HABJAI Országunk’ kisded tengerének
A’ partokon ollyan réműlést szerzének;
Hogy tsupa értz legyen közepén szívének,
A’ ki neki merne indúlni vizének:
A’ zajos hullámok egy-mást hömpölygetik,
* kömpölygetik Sajtóhiba, em.
A’ szelek a’ habot habbal erőltetik;
A’ sárga hínár szín zőlddel kevertetik
’S a’ távoli
* távolj Sajtóhiba, em.
nézőt is meg-reszkettethetik.
Láttam három embert tegnap egy sajkában
Miképpen kerengett a’ habok’ sorában,
Hol fel-emelkedett hullám’ toronyában,
* oronyában Sajtóhiba, em.
Hol pokolig le-ment a’ víz-vőlgy’ nyilttában.
Egy mért főld e’ víznek egész szélessége,
Még is a’ haboknak magas szörnyűsége
A’ túlsó partról is be-látszik: – elég-e
Ide? bár a’ Jázon’ nagy vakmerősége?
Hát egy gyenge szívű Asszony állatnak
Eszében, ezt látván, mik nem foroghatnak?
’S most őrlött tőlteni ennek a’ garatnak,
Vélném még magam is durva gondolatnak.
Tiltnak a’ szelek is rémítő morgással
Kik az egész éjjel szörnyű zuhogással
Mint egy jövendölték igaz jel-adással,
Hogy nagy Statio most Füred egy hajtással.
Sőt nem tanátsolják tsak Tihan’ partjára
Evezni, vagy onnan Szántódra visszára,
Mert bár vasat köss is a’ hajod’ farára,
Kényére hurtzolja nyár levél módjára.