SIO-FOK 16ta JUNII
M. DCC. LXXXX.
JÓL mondád, jól! áldott Békesség’ Angyala
Hogy nem a’ Határ szél, ’s Ellenség’ Vár-fala,
Nem hadi kürt ’s réz dob visz útra bennünket,
Más Angyal vezeti Nemes Seregünket.
Oszlanak a’ nem rég terhesült fellegek,
Fényes tsíllagokkal ékessek az Egek,
’S nagyon meg-lankasztják a’ Halvány hóld’ fényét,
Míólta a’ Magyar bíztatja reményét.
Hát ha még a’ bóldog Szabadság’ hajnala,
Melly eddig setéttel be-borítva vala,
Fel-fog, egész fényben mint készül derülni
A’ Szent Szüz fog a’ nagy tsillagok közt űlni:
’S az erötlen hóldat tapodja lábával,
Melly már kebelébe öklele szarvával. – –
Nem hát, mert nem szükség; nem megyünk hartzolni,
Mert békességet kezd az Ég parantsolni!
Jól-lehet nem rosdás fényes kardunk éle,
A’ szivünk sem félénk, hartzolhatunk véle,
Vérünknél, kardunknál sokkal inkább drága,
Elöttünk, Nemzetünk’ Ősi Szabadsága.
Hanem tart egy Kintset Országunk’ teteje,
Mellytől fénylett minden Szent ’s jó Király’ feje.
Egy Kintset; a’ mellyet Zálogúl adának
Romábúl, Országunk első Királyjának.
Ennek örzésére készítjük magunkat,
’S Buda Vára felé indítjuk utunkat.
Hogy, sem az irigyek durva kevélysége,
Sem némelly nemtelen Lelkek félénksége,
Ne tehessék többé rabbá ’s bújdosóvá,
Hanem, a’ mi szemünk tegye állandóvá.
Eddig restenn nézték Hazánknak Nagyjai,
Sőt mint egy örültek el-fajúlt fijai
Hogy nem-tsak hónjában idegenek ültek,
’S a’ Házból a’ Gazdát ki-verni készültek.
Hanem sok ellenző menydörgések között,
Tölünk, ez az arany kints-is ki-költözött.
Most hát, ki-nyílt szemmel nézvén a’ Hazára,
Éjjel-is vigyázó Bagolynak módjára,
Fel-megyünk őrt állni ditső hegyeinkre,
’S éles kardot fenünk, fajúlt testvérinkre.
’S tanítjuk egyszersmind az idegeneket,
Hogy a’ Magyarok-is őrizik Kintseket:
Hanem a’ Királyhoz vonszó kötelesség
’S békesség szerető hív tökéletesség,
Azt tette a’ terhes el-nyomattatásban,
Hogy nagy indúlatunk, tsak a’ sohajtásban,
Tsak a’ fájdalmakat békével türésben,
Allott, ’s a’ rosz helyett jobbat reménylésben.
Késérj hát Békesség Angyala! bennünket,
Vagy áld-meg bútsúzva Vitéz fegyverünket;
Hogy az, se külsőt, se belsőt ne vérezzen,
Hanem békességet ’s állandót szerezzen.
Hiszszük-is; az egek talám meg-engedik;
Hogy bíztos reményünk, jóval tellyesedik.
’S Fokonn, a’ Balaton ki-folyó árkánál,
Ennél a’ Békesség’ áldott Angyalánál,
Még nagyobb örömmel fogunk innepelni,
’S Isten ditsérünket vigan énekelni –
Meg-látsz, nem sokára; de ha meg-nem-látsz-is,
Adj ránk még egy áldást; o Angele Pácis!
HORVÁTH m. p.