Báró Hompes! ugyan vald-meg: hol és kitől születtél?
Ánglus vóltál-é, vagy Olasz, míg Magyarrá nem lettél?
A’ Homérus’ születésén hét város vetélkedett,
A’ Nagy Groczius’ hitével hat Vallás ditsekedett;
Ha ezt rád alkalmaztatom, ne mond, hogy hízelkedem,
Mert én azzal hogy Magyar vagy igazán ditsekedem.
Születésedhez Hazámnak ha nem vólt szerentséje
Bánom: de még abban-is van egy nyereségetskéje,
Mert mikor már sok hajdani Magyar vérből születtek,
Az idegen nemzeteknek olly nagyon hízelkedtek;
Hogy magokat talám nem-is tartják érdemeseknek
Tisztre, ’s méltóságra, ha tsak meg-nem-németesedtek,
Sokan’ tsak a’ czifra névért a’ Francziát majmolják,
Mihelyt Francziáúl túdó Kontes’ kezét tsókolják;
Láthatni, és sírathatni méltán, hogy sok mostani
Magyar, tsak azt-is, hogy Magyar szégyenli meg-vallani:
Sok azt gondolja, ha Ordót akar nyerni ’s keresztet,
Bérmáld magad’ mert magyarúl el-nem nyerheted eztet.
Ím Hompes ellenben, kinek már rangja nem kétséges,
Születése Méltóságos, Hazája ditsősséges,
* ditsősségés Rímelés szerint jav.
Csaknem tele van Ordóval ’s fénylik kereszttel mellje,
Azt tartja, hogy ott a’ kettős keresztnek-is van helyje,
Mert Báró, Lovas Maltézer és keresztes léttére
Rá vágyott a’ Magyarságnak kettős kereszt jegyére;
Ezt tartotta még híjjának maga’ méltóságának,
Hogy Nemes Országunk tartsa Hompest Hazafijának –
Bújj-el óh szeme-hunyt Magyar! mert bizony szégyen neked,
Hogy el-fajúlt édes Fiad, ’s másunnan jön gyermeked.
Jól van biz’ ez Édes Báróm! találok én Te benned
Ollyant, a’ miért méltó vólt neked Magyarrá lenned;
Mivel a’ Magyar Bátorság, ’s az Ánglus vak-merőség,
Te benned öszve-keverve lett olly bátor szívűség,
Hogy Hazám Magyarságodat éppen nem szégyenlheti,
Kivált most, mikor Nevünknek úgy sints igen keleti. –
Már ma a’ levegő égen repűlő golyóbison
Tudnak járni, ’s el-is mennek egy-nehány ég-gráditson;
Bátorság-e ez? – nem tudom – mert a’ ki így az eget
Fent héjjazza, talál a’ mit ki-’s-be-szivjon eleget,
Nem fél ott hogy meg-fulladjon – de menjen tsak a’ vízbe,
Jöjjön a’ vizen egyedűl nyólcz mértfőldet egy ízbe’,
Még pedig ollyan kis hitván Lélek’ vesztő ladikon,
A’ mellynek be a’ tetején több víz megy mint a’ likon,
Sőt háljon vas matska nélkűl éjjel a’ víz’ tetején,
Nehezebb ám ezen járni, mint ama’ tűz’ erején.
Repűlni a’ levegőben már Dedalus próbálta,
Még pedig a’ szurkos szárnyat ollyan jól el-találta,
Hogy az újjabban ez elmés régiség’ meséjének
Titkosabb magyarázatot nem adni, nem merének;
De tsak elég az, hogy repűlt – Hompes pedig ím evez,
Még pedig tengeren kit ő tsak potsétának nevez;
A’ mint-hogy, nem-is-nagy-vólttát jó formán mutogatta,
Mikor közepéig be-ment, ’s szélttére járt alatta.
Be-ment egy szegény tsónakkal ’s egy hitván evezővel,
De a’ víz közepén tsúfúl bána mind a’ kettővel;
Minden ruháját hirtelen le-hányja a’ nyakából,
El-veti az evezőt-is, és ki-ugrik a’ fából. –
A’ szegény tsónak üressen lévén, egygyet tekerűl,
’S akkor egy kis szellőtt kapván Szamárdi felé kerűl,
Süvőltöz a’ sík víz színén; százszor-is vissza teként,
Szidja ki-ugrott gazdáját, hogy úgy el-hagyta szegényt.
Nézi, mint úszik, ’s hányképpen, hol hanyatt, hol-meg-hason,
Néha két kézzel ’s két lábát fel-emelve magason. –
Látta már, hogy elébb ki-ér Hompes Füred’ partjára,
Mint ő kereng a’ Szamárdi Balaton’ óldalára,
Akkor fel-kiált: óh Tethis! óh Tengeri Istenek!
Neptunus, Oczeán, Inó, Glaucus ’s a’ Sírenek!
Honnan hoztátok ezt ide, ezt a’ rajtam truttzolót,
Ezt a’ drága ruhájival, ’s élttével sem gondolót?
Többször vólt ő a’ tengeren, mint én a’ Balatonon
Járt ez már tengeri Sczillán Karibdisen, Zátonon;
Még most pedig Ifjú Magyar; ha meg-nő a’ bajussza,
Minden bizonnyal az egész Balatont által ússza. –
Mikor közel vólt a’ parthoz, eleget kiáltozá:
Mantel, mantel! de nem érté senki, ’s elő se hozá.
Kéntelen vólt amaz első ártatlan őltözetben
Ki-szálni, a’ sok piperes ruhás gyűlekezetben.
A’ szemérmes Kis Asszonykák szemeiket be-fedték,
Csak az árnyék tartón által ’s újjok közt nézegették,
Mert nem bújhatott árnyékra ’s a’ figefa alá itt,
Hogy be-fedné levelekkel ártatlanság-ruháit. –
Meg-van biz-ez, és míg ezen számos nézők bámúltak,
Ki úszni, ki-meg a’ vízben bátor lenni tanúltak:
Én azt kérdem: kitsoda ez? – ez vólt rá a’ felelet,
Báró Hompes, ki Ánglus vólt, de nem rég’ Magyarrá lett.
Mellyre én (committálva vólt, Hertelen) azt gondolám,
De ha szabad, gondolatom nem-is hibázna talám:
Ha a’ fát által plántálják masuvá tsak magába’
Nem terem ollyan jót mint ha bele óltják más fába;
Hompes által kívánkozván ez termékeny Hazába,
Europának úgy nevezett szép paraditsomába,
Ha magából egy ágatskát Magyar fába óltana,
Abból sokkal jobb gyümőltsöt termő fa fogamzana:
Az már Magyarnak igazán ’s méltán neveztethetne,
A’ mi neki egy szép Magyar Menyetskétől születne.