Fáj-e még? jó Atya! és még-is kisért-e
A’ bú? melly a’ minap keservessen sérte,
Mikor az ég, ollyan vagyonodat kérte
’S vette-el, hogy élted’ attad vólna érte.
Vagy tán vétkezem-is ezzel a’ kérdéssel,
Mint ha ollyan könnyű vólna a’ nyögéssel,
Fel-hagyni? a’ kinek inkább szíved késsel
Hasogatták vólna; mint e’ temetéssel. –
Egynek, de olly egynek sírba kőltözése,
Kinek halálával négynek kesergése,
’S minden gyermekidnek harmada’ vesztése
Együtt jár; Áh! nem nagy szívenn lővellés-e?
* lővelles-e Rímelés szerint jav.
Úgy; mert három közűl el-vesztéd egyiket,
Sőt tizen egy közűl már kilentzediket,
’S a’ három közűl-is olly kedvesebbiket,
A’ Kiért engednéd talám mindeniket.
El-tűnt reménységed’ tárgya ’s tellyessége,
Vénséged’ öröme, Házad’ ékessége,
Szerelmes Annyának tündér kis véndége,
A’ kire most vólt már leg-nagyobb szűksége.
Mert Ágnes bútsuzik Lutzina hívatja,
Antalt Fébus kéri a’ bőltsesség’ Attya,
Már úgy mond kezeim’ maga tsokolgatja
Eszterem; bús Annya’ szerelmes magzatja.
Tsókold hát! – tsókolná, – de – szörnyű Fájdalom!
El-tűnt, az én kedves testben járt Angyalom,
Eszterem! – háromszor harmadik sír-halom!
Hát így vál-e búra ez a’ bizodalom?
Vagy, ha már kezeim e’ kis Angyalkának
Kedves tsókjaitól éppen meg-válának;
Vajha a’ tsoportos himlők helyt adnának
Ortzáján, síralmas szűléje tsókjának.
Jaj! de, – im’ gyönyörű ortzája ’s szép teste
A’ mellynél már szebbet Apelles sem feste,
Rakva van fekéllyel: ah! be ki-kereste
Gyászom tellyességét ez a’ gyászos este. –
– Valóba keserves, hogy ölelésedet
Nem kőltsönözheti ez, a’ ki tégedet
Ölel a’ kín közt-is; ’s e’ meg-merevedett
Test, nem érzi tovább kedves szerelmedet.
Nem szóll az arany-száj Annya’ síralmára,
Kinek sóval tellyes értelmes szavára
Bámúltunk, mert meg-ért vén ember’ módjára
Szóll vala, sok tanúlt elmék’ tsudájára.
Nem. – De
* A D d-ből jav.
óh fájdalom! kedves szűléjének
A’ zokogás miatt meg-akadt nyelvének
Sem enged szóllani; hogy baját szívének
Ki öntvén, a’ terhek könnyebbek lennének.
Kedves Nénnyének-is sok könyv buzog szeménn,
Nyög Öttse’ halálánn és halála’ neménn;
Most bámúlok, úgy mond: bőlts szavad’ érdeménn,
’S még elébb Férjhez mégy kedvesem! mint sem én.
Antal síránkozó Annya ’s Nénnye között,
Síralmat mutató gyász-színbe őltözött.
Ő-is ez esetenn nagyonn meg-ütközött,
Hogy Húga testibűl Lelke ki-kőltözött.
Mint haboz, egy hóltnak ’s két élőnek Attya’
’S egy keserves Anya’ Férje’ gondolatja?
Mikor akár merre szemeit forgatja,
Illy bokros bánatnak láttzik ábrázatja.
Fija, ez esetenn el-bámúl magában,
El-hal a’ Leánya keserves bújjában
Felesége készűl Esztere’ sírjában,
Mit szűlhetnek ezek egy édes Anyában?
Bizony ezek között kő-szikla lehetne
Szíved bár; de még-is meg-repedezhetne;
’S ha szíved e’ baj közt örűlne ’s nevetne
A’ gondviselés-is rád neheztelhetne.
Nem vétkezem-e hát? mikor bánatjának
Ellent-állok, vagy-is állani kívánok,
Esztere’ halálán, és egész Házának
Sorsánn szomorkodó síralmas Atyának.
Gondolom: szívednek jobban-is tettzene
Bánatodrúl inkább írni mint ellene;
’S való, hogy nékem-is síratnom kellene
Ezt, a’ ki közölünk az Istenhez mene.
Sőt ártalmassan-is vígasztallak téged,
Kinek már tsoportra gyűlt keserűséged
Talám meg-is oszlott, ’s ha el-múlt inséged’
Emlegetem, újra bomlik könnyebbséged.
Jól vagyon: – de még-is tisztemnek tarthatom,
Hogy légyen más bajánn nékem-is bánatom,
Már pedig, úgy tettzik hogy Esztert síratom,
Mikor vígasztalva bús Attyát bíztatom.
De én merjek-e hát sebjére írt kenni,
Én, a’ ki még Atya sem próbáltam lenni,
Annak, ki már próbált sokonn által-menni
Nemzeni Fiakat, ’s a’ sírba-is tenni.
Való – hogy ha ezek, rajtam történnének,
Mellyek most Te rajtad öszve-ütközének
Könnyű gondolatim nehezenn lelnének
Illyen orvosságot mint a’ más sebjének.
Mert elegenn vagynak kik más síralmának
Enyhíttő okokat bőltsenn gondolának,
’S mikor az orvosnak fáj a’ seb magának,
Ritkánn veszi hasznát hasznos Flastromának.
És ha ez a’ bal-sors engemet próbálna,
A’ Te bőltsességed még jobb írt találna;
’S ha a’ Te keserved az enyimmé válna,
Az én gondolatom mind szárnyára szálna.
’S meg-vallom; ez a’ seb, melly szíved’ sértette,
Bajodat előttem ollyan nagygyá tette,
Hogy bús elmém, magát mint egy erőltette,
Mikor az Orvosló-fűvet szedegette.
Mert, ha közönységes vólna szíved’ bajja,
Vagy tsak egy kettővel közös vólna jajja
A’ sebes szív sebjét bé-gyógyúltnak vallya,
Ha van más sebes-is, ki szint-úgy fájlallya.
De én (Te azt mondod) társot nem lelhetek,
’S tán sebes ’s nyomorúlt egyedűl lehetek,
Mert minekutánna nyóltzat el-temetek
Ah egek! Házamba új halált kűldetek. –
– Igaz hogy ritka társ, a’ ki így szenvedett,
’S a’ ki tízen egybűl ád kilentz tízedet, –
– De, lám a’ bánatban követnek Tégedet
Elegenn; síratván kedves Eszteredet.
Im! egy nagy méltóság, a’ ki örömedenn
Örűlt, most kesereg keserűségedenn,
Ez a’ közös bánat, gyengénn ’s édesdedenn
Enyhíttő írakkal dolgozik szívedenn.
Ah de, (azt feleledet) akár kinek hattya
Szívét ez a’ bánat, nem a’ más bánattja;
Sírhat Leányomonn sok, a’ ki nem Attya,
De az-is tsak az én Eszterem’ síratja.
Sőt meg-sértett szívem mág annál sebessebb,
Hogy a’ kit nem sértett, annak-is fáj e’ seb.
Melly egyedűl enyim – és mennél nemessebb
Lélektűl váltam-meg, annál keservessebb.
Ki vigasztalhat hát bús Atya Tégedet?
Ha az-is baj, ha ki bánnya keservedet,
Az-is pedig kínnal érdekli Lelkedet,
A’ ki nem sájnállya kedves Eszteredet. –
A’ Pap, a’ halgatót könnyenn bíztathatja,
Mert mindjárt az Isten’ beszédit mutatja,
’S ha könyvez gyermeke’ halálánn az Attya
Ez a’ vigasztalás: Isten’ akaratja.
’S ez némellynek szívét meg-is enyhíthette,
Ha igaz Lélekkel rá ezt felelhette;
Hiszem, az Úr adta, el-is az Úr vette,
Áldott légyen azért szent Neve érette.
Bút szerez ellenben inkább némellyeknek,
Szerelmeseikenn el-keseredteknek,
Kivált ha néhányszor többen-is lehetnek,
Kiket ki-szóllítni tettzett az egeknek.
Azt gondollya: kivált a’ sok gyermek’ Attya;
Ha egynek halála Isten’ akaratja,
A’ többi-is, bár még az ég hallogatja
Ez változhatatlan rendelést várhatja.
És így valahánynak történik halála
Újjabb keserűség keres szállást nála
Akár ki rendelte, hogy halálra vála
Elég az, ha szívénn sebeket tsinála: –
– Jól van. – De
* A D d-ből jav.
ne azt nézd; hogy Isten el-vette,
Hanem; hogy ővé vólt, ’s ideig engedte
Tenéked; ha hát most magának szerette
Perbe az Istennel nem szálhattz érette.
Most, leg-jobb korában találta az halál
A’ millyenben Téged’ már soha sem talál,
El-ijedsz ha bűnöd előtted sorral áll
Mennyi már, miólta ollyan kitsiny valál.
Hiszed-e: hogy tömlötz a’ test a’ Léleknek?
Ha hiszed; örvendhetz az el-kőltözteknek,
Hogy szép Palotáján a’ bóldog egeknek
Olly koránn fel-válták tömlöttzét testeknek.
Ha még-is az halál bűneiknek bére
Vólna ezeknek-is, talám nehezére
Eshetne szívednek, hogy illy hamar ére
A’ halál, bűneik meg-bűntetésére.
De, hiszen a’ Jésus meg-hólt már érettek,
’S jól lehet igaz, hogy bűnös vérbűl lettek,
De tselekedettel még alíg vétettek,
Azt-is meg-fizette a’ kezes helyettek.
Külömben, a’ halál a’ hitetleneknek
Bűntetés tsak; de nem az igaz Híveknek
Minden jóknak pedig ’s a’ ti Eszterteknek
Által-menetele ’s útja az egeknek.
Esztert hát ne sírasd, sem ama’ nyóltzakat
A’ már szemed elől régenn el-múltakat,
Mert olly helyre vitte az Isten azokat,
A’ hol meg-találták bóldog hazájókat.
De tovább szeretted vólna életeket?
Sőt áldjad az áldott Isteni kezeket,
Hogy, míg többrűl többre tetéznék terheket,
Meg-könnyebbítette Isten szegényeket.
És el-higyd, hogy jól tett az Isten ő vélek,
Hogy már ők, a’ mitől Te, és én-is félek
Nem félnek; hogy a’ míg még élhetek, ’s élek,
Sokat vétkezhetik ez a’ bűnös Lélek.
Kit síratsz hát édes Atya! ha ezeket
Nem síratod? talám a’ két test-véreket,
Édes Annyok szeménn le-tsorgó könyveket
’S ezeknek, sebeddel egyesűlt sebjeket?
Úgy vagyon – ha mind ezt bűntető Páltzának
Lenni képzelheti bús Lelked magának,
Vétkes indúlatok valóba vólnának,
Nem érzeni súllyát Isten’ ostorának.
Sőt, ha tsak Atyai feddésnek ítéled,
A’ mint bánt Mennyei édes Atyád véled,
Azzal mutatod-meg, hogy az Istent féled
Ha kedvedet egy kis búval fel-tseréled.
De, ha a’ mellyek most rajtad történének,
Véled bóldogságod’ kissebbűlésének,
’S ha minden űtések sebnek tettzenének,
Ezek egy bőlts szívhez már nem illenének.
Nem vártad e’
* vártad-e Értelemszerűen em.
sebet, melly szívedet érte? –
– Úgy de, hogy nem éri, vallyon ki ígérte? –
A’ halál új gyászszal kilentzedszer sérte? –
– Az Isten kűldötte, ’s mit törődöl érte? –
– Nem azt nézi a’ bőlts: mit szenved, ’s szenvedett?
Hanem: hogy még a’ sors mi reményt engedett?
’S ha a’ bal-szerentse rontja mindenedet
Örűlly; hogy magadat meg-tartott Tegedet.
Három vólt, – egy hólt-meg – kettő meg-maradott,
’S miért ne adhatnál hárombúl harmadot? –
– Úgy de már kilentzet Isten ki-ragadott? –
– Tizen egygyet ollyan fel-tétellel adott.
De, ha már az Isten úgy jobbnak-tartotta,
Hogy Úri-házadat egygyel tsonkította,
Lássuk: ha a’ Halál Esztert választotta
Attya örömestebb mellyiket adhatta.
Ágnest fel-nevelted már, ’s vagyon hozzája
Nagy remény, hogy e’ leszsz vénséged’ Dajkája,
Antal egyetlen-egy Férjfi unokája
Atyádnak, a’ kinn áll József’ lineája.
Gondolod most: könnyű azoknak beszélni,
A’ kiknek gond nélkűl vígann lehet élni,
Próbáld tsak sorsodat bajommal tserélni
Engemet a’ búért nem fogsz meg-ítélni. –
– El-hiszem: hogy nékem terhessen esnének,
Ha tsak kissebbek-is rajtam történnének;
De, nékem-is bóldog szemeim lennének,
Ha, hogy ne sírjanak arra mehetnének.
Mert tsak bóldogabb az, ki szerentséjében
Ha tsonkúl-is, tsorba nem esik kedvében,
Mint kinek a’ bal-sors jövén ellenében
Ezzel, síralom-is foglal helyt szívében.
Hogy kell hát nem sírni a’ könyves szemeknek?
Ez ez a’ mesterség; ez a’ nagy Lelkeknek
Jele; ez nem tettzik sok gyászos szíveknek,
Ez egyik ajtaja bizony az egeknek. –
Szomorkodsz? – De
* A D d-ből jav.
miért? – Mert
* Az M m-ből jav.
okot találtál,
Mellyért tsendességbűl szomorúvá váltál. –
– De, ha ellenkező okokat visgáltál,
Már ennek a’ búnak titkon ellent-áltál.
El-veszett valamid? – Isten többet adott. –
Mind el-vette Isten? – Meg-tartott
* Az M m-ből jav.
magadot –
Kilentz Magzatidat halál el-ragadott? –
Sokat adott Isten, ha még-is maradott. –
– Hát ha mindnyájokat el-fogod temetni? –
– Áldás, annyi halált élve meg-érhetni,
’S ha néked-is véget fog a’ halál vetni? –
– Fogadom: hogy akkor azt fogod szeretni.
Ha minden gyermekid életben lennének,
Mikor vég-óráid el-következnének,
Ah egygyűt, mitsoda kínt nem szerzenének
Egy haldokló Atya’ keserves szívének.
Sirasd: hogy meg-hóltak és el-temettettek,
De örűlly azonn hogy tovább nem élhettek,
Mert, kik síralmidnak most okai lettek,
Ha tovább élnének még jobban lehettek.
Azt mondod: ha hát jobb most egyszer bánkódni,
Mint, ha éltek vólna többször szomorkodni,
Most hát búsúlnom kell, nem vígasztalódni,
’S ez egyszer gondomnak ’s búmnak nagyobbodni.
Mert most egy tsomóban szenvedem azokat
A’ meg-történhetett szomorúságokat,
Hadd szomorkodjam hát, ’s hadd sírjak most sokat,
Kilentz gyermekimnek nyőgvén halálokat.
Ne vigasztallyj tehát sőt szomorkodj velem,
Mert kilentz sebemet szívemenn viselem,
Síralmas szememet az égre emelem,
Akár mint vigasztallyj; sírok, azt felelem,
Ám sírj, – hiszen nem rút, nem-is vétek sirni,
De az indúlattal nem illő nem bírni,
’S ha szabad a’ hóltat ki-sírva kisírni,
Tán szabad nékem-is vígasztalást írni.
Erre-is így felel szíved bádgyadtsága,
Oda van Eszterem, egy szemem’ világa,
Oda van
* ven Sajtóhiba, em.
Lelkemnek minden vígassága,
Mellyet kilentzedszer Halál ketté vága. –
– Ám sírasd hát, tsak hogy békével szenvedd-el,
Ha el-vetted a’ jót, a’ roszszat-is vedd-el,
Vígasztald magadat hív Feleségeddel,
Ki fel-ér tízen egy sőt több gyermekeddel.
Dítsőítsd az Istent, a’ ki mint fijának
Néked jelét adta irgalmasságának
Attya lévén Főldi Atya Leányának,
A’ kit ő magához el-vive magának.
Míg nyőgsz, sírsz, imádjad az Isten’ hatalmát,
’S kérd; hogy törőllye-el szemeid’ síralmát
Míg élsz könnyebbíttse Lelkednek fájdalmát,
Ha meg-halsz adja meg
* még Értelemszerűen em.
mennyben nyúgodalmát.
Íratott 1786dikban.