Oh én szegény Belgrád’ Vára!
Oh síralmas Erősség,
Kinél vólt hajdan tsudára
Pállás, Márs ’s a’ dítsőség.
Sok kőltséggel szereztettem,
Ország-kúltsnak neveztettem,
Im’! most szám-ki-vettetem.
Veszni tértem, veszni mégyek,
Bal-sorsra lett jutásom,
Nem használt, de jaj! mit tégyek?
Olly erőssen állásom.
Nem ellenség’ praktikája,
Hanem egy tsalárd’ pennája
Által, leve romlásom.
Bennem gyönyörűség vala
Nézni a’ kegyes szemnek,
Sok Pap, sok Isten’ Angyala
Mint könyörgött Istennek?
Sok tzifra, roppant Templomok,
Tsudára épűltt Klastromok,
Ékessen tettzettenek.
Akkor vala Belgrád’ Vára
Gyönyörűségnek helye;
Ellenségünk’ boszszújára
Ronthatatlan ereje,
Kardok, ágyúk, Fegyver-sorok,
Golyóbisok puska-porok,
Minden-féle fegyverek.
Dob, síp, Trombita-szavának
Rettenetes hangjai,
Ezenn kivűl Nagy Várának
Győzhetetlen Falai;
Sok tábori készűletek,
A’ mellyek ellent-vetettek
Ellenség’ haragjának.
De most jel lévén adatva
Mint-egy Júdás’ tsókjával,
Jaj el-vagyok árúltatva
Egy tsalárd’ egy szavával.
El-árúltatom bűntelen,
Nyom, ront, veszt az Istentelen
Ellenség, illy szertelen!
Mennyj hát mennyj édes Katonám!
Mennyj-el vitéz seregem!
Isten hozzád nyúgodalmam!
’S minden gyönyörűségem,
Szabadságom’ el-vesztettem,
’S a’ mellyet benned vetettem
Oda van reménységem.
Felőled többet fel-tettem,
A’ mit erőd mutatott,
Van egy tsalárd, eszre vettem
’S mindentűl meg-fosztatott.
Mennyj-el hát nézd-meg Hazádat,
Fújd szomorú trombitádat,
A’ mint sorsod adatott.
Ki ne sírna, ha láthatja
E’ keserves sorsomat,
Hogy ki valék Ország’ Attya
El-vesztettem rangomat.
Oda hírem, betsűletem,
Oda hadi készűletem,
Raboltatik mindenem.
Minden meg-változott; értem
Mindenekben végeket.
Vesztegessétek bár ér’tem
Meg-maradt erőtöket.
Tegyétek-ki magatokat;
Ezzel még több síralmokat
* síralmokot Rímelés szerint em.
Hoztok: óh! nem várt végem.
Isten hozzád hű Vezérem!
Vale! Isten szeressen.
Neked ajánlom hű Vérem,
Élyj soká ’s szerentséssen,
De tartsd emlékezetedben
És szánakozó szívedben
Szerentsétlen esetem.