Meddig nézed Nemes Lelkem! meddig? hogy a’ Ditséret
A’ Királyok’ udvariban, ajándék’, vagy ígéret’
Reménységétől vonatván; főld-színt tsuszva mászkáljon,
Mint-egy féreg – hogy tsapodár hangzatokat tsináljon,
Mellyekkel tsiklandoztassa a’ Világ’ nagyjainak
Kevélly füleiket – pénzért a’ bűn undokságinak
A’ jó erkőlts köntösiből tsináljon takarókat
Meddig nézed e’ tsúf dolgot ’s Lélek’ gyalázatokat?
Hogy egy gazdagtól, a’ kinek lelke nintsen, kóldúlva
Kenyeret kér a’ Ditséret, ’s jó illatokkal gyúlva
Áldozik egy alávaló ’s álnok ember szívének
A’ kiben a’ jó erkőltsök porba temettetének.
Es hogy illy’ drága íllatú fü-szerszámokat hintsen
Az illyen hólt testre, mellyben Lélek és virtus nintsen.
Hagyd-el óh Ditséret! Hagyd-el a’ fényes udvarokat;
Mosd-le a’ Nemességedre abból ragadt motskokat,
Hogy tsalárd reménységéért holmi úgy tettzett jónak,
Hazugságokkal hízelkedsz a’ roszsz Uralkodónak.
Menny viszsza ama’ kút főre, keresd az eredetet
A’ mellyből Te-is, és minden Hatalmasság kezdetett.
A’ melly a’ nyelvnek engedett ollyan erőt, hogy szólljon,
A’ léleknek lételt, és azt, hogy éltessen, ’s gondoljon.
Szörnyűség! a’ Mindenható Teremtőnek láttára
Egyik ember a’ másiknak mind egy imádására
Arczra borúl – a’ ditséret’ és tisztelet’ Tömjényje
Azokonn, a’ kik egy forma ’s egy Fő mives’ edénnye
Sort vesz; sorra jár az egyik agyagról a’ másikra
’S a’ mi még szörnyübb; a kissebb bűnről a’ nagyobbikra.
Tsak Te nem ditsőíttetel méltó ditséretekkel
Emberek Atyja! a’ ki bírsz egyedűl mindenekkel.
A’ kinek a’ Fényes Nappal, tsak Ortzád mosolygássa,
’S ellenben a’ menydörgések rémítő ropogása
A’ szív rettentő ejtszakák’ szapora villámása
Haragod’ jele ’s homlokod’ öszve ránczolódása. –
Fogyjon-el azon Órában, fogyjon! szám’ lehellete,
A’ mellyben abból ki-fogyna az Isten’ dítsérete.
Vajha! Háládatosságom; boszszút álván ő érte,
Minden helyett, a’ ki őtet nem eléggé dítsérte,
Vagy oh Fajdalom! Ő róla el-is felejtkezhetetett
Tehetne egy elegendő örökös dítséretet –
De – hogy kezdjem hírdetését az Ő Dítsősségének?
Hogy soha vége ne legyen annak hírdetésének.
Akár melly-felé fordíttsam éjjel nappal szememet;
A’ bámúlással el-tőlt Szív arczra borit engemet,
Látván az ezer tsudákkal meg-rakott természetet
Es szüntelen imádássá tészi a’ tiszteletet –
Nagy Isten! ki a’ lejendőt, jelen-valót, és vóltat,
Ez nálunk az idő miatt három részre oszoltat,
Úgy nézed, mint-egy perczentést – minden Teremtésedet
Ismered, és azok közűl egy-sem ismér Tégedet –
Magadat, ha láthatatlan vagy-is természetedben
Láttatod leg-alább való ’s kisseb teremtésedben –
A’ Fa-levelek, mellyekből eszik és neveltetik
Sok száz ezer állat, szint úgy hatalmadat hírdetik,
Mint ama’ nagy égi testek ’s azoknak lakossai,
Mert azok-is ugyan azon házi Gazda szolgai.
Te vagy egy apadhatatlan elégséges forrás, a’
Mellyből buzog a’ boldogság; ’s az élet’ áradása
El-oszlik sok tsatornákon minden teremtésekre –
Te adtál nyelvet, ’s ékessen szólló erőt nyelvekre
Az embereknek – de azzal ki-mondani Nevedet
Nem tudják. – Oh Taníts-meg hát engemet, Te mivedet,
Mitsoda névvel nevezzem azt az örök Felségest?
Azt a’ mind nagyra kitsinyre egyszer-’s-mind elégségest.
A’ ki midőn ama’ roppant és számtalan Napokban
Fényeskedik-is, jelen van az apró Fű-szálokban. –
A’ Te ditső Felségedről Lelkemnek gondolkozni
Ollyan, mint el-bírhatatlan egy nagy terhet hordozni. –
Te minden Tökéletesség, és egyedűl azoknak
Summája vagy – első oka, ’s egy oka minden oknak.
A’ Természet’ mindenfelé el-terjedt sok ágának
Törsöke; a’ teremtések’ titkos arany lántzának
Formálója; mellynek meg-nem számlálhatja szemeit
Az ember, sem egymásból lett rendes eredeteit –
Minden dolog azt hírdeti, hogy meg-foghatatlan vagy,
Színt-úgy, a’ mit leg-kissebbnek teremtettél, mint a’ nagy –
A’ Te szódra amaz üres semmi meg-terhesedett,
És szűlte, e’ fejünk felett szélessen ki-terjedett
Egen, ragyogó testeket, ’s ha tsak egygyet szűlt vólna,
Mindenhatóságod felől az-is eleget szólna.
A’ mellyek közzé az embert bámúlni helyheztetted,
Hogy azoknak látására le-borúljon előtted.
A’ meg-nem halandó Lelkek, a’ Te ditsősségednek
Nemű-nemű szikrátskáji; Mindenható létednek
Nemes magzati; a’ kiknek értelmes tehetséget
Adtál a’ jó ’s gonosz között külömbség tevés végett.
Az okosokká teremtett teremtések, sorjában,
A’ mint Isteni fényednek élesztő sugárában
Kissebb vagy nagyobb részt vettek, szép rendel emelkednek
Fel, addig a’ teremtésig, melly örök lételednek
Meg-foghatatlanságához, a’ hoz, leg-közelebb jár
A’ mit Istennek nevezünk – ’s tőled mind ezeknek már
Természetekkel egyező lakó hely rendeltetett
E’ Világban, melly hatalmas kezeddel építtetett. –
Hát Te magad hól lakozol? oh kezdet és végezet
Nélkűl való! ki leszsz? a’ ki engem a’ Házba vezet,
Mellyben én Idvezítőmre reá találkozhatom
Istenséged’ hol keressem? ’s hol-is tudakozhatom? –
A’ méllységben-e? vagy ott fent a’ Naptól kérdezzelek?
Meg-mondhatjátok-e nekem? Ti oh harsogó Szelek!
Hol lakozik Teremtőtök? – Valjon az ö Szavának
Hangja-e a’ menydörgések? Királyi-szék formának
Tette-e a’ fellegeket, mellyen űl, ’s parantsolja.
Hogy szekerét a’ forgó szél sebes lang közt hurtzolja.
De mit? – oh vétkes képzések! távozzatok előlem,
Vétkezem; hogy a’ Teremtőt távoly keresem tőlem.
Jertek velem oh halandók! és arczra borúljatok,
Mert itt van az Isten; itt van a’ kít én nem láthatok.
Ez roppant világ, a’ mellyet az ő karja ereje
Tart ’s mozgat, dítső Királyi Székének részetskéje.
Ha ezzel egy pillantásig fel-hagyna ’s nem tartaná,
A’ valót az elébbeni semmiség fel-váltaná.
Az ő keze meg-őleli mind, a’ mi véghetetlen,
És a’ mint szemei előtt minden el-rejthetetlen;
Úgy, a’ mik leg-magassabban fel-emelkedhettenek,
Mindent látó szeme előtt tsak ollyaknak tetszenek,
Mint holmi apró por-szemek, mellyek e’ feneketlen
Üregben körűl kerengenek öszve keveredetlen.
De mi vagyok én halandó? hogy az én ajakomat
Illyenekre merem nyitni? – Forró
* Az F f-ből jav.
búzgóságomat
Ki önteni ’s egy féregnek merni venni nyelvére
E’ Felséges Dítsősségnek nints-e kissebbségére?
Nem elég-e? hogy az ember arra méltóztattatott
Hogy tsudálhatja, az Isten tsuda-képp’ tsináltatott
Munkájit; hanem még fejét arra-is reá vesse,
Hogy e’ Felséget a’ porban suttogva dítsérhesse.
Hol találni gondolatot? hol lehet lelni szókat?
Hol? e’ Felséghez illendőt, e’ Felséghez méltókat.
Ereszkedjen-le bár elmém a’ főld közép pontjáíg,
Repűljön-fel bár az égnek magas bóltozatjáig:
De nem tud a’ Természetben ollyan-képet találni,
Mellyel az ő Nagyságának rajzolatot tsinálni
Tudna tsak homályosan-is. – Világ fényes pompája!
Mi vagy e’hez képest? – Sürű setétségnek homályja –
A’ Gazdagság, a’ sok kintsek több kintsekkel tetézve
Mitsodák? tsupa nyomorúlt szegénység erre nézve –
A’ tsillagoknak ditsően tündöklő ábrázatja
Tsak tsupa homály e’ mellett – az elme’ gondolatja,
És a’ képzelődéseknek leg-sebessebb lángjai,
Az el-ragadtatott Szívnek forro buzgóságai,
Mind hideg jég – és nem tudnak illendő szót gondolni
E’ ditsősséges Nagyságot ki-fejezni ’s rajzolni –
Nagy Isten! a’ kit ditsérni fel-emelem nyelvemet,
Te! a’ ki a’ Te lelkeddel meg-illeted szivemet,
Én egyedűl való kintsem! erőm én venségemben!
Egyedűl való és tellyes ditsekedés Lelkemben!
Te! ki adtad az embernek a’ halhatatlanságot,
Segitsd azt a’ tehetetlen hálá-adatosságot.
Hogy tudhassalak nevezni méltó névvel Tégedet,
Vagy, ha nem lehet találnom Felség ollyan nevedet,
Melly illendőn elő adja Ditső Természetedet;
Engedd: hogy méltatlan nyelvem nevezze Felségedet
Embereknek Barátjának; melly név az én szívemet
Egészszen el-járja ’s el-tőlt nagy örömmel engemet.
Lelkem! az én Músám fellyebb már nem emelkedhetik
El-végezte mind azt, a’ mi ő tőle ki-telhetik;
Leg-fellyűl vígasztalást rak képzésinek reája
’S ez leszsz az ő énekinek tetéző koronája:
Többé más nyomorúságtól magamat nem félthetem
Hanem a’ bűntől, – a’ halál félelmét el-temetem
Örökre; oszlopa alatt Változandóságomnak;
A’ mellyet dítséretére emeltem, meg Tartómnak –
Oh! ne legyetek Bíráji versemnek hitetlenűl
Ti hideg és tompa Lelkek! a’ kik ha érzékenűl
Gondolkodtok, el-fáradtok: a’ kiket meg-háborit
A’ mélyen el-ragadtatás; a’ tsendes vér bátorít
Amaz örök Teremtőről méllyen nem gondolkodni,
’S a’ könyörgésben, erőssen azért nem buzgólkodni;
Ne hogy az egekig emelt szívnek fel-buzdúlása
Miatt; nyugodalmatoknak essen zavarodása.
Távozzatok-el én tőlem, hideg vérű vakítók!
Méltatlan, semmi vagy tsekély buzgóságú Tanítok!
Kik ékesen szóllás nélkűl gyenge ki-mondásokkal
Prédikáljátok a’ Virtust a’ porban tsúszó szókkal.
Hát! vallyon bűn-e? az illyen dolgokról elmélkedő
Léleknek, fel-gyúladni, és égni fel-emelkedő
Lángal – hiszen a’ jó szagú tömjén-is úgy terjeszti
Kedves szagát ha azt a’ tűz meg-gyújtja ’s fel-gerjeszti –
Oh! hogy ’s mért fagylaltad-meg? Vénségemnek mord tele!
Az én Músámat. Véremet, és elmémet-is vele –
Mikor a’ lélek a’ maga’ buzgósága’ lángjain
Mint-egy szárnyakon, fent repdes az égnek magassain
Az arany hárfák gyönyörű hangal gyönyörködtetik,
A’ mint azokat, az egek’ seregei pengetik.
Úgy tettszik mint-ha hallanám a’ Szent Hallelujákat,
Mint-ha zengő énekléssel mind-tsak
* mizd-tsak Sajtóhiba, em.
azt mondanák ott,
A’ hol az Ur űl a’ székben. – Mondjad én Lelkem! Te-is –
Oh! mint örvend Lelkem, ennek tsak képzelésére-is. –
Oh! mikor jön-el a’ Halál? be-vezetni engemet
Ama’ mennyei karokba. – Ha rontja-el testemet,
E’ sár-házat? melly az éggel való társalkodástól
El-rekeszt. – Meddig bujdosom ama’ boldog lakástól
Távoly e’ főldön? – Hazámon-kivűl, mint szám ki-vetett:
Hazámon, mellyet ohajtok; és a’ szabad életet
Várva várván, e’ tömlötzben oh meddig sohajtozom?
Oh bóldog Nap, az a’ mellyre virradni kivánkozom.
A’ melly azt a’ setétséget előlünk el-oszlatja
A’ mellyben tévelygünk – öszve töri és le-szaggatja
A’ láthatatlan, de nehéz lántzokat, a’ mellyekkel
Meg-kötöztettünk; – az igaz lelkeket seregekkel
Öszve gyűjti közönséges Atyánknak széke körűl? –
Örűlj én Lelkem! mert ennek a’ kegyes Lélek örűl.
Szomorúságodból emeld-fel bánatos ortzádat!
Mert bánatod boszszúsággal illeti jó Atyádat. –
Nézzed! ama vastag kárpit ketté mint hasíttatott,
Melly a’ halhatatlanság, és az ember közt vonatott
Nézd a’ Sír-halom hantjain miképpen emeltetett
Fel, egy pompás Királyi szék, melly neked készíttetett –
Oh örökké-valóság! Oh Nemes Lelkem’ Hazája!
Oh Isten! Te el-múltak’ és jelen-valók’ Királyja!
Mikor megyek-el? oh mikor méltóztatsz rá engemet?
Hogy a’ Te óltárid előtt meg-hajtsam én térdemet.