HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

MTA BTK Lendület
Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport

Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

HOL-MI
Külömb-külömb-féle dolgokról írt
külömb-külömb-féle
VERSEK,
Mellyeket maga' régibb és újabb
írásaiból öszve-szedett
HORVÁTH ÁDÁM.
PESTHENN.
LETTNER JÓZSEF' BETŰIVEL;
1788.


O Meliboee! Deus nobis haec otia fecit.
Virgil.

Inter Divos nullos non carpit Momus,
Inter Heroas monstra quaeque insectatur Hercules,
Inter Daemones Rex Erebi Pluto’ irascitur omnibus umbris.
Inter Philosophos ridet omnia Democritus,
Contra deflet cuncta*
cuncta helyén omnia szerepel, jav.
Heraclitus,
Nescit quaeque Pirrhias.
Et*
Et helyén Contra szerepel, jav.
scire se putat omnia Aristoteles,
Contemnit cunta Diogenes. –
Nullis hic parcit Agrippa,
Contemnit, scit, nescit, flet, ridet, irascitur, insectatur, carpit omnia
Ipse Philosophus, Daemon, Heros, Deus et omnia.
Agrip.


ούδείς άνθρώπων, όν έπει ποτς γαία καλύψει,
είς τ' έρεβος καταβή, δώμά τε Περσφόνης
Τέρπεται ούτε λύρης, ούτ' άυλήτρς άκούον.

Theognis.


TEKÍNTETES
LENGYEL-TÓTI
LENGYEL IMRE
ÚRNAK,
SOK NEMES VÁRMEGYÉK’
TÁBLA-BIRÁJÁNAK.

TEKÍNTETES URAM!

 A’ TE nagy Neveddel, mint valamelly drága őltözettel kíván takaródzni, ez az én Holmi nevezetű rongyos Magyar Mú’sám: melly mint-egy szám-ki-vetett, ’s szám-ki-vetésében-is hajó-törést szenvedett ember, a’ párt-fogásra méltó vólta jeléűl, hátán viszi a’ maga hajó-darabjait, töredezett deszkáit; úgy keresett a’ maga’ dirib-darab Verseinek be-mutatásával TE nálad Nagy Tekíntetű Úr, mint-egy menedék-helyet magának. – De – hát – szám-ki-vetett? hát – hajó-törést szenvedett-e? az én Magyar Mú’sám. – Valóban*
A V v-ből jav.
– még eddíg*
A szó után pont állt, elhagytuk.
– bújkál imitt-amott; maga édes Hazája’ Holmi szegeleteiben; keresi a’ néma Filoméla a’ maga nyelvét; és ha azt némelly nagy udvarokban meg-találja: örvend a’ bánat köztt, meg-szóllal, és fülemülévé változik. – De! – hát – egy nagy Tekíntetű, egy fényes ágyból származott, egy nagy Emlékezetű Öseivel sok ízíg dítsekedhető, egy nagy Méltóságokkal szoros vérség’ kötelével öszve-köttetett Uraság, nem fog-e reád neheztelni én rongyos Mú’sám, és komor szemekkel tekínteni – Oh! hát! hiszen az illyen nagy Lelkeknek, illyen Nemes szíveknek tulajdonságok az; hogy a’ tsekélységet a’ jó-szívért nagynak ítéljék; és a’ tsupa valósából álló Tiszteletet tartsák leg-kedvesebb udvarlás’ nemének. Itt’ találsz én szegény Mu’sám! egy – ollyan szeretettel tellyes udvarra, a’ mellynek kapuja a’ Barátság, belső foglalatja tsupa jó szív, ebédlő-palotája az ember-szeretés, Gazdája a’ régi arany-időből a’ mostani századra által-származott Nemes Lélek: mi kell hát több? – hát az illyen Lélek útálna-e meg Tégedet? ez zárná-e be előtted?*
A kérdőjel előtt pont állt, elhagytuk.
szűntelen nyítva-lévő kapuját. – Éppen nem – sőt szeretni fogja, ha a’ Barátság’ Isten-Aszszonya’ Temploma mellé, az ő fényes udvarában, egy Magyar Mú’sa, az ő, az Olimpus hegy’ óldalában le-omlott kápolnája’ kő-darabjaiból, egy kis be-nyíló kamarát igyekezik építeni. – Engedjed-is Nagy Nevezetű Tekíntetes ÚR! hogy ez, a’ maga’ vídámságában bízakodó Magyar Mú’sa, dítsekedhessen a’ TE nagy Neveddel, valóban, a’ kik a’ TE ember-szerető Szívedet esmérik, édessebben fogják olvásni ezen Holmi Vers-darabokat; mikor azoknak homlokán LENGYEL IMRE nevezetet fognak-látni. – Érdemidhez képpest tudom, hogy érdemessebb munkával kell vala udvarlanom; – de – mi lenne úgy a’ vídám Poësisból? ha mindent az érdemhez alkalmaztatna.*
A szó után vessző állt, pontra jav.
– A’ mit hát az én Holmim, semmi különös derékséggel nem érdemelhetne; hadd érdemelyje-meg ezzel a’ bátorsággal; hogy minden tartózkodás nélkűl, magát Kegyességedbe ajánlja. Vagy-is ajánlja a’ Holmit annak Írója
 A’ TEKÍNTETES ÚRNAK

 Kőltt Bal. Füreden Bőjt-
  elő-hava’ 1. nap. 1788.
alázatos Szolgája
Horváth Ádám. m. p.


ELŐ-BESZÉD.

 Valamennyi-féle haszna vagyon a’ könyv’ írásnak; színte annyira-fogássok van sok Íróknak, mikor némelly tsekély hasznú, sőt néha bízonyos tekíntetben ártalmas könyveket Világ eleibe botsátanak. – Ovidius, hogy a’ szerelem’ mesterségérűl írt könyvét meg-szépíttse; a’ szerelem orvoslásárúl írt utánna másikát. Sokann hogy, a’ magok’ híbás vélekedéseiket másokkal-is kedveltessék, sok szívekbe be-verhessék; vagy valóságos, vagy kőltött nagy neveket, személlyeket, a’ magok’ írásaikban ollyan színbe őltöztetnek, a’ millyenbe’ szeretnek járni tulajdon magok. Sokann, a’ meg-emberedett világ előtt gyermekeskedni szégyenlvén, a’ tsalfaságot, a’ Moralis Philosophia, erkőltsöket javító tudomány’ mázzával egy kitsínyt be-kenik, és szemlátomást kedvessé tészik. És az illyenek miatt annyira ment már, a’ Junó hellyet tündér párát ölelgető Világ; hogy a’ leg-jobb Moralisták-is kéntelenek, a’ magok’ erkőltsöket javalló Törvényjeiket, vagy Mesében, vagy leg-alább Históriában, adni-elő. Egy két régi Szenekát, egy két újabb Monita Christiano-Politicát, tsak a’ nagy könyv’ Tárokban lehet látni; ott-is többnyire por lepi-be: a’ közőnséges Házáknál az illyen hasznos könyveket tsak mese formában olvashatjuk. – Hát jó-e ez, vagy ártalmas? – jó igen-is, mert már most kéntelenek vele az írók: ’s még jóbb vólna, ha holmi nevetséges könyvek’ szerzői, ezt a’ már törvényé vált szokást azzal meg-nem motskolnák, hogy ők-is ugyan ezzel a’ rá-fogással takaródzanak. – Valóba, ha meszszebb akarunk nézni; az Istennel ’s vallással nem gondolásnak-is (értem pedig azt mind a’ tudományra, mind az erkőltsökre nézve) be-tsúszását, és a’ tsak ímígy-amúgy tanúlt emberek közt-is annyira lett el-áradását, hogy némellyek színte úgy ditsekednek vele; az illyen erkőltsi tudomány’-színt mutató, tsalóka könyveknek köszönhetjük. Azt kérdezhetné már egy nyájos olvasó Jó-akaróm tőlem: hogy mit használ már, ezen meg-jegyzés, ennek a’ könyvetskének dítséretére? Vagy*
A V v-ből jav.
inkább ezzel ennek olvasásátúl nem idegenednek-e el sokann? Vagy akarom-e el-hitetni valakivel; hogy ez, nem ollyan jó szín alatt roszszúl írt, hanem valóságos hasznos könyv legyen? – Éppen nem: senkit sem akarok meg-tsalni: én meg-vallom igazán; hogy ez nem annyira valamelly előre fel-tett különös nagy haszonra, mint mulatságra és idő tőltésre-való. – Vagynak benne hellyel-hellyel szomorúk-is: a’ mellyeket ha a’ szomorú ember olvas, úgy-tetszik hogy vígasztalja magát; nem mondom azt-is, hogy az erkőltsi tudománytúl éppen üres vólna ez a’ múlatságos könyvetske: vagynak benne ollyanok is, a’ mellyekbe nem tsak el-vétve*
el-vetve Értelemszerűen em.
vagynak jó dolgok elegyítve, hanem minden tréfátúl-is, annyival inkább tsalfaságtúl üressek; sőtt vagynak szent dolgokrúl-való elmélkedések-is. De – tsak azt akarom hát mondani, hogy nem vólt tzélom vagy az, hogy a’ javával a’ roszszát meg-sáfrányozzam, és így azoknak kedvellésére akár kit-is ösztönözzek;*
osztönözzek Sajtóhiba, jav.
vagy az hogy a’ nevetséges Elegiák, Hymnusok, Énekek, közé egy két valamire-való dolgot azért szúrtam vólna-bé, mintha az egész tréfát szent Tzélból írtam vólna: egy-szóval, ’sákba matskát nem árulok, hanem minden Vers-Darabot, a’ maga matériájához illő tzélbúl írtam, és most régibb és újjabb írásaimbúl öszve-szedegetvén, önként, minden rend nélkűl könyv’-formába öntöttem.*
A vesszőt pontra jav.
– Rend nélkűl mondám; mert noha mind a’ mostani Esztendő-Százhoz, melly a’ rendet annyira akarja követni, hogy még a’ rendetlenségben-is rendet tart, ’s ha el-felejti magát, még azt-is rendnek gondollya, a’ mi vagy nevetség, vagy haszontalanság; mind magamhozz-is,*
A kötőjelet vesszőből jav.
a’ ki a’ Parnaszszusonn, inkább Urania’ mint Thalia’ tanítványjának tartom magamat, a’ szép és jó rendnek meg-tartása igen illett vólna: de én azt itt meg nem tarthattam, mind azért: mivel ollyan külömbözők a’ materiák, hogy egymás után tsak igen egy formann illenek, és így itt a’ rendetlenség leg-jóbb rend; mind azért, a’ mi már mentségemre egyenessebben tartozik, hogy én ezeket a’ Vers-Darabokat, egyszer-mászszor ’s imitt-amott írogattam, és a’ mint ürességém engedte, ’s a’ mellyiket elébb kaptám, azt, és úgy írtam könyvbe. Nem lévén tzélom eleinte ezen Holminek Világ eleibe-való botsátása (mivel többnyire tsak hírtelen, ’s minden nagy gondolkodás nélkűl-is íródtak).*
A mondatvégi írásjel a zárójelen belül áll, áthelyeztük.
De minek-utána láttam, hogy sok jó Barátim, ki egyiket ki másikát kéregette; a’ szerént a’ mint kedvek duzzant, vagy a’ környűl állások javaslották, külömb-féléket szerettek olvasni; sőt nem kevesen, ezeknek egy tsomóban lejendő ki-adására-is ösztönöztek; a’
Batrakomüomakhiával, Puleksel, Nuksal ’s egyébb e’ félékkel bíztatván, azt a’ magam’ vonogatását; melly szerént némelly alatsony materiájú Tréfaságokat a’ válogatós Világgal közleni szégyenlettem. Erre nézvé reá vettem magamat, hogy ki-nyomtattassam: ha úgy nem járnék az, ezt olvasni kívánokkal, mint a’ szép fehér bőrű Nimfa a’ nappal, a’ kit a’ ki-kelettel kedves Verőfény, addíg tsalogat a’ hüss szobábúl a’ Nap-fényre, hogy egyszer meg-barnítja gyenge bőrét. – A’ bal ítélet tételt semmi munkában kevésbé el-nem-kerűlheti az író mint az illyenekben: mert valamennyi értelmű benne a’ Vers, annyi-féle íz-érzésű-ember ítélhet róla roszszúl; de én egytűl leg-többet tartok: hogy a’ meg-ért nyájosságú, vagy-is azok között, a’ minden tréfát, valóság’ próba-kővéhez köszörűlni szerető maga meg-únt elmék, roszszúl találnak rólam ítélni. Ezek hát tsak azt méltóztassanak meg-gondolni; hogy valamint ezek közt, nem minden Vers-darab szent tzélbúl íratott, úgy nem-is mind lehet kedves egy-formánn mindennek. A’ ki pedig Ovidiussal számkivetésbe fog-küldeni – Ám lássa. Kőlt Fűredenn 7. Iunii 1787.


IGAZ BARÁT.

A’ ki a’ bóldog emlékezetű Páter Ányos Pált, mint életében kedves Barátját, az ide íratott elsö Elegiában, kínos beteg-vóltáért síratja, a’ régi Poeták’ kőlteményi szerént; a’ másodikban, Keresztyén módonn Papossan bátorítja; a’ harmadikban pedig, meg-hólt kedves emberét kesergi,*
kesergi.- Sajtóhiba, vesszőre jav.
és hólta utánn álmában beszélgetvén vele, el-bútsúzik tőle.

ELSŐ BESZÉD.

Páter Ányos! még-is fekszel e’ sebedben?
’S még-is szenved Lelked fájdalmas testedben?
Szán Téged egy Nimfa keserűségedben,
’S illy panaszszát hánnya az égre képedben:
Egek! mert az egek ellen, az egeknek
Kell panaszolkodni már az illyeneknek;
Kiknek enyhítteni kínnyát szegényeknek,
Semmi orvosságok nintsen egyebeknek.
Meddíg gyötörtök*
gyotörtök Sajtóhiba, jav.
még,*
A szó után aposztróf áll, ezt vesszőre jav.
mikor leszsz Határja
Kínomnak? meddíg leszsz testem sebek’ tárgyja?
Már reménységemet (melly rég-olta várja
Jóbbúlásom’) a’ kín örökre el-zárja.
Szabad-e nem hinnem tehát Isteneket?
’S rám gondot viselő Isteni kezeket?
Vagy történetnek kell vélnem mindeneket?
’S hogy a’ Fatum hordoz minden eseteket.
Eddig, ez táplálta még reménységemet:
Hogy, hiszem az egek esmérnek engemet,
Látják a’ kínok közt fetrengő testemet,
Melly pihegve tartja szűk lehelletemet.
Nem-is tudom pedig ollyan nagy bűnömet;
Melly erre méltóvá tett vólna engemet,
De, ha sértené-is nagy vétek Lelkemet
Meg-sokallhatná már az ég keservemet.
Szabad-e hát Isten! rólad kételkedni,
’S hogy te viselsz gondot rám meg-nem-engedni? –
Kéntelen már Lelkem roszszra vetemedni,
Mert tudásod nélkűl láttatom szenvedni.
’S hát magát a’ vidám Pindarus’ magzatja?
Már Heráklitus-ként mind hóltíg siratja?
Tán Epiktetus vólt beteg testem’ Attya.
Mert Szeneka Timont nem vígasztalhatja.
Nem. – De*
A D d-ből jav.
most jut kínos Lelkemnek eszében.
Hogy talám valóság vagyon ez Mesében;
Hogy a’ meg-hóltaknak Lelkeik rendében,
Kőltöznek újjobban más ember’ testében:
Orféusban vala hajdan ez a’ Lélek,
A’ mellyet magamban még pihegni vélek,
Kétszer vólt Pokolban; én attúl nem félek,
De Pokolbeli kínt látok még míg élek.
Talám hát a’ kibűl Orféusba szállott
Lelkem, az vólt bűnös egy emberi állat;
Unokákra szállott e’ terhes szolgálat
’S a’ bűntető ostor rajtam-is meg-állott.
Vajha! mint Orféus szép éneklésével
Bírt a’ feneketlen Pokol’ mélységével?
Bírhatna Lelkem-is versek’ szerzésével
Ezen Pokolbeli kinnyaim’ terhével.
De, mint ő tetézte nagy keserűségét.
El-vesztvén újjobban kedves Feleségét
Lelkem-is síratja testem’ egésségét.
Mind addig míg érem életemnek végét. –
– Bús Lelkemnek nyúgta tsak addíg lehete,
Míg az Elizium mezőnn pihenhete;
De a’ szárnyos lábú Istenek’ követe
Ki hoza újjobban, ’s más testbe vezete.
Igaz: hogy Római szabad ember lettem,
Ovidius Názó névvel neveztettem,
De a’ bajt és a’ kínt, itt sem felejthettem,
Nem soká’, Rómából szám-ki-vettettettem.
Versem’ kit Nagy-Apám rég’ énekelgetett
Lakatot Tzerberus’ szájára-is vetett,
De bezzeg másodszor a’ vízre vezetett,
És egy Augusztusonn erőt nem vehetett. –
– A’ neki törődött Lélek már bújjába’
El-tökélli magát, ’s fel-tette magába’
Hogy ha még le-mehet Eliziumjába,
Soha többé testbe nem jön bolondjába.
Kétszer így küszködvén kínos életével
Nem-is ivott vízet Lelkem, le-mentével,
Hogy ne múljon, amaz feledékeny lével
Friss emlékezete, a’ Léthe’ vizével. –
– Ezer esztendejét mikor el-végzette
Lelkem, Merkurius sokat íntegette,
De páltzája elől magát el-rejtette,
Mivel éltét kétszer kínossan élhette.
A’ második ezer esztendő’ folytának
Nagyobb részei-is már jól el-múlának
Nálunk a’ vers írók nagyon ritkúlának,*
ritkúlánák Rímelés szerint jav.
Melly miatt vége lett lelkem’ nyúgalmának,
Rám akadt a’ kies mezőnn amaz Mája’
Fijának kígyokkal meg-tekertt páltzája,
’S parantsol ez hóltak’ és élők’ szolgája,
Hogy várja Lelkemet Pannonia tállya.
Hajdani testemnek hoz haza-főldére,
Szám-kivetett Názó hazája’ hellyére,
Adott-is egy deli testet a’ kezére,
A’ kivel élhetne bús Lelkem kedvére.
Ányós régi Magyar Nemzetnek szűlettem
Görög ’s Deák utánn Magyar Nemes lettem,
Hajdani Munkámat el-sem felejtettem
Szűletett nyelvemenn verset szerzegettem.
De mivel a’ kedves gyönyörűségeknek
Immár neki-szokott ’s örűlő Lelkeknek
Nehezebben esik; ha majd mind ezeknek
Végénn kínos bajt kell látni szegényeknek.
Kétséges Lelkem-is tanúlvám magárúl,
Vagy-is Orféusom’ ’s Názóm’ példájárúl,*
példájárál Rímelés szerint jav.
Le-mond a’ világnak múlandóságárúl,
Melly, sokaknak pénzen gyötrelmeket árúl;
Egy Remetét választ szegény ő magának
Mind út mutatónak, mind Párt-fogójának,
Kinek Fehér-Várott Fijai valának,
A’ kik nékem szállást, ’s Pál nevet adának.
A’ hol az Orféus’ és Názó’ Lelkének
Munkáji belőlem ki-tündökölének,
Tartattam Part-fogó Pálom’ Szerzetének
Egyik dítséretes gyönyörűségének.
Mit mondok? – tartattam? – de most-is tartatom,
Van gyönyörködtető kedves indúlatom,
De jaj! valahányszor versemet ugratom,
Tsak e’ kínos testbe zárt lelkem’ síratom.
Egek! ezt az átkot mivel érdemlettem?
Hogy illyen fájdalmas testbe rekesztettem,
Mellyen, hogy eléggé nem kesereghettem
A’ Pindus halmai jajgatnak helyettem.
Bizony elég dolgot adna Herkulesnek
Azokat el-tűrni, a’ mik rajtam esnek;
A’ kép-írók, mikor kínos embert festnek,
Festhetnek, tsak vegyék formáját e’ testnek.
Mú’sák! Árionnak véltek tám engemet?
’S nyúzni akarjátok eleven testemet?
Hiszen én senkivel próbára versemet
Nem tettem, hogy azért bántnátok Lelkemet.
A’ dühös Asszonyok, a’ kik hajdanában
Dolgoztak, Orféus el-szaggatásában,
Tán én reám jöttek nyavalya formában,
Hogy testem enyhűlést nem kaphat kínnyában.
Vagy a’ Prometheus’ Sassa bánt engemet,
A’ melly el-tsipkedi lassanként testemet,
Vagy mérges Pikszissel meg rontván fejemet
Pandóra melyembűl kergeti Lelkemet.
A’ Zizifus kövét nagy kínnal görgetem,
Vélvén, hogy kínomnak majd végét érhetem,
Meg-tsal a’ reménység, ’s már tsak el-hihetem,
Hogy addig tart kínom, a’ míg az életem.
Már Eskulápius sem használ testemnek
Apolló sem talál Flastromot sebemnek.
Mit tegyek? – könyörgök Remete Szentemnek,
Hogy inkább legyen már vége életemnek.
Könyveztem kínomat a’ míg könyvezhettem,
De már könyveimet mind ki-merítettem,
Már nem-is sírhatok úgy el-keseredtem,
Parnaszszus’ Szűzei sirjatok helyettem.
Egek! ha tsak ugyan már úgy végeztétek,
Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,
Vajha! irgalmasok annyiban lennétek,
Hogy nyavalyám’ néha meg-könnyebbitnétek. –
– De meg-akadt nyelvem panaszolkodtában,
Hoszszas kínnyaimnak meg-gondolásában. –
– Bádgyad ez Nimfa-is közös síralmában;
Beteges Barátján szánakozásában.

Ezeket a’ beteg Atya kedvessen vette ugyan, mint Verseket, de azt felelte, hogy nem keresztyén Versek. A’ Poéta azért így kezdi magát észre venni.

MÁSODIK BESZÉD.

Ah! be nem Keresztyén gondolatok ezek,
Hogy nintsenek egek, és Isteni kezek:
Tsak hogy, mivel súllyos kínnyaid nehezek,
Nyomorúságidonn vétkessen könyvezek.
Van Isten, ’s van annak bőlts gondviselése,
Kinél tudva vagyon Ányos Pál nyőgése,
’S azért, hogy egy kitsínyt segedelme kése,
Nem múlt még-el kínod’ meg-könnyebbűlése.
Lelked, eredetét nem Názótúl vette,
Hanem azt Te beléd Isten lehellette;
De már azt nem tudom, mikor teremtette?
Mert azt titkai közt tőlünk el-rejtette.
Nyavalyád, ha Fatum, egek’ rendelése,
Mert a’ Fatum nálunk Isten’ végezése,
’S a’ forgó szerentse’ kőltött kerengése,
Mind Isten’ munkája meg-kissebbítése.
Isten visel gondot bizony Te reád-is,
’S tudva van Istennél a’ Te nyavalyád-is;
Majd, mikor elég leszsz, ha Te nem várnád-is,
Szent segedelmével el-jön Te hozzád-is.
Ezek pedig rajtad nem-is bűntetések,
Hanem tsak Atyai próbák ’s feddődzések;
Kiknek mindjárt vagyon meg-könnyebbűlések,
Ha hiszed, hogy ezek égi rendelések.
Fáj; de Isten adta rád, no hát ne fájjon,
Hoszszas kínod ellen a’ tűrés használlyon,
Ne bánd, édes Atyád akarmint dorgállyon.
Tsak hogy a’ dorgálás hasznodra szolgállyon.
De ám, ha most Isten látogat ezekkel
A’ reád eresztett sújtoló kezekkel;
Meg-vígasztal mennyben a’ bóldog Lelkekkel,
Jobbja felől-való gyönyörűségekkel.
Addig-is Vers-író kezed’ munkájában
Mutasd-meg, hogy Pap vagy az Isten’ Házában,
’S adj a’ Szentegyháznak éneklő szájában
Verseket; kiket írsz, ’s írtál mostanában.
Ez Vers-író pedig, ki Nimfa’ képében
Nem keresztyén verset adott a’ kezében
Nem rég’ ez keresztyén Papnak, a’ helyében
Ekképp’ énekelget ez Páter’ nevében:
Jésus! én örömöm édes szemem’ fénnye!
Idvességem’ szarva, életem’ reménnye!
Bűneim’ váltsága, Menny-ország’ ösvénnye!
Hívek’ szerelmese, Lelkem’ Vő-legénnye!
Melly gyönyörűséges édes emlékezet
Ez, az idvezítő Jésusi nevezet!
Mert ez az igaz út olly életre vezet,
Mellyet halálával ő maga szerezett.
Tsak reád függesztem egyedűl szememet,
Jésus! e’ jó útonn Te vezess engemet.
Tsak Téged’ óhajtlak egy szerelmesemet,
Gerjeszd hát Te reád buzgó szerelmemet.
Én Lelkem, mint tsendes nyúgovó Helyében
Tsendessen nyúgoszik kedves kebelében,
Minden kínok ellen keserűségében
Talál nyúgodalmat az Jésus’ ölében.
Ha ostromoltatik bűntől Lelkem’ vára
Tekínt győzhetetlen egy baj-vívójára
Rab vóltam; de leve sokak’ váltságára
Ki-omlott Jésusom’ vére’, Lelkem ára.
Jövel hát szerelmes Jésusom! légy velem,
Mert nagy a’ Jésushoz bennem a’ szerelem,
Szent segedelmeddel hitemet nevelem;
Jövel Uram Jésus! édes segedelem!

Erre a’ beteg Páter ezt kezdte felelni a’ mint bírta szegény a’ kezét:

BARÁTOM!

Mivel érdemlettem érzékenységedet?
Hogy érettem búra sűllyeszd víg Lelkedet,
Hogy ér’tem keseregj; hogy ég’ végzésével
Vígasztald szívemet jobb sors’ reménnyével,
Nem vagyok, sem véred, sem régi barátod,
Tsak azólta szeretsz, hogy kínomat látod.

De ezeket-is alig írhatta, mikor a’ halálos nyavalya egész testét el-lankasztván, hatod napra meg-is hólt; halálát hallván a’ Vers-író, álmában így beszélget a’ meg-hóltal:

HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Halott.
Serkenny-fel Barátom! és értsd-meg szavamat,
A’ ki életemben nyomorúságomat
Szántad,*
Szányad Sajtóhiba, em.
’s nem láthattad kínos halálomat,
Imé meg-mutatom még egyszer magamat.
Hallod-e Barátom!
Poeta.
Hallom és tsudálom;
Eleget hánykodom, de fel-nem találom
Ha vallyon e’ szózat igaz-e vagy álom?
Mert úgy tettzik Páter Ányos vagyon nálom.
Halott.
Az vagyok igen-is a’ kinek gondolál.
Poeta.
Így tehát tsak álom talám az a’ Halál,
A’ mellyel előttem el-hírelve valál,
Hanem-ha előttem Pál, áll-ortzával áll.
Halott.
Én vagyok.
Poeta.
No – de hát élsz-e vagy meg-hóltál?
Mert nekem úgy tettzik élő-szóval szóltál,
Te vagy-e hát a’ ki Páter Ányos vóltál?
Halott.
Én vagyok ’s a’ vagyok a’ kinek gondoltál.
Poeta.
Szerelmes Barátom! be el-keseredtem,
Mikor Halálodrúl szomorú hírt vettem,
Kivált azt nehezen, ’s könyvezve szenvedtem,
Hogy temetésedenn jelen nem lehettem.
Most pedig, kétszeres öröm szált szívemre,
Hogy nézhetek élő kedves emberemre;
’S hogy, kinek halála keserűségemre
Lett volna; olajt önt hív szeretetemre.
Halott.
Szerelmes Barátom! való, hogy én élek,
Mert nem-is halhat-meg jól tudod a’ Lélek;
De ezen formárúl, mellyben most beszéllek
Tán Te-is úgy ítélsz, a’ mint én ítélek.
Poeta.
Lelkem! estem ismét újjabb síralomba. –
– Hát – én Páter Ányost látom tsak álomba,
Vagy vagyon el-merűlt mély gondolatomba,
Mit gondollyak tehát Te rólad magamba?
Halott.
Ányos vagyok, a’ ki beszéllek ’s beszéltem,
De nem ollyan Ányos, mint vóltam míg éltem,
Poeta.
Én pedig mind eddig mesének ítéltem
A’ mit most Te benned meg-hóltban szemléltem.
Hát mitsoda test ez? felelj kérdésemre.
Halott.
Ah! ne emlékeztess keserűségemre,
Elég az: hogy hozzád azért jöttem szemre,
Hogy kötelezzelek újjabb szerelemre.
Poeta.
Ah! bizony, mint Halál erős a’ szeretet!
’S ha ez nemes Lélek ennyire mehetett,
Hogy rólam még most-is meg-emlékezhetett;
Hát engemet, mire nem kötelezhetett?
’S szerelmes barátom! mivel érdemlettem?
Hogy élő formában meg-jelenj érettem,
Hittem azt hogy szeretsz, és el-is hihettem,
De hogy így szerethess nem-is reménylettem.
Halott.
Úgy vagyon Barátom! mert mennél erősebb
Az igaz szeretet, annál kőltsönössebb:
Nálom szereteted mindennél bötsössebb,
Mert kezdete vala halálom’ szerző seb.
Nem vólt barátságom, sem pedig vérségem
Hozzád, sem hitbeli nagy kötelességem;
Kár; hogy veled hamar kötött egyességem
Illy hamar végezte velem egyűtt végem’.
Kínnyaibúl Lelkem mint-egy meg-éledett,
Mikor könyves szemem meg-látott Tégedet;
Mivel; a’ mint rólad elmem vélekedett,
Kínom gerjesztette rám szeretetedet.
Mert többnyire már ma a’ kik barátkoznak,
A’ szép barátságnak haszonért áldoznak,
Míg van mit el-vinni színes szívet hoznak.
De a’ nyomorúltonn nem-is szánakoznak.
Így szokott a’ világ. – Te pedig ellenben
Mihelyest meg-láttál ágyba’ fetrengtemben,
Nem tudom mit leltél különöst szívemben?
Szerettél ’s meg-szántál keserűségemben.
Vóltál mindennapi bíztatóm ’s vendégem,
Versekkel oszlattad búm’ ’s keserűségem’,
Mellyekben mivel vólt nagy gyönyörűségem,
Mint-egy könnyebbedett terhes betegségem.
Ez igaz baráti hív szíved’ hűsége
’S ennek mindennapi példás jelensége
Mellyhez a’ haszonnak semmi reménysége
Nem fért, kínnyaimnak vólt nagy könnyebbsége.
Hidd-el hát hogy tőlem azt meg-érdemletted,
Hogy én hóltom utánn tegyek Te helyetted
Kőltsönös bútsúzást, mert azt Te meg-tetted
Vólna, halálomkor, de meg-nem tehetted.
Poeta.
Melly bóldoggá tettél engem’ bóldog Lélek!
Ki még eddig halált nem láttam ’s még élek;
Még-is, most eleven halottal beszélek,
’S engednek a’ hóltak társolkodni vélek.
Ha az igaz szívért ’s barátságért lettem
Méltó, hogy meg-jelenj előttem ’s érettem;
Úgy már meg-esmérem, hogy meg-érdemlettem,
Mert én Páter Ányost valóba szerettem.
De, hát én vóltam-e leg-nágyobb hűséggel
Hozzád? hogy egyedűl ezen dítsősséggel
Engemet magasztalsz, ’s illy nagy szívességgel
Értem egy darabíg fel-hagytál az éggel.
Halott.
Te néked tartoztam. – De*
A D d-ből jav.
noha vólnának
Mások-is, kik igaz Barátim valának,
Féltem, hogy ha testben meg-hóltat látnának
Képtelenségeket rólam gondolnának.
Te pedig, ne gondolly tsudának engemet,
Hanem vedd jó nevenn meg-jelenésemet,
Hallgasd-meg ’s botsásd-el bútsúzó Lelkemet,
’S beszéld-el, a’ kiknek illik beszédemet.
Poeta.
Meg-álly, a’ bútsúzást halaszd még, kedvesem!
Hadd kérdek valamit; válaszodat lesem.
Lám én, mint Éneás nem magam keresem,
Hanem helyembe’ jöszsz Atyám! Ánkhizesem!
Már Te bóldog Lélek! bóldoggá tétettél,
Mikor e’ világbúl fellyebb emeltettél;
Beszéld-meg, bóldogabb mint ’s mennyiben lettél?
Mikor hóltod utánn meg-dítsőíttettél.
Ha a’ természeti Túdós okosságot
Halgatom; az ugyan jövendő világot
Hisz, tart, és tanít-is egy olly boldogságot,
Melly követi ezen bóldogtalanságot.
De, hogy ez, valamelly helyhez köttettetne,
’S az ég, mint egy fényes bólt, ollyan lehetne
Nem hiszi; ’s bóldoggá alíg-is tétetne
A’ Lélek, ha oda tsak azért síjetne –
Hogy a’ más világnak minden dítsőssége,
’S a’ testtűl szabadúlt Lélek’ könnyebbsége
Abban áll azt mondják, ’s az a’ nyeresége
Ha nintsen magára semmi nehezsége.
Ha meg-nyúgszik ’s tsendes Lelke’ esmérete
Hogy úgy folyt ’s úgy tőlt-el a’ testben élete,
Hogy vádot magátúl nem érdemelhete,
Azt mondják, a’ Lélek úgy idvezűlhete.
A’ hellyét pediglen ezen dítsősségnek
A’ szent Irás után tartyák ugyan égnek,
Égnek, de nem holmi tzifra fényességnek,
Mellyre nints szűksége Lelketlen vendégnek.
Mások meg a’ Leibnitz’ bőlts találmányával
Nem hihetnek Lelket lenni test híjjával,
Hanem láthatatlan kis test Házatskával,
Mellyet mikor meg-hal, el-viszen magával.
Mások a’ Lelkeket nem tartják Lelkeknek,
Hanem agy-velőnek, inaknak ereknek,
És így tsupa testbűl lett Lelkek ezeknek,
Meg-halnak a’ testtel, és el-temettetnek.
Sokan ismét vagynak ollyan értelmekben,
Hogy semmi gondolat nintsen a’ Lelkekben,
Hanem ha az elébb az érző testekben
Kezdődik, ’s a’ testi érzékenségekben;
Ezek, hiszik ugyan létét a’ Lelkeknek,
De úgy hogy halála után a’ testeknek,
Mind addig alunni kellyen szegényeknek
Míg a’ testtel újra nem egyesítetnek.
Sokann sem a’ Lélek’ halhatatlanságát
Nem hiszik, sem a’ test’ dítső bóldogságát,
’S úgy tartják, mint Papok’ kőltőtt hazugságát,
A’ fel-támadandók’ Poklát, ’s Menny-országát.
De mi, kik imádjuk Jésus Kristusunkat,
És Keresztyéneknek nevezzük magunkat,
Azt hiszszük, ’s úgy tartjuk a’ mi halálunkat,
Mint-egy keveskori el-változásunkat.
Él ’s a’ halál utánn sem hal-meg a’ Lélek
Kit én oszthatatlan valóságnak vélek,
Testem fel-támadván mind örökké élek
Minden boldogokkal, ’s örvendezek vélek.
De azt az életet nem magyarázhatja
Szám, mert élő-ember azt ki-nem mondhatja.
A’ mint a’ szent Irás-is bizonyítgatja,
Hogy azt emberi szív meg-sem gondolhatja.
Tudom: hogy test szerént ha el-temettetem,
A’ lelkem fog élni, ’s lelki leszsz életem:
’S fel-támadt testemmel ha öszve-köttetem,
A’ testet-is lelki testnek nevezhetem.
De, sokann e’ bóldog mennyek’ országának
Testi bóldogságot tulajdoníttának,
Mivel a’ szent Írók a’ miket írának
Testi embereknek íratva valának.
Te pedig mar túl vagy a’ világiakonn,
Túl vagy minden főldi múlandoságokonn;
Tanítva segíthetz rajtam ’s mind azokonn,
Kik ezt tsak homállyba látjuk ’s mint egy vakonn.
Halott.
Első bóldogsága ditsőűlt lelkemnek
Ez, hogy vége szakadt terhes kötelemnek,
Mellyel tömlőtzébe le-kötve testemnek
Szenvedtem, mig nem lett vége életemnek.
Mert noha nem szabad annak zugolódni,
A’ ki az életben kéntelen bajlódni,
Sőt ha halálrúl kell néha gondolkodni,
Láttatik az ember el-el-szomorodni,
De, ha úgy tudnátok élők! mint a’ Hóltak
Kivált kik e’ testben nyomorúltak vóltak,
Melly gyönyörűséges változást kóstoltak
Azok, kik a’ testtől már*
A már szó kétszer szerepel, a másodikat elhagytuk.
meg-szabadúltak.
A’ leg-szerentséssebb testbűl-is sijetne
Lelketek, hogy hamar jóbb helyre mehetne;
’S ha az élő ember illy formánn hihetne,
Bizony még éltében bóldoggá lehetne.
Most vagyon Lelkemnek ollyan állapotja
Mellyben a’ mit gondol tisztán gondolhatja,
Mert sem a’ zavaros vér nem zavarhatja,
Sem ama’ vastag test meg-nem gátolhatja,
Leg-főbb bóldogságom, hogy egyesíttettem
Azzal, kitűl Lelkem ártatlanúl vettem,
’S ezzel valójában dítsősséges lettem,
Hogy a’ honnan jöttem már viszsza mehettem.
A’ kit nem lathattam élvén, már láthatom,
Testemnek jövendő éltét-is tudhatom,
Lelkem’ halhatatlan létét meg-foghatom,
Mert test nélkűl-való minden gondolatom.
Immár színrűl színre láthatom*
áthatom Értelemszerűen jav.
azokat,
Mellyeket még éltem, tsak mint-egy titkokat
Hallottam, azoknak nagy bóldogságokat,
A’ kik szemlélhetik az égi karokat.
Hogy pedig Tenéked nem magyarázhatom,
Ne tsudáld, mert noha én magam tudhatom;
De ki-mondhatatlan az én gondolatom
A’ mint példával-is meg-bizonyíthatom.
Lám régen szent János, ’s Pál el-ragadtattak,
De ki-mondhatatlan beszédet hallottak,
És még tsak arrúl is keveset mondhattak
Hogy testben látták-e? a’ miket láthattak.
Ha azt élő-ember nem magyarázhatja
Bizony élő-ember meg-sem-is foghatja:
Azt szíved tőlem-is hát nem kívánhatja
Mert meg-foghatatlan a’ magyarázatja –
Hogy a’ Lélek nem test, az tagadhatatlan,
’S hijjában tagadja a’ tudós tudatlan,
Mert, hogy gondolkodjon test, gondolhatatlan,
’S egyszersmind, ha nem test, már oszolhatatlan.
Alunni sem lehet pedig a’ Lelkeknek,
Mert, ha gondolkozó valóság ezeknek
Nevek, vége lészen egyszersmind léteknek,
Ha ez a’ híjja van a’ természetjeknek.
De Leibnitz-is testét felettéb szerette
Mikor ki-gondolni azt nem szégyenlette,
Hogy a’ Léleknek-is test vagyon mellette,
’S a’ lelket a’ testtel öszve-kevergette.
Mind Mesék, és kőltött találmányok ezek,
Hanem hatalmasok az Isteni kezek
Mint azt véghez vinni, a’ mellyek nehezek,
Mellyet még Te hiszel, de én már érezek:
Isten adta beléd ártatlan Lelkedet,
Mikor elevenné teremtett tégedet;
Melly hogy bűnös testtel öszve-keveredett
Nem tsuda ha ő-is roszszra vetemedett.
Az eredendő bűn még azért meg-álhat,
Hogy Lelked testedbe ártatlanúl szállott,
Mert, mint Ádám testből és Lélekből állott,
Így Lelked, testeddel egy személly, egy állat.
Külömben, mind eről, mind pedig arrúl-is,
Van-e Lélek ’s hol van a’ halálonn túl-is?
Szint-úgy a’ jövendő fel-támadásrúl-is
Akárki mit tartson jól-is bolondúl-is.
Nekem tsak az a’ szóm hozzád és hozzátok;
Hogy vagyon Mósestek, vagyon Prófétátok
Kiktűl az igazat meg-tanúlhatjátok,
Azok meg-mondották, őket halgassátok.
Tudod: meg-mondatott az Apostoloktól,
Hogy ha mást valamit égi Angyaloktól
Hallanál, vagy akár tulajdon magoktúl
Ne hidd, mert nem igaz, távozzál azoktúl.
De kedves Barátom! már én viszsza mégyek,
Ne kívánd, hogy tovább nálod ’s veled légyek,
Engedd-meg most tőled vég bútsút hadd végyek,
És hogy némellyekről emlékezést tégyek.
Hogy halálos Ágyban fetrengtem kínomba’,
Kemény háborodás jött gondolatomba,
Változott az elmém a’ kín közt ’s azomba’
Meg-halok ’s be-zárnak setét koporsomba.
Bútsúzás nélkűl telt tőletek életem,
Szerelmes Véreim! Püspököm! Szerzetem!
Úgy hogy halálomkor el-nem végezhetem,
A’ mit hoz magával vérem ’s tiszteletem?
Ezeknek kívánok szerentsés életet,
’S a’ bóldog életnek bóldog végezetet,
Tartsatok felőlem jó emlékezetet,
Hogy ez jó Atyafi ’s jámbor Pap lehetett.
Poeta.
Adjad már nekem-is végső áldásodat,
És addig előlem ne vond el-magadat. –
Halott.
Az Isten adja-meg jó kívánságodat
Emlegesd-meg szegény meg-hólt barátodat.
Poeta.
Ah egek! álom-e, vagy Isten tsudája?
Hogy az elevenhez hólt jöve hozzája –
Ah Atyám ’s Barátom Ányos Pál formája!
Ah igaz Barátság’ eleven példája!


Iratott 1784dikben.


Pokol.

Kérdés, Van-e Pokol? ’s hol van, vagy hol lészen?
Ez-utánn készűl-e vagy régen vólt készen?
Kén-kővel lángoló tó-e ez egészszen?
’S van-e ott fűst, láng, tűz a’ melly meg-emészszen?
Pokol van, mert bizony ez jutalom bére
A’ kinek nem használt a’ váltsának vére,
Mert a’ két út között mellyet Isten mére
Az egyik bel-felé a’ Pokolnak tére.
Ha pokol nem vólna, ugyan jól járnának
A’ kik e’ világonn gonoszszak valának,
Még-is soha semmi kínt nem kóstolának,
Hanem az órátskánn, mellyen ki-múlának.
’S bezzeg rajtok veszne a’ Szentség azokonn
A’ kik e’ világi múlandóságokonn
Nem kaptak Istenért, és ezenn az okonn,
Sok erő-szakot-is tettenek magokonn.
Tűz van ott, mert éget gyúlt kén-kő módjára
A’ Lelki-esméret sok Lelkek’ kínnyára,
Ég, forr, ez a’ méreg, gőzölög e’ pára,
Mardos ez a’ féreg vipera módjára.
Vólt Pokol, van most-is örökké lészen-is,
Mert el-ólthatatlan e’ tűz ’s végetlen-is,
Tsuda: hogy noha ez szenvedhetetlen-is
Vágynak erre még-is sok száz ezeren-is.
De végtelenűl-is kell tartani ennek,
Mert, ha a’ sok bűnök végetlen Istennek
Szent törvényi ellen végetlenűl mennek,
Pokolnak-is szűkség lenni végetlennek.
Nehéz, e’ kén-köves tónak párázatja,
’S tsak említése-is szíved’ hasogatja,
De tsak szenvedd, mert ezt szabad*
sabad Sajtóhiba, em.
akaratja
Szerént választotta az emberek’ Attya.
Mert Isten, Ádámnak elébe eleve
Poklot, ’s Mennyországot választani teve,
De hogy a’ meg-tíltott fa-gyümőltsbűl eve,
Választva magának örök halált veve.
De, hol leszsz a’ Pokol? bizony van benned-is,
Pokol a’ Lelkednek sokszor kebeled-is,
Mert ha meg-nem tértél, ha most nem érzed-is,
Ez most alvó féreg meg-mar még Téged-is.
Némelly még éltében Pokolra talála,
Pokol, sok embernek élete halála,
Némelly, mikor teste Lelkétől el-vála
Akkor gyúl-meg e’ tűz leg-előszször nála.
Nem bírván e’ tűznek folytogató szagát,
Maga ki-fakasztá mérges sebje’ dagát,
’S érezvén az Isten’ emésztő haragát,
Fére mene Júdás ’s fel-akasztá magát.
Mikor Kain ellen az egek’ egére
Kiált ártatlanúl az Ábelnek vére,
Kétségbe-esés lett Pokol-beli bére
Mert maga mond átkot veszendő fejére.
Ezen tűznek terhét tsak könnyen viselte
A’ gazdag, míg nyakát a’ halál nem szelte,
De mikor Pokolban szemét fel-emelte,
Bezzeg, a’ büdös gőzt ökrendezve nyelte.
De Kérdés: hol leszsz már a’ Pokolnak helye?
Ne félly gonosz-tévő el-jön az ideje,
Meg-látod, hol lészen e’ kínzás’ mezeje
’S vas-lántzonn a’ kígyó’ meg-töretett feje.
Találsz még, kí-vévén ama’ bóldog eget
A’ hol az őrdöggel lakhass helyt eleget,
Ne félly, meg-találod az örök meleget,
Örökkön örökké szenvedő sereget.
Az Istentelenek ollyan helyenn állnak,
És olly pallérozott ösvényenn sétálnak;
Hogy ha ez bal-útról jóbb-útra nem válnak,
Kalaúz nélkűl-is Pokolra találnak.
De, ha ki el-akar, e’ kény-kőves tóra
Menni, és nehezen akad az ajtóra,
Talál őrdögöket, akad elég jóra
Mind el-vezetőre mind út-mutatóra.
El-vezetik ezek ’s meg-fogván kezeket
Önként, futva viszik a’ meg-nem térteket,
És mikor el-érik keresett helyeket
Ám gyönyörködtessék meg-fáradt Lelkeket.


Íratott 1782dikben.


Titkonn könyörgeni.
Sokann ollyan sokszor, ’s annyít nem kérnének,
Hogy ha nyílván kérni kénszeríttetnének,
Így ki-ki jobb’ szeret titkonn, az Isteni
Léleknek-is ajtó zárva könyörgeni.



A’ jövendő Ördög felelete: Παις Ε'βραίος ’s a’ t.

Egy kis Zsídó gyermek, a’ ki az egeknek
Ura, és Istene minden Isteneknek,
Parantsollya minden őrdögi Lelkeknek.
Hogy hagygyuk itt fáit e’ szent Ligeteknek,

És mennyen-el ki-ki a’ maga helyére
Viszsza, a’ szomorú Pokol’ fenekére.
Távozz hát jó Tzézár ezutánn meszszére,
Nem felelék többé senki’ kérdésére.



Karátsony.

Azt mondják: igaz-e? hogy Isten szűletett. –
– Úgy van, azért pedig, mert minket szeretett, –
– Ugy de, ha Isten vólt miként szűlethetett? –
– Színt-úgy szűlethetett, mint a’ Szűz szűlhetett.
Úgy de halhatatlant nem szűlhet Halandó,
És változhatatlant egy meg-változandó. –
– Titok ez, és azok’ közé tartozandó
A’ miket magának tart az Imádandó.
Szűletik tsak ugyan mint halhatatlan-is,
Ámbár e’ szűletés meg-foghatatlan-is,
Szűletett mint ember, de szent ’s ártatlan-is
Ollyantúl ki szűz vólt ’s maradt magtalan-is.
Mint Isten szűletik Isten szent Attyátúl,
Vele egy ’s ugyan az Isten Hatalmátúl,
Mint ember szűletett Zsidó Szűz Annyátúl
Az Isten Lelkétűl meg-szált Máriátúl. –
– De, hát Szűz Mária úgy nem Istent szűle? –
– Nem, hanem olly személly szűlettetett tűle,
Mellyben az emberrel Isten egyesűle,
Isten’ Annya azért azt mondják felűle.
Emberi Lelke van ’s igazi teste-is,
De van egy személlyben Isteni Lelke-is.
Ez, a’ Háromságnak egyik személlye-is,
De van egy személlyben két természete-is.
’S ámbár Isten ’s ember így egyesíttetett;
Öszve nem zavarta a’ két termeszetet,
’S az ember tsak ugyan Isten nem lehetett
Azzal, hogy az a’ test ’s Lélek fel-vétetett.
Tehát az emberi Lelke ’s testessége
Nintsen ott mindenűtt, a’ hol Istensége,
Ennek van mindenűtt-jelen-lévősége,
Amannak részei, hellye, ’s kezdő vége.
De ezek, azt mondod? mind lehetetlenek,
Hogy ne vólnának úgy egynél több Istenek?
Ha egynek teste van, kettőnek nintsenek,
Tanít az okosság ezeknek ellenek. –
– Sok nintsen tudtára adva sok tudósnak;
Tudta a’ Próféta, ’s tartotta títkosnak
Meg-is felel az illy oktalan okosnak
Azzal; hogy nevezi őt’ tsudálatosnak.



OZANAM SZAVAI: Sorbonistarum est Quaestiones Theologicas dispute, Papae
decidere; Mathematicorum per lineam perpendicularem in coelum ascendere.

A’ Theologusok’ dolga sorbonában
Törni a’ fejeket az Isten’ títkában,
És ha fenn-akadnak néhol a’ nagygyában,
Hadd igazíttsa el a’ Pápa Romában.
Az ég- és főld-mérő Túdós embereknek
Pedig, leg-rövidebb útján az egeknek
Szabad, jó egyenes útat fel-menteknek
Szabni, ’s társaikká lenni a’ Szenteknek.
Ovidiusból: Felices animae!*
animae helyett animas szerepel, jav.
quibus haec cognoscere etc.
Oh melly bóldogoknak tarthatják magokat,
Kik arra vetették leg-elébb gondjokat,
Hogy tudják esmérni a’ tsillagzatokat,
’S mint-egy az egekbe tegyék-fel lábokat.
Minden egyéb vétkes munkáknak felettek
Mellyeket a’ világ’ mezején szűlettek
Gyermeki bolondság színével festettek,
Ezek valójában fellyebb emelkedtek.
Nem rontotta a’ bor ’s szerelem ezeket
A’ magas egekben múlató Lelkeket.
Nem kedvelték sem a’ törvenyes pereket,
Sem a’ tábor-járó katonák terheket.
Nem szerették ezek, és ellent vetének
A’ világ gyermek és kevélykédésének,
Sem pedig szívekben helyt nem engedének
A’ világi kintsnek,*
A szó végén álló kötőjelet vesszőre javítottuk.
fösvény szerelmének.
Szemünk’ eleibe le-hozták ezeket
A’ távoly tündöklő nagy égi testeket,
Fel-érték eszekkel a’ magas egeket,
’S mint-egy törvény alá rekesztik rendjeket.
Így szoktak ám bőltsen menni az egekre,
Nem mint a’ Gigások, a’ kik seregekre
Nagy magas hegyeket hordván e’ hegyekre
Egyről a többinek másztak tetejekre.



Hálá-adatlan ember.

Mondják, igazánn-is mondják; hogy mindenben ollyanok
Mint a’ vad vipera kölykek a’ hálá-adatlanok.
Mert valamint a’ viperák, édes Annyok’ hasokat
Ki-rágják, mert önnön magok hasítják-ki magokat.
Így a’ hálá-adatlanok kárt tesznek azoknak-is.
A’ kiktől van a’ miek van, ’s néha önnön magok-is.



Fattyú gyermek’ mentsége.
Fattyú vagyok; de már ezzel mit vétettem?
’S nagyobb méltóságú mivel vagy felettem?
Hiszem, kezdetemet noha titkon vettem,
Én-is szint-úgy mint Te Aszszonytúl szűlettem.
Hát ha, a’ kitűl vett testem eredetet,
Apádnál derekabb ’s jobb ember lehetett;
Kérd-meg az Anyámtúl: mást miért szeretett?
’S arrúl a’ szűletett gyermek mit tehetett?
Herkules, Éneás és mások ezerek,
Mind idegen vérbűl származott emberek
Vóltak; még-is ma-is híres a’ fegyverek,
’S többnyire nagy vitéz mind a’ fattyú gyerek.



Az Isten-tagadóhoz.

Mi kárát vallanád? Isten’ Lelkét tagadó Lélek!
Ha arrúl, hogy van Isteni Lélek meg-győzhetnélek:
Azért, hogy én meg-esmértem az Istent, ’s hittem benne,
Ám, ha Isten nem vólna-is; semmi bajom se lenne.
De ha leszsz Urad, Uradnak létét nem hivő szolga!
Bezzeg ugyan gonoszúl leszsz a’ gonosz szolga’ dolga.



Nem minden ollyan, a’ millyennek láttzik.

Más szépnek lenni, más szép színt képire kenni,
Sokszor az őrdög-agyonn Angyali lárva vagyon.
Más az ezűst fűstös fa-nyelű kés, más az ezűstös,
Mint festik, rútat, ’s szépet akármi mutat
Más lenni jónak, más tettzeni jóra valónak
Sok bor jó, de meszes, néha bolond az eszes.
Más nem vétkezni, más bűnét tudni fedezni,
Farkas-is úgy juh lehet, szert ha juh-bőrre tehet.
Más igaz űgyűnek, más lenni tsalárd hitetőnek,
Néha ki nem igaz-is, láttzik igaznak az-is.



Használ a’ jutalom.

Nem fordúl a’ kerék, ha sajnálod kenni,
Meg restűl a’ jó ló ha nem adnak enni,
A’ jót jutalommal szokták jobbá tenni,
A’ nélkűl a’ friss ész tompa szokott lenni.



A' három fő-bűnökről renddel

KEVÉLYSÉG.
Károly és Antal egyűtt-beszélgetnek.

Károly.
Jó napot!
Antal.
Jól mondád; ma jó napom lészen,
Mert Lelkem örökös nyúgodalmat vészen, –
– Úgy vagyok készűlve Barátom! egészszen,
Hogy ma akár hogy leszsz, meg halok merészszen.
Károly.
No! mi bajod? Ant. Semmi; sőt illyen kedvemet
Nem tudom, miólta éltem életemet.
Ma, ha Barátom vagy ne hadgy-el engemet,
Te lásd-meg leg-alább utolsó végemet.
Károly.
De mi hát az oka ez akaratodnak?
Miért kívánsz önként halált Te magadnak?
Olly roszsz folyamatját nem látom dolgodnak,
A’ mellyet tarthatnék lenni jó okodnak.
Antal.
De miért élnék én ezen a’ világonn?
Mit kapjak e’ jádzi haszontalanságonn?
Jobb azt fel-tserélni vagy a’ valóságonn,
Vagy pedig semmivé változandóságonn.
Károly.
Te meg-háborodtál. A. Soha tsendessebben
Nem vóltam mint sem most; sem jobban sem szebben.
Igaz, hogy a’ minap estem vala sebben
De újjal váltom-fel, ha esne könnyebben.
Károly.
Mi vólt hát ez a’ seb? A. Néked el-beszéllem,
Mert Te mint jó Barát úgy éltél én vélem.
De ha életemet halállal tserélem,
Ne bánd ám, mert bánom hogy világom’ élem.
Én Prófeszszorságért a’ minap instáltam, –
– Magamat ígértem. – Úgy-e jót kináltam?
Bezzeg feleletre de roszszra találtam,
És ez az, a’ miért illy bánatra váltam.
Egy nagy fülű szamárt én elémbe tettek
A’ kit mind el-hittek, és el-is hihettek,
Hogy tsupa tök: ’s ollyan fa-botot fel-vettek,
Mellybűl Merkuriust ritkánn építettek.
Mert bizony nem esne nehezen szívemnek,
Ha akadályt ollyan vetne kérésemnek,
A’ kinél találnám párját az eszemnek;
Sőt ezt már tartanám nagy nyereségemnek.
De, hogy Eurisztheus Úr és Király légyen,
Míg Herkules víni a’ vadakkal mégyen,
Én tsak szolga legyek, ő nagy rangot végyen
Ollyantúl szenvedni úgy tettzik hogy szégyen
Kszánthust bőltsnek tartják és igen tudósnak,
Kővel verik fejét szegény Ézopusnak,
Holott ez ád észt-is annak az okosnak,
Még-is azt hírdetik nagy Filozofusnak.
Így ront-el nagy dolgot egy kiss tekerítés,
Pénzzel épűl ’s bomlik sok erős kerítés.
Sokat Királyá tesz tsak egy ló-nyerítés,
Sokára tűnik-ki sok titkos segítés.
Károly.
Nevethetek elméd’ háborodásának;
’S egy bőlts, vígasztalást nem talál magának?
Bizony nagy bolondnak lenni mondanának,
Hogy ha oka lennél magad’ Halálának.
Szégyen, Nemes vérnek, ’s méltán szégyenlhetni,
Egy kis boszszúságért olly nagyonn sértetni,
’S erős elmének el-nem viselhetni
A’ mit most a’ bal sors nyakába kezd vetni.
Ha a’ bal szerentse rontja mindenedet,
Leg-alább, romlani ne engedd kedvedet,
A’ kik velem egyűtt tudják az eszedet,
Ki-nevetik, a’ ki nem betsűl Tégedet.
Antal.
Tessék az életet ám jobbnak ítélni
De jobb nékem éltem’ Halállal tserélni,
Mint ennyi vad szamár tsikók között élni,
’S az Oroszlánynak-is rugásoktúl félni.
Válahányszor nézek alatsony sorsomban
Azokra, kik fennyen űlnek a’ Toronyban,
Tsak el-keseredem, nyomorúságomban
Györtődöm, és halni készűlök azomban.
Az én Virtusaim többet érdemlenek,
Mint azt meg-betsűlni tudnák az illyenek:
De – nem érdemessek rám ez esztelenek,
Tehát a’ bőltsekhez társalkodni menek.
Károly.
Lát’d: a’ nagyra-vágyás mit szűl az emberben,
Alíg láttam még én kettőt egy ezerben,
A’ ki ne szált vólna ő magával szemben,
Valaki tsak úszkál e’ veszes tengerben.
Mások nem akarják tudni vírtusodat,
’S Te magadonn tőltöd-ki boszszúságodat?
Hogy a’ Sors nem adja várt kívánságodat,
Bolond vagy, ha azért meg-ölöd magadat.*
A szó után kötőjel áll, ezt pontra javítottuk.
Noha a’ szerentse néked nem szolgál-is
Elég az, ha derék ember vagy s’ vóltál-is.
Tsak Te vagy, Te, ámbár dolgod roszszra vál-is,
Mert Gigás a’ Gigás; ha a’ vőlgyben áll-is.
Antal.
Tsak ne beszélly nékem; kész vagyok meg-halni
Inkább, mint sebemet örökké fájlalni;
Úgy kell a’ világot leg-szebben meg-tsalni,
Hogy azt tedd, a’ mit ő nem szokott javallni.
Tudom: mikor érek utólsó végemre,
Nem esik halálom semmi nehezemre
’S úgy tettzik, balsamot tőltök a’ sebemre,
És bóldog örömöt keserűségemre.
Légy velem Barátom! és nézd-meg halálom.*
A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Károly.
El-hidd szándékodat én nagyon tsudálom.*
A szó után álló vesszőt pontra javítottuk.
Antal.
Én pedig egyedűl ez egyet sajnálom,
Hogy ez halálommal tőled is el-válom.
Vesd, ha mit vétettem valaha, szememre,
Mindég szerettelek, mondhatom Hitemre.
Kérlek hát Téged-is régi Hűségemre,
Írd-meg e’ dolgomat koporsó-kővemre.
Itt van az Orvosság, ez fog-gyógyíttani,
Mindjárt el-múlt lészen a’ mi még mostani.
Válé! míg most nyelvem ki-tudja mondani.
Barátom! nem lehet tovább halasztani.
Károly.
Kérem az Istenért! kedvezzen magának,
Vagy ha magának nem, az édes Attyának,
’S nékem-is mindenek majd mit mondanának?
Ki ennyit engedett ez jó Barátjának.
Antal.
Már én mind azokat régenn el-végeztem,
És az én Lelkemmel abban meg-egyeztem,
Hogy el-is végezzem azt a’ mit el-kezdtem,
’S köszönd-meg, hogy sebem’ néked fel-fedeztem.
Károly.
Köszönöm; de ugyan kínodat nem nézem,
És annyival inkább kínnal nem tetézem,
El-megyek; magamat vádba nem idézem;
Mert már tsak el-ballagsz a’ mint eszre vészem.
Antal.
Meg-van. – Menyj – ’s tudtára adhat’d mindeneknek
Kész Históriáját ez történeteknek, –
– Már fél fértály múlva vége leszsz ezeknek,
Mind a’ barátságnak, mind a’ beszédeknek.

Íratott 1783dikben.


BÚJASÁG.

Nehéz el-szenvedni mérges szikrájának –
Melegít a’ tűzes szerelem’ lángjának;
’S a’ kiben e’ tűzek jól meg-gyúlhatnának
Szívében halálos mérget forralának.
És, hanem ha jókor ellent all’sz ezeknek
A’ mind jobban-jobban tenyésző tűzeknek,
Halál leszsz a’ vége a’szerelmeseknek
Hartz-mezején kapott keserves sebeknek.
Nehéz pedig ennek elejét-is venni,
Nehéz, sok szerelmes szív közt szűznek lenni,
Mert jól esik ezt az édes mézet enni,
Mellyel folytós lépjét Venus szokta kenni.
Egy felől a’ Venus kedves ábrázatja
Két szerelemre nyílt szemed’ tsalogatja,
Más felől, ha Venus maga nem bírhatja,
A’ Kupidó nyíla szíved’ hasogatja.
Sokra tzéloz ez vak gyermek, ha nem lát-is,
Meg-tsúfollya Fébust a’ nap’ világát-is,
Meg-lövi ez néha Vénust, az Annyát-is
A’ nagy vitéz Mársot, ’s Jupitert magát-is.
Meg-únván Vulkánust Venus, Mársal hála,
Vele hált Fébus-is ha szépet talála,
Jupiter sok Szűzből paráznát tsinála,
Sőt Europáért Bikává-is vála.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Oh! pedig, melly soknak forrott a’ torkára!
Mennyi ezer embert meg-folytott e’ pára!
Úgy, hogy mindeneknek szívére jobbára
Fullánk jött, ez édes mézbűl útoljára.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Pirámus és Tisbe el-vesztek egy másért
El-vesztette magát Didó Éneásért,
El-pusztula Trója egy Aszszony lopásért,
’S többeket-is, kit egy veszélly, kit még más ért.
Tanúllyon ezeknek síralmas példáján
Kinek idegen tűz és a’ szíve táján,
’S ha kap-is a’ Venus festett áll-ortzáján,
Tartson szerelmének zabolát a’ száján.
Én ugyan, ha eddíg éltem’ virágjában
Nem indúltam bogár utánn bolondjában,
Inkább fekvén, a’ Szűz Diánna’ ágyában,
Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.
Ez-utánn-is a’ mint futhatok, szaladok
Kupidótúl, ’s bútsút Venusnak-is adok,
Ez idegen tűztől ha szűzenn maradok,
Ha búval fekszem-is örömre víradok.


íratott 1780dikben.


FÖSVÉNYSÉG.
Hol vagy? oh Tántalus’ éktelen fajtája!
Hasztalan főld-terhe, természet’ hibája!
Kíntsre fekűdt sárkány Ézopus’ tsudája!
Mínós’ tekervényes Házba-zárt Bikája!
Nintsen a’ világonn fertelmesebb vétek
Oh otsmány fösvények! mint ez a’ tiétek,
Mert a’ millyen szellet szorúla belétek;
Ha lehetne, minden kintset meg-ennétek.
Míg éltek, senki sem veszi hasznotokat,
Nem szerettek sem mást sem ti magatokat,
Azért várják sokan halálozástokat,
Hogy akkor bonthassák-fel szalonnátokat.
A’ mit Isten adott, mástól titkollyátok
És ez a’ világon leg-nagyobb munkátok
Azomban, a’ midőn mástúl sajnállyátok
Az-is, a’ szátokban, a’ mit esztek, átok.
Vólt néktek, a’ régi Pogányok’ Poklába
Bűntetés rendelve, de nem-is híjába;
Furiák öltözve verengző ruhába
Kínzottak, rekesztve feneketlen fába.
Vóltak el-rendelve tűzes vas-lapátok
Mellyektűl veresűlt a’ Fösvények’ hátok,
Ezt ugyan Poeták! bőltsen gondoltátok,
Mert Fösvénynek lenni, maga-is egy átok.
Nem úgy eszel mint más, nem úgy ruházkodol,
Mert el-fogy a’ pénzed, azonn gondolkodol,
Az árnyék székre mégy, tsak el-tsudálkodol,
Melly sokat ettél-meg; ha sokat rakodol.
Ha talám valaki valamit kér tőled,
Szép ígéretekkel botsátod előled,
’S mikor a’ könyörgő el-megyen mellőled,
Mennyei Angyal vagy, azt hínné felőled.
De sokkal azutánn: egy őrdöggel vala
Dolgom, úgy késereg: mert úgy mond meg-tsala,
Bizony, fösvény által több ember meg-hala,
Mint az útonn-álló gyilkosnak általa.
Tele van kenyérrel a’ kenyeres véka,
Tele van arannyal ’s üstel a’ hajléka,
De oh! Pokol-béli őrdög’ maradéka!
Félsz, hogy el-fogy a’ főld, valamint a’ béka.
De kiei lesznek valaha mind ezek?
A’ miket őríznek ezen fösvény kezek,
Majd mikor, a’ mellyek most rajta nehezek
Mind el-nyeli a’ főld, mind el-múlnak ezek.


hírtelen íratott 1782dikben.


MAGA GYILKOSA.

Az-az, egy magát fel-akasztott Aszszonynak halálának Komédia formába öntött Históriája; mellyet, tsak a’ több-féle versek nemeiben lehető maga gyakorlásáért írt a’ Vers-író; azért a’ Játék’ részeinek el-rakását senki-se neheztellye.

ELSŐ BESZÉLGETÉS.

Plutus (vagy a’ gazdagság) az Ördög, a’ Halál, a’ Boldúlás (vagy meg-bolondúlás) és a’ Föld között.
Plutus.
Én T – – Ilonának tovább nem szolgálok,
Majd másutt keresek szállást, ha találok,
Mert itt tsak-nem talpig penész között állok,
Főld lyukakban élek ’s vas ládákban hálok.
Sajnálom – miólta e’ világot élem,
Ritka ember tudott bőltsenn bánni vélem,
Azért, nem vétkezem vele, úgy itélem,
Ha egygyik gazdámat másikkal tserélem.
Némellyek, ha kezek közé keríthetnek
Diribrűl darabra öszve-metélgetnek,
Örűlnek ha rajtam ihatnak, ehetnek,
Míglen apródonként egészszen el-vetnek.
Szokása ellenben sok ezernek másnak
Kik örűlnek a’ kedv-vesztő pénz-rakásnak,
Hogy ha meg-kaphatnak mély vermekbe ásnak.
Hogy rabja ne légyek tűznek vagy lopásnak.
Ezeknél únom-meg élni életemet
Ezek miatt bánom magam-is létemet,
A’ Vén – – né-is így őriz’ engemet,
Vedd-ki óh Jupiter! kezébűl Lelkemet.
Ördög.
Nints erre jó Plute! Jupiternek gondja,
A’vagy nem tudod-e hogy az Írás mondja:
Hogy a’ ki fösvényűl a’ pénznek bolondja,
Enyim teste, Lelke; mind pénze, mind rongyja.
Akartam-is már én magamévá tenni
Őtet; hogy a’ pénze tudjon másé lenni,
De magam egy Vénnel mire tudjak menni,
Ha a’ Halál nem ád néki mérget enni.
A’ halált kérjük hát itten segítségre,
Hogy vigye e’ fösvényt a’ keresett végre.
Jövel hát óh Halál! és tedd hamar jégre,
Add nékem – tsak ugyan nem vágyik az égre.
Halál.
Nem jött még el-rendelt napja Halálának,
Javasoltam már én gyakran a’ Párkának,
Hogy vessen már véget élte’ fonalának,
És adja-meg a’ Port elébbi porának.
De ha úgy végezték ő róla az egek,
Élete napjai hogy még-nem elegek,
Hasztalan ijesztik a’ Párka Seregek,
Híjjába készűlnek a’ koporsó-szegek.
Arra mindazáltal igérem magamat,
Ha meg-fogadjátok az én tanátsomat,
Hogy majd tőrbe ejtem fösvény Aszszonyomat
’S által adom néktek meg-fogott rabomat.
Tsak az okosságot folytsd-meg a’ fejében
’S esze veszettséget kűldj oda helyében,
Így talám, ha ketten megyünk ellenében
Majd el-temetem én nem várt idejében.
Bódúlás.
De, – hát én várnék-e parantsolatokat
Arra hogy magamnak foglallyam azokat?
A’ kik külömben-is élvén, világokat
Meg-unták, és nékem szentelték magokat.
Vólt itt-is előre gondom bizonyára
Ezen Vén – – sné meg-bódúlására,
Néztem a’ szerentse mostoha fijára
’S az egy kitsinyt vakra fordúló kotzkára.
Mert mikoronn Thémis, az igazságának
Fontjával roszszúl mértt e’ T. Ilonának,
El-vágta darabját, ’s el-vitte magának,
A’ nála múlató Plútus’ kis-újjának.
Én a’ követséget magamra vállalám,
Mindjárt háborodott szívét el-foglalám, –
– Nem-is olly kedvetlen vendég vagyok, talám, –
– De hogy meg-bolondúlt, azért meg-nem hal ám.
Azólta már egyszer vízre-is vezettem
Én magam, halálos tőrbe kerítettem, –
– Ki-jött, – ki-szabadúlt – láttam, ’s szégyenlettem,
Hogy nem jött a’ halál én oka nem lettem.
Föld.
Én e’ haszontalan fösvény főld’ terhének
Helyet nem engedek, sem sirt hólt testének,
Ha hát véget vetni tettzik életének
Keressetek másutt helyt Temetésének.


Az első beszélgetést be-rekesztő Kórus, vagy Ének.

Bóldog ember, a’ kinek sokra, nintsen gondja,
A’ ki a’ kedvet vesztő pénznek nem bolondja.
Bóldog, a’ ki kevéssel meg-tud elégedni,
A’ ki ha nints-is néki el-tudja szenvedni.
Mi haszna e’ világi kíntsnek gazdagságnak,
Mi haszna ha Ura vagy ez egész Világnak,
Meg-halsz, magad odébb mégy, – itt marad mindened,
Sőt sokszor gazdagságod ás vermet ellened.
Mennyinn futnak fáradnak híjjába valóért?
Hányann tűrnek sok roszszat egy kis színlett jóért?
Oh pedig, melly szegény az és melly bóldogtalan!
A’ ki soha sem nyúgszik, fárad haszontalan.
Ez egy halált okozó fösvények’ törvénnye,
Hogy soha sem telik-meg a’ fösvény’ érszénnye
A’ kinek kevés elég, ez egy nyúgodalma,
Arany annak a’ sár-is, sár az arany-alma.
A’ gazdagok gyakorta kísértetbe esnek,
Tőrt a’ sok pénz-halászók magoknak keresnek.
Oh gazdag! ha majd egyszer meg-kérik Lelkedet,
Ki hordja-el rakásra gyűlt keresményedet?
Jobb jól lakni tsak kenyér-hajjal a’ koldússal,
Mint éhenn rakott asztalt nézni Tantalussal,
Kár éhezni, a’ kinek vagyon eledele,
Semmije sints a’ kinek van, ha nem él vele.
Ély fösvényűl míg meg-nem halsz az éhség mia’
Te gazdag szerentsének szerentsétlen Fija!
Én ha jővedelmemhez kőltségemet mérem
A’ mim van ha kevés-is, én azzal meg-érem.


MÁSODIK BESZÉLGETÉS

Az Őrdög, a’ Lelki-esméret, és az Aszszony között.

Ördög.
Oh gonosz Lelki-esméret! meddig alszol ennyire?
Serkenny-fel már Aszszonyodnak meg-keseríttésire.
Lelki-esméret.
Nem jött még-el az én órám; ne félly, mert majd fel-kelek,
A’*
’S A kézirat alapján jav.
rakásra gyűjtött pénzből tsoportos kínt nevelek.
Ördög.
No tsak, ne késsél; vedd hamar gondolóra magadat,
Lővd az Aszszonyod szivébe méreggel kentt nyíladat.
Lelki-esméret.
Annyi mint az, én nem bánom; hadd veszszen, ha veszni tért,
Én meg-fogom, meg-kötözöm: Te fizess illendő bért. – –
– Fizess Aszszonyom! adj számot; tudod mennyit vétettél?
Mellyekért, hogy már gyötörni kezdjelek méltó lettél.
Aszszony.
Nem vétettem, nem-is érzem olly bűnösnek magamat,
Hogy várhatnám bűneimért örökös halálomat.
Lelki-esméret
Vétettél, mert roszszúl éltél az Isten’ áldásával,
Nem-is halsz soha-meg, hidd-el, igazak’ halálával.
Tudod-e? hogy a’ sz. Írás a’ gonosz fösvényeknek
A’ Póklot szabta ’s rendelte holtok utánn hellyeknek,
Hányszor jöttek alamisnát kérni, hozzád, szegények?
Hányszor kértek szállást tőled, bújdosók, jövevények?
De Te az Istentűl vettbűl nem adtál Istenedért,
Sok szegényt szegényítettél hamissan gyűlt pénzedért.
El-ástad ’s Fijaidról-is vagyonod’ kémélletted,
Sőt magad-is a’ magadét fog-hegyenn ittad etted.
Mit-is számlálom? tudod jól. – Azért Pokol leszsz béred
Hidd-el, hogy Halálod utánn az örök Halált éred.
Aszszony.
Jaj Istenem!
Lelki-esméret.
De nem Isten már a’ Te segedelmed,
Az Őrdög leszsz és a’ Pokol kész Lelki veszedelmed.
Aszszony.
Mit tsinállyak?
Lelki-esméret.
Őld-meg magad.
Aszszony.
Nem ölöm – jobb ha élek.
Lelki-esméret.
De el-hidd hogy jobb ha meg-halsz; tsak halyj meg.*
A szó után álló kötőjelet pontra javítottuk.
Aszszony.
Jaj!*
A szó után álló kérdőjelet felkiáltójelre javítottuk.
de félek.
Lelki-esméret.
De vagy félsz vagy nem, tsak ugyan meg-kell már annak lenni.
Aszszony.
Jaj Istenem! hogy kell nékem kínos halálra menni?
Lelki-esméret.
Mind egy már az jó Aszszonyom! akár meg-halyj, akár élyj,
Leszsz Pokolban a’ ki fog rád gondot viselni, ne félyj.
Míg kínlódol, jobb hogy addig sijettesd halálodat,
Tsak halyj-meg hát, és fizesd-meg jó ’Soldosné ’Sóldodat.
Aszszony.
Már akár-ki rabja légyek holtom utánn ’s éltemben,
Bár mint késztess, a’ halállal nem megyek önként szemben.
El-várom míg a’ természet el-hozándja Halálom’
Jobb addig-is a’ Pokolnál az étel, ital, álom.


A’ második beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének. Hanák.

Az Aszszony.
Be keserves nyomorúság töri bodúlt fejemet.
Sok ezer baj keseríti keseredett szívemet
Búval élek, búra lettem, búra szűltek engemet.
Búval öl-meg, búval végzi a’ halál-is életemet.
Sok sóhajtással ezerszer könyörögtem eleget,
De hijjába feszegettem szavaimmal az eget
Angyalok helyett körűl’tem látok őrdög’ sereget,
Már-is érzek a’ szívemben pokol-béli tűz meleget.
Lelkem’ esmérete bennem pokolbéli-tűzeket
Szerez, és szívet emésztő-kínokat ezereket
Lelkem érez keseredve, belől mérges sebeket,
De – keserves zokogás közt emlegetem én ezeket.
Italom könyvvel elegyűl, síralommal kenyerem
Mikor ől-meg ez emésztő keserűség? Istenem?
Oh hamar hozd-el halálom’, ha ugyan kérni merem,
Úgy-is halálra készítget, háborodott vér erem.*
A többi strófától eltérően itt az utolsó sor is csak 15 szótagos, nem pedig 16. Mivel a kéziratban sem szabályosan szerepel a sor (Ugy is halálra készíti eletemet háborodott vérem erem), nem tudtuk javítani.
Minden kínra minden roszszra néki szántam magamat,
Tsak halálom kevesíti meg-sokasúlt kínomat,
Oh kegyetlen Párka! kérlek: hozd hamar halálomat.
Jövel irgalmatlan Halál! fegyvereddel vedd nyakamat.


HARMADIK BESZÉLGETÉS.

Az Őrdög, és az Aszszony között.

Ördög.
Mit tselekedhessem? – – nét mere vezessem?
Fösvény Aszszonyomat hogy vigyem-el rabomat?
Már maga Lelkének sok boszszontási menének
Ellene, még se valál kész az ölésre Halál!
Egyet próbálok, ha talám vaktába találok
Nyerni; magam ki-kelek hartzra, rabot ha lelek.
Sírva tudom ’s látom: Szeretőm és régi Barátom
Mint sír, mint kesereg? könyve zokogva pereg.
Látom ’s sajnálom magam-is, ’s keseregve tsudálom
Már; hogy ez el-keserűlt szív, síralomba merűlt.
Jajját kettőzöm; de baját ha lehet meg-előzöm.
’S a’ kivel így zokogok, orvosa lenni fogok.
Látod-e? nem hányom bűnödet szemeidre, Leányom!
(Mint nem rég felele, ’s bánt maga Lelke vele)
Sőt magam azt mondom: hogy egekre, Pokolra mi gondom?
Meg-halsz, ’s nints azutánn élet; halálod utánn.
Mind képzelt síralom, mind gyermeki-félelem, álom,
A’ kínzó seregek, a’ Pokol, Őrdög, egek.
Vedd-be szavam, kérlek.
Aszszony.
Ki vagy?
Ördög.
Én vagyok, arra vezérllek
Hól vál nyúgalom bóltra ez a’ síralom.
Aszszony.
Angyal-e? mert félek, vagy tám gonosz őrdögi Lélek
Ennyire melly feszeget, verve fejembe szeget.
Mert Mennyországot, Poklot, ’s más Lelki világot
Hírdetnek magok-is ’s hisznek, az Angyalok-is
Isten Pennája ’s Meg-váltónknak maga szája
Igér Poklot, eget, bíztat-is és fenyeget.
Melly jól járnának, a’ kik tsak evének ivának,
És valakik igazok, melly nyomorúltak azok,
Roszsznak végtére ha ne lenne Pokol-béli-bére,
’S jóknak örök jutalom, Angyali nyúgodalom.
Isten’ igazsága, bőlts gondviselő Atyasága,
Jésusom’ érdemei, vére, veres sebei
Mind el-múlnának, sőt tettzene lenni tsudának,
Hogy lehet egy igaz-is, ’s hogy vagyon Isten az-is.
Leszsz és sajnálom örökös, de Pokolba’, halálom,
Fog; – de; jaj! árva fejem! lenni, Pokolba’ helyem.
Ördög.
Már ez mind álom, és hogy hiheted Te? tsudálom
E’ kőltött*
kőltott Sajtóhiba, jav.
neveket, Poklokat és egeket.
A’ Papok úgy vélik, sőt bár ha magok ki-beszélik
Rettentvén titeket, nem hiszik ők ezeket.
Tsak mese már régenn, hogy bóltozatokkal az égenn
Kő-fal tzifra-rakás vólna tsinálva lakás.
Bóldogúl ott élni, és Angyali módra beszélni
Nyerni fehér köveket, és különös neveket
Istennel lenni, ’s élet-fa-gyűmőltsöket enni,
Mind Papi (kép-mutatók) ’s gyermeki gondolatok.
A’ Pokol’ öblében hogy tűz vagyon, a’ fenekében,
Kén-kő, gondolod-e? mít hiszel? – oh tudod-e?
Mondani mit mernek? hogy lántzra kötözve hevernek
A’ Pokol’ őrdögei’ meg-töretett Fejei.
Hát lehet-e szélre függeszteni, kötni kötélre
Lelkeket? – e’ rabokat? – láttad-e hát azokat?
Bár de ha úgy légyen; ha ki testbe’ Pokolba le-mégyen.
Vég nélkűl leszel-e e’ tűzek’ eledele?
Mind hamuvá válna tested, ’s azutánn ki tsinálna
Új testet, ki mehet ennyire? – hidd ha lehet.
Aszszony.
Hittem – sajnálom – hiszem-is – tudom hogy nem-is álom,
És hogy mind igazok a’ miket írnak, azok.
Ördög.
Ám hidd, én készen fogadom, jó Tútora lészen
Lelkednek, ha talál vinni pokolba Halál.
Engedj Tsak, kérlek.
Aszszony.
Mit hát?
Ördög.
Igaz útra vezérllek.
Halyj-meg vedd fejedet óltsd-el az életed’.
Úgy-is míg élnél, sok ezer kínt kínra tserélnél,
Bajt bajod újjat adat, mit töröd így magadat?
Aszszony.
Távozz-el tőlem, Sátán! távozz-el előlem
Fel-keres és ha talál meg-fog az őszi-halál.
Ördög.
Hogy nevezél? kérlek, Én nem vagyok őrdögi Lélek,
Aszszony.
Bűnre bizony útat, Őrdög az a’ ki mutat.
Ördög.
Ám Őrdög légyek; ha kinek segedelmire mégyek,
És néki jót mivelék,*
mivelek A belső rímelés szerint jav.
jó vagyok annak. – Elég.*
Az E e-ből jav.
Hát nyomorúlt elme! kinek én egyedűl segedelme
Én lehetek, mire vársz? Oh nyomorúlt! mit akarsz?
A’ víz úgy látom, nem akar helyt adni, Barátom!
Lát’d; el-nem temete, Főldre de viszsza vete.
A’ Főld, mit mondott? Nem fog rád tartani gondot?
Adni helyet nem akar, sírba tehát ki takar?
Tűztől-is irtózol, noha még magad azzal adózol,
Hát hova hajd’tsd fejedet? hol keresed helyedet?
Lelkem’ félelme, Levegő-Égnek Fejedelme
Én vagyok; én viselem gondodat, állyj-ki velem.
Háborog a’ véred; majd a’ nagygyát-is el-éred,
’S Fúvsz illy énekeket, nem szeretem ezeket.
Akkor meg-halnál, ha talám ki meg-ölne találnál,
Tűz, víz, főld nem akar, porba tehát ki takar.
Én-is, mint tőlled ki-vetett, ’s kit el-űzöl előled,
A’ kit nem szeretek gyámola nem lehetek.
Meg-jelenek nálod Aszszony! de fejedre halálod
Nem hozom, azt mivelem: élsz, de Pokolba velem.
Aszszony.
Távozz-el tőlem Sátány! távozz-el előlem
Hóltom utánn, ha bele bé-megyek, érd-be vele.
Ördög.
Óh furiák mérgek! jertek-be Pokol-béli Férgek!
Médúza’ véres haja, Hárpia’ mérge’ raja!
El-ne temessétek fenn állva Pokolba vígyétek,
Aszszony.
Jaj,*
A szó után álló pontot vesszőre javítottuk.
jaj! melly nehezek gyenge szívemnek ezek.
Őrdög.
Lásd e’ rémítő, sok ezer, szívet keserítő
Kínt, e’ leszsz néked-is tömlötzöd és helyed-is:
Aszszony.
Lelkem félelmes, légy Istene néki kegyelmes
Nem bírom kínomat, már meg-ölöm magamat.
Halyj-meg hát testem, Lelkem van fogva, meg-estem.
Kár napot érni felet, adjatok egy kötelet.


Ezt a’ beszélgetést bé-rekesztő Ének (az Aszszony-képében) melly, egy magában-is kétségbe-esést ábrázóló nótára írattatott, és mértékre.

Be keserves énnékem :,: e’ nyomorúlt életem!
Uram Uram Istenem :,: ölyj-meg Uram Istenem! engem’.
Egyéb-aránt életem’ :,: el temetem, el-vetem,
Akarok halálra kerűlni :,: nehezebb dolog élnem.
Ikszionnak őrdögi kerekekenn pergeni
Nem nehezebb állapot, a’ pokol’ örvénnyibe tűrni
Mind énnékem éltemet élni, – de kesergeni,
Síralomba sírva borúlni – de soha sem örűlni, – de sírni.
Bezzeg, ugyan egy ebi-harmintzadot értem-el,
Szemeimnek artzulatomra le-tsoportozva tsergedez árja;
Bűnös fejem, Istenem! Istenem! nem tudom mit érdemel?
Talám ugyan a’ Pokol’ öblibe Pirithous’ Őrdöge várja.
Míg kezeim’ körmei artzulatom’ vérezik
Már az alatt a’ Pokol’ őrdögi szín-korma be-kormol,
Már heregő-melyibe Lelkem a’ mint érezi
Tzerberus, az őrdögök’ őrdöge’ Pokol-őrző mord ebe mormol
Ha szívemnek kínnyai már ennyire rontanak,
Hát ezutánn, oh nyomorúlt fejem! – oh mi követ engemet? – oh jaj!
Ha keservem’ árjai több sebes ár-vízeket ontanak
E’ nyomorúságba kereng fejem, és fejemen borzadoz a’ haj.
Herkulesnek, a’ zavaros színű Lerna-vize’ gödribe
Hét fejeit berzegető fene sárkánnyának méteje mérge
Sértegeti szívemet, hét ezer őrdög annya-képibe;
Fészket vere bennem; ugyan már-is a’ Pokolnak mardosó férge.
Tantalussal a’ vízekenn noha nyakíg űlök-is,
Étem, italom, kenyerem, borom, elég vagyon, annak örűlök.
De tűzesek e’ vízek, e’ miatt fázom-is hevűlök-is,
Ha kitsit örűlök-is, újra meg-újra síralomba merűlök.
Oda hagyta Titziust a’ maga májt szerető durva madárja,
Én melyembe kőltözik, és néki keseredett szívemet éli;
Eledele, szívem’ ezer baja, és itala könyveim’ árja,
Meg-eszi ’s emészti, vagy-is maga májomat epére tseréli.
A’ Zizifus’ nagy kövit a’ magas hegytetőre görgetem,
Viszsza gördűl, és soha nyúgodalomra tetejére nem érek
Fájdalmimat szenvedem, és sírva könyveimet pergetem,
Egy jajt alig végezek, – újra, szívem’ ezer síralmira térek.
Hárpia-sereg, Furiák’ raja*
rája Értelemszerűen em.
sértegeti szívemet
Öldökli lelkemet, és sebem’, Lelkemnek esmérete marja.
Pokol’ ezer őrdöge már rabol, és ragadoz engemet,
Háborodott véremet, a’ haragos őrdögök’ Apja zavarja.
Síralom’ újítja keservemet, ezereket újra hoz,
Síratom-is árva-fejemnek ezer keserű sorsait árván.
Mint haragos tengeri zűr-zavarok úgy haboz
Lelkem, élyen halyon-e? – de tsak ugyan halálomat éhezi várván.
Már az Anya-főld-is, az öblibe nem engedi síromat, –
– Oda hagyni, végzeni, életemet m’ért-is halasztom.
Oh Levegő-ég’ Fejedelme! Te szánd-meg ezen sorsomat.
Nem akarok élni, – de fére megyek, és magamat fel-akasztom.


NEGYEDIK BESZÉLGETÉS.

A’ Hír-mondó, az Aszszony Gyermekei, a’ Pap, és a’ Doktor között.

Hír-mondó.
Új hírt hoztam.
Gyermekek.
De mit;
Hír-mondó.
Azt, hogy az Anyátok
Meg-hólt;
Gyermekek.
Mikor.
Hír-mondó.
Tsak most, vagy tán már túdjátok?
Gyermekek.
Nem hiszszük.
Hír-mondó.
No meg-hólt – de ne sajnályjátok,
Mert lám elég sok pénz ’s kínts maradt reátok.
Gyermekek.
Oh jaj! melly hírtelen az Isten’ munkája?
Mond-meg hát: hol fekszik? hadd megyünk hozzája.
Hír-mondó.
Nem fekszik, hanem függ.
Gyermekek.
Mi Isten’ tsudája?
Mutasd-meg hát: hol függ, és vezess reája.
Hír-mondó.
Hadd beszéllyem-elő, várj, – addíg nem menek. –
– A’ Halál ’s az őrdög öszve-esküdtenek,
Hogy az Anyátoknak ma véget vessenek,
E’ kettőnek pedíg ki állhat ellenek?
Meg-győzte az őrdög, meg-győzte sokára,
Ez-is a’ vég-törvényt ki-mondja magára.
Nemes Aszszony lévén Nemes Kuriára
Ment halni, ’s ott akadt egy Fűz-fa horgára.
El-méne ’sebjébe tett száz tallérjával,
Egy jó kötelet-is vitt vala magával,
A’ mellyen tsomókat kötözött módjával
Az őnnön kezével, maga Hóhérjával.
El-méne a’ kertbe meg-őrűlt módjára,
’S a’ kertnek tüskével kerített árkára,
Fel-mász, ’s az el-készűlt kötelet nyakára
Hurkolván, akasztja egy Füz-fa’ ágára.
És akkor le-rúgá magát a’ tüskérűl,
Ott függ a’ nyakára folytott kötelérűl,
Így monda-le maga, meg-únt életirűl
Tsak gondolkodjatok*
goodolkodjatok Sajtóhiba, em.
temető-helyérűl.
Bezzeg szép halált nyert, a’ mit érdemele,
Bezzeg az a’ kis fa nagy gyümőltsre lele,
Fél szemét be-húnyta nyitva van a’ fele,
Mint a’ lúd a’ napba úgy hunyorgat vele.
Függ mint a’ Zsidóknak Babilon’ fűz-fája’
Ágára akasztott Húros músikája
A’ tüskénn fél-felől fenn-akadt szoknyája,
Ha Kám akarsz lenni be-nézhetsz alája.
Nints Tútor, nints öreg, nints édes Anyátok;
Nem tudom: ez néktek áldás-e vagy átok?
Mert ha, hol tartotta a’ pénzét? tudjátok;
Elég sok ebűl gyűlt marada reátok.
Gyermekek.
Istenem! az Isten ránk melly nagy bút mére,
Mind addíg háborga szegénynek a’ vére,
Hogy egyszer, melly szégyen’! – meg-lett idejére. –
Maga lett magának gyilkosa végtére.
Jaj, melly nagy e’ miatt síralma szívemnek,
Oh! hol vegyek elég könyveket szememnek?
Szemérem, ’s félelem lesznek, életemnek
Gyilkosi, de van-is oka keservemnek.
Két seb lészsz a’ sebbűl, ha meg-mérgesítik,
Több tűz, ha a’ tűzet tűzzel tűzesítik,
Így az én tűzemet új tűzek hevítik,
Mert más sebek sebes sebem’ sebesítik.
Egyik seb szívemenn más sebet tsinála,
Egyik seb, az édes Anyámnak halála,
Másik seb, de már az kész méreggé vála,
Hogy magára, nem más Hohérra talála.
Másik Gyermeke.
Jaj! de miért minket elébb nem temete
Sírba? mint magának ekképp’ véget vete, –
– De már az mind semmi, tudom nem szerete
Élni – de, a’ Lelke hát idvezűlhet-e?
Pap.
Bizony el kárhozott ez még életében,
Már akkor-is vett részt a’ Pokol’ tűzében,
Mert mindjárt, leg-első fel-serkenésében
A’ Lelki-esméret tűzelt a’ szívében.
„Úgy vagyon mert éget gyúlt kén-kő módjára,
A’ Lelki-esméret sok lelkek’ kínnyára
Ég, forr ez a’ méreg gőzölög e’ Pára
Mardos*
Mordos Sajtóhiba, em.
ez a’ féreg vipera módjára.
Van gyakorta pokol bizony van benned-is,
Pokol” ’s a’ t, (lásd a’ Pokolrúl, pag. 34.)*
Ezt az utalást majd konkretizálni kell; a leendő kiadás oldalszámát megadni.****
Gyermekek.
Jaj! hát a’ mi édes Anyánk el-kárhozott.*
A mondat végén vessző állt, ezt pontra cseréltük.
Pap.
Úgy vagyon, mert a’ ki gyilkos, az átkozott,
Ez pedig gyilkos vólt, mert addig habozott,
Hogy egyszer magának kész halált okozott.
Doktor.
Kár mindjárt olly kemény ítéletet tenni,
Kár ollyan vak-merő Keresztyénnek lenni,
Mert fel-akasztani magát, ’s mérget enni,
Nem teszsz talponn álva a’ Pokolba menni.
Nem tudja az ember a’ Lélek’ munkáját,
Kisdedek’, ’s bolondok’ Theologiáját.
Tsak rontsd-meg szabados nyelved’ zaboláját
Majd fel-fedezem én beszéded’ hibáját.
A’ meg-őrűlteket, Maniacusokat
(A’ kik szokták magok meg-ölni magokat)
Mint a’ meg-hóltokat ollyba kell azokat
Tartani, ’s ők nem-is tudják világokat.
És így ha ők akkor jó hitben valának
A’ mikor szegények meg-bolondúlának,
Még idvezűlhetnek, mert semmi munkának
A’ meg-őrűlteket nem tartjuk okának.
Pap.
Ez nem vólt jó Hitben.
Doktor.
Úgy de mit tudsz benne?*
A mondat végén vessző állt, ezt kérdőjelre cseréltük.
Pap.
Tudom: ha jól*
Értelemszerűen jav.
hinne bolondá nem lenne.*
A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
Doktor.
Hát ha ki jó hitben bolondítót enne
Tudatlan, már az-is a’ Pokolba menne?
Pap.
Úgy de fösvénysége el-kárhoztathatta
Sokat ’súgorgottak gyermeki miatta,
Istenébűl Isten részit ki-nem adta
Ez, ha egyébb nem-is, Pokolnak adhatta.
Doktor.
De, ha tsak úgy lehet Uram! idvezűlni,
Úgy mindnyájunknak kell Pokolba készűlni,
Nem-is lehet minden vétket el-kerűlni.
Nem őrdög az mindég a’ mit úgy neveznek,
’S nints őrdög azokban mind a’ kik vétkeznek,
A’ vér és a’ törvény azért ellenkeznek,
Mert sokszor a’ Lelkek a’ vérnek kedveznek.
A’ Temperamentum viszi a’ vétkekre
Az embert, e’ vezet minket mindenekre,
A’ vértűl van a’ bűn, azért a’ Lelkekre
Ne támadj; hanem az éltető-erekre.
Négy Temperamentum van az emberekben
Négy fő-indúlatok’ feje a’ testekben,
Mindenik bűnt hordoz magával, ezekben
Részed van, és így van bűn-is mindenekben.
Kholericusoknak igen nagy a’ kények,
A’ Sánguineusok mind búja Legények,
Meláncholicusok mód nélkűl fösvények,
A’ Plegmáticusok rest, tunya, szegények.
Minden embernek van hát bűnre hajlása,
Tudod, ha olvastad, – Szent János’ mondása
Három a’ bűn, testnek gonosz kívánása
Élet’ kevéllysége, szem’ bujalkodása.
Ha hát, minden vétek nélkűl akarsz lenni,
’S úgy akarsz a’ mint élsz Menny-országba menni,
Szűkség lészen, minden véredett ki-venni,
’S semmi vér’ táplálót sem inni sem enni.
Leg-alább, a’ hóltról nem kell így beszélni
Gondold-meg, hogy te sem fogsz ám mindég élni.
Néked sem jól esne tsak azt lehet vélni,
Ha rólad illy balúl fognának ítélni.


Ezen beszélgetést be-rekesztő Kórus vagy Ének a’ meg-hóltnak gyermekei’ képében.

Óh! Melly nagy állapot kísértetbe esni,
Melly nagy kín magának önként kínt keresni,
Jobb a’ más ajtaját éhenn szomjan lesni,
Mint fűz-fábúl kínos akasztó-fát nyesni.
A’ Lelki-esméret fel-haborodása
Nagy kín; e’ kén-köves tűznek gyúlladása
Nagy tűz, nagy gyúlladás; Pokolban sints mása,
A’ hol ez van, nints ott az Isten’ áldása.
Ám örűllyön ki-ki nagy gazdagságának,
Ez Lelkeket gyötrő fösvény szív-kínnyának
Én nem tészem ennek magamat tárgyának,
Lelkem tsak a’ Jésust óhajtja magának.
Lugubris quondam raptam Menelaus Helenam
At modo Tót Ilonam Mord avas hatu canit, (Anag.)
Absolon infelix Sacra Iouis arbore captus,
Nunc salicis ramo Foemina pendet avis.
Si modo cuncta salix vnum gestabit avarum,
Et simili fructu fructificare queat
Virgine cum iusta saturnia regna redibunt.
Pondere tamque graui tuta quiescet humus.

Íratott úgy tettzik 1782dikben.


Világi Mulandóság, Halál.
Ha nézünk, e’ Világ’ szép Páva módjára
Sok-féle színekkel festett formájára
Változik úgy lattzik, ’s mint a’ Fűst és Pára
El-is múlik benne minden utóljára.
Az Isten, a’ ki ád lételt, és életet,
Mindeneket ollyan törvény alá vetett,
Hogy az egész világ, ’s minden teremtetett
Állat, múlandóság alá rekesztetett.
Nézzűnk-el bár nézzűnk renddel mindeneket,
Nézzűk-el a’ meszsze terjedett egeket,
’S annak bóltozatinn tündöklő tűzeket,
Mindennap változni találjuk ezeket.
A’ nap míg be-tőlti szokott esztendejét,
Mindennap újobban váltóztatja helyét,
A’ hóld ha el-kezdi hónapja’ elejét
Nő és fogy mind addíg míg végzi idejét.
Repűl a’ fias-tyúk az égenn sebessen,
Ballag a’ kaszás-is utánna rendessen
A’ két el-fáradt eb piheg hogy mehessen,
Süvölt a’ Hidra-is nyomokba mérgessen.
Siet az oroszlány arany-szín hajával,
Ezt követi a’ Szűz termett kalászszával,
Vágtat a’ szárnyas-ló mind a’ négy lábával.
És mind véget-jegyző hibás karikával.
A’ több tsillagok-is mellyek seregelnek
Széllyel az egekenn addíg mendegelnek,
Míg egyszer a’ szabott idők ha be-telnek,
Ezek-is magoknak rendelt végre lelnek.
El-múlik maga is, melly most mutogatja
Tsillagit, az égnek tzifra bóltozatja,
Mikor az egeket, az egeknek Attya,
Mint az őltözetet egybe hajtogatja.*
’Sólt. 102. (A szerző jegyzete. A jegyzet helyét a főszövegben zárójelbe tett kisbetűk jelölik.)
Ezt a’ Pogányok-is gondolták már régenn
Látván a’ sok forgó-testeket az égenn,
Hogy addig forganak ez nagy kerekségenn
Míg meg-nem állanak ezek-is egy végenn.
A’ kik e’ világot jól által láthatták,
Hogy vólt kezdete ’s leszsz vége, meg-vallották
Kivált kik az Isten’ ígéjét hallották
Örökké-valónak soha sem tartották.
Vakmerőség mérgit hasztalan-ís nyeli,
A’ ki van más-féle gondolattal teli,
Mert ha vólt kezdete végét-is meg-leli,
A’ régi Poeta a’ mint énekeli.
Érünk úgy mond ollyan síralmas órára,
Mellyen az Istennek rettentő szavára
Meg-ég az ég, a’ főld ’s tengerek határa,
És az egész világ el-vész nem sokára.*
Ouid. Metam. reminiscitur adfore tempus &c. (A szerző jegyzete. A reminiscitur helyett reminisctimur szerepel, jav.)
Már sok visgálói a’ tsillagos égnek
Akartak-is határt találni e’ végnek,
E’ tűzek, úgy mondják: öszve akkor égnek
Mikor vége leszsz, egy negyed kerekségnek.
Vagy, ha a’ Jupiter-Plánéta mentében
Úgy halad Szaturnus a’ maga egében,
Hogy ebbűl nézvén-ki a’ nap-közepében
Kilentzedszer lesznek egymás ellenében.*
Nona ignea triplicitas, vel maxima coniunctio. (A szerző jegyzete.)
Sőt még Algebránn-is sok szám-vetéseket
Tettek ’s törték rajta némellyek fejeket.
Hogy mikor végzi vég ezen kerekeket!
’S mikor ólvasztya-el a’ tűz ez egeket? –
– El-múlik a’ főld-is tehát az egekkel?
Úgy van, mert bár nézd-el vigyázó szemekkel
Ez-is, minden rajta ’s benne termettekkel
Változik óránként sok-féle színekkel.
A’ még verőfényes lágy meleggel reggel,
Sok virág virágzik a’ kertben sereggel,
De, mint a’ nap-világ el-tűn’ a’ felleggel,
Hervadnak ezek-is, a’ kemény meleggel,
Illyen törvény-alatt vagynak, bár szépek-is
A’ mezőkönn széllyel zőldellő-fűvek-is,
Mert noha tavaszszal és nyárban zőldek-is,
El-múlnak a’ téli hideggel ezek-is.
Sokszor, a’ komor-ég’ meg-harvasztó szele
Rá-fuvall, ’s el-szárad minden zőldség vele,
Gyakorta tsak egy kis féreg búvik bele
’S oda leszsz a’ Jónás’ kopasz-fej’ fedele.
Egy ágatska terem a’ fa kis magvábúl, –
– Idővel nagy fa nő e’ kis ágatskábúl, –
– Végre ez a’ nagy fa ki-fogy a’ ’sírjábúl,
Míglen majd száraz fa leszsz az élő-fábúl.
Sőt néha zőldenn-is lábárúl le-vészik,
Mind a’ tűzre rakják, és hamuvá tészik, –
– Így, a’ nagy fa a’ mint kis magbúl tenyészik,
Majd kevés hamuvá lészen ’s el-enyészik.
Illyen ám a’ kevés ideig tartóság,
Illyen a’ világi változhatandóság,
Igaz beszéd tehát, igaz és valóság,
Hogy az egész világ tsupa múlandóság.
A’ főldbűl, gőzölgő vékony fűst módjára
A’ levegő-égbe fel-mégyen a’ Pára,
És öszve-verődvén ott felleg formára,
Kibűl esső, kibűl menny-kő leszsz sokára.
A’ tengerbe, a’ főld’ sok folyó-vízének
Árkainn a’ mennyi tseppek be-menének,
Soha partjai közt meg-nem férhetnének,
Hanem ha lassanként ki-gőzölgenének.
Ekképpen leszsz kevés idővel a’ sokbúl,
Így lesznek kitsinyek sokszor a’ nagyokbúl,
Így leszsz végre semmi a’ valóságokbúl,
Óh! hát az emberek mit várnak magokbúl?
Világi gazdagság, Pompa, ditsősségek,
Országok, hatalmak, Fejedelemségek,
Városok, nagy várak, roppant erősségek
Váltóznak oránként ’s leszsz-is végre végek.
A’ nagy Babilonnak ’s színt-úgy Persiának
Kitsiny vólt kezdete nagy Bírodalmának,
De azok-is addíg-addíg változának,
Hogy végek el-érvén egyszer el-múlának.
Kitsinybűl vett Görög-ország eredetet,
Melly Nagy Sándor által nagyra terjesztetett,
De a’ mint hamar nőtt ’s hírtelen kezdetett,
Az Isten ennek-is hamar véget vetett.
Régenn Róma-várát egy hegynek felette
Tsak alíg, két három ember építette,
Rövid időnn Isten ollyann nagygyá tette,
Hogy minden Országok kitsínyek mellette.
Fenn-is áll még eddíg hatalmas páltzája
És sok Nemzetségek hódolnak alája
Áll még a’ Dániel’ titkos Statuája,
Vas és tserép-lábú vég Monárkiája.
A’ kő, melly az arany-fejre már le szakadt (Dán. 2. 34.)
’S le-rontá a’ réz-hast és ezűst-vállakat,
E’ képnek Ágyékánn mind eddíg meg-akadt
És öszve nem törte még e’ két lábakat.
De meg-indúl e’ kő innen-is sokára
E’ bírodalomnak végső romlására
Le-rohan sebessen jött menny-kő módjára
Ez meg-romlott képnek még ép két lábára.
Ez sok változások addíg mendegelnek,
Hogy egyszer, mint a’ fűst mindenek el-kelnek;
’S majd mikor a’ szabott idők mind be-telnek,
Mindenek magoknak rendelt véget lelnek.
Ha hát, a’ mik régenn vóltak el-múlának
’S újjak jöttek elő, mellyek nem valának,
Mit igér? a’ világ’ múlandoságának
Sok jeleit látván az ember magának.
Oh! bizony köz ez a’ romlás, mi velünk-is,
A’ mint vólt fel-kőltünk, leszsz el-enyésztünk-is,
Ne kevéllykedjünk hát; mert ha most élünk-is,
Bizony leszsz valaha végünk, minékünk-is.
Míg állunk, míg mozog meleg testünk’ vére,
Futunk, nem-is nézvén életünk’ végére,
Az alatt mind múlik az idő ’s végtére
El-múlunk ’s le szállunk a’ sír fenekére.
Hajdan, Filep Király Mátzedóniában
Tsak azért tartott egy gyermeket Házában,
Hogy ez mondás légyen, majd minden órában,
Emlékezz hogy meg-halsz. Kiáltó Szájában.
Méltánn-is, mert repűl gyors madár módjára
Az idő ’s minket-is vesz sebes szárnyjára,
’S ha el-ér élete’ utólsó napjára,
Kit-kit a’ kész sírba bé-tesz utóljára.
Ollyan a’ változó természet Országa,
Hogy, tsak alíg nyílik gyermeki virága
Éltünknek; már útól éri Ifjúsága,
A’ mellynek helyébe’ az Agg-vénség hága.
Ekképp emésztjük-meg esztendeinket. (’Sólt. 90. 9.)
Ekképpen emészt-meg az idő-is minket,
Ha mi el-temetjük vén szerelmesinket
Az Ifjak fogják-bé a’ mi szemeinket.
Kszerkszes Görög-ország ellen nagy Hadával
Menvén, több mint két száz ezered magával,
A’ többek közt egyszer szép Hadi-pompával
Meg-áll egy hegy alatt roppant Táborával.
’S el-nézvén a’ Hegyrül Táborát bámúlva.
Azon síránkozik Kszerkszes könyve húllva,
Hogy kik most itt vagynak így meg-sokasúlva,
Egy sem él közűlök száz esztendő múlva.
Ám sírassad Kszerkszes e’ halandó Hadat,
De magad se vonyd-ki közűlök magadat,
Mert a’ ki el-hordja fejenként Hadadat.
Vedret a’ te tested*
testek Értelemszerűen em.
porának-is adat.
A’ szegény ’s a’ gazdag mind egy a’ Halálnak,
A’ Király ’s a’ kóldús egy végre találnak,
Vak ez, nem néz senkit, mint mikor kaszálnak,
Neki megy a’ kasza mindenik fű-szálnak.
El-hitetvén a’ bőlts Szeneka magával,
Hogy közös a’ Halál a’ világ’ nagygyával,
A’ kik az Országnak vesződnek gondjával,
Így szóll, bőlts emberhez illendő szavával.
Én nem bánom tessék akár ki’ Fijának,
Hírt az egész főldönn szerzeni magának,
Más, a’ nagyra-látó világi Pompának
Édességét tartsa fő bóldogságának.*
Senec. Tragoed. Alium multis gloria terris &c. (A szerző jegyzete.)
Én szegény házamban magános fejemet
Le-hajtom, és bátrann élem életemet,
Ott várom tsendessen vídám vénségemet,
Bíztat ez, ha szegény vagyok-is engemet.
De sokszor, a’ vénség’ idejét sem várja
A’ Halál, éltűnknek szabott vég határja
Sőt néha, testünket míg leg-jobban járja
A’ világ’ szerelme, koporsóba zárja.
Balthazsár pompássan mikor vatsorála,
Hírtelen a’ falonn egy kéz ’s penna nála
Hírt ád, hogy jelen van, ’s ott-is vólt Halála,
Im’ hol a’ véndégség torrá miként vála.
Sándorra, az egész világ’ Bírójára
A’ hírtelen halál melly keveset vára,
Midönn semmi veszélyt nem várna magára
Jó borba adott-bé mérget a’ torkára.
De fel-teszem: ezer ’s több esztendős lenne,
Mi gyönyörűsége az embernek benne,
A’ helyett és addíg míg halva pihenne,
Egyik változásonn által másra menne.
Változás gyötrelem az ember’ élete,
Ugyan, miért van hát ollyan nagy kelete?
Sok síralmas jaj-szónn kezdődik kezdete,
’S kínnal végeződik végső lehellete.
A’ mostan szűletett és még tsak mostani
Gyermek, leg-előszször jaj-szónn kezd szóllani,
Oh! mennyi ártatlan kisdedet hallani
Könyvekkel elegyes jaj-szót kiáltani.
Azután, ha egyszer idővel sokára
Fel-nő a’ ki gyermek vólt Ifjú korára,
A’ sok gyönyörűség, mellyet méz módjára
Nyal vala, méreggé válik utóljára.
Míg tsak Férjfiúi idejét érheti
A’ hideg fagylalja, a’ meleg égeti,
’S mikor a’ világot leg-jobban szereti
Gyakrann idő előtt a’ bú el-temeti.
De nézd-el végtére az Aggott-véneket
Mennyi bajjal tőltik vég-esztendejeket,
Kérd-meg a’ fehérenn meg-öszűlt fejeket,
Sokan; nem szeretem, azt mondják, ezeket.
Egy szóval ezernyi sok változásokonn
Keserűségeken ’s nyavalyákonn sokonn
Megy-által az ember, és ezenn az okonn
Sok okossak magok bámúlnak magokonn.
Tíz-tíz esztendeje alatt életének
El-fogy valósága az ember testének,
Úgy-hogy, minden hetven esztendejű vének,
Hétszer újjabb-újjabb emberek levének.
Hányszor kell hogy élhess ember innod enned?
Hány ezer nyavallyán, ’s bajonn által-menned?
Végre, e’ változás addig mégyen benned,
Míglen, a’ mint por vagy porrá-is kell lenned.
És így akár mibe van gyönyörűsége
Embernek, mindennek tsak halál a’ vége,
Óh bóldogtalanság színes dítsőssége!
Óh emberi-erő erőtelensége!



Egy Úri érdemes Atyának, kedves Leánya halála utánn íratott Vígasztaló-levél.

Fáj-e még? jó Atya! és még-is kisért-e
A’ bú? melly a’ minap keservessen sérte,
Mikor az ég, ollyan vagyonodat kérte
’S vette-el, hogy élted’ attad vólna érte.
Vagy tán vétkezem-is ezzel a’ kérdéssel,
Mint ha ollyan könnyű vólna a’ nyögéssel,
Fel-hagyni? a’ kinek inkább szíved késsel
Hasogatták vólna; mint e’ temetéssel. –
Egynek, de olly egynek sírba kőltözése,
Kinek halálával négynek kesergése,
’S minden gyermekidnek harmada’ vesztése
Együtt jár; Áh! nem nagy szívenn lővellés-e?*
lővelles-e Rímelés szerint jav.
Úgy; mert három közűl el-vesztéd egyiket,
Sőt tizen egy közűl már kilentzediket,
’S a’ három közűl-is olly kedvesebbiket,
A’ Kiért engednéd talám mindeniket.
El-tűnt reménységed’ tárgya ’s tellyessége,
Vénséged’ öröme, Házad’ ékessége,
Szerelmes Annyának tündér kis véndége,
A’ kire most vólt már leg-nagyobb szűksége.
Mert Ágnes bútsuzik Lutzina hívatja,
Antalt Fébus kéri a’ bőltsesség’ Attya,
Már úgy mond kezeim’ maga tsokolgatja
Eszterem; bús Annya’ szerelmes magzatja.
Tsókold hát! – tsókolná, – de – szörnyű Fájdalom!
El-tűnt, az én kedves testben járt Angyalom,
Eszterem! – háromszor harmadik sír-halom!
Hát így vál-e búra ez a’ bizodalom?
Vagy, ha már kezeim e’ kis Angyalkának
Kedves tsókjaitól éppen meg-válának;
Vajha a’ tsoportos himlők helyt adnának
Ortzáján, síralmas szűléje tsókjának.
Jaj! de, – im’ gyönyörű ortzája ’s szép teste
A’ mellynél már szebbet Apelles sem feste,
Rakva van fekéllyel: ah! be ki-kereste
Gyászom tellyességét ez a’ gyászos este. –
– Valóba keserves, hogy ölelésedet
Nem kőltsönözheti ez, a’ ki tégedet
Ölel a’ kín közt-is; ’s e’ meg-merevedett
Test, nem érzi tovább kedves szerelmedet.
Nem szóll az arany-száj Annya’ síralmára,
Kinek sóval tellyes értelmes szavára
Bámúltunk, mert meg-ért vén ember’ módjára
Szóll vala, sok tanúlt elmék’ tsudájára.
Nem. – De*
A D d-ből jav.
óh fájdalom! kedves szűléjének
A’ zokogás miatt meg-akadt nyelvének
Sem enged szóllani; hogy baját szívének
Ki öntvén, a’ terhek könnyebbek lennének.
Kedves Nénnyének-is sok könyv buzog szeménn,
Nyög Öttse’ halálánn és halála’ neménn;
Most bámúlok, úgy mond: bőlts szavad’ érdeménn,
’S még elébb Férjhez mégy kedvesem! mint sem én.
Antal síránkozó Annya ’s Nénnye között,
Síralmat mutató gyász-színbe őltözött.
Ő-is ez esetenn nagyonn meg-ütközött,
Hogy Húga testibűl Lelke ki-kőltözött.
Mint haboz, egy hóltnak ’s két élőnek Attya’
’S egy keserves Anya’ Férje’ gondolatja?
Mikor akár merre szemeit forgatja,
Illy bokros bánatnak láttzik ábrázatja.
Fija, ez esetenn el-bámúl magában,
El-hal a’ Leánya keserves bújjában
Felesége készűl Esztere’ sírjában,
Mit szűlhetnek ezek egy édes Anyában?
Bizony ezek között kő-szikla lehetne
Szíved bár; de még-is meg-repedezhetne;
’S ha szíved e’ baj közt örűlne ’s nevetne
A’ gondviselés-is rád neheztelhetne.
Nem vétkezem-e hát? mikor bánatjának
Ellent-állok, vagy-is állani kívánok,
Esztere’ halálán, és egész Házának
Sorsánn szomorkodó síralmas Atyának.
Gondolom: szívednek jobban-is tettzene
Bánatodrúl inkább írni mint ellene;
’S való, hogy nékem-is síratnom kellene
Ezt, a’ ki közölünk az Istenhez mene.
Sőt ártalmassan-is vígasztallak téged,
Kinek már tsoportra gyűlt keserűséged
Talám meg-is oszlott, ’s ha el-múlt inséged’
Emlegetem, újra bomlik könnyebbséged.
Jól vagyon: – de még-is tisztemnek tarthatom,
Hogy légyen más bajánn nékem-is bánatom,
Már pedig, úgy tettzik hogy Esztert síratom,
Mikor vígasztalva bús Attyát bíztatom.
De én merjek-e hát sebjére írt kenni,
Én, a’ ki még Atya sem próbáltam lenni,
Annak, ki már próbált sokonn által-menni
Nemzeni Fiakat, ’s a’ sírba-is tenni.
Való – hogy ha ezek, rajtam történnének,
Mellyek most Te rajtad öszve-ütközének
Könnyű gondolatim nehezenn lelnének
Illyen orvosságot mint a’ más sebjének.
Mert elegenn vagynak kik más síralmának
Enyhíttő okokat bőltsenn gondolának,
’S mikor az orvosnak fáj a’ seb magának,
Ritkánn veszi hasznát hasznos Flastromának.
És ha ez a’ bal-sors engemet próbálna,
A’ Te bőltsességed még jobb írt találna;
’S ha a’ Te keserved az enyimmé válna,
Az én gondolatom mind szárnyára szálna.
’S meg-vallom; ez a’ seb, melly szíved’ sértette,
Bajodat előttem ollyan nagygyá tette,
Hogy bús elmém, magát mint egy erőltette,
Mikor az Orvosló-fűvet szedegette.
Mert, ha közönységes vólna szíved’ bajja,
Vagy tsak egy kettővel közös vólna jajja
A’ sebes szív sebjét bé-gyógyúltnak vallya,
Ha van más sebes-is, ki szint-úgy fájlallya.
De én (Te azt mondod) társot nem lelhetek,
’S tán sebes ’s nyomorúlt egyedűl lehetek,
Mert minekutánna nyóltzat el-temetek
Ah egek! Házamba új halált kűldetek. –
– Igaz hogy ritka társ, a’ ki így szenvedett,
’S a’ ki tízen egybűl ád kilentz tízedet, –
– De, lám a’ bánatban követnek Tégedet
Elegenn; síratván kedves Eszteredet.
Im! egy nagy méltóság, a’ ki örömedenn
Örűlt, most kesereg keserűségedenn,
Ez a’ közös bánat, gyengénn ’s édesdedenn
Enyhíttő írakkal dolgozik szívedenn.
Ah de, (azt feleledet) akár kinek hattya
Szívét ez a’ bánat, nem a’ más bánattja;
Sírhat Leányomonn sok, a’ ki nem Attya,
De az-is tsak az én Eszterem’ síratja.
Sőt meg-sértett szívem mág annál sebessebb,
Hogy a’ kit nem sértett, annak-is fáj e’ seb.
Melly egyedűl enyim – és mennél nemessebb
Lélektűl váltam-meg, annál keservessebb.
Ki vigasztalhat hát bús Atya Tégedet?
Ha az-is baj, ha ki bánnya keservedet,
Az-is pedig kínnal érdekli Lelkedet,
A’ ki nem sájnállya kedves Eszteredet. –
A’ Pap, a’ halgatót könnyenn bíztathatja,
Mert mindjárt az Isten’ beszédit mutatja,
’S ha könyvez gyermeke’ halálánn az Attya
Ez a’ vigasztalás: Isten’ akaratja.
’S ez némellynek szívét meg-is enyhíthette,
Ha igaz Lélekkel rá ezt felelhette;
Hiszem, az Úr adta, el-is az Úr vette,
Áldott légyen azért szent Neve érette.
Bút szerez ellenben inkább némellyeknek,
Szerelmeseikenn el-keseredteknek,
Kivált ha néhányszor többen-is lehetnek,
Kiket ki-szóllítni tettzett az egeknek.
Azt gondollya: kivált a’ sok gyermek’ Attya;
Ha egynek halála Isten’ akaratja,
A’ többi-is, bár még az ég hallogatja
Ez változhatatlan rendelést várhatja.
És így valahánynak történik halála
Újjabb keserűség keres szállást nála
Akár ki rendelte, hogy halálra vála
Elég az, ha szívénn sebeket tsinála: –
– Jól van. – De*
A D d-ből jav.
ne azt nézd; hogy Isten el-vette,
Hanem; hogy ővé vólt, ’s ideig engedte
Tenéked; ha hát most magának szerette
Perbe az Istennel nem szálhattz érette.
Most, leg-jobb korában találta az halál
A’ millyenben Téged’ már soha sem talál,
El-ijedsz ha bűnöd előtted sorral áll
Mennyi már, miólta ollyan kitsiny valál.
Hiszed-e: hogy tömlötz a’ test a’ Léleknek?
Ha hiszed; örvendhetz az el-kőltözteknek,
Hogy szép Palotáján a’ bóldog egeknek
Olly koránn fel-válták tömlöttzét testeknek.
Ha még-is az halál bűneiknek bére
Vólna ezeknek-is, talám nehezére
Eshetne szívednek, hogy illy hamar ére
A’ halál, bűneik meg-bűntetésére.
De, hiszen a’ Jésus meg-hólt már érettek,
’S jól lehet igaz, hogy bűnös vérbűl lettek,
De tselekedettel még alíg vétettek,
Azt-is meg-fizette a’ kezes helyettek.
Külömben, a’ halál a’ hitetleneknek
Bűntetés tsak; de nem az igaz Híveknek
Minden jóknak pedig ’s a’ ti Eszterteknek
Által-menetele ’s útja az egeknek.
Esztert hát ne sírasd, sem ama’ nyóltzakat
A’ már szemed elől régenn el-múltakat,
Mert olly helyre vitte az Isten azokat,
A’ hol meg-találták bóldog hazájókat.
De tovább szeretted vólna életeket?
Sőt áldjad az áldott Isteni kezeket,
Hogy, míg többrűl többre tetéznék terheket,
Meg-könnyebbítette Isten szegényeket.
És el-higyd, hogy jól tett az Isten ő vélek,
Hogy már ők, a’ mitől Te, és én-is félek
Nem félnek; hogy a’ míg még élhetek, ’s élek,
Sokat vétkezhetik ez a’ bűnös Lélek.
Kit síratsz hát édes Atya! ha ezeket
Nem síratod? talám a’ két test-véreket,
Édes Annyok szeménn le-tsorgó könyveket
’S ezeknek, sebeddel egyesűlt sebjeket?
Úgy vagyon – ha mind ezt bűntető Páltzának
Lenni képzelheti bús Lelked magának,
Vétkes indúlatok valóba vólnának,
Nem érzeni súllyát Isten’ ostorának.
Sőt, ha tsak Atyai feddésnek ítéled,
A’ mint bánt Mennyei édes Atyád véled,
Azzal mutatod-meg, hogy az Istent féled
Ha kedvedet egy kis búval fel-tseréled.
De, ha a’ mellyek most rajtad történének,
Véled bóldogságod’ kissebbűlésének,
’S ha minden űtések sebnek tettzenének,
Ezek egy bőlts szívhez már nem illenének.
Nem vártad e’*
vártad-e Értelemszerűen em.
sebet, melly szívedet érte? –
– Úgy de, hogy nem éri, vallyon ki ígérte? –
A’ halál új gyászszal kilentzedszer sérte? –
– Az Isten kűldötte, ’s mit törődöl érte? –
– Nem azt nézi a’ bőlts: mit szenved, ’s szenvedett?
Hanem: hogy még a’ sors mi reményt engedett?
’S ha a’ bal-szerentse rontja mindenedet
Örűlly; hogy magadat meg-tartott Tegedet.
Három vólt, – egy hólt-meg – kettő meg-maradott,
’S miért ne adhatnál hárombúl harmadot? –
– Úgy de már kilentzet Isten ki-ragadott? –
– Tizen egygyet ollyan fel-tétellel adott.
De, ha már az Isten úgy jobbnak-tartotta,
Hogy Úri-házadat egygyel tsonkította,
Lássuk: ha a’ Halál Esztert választotta
Attya örömestebb mellyiket adhatta.
Ágnest fel-nevelted már, ’s vagyon hozzája
Nagy remény, hogy e’ leszsz vénséged’ Dajkája,
Antal egyetlen-egy Férjfi unokája
Atyádnak, a’ kinn áll József’ lineája.
Gondolod most: könnyű azoknak beszélni,
A’ kiknek gond nélkűl vígann lehet élni,
Próbáld tsak sorsodat bajommal tserélni
Engemet a’ búért nem fogsz meg-ítélni. –
– El-hiszem: hogy nékem terhessen esnének,
Ha tsak kissebbek-is rajtam történnének;
De, nékem-is bóldog szemeim lennének,
Ha, hogy ne sírjanak arra mehetnének.
Mert tsak bóldogabb az, ki szerentséjében
Ha tsonkúl-is, tsorba nem esik kedvében,
Mint kinek a’ bal-sors jövén ellenében
Ezzel, síralom-is foglal helyt szívében.
Hogy kell hát nem sírni a’ könyves szemeknek?
Ez ez a’ mesterség; ez a’ nagy Lelkeknek
Jele; ez nem tettzik sok gyászos szíveknek,
Ez egyik ajtaja bizony az egeknek. –
Szomorkodsz? – De*
A D d-ből jav.
miért? – Mert*
Az M m-ből jav.
okot találtál,
Mellyért tsendességbűl szomorúvá váltál. –
– De, ha ellenkező okokat visgáltál,
Már ennek a’ búnak titkon ellent-áltál.
El-veszett valamid? – Isten többet adott. –
Mind el-vette Isten? – Meg-tartott*
Az M m-ből jav.
magadot –
Kilentz Magzatidat halál el-ragadott? –
Sokat adott Isten, ha még-is maradott. –
– Hát ha mindnyájokat el-fogod temetni? –
– Áldás, annyi halált élve meg-érhetni,
’S ha néked-is véget fog a’ halál vetni? –
– Fogadom: hogy akkor azt fogod szeretni.
Ha minden gyermekid életben lennének,
Mikor vég-óráid el-következnének,
Ah egygyűt, mitsoda kínt nem szerzenének
Egy haldokló Atya’ keserves szívének.
Sirasd: hogy meg-hóltak és el-temettettek,
De örűlly azonn hogy tovább nem élhettek,
Mert, kik síralmidnak most okai lettek,
Ha tovább élnének még jobban lehettek.
Azt mondod: ha hát jobb most egyszer bánkódni,
Mint, ha éltek vólna többször szomorkodni,
Most hát búsúlnom kell, nem vígasztalódni,
’S ez egyszer gondomnak ’s búmnak nagyobbodni.
Mert most egy tsomóban szenvedem azokat
A’ meg-történhetett szomorúságokat,
Hadd szomorkodjam hát, ’s hadd sírjak most sokat,
Kilentz gyermekimnek nyőgvén halálokat.
Ne vigasztallyj tehát sőt szomorkodj velem,
Mert kilentz sebemet szívemenn viselem,
Síralmas szememet az égre emelem,
Akár mint vigasztallyj; sírok, azt felelem,
Ám sírj, – hiszen nem rút, nem-is vétek sirni,
De az indúlattal nem illő nem bírni,
’S ha szabad a’ hóltat ki-sírva kisírni,
Tán szabad nékem-is vígasztalást írni.
Erre-is így felel szíved bádgyadtsága,
Oda van Eszterem, egy szemem’ világa,
Oda van*
ven Sajtóhiba, em.
Lelkemnek minden vígassága,
Mellyet kilentzedszer Halál ketté vága. –
– Ám sírasd hát, tsak hogy békével szenvedd-el,
Ha el-vetted a’ jót, a’ roszszat-is vedd-el,
Vígasztald magadat hív Feleségeddel,
Ki fel-ér tízen egy sőt több gyermekeddel.
Dítsőítsd az Istent, a’ ki mint fijának
Néked jelét adta irgalmasságának
Attya lévén Főldi Atya Leányának,
A’ kit ő magához el-vive magának.
Míg nyőgsz, sírsz, imádjad az Isten’ hatalmát,
’S kérd; hogy törőllye-el szemeid’ síralmát
Míg élsz könnyebbíttse Lelkednek fájdalmát,
Ha meg-halsz adja meg*
még Értelemszerűen em.
mennyben nyúgodalmát.


Íratott 1786dikban.


Felséges Mária Theresia halála’ tisztességére írt Esztendő’ jegyző Vers.

There’sIa KIráLy AszszonyVnk! eL-haLáL.
Noha sokkaL toVább éLnI MéLtó VaLáL.
OLjan erős bajnok a’ fegyVeres haLáL.
Hogy rabot KIráLyI TronVsban-Is taLáL.


Ezen Versben, az U, V helyett vétettetik, a’ Jnek pedig nints I forma száma, (Stat penes arbitrium, modo sit constanter.)


Méltóságos R. Sz. B. Gróff Széki Teleki József Ur ő Nagysága tiszteletére 1782dik Esztendőben, Octob. 15dik napjára; mikor Ugotsa Vármegye Fő-Ispánnyának instelláltatott.

Víg hang’al ekhóznak Kárpatus’ mellyéki,
Örvendvén Ugotsa’ Vármegye’ vídéki
Azonn, hogy leg-első szerentséje néki,
Hogy Telekié lett Fő-Ispányi Széki.
Vígann felel-viszsza ez öröm-Szavára
Egész Magyar-Ország, hogy már valahára
Szert tett, sok bőltseknek várt kívánságára
Ez minden tudomány’ Mestere’ ’s Attyára.
Eddíg szegény Hazánk mint-egy irígylette,
Hogy úgy szóllván, hasznát az egy Erdély vette –
Annak, a’ ki magát, a’ mint érdemlette,
Az egész Világgal esmerőssé tette,
Kinek híre, nem tsak Tátrát által hatja
Hanem a’ Parnaszszus-víze folyamatja
Az ott lakó bőltsek, ’s a’ bőltseknek Attya
Tudománnya hírét bámúlva halgatja.
A’ ki mind Magyarnak tűkör mind Németnek,
Hát az használlyon-e tsak ez egy Nemzetnek?
’S hogy ne lássa Népünk azt, a’ kit szeretnek,
A’ Máramarosi Hegyek ellent vetnek?
Hiszen pedig Magyar néki-is Nemzete,
Erdélyben, de Magyar-vérbűl szűlettete;
Hogy van hát Erdélynek ollyan betsűlete,
Felettünk; miénk és tehát nem lehet-e?
Jól tudta ezt egy bőlts, kinek hatalmában,
Van-is, elő-menni fel-tett szándékjában:
Ezt adja azért ki parantsolatjában:
Teleki, Fő-Ispány légyen a’ Hazában.
Bőlts Gróff! tudom akkor számossan valának
A’ kik ő magoknak Téged’ akarának,
De az egek, ’s szava Hazánk Királlyának
Adminisztrátorúl Békésnek adának.
Most pedig Ugotsa Teleky nevének
Fejet hajt ’s örvend, várt ’s nyert szerentséjének.
Mivel, azon nevű Nemes Vármegyének
Gróff Teleky József tétetett Fejének.
Víg nagygya kitsinnye, Aszszonya ’s embere
Hangzik a’ Vivátnak hármossan ezere,
Mivel ma, a’ minden Tudomány’ Mestere
Köztök, Fő-Ispányi rangot ’s nevet nyere.
Hálát ád Istennek ’s dítső Királlyának
Kit tart, a’ mint illik örökös Urának,
Azért: hogy ez tzélja bőlts akaratjának,
Miként használhasson a’ Magyar-Hazának.
Tiszteli ’s örvendi hatalmát ’s erejét –
Tsókolva fogadja Fő-Ispánnyát Fejét,
Vígann emlegeti bóldog esztendejét,
’S ez áldással tőlti egész nap idejét.
Élyjen Gróff TELEKY JÓZSEF ő Nagysága,
És legyen szerentsés Várt Fő-Ispánysága
Élyj, Élyj! ez szívünknek buzgó kívánsága
Bőltseknek tzimere, Hazánknak virága.
Szeresd ezt bőlts Pallás a’ kit Leányának
Tartnak az Istenek Ura’ ’s Királyjának,
Kinek ha Fiai vagynak vagy vólnának
Ez bőlts Gróffot illik gondolni Fijának.
Bőlts vagy, ’s a’ bőltsesség kész öltözetébe
Az Atyád fejébűl ugrottál elébe,
Ugy van – ezt ott hagytad válaszsz e’ hellyébe
Szállást e’ Nagyságos Gróff Úrnak fejébe.
Hogy vihesse dolgát óhajtott végére
Igaz útainak Te légy jó vezére,
Önts több bőltsességet ennek bőlts szívére
Hogy tudjon bőlts gondot tartani Népére.
Thémis! Óh igazság’ Isten-Aszszonykája
Az idő’ Leánya vagy-is unokája
A’ kire az égből van bízva reája,
Hogy légy a’ Népeknek ítélő-bírája!
’S te-is, ez Anyának hív ’s igaz szűlette!
(Ki régenn a’ törvényt*
torvényt Sajtóhiba, jav.
igazságban tette,
De a’ gonoszságot hogy nem szívelhette,
Változtatta útját ’s az ég-felé vette.)
Ti légyetek ketten két Vezéri néki,
Hogy egyenlőnn függjön fontja’ két mértéki,
Tudjon a’ Nép előtt bőltsen járni bé-ki,
És igaz szék légyen törvény tévő-széki.
Ti állyatok ketten fellyűl a’ székére
Vígyázván a’ fontot-tartó jobb kezére
A’ sok virtusokbúl koronát végtére*
végtere Rímelés szerint jav.
Ti fonjatok ennek érdemes fejére.
A’ virtus, szerentse, békesség’ kötele,
A’ közép igazság, a’ kegyesség’ jele,
Gróffi rang ’s tisztesség kiket érdemele
Tartsanak és végig lakozzanak vele.
Hogy úgy végyen nagyobb hírt ’s nevet magának
Használlhasson nékünk ’s szegény Hazájának
Áld Isten Józsefet, a’ kit Ugotsának
Tettél József által Fő-Ispány Urának.
A’ tíz útólsó Versek, hasonló Esztendőt-jegyzők, mint fellyebb.


Stagnantis cecini gelidas Peisonis ad ondas? Carmina vix Teleki Nomine digna Tuo.


BALATONI HIDEG-FERDÖ.

Mellyet Vitzé-Ispány Szili Úr tsináltatott,*
tsinál tatott Az eredeti kiadásban a lap széle miatt elválasztva, két sorban szerepel a szó, de az elválasztójel hiányzik.
és egy Ifjú Ur Ákhilles Kápolnájának nevezett; itt pedig azon Ferdőnek szerentsétlenségét irja-le a’ Poeta.

Áll már az Ákhilles’ deszka-Kápolnája,
Szili Úrnak lapos fenekű gályája,
És már tsak azt várja: hogy Juliánnája
A’ kinek szentelték érkezzen hozzája.
Azomban tsillagi a’ kanikulának,
Mellyek az Északi nagy Medve-farkának
Szem-közbe ellene szegezve valának
A’ kisded bárkára nagy szelet hajtának.
Melly szél mivel szolgált az alsó sarkára
Fordítja az ajtót Hajnál hasadtára,
Melly eddíg az égnek északi pontjára
Nézett, a’ kis göntzöl szekér’ rud’ orrára.
Más nap a’ kutyátúl hajtott déli-székre,
Fellyűl nagyobb szelet hajt a’ medve délre,
Hellyre áll a’ gálya, ’s az északi félre
Fordúl az ajtaja a’*
á Sajtóhiba, em.
Balaton-szélre.
Nézd-el az Ákhilles’ tzímere mit hozott?
Erős Oroszlánnya medvévé változott,
Délrűl három-ágú villával*
három ágú-villával Értelemszerűen em.
dolgozott
Tríton; de északrúl medve hadakozott.
Hajdan az Ákhilles’ kerek paizsára
Bóltozat vólt mettzve fényes ég-formára,
Hol mivel az Észak láttatik jobbára,
A’ Polus vólt téve közepső pontjára.
Egyez tehát Szili ’s Ákhilles nevezet,
Mivel hajójának kit e’ vízre vezet,
’S melly ide Budárúl szárazonn evezett,
Dél-ellen szolgálni Észak igyekezett.
De meg-ijedt még-is és igen sajnályja
Azt, ezen Ákhilles’ kisded Kápolnája
Hogy noha kettős-is Oroszlány’ dajkája
Még-is szerentsétlen, leg-első próbája.
Egy kitsinyded hajó vólt szolgálatjára
Rendelve, ’s ki-kötve Balaton-partjára,
Kit kűldött egy Fő-pap, ki e’ víz nagygyára
Széllyel néz Tihánbúl Neptunus módjára.
Látván a’ Kápolna: hogy egyik sarkának
Fordúltával délrűl roszsz jelt mutatának,
(Noha semmi baja nem léve magának)
Így szóll, a’ kis tsónak rendelt szolgájának:

* * *

Menyj-el édes Hajóm! menyj-el szél-mentébe
Apátur Uradnak szép lakó-helyébe,
Melly amott, ez magos hegyek ellenébe
Tsillámlik, mint Délus a’ víz-közepébe.
Mond-meg: hogy a’ szelek hartzolnak merészen
Egy mással, a’ déli és északi részenn,
Most Patronám neve Juliánnát tészen
De gályám ma hólnap Látonává lészen.
’S hanem ha a’ szelek kezdenek engedni;
Nem akarván a’ főld Látonát szenvedni,
Kéntelen leszsz Gályám néki kerekedni,
’S Délus felé, habos útaknak eredni.
Pedig, mint Látona bajos bujdostával
Terhes vólt Fébussal Orvosok’ Apjával,
Bennem-is Ákhilles’ és Juliánnával
Apolló lakózik Orvos bőlts Fijával.
De mérge Eolus dühös szolgájának,
Ellent-áll ez hideg feredő hasznának,
Kinek természeti melegje magának
Hideggel egyelest sokat használnának.
Bizony az Ákhilles’ feredő-vizét-is
Tudom, nem forralta mesterséggel Tétis
Betsűlni lehetne úgy mint amazét-is
Ezen új Ákhilles’ hideg-ferdőjét-is.
Hidd-el: a’ természet puszta ajándéki
Jobbak, míg mesterek nem ártanak néki
Jobb Szili Úrnak-is hideg-ferdő széki
Mint a’ forralt ’s kevert-vízek’ folyadéki.
Szolgállyon a’ meleg ám a’ betegesnek,
Jobb ez a’ lágy-hideg az egésségesnek,
’S tán kik hasznos vízet tsinálnak a’ testnek,
Gálennussal egyűtt hasznot magok lesnek.
Miért élt, hat hét száz esztendőt egészet
Hajdan, amaz első emberi tenyészet,
Mert mind orvosságot, mind Ferdőt-is készet
Kuruzsolás nélkűl adott a’ természet.
Készítik a’ testet, amaz Orvoslásra
Készíttetett vizek önként lankadásra,
De a’ természeti lágy-meleg, nem másra,
Hanem bádgyadtságbúl friss meg-újjúlásra. –
– De mivel a’ szelek nem hagynak helyemben
Nyúgodni, Neptunust kérd az én Nevemben
Szolgait, a’ néki készített veremben
Zárja, míg Patronám fördik kebelemben.
Ákhilles a’ midőn indúla Trójára,
Még minek előtte fel-űlt hajójára
Neptunus nevére készűlt óltárára
Szép áldozatot vitt, Nemzete’ módjára.
E’ híjjával vagyok tán én-is ezekenn
Az azólta széltűl hányatott vízeken,
Azért, szint úgy mozgok ez lapos fenekenn,
Mint mikor Budárúl jöttem kerekeken.
Neptunus könnyen bír a’ tenger-habjával,
Bír a’ Te Urad-is hajóm’ mozgásával,
Bír, noha nem bírhat a’ szelek-fújtával,
Tsak, a’ mi híjjom van, hozza-el magával.
Maga szentellyen-fel ez Pap Úr engemet,
’S tegye állandóvá áldással helyemet,
Áldja-meg, mind ferdő lágy-meleg vízemet,
Mind Juliánnámat, mind Ákhillesemet.
Ha az egek egyűtt így a’ természettel
Dolgoznak; bóldogúl ez ígyekezettel
Ákhilles, és ez új ferdés el-kezdettel
Meg-újjúl Ákhilles Szili nevezettel.

* * *

A’ Gályának ezen parantsolatjával
El-indúl a’ ladik szél-veszes útjával,
Szerentsés-követ vólt, hogy el-indúltával
Egy, vagy két embert-is el-nem-vitt magával.
Jó útat jó ladik! menyj Isten’ hírével
Járj, ha ugyan járhatz ezer szerentsével,
Küszködj Balatoni-habok erejével, –
– Ha nem fogsz-is halat, meg-telsz ma hal-lévvel.
Indúl már – de hármat perdűl indúltával,
Nem bír a’ hátúllya kerengő orrával.
Tódúlnak a’ habok reá hármosával. –
– Hát így bán-e Tétis kitsiny ladikjával?
Kerengési utánn neki eresztette
Magát, és ugyan tsak Tihan-felé vette
Útját; hogy Látona a’ mint emlegette,
Délusban panaszszát végezze helyette.
De a’ mint ezutánn sebessen evezett,
Füred-felől egy szél ellene szegezett,
’S a’ hab ellen mellyet súllyossan érezett
Már haszontalan vólt, minden igyekezett.
Viszsza-tekínt amaz Deszka-Kápolnára,
Melly őtet küldötte szél-vészes útjára,
’S ekképp’ ha szóllhatna szóllna szegény pára
Tódúlván a’ habok egyedűl magára.
Héj! de szerentsés vagy, hogy Te nem jöhettél
Ez helyre, a’ hová engem’ eresztettél,
Magad élsz, mert egy pár tzövekhez köttettél,
De énnékem bezzeg gyilkosommá lettél.
Számos Balatoni-Nimfák ’s a’ Sirenek
Látván, a’ habok közt melly kínossan menek,
Hajó-törésemben hozzám sereglenek,
’S ekképp’ kérdezgetve boszantnak mindenek.
Tán Jázon érkezett ide ama’ gállyán
’S előre valakit kűldött e’ sajkáján,
Melly evez sietve maga szabad száján
Hogy az arany-gyapjat nézze Somogy tállyán.
Kolkisba mégy-e hát arany prédátokra,
Hogy illyen szél-vészszel jöttél e’ habokra,
Kiknek így felelek boszszantó-szavokra:
Oda megyek, oda. – Szamárdra, vagy Fokra.
A’ Sirenek ismét másképp’ boszontának
Mondván amaz Gállyát Nóe’ Bárkájának,
Engem szároz-helyre vágyó madárkának
’S bárkábúl ki-repűlt Nóe’ galambjának.
Menny úgy mond Somogyra e’ víznek partjára,
Hol olaj-fa helyet akadsz sok tser-fára,
’S vihetz az orrodban bús galamb módjára
Ágokat, az Urad’ parantsolatjára.
Majd ha a’ Déli-szél veri óldaladat
Viszsza fordíthatod Füredre útadat,
’S ha még nem találnád szem közt az Uradat,
Fáradtságod utánn tudom szállást adat.
– Meg-fordúl az illyen tsalfa-kérdésekre,
’S tekínt a’ Füredi nagy épűletekre,
’S a’ Deszka-Kápolnát kéri az egekre,
Hogy el-ne indúllyon e’ zajos vízekre.
Kérje Ákhillesét: hogy a’ víz’ partjára
Egyik Oroszlánnyát állíttsa strázsára,
’S kössön egy kötelet ízmos derekára,
Hogy el-ne szaladjon ő-is útóljára.
Azutánn odébb ment, hányatott vettetett,
Nem tudom Szamárdig vagy Fokíg mehetett?
’S el-végezhette-e azt az ízenetet,
A’ mellyel kéntelen Tihanba kűldetett?



Egy érdemes Úri Gazda-Embernek furtsa gondolatai, mellyeknek le-írásában a’ Vers-iró ha híjjános verseket talált írni azzal menti-ki, hogy tsak hírtelen (ex tempore) vagynak írva.

Az Urak jó Gazdák – én szegény-is vagyok,
Gondolataim-is ollyan szörnyű nagyok,
Hogy néha ízzadok, néha majd meg-fagyok,
’S még Fijaimnak-is elég gondot hagyok.
Tanáts-kérőképpen kérdem az Urakat,
Hogy helybe hadgyák-e mint bőltsek azokat?
A’ mellyek láttatnak nékem tenni sokat,
’S bőlts gondolatoknak mutatják magokat.
Udvarom kitsiny van, szűk benne a’ hely-is,
Tzifra gondolatom’ mentem a’ hellyel-is,
A’ kontignátzió szép-is, és nevel-is,
Segítettem-is már magamonn ezzel-is.
Kőbűl Házom alá pintzét építettem,
Bóltos istállomat melléje ejtettem,
Mellynek a’ tetején kertet készítettem,
’S Pásztorúl Faunusnak egy török-fejt tettem.
Való ritka látni két szemű lovamat,
De ez istállóval segíttem házamat,
Mert el-nem szorítom vele udvaromat,
’S inkább lovam’ lássam vaknak, mint magamat.
Egy darab kertembűl halászó-tót tettem,
Mellyben a’ halakat kötélre köttettem;
A’ melly hal-tartásnak azt a’ hasznát vettem,
Hogy tegnap délben-is más halábúl ettem.
A’ Szűrűm egy partban úgy vagyon tsinálva,
Hogy bele láthatok a’ Házambúl állva.
De már most az Abrisz úgy lészen formálva,
Hogy az ablakombúl rá megyek sétálva.
Mostani szűrűmet bólt-hajtásra veszem,
Pajtának és marha-istállónak teszem,
De lássák az Urak, majd azt tselekeszem
Könnyebben mint ökröm hogy magam sem eszem.
Fellyűl a’ bólt-hajtást szépen meg-rakatom
Nyomtató szűrűnek ki-planéroztatom,
Némelly elesegem*
ellenségem’ Sajtóhiba, a kézirat szerint jav.
ottan el-nyomtatom
De a’ bólt-hajtást-is egy-helyt meg-furatom.
A’ pajtába hordják mind az eleséget,
De találok ollyan okos mesterséget,
’S gondoltam machinát a’ fel-hordás végett,
Hogy a’ fel-vitellel sem teszek kőltséget.
Rá-rakják a’ kévét mint sót a’ mázsára,
Melly fel-emelkedik a’ pajta’ bóltjára,
Mellyet ha el-raknak szűrű-ágy’ formára,
Nyomtatást-is vállal a’ machin’ magára.
És tsak ollyan legyen, a’ ki meg-forgatja,
Az én mesterségem maga el-nyomtatja, –
– Az Úr ezt tsudalyja, – de nem tsudálhatja,
Mert Dédálus vólt ám az én eszem’ Attya.
Ama’ lyuk a’ magot botsátja alája,
A’ hol kész rosta lesz a’ melly meg-rostályja.
Még alább egy malmot készítek hozzája,
Melly a’ húllott magot meg-morsódogályja.
Mert ha még egy-két-száz esztendőt élhetek,
A’ pajtámonn által egy vízet vitetek,
Az hajtja a’ malmot. – Úgy-e*
Az Ú ú-ból jav.
őrölhetek,
Sajtót-is tsinálok ’s ott iszom veletek.
(Az alá meg-újra pék-házat rakatok,
És egy várost veres kőbűl tsináltatok,
Másuvá el-adni semmit sem hordatok,
Gabonát és ’semlyét itt distráhálhatok.)*
Ez tsak a’ Poetának maga kőltemennye. (A szerző jegyzete.)
E’ roppant pajtának másik óldalában
Jászol lesz’ tsinálva, de nem bolondjában,
Hanem az ökörnek őnként megy szájában,
’S le-húll munka nélkűl a’ széna jászlában.
A’ malomra folyó-víznek-is magának
Kettős kanálissa leszen folyásának,
Egyik, orra előtt menvén a’ marhának,
Nem ád az itatás gondot a’ szolgának.
A’ pajtában a’ víz meg-nem-fagy fel-teszem,
Kivűl pedig tserép-kanálisra veszem,
Vagy lesz olly árnyékos jó meleg ereszem,
Mellyel, hogy be-nem-fagy, azt meg-tselekeszem.
Az abrak lovamnak tsorog a’ jászlára,
’S lesz válú tsinálva koporsó formára,
Mellybűl ha jól lakik fordúl forrására,
’S iszik a’ friss vízbűl szetskás abrakjára.
Mert, nagy Urasággal estem szerelembe,
’S ezután nem veszek pénzt-is a’ kezembe,
De úgy ám, hogy legyen valaki ellenbe,
A’ ki segíthessen minden szükségembe.
Magam sok vánkossal meg-rakom melyjemet,
Kendővel be-kötöm számat és szememet,
Nyakamba kerítem róka-fark bőrömet,
’S gyönyörködve nézem nagy épűletemet.
Kotsist, és ló-hajtást senkitűl nem várok,
Mert, vagy vak paripánn vagy lektikánn járok,
Éjtszaka lovamként fél-szemet be-zárok,
’S tsak ott ébredek-fel, az hol leszen árok.
Jó lesz e’ jó Urak! jól meg-ítélyjétek,
Vajha ti-is illyen bóldogok lennétek,
És öszve sok rakás pénzt ne gyűjtenétek,
A’ melly tsak míg éltek addíg lesz tiétek.

Erre a’ fenn-írt Gazda Ur ezt felelte:

Verset könnyen író, egy helyben nem űlő
Kezével ’s nyelvével rosz’ hírt-nevet szűlő,
Míg szíved nem látja tsak addíg betsűlő
Azért az illyeket, jobb légy el-kerűlő.

A’ Poeta pedig ekképpen kezdi magát menteni:

Ártatlan Poesis! mivel érdemletted?
Hogy a’ Vers-író-is szenvedjen éretted;
Isteni nevedet hát hol, s’ kitől vetted?
Ha minden szentséged már ma el-vesztetted.
Egyezhet-e veled az állhatatlanság?
Kinél lakott hajdan amaz ártatlanság. –
Nem. – Hanem*
A H h-ból jav.
nem tudja a’ bóldogtalanság
Ma: mi a’ szeretet, ’s barátságtalanság.
Az Igazság, a’ kit hívnak Asztreának
Pindus’ óldalában választa magának
Szállást; mert a’ Múzsák’ baráti valának,
’S akkor a’ Poëtát hívták Prófétának
Tán most-is Próféták, ’s azért kell kerűlni,
Az igaz szó szokott gyűlölséget szűlni.
Más ám a’ tsúfolók között széket űlni,
Más másonn nevetni, más meg-nem betsűlni
Hát: – a’ Kép-írónak ha ki parantsolyja,
Hogy fessen egy embert, ki seggit szagollya;
Az illyetén embert már mellyik tsúfolyja?
Az-e a’ ki festi, vagy a’ ki únszolyja?
Természete ellen van a’ Vers-írásnak
Betstelenségére törekedni másnak. –
’S tudd-meg, bár a’ verset tartsd igaz mondásnak,
Hogy a’ Poëtának kell lenni tréfásnak.
Könnyeb’ vólt Názónak a’ szám-ki-vetése,
Kinek hamis színnel lett ki-űzetése,
Mint nekem – – – mord szemre-vetése,
Kinek semmi-sem ok az ellen-vetése.
Nem fáj, hogy versemet verseddel tromfoltad,
Hanem, hogy tromfodat haraggal gondoltad:
’S ha a’ mint el-mondtad, ki-is úgy koholtad,
Ez verssel magadat ugyan el-vádoltad.
Borzadt a’ bajuszod, ajakad reszketett,
Torkod szaporázott hergő lehelletett,
’S mivel mérges szíved versben nem értetett
A’ magyarázatban mint-egy fenyegetett.
’S azzal, hogy boszúdat értetlenné tette
Versed, a’ Poesist maga ki-mentette,
Hogy az eredetét Istenektől vette
’S szent, mert a’ haragot ki nem fejezhette.
tehát az, a’ mit Te borsnak gondolál,
’S a’ Te versed kedves sót azért nem talál,
Mivel a’ miatt fel-borsolva valál,
Mikor kedves tréfát haraggal tromfolál.
Pedig ámbár írtam ezt tréfa’ képében,
Még-is valóságot találsz ez mesében,
’S ábrázol a’ boszszús – – – szívében
Telhetetlenséget a’ Város’ nevében.
Magad meg-vallottad, hogy nagy tag bolondja
Vagy, ’s az az elmédnek mindenkori gondja,
Hogy a’ jószágodnak mind java, mind rongyja
Tagba legyen; eztet magad’ szája mondja.
Ha hát serénységed, ollyan erőt venne,
Hogy a’ mit gondoltál az mind véghez menne,
Nagy tag kívánságod addíg nem pihenne,
Mig a’ pájtád alatt Város-is nem lenne.
Mi tehát az oka fel-gyúltt haragodnak?
’S miből vettél ollyan képzelést magadnak?
Hogy a’ vers-írásban kik el-nem fáradnak.
Méltó betsűletet Tenéked nem adnak. –
Mikor a’ petsenye lángonn forgattatik,
És elég ízzó tűz méllé nem rakatik,
Kűlső színe ugyan meg-piríttathatik,
De belől sűletlen ’s véressen hagyatik.
Lang az újjá szűlés, erőssebb annál-is,
Parás a’ bőltsesség, Doctrina moralis,
Szent vagy; de ha hatszor még szentebb vólnál-is,
Találsz benned hibát és bár találnál-is.
Boszszús indúlatok találkoznak benned,
Filozofussá kell hát először lenned,
’S ha, hogy ne boszonkodj; arra lehet menned,
Úgy kell a’ meg-tisztúlt szívet lángra tenned.
De, hiszen, erőt vett benned a’ kegyelem,
Fel-váltá mérgedet már az engedelem,
Benned-is változást hoz a’ késedelem,
Meg-egyezel tehát e’ részben-is velem.
Engemet mondottál Te állhatatlannak,
Lám, néked-is ollyan indúlatid vannak,
Boszszús gondolatid ki alíg rohannak,
Mikor amaz lángtól hamar el-olvadnak.



Szent-Gáli Vendégség.

Nap-nyúgoti részénn Weszprém’ tájékának
Nagy hegyek egymásba a’ mint ragadának
Ligetje ’s berke köztt Szent-Gál határának
Vadászó erdeje vagyon Diánnának,
Magassabb ez erdős hegyeknek teteje,
Mint a’ nagy Olimpus’ ketté-repedtt feje,
’S ez vadász Diánna’ választott erdeje,
Minden Isteneknek szép múlató helye.
Tzéres-is találhat itt’ gyönyörűséget,
Engedvén Diánna ennek-is térséget,
Bákhus-is meg-tartja azt az emberséget,
Hogy minden esztendőnn tart egy vendégséget.
Mellyre minden Istent ’s Isten-Aszszonykákat,
Mind égi, tengeri, ’s erdei Nimfákat
(Diánna tsinálván Bákhusnak bőr-zsákot)
Invitál tartani Bakhanáliákat.
Mostan-is Bákhusnak eszébe juttatta,
Hogy kies erdejét nem rég’ vadásztatta,
Fébust korussával öszve-hívatatta,
Laurus-koszorúját maga meg-fonatta.
Tegnap estve tartá egyik vatsoráját,
Hol, módos ’s tettzetes erdei pompáját
Mutatta, le-tévén vadász-tarisznyáját
Addig, míg szűntette Fébus a’ nótáját.
Az ebédlő-házban ez rendelést tette,
Asztalát két-felé a’ mint meg-vetette,
Egyikhez az égi Társait ültette
’S főldi Isteneit bal-felől mellette
Fellyűl az Asztalnál de nap-nyúgott felűl
Öreg Vitzé-Spánynénk Júnó űltt leg-elől,
E’ mellett két-felűl, mind kívűl mind belűl
Töb’ kedves vendége ki-szabott renddel űl.
Pallás űltt job’-felől a’ Júnó’ Test-vérje
Tsak közel, hogy egyik kezével el-érje,
Ez utánn a’ Tzéres’ kalásza’ fehérje,
A’ kinek Weszprémi Fő-Bíró a’ Férje.
Az Anyjok Tzibilé űltt osztán Sorjával,
Haladja a’ többit magas homlokával,
Férje Baron-Kaj Saturnus formával
Hát megett suttogott sok szép leányával.
Mellé Fodor Juli kis Nimfa űltetett,
Ki mivel virágos kertben neveltetett,
Nyakába virággal tőltt kosarat vetett,
Melly virág magával egyűtt szűlettetett.
Nagy Náni szép Nimfa űl közel mellette
A’ ki koszorúját tsipejére tette,
’S mivel a’ piros nap fejét sütögette,
A’ Merkuriusnak kalapját fel-tette.
E’ mellett a’ Tzéres’ kissebb Leánykája
Mint sárgúlni kezdett kalász a’ formája,
’S hogy éppen térdemíg ére a’ szoknyája,
Reám mosolyodék Anyja Aszszonykája.
Más-felől, az Anyja Júnónak melléje
A’ szép Vénus űle a’ Márs’ Menyetskéje,
Kivel egy Fő-Bíró éli, tsak hadd élyje
Éltét. – Vulkánusnak nintsen szerentséje.
Az öreg Jupiter (mivel hogy szerette;)
Ülésit Vénusnak melléje ejtette,
Vitzé-Spányunk magát (Junó meg-engedte)
Vörös vagy-is piros rózsa mellé vette.
Márs űle e’ mellé két ábrázatjával,
Mutat a’ Fő-Bíró tábori formával
E’ mellé Neptunus nagy test-állásával,
Férkezett a’ Sós-Úr prémes kalapjával,
Kinek egy Szibilla vonúla melléje
A’ Minós Egzáktor’ öreg menyetskéje
Nyomba egy Diánna’ már vén test-őrzője
Gombás Gomba-szedő erdő-kerűlője.
Lieus, Bakhusnak egyik katonája,
E’ Nemes Helységnek az Öreg-Birája,
Most a’ vendég-tartó Diánna’ gazdája
Úri vendégeit jó borral kínálja.
Hely az asztal-végenn nekem-is adatott,
Mert ez Orféus-is elő-szollíttatott,
Hogy mindennel szem-közt űlyjek meg-hagyatott,
’S én velem Jupiter nótákat fuvatott.
Egy halvány Aszszonyság Fillis innen ki-múltt,
Mert el-jött kedvese ’s az ölébe borúlt,
El-mentt az Úrával enni a’ nyomorúlt,
De más nap ebédre bezzeg viszsza szorúlt.
Itt lett vólna helye a’ Herkulesnek-is,
Az az egy Assessor Úr’ Dánielnek-is,
’S Pánnak, ama’ farkas módra bőgőnek-is,
Egy öreg Szent-Gáli Kováts nevűnek-is.


* * *

A’ másik asztalnak e’ vólt a’ formája:
Fellyűl Tatainé a’ Nimfák’ Dajkája,
Kihez mint Anyjokhoz vonúltak hozzája,
A’ Szűzek kikkel tőltt ez Asztalnak tállya.
Egy felől Fő-Biró’ nagyobb Leánykája,
Tzéresnek már félig meg-értt gabonája,
Az én Euriditzém űl közel hozzája,
Ki velem a’ nótát néha mondogályja.
Mogyorósi Trézsi űltt közel e’ mellett,
Ki Szűz Dejánirá módjára zőldellett,
De szomszédja Faunus Tsoknyai nem kellett
Ennek mert nagy orra két-rétűnn lehellett.
Nimfák’ Apja tartja leg-hától a’ széket,
Tatai, és visel a’ lábán egy kéket,
Mert midőn a’ minap kapkodna ló-féket,
A’ ló a’ lábába ütött egy vas-éket.
Ennél az asztalnál kéz-fogót tartának,
A’ kiket el-mondék vendégek valának,
Másik keze felől a’ Nimfák’ Anyjának,
Helyet az új Házas Ifjaknak adának.
Elől a’ meny-Aszszony Jursits Nánitzája
És ezen hátúlsó asztal’ Helenája,
Menelaus Férje mellett a’ szoknyája –
Kár, hogy a’ Nősténynek nem kan a’ mátkája;
Mert Orosz Trézsia Náni’ Vő-legénnye,
De e’ Meny-Aszszonynak a’ Vő-legény Nénnye; –
– Isten adta egy pár erőtlen edénnye!
A’ Leány Leányt vett Feleségűl. – Ennye!*
Az E e-ből jav.
Magyarósi Juli nyoszolyó-leánya
Ezen Házasságot egy tseppet sem bánnya
Ez ama’ Neptunus’ egy karikliája
Piros rózsát mutat mikor nyílik szája.
Vivant! ezen új párt biz’ én-is szeretem,
’S ha nints kinek másnak, magam’ ígérhetem,
Egy ingre gatyára hogy le-vetkeztetem,
’S magamat egy ágyba szépen le-fektetem.
Igy vagyon egymásnak által ellenében
E’ két Úri asztal űltetve rendében,
Kik közt mint Fúrmender éppen közepében
Meg-űltt Merkurius Lengyel-süvegében.
A’ sótalan ro’s ez most nintsen kalapja,
De lógg tsizmájának két-felől két tsapja,
Ki emitt Júnótól a’ szót ’s hírt fel-kapja,
És a’ mit parantsol Jupiter az Apja
Által-viszi ama’ Szűzek’ asztalára,
’S a’ mit ott hall adja emennek tudtára,
Vagyon mindeneknek kész szolgálatjára
’S halgat a’ vendégek parantsolatjára.
Diánna ki ételt, ’s Bákhus ki bort adott,
Ez Úri Asztaltól még most kinn-maradott,
Egyik a’ bort lesi, a’ másik a’ vadot,
Máskép’ a’ vendégség jól meg-szaporodott.
Élyjen az Uraknak szép kompániája,
Lehessen szerentsém másszor-is hozzája.
Vivant! – De el-fáradt az Orféus’ szája,
Kezdje már a’ Fébus húros mu’sikája.
Ez Bált melly Szent-Gáli Nemesek’ jósága
Köszöni az Urak’ tisztes társasága,
Élyjen. Szívemnek-is ez a’ kívánsága
Szent-Gáli Nemesek’ egész sokasága.


íratott 1784-dikbenn.


AJKAI VESZEDELEM.

Vagy annak le-írása: miképpen akartak egy pár Főld-mérőt a’ peres-főldönn agyon-verni.

Egy Beréndi, Rendeki, és Ajkai ember, egyűtt-beszélgetnek.

Beréndi.
Hallottad-e Koma! hogy tegnap Ajkában
Nagy tűz vólt a’ Falunk’ határ’ szomszédjában.
Rendeki.
Én ugyan valamit tudok a’ lármában,
De nem tudom, mi vólt mi nem? valójában.
Beréndi.
Nem sokkal dél-előtt hoszszassan hallának
Síralmas hangjai gyászas harangjának,
Mellyek, hogy Beréndenn fülembe jutának,
Sok gondolatokra sok okot adának,
Mert olly idő tályban hallottam a’ hangot,
Mikor imádságra sem vonnak harangot,
Sem hóltnak nem adnak vég-tisztesség’ ’s rangot,
Tűznek gondoltam hát, de nem láttam langot.
Rendeki.
Hát ha nagy és terhes felleget látának
’S az esső elejbe úgy harangozának,
Vagy tán a’ Faluba Püspőköt hozának,
Kinek tisztességet haranggal adának.*
A sor végén álló vesszőt pontra javítottuk.
Beréndi.
De tűznek kellett ott Komám Uram! lenni
Mert a’ tűznek szoktak ollyan jelet tenni,
’S láttam, mint-egy hegyről eszre tudtam venni,
Sok embert sietve haza felé menni.
Rendeki.
Meg-lehet, ehol jön egy ember Ajkárúl,
Ajkainak nézem vad ábrázatárúl,
Kérdezzünk valamit tőle a’ lármárúl,
Hadd tudjunk bizonyost eről a’ tsudárúl. –
– Honnan jön Kend Szomszéd?
Ajkai. Ajkárúl.
Rendeki. Melly felé?
Ajkai.
Rendek felé megyek sőt Rendekbe belé. –
– El-mentt az Ingy’sellér?
Rendeki. Még*
Az M m-ből jav.
reggel.
Ajkai. Reggel-é?*
reggel-e? Rímelés szerint jav.
Köszönyje, hogy magát ebűl nem viselé.
Mert, ha a’ Pörösre, jött vólna lántzával,
Mind lántzát, mind magát a’ fejsze-fokával,
Majd meg-egyengettük vólna; – már modjával
El-vóltunk a’ lesbe rendelve sorjával.
Rendeki.
Tán hát azért verték a’ harangot fére?
Ajkai.
Azért ám; hogy ki-ki annak a’ neszére
Készen legyen ’s kapjon villára fejszére, –
– Ki-is omlott vólna az Ingy’sellér’ vére.
De vólt még-is esze, mert még a’ Peresbe
Tsak bele sem lépett, – el-mért egyenest be,
Már mi imitt-amott renddel a’ fűzesbe,
Várván, fegyveressen készen vóltunk lesbe.
Rendeki.
No,*
A szó után álló vesszőt pontból javítottuk.
– hiszen el-ment már nem kell tőle félni,
Ne restelyje hát kend szomszéd el-beszélni:
Mit lehet e’ zajos lármárúl itélni? –
– Mi nem tudtuk a’ nagy kongást mire vélni.
Ajkai.
Úgy vólt biz’ a’ szomszéd! hisz’ én el-mondhatom,
Én vóltam a’ Spion, leg-jobban tudhatom, –
– Még ma-is ugyan tsak az vólt akaratom:
Hogy el-ment-e vagy nem? én majd ki-kutatom.
Az Ingy’sellér maga mondotta magának,
Ennek a’ mi Falunk egy Főldes-Urának:
Hogy ő Rendekre megy. – De*
A D d-ből jav.
talán Ajkának
Nem tudta Rendeket lenni szomszédjának.
Ezt az a’ Főldes-Úr hallván Tót-Vá’sonyba
Félt, hogy majd a’ Perest el-mérik, – azomba
Ajkára ekszpreszszust kűldött alattomba.
Rendeki.
(Tán nem tudta hogy sok Ajkánn a’ goromba?)
Ajkai.
Bódén ment keresztűl a’ követ Ajkára,
Ott az Ingy’sellérre rá-talált magára,
Kí maga mondotta; hogy senki szavára
Nem megy mérni senki’ peres jószágára.
Ajkánn meg-beszélli a’ Követ ezeket,
Hogy Uraim! hólnap mérik ám Rendeket,
Vigyázásba legyünk én kérem Kenteket,
Hogy bele ne mérjék a’ peres főldeket.
E’ szóra az Urak mind öszve-gyűlének,
A’ parasztok közt-is rendelést tevének,
Engem’ a’ kit tartnak Falu’ elejének,
Mint leg okossabbat Spionnak kűldének.
El-mentem; ’s a’ Zsidó’ házánál sert vettem,
Mit akarok mit nem? nem-is jelentettem,
A’ Rendekiekkel beszédbe eredtem,
’S őket beszéd közben okossan r’á szedtem.
Tegnap jött hozzájok egy Úr úgy mondának,
Ma Város-Lődrűl-is másokat hozának, –
– Ma van a’ kezdete a’ mérő-munkának,
’S még a’ peresben-is mérni akarnának.
Nem kellet nékem több; én tsak el-sietek –
– Tudom már a’ dolgot. – Már*
Az M m-ből jav.
jó hírt vihetek, –
– Az utonn magamban örűlök, nevetek,
Hogy illy fortéllyossan bánhattam veletek.
No – meg parantsollyák: minden talponn légyen.
Mert, a’ ki a’ peres-főldre ki-nem mégyen
Az Uraság attúl négy foríntot végyen,
Annak pedig tsak egy pénz híjja se légyen.
Az Ispány Uramnak kaszási vóltanak,
Annak még az Urak ollyan jelt adtanak,
Hogy maga ’s munkási arra vigyázzanak,
Hogy ha harang kondúl, haza szaladjanak.
Kűldöttek azomba szemlélő leseket,
Hogy ha látják jönni az Ingy’selléreket
Tsak hírtelen Ajkánn jelentsék ezeket,
Majd adunk mi úgy-mond fejszés embereket,
Az nap semmi sem vólt tekergésünk bére,
Mert még az Ingy’selér Kis-lőd felől mére,
Haza mennek azért a’ lesek estvére
De kap ki-ki másnap botra szekertzére.
Ki-megyünk a’ lesbe ismét ’s tábort járunk
Féltettük meg-vallyuk az igaz Határunk’,
Tsak nem egész délig sokat lessünk, várunk –
– Mert tsak rá vigyáztunk, hogy ne légyen kárunk.
A’ mint az erdőbűl egy dombra fel-hága,
’S meg-álla Ingy’selér Uram ő Nagysága
Tsillámlik távolyrúl a’ veres nadrága
Bezzeg, meg-nyílt akkor a’ szemünk-világa.
Egyik a’ másiknak újjal mutogatta;
Szívünket a’ méreg egész’ el-futotta,
Egymást a’ sok les-társ eképp szóllogatta:
Jön ám az Ingy’sellér, – ott van, az – atta.
Hírtelen a’ lesek öszve szaladtanak,
Most mindjárt el-mérik ollyan hírt hoztanak,
Tsak hamar harangot, – hamar kondítanak,
Mellyre a’ munkások öszve-tódúltanak.
Botra Paraszt-ember – Nemessek puskára,
Talpra legény! – baj van – fejszére, kaszára!
A’ kinek egyéb nints, gyűjtő fa-villára. –
– Gyerünk; az Ingy’sellért várjuk vatsorára.
Meg-sem eléglették az egy adott jelet:
No! rajta még-egyszer, – tsendíttsünk még felet,
Görbe vak-Jantsira bízták a’ kötelet,
Ki Északrúl nézi merre van nap kelet.
A’ harangot fére vervén másodszor-is,
Újjabb zene-bona támadott akkor-is,
No! tsak rajta rajta! leszsz ma halál, ’s tór-is,
Hiszen, vóltunk már mi illy tsatánn mászszor-is.
Pap, ’s Mester a’ Puszta-Templom mellől leste,
Miként vágatik-le az Ingy’sellér’ teste,
A’ Mester azt, mivel virraszsza majd este?
A’ Pap pedig reá a’ teksztust kereste.
Ment három Főldes-Úr az egész Ajkával,
Ott vólt az Ispány-is számos kaszájával,
Megyünk a’ pörösre s’ meg-állunk sorjával
Készek szembe szálni a’ Török-Hadával.
Még az Aszszonyok-is kardra kerekedtek,
Ki-sütő-lapátot, ki sodró-fát szedtek,
A’ várt tsata-helyre öszve-seréglettek
És mind egy vásári zenebonát tettek.
Rendeki.
Óh nyomorúlt elme! óh világ’ tsudája!
Vad, de nem fél tsetsű Ámazon’ fajtája! –
– Ajkai férjfiak’ szegény Ármádája?
Hogy még Aszszonyok-is kellettek hozzája.
Ajkaí.
Vártuk-is sokáíg, – de mind tsak híjjába,
Mert el-mért a’ pörös főldnek szomszédjába.
Rendeki.
Szerentsés ember vólt bizony valójába,
Hogy nem akadt a’ vad Parasztok-markába.
De minek már annak ollyan gyilkos szerek
Fejsze, kasza, villa, bot Paraszt-fegyverek.
Ajkai.
De tsak hamis az a’ veres gatyás gyerek,
Ollyanból lesznek ám a’ tűzes emberek.
Rendeki.
Bizony pedig annak nem-is vólt eszébe
Be-mérni a’ kentek per-patvar főldjébe. –
– Jobb lett vólna bizony addíg ’s a’ helyébe
Dolgozni, mint nézni ott egymás’ szemébe. –
– Tudom én. – Én*
Az É é-ből jav.
vóltam a’ zászló-tartója,
Mikor ki-jött hozzá a’ Falu-bírója,
Hogy várja a’ peres’ sok óltalmazója,
’S meg-akarják ölni, mellytől Isten ójja.
E’ hírt az Ingy’sellér hallván tsak nevette;
És mindjárt a’ Bírót hozzájok kűldötte.
(De talám nem ment-el) és meg ízentette:
Hogy időt tőlteni kár leszsz ő érette.
Hanem, ha az Urak magok el-jönnének,
És a’ duktussokonn vezetők lennének,
Azt kedvessen veszi, ’s tartja szerentsének;
De úgy-sem*
A kötőjelet vesszőből jav.
mérné-el, ha haza-mennének.
Elég rút vólt bíz az. – Sőt*
Az S s-ből jav.
kár-is és vétek;
Hogy ollyan haramjás zendűlést tevétek; –
– Pedig ha látnátok, majd meg-se mernétek
Ütni, mert az ugyan nem veszne belétek.
De ha már egy falú egy pár Ingy’sellérre,
Ment-is, tsak harangot ne vert vólna fére –
– Szégyen tér biz’ azért a’ kentek fejére,
’S mondhatom: Ajkának szép hír leszsz a’ bére.
De, hogy-is mertétek ’s ki engedelmével!
Gondolom: hogy sem Pap’ sem mester hírével
Kongatni? – ’S*
Az S s-ből jav.
arra lett nép’ fel-zendűltével
Így bánni a’ jámbor Isten’ emberével.
Ajkai.
De azért Hétfőnn-is meg-lessűk ám őket,
Vígyázunk, ’s rá várjuk majd a’ veszendőket. –
– Az őrdög-is hozta a’ meszsze nézőket
Közinkbe, – az illyen Ingy’sellérezőket.
Rendeki.
Jobb-is ám; hogy ha már egyszer el-kezdtétek,
Okos híreteket már tsak nevellyétek, –
– Bizony ha akarná bár mint őríznétek
El-mérné, mikor ti észre sem vennétek.



Megyesi Somogyi János Úrhoz, mikor még T. Nem. Vas-Vármegyének subst. Vitzé-Ispánnyává tétetett.

Vivat! hát tsak ugyan Vitzé-Spánnyá leve?
A’ kit a’ mi szívünk régen azzá teve, –
– Nagyobbodott újjabb nagy ranggal nagy neve
Annak, kit Nemzete Nagynak szűlt eleve.
Kitsiny a’ mit nyertél véred’ nagy diszének
De nagy, Ifjúságod’ kitsiny idejének, –
És szép akármellyik Ország’ Nemessének
Tétetni, az egész Nemesség’ Fejének. –
Valóba nehéz vólt nékem el-találni,
Hogy bátorkodjam-e hát aggratulálni,
Hogy ne kelljen míg ezt akarom próbálni,
Vagy kellettlenné vagy tsapodárrá válni,
Mert noha örömmel ’s vígann érezdetem,
Hogy ékeskedhetik Neveddel Nemzetem,
De mivel ezt hozzád kitsinynek vélhetem,
Félő; hogy kellettlen lészen tiszteletem.
Ha pedig ezt tészem Levelem’ tzéljának,
Hogy kitsiny ez a’ rang Nemzeted’ rangjának,
Félő; hogy tsapodár ’s színes Poëtának
(A’ mihez nem tudok) lenni mondanának.
Nagy-is hát, kitsiny-is kevés-is elég-is,
Kevesenn kezdődik lám az elégség-is,
Alatsony elöször a’ nagy Dítsősség-is,
Gráditsokonn menve adódik az ég-is.
Méltóságos Atyád fegyverrel nevelte
Nemzetét, ’s Nagyságos Rangra-is emelte,
Öttsét a’ Papi Rend Istennek szentelte,
’S Fő-Apáturjának Benedek rendelte.
Nagy rang, nagy a’ név-is, de úgy következett
Hogy a’ nagy érdemű Somogyi Nevezet
Fogjon Thémissel-is János Úrba kezet,
Kit Thémis magának le-is kötelezett.
És így a’ Márs’ Fija ’s Minerva Szűlette
A’ Jusztiniánus’ palástját fel-vette,
Attyának kard’ vasát meg-dítsőítette,
Mikor Vas-Vármegye Vitzé-Spánnyá tette.
Élyjen Nemes Hazánk’ dítsőíttésére,
Nevelkedjen rangja szívünk’ örömére
Álljon-fel Asztréa’ erősíttésére,
A’ mérö-serpenyőt tartó jobb-kezére.
De adjon Júnó-is ez Márs’ gyermekének,
Olly indúlatokat páratlan szívének,
Mellyek tzáfolói óh vajha lennének,
Ez Vitzé-Spány Ifjú ’s nőtelen Nevének.
Ez Vers-író pedig, ki Vers’ sorotskáját
Vivátonn kezdette ’s arra nyítja száját,
Kéri a’ Nagy Úrnak Úri grátziáját,
’S Viváttal teszi-le utóbb-is pennáját.



Assessor Ördög Pál Úrhoz egy tréfás Levél Pál-Fordúlására.

Indúlj édes Músám! fúvj Márs készűletet
Tudod, hogy Tégedet meg régen’ szeretet’,
’S mára-is vár pedig tőled tiszteletet
Pápában egy Ördög’ ágyából szűletet’,
Ne resteld útadat oly közelre tenni,
Mert magadnak menni szeb’ lesz’ mint izenni,
Külömben-is szép lesz’ most Pápára menni,
Mert ott a’ tántz miatt nem lehet pihenni.
Őrdög ez, de sokból ma Angyalt tsinála,
Mert ollyan Angyal-szó zendűlés van nála,
Melly a’ lankadt testben frisseb’ vért formála,
– Jól vagyon – úgy-is ma Saul Pállá vála.
Kezd-el hát gyönyörű Győrből az útadat,
Siess, ’s mindjárt Tétenn változtasd lovadat,
Keresd-fel Pápában fennt írtt szállásodat,
’S Az Őrdög’ markába ajánlyad magadat.
Követet kűldj-elől gyors Kurir’ módjára,
A’ ki mihelyt el-fog érkezni Pápára,
Könnyen rá akadhat Őrdög’ Pál’ Házára,
Tsak a’ Mu’sikának vigyázzon hangjára.
Meg-rántja Lerántsits húros száraz fáját,
Ekhóssan feleli más a’ szekundáját,
Dob-szóra drombolja bőgősse bordáját,
Kettő harsogtatja görbe trombitáját.
Menyj oda sok tisztes Vendégi közé be,
Állj-meg, a’ Bandának által ellenébe,
’S köszöntvén ezen víg sereget rendébe,
Mond ezt: Őrdög Pálnak nézvén a’ szemébe.
Elyjen az! a’ kinek öröm-poharára
Ennyinn öszve-gyűltünk Pál-Fordúlására
A’ Tántz és a’ pohár, de ne ám sokára,
Hadd fordúljon ezen Őrdög’ kurirjára.


1785


Ro’sos Antal Úrhoz.

Sárgúl a’ ro’s-virág – Szombatra meg-érik,
Melly sótalan ro’sot sokann kik esmérik,
Hogy meg-arathassák Vasárnapra kérik,
De néki az útat hólnap Szírtzre mérik.
Nem lesz szerentséje sem Rohadt Mávának
Sem a’ Felső-Őrsi Ignátz’ Bandájának,
Kit Pán Diánnával ketten koholának,
’S tettek Mu’sikusok’ ’s Vadászok’ Apjának. –
– Mikoron épűltek Nagy Trója várának
Falai; már félíg épűltt bástyájának
Tetején feledte húrjait lantjának
Apolló, szerzője a’ szép Muzsikának,
Melly lanttól a’ hangot a’ fal úgy be-vette,
Hogy mikor az utánn sétáltak felette,
A’ hangot a’ bástya akkép ejtegette,
Mint mikor Apolló lantját veregette.
Ha ott nem találom Házánál Gazdámat,
Ez hírtelen készűltt tsekély mu’sikámat
Ott hagyom, ’s most rakott falad ez nótámat
Repetálja a’ minn kezdtem ez vers-számot.
Valahányszor lábad’ nyomja kerítésed
Ez lesz sótalan ro’s első köszöntésed;
De jobb, ha Szombatig lehetne késésed,
Akkor tisztesebben lészen tisztelésed.*
tiszteléséd Rímelés szerint jav.
Hát már tsak hijjában oda fáradnának,
Három szép Fijai Ignátz’ Bandájának,
A’ kik néked ollyan köszöntést adának,
A’ millyent először Vénus a’ Fijának.
Ha lesz szerentsém jó – ha nem, azt sem bánom.
Élyjen Ro’sos Antal, most-is azt kívánom
Hanem (a’ mi mostan hogy el-múlik, szánom)
Kérem: másszor legyen az a’ Dínom-dánom.



Egy természettel Poëtává lett Nemeshez Szente Ferentz Uramhoz.

Szent-Király’ Szabadjánn derék ember Szente,
Mert ezt Poétának Fébus fel-nem kente,
Még-is neki számos titkot meg-jelente
A’ betűs pásztor-bot, ’s szőrös juhász mente.
Tán nyáját Pégázus’ halmán legeltette,
’S botját az ott fakadtt forrásba ejtette, –
– Akár-hogy – tudom: vólt valaha mellette,
Mert szebben a’ sípot Pán sem billegette.
Fogadott Fija ez talán Minervának,
Ki Vitéz ruhában, talpra az Attyának
Fejéből ugrott-ki, mint illett magának
Ezen természeti bőltseség Annyának.
Ez Szentét-is bőltsnek nem Attya nemzette,
De a’ mit tud nem-is oskolákból vette,
A’ tsupa természet Vers-íróvá tette,
Igaz hát, hogy Szente Mínerva’ szülötte.
Im’ a’ pásztori bot nézd-el mivé vála,
A’ tyúk a’ szemetenn gyöngy-szemet talála,
Pedig, mind természet’ ajándéka nála,
A’ mi e’ Szentéből Poétát tsinála.
Már most Vírgiliust Titirus meg-ette,
A’ Názó’ lelkének két mértékét vette,
A’ több Poétákat tsupa tsúffá tette –
– ’S hát a’ természettűl ez ki-telhetett-e?
Minden Istenekkel van társalkodása,
Mindeniknek nála vagyon rajzolása,
Vajha ártalmára a’ Bákhus’ forrássa
Ne lenne, nem lenne Szentének úgy mássa.



Epithalamicum.

Hát meg-van tsak ugyan a’ mit szíved vára
Szép Ifjú! (egy szép párt páratlan ágyára)
Mert ma, Kedvesednek ma Lakadalmára
Fel-gyűltt sok Úri nép kedved’ látására. –
– El-mene Pap János a’ Vénus’ kertjébe,
Hol egy téli Piros Rózsa hevenyébe
Tűntt ráró módjára ragyagó szemébe
’S r’a néze, meg állván néki ellenébe’.
Meg sem elégedett tsak a’ látásával,
Hanem a’ léleknek kész akaratjával,
A’ leg-első látást a’ rózsa’ hasznával
Más négy érzékenység követé módjával.
Meg-szaglá ’s jelenté első kívánását,
Hát mindjárt nagy gusztus követi szaglását,
Hozzá szóll; a’ rózsa mindjárt szóllja mássát,
Melly meg-tsiklándozá érzékeny hallását
Végre az ártatlan Táktust-is próbálta,
Mert a’ mint a’ rózsát fenn-állva tálálta,
Le-törte, bár kezét sok tűske szúrkálta, –
– Hátra még egy táktus, mert még el-nem hálta.
Tövis között terem a’ rózsa virág-is,
Meg-szúrja kezedet, ha tör-is ha vág-is,
A’ szépet köröm köztt tartja a’ Világ-is,
Nehezenn készűl-meg tsak egy Házasság-is.
Tudom: és meg-merem mondani szemedbe,
Hogy mihelyt ez rózsát meg-láttad mentedbe,
Mindjárt le-szakasztni vólt vala kedvedbe;
De áll’tt hol egy hol más tüske ellenedbe.
Én ugyan, ha illyen rózsára találok,
Egy két szúrást érte tűrni nem sajnálok;
Ez virágos kertben még tsak most sétálok,
Hiszen ha erőltet, majd én-is próbálok.
Bóldog-is a’ kertész, bóldog valójába,
A’ ki illyen rózsát szorít a’ markába,
De még a’ rózsa-is bóldog ám magába,
A’ ki illy kertésznek megy meleg ágyába.
Mert nem nagy mesterség; holmi roszsz kórókat
Tördelni ’s azokbúl kötni koszorúkat,
De illyen rózsákat télben piroslókat
Nagy szerentse kapni magához-valókat.
Nem nagy dolog kapni vagy nyúlat, vagy ebet,
De nehéz Dám vadonn nyíllal ejtni sebet.
Nehéz fátzánt fogni (de könnyű verebet)
Vagy más igen kedves madárt szépnél szeb’et.
Tett, ez madarász-is egy szép madárkára
Szert, mert tsak nem régenn fel-vontt hálójára
Őnként szállt egy madár, ’s úgy néz vadászára,
Mint még eddig nem vólt ’s most akadt párjára.
Szerentsés madarász a’ ki szerentsére
Illyent kap, ’s vádászni nem megyen meszszére,
Kivált, ha a’ madár, kit kerít kezére
Őnként maga r’á száll ártatlan lépjére.
Bóldog-is a’ madár bóldog valójába,
A’ ki szép vadásznak kerűl hálójába,
De a’ madarász-is bóldog ám magába
A’ ki szép madarat zárhat kalitkába.
Reménylem nem szánja be-zárni magát-is
Vele, ’s úgy tsinálni azt a’ kalitkát-is,
Mint örökös helyét ’s kedves szállását-is,
Hol tartja mind magát, mind a’ madarát-is.
Öszve-is rekeszti őket a’ szeretet,
Mellyel madarának kedves hálót vetet’,
Most látnak mind ketten ollyan ki-keletet,
Mellyet sok madár bántt, de ez tsak nevetet’.
Régen’ a’ vitéz Márs’ szerelme fel-gyúla
Vénusra, de a’ hártz Vénusonn sem múla,
A’ szép az erőssel egy ágyba szorúla;
De míg jádzanának a’ nap meg-újjúla.
Kiket, hogy Vulkánus az ágyban talála,
Tzérna-szálnyi vékony vas-lántzot tsinála,
Öszve-köté őket, ’s nevetve sétála
Előttök, a’ midőn Vénus Márssal hála.
Mondja-meg Vő-legény Uram hamarjába
Illy láthatatlan lántz, van-e a’ bóltjába?
Ah! ha el-lophatnám. – Nem*
Az N n-ből jav.
lopnám híjjába.
Lennék én Vulkánus a’ háló-szobába.
Ez bólt a’ szerelmes szívnek kamarája,
A’ szívnek szerelme az a’ lántzotskája,
Vulkánus, az égő szerelem fáklyája
Vő-legeny Uram Márs’ Vénus a’ mátkája. –
– Akar-hogy van; – a’ Te szíved ezt szerette,
Nem-is kívánsz egyéb társot ő helyette,
Oh bizony Isten az a’ ki ezt szerzette,
’S a’ ki köztök ezt a’ szoros kötést tette.



FARSÁNG-BÚTSÚZTATÓ.

Ex Campania Anno 1784. 24. Febr. – Stanislaus Ivó de Bor-kő, Magnific Liberi Patris Vinosi Bachi, de monte Tokaj, perpetui in Szeg-Szárd, Arcis et Dominiorum Badatsony et Somlyó Haereditarii Domini Legitimus, Festő Iszidori, in diem 7. Jan. 1784. incidente, in Conventu Le-okadiae constitutus Plenipotentiarius, amicis suis, Maribus et Foeminis, Vetulis aeque ac Junioribus hactenus Weszprimii in Hungaria Farsangizantibus, jam vero ascolios Bachi utres per adventantem tredecimum Apostolum evacuari, hisque Bachanalibus finem imponi metuentibus salutem et amicitiam.

Bene recordari possunt praetitulatae Dominationes Vestrae qualiter

Ezen esztendőben el-múltt már hét hete,
Hogy Innepeimnek vagyon nagy kelete,
A’ mellyekben, a’ mit szívetek szerete,
Tántzban ’s muzsikában elég részt vehete.
Diánna-is nem rég’ jól meg-vendégele,
Ott vólt korusostól Apolló-is vele, –
– Sokszor a’ torkotok száraz kortyot nyele,
Múzsika vólt bora ’s tántz az eledele.
Édes Arany időm! be hamar el-múla,
Fényes napom ködös fellegbe borúla.
Kedvem, melly szívemre bokrosan todúla,
Ma a’ szökő-nappal már fére-vonúla.
Eddíg sok Vő-legény az ágyas-házába,
Szép Meny-aszszonyának borúla nyakába
Más üres kosarat nyervén, bánatjába
Örömét kereste más lakadalmába.
Sok, fundamentomát mind bóldogságának,
Mind jövendő-béli síralmas sorsának,
Mostan vette-meg – ha kinek hagyának,
Hólttig-való társot szerzeni magának.
Sok, hogy el-nyerhesse szép Atalantáját,
El-szórta érette sok arany-almáját,
’S majd az utánn nyítja síralomra száját,
Látván, oroszlánnyá változott mátkáját.
El-néztem nevetve sok bor-nem-iszákat,
Miképpen majmoltak részeges formákat.
Sok hóljagos talpat, fájós láb-ikrákat,
Láttam, ’s a’ tántz miatt tántorgó bokákat.
A’ hegedű-hangját alíg érzettétek,
Már tántzos-indúlat ütköze belétek,
És ha vendég-hivó érkeze felétek
A’ lábnak a’ tántzra nem mozdúlni vétek.
Ha pedig a’ tántzba nem invitálának,
Van mód; – öltöztetek talpíg Maskarának,
Pedíg, ha kik vagytok? mások nem tudnának,
Magatok képe-is jó vólna lárvának.
Emez igazgatja haj-tővel dupéját,
Másik duplán, triplán tornyozza taréját,
Tsinál a’ fejébűl Sas-kesejűt, héját
Az Őrdög ha tudná festeni portréját.
Némellyik a’ haját máséval neveli,
Másiknak a’ haja tollal vagyon teli,
Sok a’ postscriptáját kövérre neveli.
De a’ két tsipejét tsak nappal viseli.
Sokszor mámorossan kelletlen-is ettünk,
Sokszor álmos észszel kéntelen nevettünk,
A’ pénznek leg-nagyobb boszszúságot tettünk
Mert minden muzsika-hangot pénzen vettünk.
De jól van. – Most*
Az M m-ből jav.
vala ezeknek mind helye
Mind modja, órája, napja és ideje,
Most keveredhetett-fel az agy-veleje
A’ kinek külömben helyén van a’ feje.
Az egy Péntek Szombat a’ nyúgodalmotok,
Egyébkor nints köz-nap, nints vasárnapotok.
Tsak hogy azt idővel, hogy most vígadtatok
Meg-ne sírassátok valaha magatok.
Én-is mivel Bákhus személlyét viseltem,
A’ Zászlója alá sokat fel-szenteltem,
’S míg a’ múlatsággal torkíg be-nem-teltem,
Sokszor kedvetekért sok meleg port nyeltem.
Most pedig, már Bákhus bútsúzik tőletek,
A’ kinek még eddíg innepet ültetek,
El-megyen és tovább nem marad veletek
Ha ugyan már vele meg-elégedtetek.
Azt mondja, hogy eddíg hússal tartottátok
Ezután vaj, tsik, rák, hal leszsz vatsorátok,
Mellyet ha szerettek már ám ti lássátok,
De ő neki nem kell – hát Isten hozzátok.
Proszit a’ tántz, proszit a’ nyúghatatlanság,
Proszit a’ krapula, és az álmatlanság,
Mellyre nyőg, ’s ekképpen szóll az ártatlanság:
Óh híjjába-való sok haszontalanság.
Vége van ezeknek. – Jaj édes Fijaim!
Hányszor szerelmessen öleltek karjaim,
El-hagylak titeket édes Barátaim!
El-múltak Innepim el-múltak napjaim.
Itt hagylak édesim! itt hagylak titeket,
Nem érzem már tovább szép szerelmeteket,
Nem járhatom tovább öszve-gyűlésteket
Hol gyakrann örömmel néztem kedveteket.
Bőjt leszsz. – Istennek-is időt szentellyetek,
Vagy-is a’ Papoknak vakonn engedjetek,
Míg a’ zőld-fársángban fel-nyitom szemetek,
És újra hörpentek ’s tántzolok veletek.
Nec secus facturi. Datum etc.
Praetitulatarum D. Vestr.

amantissimus
– – – –


FŰREDI VADÁSZAT.

Mellyben a’ Diánna arany-lábú szarvassát, vagy a’ mint nékik tettzik Dám-vadját, három Vadász kergette, de mindenik el-szalasztotta.

Kedve kerekedett nem rég’ Diánnának;
Tétis’ a’ Balaton Isten-Aszszonyának
’S annak partján tsergő savanyú-kútjának
Egy kís időt venni látogatásának.
De nem hagyta pusztánn otthon Háza-tállyát,
Ott hagyta a’ hatvan Kisérő-Nimfáját.
El-hozta magával tsak egy Komornáját
Amaz arany-lábú kedves szarvaskáját.
A’ Gratziák jártak ezzel a’ Szarvassal
Kár vólna a’ Hettzbe botsátni Farkassal,
De nem lehet eztet sérteni nyil-vassal,
Hanem ha ki hozzá dörgölőzne hassal.
Vénus e’ Szarvasnak szája’ kedvessége,
Egy Minervát mutat teste’ deréksége,
Nints-is a’ Vadásznak itten nyeresége.
Hanem ha Kupidó lészen segítsége.
El-vál a’ Gróffnétúl e’ szarvas egy este,
Meg-sejti két vadász, ’s már a’ berket nyeste
Érte; ’s a’ szerentsét közelrűl kereste:
Harmadik, e’ kettő mit tsinál tsak leste.
Mind a’ ketten nyílat Kupidótúl kértek,
De hozzá (sűrű vólt a’ berek) nem fértek
Bár magoknak kedves szerentsét ígértek,
Lest keresnek azért ’s egy gunyhóba tértek.
Bezzeg a’ harmadik, mivel hogy sajnálta.
Hogy ama’ két vadász eddíg útját álta
Sűrű vagy nem sűrű, nem igen visgálta
Útját hamarjában jól ki-is tsinálta.
Hajolt a’ szarvasnak gyenge szelídsége,
Hogy akadt kedvének Nagyságos vendége,
A’ vadász’ kedve-is annál jobban ége,
Hogy van készségének egy kis jelensége.
Meg-lövi, gondollya, ha szerit teheti
Már-is jól el-készűlt nyílát emelgeti,
De mivel olly nyílván módját nem ejtheti
A’ Balaton’ partra jobb-kézzel vezeti.
Már itt a’ vadásznak egész kedve tellet
A’ szélben kit Vénus szívére lövellett, –
– A’ Stibli-toppantást szaporázni kellet
Az aprót lépdeső arany-lábok mellett.
Amaz két vadásznak esvén értésére,
Hogy a’ vadat emez keríté kezére,
Mindeniknek sáros epével forr vére,
’S indúlnak sietve a’ Tó’ mellyékére.
Hogy majd ott lest vetnek s’ titkos vermet ásnak
Ez két vadász-kézrűl szarvas el-ugrásnak,
Mondogattya egyik a’ másik pajtásnak,
Hogy az első lővést ne engedjük másnak.
Amaz, míg jobb módot ’s helyt keres magának
Nyíl-vasát hasába verni szarvasának,
Emezek távolyrúl nyomában valának
Részesi akarvánn lenni a’ prédának.
De mivel, a’ kit már tsak nem meg-kötözött
Nem lehet meg-lőni sok vadászok között,
Amaz, míg titkosabb helyekre kőltözött,
Ismét szem-közt egy pár barátba ütközött.
Elől tűz, hátúl víz van kettős ostromba,
Elől barát, hátúl egy pár vadász nyomba,
Nints alkalmatos hely e’ puszta Pagomba,
A’ Szarvas-is viszsza-meg-fordúl azomba.
Meg-tudta-e vallyon a’ szarvas sejteni?
Hogy mikor rá fogát két vadász-is feni,
Harmadik akarja még-is el-ejteni,
’S tettzett-e e’ fortélly? – nehéz meg-fejteni.
Hanem, mivel emez már soká kergette,
’S sok belső tűzeket szenvedett érette,
Szarvassa’ szerelmét el-nem felejthette
Hanem a’ forráshoz viszsza-is vezette. –
– Ez a’ nagy Uraknak szokott vadászatja,
Hogy ha a’ nagy vadat egyszer meg-kaphatja
’S meg-lövi, a’ többit tovább nem zaklatja,
Hanem az ádomást vígann meg-adatja.
Ez vadásznak ugyan nem esett kedvére
Vadászatja, mivel fáradtsága-bére
El maradt, de még-is buzgó Úri vére
Tust vonat el-szaladt vadja’ örömére.
A’ hegyekenn lakó Éolus’ bandáját
Elő-szóllíttatja, – kedves szarvaskáját
Tiszteli, és mint egy kérleli Dámáját,
Hogy mászszor örömest szenvedje Dárdáját.



Egy meg-őrűlt vak Leány’ képében egy Ur-finak.

Él még a’ szívemben az Úrnak szerelme,
Haboz most-is bennem az Urért az elme,
Vajha vígasztalná sorsomat kegyelme!
’S szívemet szerelmes szíved’ engedelme.
Ah? ha ényhűlhetne szemem’ látásával,
De úgy bánt én velem Vénus e’ kantzával,
A’ mint szokott a’ jó mén-ló paripával,
Mert jaj! már nem bírok szemem-világával,
De, vajha símitni lehetne kezemmel
Ortzádat, ha immár nem nézhetem szemmel,
Mert vetekszik szívem siralma kedvemmel,
Hogy szíved nem egyez régi szerelmemmel,
Búsítlak-e vagy nem bús Lelkem’ sorsával,
Kezem’ más kezével tett ez irásával
Nem tudom, tudom azt, hogy szívem magával
Nem bír míg nem bírhat a’ tulajdonával.
Sok gondolat járja meg-bódúltt eszemet,
Sok könyvvel árasztják meg-vakúltt szememet,
Ha nem gyógyítja hív szíved hív szívemet,
Nyomba kínos halál várja életemet.



Egy Álom:

Az éjjel, hogy testem, álomnak eredett,
Előmbe olly forma álom kerekedett,
Melly miatt bár az éj nyúgalmat engedett,
Szivemre mint békó sok gond tekeredett.
Fagyos göröngy vala párnája ágyamnak,
Egy kormos termés-kő vánkosa nyakamnak.
Álmomban láttattam alunni magamnak,
’S e’ vala a’ rendi álmadott álmomnak.
Két Aszszony jön vala nekem ellenembe
Szépek; a’ mellyekkel még nem vóltam szembe,
Szűz vólt-e mindenik? nem vettem eszembe,
Nem-is vólt vi’sgálni kötelességembe.
Meg-szóllít az egyik ’s neveze Fijának,
De semmi ruháji ennek nem valának,
R’á nézni szemérmes szemeim valának,
De még-is örűltem illyen szép Anyának.
Mezítelenségit jobban szégyenlettem,
Mint maga, de mivel szép vólt el-szenvedtem,
Végre szemérmessen neki keseredtem,
’S kérdésére illyen feleletet tettem.
Miért vólnék Fijad, nem tudom, szemtelen!
De miért jösz’ hozzám illyen mezítelen?
Miért nem úgy mint ez, ki van veled jelen,
Mellyre kedves szókkal így felel hírtelen:
Ne tsudáld szép Fijam! mezítelenségem,
Mert én Vénus vagyok ’s ez a’ jelenségem,
Rá vett hozzád-való szerelmetességem
Hozzád jönni. – Talám*
A T t-ből jav.
el-is érem végem. –
– Hát amaz kitsoda? ki szép Szűz-formába
Melletted áll; Szűzhöz illendő ruhába –
Diánna (felele) az a’ híres Bába,
Az-is veled akar szóllni. – De*
A D d-ből jav.
híjjába.
Meg-örűlök ’s meg-jön kedve mord szívemnek,
Nagy szerentse mondék aluvó szememnek
Hogy előttem Isten-Aszszonyi jelennek,
Mind a’ szűzességnek, mind a’ szerelemnek.
Mivel azért úgy is, mind vak bátorságom
Meg-lehetős vagyon, mind kész nyájosságom,
Van a’ szépekhez-is nem kis kívánságom,
Azt kérdem: mit akarsz? meztelen virágom!
Kezd Vénus felelni, de tekervényessen,
Szép szókkal, hogy szava annál jóbban tessen,
Meg-mondom szándékom úgy mond egyenessen,
Fogadd Fijam! szómat és engedj. – Jelessen!*
A J j-ből jav.
Én szűltelek Téged’, ha jól jut eszedbe
’S biztam, mint Fijamnak az emberségedbe,
De még nem lehettem mind eddíg kedvedbe,
Már valaha kérlek jó tanátsom’ vedd-be.
Hányszor akartam már vinni veled végbe,
Hogy élhess világi szép gyönyörűségbe,
Mellyet míg kerűlgetsz, eshetsz nagy inségbe,
’S tűzemet kerűlvén kemény*
hemény Sajtóhiba, em.
hideg jégbe. –
– Jó Anya! felelek: mindíg szerettelek,
Meg-botsáss, ha eddíg még nem-esmértelek,
Meg-engedj, ha szódra bátrann meg-felelek,
A’ kikkel hitegetsz, nem egyezek velek.
Mit akarsz? tsak hamar mond akaratodat,
Mert meg-útáltatod úgy velem magadat,
Mikor ekkép’ tsűröd-tsavarod szavadat,
Igazán hallottam tsalfa szokásodat –
Ne légy ollyan durva: ismét így felele,
Hogy ollyan bátor vagy, el-ne szaladj vele,
Sokat meg-rontott már a’ szerelem’ szele,
Sok, hogy nem engedett szómnak boszszút nyele.
Jobb, engedd magadat, ’s bízd az én kezemre,
Szolgálok – fogadom az emberségemre –
A’ minap Kupidó adta értésemre,
Nálad vólt, nem néztél sem főre sem szemre.
Most hát magam jöttem, hogy fogjam pártodat.
Ha szaladsz, meg-foglak: jobb add-meg magadat.
Tsak szűntesd egy kitsinyt vak bátorságodat,
Mert ha így harapdálsz, ki-verem fogadat. –
– De hová vezetsz hát? tán az új úttzára,
Mondom a’ melletted álló Diánnára,
Hogy tőlem egy vén eb nem kap húst fogára,
Jobb hát tsak kontzold-fel, ’s edd-meg Vatsorára.
Azért szóll a’ mellett tán a’ Vénus szája,
Mert már a’ Vénusnak régi katonája,
Most-is kezében van Kupidó’ dárdája;
De mit akar ez a’ Világ’ maskarája?
Tudd-meg; hogy sem Vénus a’ Kupidójával,
Sem a’ katonátok álnok fortélyjával
Semmire sem mentek, akarmi formával
Egy inkább Diánna’ mint Vénus’ Fijával. –
– Ne bolondozz: Vénus így felel ezekre,
Bizony nem vagy méltó ennyi kérelmekre,
Hát ha meg-haragszom ’s fakadok többekre,
Júttatlak kéntelen keserűségekre. –
– Eb jádzik. – felelek. – De édes barátom!
Erővel akarsz már velem bánni látom.
De nem fordítom ám nyilaidnak hátom,
Diánna énnékem, nem Venus sajátom.
Akkor meg-szóllala szerelmes szavával,
Diánna; ’s így biztat igen szép módjával:
Jól tselekszed Fijam; lám ki-ki magával
Szabad; ’s mit gondolsz ez meztelen formával.
Légy te az én Fijam, és fogagy’d szavamat,
Hívenn meg-őrízlek én, mint én Fijamat.
Tudom: hogy Te engem’, eddíg-is magamat
Szerettél, szeretlek én-is sajátomat.
Ha nyúgalmat kíván hív szíved magának,
Ne örűlj levele-húllott egy vén fának
Mellynek míg gyökeri ganéjzva valának,
Már régen egy-nehány tsemetét hajtának.
Ez aggottak helyett keress ollyan fákat,
Magadhoz hasonló még fiatalkákat,
A’ mellyek télben-is pirosló rózsákat
Termenek; ’s mint magam illyen Diánnákat.
Fogadom, felelek szavát Diánnának
Annyiban; hogy szívem nem kíván magának
Sem vén fát, sem rózsát, inkább ez Anynyjának
Által-adom magam’ hólttíg Szűz Fijának
És ha már mind eddíg éltem’ virágjában
Nem indúltam bogár utánn bolondjában,
Inkább fekvén a’ Szűz Diánna’ ágyában;
Mint másod magammal fél-fél nyoszolyában.
Ezutánn-is a’ mint futhatok, szaladok
Kupídótól, ’s válét Vénusnak-is adok,
Ez idegen tűztől ha szűzen maradok,
Ha búval fekszem-is örömre vírradok.*
Lásd fellyebb. (A szerző jegyzete.)



Pindus és Pégázus.

Nehéz útja vagyon a’ Pindus hegyének
Tetején eredett Pégázus’ vízének,
’S míg oda jutának – sokat szenvedének,
A’ kik e’ forrásra víz innya menének.
Tsoportos kővekkel göröngyös ösvényje,
Sok-felé ágozik útja’ tekervényje,
Tövissel van rakva bokros szövevényje.
A’ kényén nőtt lábnak fel-törik itt kényje.
De a’ kinek oda lehetett jutása,
Nem esik híjjában lába’ fáradása,
Ott a’ Fébus’ kertje Pégázus’ forrása.
Nintsen-is e’ helynek e’ világonn mássa.



A’ Borról és Serről.
B. d. D. Paulus Németi ex tempore.

Funde merum vati; reliquis cerevisia cedat,
Utilius merum vatibus esse solet.
Vina fugant duras e tristi pectore curas,
Ergo merum potes, quisquis habere potes.


Igy lehet Magyarúl forditani.

Tőlts tele pohárral bort a’ Poétának,
Igyák mások a’ sert; maradjon magának;
Használ a’ Vers-író restes pennájának,
Ha elébe iszik minden Vers’ sorának.
A’ boros poharak, de úgy ám ha telik,
A’ szomorú szívet bár komorann lelik,
Egy két ital után gyakrann meg-kérlelik,
Bort igyon hát minden a’ kitől ki-telik.



Az Ovidius’ Szerelem’ Könyvéből L. I. Eleg. V. Aestus erat etc.

Meleg vólt – ’s már a’ nap kezd’ délrűl le-menni,
Le-dűlék egy kitsinyt az ágyra pihenni,
De be-szoktam félíg az ablakot tenni;
’S igy*
Az i I-ből jav.
a’ nap’ sugárbúl egy kitsinyt el-venni.
Úgy szívárog vékony súgár a’ szobába,
Mint a’ sürű berek híves árnyékába,
Vagy, mint mikor a’ nap hajnal’ hasadtába’
Virraszt, vagy le-bújík éjjeli bóltjába.
Illyen fél homályos nap-súgárt szeretnek,
A’ kik szerelmes Szűz’ névvel neveztetnek;
A’ hol a’ szégyennel titkoltt szeretetnek
Kőltött rejtek bújó-helyet reménylhetnek.
Hát im’ jön Korinna: Páfusban szövetett
Lepletskét fél-vállról a’ nyakába vetett,
Hajának ki-bontott ’s széllyel eregetett
Fűrtjével, hó-színű nyaka be-fedetett.
Igy ment el-készűlve ’s illy gyenge ruhába’
A’ szép Szemirámis az ágyas-házába,
’S Lais, kinek édes íze hajdanába’
Sok nyalánk férjfinak maradt a’ szájába’.
Le-kapom palástját, ’s jóllehet a’ selem
Leplen-által testét mind egyre kémlelem:
Még-is a’ kéntelen szemérmű szerelem
Kűszködik a’ vékony takaróért velem.
’S mível úgy kűszködött, mint a’ ki szerette
Ha nem győz – friss kezem hogy ezt meg-sejtette,
A’ fel-adott várat könnyen meg-vehette;
(’S magát a’ vár-őrzőt-is rabúl ejtette.)
Ah! a’ mint vetettem szememet reája,
Be szép vólt takaró nélkűl a’ formája.
Valamint ép szűznek mutatta ortzája,
Úgy egész testének nints semmi hibája.
Vállai mutattak gyönyörű termetet,
Karjait ölelni melly vígan lehetett;
Melyjének gömbölyűnn ki-kerekítetett
Dombja, tapintásra szűletve szűletett.
Kik Parnász’us kettős hegy-formát adának
Menetelessen nőtt haskója dombjának.
Hoszszatskán, de kartsún’ termett derekának,
Tzombjai; két markos oszlopi valának.
Mit-is számlálgatom minden részetskéjét,
Talpíg hiba nélkűl találtam személlyét;
Irígylik tagjaim szemem’ szerentséjét,
’S testemíg szorítám gyenge testetskéjét.
Tudod már a’ többit – lassú pihegéssel
Pihentetjük egy-mást kőltsön öleléssel,
Ah legyen többször-is illyen delem; és el
Nem-tserélem, a’ szép hajnal repedéssel.



Egy Nagy Magyarhoz a’ Magyar Nyelv’ el-hagyattatásáról.

’S hát*
A h H-ból jav.
fáj? óh Nagy Magyar! mikor ellent-állnak,
A’ Magyar Nyelv’ egét támagató vállnak,
Nem hogy Herkulesként rajtad könnyítnének
Hogy tsillagink frissebb forgással mennének. –
De nem vész-el azért régi Nyelvünk’ rangja,
Hogy sok Haza-finál idegen a’ hangja,
Az Írót, nem Magyar Nyelvünket útálják,
A’ kik írásodat mord szemmel vi’sgálják. –
El-higyd, a’ Felség-is, hogy a’ minapába’
Német szót parantsoltt a’ Magyar’ szájába,
Nem a’ Magyar Nyelvet akarta pusztítni,
Hanem a’ Deákot Németre fordítni.
Hogy így ha ez a’ nyelv nálunk-is bővűlne,
Nemzetünk más néppel jobban edgyesűlne. –
Hogy pedíg nyelvünket tsak-nem ab’a hagy’a
A’ sok Nemes Magyar, ’s Nemzetünknek Nagy’a:
Szűletett nyelvünkön hogy ritkán beszélnek
Azok kik Magyarok, ’s Magyarok’ közt élnek
Nem tudnak Magyarúl az okozza bennek,
’S nem a’ meg-útálás leg-főbb oka ennek.
El-szoktak nyelvünktűl nagy társaságokban,
Járván imitt amott külső Országokban:
’S ha tíszta Magyarral itthon beszéllenek,
Roszszúl esik a’ hang, szóllni szégyenlenek.
Sőt az Úr-fiak-is a’ nagy Udvarokban,
Nőnek Német, Olasz, Frantz társaságokban;
Idegen tselédek forognak mellettek,
Kik a’ szolgálatra jobban rá szűlettek. –
Lehet: hogy a’ szégyen utálattá válhat,
Végre annyira-is nőhet az útálat,
Hogy a’ Magyar nyelvnek gyarapítójának
Ellent-is kívánnak állni szándékjának.
De hogy maga Hazá’ nyelvét ne szeretné
Valaki, ’s – – itt azért üldözhetné,
Nem lehet – akarmint gyanakodj íránta,
’S hát ha nem-is Magyar vólt a’ ki meg-bánta.
’S tán személlyed íránt-való gyűlölsége,
Lett Anya-nyelvünknek illyen ellensége. –
Mert ha viseltetünk néha gyűlölséggel
E’hez, vagy ama’hoz; noha jót ’s jó véggel
Tselekszik ugyan az; haragszunk arra-is
A’ mit tsinál, noha érdemes munka-is. –
De mi az? a’ miért téged’ gyűlölhetne
Valaki, ’s olly kemény ellenség lehetne?
Mit vétett, egy kedves Hazáját szerető?
Egy alélni kezdett nyélvet elesztgető,
Mind szent, mind világi bőltsesség’ túdója,
’S annak egy részinek hajdan tanítója.
Egy nyelv, melly sok nyelvet forgat bőlts szájába’
’S közönségesíti kedves Hazájába’
Mit vétett Pindarus’ elméjével bíró
Egy ’s kedves Hazáját szerető Vers-író? –
De szabad-e inkább nekem azt vi’sgálni:
Mit vétett, vagy minn kell néki sírdogálni?
Talám Magyarsága bajját ki-találom:
Vajha találmányom mese vólna ’s álom. –
A’ régi tudósok bőlts leleményekkel,*
lelelményekkel Sajtóhiba, em.
Sok vétket festettek szabados nyelvekkel,
Kik magok (’s elméjek’ tudós találmányji)
Ebekrűl nevezett bőltsek’ maradványji.
Számos meg-hólt lelkek azért haragvának,
’S tsúfolta Menippust Káron-is kutyának. –
A’ te elméd-is tud hasonlókat lelni,
’S mivel hogy Magyar vagy, nem tudod el-nyelni;
(Sok Könyv-nyomtatóknak szívét így sértetted,
Mikor titkaikat nap-fényre ki-tetted)
Ha a’ tsapodárság nagy lelkedhez férne,
’S szád a’ fél-hóltnak-is életet ígérne:
Ha tudnál nevetve a’ sírókkal sírni
’S tudnád az igazat ’Sidóúl-is írni.
Ha magad’ és édes Nemzeted’ kárával
Mást gazdagítanál magad’ munkájával,
Nem piszkálná szemed’ a’ mi most piszkályja,
A’ hasznos szándéknak ezer akadályja. –
A’ nagy indúlatnak ez egyik szokása,
Hogy hevessen esik maga’ ki-adása,
Pedig a’ melly falnak hirtelen rakása
Esik, hamarébb-is történik romlása.
Kezdjük azért alatt tsak lassú munkával,
Míg minden társ, több-több társot hoz magával,
’S majd el-bámúl Hazánk, dolgunk’ jobb folytával,
Mit tett egy-két Magyar Nemzete’ hasznával.



Az Aszszonyok dítséretéről egy Házasúlandó Ur-fihoz bíztató Levél.

’S hát! Te tsak nem akarsz Aszszonyért fáradni?
Pedíg tsak igaznak kell annak maradni,
Hogy fáradtság nelkűl nem lehet haladni,
Mint éjtszaka nélkűl nap-fényre virradni.
Privilegiumnak tartod-e hát lenni,
Vagy tsak mint bűntetést úgy lehet szenvedni?
Hogy a’ legénynek kell Leány’ kérni menni,
Ha akar magának Feleséget venni.
Ha Privilegium: élyj hát törvényeddel,
Ha bűntetés; mint más, te-is tsak szenvedd-el,
’S e’ sors, hogy először meg-kérd, és úgy vedd-el.
Mindenként vele jár Férjfi-személyeddel. –
Úgy de, szégyen úgy-e fáradva keresni,
Jobb vólna vadászként guggon űlve lesni, –
Jól van,*
A vesszőt pontból jav.
– de sok berket kell ám addíg nyesni.
Míg az-az egy Dám-vad tőrödbe fog esni.
Kik a’ jót fáradva keresik ’s el-érik
Annak édességét a’ végén dítsérik,
Azok még az édest ’s a’ jót nem esmérik,
Kik méhtűl a’ mézit fúllánk nélkűl kérik.
Fáradtságonn veszik a’ pénzt ’s a’ jószágot,
Test ’s elme töréssel kapunk Uraságot;
Szenvedünk sok ezer nyúghatatlanságot,
Míg kapunk, tsak egy kis színes bóldogságot.
Ha hát, a’ semmiért annyit törekedünk;
Ha egy darab értzért olly sokat szenvedünk;
Egy lelkes-állatért mit nem tselekedünk,
Melly nélkűl úgy szóllván fél-élet életünk.
Fél, sőt igazságúl azt merem fel-tenni,
Nem lehet Férjfinak Aszszony nélkűl lenni,
’S bár mindent egyebet meg-lehessen tenni,
Azt a’ belső tűzet nehéz el-szenvenni.
Melly már gyermek, ’s alíg fel-serdűltt korodba
Aszszony-bűzt ’s l’ány-szagot kever az orrodba
Úgy hogy, bár Szeneka lakjon homlokodba,
Hibázik agy-velőd e’beli sorsodba. –
Hát mit hívunk Donum continentiaenak
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A’ mi nélkűl tehát én el-nem-lehetek,
Úgy-e az ollyanért méltán szenvedhetek,
Leg-alább tsak addíg mig arra mehetek,
Hogy a’ magamévá egy ollyat tehetek.
De talám könnyen-is lehet azt találni,
Mert lehet máséval ’s idegennel hálni,
Jól van. – Ha*
A H h-ból jav.
nem tudtad tessék meg-próbálni,
Tudsz-e így tűzedben enyhűlést tsinálni.
Azt nem ajándéknak tartsd, hanem prédának,
Mellybűl mennél többet lop ki-ki magának
Annál tágabban áll lántza zablájának,
Melly’t vetni kellene vad indúlatjának.
Azt pedig tsak el-higy’d, hogy ha egy nem lészen,
A’ kihez kösd magad’ ’s szívedet egészen,
Többel kinál Vénus, rajtad erőt vészen,
’S bűnre vetemedel noha nem merészen.
Fáradni kell pedig az idegenért-is,
Utánna-járással szopsz idegen vért-is,
Sokat kell szenvedni ezért a’ bűnért-is,
’S mérget nyelni ezen színes édesért-is.
Nem magyarázom rád ’s azt nem-is teszem-fel,
Hogy már Te-is égnél ez idegen tűzzel,
De azt tsak mondhatom, ’s ha nem hitted, hidd-el,
Hogy ha Aszszony nélkűl élsz, bizony égned kell.
Bizony jobb hát egy jót magadévá tenni,
Jobb jóért egy kitsinyt fáradva szenvenni,
Mint tűzedben égve Aszszonytalan lenni,
’S halál hozó mérget botrúl szopva enni,
Bizony jó Aszszonyért Gavallér légy bár-is
Restellni fáradni vétek-is és kár-is;
És akárki mondja, ne hídd, mert fut ’s jár-is,
Bár a’ ki után jár Sárpite vagy sár-is.
Lám Hippoménes-is előszször nevette,
Egy szép a’ sok épet vakká miként tette,
Mikor Atalantát sok legény kergette, (Ovid. Metam.)
’S életeket tették kotzkára érette,
„Én-is néztem úgy mond már Atalantára,
De nem vetném érte fejemet kotzkára,
Nintsen olly szép Aszszony, mellyért valahára
Fel-tegyem életem’ kétséges próbára.
Hát illyen nehéz-e piros ró’sát szenni,
’S kis ideig édes lépes mézet enni,
Illy nehéz-e nőssé nőtelennek lenni,
’S az el-vesztet óldal-tsontot viszsza-venni.
Melly kétséges soknak élte’ reménysége
Soknak egy Aszszonyért futtában leszsz vége.
Ha mindennek illyen drága Felesége
Van; légyen éltemnek nőtelen vénsége.
Mi gyönyörűségem nékem a’ Dámába
Hogy fejem kotzkára vessem bolondjába,
’S hát már nem élhetne az ember magába?
Ha Aszszony nem vólna a’ nyoszolyájába.*
A szó után álló kötőjelet pontra jav.
Kétséges fel-tétel; ’s rá tsak azért állok,
Hogy ha nyertes leszek, majd Aszszonnyal hálok;
Amazok, hogy futnak nints bolondabb nálok,
Én ugyan egy Ly’ánért lépni-is sajnálok.”
Hihető, hogy mikor ő a’ Szűzet látta
Vagy igen Neglizsért őltözve találta,
Vagy szerelmes Képét nem igen visgálta.
Hogy belől a’ bakter tűzet nem kiálta.
Azomban, előtte forgós el-mentébe’,
Tekínt Hippomenes a’ Szűznek szemébe,
De mint ha sebes láng tsapna-be szívébe,
Olly hamar fel-gyúladt tűze melegébe’.
„Jaj! meg-engedj úgy-mond, hogy balúl ítéltem,
Hogy ollyan gyönyörű állat légy, nem véltem,
De hogy már Angyali-képed’ meg-szemléltem,
Már ér’ted magam-is fel-áldozom éltem’. –”*
A hiányzó mondatvégi írásjelet és a záró idézőjelet pótoltuk.
Nints a’ szép Aszszonynál valóban drágább kínts,
Kivált ha a’ szépség nagy jóság nélkűl nints,
Nints rabság, nints tömlötz, értzbűl és vasbúl sints,
Erős lábakonn-is ennél erősb bilints.
Nagy dolog a’ szépség, nem néz az érdemet,
Nem néz gazdagságot sem elmét sem Nemet,
Sokszor, ha egy szépre ketten vetnek szemet;
Egy szép egy domb alá kettőt-is el-temet. –
A’ tsupa szépségnek magadat meg-adni
Szégyen, de nem szégyen Aszszonyért fáradni,
Vagy jobb ezt a’ szégyent mind addíg tagadni,
Míg kéntelen nem vagy panaszra fakadni.
’S hol-is van Istennek méltóbb egy munkája
Arra, hogy a’ férjfi úgy szíttson hozzája,
’S a’ kinek lehessen (ha ugyan) szolgája,
Mint ez az egy Ádám’ óldal-tsontostskája.
Sok ember veszendő pénz’ ’s jószág’ bolondja.
Soknak, a’ tisztesség’ fényes lárvas rongya,
Kedves, ’s már ez-e szebb, vagy ha ki azt mondja:
Hogy nagy a’ Férjfinak az Aszszonyra gondja.
Negyven hétig vala egy Aszszony terhében
Veled, ’s fáradsággal hordozott méhében;
Hát még; mennyit szoptál tápláló tejében?
Éretted sokat tűrt dajkádnak ölében.
Illendő a’ kőltsönt tehát viszsza adni,
Lehet negyven hétíg Leányért fáradni,
Azután dajkálni ’s Fiaddá fogadni
Mind addíg, míg Fiad más fijat fog adni. –
’S hát az Aszszonyi-Nem tsak azt érdemlette?
Hogy tsak fáradni-is restellyen érette
Egy Ifjú, a’ ki még tám el-sem-felette,
Aszszony hív karjainn miképpen rengette. –
Nyomorúlt Aszszonyok! óh mivé lettetek?
Hogy már fáradni-is szégyen érettetek. –
De úgy-e? ha egyszer Férjhez mehettetek,
Akkor osztán hálni nem szégyen veletek.
Ah! Házasság-szerző Júnó-szűlöttei!
Ártatlan barátim! Diánna’ Szűzei!
Hartzolnak ez jámbor Vers-író kezei
Ér’tetek, én kedves szívem’ szerelmei!
Tudom: hogy ha tollam tsügged ez tsatában,
A’ dühös Aszszonyok, a’ kik hajdanában,
Dolgoztak, Orféus’ el-szaggatásában,
Hartzolnak mellettem Furia-formában. –
Hiszen: ha Aszszonyok dajkák nem vólnának,
’S arra természettel nem vonattatnának.
Minden gyümőltsei a’ Férj-fi’ magvának,
Száz esztendők alatt el-fogyatkoznának.
Hát – az erős Férj-fi hol vette erejét?
Erőtlen Aszszonynak szopta, úgy-e? tejét.
A’ Főnek, Férjfinak nézd-meg első helyét,
A’ tag, az ölébe rejtegette fejét.
Kigyót tart, az ollyan Aszszony kebelébe’
Kinek olly kis gyermek szopik az ölébe’
Ki fel-nevelkedvén, majd fel-serdűltébe’
Görbén néz a’ szegény Aszszonyok’ szemébe.
Ni! a’ pendely-váronn mint kommendánskodik,
Pedíg onnan bújt-ki ’s onnan szaporodik,
A’ süveg a’ szoknyánn héjjaz ’s agyarkodik,
Igaz,*
A vesszőt pontból jav.
de eadem ha jól gondolkodik.
’S mivel vagy derekabb jó Férjfi! azoknál
Az úgy farba-rúgott szegény Aszszonyoknál?
Szépnek Férjfiak-is szébbítik magoknál,
De jobbak-is pedig, a’ férjfinál soknál.
Tesz’-e hát valamit a’ szőr ’s a’ szakáll-is, –
Kedves a’ simaság már a’ Férjfinál-is.
Erőssebb vagy? – Kérdés. – De*
A D d-ből jav.
ha a’ vólnál-is
Erőssebb az ökör még a’ Férjfinál-is.
’S hát okossabbaknak tartják-e magokat
A’ Férjfiak? a’ kik panaszkodnak sokat,
Hogy nem-győzik észszel az elmés tromfokat,
’S szemmel, az élessen néző Aszszonyokat.
Mi hát a’ Férjfinak az a’ deréksége? –
A’ kűlömböztető elme’ tehetsége,
A’ jó Igazgatás’ okos mestersége. –
Ez a’ közönséges Társaság’ szüksége. –
– Ha rá szoríttanák az Aszszony-népeket,
Szint’ úgy véghez tudnák vinni mind ezeket.
Lám igazgatnak-is számos embereket
Sok Úri özvegyek sok nagy Ház-népeket.
A’ nagy tudománnyal se kevélykedjetek,
Vagynak Polikszénák ’s mások kik veletek,
Érnek, kiknek tudós, ’s bőlts emlékezetek
Szinte úgy fenn-marad, a’ mint a’ tiétek.
Meg-vetni való-e hát az Aszszonyi Nem?
Szégyen-e leányért fáradni? – Éppen nem.
Add hozzá, kit maga a’ finnyás férjfi-szem
Meg-vall, hogy az Aszszony tsupa kész szerelem. –
Barátom! ki tréfa ebben ki valóság,
’S nem íratta velem holmi Aszszonyosság.
Hanem tsak itt áll-meg ez a’ szó-szóllóság:
Szép Aszszony’ tzimere egyedűl a’ Jóság.
És kár nem fáradni a’ szépért, ha jó-is.
Nem árt ha sok kintsel jószággal bíró-is,
De az elsőkkel jó ez az utólsó-is.
Ezekre vigyázzon a’ Házasúló-is.



ÁTOK.

Ha már a’ szép jó Aszszonyokat így meg-dítsérte a’ Vers-író, meg-engedi talám a’ kellemetes Aszszonyi Nem; hogy a’ roszszat, melly külömben-is Nemének gyalázatjára van; meg-átkozza; a’ ki írtózik tőle, ne olvassa.

Castis omnia casta.

Dirae ad formam Dirarum Beroaldi
In maleditam Lenam.

Van egy rút vén Aszszony . . Városában
Már régenn öltözött Kimera-formában
Motskos, szitkos, átkos nyelv kereng szájában,
Hazug, hamis, tsalárd majd minden dolgában.
Fekete méreg forr heregő torkából,
Két-három kutya-fog látszik a’ szájábúl;
Az-is a’ tziklopsok ro’sdás hámorjábúl
Kerűlt ’s nyárs-formára faragott nagygyábúl.
Két boszorkány néz-ki két durva-szemébűl,
Sokat el-vesztett már az-is a’ fénnyébűl,
Epe-forrás módra buzog a’ szívébűl,
Egy ez a’ viperák’ faja’ seregébűl.
Pokol-beli bűzt hajt meg-büdösűltt szája,
El-szédűl a’ kire szellete megy rája,
Golyvával vetekszik alúl a’ tokája.
Oh lábbal fel-fordúltt Világ’ maskarája!
Minden jámbor ember iszonyodik tűle,
Mert millyen? Mindenek*
Az M m-ből jav.
jól tudják felűle,
Félnek a’ szomszédok és futnak elűle,
Mert legio őrdög ordít-ki belűle.
Néha fel-puffasztja botskor-bőr-pofáját,
Varantsos béka-szin futja-el ortzáját,
Dögleletes füst-gőz iszonyítja száját,
Látsz itt, ha nem láttál Hárpiák fajtáját.
Ez, ha pokol-beli titkos mesterségét,
Meg-veti gyűlőli a’ Férj feleségét,
A’ barát barátját mint az ellenségét
Úgy nézi, ’s felejti régi egyességét.
Rontja Pirithous’ ’s Thezéus’ barátságát,
Kásztornak Polluksal vólt Atyafiságát,
Tán Éneásnak-is szép hajlandóságát
Ez dönté dugába, ’s Didó’ bóldogságát.
Mert száz ezer ennek álnok mestersége,
Nints titka sokának eleje sem vége,
Ez, minden jámbornak mérges ellensége,
És ha kinek árthat az a’ nyeresége.
Forog mérges nyelve más’ veszedelmére;
Vén; és még-is vágyik Ifjak’ szerelmére,
Konkolyt hínt sok Szűz-társ’ termékeny főldére,
Fordítván magának azt szerentséjére.
Híntegeti széllyel kőltött hazugságát,
És tsak hazugsággal él ’s tőlti világát.
Az oltsót drágállya, betsmeli a’ drágát. –
A’ vér-szopó ezzel óltja szomjúságát. –
’S hogy mered ellenem mozgatni nyelvedet?
Te! mérges vipera’ magvábúl eredett!
Hírem, ’s betsűletem már mennyit szenvedett
Miattad, átkozott! ’s mibe keveredett?*
keverdett Sajtóhiba, jav.
Jupiter! üsd agyonn lángozó menny-kővel,
Vagy vesd a’ mélységes Pokolba le fővel,
Ezt a’ rágalmazót, ki minden erővel
Ujjat von, a’ vele szem-közbe menővel.
Óhajtva kívánnya ’s várja, úgy ítélem,
Ezt a’ Te fejedre minden jámbor vélem,
Én-is, mert képedtűl kevereg a’ bélem,
Minden szándékodat átokra tserélem.
Társúl veszek minden jámbor embereket
Nyelved nyila miatt már-is sebeseket,
Kikkel egyűtt kérem a’ Nagy Isteneket,
Hogy hozzanak reád sok veszedelmeket.
Tömjént*
Tomjént Sajtóhiba, jav.
viszek a’ nagy Ammon’ óltárára,
Hogy forralyjon égő kén-kővet torkára
Ennek, kit sok szívnek kész kívánságára
Régenn vár Plutónak pokol-beli vára.
A’ Furiáknak-is könyörgeni fogok,
Hogy legyenek készen a’ tűzes vas-fogók,
És a’ Hárpiáknak melyed’ rágó fogók,
’S a’ tűzes korbátsok, hátadonn tsattogók.
A’ főld ne adja-meg néked kenyeredet,
A’ napnak melege süsse-ki szemedet,
Férgek elevenenn egyék-meg testedet,
Őrdög-talponn állva vigyen-el tégedet,
Legyen egész melyed darázsok’ köpűje,
Láb-szárod Ikszion’ kereke’ küllője;
Éles fogad Plutó’ s g piszkáló tűje,*
El-is fogad A kéziratban Eles szerepel, az ékezeteket értelemszerűen jav.
Hajad Boszorkányok’ rokkája’ tsepűje.
Sokasodjanak-meg számoddal a’ dögök,
Szántsanak hátadonn vassal az őrdögök
Teremjenek rajtad ludvértz sz-rta rögök,
Inkább az orrodra egyet én-is nyögök.
Száradjon-meg nyelved, roszsz szagú tokjába,
Hogy ne foroghasson ollyan szabadjába:
Ültessenek hassal tűzes tsoroszjába,
Akkor-is valamelly Hóhér legyen Bába.
Az éhség gyötörje telhetetlenséged,
Minden-féle ital legyen ellenséged,
Meg-ne-halyj sokáig, soká legyen véged,
De addig-is ezer kín gyötörjön Téged’.
Míg élsz légy szegénység eleven példája,
Menyjen-által rajtad minden kín’ próbája.
Oh Te! Pazifaë’ éktelen fajtája,
Tegyen szükségedrűl a’ Minos’ Bikája.
Járjon még Vénus-is kedvednek ellene
Ki szentel vitéznek már régenn fel-kene,
Tarkíttson a’ Plutó’ pokol-beli szene,
Dög, guta, kelevény, kosz, tályog, rűh, fene.
Hóltod után pedig, a’ mit régenn vára
All-mesterséged, juss a’ pokol’ kínjára,
A’ hol lesz a’ harag’ keserű pohára,
A’ mellyet gyűjtögettz a’ harag’ napjára.
Hadd nyúgodjanak-meg a’ Te le-menteddel,
A’ lelkek, mindennek kínjait te vedd-el,
Könnyebbítsd azokat a’ bűntetéseddel,
Mert mindnyája sem ér-fel a’ Te vétkeddel.
Részesűlyj a’ szomjú Tantalus’ kínjában,
Éh kopot helyette nyelj üres kádjában,
Zizifus nyugodjon a’ hegy-óldalában,
Te görgesd helyette a’ kővet hijában.
Ne rágja a’ nagy sas a’ Titzius’ máját,
Tsak ezt nyomorgassa a’ kutya-fajtáját,
A’ vad Tizifone minden Furiáját,
Tsak reád ereszsze, vérengző tsatáját.
Ott-is neked külön helyet engedjenek,
Minden bűntetettek*
bűntettettek Sajtóhiba, értelemszerűen em.
Téged’ bűntessenek.
Tudom: útálnak-is még ott-is mindenek,
’S nem lesznek elég kín az eleven szenek.
Én ugyan magamról igazán mondhatom:
Ellenkezik veled minden indúlatom,
’S míg a’ nyelvem’, pennám’, bírom és bírhatom,
Ki légy? mindeneknek le-festve mutatom.
Nem ellenkezik úgy a’ tűz a’ vízekkel,
A’ meleg a’ téli fagyos hidegekkel,
Sem a’ körmös matskák a’ kis egerekkel,
Mint én e’ meg-veszett fogas szeléndekkel.
Míg ragyog tzifrája az egek’ bóltjának,
Míg változása lesz a’ hóld-világának,
Míg tsak véget nem-vet a’ nap járásának,
Mind addíg ellene-leszek e’ kurvának.
Még hóltom utánn-is lelkem, a’ lelkedet
Üldözi; meg-öllek másszor-is Tégedet,
Alíg-is várnám már kínos el-vesztedet,
Az ég életeddel ha meg-elégedett.
Egek! hallgassatok méltó kérésemre:
Ne élyjen sokáig keserűségemre
Ez: de el-is hiszem nem veti szememre,
Hogy illyen bal’samot tőltök a’ sebemre.
Már mint-egy képzelem, miként tér vesztére
Álnok mestersége a’ maga fejére,
Miként száll a’ Hóhér’ pallosa testére,
A’ ki sok jámbort vett átkozott nyelvére.
Jövel áldott óra: hozd-el halálának
Napját; mert eddig-is kínosak valának,
Mellyeket éltt. – Illyet*
A I i-ből jav.
sokan kívánnának,
Vagy még nagyobbat-is néki ha tudnának.
Madarak ássák-ki akkor-is szemedet,
Mikor bűnös tested már meg-merevedet’,
A’ hollók és varjúk húzzák-ki béledet,
Melly ártatlan vérrel meg-nem-elégedet’,
’S mint-hogy*
Az m M-ből jav.
nyelved vala bűnödnek majd-fele,
Sokat kimélletlen rágalmaztál vele,
Azt-is mérges szádbúl a’ Hóhér messe-le,
Osztán a’ sasoknak legyen eledele.



EGY-NEHÁNY
ÉNEKEK.

Ének a’ szerelemnek nehéz és roszsz vóltárúl.

Pünkösti piros rózsákat,
Valamint a’ bojtorlyánokat,
Tövis között lehet tördelni –
Szint-úgy szép Feleséget-is,
Szint-úgy szép szeretőket-is
Sok fáradtsággal lehet lelni –
Sok fullánk lepi ezt a’ lépet,
El-nyerni nehéz a’ szépet;
Hol a’ szerelem, ott a’ félelem
’S melly’k nagyobb? nehéz meg-felelni.
Apolló borjú-pásztorrá,
Jupiter szép szőke-bikává,
Pazifáë fa-tehenné vált.
Faunus nagy ütést szenvedett,
Hogy Dejanirára berzenkedett,
A’ kivel akkor Herkules hált,
Márs lett az istenek’ tsufjává,
Kormos Vulkánus’ rabjává;
Hogy feledtibe, Vénus’ ölibe.
Virradtig el-alunni talált.
Fáradtság sok szégyen-vallás,
Néha kurva, kurafi’ hallás
Késértik a’ szerelmeseket –
Számossan kotzkára vetik,
Számossan még el-is temetik
A’ szerelemért életeket.
Mennyi kérőit kardra hánta?
De tsak egyhez ment Atalánta.
Hát érdemel-e? az őrdög bele-
Bújjon Kupidó illyeneket?
Nagy a’ szerelem’ insége,
Keserű mind kezdete vége,
De kivált a’ vége félelmes,
Lám Párisnak tsalfasága,
Helenával esett barátsága,
Egész Trójának veszedelmes.
Addíg dolgozott a’ Kupidó,
Hogy maga gyilkosa lett Didó;
Priamus Thisbe, szomorú lesbe,
Egy kardba borúlt két szerelmes.



Ének a’ Páros és Páratlan Életnek mind hasznáirúl, mind alkalmatlanságairól.

Más-féle a’ természet majd minden emberben,
Alíg látni egy-formát kettőt egy ezerben,
Ki hegykét, Gőgöst szeret ki szelid ártatlant,
Ki a’ páros életet, ki meg a’ páratlant.
Pedig, ha válogatás nélkűl meg-visgállyuk
Mindeniket jónak-is rosznak-is talállyuk,
Mindenikben van a’ mi gyaláz, és magasztal,
Vagyon a’ mi keserít van a’ mi vígasztal.
Hol van annál szebb élet? mint a’ ki párjával
Szelid Galamb-formánn él, ’s úgy bír, mint magával,
Kiket egy máshoz páros hűség kőtelezett,
’S kőlstön mossa az egyik kéz a’ másik kezet.
Ha sír, van síralmában a’ ki részesüllyön,
Ha örűl, van ki vele egyszer’smind örűllyön.
Könnyebb pedig, ha van társ a’ nyomorúságban,
Párosodik az öröm a’ páros vígságban.
Ha mihez kezd, van a’ ki tiltsa vagy javallya,
Ha bánkódik, van párja a’ ki vígasztallya,
Öröm pedig a’ búsnak a’ jó vígasztaló; –
A’ Házas-társnak, a’ társ, éppen arra-való.
Öröm az igaz társnak itala ’s élete,
Hogy ehetik ’s ihatik hív párjával, vele.
Szert mindenik, állandó kíntsekre tevének,
Öröm egyiknek szíve a’ másik’ szívének.
Van őríző mellette ha fekszik ágyába’
Ártatlanúl nyúgosznak egymás’ árnyékába’
Nem égnek a’ fajtalan szerelem’ lángjával,
Mert ez, úgy él amazzal, mint tulajdonával.
Ha el-fáradt, ölében, van ki meg-nyúgtassa,
Ha beteg, ha nyomorúlt van ki ápolgassa,
Nints pedig annál egy-egy nagyobb gyönnyörűség,
Mint ahoz, ki magánn nem segíthet, a’ hűség.
Egy szóval, sok hasznait a’ páros életnek,
De, azok közt ám, a’ kik igazánn szeretnek,
Tsak a’ ki már próbálta, az tudja mondani,
A’ mint hogy ez a’ szokás már nem-is mostani.
De lehet ezt a’ jót-is, mint mást roszszá tenni,
Lehet roszsz Feleségnek ’s gonosz Férjnek lenni,
’S*
Az aposztróf hiányzik, pótoltuk.
mivel már közönséges nagyonn e’ roszszaság,
Nem tsuda ha nem tettzik soknak a’ Házasság.
A’ ki tsak párosodik bujaság kedvéért,
A’ Leány tsak legényért, emez Menyetskéért,
Nem egygyez ez, az igaz Házasság’ tzéljával,
’S tsuda itt a’ párosság ha nintsen híjjával.
Sok roszsz tsupán tsak azért kíván Férjhez menni,
Hogy ha magot szaporít, tudja kire kenni,
Sok legény azért kíván Feleséget venni,
Hogy ha mást nem kap, tudjon kivel hálni ’s lenni,
Sok Aszszony, az Urával meg-nem-elégeszik,
Néha Pazifáeként bika-húst-is eszik,
Sok Férjfi jó Júnóját néha meg-utálva,
Vétkezik, mint Jupiter vad-bikáva válva.
Ez a’*
A z-t aposztrófra javítottuk.
leg-nagyobb oka a’ lármás életnek
Ah! a’ kik ezt nem tudják, bóldogok lehetnek,
Ez az a’ hóltíg-való kínos keserűség,
Mikor nints, avagy tsak köz mászszor-is a’ hűség.
Soknak, azért nints dolga jól ’s a’ betsűlete,
Hogy nem egyez emennek azzal természete;
Ha egyik nagyon fösvény, másik vesztegető,
Készenn van ott még élven mind sír, mind temető.
Néha az Aszszony fellyebb héjaz az Uránál,
Melly roszszabb mindeniknek a’ pokol’ kínnyánál
Vagynak ezekenn kivűl más házi-keresztek,
Kiket bóldogok vagytok a’ kik nem éreztek
Van szint-úgy a’ magános ’s egyes életben-is
A’ mi hasznos, a’ mi szép, a’ mi kelletlen-is;
Tudnak sokann magános életet úgy élni,
Hogy nem akarnák páros élettel tserélni.
Ki magát meg-tanúlta szűzenn tartóztatni,
Nem szokta sem egy sem más dolgába’ avatni,
Ki nem érzi melegét a’ Vénus’ tűzének
Örvend és örvendhet-is páratlan éltének.
Nints gondja sem Fijára sem Feleségére,
Szabados, nem köteles senki hűségére,
Ha senki’ szerelmére sem búzdúl a’ vére,
Nem vágy sem más’ Férjére sem Menyetskéjére.
Egyedűl él gond nélkűl magános Házában,
Ha mi titkos baja van tartja tsak magában,
Öröm az-is, ha más nints akármi bújjában,
Hogy senki sem tekíntget a’ szíve titkában.
Egy szóval, mint akármi szabad madár, úgy él,
Sem hűségtelenségtűl sem panasztúl nem fél,
A’ Gavallér nem szenved, nem tűr a’ Dámának,
A’ Dáma ha nints Ura, Ura ő magának.
De e’ szabadságbúl-is*
szabadtságbúl Sajtóhiba, em.
származhatik rabság,
Lehet e’ nagy jóbúl-is roszsznál-is roszszabbság,
Változhat ez örömbűl minden nap síralom,
És nyúghatatlansággá ez a’ nyúgodalom.
Ha nem szűz a’ magános a’ magánosságban,
Esik, észre sem vévén nem reménylt rabságban:
És gyakrann ollyannak leszsz nyomorúlt, rabjává,
A’ kinél jobb lett vólna mást tenni mátkává.*
mátkáva Rímelés szerint jav.
Ha nem győzi szerelme’ tűzeinek hevét,
Torkánn akad ’s nyelni kell ökrendezve levét;
Ritka pedig az ollyan, a’ ki meg-állhassa,
Hogy vagy néki ne légyen, vagy ő más kakassa.
A’ legény addíg módiz, hogy egyszer módjával,
Titkonn szabaddá hagygyák mind ingel szoknyával,
’S követi tílalmassan a’ maga’ kárával
A’ mit szűzenn vihetne véghez a’ párjával.*
A sor végén álló kötőjelet pontra jav.
A’ Leány minthogy módi, nem tartja szégyennek
Egyre tsapni a’ levet mind annak mind ennek,
Szint’-úgy rá tartja magát, hogy szűz az ő Neve.
’S egyszer észre sem veszi hogy kurvává leve.
Jádzik a’ Politzia’ be-mázólt színével
Mintha nem-is esmérné titkos kedvesével,
’S míg tsak színnel kártyáznak, nő a’ vojta száma,
De mihelyt tök leszsz a’ tromf meg-bukik a’ Dáma.
’S mikor sok mézes mérget, mellyet titkonn nyala,
A’ már szembe tűnt Vénus torkára forrala,
Akkor osztán sajnossan, de későnn fájlallya,
Hogy az édes téj-felnek savó vólt az allya.
Mind ezt tehát, mind amazt, tsak az ártatlanság
Teszi jóvá a’ többi mind haszontalanság.
Mind párral mind pár nélkűl lehet szűzen élni,
’S lehet szűzesség nélkűl mindeniktűl félni.
A’ szűzesség, a’ minden kíntseknél drágább kínts,
Ellenben, nagy szegénység van ott, a’ hol ez nints,
A’ nőtelen, ’s a’ nős-is magát úgy tarthatja
Bóldognak, ha szűz vagyok igazán mondhatja.
Nem a’ Himen ’s a’ Frenum tsinál szűzességet,
Az szűz, a’ kit idegen tűz nem lankaszt ’s éget.
Szűz lehet mind a’ páros szív, mind a’ páratlan,
Ha bújaság’ vétkétűl igazán ártatlan.



Ének a’ Barátságrúl.

Sem drágább kints, sem ritkább nints mint az a’ hűség,
’S mint az-az egymáshoz-való igaz lelkűség,
Mellyel társához a’ hív Barát és egyenes Szív
Viseltetik; ez míg élünk egy gyönyörűség.
Úgy tettzik: a’ fene-vadak e’ társaságot,
Jobban tudják; ’s jobban őrzik a’ Barátságot,
Mint az okos emberek; Kik közt vagynak ezerek,
Kik ezt óltsóbbra betsűlik mint e’ világot.
A’ barátság olly társaság, hol mind itélet,
Mind a’ törvény, mind a’ bíró tsak a’ szeretet.
Tanú az igaz élet, ’s a’ jó Lelki-esméret.
Ezt a’ tudja, ki valaha hívenn szeretett.
Nem függ ebben egyik személly a’ másikátúl
De függ a’ másikhoz-való barátságátúl,
Nints itt szolga, szolgáló, Fellyebb, vagy alább-való,
Még-is ha vét társa ellen, fél ’s tart magátúl.
Illyen társaság két személlynél többűl nem állhat,
Sőt ollyan-is ezer közűl kettő ha válhat.
Mert más ám mást szeretni, Más meg barátnak lenni,
Szeretet barátságot nem mindég tsinálhat.
Lehet ugyan valakinek két barátja-is,
De hogy kettőnek barátja légyen maga-is
Nem lehet, mert egy formán Kettőt szeretni talám
Nem lehet; és nem hiszem, ha maga mondja-is.
Nintsen ugyan e’ Világonn a’ ki szeressen
Téged, úgy mint magát tisztán ’s tőkéletessen,
És így barátságot-is, a’ mint ígazságot-is
Tsak alíg ha e’ világonn lelni lehessen,
Igaz: de van a’ hűségnek még-is fő pontja,
Mint van a’ ki barátjáért vérit-is ontja,
Van hát a’ szeretetben e’ romlott természetben
Ollyan; a’ mit barátságnak tarts az életben.
Sokkal nagyobb két barát közt a’ kötelesség,
Mint a’ mellyet a’ Férjéhez tart a’ Feleség,
Mert emez hív hit mellett, De annak hit sem kellett,
’S*
A hiányzó aposzrófot pótoltuk.
eszre sem veszi mikor meg-lett az egyesség.
Sok titka van, a’ mit titkol Házas-társátúl,
Az ember: de nem títkollya a’ barátjátúl
Ha tsak, mind a’ Házasság, Mind az igaz barátság
Egyűtt nintsen egy személlyben, kit tart sajátúl.
Egygyez egygyik a’ másiknak akaratjával,
Nem fél tőle ha esik-is néha kárával,
Egygyez a’ szív, a’ Lélek, ’s az akarat is vélek,
Pirithous Pokolba megy Thézeussával,
Soha az igaz barátság el-sem-romolhat.
Erős kőtél ’s kőtés ez, melly fel-nem bomolhat,
Ha hűségnek véget vet, Már nem igaz szeretet,
A’ Világ-is elébb mint ez öszve omolhat.
Ha meg-veted barátodat és el-válsz tőle
Soha sem vóltál barát, ki-tettzik belőle,
E’ vólt szeretetednek Híjja és hűségednek,
Hogy hited ’s hiteled nints állandó felőle.
Óh pedig melly sok ezerenn hív barátoknak
Nevét tulajdonítni akarják magoknak.
A’ kik vagy betsűletért, Vagy búja szeretetért
Véget vetnek állhatatlan barátságoknak.
Sokat a’ pénzért törődő fösvény szív ’s elme,
Sokat, tsak egy állhatatlan Aszszony szerelme
Annyira meg-veszteget (tudok ollyat eleget)
Hogy ha barát vólt nem barát már ő Kegyelme.
Vigyázz tehát, és meg-rostáld a’ barátokat,
És mind addíg Barátoknak ne tartsd azokat
Míg meg-nem-tapasztalod, Hogy károkat nem vallod.
Mert e’ Világ meg-veszteget sokszor sokakat.



Ének a’ szemérmetlenségrűl.

A’ szemérmes szív és az okosság
E’ világonn nem tsekélly bóldogság,
Melly, ha egyűtt van a’ bátorsággal
Bizvást szembe szálhatsz e’ Világgal.
Dolga, beszéde a’ szemérmesnek
Kedves, ’s tartják mindenek kedvesnek,
Szeretik, betsűlik mind úntalan,
Nem úgy, mint a’ ki gonosz, fajtalan.
De nintsen annál nagyobb útálat
Mint a’ nagyonn szemérmetlen állat
Kinn ez egyszer úgy erőt vehetett,
Hogy szemérmetlennek neveztetett.
Botskor-bőr már annak az ortzája,
Dobja minden titoknak a’ szája,
Sem tisztesség, sem rút nints’ már annál,
Oktalanabb az oktalannál.
Nem gondol sem jó sem roszsz hírével,
Sem maga’ sem más’ betsűletével;
Annak jónak lenni lehetetlen,
Annál minden betsűlet kelletlen.
Nevezd azt tolvajnak vagy gyilkosnak,
Bár mondjad paráznának, lustosnak,
Ugy van, – úgy ám, ez minden mentsége:
Mert oda-van szemérmetessége.
Tsak néki kedve tellyjen, vagy tessen,
Hogy dolgának jó vége lehessen,
Fel-vesz sok szitkot, át’kot, motskokat,
Betsűletével nem gondol sokat.
Mint a’ szemérmetlen tolvajokat
El-nem rettenti; ha látnak sokat
Az akasztó-fán-is ollyanokat,
A’ millyennek tudják magokat:
Úgy a’ néki szokott paráznáknak
Tsúf bűntetési a’ sok kurváknak
Tsak ollyan, és szint’ úgy nem szokatlan,
Mint a’ melly dolog el-múlhatatlan.
Tsak egyszer ő néki kedve tellyjen,
Nem bánja akarki mit felellyjen,
Többnek tartja a’ gyönyörűséget,
Mint azt az útálatos rút véget.
’S mivel már nem gondol ő magával,
Mint külömben-is világ’ tsúfjával
Gázol másnak-is betsűletében
’S truttzol sok jámbornak ellenében.
Ezek mondattathatnak gyilkosnak,
Ezek pestisei a’ városnak,
Igaz szó hát ’s nem híjjába-való,
Mikor azt mondják: ki-tsapni-való.
Oh vajha itt-is véghez-mehetne,
Bár ezek ellen törvény lehetne,
A’ mint vétkezik, úgy bűntettetne,
’S e’ tűznek a’ Hóhér tűzet vetne.



Ének a’ roszsz’ Aszszonyok’ Tsalárdságirúl.

Nehéz tudni tzélját, végét,
Ki-tanúlni mesterségét a’ kurvának,
Száz meg ezer útja vagyon,
Tekervényes az-is nagyon Fortélyjának,
Bírj bár bőltsek’ nagy eszével,
Leg-szentebbek’ szentségével,
Egy őrdög egy menyetskével, Meg-tsalnának.
A’ hálót maga meg-veti,
Ha rút képét festegeti Szép formára.
Mellyből sok madár’ nyakára
Madzag, ’s lép ragad lábára, Nem sokára,
Hív, tsal, hiteget jámborúl,
Itat mérget édes borúl,
Másnak igen ritkán szorúl, Fortéllyjára.
Mézes kérdés, szép felelés,
Titkonn adott tsók, ’s ölelés, Első próba,
Sokszor egy kis gyönyörűség,
Szép ajánlás, színes hűség, Visz’ hálóba.
Hogy a’ sokszor meg-rontója,
A’ ki száját meg-tsókollyja,
Nem minden ember gondollyja Meg valóba.
De találkoznak okosok,
Kiknek a’ titkos gyilkosok Nem árthatnak –
A’ kik-is látván ezeket,
Segítségre őrdögöket Hívogatnak,
Míg végre az okosok-is,
Bőlts és ártatlan Ifjak-is,
Az ártatlan madarak-is Meg-fogatnak.
Ha egyik kurva nem győzi,
Kettő három addíg főzi, Hogy végtére,
Sok az egyet meg-ragadja,
Mert egyik másíknak adja A’ kezére;
Ki szabad vólt, rabúl esik,
’S mennél jobban törekedik,
Még több békó tekeredik A’ kezére.
Ha már egyebet nem lelnek,
Vén Aszszonyokat rendelnek Kerítőknek,
Akkor mér bízvást próbálni.
Ha illyeket tud találni Hitetőknek;
Nehezebb pedig ezeknek
Meg-állni mesterségeknek;
Mint sok ezer pokol-beli Őrdögöknek.
Sem kenyerét, sem a’ borát,
Sem ebédjét, sem vatsorát Nem-sajnállyja.
Ád néki mindent eleget
Gondolyja, hogy mindezeket Meg-szolgályja,
Ha dolgában véget érhet,
Vagy kura-fit kap vagy férjet,
És a’ gatya mellé férhet A’ szoknyája.
Sokat hazud, sok színt mutat,
Gondol, forral titkos útat, Mesterséget.
Öszve-veszt társot társával,
’S abbúl tsinál ő magával Egyességet.
Hét Őrdög telik magábúl,
Tűzet gerjeszt egy szikrábúl,
’S magának tesz a’ prédábúl Nyereséget.
De ki tudná ki-találni?
Ki győzné elő-számlálni Sok fortélyját?
Igy a’ bolond az okosnak
Töri, ’s a’ tyuk a’ kakasnak A’ taréját.
A’ bőlts elmét fenn-akasztja
A’ kurva; gonddal fárasztja
A’ szemest, és le-ragasztja szeme’ héját.
A’ ki azért e’ tűzektűl,
Tart, jobb, magát az illyektűl Ha meg-ólyja,
Ne légyen Kupidó’ bakja,
Ha őtet a’ Vénus vakja, Meg-tsókolyja.
Jádzon ugyan de szemessen,
Ugy hogy vakká ne lehessen,
De viszsza tsalja jelessen, Ki meg-tsalja.



Egy el-vesztett Szeretőjét sírató Aszszony’ Énekje.

Szerelmes jegyesem! Hol vagy Szerelmesem!
Melly nehéz kedvesem! Hogy tőled el-esem
Édesem!
Talám a’ berkeken’, Vagy magas hegyeken
Tsendes ligetekenn Múlat majd ezekenn
Keresem.
Hol vagy? tzélja víg kedvemnek!
Vídámítója a’ szívemnek!
Oh szerelem, szerelem! légy velem, –
Szívenn viselem szép képedet,
Régi szerelmedet.
Diánna’ Szűzei! Vénus’ gyermekei!
Szívem’ szerelmei! Szerelmem’ tűzei!
Magatok
Vezérim legyetek, És rá vezessetek!
Jár tudom veletek, A’ kit én szeretek,
’S síratok.
Nem találja szívem, helyét,
Búnak eresztette fejét,
Szerelmemet, szívemet, kedvemet,
Szerelmesemet el-vesztettem,
Özvegy árva lettem.
Szívemnek jegyese, Kit lelkem kerese,
Oda van kedvese, Nintsen szerelmese,
Kegyese;
Járatlan útakat, Bé-omlott kútakat,
Hamis barátokat, Nem néki valókat
Kerese.
Ezt könyvezem, ezt síratom,
Ezt zokogom, ezt jajgatom,
Aggodalom, síralom, síralom,
Hóltig únalom már életem:
Búba rekesztettem.
Sokat által-vere, Kupidó’ fegyvere,
Sok szívet meg-nyere, Kinn a’ bú ezere
Sebet értt.
Tudok ezereket, illy szerelmeseket,
Le-tették élteket, ontották véreket,
Ezekért.
Tisbe Pyrámus egy-másért,
Meg-hóltt, Didó Éneásért,
Nem-is tsuda, Kitsoda, ’s mitsoda
Írat köt oda? szívenn vérzik
Ez seb; és ott érzik.
Én még mind ezeket, Noha nehezeket,
Tűröm e’ sebeket, Hoszszas keserveket,
Tűzeket.*
A T t-ből jav.
Áh! légyen kegyelem! Vénus! légy te velem
Gyógyítsd oh szerelem, Mert kínnal viselem
Ezeket.
Nyögök, sohajtok, zokogok,
Sírtam, sírok, sírni-fogok,
Szerelmemet síratom, jajgatom,
Ki-nem mondhatom Fájdalmamat
Régi síralmamat.



A’ Bal-szerentse ellen panaszolkodó Ének.

Hamis szerentsének történeti, –
Be minden kedvemet el-temeti. –
Sok nyúghatatlanság, gondos álmatlanság,
Szív-beli fájdalom, keserves siralom
Fárasztják, gonddal rakott fejemet,
Késértik búba merűltt szívemet.
Oh! mikor lesz vége mind ezeknek
A’ szív-beli keserűségeknek?
Könyvezzetek egek! Sírjatok fellegek!
Mert emberi szemek Nem lesznek elegek,
Eléggé meg-síratni sorsomat,
Eléggé ki-fejezni kínomat.
Rajtam erőtt vett már a’ síralom,
Nem szóllhatok, mert nagy a’ fájdalom,
Ha kezdem számlálni, Nem tudok találni
Ez bokros jajjokat, ki-fejező szókat,
Tsak nyögök és keserves nyögésem
Bizonyítja kínos szenvedésem.
Vallyon bóldog egek! mit vétettem?
Hogy a’ kínoknak így ki-tétettem;
Talám minden bűnnek bűntetési szűnnek,
’S mind az én fejemre tódúlnak vesztemre;
Lelkem tusakodik ő magában,
De már tsak nem bele hal bújában.
A’ világra miért-is szűlettem?
Ha illyen bóldogtalanná lettem;
Bóldog valójában, ki gyermek-korában
Sírba temettetett, ’s része nem lehetett
Az illyen szív-béli fájdalmakban.
Im’ én miként nyomorgok azokban.
Tárgyúl tett bezzeg engem’ ezeknek,
Súllyos rendelése az egeknek;
Sóhajtva jajgatok, sírok míg sírhatok,
Nyögök ha nem lehet, de errűl ki tehet,
Tsak az, a’ ki reám botsátotta
’S kínomat így meg-sokasította.*
meg-sokasítottaa Sajtóhiba, em.
Ha hát senki sem segít dolgomonn,
Egek! szánakozzatok sorsomonn;
Pihenést adjatok, mert már nem bírhatok,
Kínnyaim’ terhével, sebeim’ mérgével,
A’ kínok közt Istenem! légy velem
Ah! legyen már valaha kegyelem.



Ének a’ Magyar Öltözet’ panaszairól
Régi Magyar Nótára.

Hová levél? Nemzetemnek jó világa!
Hol vagy édes Magyar Hazám’ szép virága!
Oda vagyon el-hervadott, vált rosz’ koróvá,
Elméd, erőd, tehetséged, ’s régi Nemes
Virtusod, lett tsupa híjjába-valóvá.
El-veszett már természeted régi Nemem!
Ah! hogy leve így semmivé? én Istenem!
Nintsen leg-kissebb tseppje-is a’ Magyar Vérnek,
Hát fijaink, maradékink, ha így megyen
a’ változás; még valahára mit érnek?
Ha tudhatják a’ törsökök, meg-síratnak,
Hogy beléjek más ágokat óltogatnak.
De lehetnek-e Magyar magbúl más Nemzetek?
Nem, hanem az erőltett majmolások után
én-is akarmi Nemzet lehetek.
A’ Magyar-is tud már színes Politziát,
Ha mit mond más, ez-is úgy mond ita fiát.
Hát illyenek vóltak-e a’ régi Magyarok?
Nem Magyarnak, de parasztnak mondanak –
ha színt mutatni mások előtt nem akarok.
Azt gondolyja az el-fajúltt Magyar gyerek,
Hogy a’ Magyar lónak-is szép az Anglus nyereg.
Majmolyja a’ Frantz és Német viseleteket.
Azomban ezek nevetik, mikor látják nem illeni
a’ Magyar testhez ezeket.
Jer Magyar! ha Magyar véred van egy szóra,
Vágyik-e az igaz Magyar Bugyogóra,
Tsizma-szárodat a’ füled mellé rakatod,
Fóldott lábod’ mo’sár forma Magyar tsúfoló
stiblivel oh nagy Magyar! be-vonatod.
Hol az öved? hol a’ Magyar mente, dolmány?
Minek az a’ laibli, kaput, Rátz katzagány.
Minek az a’ kurta gatya tsak térdíg érő?
Hívd ide bár vagy Áttilát vagy Rákótzit,
én azt mondom: Tégedet meg-nem esmér ő.
A’ nadrágod miért nem ér hát bokáig?
Miért szabták tsak az inad’ hajlásáig?
Láb-ikrádon strimfli vagyon ’s a’ lábod’ fején
Topány helyett tsatos paputs, régi Nemed’
így tsúfolod, veszted magadat idején.
Hol a’ gutsma, tsákos süveg, ’s a’ kalpagod?
Minek az a’ felleg-hajtó nagy kalapod,
’S nem tudod-e hogy vad bőrökkel ruházkodtak
A’ Magyarok Stzithiában sőt itt-is míg más
Nemetekkel öszve-nem sogorodtak.
Mutogatod a’ tajszlidat, Mántsétodat.
A’ mellyedenn viseled a’ taréjodat.
Nyomó-rud formára tsinálod a’ hajadat.
Nyakra-való úgy fedezi mint a’ Tseh-lónak
a’ hámja járomba szokott nyakadat.
Magyarságod néha még-is mutogatod,
Nadrágodat Magyar formára varratod,
De bugyogót mutat fellyűl a’ gomb-’seb rajta,
Prém nélkűl-is viseli már a’ mentéjét,
mutogatná, hogy még-is Magyar fajta.
Az állod ’s az orrod-allya mezítelen,
A’ Magyar pedig bajúsz nélkűl színtelen,
Szép az, nap-nyúgotti Nemzet-beli embernek,
De Magyarnak kopasz orr-ally tsupa piszok,
mással öszve édes Nemem! hogy kevernek.
Ma Magyarnak akkora kard lógg óldalán,
Valmint egy közönséges főző-kalán,
Nem egyéb, tsak görbe bitsak, vékony gyík-leső,
A’ se Magyar, tudja mi vólt? a’ ki illyen
kardot kötött, és hordozott a’ leg-első.
Igazán: hogy mennél inkább okosodik,
Ez a’ világ annál többet bolondozik;
Hadd-el édes jó Magyarom! az illyeneket,
Szeresd, kövesd, ha Magyar vagy, és betsűld-meg
Nemzetedet ’s a’ Nagy Magyar Öregeket.



Ének egy Ifjúnak szerentsétlen életérűl. Iratott 11. Máj. 1782.

Szűlettem hétszáz hatvanban,
Tizen egyedik Májusban E’ Világra,
Már húszon két esztendeje,
Hogy jutott el’tem’ ideje Ez aggságra,
Kezdetivel életemnek
Kezdete lett keservemnek,
Nints-is ideje szívemnek A’ vígságra.
Fejem’ búra taszította,
Számat-is jajra nyitotta Szűletésem
Jajjal kezdődött életem,
Ezer jajjal leve létem ’S nevelésem.
Búval értem gyász napomat,
Búval élem Világomat,
Búval érni halálomat Mit-is késem?
Tán az Anyám’ teje helyett,
Míg szoptam-is, Tigris-tejet Hagytak színnom
Vagy szívet mardosó férget
Ennem, és keserű mérget Adtak innom,
Mert ha nézek bal-sorsomra,
Ezer jaj jön egy jajomra,
Új síralom síralmomra, ’S kínra kínom.
Életem’ elsőbb ideje,
Egész három esztendeje Nyavalyába’
Tőlt; kóró vóltam nem virág,
Nem zőld, hanem egy száraz ág; Minapába’
Mikor azzal dítsekedém,
Hogy soha bajom’ nem érzém,*
érzem Rímelés szerint jav.
Azt beszéllé mind a’ szűlém, Mind a’ Bába.
Gyermek-időm sok ideig,
Mind tízen két esztendeíg Nyomorúság;
Sok bajok közt nevekedés,
Viszsza-vonás, veszekedés, Háborúság,
(Most-is sok baj bánt engemet,
Sok tereh nyomja fejemet,
Meg-fojtja már életemet A’ boszszúság)
Akkor kedves Szűléimtűl
Meszsze, ’s szűlette-főldemtűl El-is váltam.
Az idegen kenyeret-is,
Az idegen hűséget-is Meg-próbáltam.
Ott-is életem únalom,
Ott-is ezer aggodalom,
Ott-is keserves síralom- Ra fakadtam.
A’ Világ’ szín-mutatását,
A’ szerentse’ váltózását Meg-érzettem.
Láttam tűrtem ezereket
Roszszakat, de a’ mellyeket Nem szerettem,
Az egy Isten vólt reményem
Atyám-fia az érszényem,
Meg-bánta meg-törött kényem, Hogy szűlettem.
Tízen ötödik nyárában
Él’temnek, Papi-ruhában Öltöztettek;
Egy névvel Kollegiumba
Da valósággal Klastromba Rekesztettek,
Vóltanak ott-is gyilkosok
A’ színes irígy okosok
Noha vóltak jók-is, és sok- An szerettek.
Már magam-is azt gondolám
El-keseredve, hogy, talám Pappá leszek;
De, hogy nintsenek kedvében
Világnak, Isten’ kertében A’ kertészek,
Nem akartam a’ kenyérért
Krisztust követni; mert bérért
Ha szolgálok, haszontalan Szolga lészek.
Ott-is azért úgy készűlök,
Hogy akármire kerűlök Tudjak élni;*
Ez a verssor az előző után, folytatólagosan van írva, a Hogy kis kezdőbetűjét javítottuk.
Mert jobb tudni kettőt hármat
’S így kitsinnyel a’ nagy jármat Fel-tserélni,
Mentem-is a’ mint mehettem,
És a’ mit tudni szerettem,
Nem sok bolondnak engedtem Meg-ítélni.
De akármi tanúlt legyek,
Látom: hogy kevésre megyek Mind azokkal,
Éuriszthéus uralkodik,
Míg Herkules tusakodik A’ vadakkal.
Tartják bőltsnek ’s nagy okosnak
Kszánthust, és Filozofusnak;
Verik fejét Ézopusnak Fa-botokkal.
Már húszon egy esztendőmnek
Közepénn, tsak nem időmnek Reggelében,
Állegalok főldet mérek
Prokatorok ’s Ingy’senérek Seregében
Ott kezdtem okossabb lenni,
A’ tőrt tőrrel keríteni,
’S e’ Világnak tekínteki A’ szemébe.
Itt-is látom múlandóság,
Minden tsak szín-mutatóság Ő magában;
Mézet méreggel kevernek,
Borsot törnek az embernek Az orrában.
Minden tsak bú keserűség,
Színes szív, hamis Lelkűség,
Senkiben sínts igaz hűség Valójában.
De jól lehet hogy mind ezek
Keservesek, és nehezek Mindenekben:
Ha a’ tromfot tromffal verem,
Sokszor a’ hamist meg-nyerem Ezerekben;
De tsak egy’et neheztelek,
Hogy boszszút ollyaktúl nyelek,
Kiket a’ barmoknak lelek Seregekben.
Mint beteges Oroszlánynak
Nehéz a’ vad-kan’ fogának Harapása,
Nehéz az erős Bikának
Neki szegezett szarvának Taszittása;
De egy roszsz szamár fajtának
Truttza goromba lábának
Kétszeres meg halásának Tsak nem mássa.
Színte ollyan keservessen
Szenvedi, ’s mérge mérgessen Forr szívébe,
Ha Nemes vérű embernek
Holmi buták tromfot vernek Ellenébe,
Sebjét sok szív azért fedi,
Mert mint sem ezt el-szenvedi
Inkább életét engedi A’ helyébe –
Talál szívem bánatjában,
Menippus’ oskolájában Orvosságot,
Mind ezeket el-szenvedem,
És szenvedve ki-nevetem A’ Világot,
Fel-keres még, ha dolgába
Tsűgged,*
Tsúgged Sh. jav.
meg-botlik a’ lába,
’S rá kőtözött istrángjába Bele-hágott,
Vetemedjen akár mire,
Tsak ugyan észért senkire Nem szorúlok;
Tsak elmém maradjon épen,
Hogy el-ne élhessek szépen, Nem búsúlok.
’S noha tsonka bénna legyek,
Mindég leszsz számba mit tegyek,
Kenyeret kérni nem megyek ’S nem kóldúlok.
Hogy ha ki truttzól felettem,
Adok aztot a’ mit ettem Ha kívánnya,
Őtet hitván szűr-gallérnak
Tartom, magam’ Gavallérnak, Ha nem bánnya.
A’ Világnak ’s az illyeknek,
Kurva’nnya sűlt tök-fejeknek,
Mit nékem az embereknek A’ hitvánnya;



Ének az Állhatatlanságrúl, Hűségtelenségrűl.

Világ! Világi szín-mutatóság!
Nints benned jóság, nints állandóság.
Én azt te benned sokszor kerestem,
De szándékomtúl mindég el-estem.
Nagy darabját láttam e’ világnak,
De mindenűtt állhatatlanságnak
Festett áll-ortzája, melly szép szembe’,
De belől tsalárd, tűnt a’ szemembe.
Egyik ember a’ másikat tsalja,
Jótúl íjeszt, a’ roszszat javallya,
Tudja minden bolond ember’ Fija.
Már ma; mi a’ színes Politzia.
Nints igaz szív, nints hűséges Lélek,
Néha kit jó barátomnak vélek,
Az kerit nyomorúltat hálóba –
Szín-mutató a’ világ valóba.
Ha kér ’s adsz; köszöni ’s meg-áld ér’te,
De majd eszébe sem jut hogy kérte;
Ha kérsz ígér, és bíztat szép szókkal,
De ereszt mindég üres marokkal.
Szembe dítsér, és nintsen jobb nála;
Fére menvén Hárpiává vála,
A’ ki dítsért a’ szóll-meg tégedet,
Színt mutat, de gyalázza Nevedet.
Sok személlyt tartottam már kedvemben
Tsupa Angyal vólt mint láttzott szemben,
De későnn sírva jutott eszemben:
Hogy kígyót tartottam kebelemben.
Oh Világ! búval óh meddíg vesztt-el?
Istenem! meddíg szenveded ezt-el? –
Oh festett képű szín-mutatóság!
Oh világi híjjában-valóság!



Ének arrúl: hogy ritka a’ jó Barátság.

Barátság Barátság! be ritka ez világonn,
Szívesség, egyesség, tsak egy sints sok Országonn.
Unalom, síralom,
Keserűség, aggadalom,
Mind az öregség, mind az Ifjúság.
Úgy-hogy már, légyen bár
Sogor, vér, vagy Testvér,
Nagy barátság, Atyafiság;
Színesség, hamisság, Közöttök nem újság.*
A kötetben az előző sor alá írva; a többi strófa tördelése szerint jav. A versszakok ötödik sorának tördelése következetlen, azt nem javítottuk.
Igazán: hogy talán közelget az ítélet,
Mert üröm, nem öröm, A’ mint telik az élet,
Ha egy nap’ szíved kap
Egy kevés gyönyörűséget,
Látsz keserűséget Hólnap reggel;
Ha ma Lelkem örűl,
Hólnap búba merűl,
Mert sok méreg, sok boszszúság,
Bokros szomorúság Tódúl rám sereggel.
A’ barát barátját, vagy a’ ki barátja vólt,
Gyűlőli, ’s üldőzi, ha tsak kedve ellen szóll’t’
Színes szív, kőltsön hív,
A’ ki magát hívnek vallya, –
Másfelől azt hallya. Sértett szíven,
Hogy a’ ki hívségét
Mutatta ’s készségét;
Lábom alá vermet ása;
Hamis fogadás, ’S nem vólt nékem hívem.
Többnyire ha kire vet a’ szerentse hatot,
’S ha kinek vagy kintset vagy betsűletet adott.
Fennt héjjaz, mint ha az
Mind örökké tartó vólna,
’S Hátra nem rukkolna A’ szerentse;
Sok hasonló Nemes
Arra sem érdemes,
Hogy tekíntvén közös sorsát
A’ halandó; társát Víg szemmel tekíntse.
Sok pedig bár eddíg barátságot mutatott,
A’ Világ ’s bujaság rontja az indúlatot.
És vagy a’ titkos ágy
Miatt barátjával fel-hágy,
’S idejét áldozza szerelemnek,
Vagy ha bár velem jár,
Unszolást mástúl vár,
’S útját tekeríti fére,
A’ melly ellenére Van a’ szeméremnek.
Úgy hogy már szívem bár keresne barátokat,
Nem győzné eléggé meg-rostálni azokat;
Ha tsak remetévé,
Vagy egy árva Gerlitzévé
Nem teszem, búba merűlt fejemet.
Más képpen nints éppen
Tehetségem, szépen
A’ Világ szája’ ízével,
Pompás szerelmével Kőzleni kedvemet.



Hasonló a’ Barátságtalanság ellen Panaszolkodó Ének.

Mulandó romlandó gyönyörűség!
Változó, gyászt-hozó keserűség.
Mennyi bút okoznak bús szívemnek?
Mérgesitik, mézit víg kedvemnek.
Múlatság, barátság szárnyonn járnak,
Unalom, síralom köze zárnak,
Mert igen hitetlen most a’ hűség,
Kinn sír az ártatlan egyűgyűség.
Hogy ha ma szép napjaim kerűlnek,
Egemre déllyestre felhők gyűlnek,
Ha két szív egy-másnak most örűlnek,
Az Örömre bánatok kerűlnek.
Nyájasság, társaság egy órában
Öszve-háborodik, ’s dűl dugában,
’S vagy két-felé válik az egyes szív,
Vagy egészen el-múl, ’s nem lészen hív.
Úgy hogy már vétek ’s kár a’ víg élet,
Sok jó köztt tsinál közt bal ítélet,
Én ugyan úgy látom, hogy sok szívek
Akarmint mutatják, ritkánn hívek.
Egy szíve van híve tsak egy szívnek –
De azt-is, ha van-is úgy tartsd hívnek,
Mikor által-menvén sok próbákonn.
Erőt vesz az arany a’ rozsdákonn.



Egy jámbor Személlynek panasza a’ rágalmazás ellen:

Ni! mit gondoltt nekem-is?
Találtt híbát bennem-is
Az írégység.
Ah! be keserves dolog,
Mikor színessen forog
Az ellenség.
Szemben édes a’ negédes meg-tsúfolás, –
Mérget hozott, az átkozott ember szóllás.
’S mit vétettem ellened?
Hogy ellenem úgy fened
Agyaradat,
Motskodat rám hárítod:
’S hát talám meg-tisztitod
Úgy magadot,
Ki mit adott, ’s ki fogadott hír-mondónak?
Hogy magához, mondj kurvához hasonlónak.
Nem társod ám mindenik,
’S nem olly könnyen billenik
A’ szoknyája,
A’ mint magát mutatja
Jó szívű indúlatja
’S kedves szája,
Tréfálhatunk ’s mútathatunk barátságot,
De nézzünk jót, nem bugyogót, nem nadrágot.
A’ barátság’ szeretés,
A’ senkit meg-nem vetés
Nem-is vétek,
Bár ebek! magatok-is,
Kik engem’ ugattok-is
Ne lenne sok gonoszra ok, nevetségtek,
Veszteg ülne ’s meg-ne dűlne kegyességtek.
Hogy egy kitsinyt magamat
Nyájos barátságomat
Ki-mutattam,
Sok nagy világ’ roszszának
Hogy talpíg le-szóllnának
Okot adtam.
A’ ki bűnt*
zt Értelemszerűen em.
tett, a’ mit vétett abban gyanus,
Lest keresnek Herkulesnek A’ sok Faunus.
Jobb vólna varrogatni,
Jobb Verbőtzit forgatni
A’ kezében.
Mint mást jobbat motskolni,
Hazugságot koholni
Ellenében. –
Igy színeli bűnnel teli motskos képit,
A’ hamis pör; fényes tűkör rútat szépít.
De kurv’annya mindennek
(Mind amannak mind ennek)
A’ ki bánnya;
’S ki roszsznak tart engemet
Jó de tiszta kedvemet
Szemre hánnya.
Nálom nagyon nyílván vagyon, a’ miólta
Élek, ’s éltem, szeretetem’ tiszta vólta.
Akar-mint fend agyarad’
Az arany tiszta marad
A’ ro’sdátúl,
Minn örűlök és kinek
Nem kérdem én senkinek
K’-annyátúl
Hálok mással, hív pajtással, Te-is hálhattz
Hát híjjába, más orrába mit piszkálgattz?
Ne hányd tehát szememre.
Ha múlatok kedvemre,
’S vígann élek,
Mert rágalmazásodtól
Agyarkodó fogadtól,
Úgy sem félek;
A’ világot, ha meg-rágott viszsza-rágom,
Szóval Téged’, ’s irígységed’ ketté vágom.
Mind a’ kontzot mind a’ bűnt,
A’ melly úgy szemedbe tűnt
Neked adom.
Ha sajnálod élyj vele,
Azt sem bánom, bújj-bele,
Fel-fogadom.
De az én betsűletembe ne gázolódj,
Mord szemeddel ’s gaz nyelveddel ne motskolódj.



Egy Ifjú Úrhoz vígasztaló Ének.

Ne gondolyj vele Pajtás! hogy le-nem törhetted
A’ rózsát, kinek a’ Vénus’ nevét engetted;
Nem mind arany a’ mi fénylik,
tsillámlik a’ réz-is,
Sokszor rakott, ámbár édes
Fúllánkkal, a’ méz-is.
Jól tudom ez a’ rózsa, mint napra fordúló
Lett vólna szerelmednek könnyen meg-hódúló,
De sok tövis, és sok szúrós
Szaturnus’ szakálla,
Hogy le-törhesd (gyenge kezed
Szúrta) ’s ellent álla.
Vénusnak az kell, a’ ki Vulkánus formába
Jön, ’s a’ kit Káron hordoz fűstös sajkájába.
Más Márs-is vólt e’ rózsánál,
De le-nem mettzhette:
Mit gondolsz hát te Vénussal?
Minerva’ szülötte!
De a béka-virágot se vélyjed ró’sának,
Ne gondold a’ vad-egrest édes malo’sának;
’S külömben-is egy kis fetskét
Mit síratna egy nyár?
Hiszen nintsen egy fél-pénzben
Száz ’s ezer arany-kár.
Bellóna adott néked szopni a’ tejéből
Hát miért szivnál mérget a’ Vénus’ melyéből?
Szégyenlené Szűz Aszszonyod’
Minerva’ szablyája
Ha sebet ejthetne rajtad
Kupidó’ dárdája.
Még valaha keserves lészen ez rózsának
Körme közé kerűlni holmi ostobának.
Még valaha ez a’ Vénus
Biz’ el-keseredik,
Mikor meg-únván Vulkánust
Mársra vetemedik.
De úgy jár a’ ki eszik a’ más’ kanalával,
Mint a’ hajó tudatlan kormányozójával.
Ritka, sotalant nem enni
Sok szakáts főztében.
El-szokott a’ gyermek veszni,
Sok bába’ kezében.
Téged, hogy meg-tsaltt Vénus szép rózsa-színével,
Mind a’ bajt mind a’ szégyent szenvedd-el békével,
Lám ellene hartzoltt Mársnak
Vénus még Trójánál.
Még-is maradtt a’ nyereség
A’ Márs’ táboránál.
Elég Nimfái vagynak a’ te Minervádnak
Múlass szűzei között ez édes Anyádnak.
Külömben-is el-húll ám még
Ama’ ró’sa szépe,
’S nem-is tsalárdok ezek
Mint a’ Vénus’ képe.
A’ te szerelmed jóra még ezutánn vál-el,
Sok Nimfát egy Aszszonyért miért-is hagynál-el?
Miért hagynál egész ménest
Akarmelly kantzáért
Szabadságod’ miért vetnéd
Zálogba szoknyáért.
Élyjed még világodat Ifjú-legénységben
Még elég részed lehet a’ páros inségben,
Ritkánn fordúl a’ kotzkája
Jól a’ szerentsének;
Hogy öröm legyen ölében
A’ szép menyetskének.
Egy má’sa sót*
má’sasót Különírtuk.
meg-egyél esméretségében
Annak, kit venni kiván szíved szerelmében
Mert nehéz ám esméretlent
Kedveseddé tenni,
A’ kivel vagy jó, vagy nem jó,
Mind hóltíg kell lenni.
Egy Aszszonynak nem elég esméretségére
Két három nap; nehéz be-látni a’ szívére,
A’ Momustól kívánt ablak
Akkor nyíttatik-meg,
Mikor, a’ külső szín mellett
A’ szív esmérszik-meg.
Az a’ hű-bele balás akkor sem mindég jó
Mikor az, a’ mit akar az ember venni, ló,
Ezt pedig ha híbás lenne
Nem adhadd tserébe.
A’ kit Szűznek köszöntöttél,
De Vénus képébe.
Ha látod a’ te hozzád hasonló személlynek
Szép nemes indúlatit szerető szívének
Ezen veled meg-egyezőt
válaszszad mátkának
Ezt tartsd igaz Vénusodnak
Ezt szagos rózsának.



Szűzek’ Éneke.

Jer ártatlan Galambaim!
Szűz virágzó virágaim!
Míg virágzik Szűz virágunk, jobb addíg
Örülünk.
Mert ma-hólnap hervadásra kéntelen
Kerűlünk.
Minervának Szűz véndégi!
Diánna gyönyörűségi!
Hajdani Tűndér Szűzeknek
Mi vagyunk társai,
Júnó’ páváival járó
Gyenge galambjai.
Az említett Galambokkal
Illessük egy-mást tsókokkal.
Ez a’ kőltsönös szeretet
Nem buja szerelem.
Mellyet közlök én Te veled
Te pedig én velem.
Szűléink’ Házá’ díszének
Minket tartnak, ’s Örömének,
Kerti tellyes virágokat
mutat szép személlyünk
Mint-egy bokronn termett ró’sák
Mi tehát úgy éllyünk.
Addig lesz bóldog életünk
Míg mint Szűzek úgy élhetünk,
Ha társa lesz e’ galambnak
El-hervad e’ virág;
Szűzességünkkel bomlik-el
Ez a’ bóldog világ.
Addíg tőltsük hát kedvünket,
Addíg élyjük életünket,
Lám úgy-is tsak addíg tarthat
Ez a’ gyönyörűség,
Míg magának nem kötelez
Bennünket egy hűség.
Tsak addíg köz e’ szeretet
Míg le-nem köteleztetett,
Mert akkor osztán meg-oszlik
Ez a’ galamb-sereg.
Akkor ki örűl, ki nevet,
Ki sír, ki kesereg.
Most vagyunk egy-más’ mátkái
Mint egy Atya’ unokái;
Mihelyt egyszer mátka-nevet
Férjfi vesz magára.
Sírva nézünk, szűzenn maradtt
Mátkáink’ sorára.
Igy mindég nem lehet élnünk,
Fell kell valaha tserélnünk
Örvendetes életünket
Siralmassabb sorssal.
Hol keverik a’ jó szagú
Sáfrányt Török-borssal.
Úgy rendelte az Isten-is,
Hogy ne légyen, és nintsen-is
Állandósága magános
egygyes életünknek;
Kit fel-váltt hittel köteles
Párja személlyünknek.
Szabadságunk tsak egy óra,
’S mint kis madár a’ síp-szóra,
Magunknak kell a’ hálóba
repűlni valaha,
Ez az idő édes Anya –
A’ lesz a’ mostoha.
Időnk’ Diánna Vénussal
Fel-oszták nem igaz jussal,
Mert Kupidó Diánnának
Kevesett engedett,
Sokszor a’ ki kitsinyt örűltt,
Elegett szenvedett
A’ mi így meg-betsűlendő
Tsak tíz’ tízen-hat esztendő,
Ki tudja? millyenre talál?
Ha meg-párosodik.
Örűl-e még jobban mint most?
Vagy el-szomorodik.
Soknak ugyan változása
Lehet nagy Isten’ áldása,
Úgy-hogy ha most kesereg-is
Meg-vígasztaltatik,
És ezerszer bóldogabb*
bólgogabb Sajtóhiba, em.
lesz’
Ha Férjhez adatik.
De tsak az-is meg-vallhatja
Hogy vagyon egy kis bánatja,
A’ mikor Szűz-koszorújánn
Fej-kötőt tserélnek,
Tsak nehezenn esik bíz’ az,
Akarmint beszélnek.
Míg hát bírjuk koszorúnkat,
Addíg éllyük világunkat.
Éllyünk mint Atya-fiúi
Igaz szeretetben
Vígann, e’ sok gonddal tellyes
És rövid életben.
Kivált kiket meg-kerített
Vénus már, ’s meg-melegített.
Míg még tart rövid időtök
Legyetek társaink,
Velünk nem soká múlató
Édes barátaink!
Azért, hogy szeretetetek’
Le-kőtelezte Férjetek.
Míg még a’ seregben vagytok
Ez gyenge sereget
Szeressétek; úgy szeretünk
Még mi-is titeket.
Ha el-váltok, meg-síratunk,
Helyettetek mást fogadunk,
Emlegessétek-meg ti-is,
Ez ártatlanokat,
A’ kik Szűz-barátotoknak
Esmérik magokat.
Bár mindég szűzenn élhetne
Seregünk ’s egyűtt lehetne,
Hadd vígadnánk egy-más között
Tiszta szerelemben
Nyúghatnám én a’ tiedben
’S te az én ölemben.



Egy külömben vídám természetű Ifjú igy panaszolkodik bóldogtalanságáról.

Jajra, búra szűlettem, ’s érettem
Júnó ’s Lutzina kesergettek,
Akkor, mikor Anyámnak, Dajkámnak
Méhébűl, ’s kezébűl ki-vettek;
Mivel él’temnek, ’s eredetemnek
Unalom, síralom vólt kezdete.
Vagy lám – talám Megéra vólt vala
Fájdalmas testemnek bábája,
Mérges, férges étellel métejjel.
Alektó szoptató Dajkája,
Mert noha vérem vígnak dítsérem,
Óhajtás, sóhajtás Hartzol vélem.
Azonn vagyon a’ sors-is a’ bors-is,
Mellyet a’ bal sors tör orromba:
Hogy sok álnok útakonn módokonn
Meg-ölyjön még ifjú-koromba.
Ugy-hogy ez nékem gyönyörűségem
Vólna, ha bár még ma lenne végem.
Félve élve kínomat, bajomat,
Mind töb’rűl-tö’bre nagyobbítom.
Sírva írva, síralmas, fájdalmas
Versem’ sorait szaparítom.
Bár mint sijetek, El-nem-érhetek,
Tzéljára, pontjára Fájdalmimnak.



De hirtelen fel-eszmélvén magát az Ifjú bánatjaibúl illyen víg hangra forditja Énekjét.

De mit töröm fejemet?
Hiszen nem tsak engemet érdekelnek
A’ gond ’s a’ sok bajok-is,
Illy szomorúnn mások-is énekelnek
Alíg vagyon ki olly nagyonn
Örűlhessen,
Hogy néha ne keseregne
Keservessen.
Vígasztallyák magokat
Ha találnak társokat A’ szegények,
Mint fáradtan útazó
’S egymásra találkozó Jövevények.
Könnyebb a’ jaj, És a’ sok baj
Fogyatkozik:
Ha sokára bús társára
Találkozik.
Hát ne sírasd sorsodat
Fordíttsd szívem jajodat Víg örömre.
Azzal bóldogabb lettél,
Hogy nem tsak te szűlettél Gyötrelemre.
E’ világban nints-is másban
Gyönyörűség,
Hanem abba’, Hogy közös a’
Keserűség.
Hát ezer bajomba-is
Ha még ezer vólna-is Vígann élek,
Tudok ollyant eleget
A’ kivel még életet Nem tserélek.
Fére gondok! Hoppot mondok,
Ha sántánn-is.
Hopp éjfélben, Hopp ebéden
’S vatsoránn-is.



Egy Férjhez menésit meg-bánt Aszszony’ Énekje.

Síralmas Életem,
Bánom tselekedetem’,
Hogy Aszszonnyá lettem.
Éltem bóldogságban,
Míg Szűz magánosságban,
Férjfit nem szerettem.
Nem jött kedvemre
Gond, bú-bánat fejemre,
Síralom szememre.
Eltem e’ Világonn
Mint kis madár az ágonn
Egész szabadságban,
Sorsomonn örűltem,
És tsak nem nyakíg űltem
Minden bóldogságban,
Nem jött kedvemre, ’s a’ t.
Szűzesség’ pálmája,
Szűz fejem’ koronája
Vólt vígasztalásom.
Nem-is vólt mondhatom.
A’ mint el-gondolhatom,
Bóldogságban másom.
Nem jött kedvemre, ’s a’ t.
Szép Társaságokat,
Úri Gavallérokat
Jó szívvel fogadtam,
Mutattam magamat,
Szűz hajlandóságomat
De kezet nem adtam.
Nem jött kedvemre ’s a’ t.
Egyik sem bírtt velem,
Közös vólt a’ szerelem,
Az-is pedíg szűzenn.
Szabadonn evezett,
Háborút nem érezett
Kis hajóm a’ vízenn;
Nem jött kedvemre ’s a’ t.
Tsókolták kezemet,
Karon fogva engemet
Sétálni vezettek.
Diánna’ kertében,
A’ Nimfák’ seregében
Királynévá tettek.
Nem jött kedvemre ’s a’ t.
Egyedűl nyúgodtam,
Víg álmokat álmodtam
Magános ágyamban;
Meg unván kedvemet
Vig öröm’ énekemet
Dudoltam magamban.
Nem jött kedvemre ’s a’ t.
De jaj már énnékem!
Változik víg énekem
Ezer síralomra.
A’ ki mellett űltem,
Hálójába kerűltem,
Lép ragadt lábomra.
Jaj Szűz-Virágom!
Oda van jó világom,
Minden bóldogságom.
Meg-tört kedvem’ kénnye,
Ragyagó napom’ fénnye
Felhőbe borúla.
El-hervadt zőld ágom,
Rabbá lett szabadságom,
Víg kedvem el-múla.
Jaj! Szűz-virágom! ’s a’ t.
Van már - - - -
- - - - - - - -
- - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - - -
- - - - - - -
Jaj Szűz-virágom ’s a’ t.
Társam az ágyamat,
Kis gyermekim álmomat
Nyúgodni nem hadgyják,
Síralom szívemet,
Gond, bú, bánat kedvemet
Egész’ el-ragadják.
Jaj Szűz-virágom! ’s a’ t.
Sírba már életem’
Elevenenn temetem,
Jaj! jaj! hová légyek?
A’ magas hegyekre,
Kietlen ligetekre
Szarándoknak mégyek
Jaj! Szűz-virágom! ’s a’ t.



Egy régi Ének, O me moestum Bellogradum Magyarra fordítva.

Oh én szegény Belgrád’ Vára!
Oh síralmas Erősség,
Kinél vólt hajdan tsudára
Pállás, Márs ’s a’ dítsőség.
Sok kőltséggel szereztettem,
Ország-kúltsnak neveztettem,
Im’! most szám-ki-vettetem.
Veszni tértem, veszni mégyek,
Bal-sorsra lett jutásom,
Nem használt, de jaj! mit tégyek?
Olly erőssen állásom.
Nem ellenség’ praktikája,
Hanem egy tsalárd’ pennája
Által, leve romlásom.
Bennem gyönyörűség vala
Nézni a’ kegyes szemnek,
Sok Pap, sok Isten’ Angyala
Mint könyörgött Istennek?
Sok tzifra, roppant Templomok,
Tsudára épűltt Klastromok,
Ékessen tettzettenek.
Akkor vala Belgrád’ Vára
Gyönyörűségnek helye;
Ellenségünk’ boszszújára
Ronthatatlan ereje,
Kardok, ágyúk, Fegyver-sorok,
Golyóbisok puska-porok,
Minden-féle fegyverek.
Dob, síp, Trombita-szavának
Rettenetes hangjai,
Ezenn kivűl Nagy Várának
Győzhetetlen Falai;
Sok tábori készűletek,
A’ mellyek ellent-vetettek
Ellenség’ haragjának.
De most jel lévén adatva
Mint-egy Júdás’ tsókjával,
Jaj el-vagyok árúltatva
Egy tsalárd’ egy szavával.
El-árúltatom bűntelen,
Nyom, ront, veszt az Istentelen
Ellenség, illy szertelen!
Mennyj hát mennyj édes Katonám!
Mennyj-el vitéz seregem!
Isten hozzád nyúgodalmam!
’S minden gyönyörűségem,
Szabadságom’ el-vesztettem,
’S a’ mellyet benned vetettem
Oda van reménységem.
Felőled többet fel-tettem,
A’ mit erőd mutatott,
Van egy tsalárd, eszre vettem
’S mindentűl meg-fosztatott.
Mennyj-el hát nézd-meg Hazádat,
Fújd szomorú trombitádat,
A’ mint sorsod adatott.
Ki ne sírna, ha láthatja
E’ keserves sorsomat,
Hogy ki valék Ország’ Attya
El-vesztettem rangomat.
Oda hírem, betsűletem,
Oda hadi készűletem,
Raboltatik mindenem.
Minden meg-változott; értem
Mindenekben végeket.
Vesztegessétek bár ér’tem
Meg-maradt erőtöket.
Tegyétek-ki magatokat;
Ezzel még több síralmokat*
síralmokot Rímelés szerint em.
Hoztok: óh! nem várt végem.
Isten hozzád hű Vezérem!
Vale! Isten szeressen.
Neked ajánlom hű Vérem,
Élyj soká ’s szerentséssen,
De tartsd emlékezetedben
És szánakozó szívedben
Szerentsétlen esetem.



Egy érthetetlen Ének,
Straszburger’ Nótára.

Tsipke-bokor, kormos agyag
Énekemet énekeli,
Majd meg ürűl a’ poharam,
tőltsd Koma teli.
Sárga rigó, tarka túró,
rezes kalapátsot.
Bükk-fa nadrág, tüdős hurka
mamoros Kovátsot,
Akaszsza-fel három ágú
vas-villa’ nyakára,
Foggj egy ebet, koppaszszuk-meg
jo lesz vatsorára.
Gyalogolni kurta farkú paripa’
körme’ tetején,
A’ kit meg-nem bír a’ lába
járjon a’ fején,
Komám-Aszszony fére-tsapta
paszamántos kontyát,
Ölbe hordja Tzigány Aszszony
Sikíttó porontyát,
Oda néki ha be vette majd
ki-is okádja,
Förödjünk-meg Komám-Aszszony!
elég nagy a’ kádja.
Hagyma, rapé, répa lapát,
feneketlen kamarába.
Tegnap*
Tepnap Sajtóhiba, em.
szüle egy gyermeket
a’ ’Sidó Bába:
Mester-ember a’ nem tud
Kapu fél-fát vágni,
Mustot innya, retket enni,
Szalonna-bőrt rágni,
Zöld köpönyeges katona
vállalta magára.
Tsomót kötött amaz Ordas
Le-konyúltt orrára.
Dinnye-hajbúl fa-karika
kurta tehenet faraga,
Nyúlat öltek azt pirítják,
Érzik a’ szaga:
Ritka madár okos ember
ezen a’ világon,
Amoda függ sánta rigó
egy le-törött ágonn.
Tsonka Kanász a’ lábára
fa-mankót tsinála.
Igyunk egyet gyere Pajtás!
van egy garas nála.



Fejezze-be a’ sok tréfát ezen Isten’ Gondviseléséről-való Ének; melly külömben egy szomorú Játéknak utólsó Korusa,

Sok kétségek, sok kérdések,
sok okok jönnek-elől,
Az Istennek tsudálatos
gondviselése felől.
Sokann az erős Istennek
e’ hatalmat meg-adják,
Sokann kételkednek benne
sokann pedig tagadják.
Tagadja fel-fúvalkodva
sok bolond ő magában,
Ki nem tudja mi van rejtve-
el az Isten’ titkában.*
titkaban Rímelés szerint jav.
Sokann a’ gyenge hitűek
kételkednek felőle,
Sokann hiszik és szeretik,
sok hiszi de fél tőle.
A’ ki tagadva nem hiszi,
jobb, ne higy’en Istent-is,
’S azt, hogy maga teremtette
Isten, e’ nagy mindent-is.
Melly ha magában semmibűl
valósággá nem válhat,
Bizony gondviselő nélkűl
magában fenn-sem-állhat.
Ha ki kételkedik benne
nézze-meg e’ világot,
Majd ki-veti elméjébűl
ez vétkes gyanúságot.
Hitték ezt, de más név alatt
a’ régi Pogányok-is,
És jól tudták, hogy őket más
igazgatja magok-is.
’S Tsak azok kezd’tek előszőr
errűl kétségeskedni,
Kik nehezen tudták a’ roszsz
állapotot szenvedni.
Nem tettzett (mivel magoknak
nagyon kedveztek) soknak,
Hogy roszsz dolgok van a’ jóknak,
és jó a’ gonoszoknak.
A’ Gondviselés’ törvényét
sok hiszi fel-fordúlttnak,
De magának van fel-fordúltt
’s vak szeme nyomorúlttnak
’S azt gondollya, ha nem érti
az Istennek titkait,
Hogy nem Isten igazgatja
e’ világnak dolgait.
De ám, sok gondolatokat
forralyj, ’s dítsekedj vélek.
Oh Isten’ gondviselését
tagadó kevélly lélek!
Lesz még idő: meg-síratod
elméd’ gondolatait,
Mikor nyílván meg-kell látnod
Isten’ titkos útait.
Mikor gondot visel rólad
’s meg-dítsőíti magát,
Meg-mutatja azok ellen
kik nem hittek, haragát.
Hogy hiheted az oktalan
természeti dolgokat
Úgy állani fenn hogy magok
igazgatnák magokat.
Tél,*
Fél Sajtóhiba, em.
tavasz, nyár, ösz, az éllynek
’s nappalnak változási,
Napnak, Hóldnak, tsillagoknak
botlás nélkűl járási.
Mellyek a’ kezdettől-fogva
soha el-nem tévedtek;
’S a’ bőltsek elméjének-is
sok gondokat szerzettek.
Ezeknek mindíg egy-aránt
lett járása-kelése,
Mind Istennek tsudálatos
’s titkos gondviselése.
Kinek a’ mint e’ nagyokra
úgy a’ kitsinyekre-is
Van gondja, ’s Isten’ hírével
mozdúl a’ férgetske-is.
Úgy hogy, bámúlhatnál inkább
mint kételkedj azokonn
A’ miket mivel az Isten
tsudálatos útakonn.
Ollyan bőltsenn egygyezteti
az eszközt a’ végekkel,
Hogy sok bőltsek sem érik-fel
azt a’ titkot eszekkel.
Sokszor a’ világonn-való
teremtett dolgok közűl,
Holmi tsekéllységet vesz-fel
e’ bőlts munkás eszközűl,
Melly által véghez visz gyakran
Tsudálatos dolgokat,
’S tartóztatja a’ kitsinyek
által is a’ nagyokat.*
által is nagyokat. A mutató névmás hiányzik, értelemszerűen és versritmus szerint jav.
Tsak egy Aszszony vólt az oka
Trója’ veszedelmének
’S e’ veszedelem ezköze
Róma épűlésének.
Egy Tzézárnak indúlati
mellyek forrtak magábúl,
Lám Monárkhiát szerzettek
a’ Róma Városábúl.
Eszter szegény ’Sidó leány
ezköze vólt sokaknak
Az Asvérus’ szándékátúl
meg-szabadúlásoknak.
A’ Hollofernes’ Vitézi
szándékjoktól el-esnek,
Judit által, ki által lett
hólta Hollofernesnek.
Úgy sokszor nagy ezközöket
választ a’ kitsinyeknek
Véletlenűl meg-esendő
be-tellyesedéseknek.
Egy Király’ koronázása
eszköze sok raboknak
A’ Hóhéroknak markábúl
meg-szabadúlásoknak
Ki-adnak a’ Fejedelmek
olly parantsolatokat,
A’ mellyekkel véghez-vinni
akarnak nagy dolgokat.
Azomban a’ gondviselés
ezeket úgy rendeli,
Hogy a’ ki meg-sem gondolta
Nem várt örömét leli.
Igy a’ nagy Isten’ hatalma
jádzik a’ szerentsével;
’S nagy hasznot tesz sok szegénynek
titkos segedelmével.
Melly meg-visgálhatatlanak
az Istennek dolgai!
Végére mehetetlenek
Bőltsessége’ titkai.