A’ MIT édesnek mondanak, hogy nem mind édes,
Sok éretlen probálta már és sok negédes
Kinek a’ hű-bele-balás lévén szokása,
Meg-égette mohó száját a’ forró kása.
És ez tsak-ugyan törvénnye a’ szerentsének,
Hogy a’ hamar érzékenyek tsúffá lennének;
Hogy a’ rútat meg-czifrázza fényes fedéllel,
’S a’ vastag savót takarja vékony téj-fellel.
És így a’ kinek van szeme, de nem használja,
Jól esik ha néha forrót döntnek alája;
’S nem méltó szánakozásra akarki kára,
Ha azt tsupa délczegségből vonta magára.
Jól van, hatalmas Szerentse! bőltsen intézed;
Ha vak vagy is, tsak úgy leg-jobb, a’ mint Te nézed,
Neked sír sok, a’ ki probált, de rajta vesztett,
És emelt tiszteletedre házi keresztet:
De, hát azok mit vétettek Istenségednek?
A’ kik ebben nem hibáztak még is szenvednek,
A’ kiknek a’ mint van szemek, úgy jól is néznek,
Még is méreg jön helyébe sokszor a’ méznek.
A’ ki nem akarja hinni a’ rosszat jónak,
Még is hinni kell egy ollyan parantsolónak:
A’ kinek hinni pokol, és nem hinni vétek,
Szóljatok Angyalok! mert ezt Ti sem hinnétek.
Nem szeretni, ’s pedig azt is úgy el-tökélve,
Hogy akarmit tenni halva, mint-sem ezt élve;
Nem szeretni – sőt mit mondok? – nem szerethetni,
És még is tűzbe, békóba, ’s tőrbe vettetni.
Nagy Isten Asszony! Szerentse! hátt itt mit vétett?
A’ ki szót, fogadást, hitet, mind semmivé tett;
A’ ki hogy egy erőltetett hangot eresztett,
Szerelemmel nyert kelletlen házi keresztet.
Nem vólt itt sem hamarkodás, sem képzelt édes,
Nem vólt itt sem hebehurgya szív sem negédes;
Mért teszel hát áldozattá a’ más bűnéért?
’S nyomorúlttá akarkinek kedve’ tőlttéért?
Vétkezem-e? ha illyenkor el-keseredve
Bűnnel tóldom a’ más bűnét, ollyat szenvedve,
A’ melly után, ha akarmit követni vétek,
Mind az átok, Gyilkosim! mind a’ bűn tiétek.