok.
Azt gondolyja az el-fajúltt Magyar gyerek,
Hogy a’ Magyar lónak-is szép az Anglus nyereg.
Majmolyja a’ Frantz és Német viseleteket.
Azomban ezek nevetik, mikor látják nem illeni
a’ Magyar testhez ezeket.
Jer Magyar! ha Magyar véred van egy szóra,
Vágyik-e az igaz Magyar Bugyogóra,
Tsizma-szárodat a’ füled mellé rakatod,
Fóldott lábod’ mo’sár forma Magyar tsúfoló
stiblivel oh nagy Magyar! be-vonatod.
Hol az öved? hol a’ Magyar mente, dolmány?
Minek az a’ laibli, kaput, Rátz katzagány.
Minek az a’ kurta gatya tsak térdíg érő?
Hívd ide bár vagy Áttilát vagy Rákótzit,
én azt mondom: Tégedet meg-nem esmér ő.
A’ nadrágod miért nem ér hát bokáig?
Miért szabták tsak az inad’ hajlásáig?
Láb-ikrádon strimfli vagyon ’s a’ lábod’ fején
Topány helyett tsatos paputs, régi Nemed’
így tsúfolod, veszted magadat idején.
Hol a’ gutsma, tsákos süveg, ’s a’ kalpagod?
Minek az a’ felleg-hajtó nagy kalapod,
’S nem tudod-e hogy vad bőrökkel ruházkodtak
A’ Magyarok Stzithiában sőt itt-is míg más
Nemetekkel öszve-nem sogorodtak.
Mutogatod a’ tajszlidat, Mántsétodat.
A’ mellyedenn viseled a’ taréjodat.
Nyomó-rud formára tsinálod a’ hajadat.
Nyakra-való úgy fedezi mint a’ Tseh-lónak
a’ hámja járomba szokott nyakadat.
Magyarságod néha még-is mutogatod,
Nadrágodat Magyar formára varratod,
De bugyogót mutat fellyűl a’ gomb-’seb rajta,
Prém nélkűl-is viseli már a’ mentéjét,
mutogatná, hogy még-is Magyar fajta.
Az állod ’s az orrod-allya mezítelen,
A’ Magyar pedig bajúsz nélkűl színtelen,
Szép az, nap-nyúgotti Nemzet-beli embernek,
De Magyarnak kopasz orr-ally tsupa piszok,
mással öszve édes Nemem! hogy kevernek.
Ma Magyarnak akkora kard lógg óldalán,
Valmint egy közönséges főző-kalán,
Nem egyéb, tsak görbe bitsak, vékony gyík-leső,
A’ se Magyar, tudja mi vólt? a’ ki illyen
kardot kötött, és hordozott a’ leg-első.
Igazán: hogy mennél inkább okosodik,
Ez a’ világ annál többet bolondozik;
Hadd-el édes jó Magyarom! az illyeneket,
Szeresd, kövesd, ha Magyar vagy, és betsűld-meg
Nemzetedet ’s a’ Nagy Magyar Öregeket.