Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

 EDES álom! melly gyönyörűséges része vagy te, a’ mi unalmas életünknek, melly nyugodalmas szakassza a’ sok nyughatatlanságokkal bajlódó idő-tőltésnek! Ismerték-e azok a’ te hasznaidat? kostolták-e érzékenyűl, és illendő reá figyelmezéssel gyönyörüségeidet? a’ kik hajdan tégedet az Istenek kőzé számláltak: mert oh bizony sokkal jobban meg-érdemled az Innepet, az Oltárt, a’ Templomot; mint vagy a’ múlatságos vadászatnak, vagy a’ telhetetlenkedő bor italnak az Égnek leg-nagyobbjai közzé számlált Isteni ’s Isten-Asszonyai.

Mikor némelly tobzodó, az ételben italban telhetetlenkedik, – tsiklandozza téres torkát ez a’ tele pofával le-nyelt kedves savanyúság, melly mihelyt kelletinél több, mindjárt kezdi nem tudni a’ lélek; millyen az, a’ mi az ínynek jól esik? iszik esze nélkűl, ’s hogy többet tölthessen gyomrába, annak a’ mi eszét el-veszi, kelletlen falatokból ágyat^* vet: magán kivűl van, mint a’ ki el-ájúl; (vagy ha a’ részegségnek egész mértékére nem lép is, a’ telhetetlenséggel testét el-lankasztja, elméjét a’ figyelmetes gondolkodásra alkalmatlanná tészi) mikor osztán fel-ébred, tagjai fájnak, íz érzése keserű, melly pedig azt az édest ollyan telhetetlenűl érzette, tompák minden érzékenységei, rövidek gondolati, hibás emlékezete; próbálja magának elő-képzelni életének azt a’ szerentsétlen folyamatját, melly a’ telhetetlenségben tölt-el: nem tud tovább emlékezni, hanem tsak addig, a’ míg az az ész-vesztő ital elég vólt; a’ többi ollyan előtte, mint ha nem élt vólna; ollyan, mintha most kelne-fel a’ sírból, ’s mintha a’ Lethe’ vizéből hörpölte vólna a’ feledékenységet: ha én az alatt tsendesen aluszom; mitsoda meg-elégedéssel folynak nyugodalmas óráim! testem nyugszik, ’s érezhetetlenűl készíti magát a’ meg újúlásra, elmém pedig mivel nyugodni nem tud; a’ maga édes képzelődésinek szabad szárnyain repdes; ’s a’ néma gondolatokból festi-ki magának, annak a’ bóldog életnek képét, mellyet hajdan a’ test nélkűl fog tőlteni; ’s mi vagy te oh telhetetlenség! ehez az ártatlan gyönyörűséghez képpest? melly tsak^* azért is édes, hogy ártatlan. – Mi vagy ehezképpest? Te tele tsészékkel bujálkodó részegség! melly pedig a’ mint tartják a’ testi gyönyörüségek közűl egyik vagy. – Mik vagytok? Bakhus’ bőr ’sákjai! Szilenus’ érzéketlen heverési! ’s tsúfos tántorgási! tsupa gyötrelem, tsupa betegség, mellyből hogy meg-gyógyúljon a’ telhetetlen, első orvosság az álom. – Az az édes álom, mellyet ti a’ fel-keléskor keserűvé tesztek; az a’ nyugtató kedves álom, mellyet ti gyakran, rémítő képzésekkel nyughatatlanítattok.^*

Mikor némellyek, unalmas órájikat vadászattal tőltögetik; ugrálják a’ tsalittos bokrokat egy félénk oktalan állatért; meg-másszák a’ kietlen havasokat a’ halál’ szerző fegyverek’ őrizete mellett a’ nálaknál erőssebb de nem mindenkor kegyetlenebb vadért: a’ vadász ebek’ kaholó hangjaival gyönyörködtetik füleiket, mellyeket gyakran az érzékeny hallású Ekhó meg-kettőztet; futnak, fáradnak, mint a’ pálya futók, ’s fáradságoknak leg-nagyobb jutalma egy szerentsés lövés, ’s az azzal való ditsekedés, vagy ha az nints, az ezerféle mesterséges mentség; ez az a’ Diana’ koszorúja, mellyet ád a’ maga vitézinek: Ha én az alatt, hivatalbéli foglalatosságim után le-heveredem, ’s az a’ nyugtató Isten az álom le-ereszkedik szem héjjaimra a’ levegőnek szárnyain, mint a’ pók a’ maga mesterséges kötelein; mennyivel nagyobb az én gyönyörködésem azokénál, a’ kik test fárasztással kerűlik, az unalmat? noha ez már a’ leg-nemesebb gyönyörűségek közűl való^* – azoknak testek el-lankad, míg azt keresik, a mi őket kedveltesse; az én tagjaim meg-nyugosznak, ’s lelkem a’ leg-édesebb képzések között múlat: – azok örűlnek hogy egy teremtett állatot meg-ölhettek; én tellyes meg-nyugovással vagyok, hogy senkit meg-nem bántva magamat ártatlan nyúgodalommal gyönyörködtettem: – Azok ha szerentséjek nints, boszonkodnak, gyakran veszedelemben forganak; én ha néha álmomban holmi rémítő képzésekkel kűszködöm, ’s erőlködésemben fel-ébredek; melly ki-mondhatatlanúl örűlök, hogy tsak álmadtam – Oh Dianna! vallyon ha te is a’ vad-üldözetben kapott fáradságod után, szentelt berkeidnek híves árnyéka alatt, (nem pedig a’ fényes Efezusi templomban) a’ zöld pásitra le-heveredel, ’s fejedet gyengye karjaidra le-hajtva, meg-adod tagjaidnak azt a’ nyugodalmat, melly nélkűl, szép Isten Aszszony! te sem lehetsz-el; vallyon nem érzed-e magad is, hogy tsak az álom az, a’ mi hijjánosság nélkűl gyönyörködtet: és a’ mi nélkűl a’ vadászatban keresett gyönyörűséged, tsak test-rontó nyughatatlanság.

Édes Álom! melly kedves vagy te! mennyire szerettek téged’ még azok is, a’ kik arról nem is álmadoztak, hogy tégedet a’ gyönyörűségek közé számláljanak? – Mit vétettél? talám ugyan gyakori réműlések’ játék-színje lehettél azoknak, a’ kik tégedet halál’ testvérjének neveztek, fagyos halál’ képének – rajzolt mássának.^* – Mi lelt benneteket? két nagyobbjai az Arany Poëtáknak! hogy te játékos elmejű Názó! halálhoz hasonlónak mondod, még pedig a’ fagyos halálhoz hasonlónak, az Álmot. Te pedig Máró!¹ remek vitézi versedben halál’ testvérjének nevezed, sőt a’ pokolnak leg-rettenetesebb Isteni közé számlálod, mikor annak félelmes Tornáttzában készitesz szobát, a’ siralom, gond, halvány nyavalyák, komor vénség, félelem, ízetlen éhség, otsmány szükség, nehéz munka, a’ bűnből kőlt öröm, és az esztelen vissza-vonás között az álomnak is.^* – Mit itéltetek a’ tsendes álomról? – A’^* halált véltétek-e édesebbnek mint én? vagy az álmot keserűbbnek? vagy tsak a’ nálatok régibb mesélők’ képzelődései után halgattatok? – De mit vétett azoknak is az álom? Hogy Orfeus, Heziodus, Homerus, Szeneka egyaránt a’ halálnak a’ félelmek’ Királyjának Atyjafiának lenni vallották. De, oh! mind kegyetlen értelemben.^* – Gyengíttsétek-meg régi Bőltsek! kemény ki mondástokat, avagy tsak annyira is mint Arisztoteles, a’ ki az álmot határ szélnek tartotta az élet és a’ halál között: vagy mint Petronius a’ ki a’ részegség után következett mélly álmot mondja lenni ollyan vég szélnek, mellyet egy kis ki-terjesztéssel élet végező halálig lehet nyúlytani. – De nem illyen tulajdonságokkal birsz te nyugodalmas álom! Édes álom! a’ melly az el-erőtlenedett Öregeknek annyi órát tóldassz napjaikhoz, a’ mennyit el-veszel az ébren-vigyázás’ szempillantásiból – vagy ha Testvérje, ha hasonlatossága, ha határ-széli vagy a’ Halálnak; melly igen édes lessz úgy a’ halál! melly nyugodalmas az örökre leendő el-szenderedés; mitsoda el-képzelhetetlen tsendesség lészen ott? mitsoda tökéletes meg-elégedés? mikor az ember el-nyugszik, a’ fel-ébredésnek, az újra lehető el-fáradásnak, a’ terhes gondnak, a’ test’ indúlatival való tsatázásnak, minden félelme, minden reménysége, sőt minden kívánsága nélkűl. – Ha ollyan édes álom vagy te oh halál! vagy ha tsak árnyékod, tsak képed neked az álom, a’ melly ollyan gyönyörűséges; melly ki-mondhatatlanúl kedves lehetsz magad? nem Halál vagy úgy oh Halál! hanem egy új élet, egy a’ mostani nyughatatlan életnek minden epesztő viszontagsági nélkűl gondoltatott angyali élet; a’ test’ békójiból ki-vetkezett szerentsés léleknek örökös szabadsága; az örökké valósággá vált időnek, ollyan minden vég és változás nélkűl teldegelő arany századja; mellyben semmiképpen nem férhet a’ hosszú idejűséghez a’ vénség, a’ lételhez a’ változás, az élni meg nem szűnéshez az unalom, az életnek mindenkori hosszabbodásához azok a’ viszontagságok, mellyek most a’ lételt a’ nem lételhez készítgetik; – hanem az a’ meg-szoríthatatlan szabadság, mellyet az édes álomban láttatik érezni az érzékenységek’ serkentési nélkűl gondolkodó elme; fogja a’ lelket vég nélkűl gyönyőrködtetni azzal az állapottal, mellybe lépett ez örökös álom által: Isteni eredetére vissza viszi lételét a’ változhatatlanság; a’ gyönyörűségeknek szüntelen érzése, ’s az azon való szakadatlan öröm, hogy ő meg nem szűnik élni; ollyan ártatlan és mindenkori foglalatosságok lesznek, mellyek távoly rekesztik tőle az únalmat, az idő haladást, az órák után óráknak, idők után időknek, minden meg-szünés nélkűl való teldegelését, segíti, lehetőssé tészi, ’s örökké tartandókká tsinálja, a’ mindég egy, ’s mindég boldog állapotban való létel. – Ha ez az a’ Halál a’ mit képez, a’ minek testvérje, a’ minek határ-széle az álom; szentűl gondoltatok hajdani Bőltsek! és egyszersmind az Álmot egy leg-kedveltetőbb múlatsággá tettétek. – De ha annyit tesz a’ Halál, mint a’ meg-halás, a’ mikor a’ szívnek hajdani titkos és vétkes idúlatai ki-szaggatják lakó hajlékjokat, mint a’ viperák édes Anyjok’ hasokat, és seregesen az útra készűlő léleknek eleibe menvén, kénszerítik a’ maradásra; törvény-széket rendelnek neki, ’s szájából kivánják azt a’ kedves vagy kedvetlen ítélet-tételt, a’ melly már magában kész büntetés ’s kész fel-oldozás; kész pokol, ’s kész Menyország; a’ mikor azokon szomorkodik leg-inkább az el-kőltözendő lélek, a’ mik ez el-tőlt rövid idő alatt leg-kedvesebbek voltak előtte: mikor egy két pertzentés alatt az egész világot öszve-futkossa, ’s rendel mint egy irtóztató Lajstromban nézi, kiket és miket kell neki most mindjárt itt hagyni? mikor minden szempillantásban reszketve várja, mint a’ kit a’ rettenetes égi háború a’ kietlenben kinn szorít, vagy mint a’ fő-vételre büntetődött rab mikor szemeit be-kötik; hogy most mindjárt meg-lohad tüdeje, az a’ fúvó, melly ki ’s bé szörbölte a’ levegő eget; el-szakadnak, be-rekednek azok a’ testnek titkos tsévéji: el-rothad most mindjárt, ’s mozdúlhatatlanná leszsz az a’ serény nedvesség, melly a’ testnek külső ágazatiról ’s foglalatiról a’ lélekhez vitte a’ kűlső dolgoknak képezeteit; mikor reszketve várja azt a’ szempillantást, hogy most mindjárt vége legyen, hogy ne hallja szerelmeseinek zokogó nyögdétselésseiket, mellyek pedig tsak addig gyötrik míg hallja; hogy egy fekete, és minden apró lyukatskák nélkűl öszve-szőtt kemény fátyol ellent áll szeme bimbojinak, hogy semmit se lásson,^* még^* minek előtte ortzájára borítanák a’ szem-fedelet, más hasonló halandók’ kezei; hogy a’ roskadni kezdő, ’s érzésétől most mindjárt meg-fosztatandó testet ápolgató kezek’ tapogatásit lassan, ’s mind lassabban-lassabban érezi, ’s mindjárt meg-szűnik érezni: ha ez, mondom, ez a’ meg-halás a’ Halál, oh ne hasonlíttsátok úgy az álmot a’ Halálhoz; – élet még ez, az életnek utólsó fáradságos szakassza, nyughatatlan szempillantása, mellyből így ki-mondhatatlan kitsinységű idő haladik alatt által repűl a’ sok szorongattatások között lévő lélek arra az édes álomra, melly már valóságos álom, kedves álom, gyönyörűséges, és örökké tartó el-szenderedés; nem Halál, hanem élet.^* – Sijettetik erre a’ jobb sorsú lelkeket a’ szorongattatások közt is, mint valamelly belső őrző Angyalok, ’s titkos tanátsosok, a’ szerentsés el-tökélles, és a’ bóldog reménység; mikor a’ bűnők sorral elő állanak; az a’ Halandó, a’ kit valaha a’ haldokló talám el-nyomorított, előtte siránkozni rémlik; az el tökéllés mellé áll, ’s eszébe juttatja az el-ijedt léleknek, tselekedete nyomos mentségeit, ’s azt-is mennyi jót tett több ember-társaival: – mikor a’ szeretetlenség, tudatlanság, kételkedés, tündér formákat öltözvén magokra, reszkettetik a’ lelket, hogy ő alkalmatlan lészen annak a’ bóldog életnek meg-bírására, mellyre által menni most készűl ’s mindjárt kéntelen lessz: melléjek áll egy angyali áll-ortzában, a’ reménység, ’s biztatja a’ lelket, hogy ollyan édes álom az a’ másik élet, a’ hol el-múlik minden kételkedés; ollyan bóldogság a’ hol tökélletességre megy az emberi híjjános szeretet, és tudomány. – De még az az idő is mellyben ezek a’ tusakodások tartanak, még nem Álom, nem Halál; még mind élet; a’ léleknek a’ testtel való egybe-köttetésében álló nyughatatlan élet. – Hol van hát már a’ Halál? mellynek hasonlatossága vagy te oh édes Álom! – Nints^* halál, nints egyébb a’ mi Halálnak neveztethessen, hanem az egy élni meg-szűnés; melly pedig egy ollyan kitsiny ’s rövid pertzentés, a’ mellyet az értelem meg nem foghat: azután megint élet következik, ’s ez osztán az az álomnak testvérje – ez – de oh! ez nem a’ pokol’ rettenetes Istenei közűl való. Nem a’ rémítő Tornátzban, nem a’ kínzó piatzon, nem a’ kárhoztató Törvény-szék előtt vagyon ennek lakó kamarája, hanem bellyebb az Elísiumban a’ szerentsés mezőkön, a’ szent fák, a’ bóldog leveles ágok’ múlattató árnyéki alatt. – Ott van az az örökös álom, azok az érzékenységek’ segítsége nélkűl mindég tartó örvendetes képzelődések, mellyek a’ lélekhez nem botsátnak semmi ollyan dolognak képit a’ mi szomorú: nintsenek sem komor sem ellenséges indúlatokkal keverve; hanem minden szép, mínden ártatlan, minden gyönyörűséges, minden egyenlő mértékben jó és kedves, ’s mind ezeket a’ lélekben öszve foglalja, ’s meg-unhatatlanokká teszi egy ollyan angyali tulajdonság, a’ mellyet mi meg-nem foghatunk, úgy mint a’ telhetetlen meg-elégedés.

Fesd-le nekem tsak egyszer, ennek a’ ki magyarázhatatlan bóldog állapotnak képét tsak kevés részben is édességes álom! a’ ki magad ennek némű-némű hasonlatossága vagy – mutasd-meg testvéredet lelkemnek – taníts-meg, mi az az örök álom? tapasztaltasd velem annak a’ gyönyörűségnek ’sengéjét te leg-tsendesebb Istenség! Ha ezt tselekeszed lelkemnek; templomúl szentelem neked lakó házatskámat: óltárt emelek számadra, ’s életemnek azokat az órájit, mellyeket a’ Teremtő a’ végre rendelt hogy ébren legyek, arra szánom, ’s arra fordítom; hogy Tenéked áldozzak ’s jó szagokkal füstöljek.^* – Oh meg-érdemled Te azt akkor én tőlem, mert ollyan boldog életnek képit fogod mutatni, a’ mellyre én teremtettem, és a’ mellyre készülök, mikor élek: azokba a’ boldog gyönyörűségekbe segítessz be-tekénteni; azokba a’ boldog hajlékokba, a’ hova tudásom és érzésem nélkűl sebes szárnyakon’ visznek az idő-szakaszoknak rendel változásai. – De oh édes Álom! Tsendes Istenség! mint bánsz Te a’ halandókkal? tsak úgy mutatod lelkemnek, azoknak a’ boldog gyönyörűségeknek rajzolatit, mint mikor a’ katonaságra készülő gyermekeknek Hadí játékot mutat a’ Mester.^* – El-szenderítessz Te engem’; ’s mikor érzékeny gondolkodásim után el-szenderedem eszre vehetetlenűl be-zárod szem-héjjaimat: a’ gondolkodás foly a’ maga’ rendes útján, és én nem tudom a’ szempillantást, nem foghatom-meg módját; mikor? és miképpen változik az álmadássá?^* a’ mi tsak most gondolkodás volt. Szemeimnek be-hunyása magában álmat nem tsinál, ha füleimet be-dugom, ’s minden tagaimat a’ testi dolgoktól úgy el-fogom, hogy ne érezzek; még nem aluszom, még lehetek ébren; Te pedig engemet ollyan alattomban, ollyan titkosan el-szenderítessz; hogy füleim nyitva vagynak, tapíntásom a’ külső érezhető dolgok elől el-nem záratik, és még-is lelkem nem ügyel azokra a’ mik illethetik, ’s minden bizonnyal illetik is érzéseimet. – Miképpen viszed ezt véghez? Te titkos Istenség! Te nyugodalmas^* álom! – Része-e, idő szakassza-e életemnek az az idő telés mikor aluszom? Oh! áldott Természet’ munkája! így képzelteted Te én velem előre amaz örök álmat: azomban azt okos lelkem’ értelmére bízod, hogy ezt az eszre vehetetlen el-szenderedést, példájává tegye, annak a’ ditső által változásnak, mikor az életnek, ennek a’ testi életnek vége felé, addig terjednek, ’s haladnak érzékeny gondolkozásim; mennek és tserélgetik egymást a’ képzelődések, hogy egyszer meg-szűnik ez a’ múló álom forma élet, de én azt észre nem veszem; és változik egy más új életté, szabad életté, nyugodalmas életté. – De tsak azért is, mennyi tisztelettel tartozom neked én halandó? hogy hasonlatossága vagy annak a’ dítsősséges el-változásnak, leg alább akkor, mikor édesek álmaim.

A’ nap el-nyugszik – setétűl az ég – kezdenek elébb gyengébben, azután erőssebb lánggal ragyogni a’ tsillagok – emelkedik az ezüst színű hóld, a’ főldet be-kerítő levegő-ég’ oszlopain; – az el-nyugodott nap’ messze ki-terjedő súgári, a’ minémű osztályokat tsinálnak a’ feketével kevert ég színben, azokon lépdegel mint gráditsokon – ’s mennél jobban rövidíti a’ tűzes nap hosszú súgárít, annál pirosabbnak tetszik a’ nap’ Húga, a’ mind nagyobb nagyobb mértékű ég-színben. – Ő jelentgeti ’s mint egy mosolygó ábrázattal integet, hogy éjtszaka van; hogy a’ Teremtő be-zárta a’ világító napot setét kamarájába, hogy a’ munkára teremtetett Világ’ lakossai meg-szűnjenek ébren lenni ’s nyugodalomra botsátkozzanak. – Érzik tagjaim a’ néma íntést, érzik a’ tapasztalhatatlan erőltetést.^* – Jer lelkem! menjünk háló szobámba – le-botsátom fáradt tagjaimat a’ szokott nyugodalomra, hadd nyugodjanak – Te pedig láss a’ magad dolga után – gondolkodj – és hord elő ártatlan képzésidet, még testem pihen.^* – Le-hajtom fejemet, – édes andalgások közt hordja elő bátor lelkem, nappalí tselekedeteimet; ha mit tűzes indúlatim az ő vezetése ellen hibáztak, pirongatja azokat; ha mi jót, ha mi szépet, ha mi nemes dolgot tselekedtem, ditsekedik magában, ’s folytatja képzelődésit tellyes meg-elégedéssel. – Azomban fel-keres a’ láthatatlan, a’ helybe-szoríthatatlan álom, – be-zárlott rejtekembe be-lopodik, ’s fejem felibe áll; nehezíti szem-héjjaimat, ’s be is zárja azokat láthatatlan kezeivel – már tsak nem el-szenderedem, mikor a’ tselekedetimben való édes ditsekedés, vagy valamelly különös történet fel-ébreszt – el-ugrik melőlem a’ be-lopakodott álom – tekíntek setétesetskén világító ablakomra; nézem, miként eregeti által fejér súgárit a’ Hóld, a’ vászonnal be-vont üvegenn; mint a’ hó-színű tejet által eresztik a’ szűrő szitán.^* – Ellene támadok a’ Hóldnak: Te éjjeli lámpás! Te álom hozó-tsillag! mondván, Te tsúsztattad alá a’ te el-zárhatatlan folyamatú súgáridon’, mint mesterséges pókhálókon,^* az álomnak érezhetetlen terhű szárnyait, mellyek hálót vontak szem-fényemre, hogy ne lássak; terhet raktak érzékenységimre, hogy ne érezzek, ’s lelkemmel kezdett kedves szám-vetésemet félbe-szakasztották. – Oh pedig hibáztam – nem szakasztották – ez a’ kedveltető panaszolkodás mind tovább terjed a’ maga után – folynak a’ gondolatok, ’s addig folynak, hogy ismét el-szenderedem, ’s eszre nem veszem hogy el-aludtam. – Azt gondolom, hogy a’ Hóld’ súgárival most is ébren perlekedem. – Terjednek, ’s változtatják magokat a’ képzelődések; vissza megy lelkem a’ Holdnak altató ereje ellen való panasz közben, erről az ártatlan gondolatról, hogy az Álom lelkemmel való számvetésemet akarja félbe szakasztani, azokra a’ tselekedetekre, mellyek éppen számadás alá tartóztak; képzelődöm, hány szegénnyel tettem jót? – ’s melly könnyű szárnyan repűl a’ gondolat? – bámúlj én lelkem! magad – a’ ki azokat egymás után repíted ’s szárnyjaikra botsátod. – El-visz engemet az édes gondolkodás a’ szölő-hegyre, ’s azt vélem azomban, hogy ébren vagyok; mintha magok tapasztalnák az érzékenységek, hogy fáradok, lankadnak inaim míg a’ hegy óldalba érek.^* – Le-ülök ott egy törsökre, egy venyigéből rakott tüzzel által ellenbe. – A’ tűz mellett egy el-aggott öreg Asszony fél-óldalt fekszik ’s rázkodik mintha hideg lelné – más felől le-gugyorodva űldögél egy nagyon szakállas öreg Férjfi, ’s egy kis lábasban vizet forral – szánakozva nézem mind a’ kettőt – én úgy gondolkodtam hogy nézem – holott szemeim be vagynak zárva. Sőt meg-is szóllítom az Öreget: talám, mondom, a’ hideg leli jó Öreg a’ feleségedet? Nem tudom, úgy mond, Uram! már tíz esztendeje miólta nyomorog, – azólta sem én, sem maga magának semmi hasznát nem veszi, jobb vólna ha meg-halna.^* – Azt gondolám hírtelen, hogy zúgolódik, és meg-unta Társsát az Öreg, ’s így biztatom: Ne kívánd halálát jó Öreg! – ezt most így rendelte a’ végzés.^* – Ha pedig Te vólnál illyen nyomorúlt, ő tartozna gondodat viselni: – mellyre ismét az Öreg: Oh Uram! úgy mond, ha én vólnék nyomorúlt, én éhel halnék-meg; nem tudna ő nekem élelmemre valót keresni. – Akkor ismét el-szomorodtam – a’ szegény Asszony pedig sohajtozott: – de az Öregnek ábrázatjából ’s szava hangjából semmi ollyas neheztelés nem tettzett-ki; hanem ollyan vígan ejtette a’ szókat, mintha sorssával tökéletesen meg-elégedne; ’s egyszersmind fel-állván guggoló helyéből, be-megy a’ Gazdájának pintzéjébe – mert szőllő pásztor vólt – egy darab sóból egy kitsinyt a’ késivel le-feszít; a’ markában a’ mint lehetett apróra töri, ’s elő vesz egy darab kenyeret – én sajnálkozván nézem az Őreget, ’s azt kérdem, hogy talám a’ kenyeret hogy jobb ízű legyen meg-akarja sózni.^* – Nem Uram! úgy mond, hanem egy kis levest főzök magamnak, és nyomorúlt Feleségemnek: – akkor el-szomorodva félre mentem a’ magam’ szölléjébe, hogy ne lássam azt az el-hagyattatott életet ábrázoló főzést, azt gondolván, hogy majd a’ forró tiszta vízbe bele hányja a’ kenyeret, és azt meg-sózza: ’s az lesz a’ leves, egy munkás Öregnek, és egy nyomorúlt betegnek számára. – Mikor azt véltem, hogy már meg-ették, vissza megyek hozzájok; ’s látván hogy nem tsupa kenyér van a’ serpenyőben; kérdezem: mi az? Egy kis szalonnát pirítottam, felel az Öreg, és hagymát, ’s azt hánytam bele a’ kenyér közé, és ez igen jó – liszt kellett volna hozzá – de nints – azt tartják, hogy úgy jobb – de nekem ez is jó – ebből adok a’ betegnek, és ha ezt ketten meg-esszük; ő sem kér többet hólnap illyenkorig; én is el-bírom a’ munkát öregségemhez képpest. – El-sohajtottam^* magamat – az erszényemből ki-veszek, hogy az Öregnek adjam.^* – No, mondom, Öreg! ezen végy lisztet, és hólnap úgy próbáld, ha jobb lessz-e? nekem pedig engedd-meg (könyvezve mondám) hogy egy kalánnal ehessem belőle: – – mindjárt Uram; úgymond, hadd keverem-meg – én pedig az alatt: Boldog Isten! mondám; – melly kevéssel meg-elégszik a’ Természet! – ez az Öreg illyen tsekélly levessel fenn tudja tartani erejét, és dolgozhatik – de millyen boldoggá teszi az embert a’ kevéssel való meg elégedés! Ez^* beteges feleségét tíz esztendőktől fogva meg-nem únta, ’s most is táplálgatja.^* – Sok finnyások azt gondolják, hogy meg halnak, ha mindennap válogatott ételeket nem esznek; és sok világ’ terhei, sok hitetlen Házasok, a’ jó erköltsű, egésséges, haszonvehető Társakat sem szenvedhetik – melly bóldog a’ szegénység! – Míg^* én így gondolkodám; meg-szóllít az Öreg egész nyájassággal: No Uram! tessék most.^* – Veszem a’ kalanat, ’s merítek a’ levesből; de mivel gondolkozásom álom vala, a’ kalán helyett tulajdon kezemet vittem számhoz a’ nagy indúlatú andalgás közben. – ’S ezen hozzá-értetésre fel-ébredek.^* – Meg-maradtak kedves képzésim – tapintom szemeimet, ’s hát valóban könyveznek.^* – Oh édes gyönyörűség! oh nyugtató, ’s örvendeztető álom! – mihez hasonlíttsam édességedet? nem találok szót örömöm’ ki-fejezésére, – álmam tellyes volt ember-szeretéssel, és ez egy valóságos öröm: fel-ébredésemkor nem győzök be-telni tselekedetemmel való meg-elégedéssel, és ez a’ második hathatós öröm. – Dianna! Vénus! Bakhus! mi vagytok ehez képpest? – tsupa haszontalanság, tsupa hiba, tsupa semmi. –

Meríts engemet ezután is minden éjtszakánként illyen kedves képzelődésekbe, oh álom! és boldogabb leszek a’ Királyoknál – boldogabb a’ leg-szerentsésebbeknél – álmamban meg-tanúlok ember lenni, mellyet sokan egész életünkben meg nem tanúlhatunk – – álmamban készítgetem magamat arra, mit kelljen tselekednem? mikor ébren vagyok.^* – De hát az a’ szerentsés Öreg, a’ ki ébren is ollyan meg-elégedett a’ maga sorssával, melly szerentsés lehet? mikor aluszik! – Ő szegény a’ jól élésnek ollyan alatsony gráditsán áll, a’ világi telhetetlenséghez képpest, hogy ha a’ meg-elégedés kézen nem tartaná, le-rohanna a’ szegénységnek üres mélységébe, és még is azt mondja, hogy az igen jó a’ mit ő főzött; ’s miért nem adtál még kedves idő tőltésemhez tsak egy szempillantást? múló álom! hadd próbáltam volna meg lelkemnek azt a’ Nemes tehetségét, millyennek képzette volna azt az ízt, mellyet nyelvem nem érzett, hanem tsak az a’ szerentsés el-hitetődés tett vólna édessé. – Hadd ditsekedtem vólna magamnak azzal; hogy vóltam leg-alább álmamban egy rangban a’ leg-boldogabb emberrel – a’ meg-elégedettel. – Oh millyen álmaid lehetnek neked? boldog Öreg! ha ébren illyen szerentsés állapotban van lelked – mikor nappali munkádban el-fáradván le-dűlsz a’ zőld gyepre, beteges feleségedhez közel, hogy ha ez valami baját jelenti, fel-ébredhess: van-e az a’ lágy párna, vagy az a’ kedves italú bor, melly édesebb álmot adjon a’ testnek? – Ha nappal valami körülötted van, mind tárgyja érzésednek; buzdíthatja indúlatidat gyengébben vagy erőssebben; és még is ollyan mindég víg, mindég meg-elégedett lélekkel bírsz: hát mikor aluszol; mikor a’ lélek szabadon, és nem az érzékenységek’ út-mutatása után dolgozik, millyen boldog lehetsz! melly gyönyörűséges szakaszsza vagy az emberi unalmas életnek, oh Álom!

A’ minap az árnyékos erdőben sétálván találok egy Pásztort, – egy terebéllyes tserfa alatt feküdt ő – hanyatt feküdt – mezítelen hasáról fel-foszlott az inge – botját maga mellé fektette – nem messze hozzá legeltek szarvas marhák egész tsordával – meg-állok a’ fa alatt – nézem, mint alszik? – száját, és mezítelen hasát a’ legyek lepték – karján nem tsudálkoztam; mert azt a’ meleg nap süti ébren is, ’s nem tsuda ha nem érzi a’ légy mászkálást. – De hogy száját és hasát láttam, meg-szántam, ’s fel-költöttem. – Mihelyt fel-ébredt, leg-elébb is artzulatjáról verte-el a’ legyeket, és én azt kérdem; érzette-e míg aludt, hogy tsipték: Nem érzettem Uram! úgy-mond, igen tsendesen aludtam, ’s bánom, hogy fel-ébredtem.^* – Hát mit álmodtál? kérdem viszont: – azt Uram! hogy kenyeret ’s szalonnát falatoztam, ’s jó friss vizet ittam reá.^* – Hát kérdem továbbá ehetnél-e? – Éheztem úgy-mond mikor le-feküdtem mert már harmad napja hogy a’ Gazdám el-késett a’ kenyér kűldéssel, mivel messze lakik, ’s egyebet nem tudtam tenni, hanem ide az árnyékba le-heveredtem ’s éhen el-aludtam: most pedig úgy tetszik, hogy estig el-várhatom az ételt. – Tünödtem magamban, hogy enni valót hirtelen nem adhattam neki, de azomban el-tsudálkoztam az álomnak hasznán: – Te édes Álom! ennek a’ szegény Pásztornak érzékenységeit millyen szépen tsaltad-meg? egy kis nyúgodalommal jól tartottad, eleget tettél éhességének – azomban tapintó érzésit úgy meg-tompítottad, hogy nem érzette azt, a’ mit ébren el nem szenvedhetne: széltére mászkáltak testén a’ legyek. – Édes álom! melly nyugodalmas szakassza vagy te a’ sok nyughatatlanságokkal bajlodó idő-tőltésnek!

Repűlj édes álom! gyakorta, rejtek kamarámba, könnyű szárnyaidon: – végy erőt unalmas óráimon; ’s ha mikor a’ kedvetlen történetek, kínzó-szerszámaik alá készítik venni szívemet, kergesd-el azokat, ’s nyomd-le minden meg-győző terheddel. – Nem kénszerítlek szokatlan őrízetekre, nem lopom-el a’ naptól azokat az órákat, mellyeket a’ Teremtő munkálkodni rendelt: sőt a’ mit a’ nappali munkától el-nehezíttetvén a’ napból neked szánok is, vissza veszem azt az est-hajnaltól; annak éneklek estvénként, meg-kérlelem őtet, hogy az ő gyönyörű fenyességét az éjtszakának homályos setétségével öszve nem keverem. Engedd-meg azt nekem te is oh álom! a’ helyett neked más órát keresek, mellyen te nyugosztalj-meg engemet – nyugosztalj-meg – tsendesen nyugosztalj-meg. Ollyan édes gondolatok közt eresszed lengedező szárnyaidat szemem’ borítékira, mellyek kedves álmadozást ’s nem réműlést vonjanak magok után: vagy ha az indúlatok, ha a’ kedvetlenségek’ emlekezete, meg-zavarja álombéli képzéseimet, kedvesebb szárnyakkal legyezd-el azokat, hogy elmém’ tábláját meg ne motskosíttsák, mint a’ legyek a’ tükört. – Ha le-fektemkor némelly szerentsétlen történetek, harag, bosszúság, illetlen kívánságok, mint-meg annyi serkentő órák boszontják fülem dobjait, ’s fel-felé feszegetik szem-héjjaimat, repűlj fejem felibe könyörűlő álom! tsepegtess szememre szárnyad’ hegyéről mézes enyvet, hogy azok le-ragasszák borítékjait: tégy osztályt az emlékezet és feledékenység között igaz jussal; hogy ha érzékeny a’ szív, mikor testem ébren van, a’ szomorú dolgoknak érzésére; jusson a’ feledékenységnek is azokkal akkor mikor aluszom. Nyugtasd-meg ne tsak tagjaimat, hanem lelkem’ nehézségeit is; hogy mikor hajnalban el-vonod szemeimről lepledet, ’s el-repűlsz fejem felől a’ magasságra azt kiálthassam fel^* álmassan utánnad, édes álom! melly gyönyörűséges vagy!