mikor mint Kapitány Belgrád’ vivásában meg lövetett, és a’ Bétsi újságban, mint meg hólt úgy hírdettetett ki. 1. Januar 1790.
’S HÁT! tsak meg-hal Antal illy Ifjú léttére?
Hertzegi Nemzete’ keserűségére,
’S hát! tsak nem jut Belgrád úgy Hazánk’ kezére,
Hogy Eszterházi vér ne legyen a’ bére?
Meg-hal – ’s midőn viszont Nándor-fejérvára
Még élttében leve halálának ára,
Vérrel festi nevét Össei módjára
Ditső Nemzetének vitéz oszlopjára. –
Meg-hal – ’s hírt visz néktek, bóldog Hazafiak!
Hogy most is Vitézek az Eszterháziak,
Vitézek, mint hajdan, sőt a’ mostaniak
Még mikor gyermekek, már erős férjfiak.
Hírt visz, hogy
* Hírt visz, mikor hogy A kötet végén található hibaigazító szerint em.
még alig fel-serdűlt korába
Már olly Kapitány vólt Hazánk’ táborába’
Hogy az ezer fegyver’ rajta rohanttába
Maga nyitott útat a’ Belgrád’ sánttzába’.
Erős vólt rá venni a’ tartózkodókat,
De nála ízmosabb erővel bírokat,
Hogy számba se vévén az ellen-állókat
Ezer karók közt is törték a’ karókat.
Mert mikor Hazánknak ez remek születte,
Ezt a’ szót, Hazánkért – száján ki ejtette,
Illy rettenhetetlen Magyarnak mellette,
A’ Magyar a’ halált el-is felejtette.
Fel-is vitte népét épen’ nem sokára
A’ körűl-karózott Város’ piattzára,
A’ hol egy fiatal Oroszlány módjára
Széllyel néz, kit hányjon először kardjára.
A’ ditsősség látta, fényes Templomában,
Hogy az Eszterházi Hertzegek’ Házában
Mindjárt tsorba esik; egy Atya fijában
Kárt vall, ’s egy nagy Atya nagy onokájában.
Hogy hát tárgyot adjon bajnoki szívének
Addig is, míg véget vetnek életének,
Mutat egy Törököt szikrázó szemének,
Ki őt tette tzélúl puskája’ végének.
Rá is lő a’ Pogány, rá, de el hibítja,
A’ Hertzeg hát kardját ellene fordítja:
Kőldökébe szúrja; hasát ki hasítja, –
Válláról szakállas fejét le-taszítja. –
De – elég kezdet-e ez egy ditső végnek?
Halál! ’s ennyit engedsz tsak a’ ditsősségnek?
Vagy nem adsz-e Belgrád! e’ szép vitézségnek
Jutalmáúl szállást illy vitéz Vendégnek?
Ah ! nem – az erőnek halál jön nyomába,
Halál, melly rejtezett egy Török puskába,
’S olly erős lövést tesz a’ Hertzeg’ vállába,
Hogy nagy szíve alatt le-roskad a’ lába. –
Tartja véres kardját még most is kezébe’
Melly ösztön a’ Haza egy Hertzeg’ szívébe!
’S melly nagy szív, akkora vitéznek testébe’,
Kit egy Magyar fel-bír ’s el-visz az ölébe’.
Meg-haljak hát? úgymond: ’s virtusimnak vége
Itt lesz-e Hazámnak ez érdem elég-e?
Hogy most is a’ Pogány Török’ dűhössége’
Tárgya lett Hertzegi Nemem’ distőssége?
Ah! nem – ha az egek, az erő ’s ditsősség
Úgy adták, hogy enyím legyen az elsőség,
Nem hágy-el egészen addig az erő ’s Ég,
Míg vissza jön hozzánk ez roppant erősség.
Úgy is lett; – tsak ugyan élve meg-érhette,
Hogy LOUDON Belgrádat a’ mienké tette;
De mint Hunyadinak utólsó nagy tette,
Érdemét, halálos betegség követte:
A’ testében három darabra szaggatott
Golyobis már semmi reményt nem adhatott;
Noha mikor szedték nagy szívet mutatott
Akor is, ’s még tsak egy könyvet sem húllatott.
Nem hitte a’ halált olly érzéketlennek,
Hogy illyen idején véget vessen ennek;
Kinek virtusi, még mint neveletlennek
Már a’ nagy érdemek’ száma közé mennek.
Nem – ’s sebjét nehezen tsak azért szenvedte,
Hogy szíve, melly őtet hív bajnokká tette,
Hűségét munkásan úgy a’ mint kezdette,
Édes Hazájával nem éreztethette. –
Fázik már Bellona hadi kotsijába’,
Be-viszi ostorát a’ meleg szobába;
A’ katona bellyebb nyomúl a’ Hazába,
De a’ Hertzeg szenved sebje’ fájdalmába’.
Nem lehet a’ tisztség ’seb gyógyító írja;
Fel-veszi a’ Fő-tiszt rangot, de nem bírja,
Érzi már, hogy nints más rend, hanem a’sírja,
A’ hova nagy nevét a’ Haza fel-írja.
Ti úgy-mond Barátim! kedves Hazátokat
Meg-látni, ’s nyugtatni mentek magatokat,
Őlelni fogjátok élő Anyátokat,
Én pedig a’ meg-hólt Eszterháziakat.
Vitéz Pajtásimtól egyedűl hagyatom,
És Hazámon kivűl, kiért indúlatom
Eg-forr, az Orvosok keze közt tartatom,
’S halálos szőnyeggel majd le-takartatom.
* le-takartatam Rímelés szerint jav.
Oh Haza! oh hűség! édes nevezetek!
Áldott legyen az Ég, hogy én is érttetek
Meg-halok, és azok közűl egy lehetek,
A’ kiket ti élni méltókká tettetek.
Az édes képzések mind így teldegelnek,
’S űzik rettentését a’ halálos jelnek,
Az érdem, és hűség egy-másért fel-kelnek,
’S egy-másnak a’ szívben illyeket felelnek.
„Én még életemnek gyermek-idejébe’
A’ virtust nyomoztam a’ Márs’ seregébe
Hogy koszorús fejem’ Márs maga vinné-be
A’
virtus’ Házából
* Hazából Sajtóhiba, értelemszerűen em.
a’
ditsősségébe.
De ímé nem tekínt sem időt sem nemet
A’ halál, ’s mint embert engem’ is el-temet;
’S míg érdemesebbé tehetném nevemet,
Örökké-valóság végzi az érdemet.
Jól vagyon; az érdem ott is meg-találja
Jutalmát, ha testem
* teszem A kötet végén található hibaigazító szerint em.
a’ halált ki álja –
A’ sok Nádor Ispány és Ország-Bírája
Rám ismer, hogy ez is az ő Onokája:
Miklós ama’ Vezér, meg-fogja kezemet,
Mint Vitézt ’s onokát úgy ismer engemet,
Ki Ferdinand alatt tett feles érdemet,
’S Nádor Ispányságig emelte ez Nemet;
Meg-ismersz ’s kezet fogsz Pál Vezér! fiaddal,
Száz esztendő múlva fel-támadt magvaddal;
Ki kedves Hazámat örzötted nagy Haddal
Születésem előtt tsak nem egy századdal.
Eszterházi Jósef meg fogja sebekkel
* ’sebekkel Az aposztrófot értelemszerűen elhagytuk.
Meg-rongált testemet Atyai kezekkel
Ölelni; ki nem rég a’ Burgus népekkel
Jól hartzolt Festetits ’s Splényi Vezérekkel.
Meg-látom ama’ négy Eszterháziakat
A’ kik így áldozták-fel mint én magokat,
Fel-váltván előre vérrel halálokat,
Mert fel-kontzolának nyótz száz Pogányokat.
Ezek mellett lelek helyt nyúgovásomnak,
Számra leg-édessebb tsókot ezek nyomnak,
Ezek is halállal nyertek díszt Hazámnak,
’S juttatnak koszorút vitéz homlokomnak.
Ne írtózz hát lelkem! itt hagyni azokat
A’ Hertzeg Atyákat ’s Gróf Atyafiakat,
Szereti az ég is a’ hív bajnokokat,
’S ott is találsz elég Eszterháziakat.
Várnak már ’s elémbe terjesztik kezeket;
Vár a’ ditsősség is – ’s vékony fellegeket
Kűld emelésemre, hogy több érdemeket
Rakjon érdemjekhez ’s nagyíttsa neveket.”
* * *
Boldog szív, ki magát ekképp’ bíztathattya;
Boldog; ’s hogy el-veszti szerentsétlen, Atyja;
Szerentsés a’ Haza, mellynek illy magzatja
Vólt, ’s hogy el-temeti méltán sirathatja.