’S hát! Te tsak nem akarsz Aszszonyért fáradni?
Pedíg tsak igaznak kell annak maradni,
Hogy fáradtság nelkűl nem lehet haladni,
Mint éjtszaka nélkűl nap-fényre virradni.
Privilegiumnak tartod-e hát lenni,
Vagy tsak mint bűntetést úgy lehet szenvedni?
Hogy a’ legénynek kell Leány’ kérni menni,
Ha akar magának Feleséget venni.
Ha Privilegium: élyj hát törvényeddel,
Ha bűntetés; mint más, te-is tsak szenvedd-el,
’S e’ sors, hogy először meg-kérd, és úgy vedd-el.
Mindenként vele jár Férjfi-személyeddel. –
Úgy de, szégyen úgy-e fáradva keresni,
Jobb vólna vadászként guggon űlve lesni, –
Jól van,
* A vesszőt pontból jav.
– de sok berket kell ám addíg nyesni.
Míg az-az egy Dám-vad tőrödbe fog esni.
Kik a’ jót fáradva keresik ’s el-érik
Annak édességét a’ végén dítsérik,
Azok még az édest ’s a’ jót nem esmérik,
Kik méhtűl a’ mézit fúllánk nélkűl kérik.
Fáradtságonn veszik a’ pénzt ’s a’ jószágot,
Test ’s elme töréssel kapunk Uraságot;
Szenvedünk sok ezer nyúghatatlanságot,
Míg kapunk, tsak egy kis színes bóldogságot.
Ha hát, a’ semmiért annyit törekedünk;
Ha egy darab értzért olly sokat szenvedünk;
Egy lelkes-állatért mit nem tselekedünk,
Melly nélkűl úgy szóllván fél-élet életünk.
Fél, sőt igazságúl azt merem fel-tenni,
Nem lehet Férjfinak Aszszony nélkűl lenni,
’S bár mindent egyebet meg-lehessen tenni,
Azt a’ belső tűzet nehéz el-szenvenni.
Melly már gyermek, ’s alíg fel-serdűltt korodba
Aszszony-bűzt ’s l’ány-szagot kever az orrodba
Úgy hogy, bár Szeneka lakjon homlokodba,
Hibázik agy-velőd e’beli sorsodba. –
Hát mit hívunk Donum continentiaenak
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A’ mi nélkűl tehát én el-nem-lehetek,
Úgy-e az ollyanért méltán szenvedhetek,
Leg-alább tsak addíg mig arra mehetek,
Hogy a’ magamévá egy ollyat tehetek.
De talám könnyen-is lehet azt találni,
Mert lehet máséval ’s idegennel hálni,
Jól van. – Ha
* A H h-ból jav.
nem tudtad tessék meg-próbálni,
Tudsz-e így tűzedben enyhűlést tsinálni.
Azt nem ajándéknak tartsd, hanem prédának,
Mellybűl mennél többet lop ki-ki magának
Annál tágabban áll lántza zablájának,
Melly’t vetni kellene vad indúlatjának.
Azt pedig tsak el-higy’d, hogy ha egy nem lészen,
A’ kihez kösd magad’ ’s szívedet egészen,
Többel kinál Vénus, rajtad erőt vészen,
’S bűnre vetemedel noha nem merészen.
Fáradni kell pedig az idegenért-is,
Utánna-járással szopsz idegen vért-is,
Sokat kell szenvedni ezért a’ bűnért-is,
’S mérget nyelni ezen színes édesért-is.
Nem magyarázom rád ’s azt nem-is teszem-fel,
Hogy már Te-is égnél ez idegen tűzzel,
De azt tsak mondhatom, ’s ha nem hitted, hidd-el,
Hogy ha Aszszony nélkűl élsz, bizony égned kell.
Bizony jobb hát egy jót magadévá tenni,
Jobb jóért egy kitsinyt fáradva szenvenni,
Mint tűzedben égve Aszszonytalan lenni,
’S halál hozó mérget botrúl szopva enni,
Bizony jó Aszszonyért Gavallér légy bár-is
Restellni fáradni vétek-is és kár-is;
És akárki mondja, ne hídd, mert fut ’s jár-is,
Bár a’ ki után jár Sárpite vagy sár-is.
Lám Hippoménes-is előszször nevette,
Egy szép a’ sok épet vakká miként tette,
Mikor Atalantát sok legény kergette, (Ovid. Metam.)
’S életeket tették kotzkára érette,
„Én-is néztem úgy mond már Atalantára,
De nem vetném érte fejemet kotzkára,
Nintsen olly szép Aszszony, mellyért valahára
Fel-tegyem életem’ kétséges próbára.
Hát illyen nehéz-e piros ró’sát szenni,
’S kis ideig édes lépes mézet enni,
Illy nehéz-e nőssé nőtelennek lenni,
’S az el-vesztet óldal-tsontot viszsza-venni.
Melly kétséges soknak élte’ reménysége
Soknak egy Aszszonyért futtában leszsz vége.
Ha mindennek illyen drága Felesége
Van; légyen éltemnek nőtelen vénsége.
Mi gyönyörűségem nékem a’ Dámába
Hogy fejem kotzkára vessem bolondjába,
’S hát már nem élhetne az ember magába?
Ha Aszszony nem vólna a’ nyoszolyájába.
* A szó után álló kötőjelet pontra jav.
Kétséges fel-tétel; ’s rá tsak azért állok,
Hogy ha nyertes leszek, majd Aszszonnyal hálok;
Amazok, hogy futnak nints bolondabb nálok,
Én ugyan egy Ly’ánért lépni-is sajnálok.”
Hihető, hogy mikor ő a’ Szűzet látta
Vagy igen Neglizsért őltözve találta,
Vagy szerelmes Képét nem igen visgálta.
Hogy belől a’ bakter tűzet nem kiálta.
Azomban, előtte forgós el-mentébe’,
Tekínt Hippomenes a’ Szűznek szemébe,
De mint ha sebes láng tsapna-be szívébe,
Olly hamar fel-gyúladt tűze melegébe’.
„Jaj! meg-engedj úgy-mond, hogy balúl ítéltem,
Hogy ollyan gyönyörű állat légy, nem véltem,
De hogy már Angyali-képed’ meg-szemléltem,
Már ér’ted magam-is fel-áldozom éltem’. –”
* A hiányzó mondatvégi írásjelet és a záró idézőjelet pótoltuk.
Nints a’ szép Aszszonynál valóban drágább kínts,
Kivált ha a’ szépség nagy jóság nélkűl nints,
Nints rabság, nints tömlötz, értzbűl és vasbúl sints,
Erős lábakonn-is ennél erősb bilints.
Nagy dolog a’ szépség, nem néz az érdemet,
Nem néz gazdagságot sem elmét sem Nemet,
Sokszor, ha egy szépre ketten vetnek szemet;
Egy szép egy domb alá kettőt-is el-temet. –
A’ tsupa szépségnek magadat meg-adni
Szégyen, de nem szégyen Aszszonyért fáradni,
Vagy jobb ezt a’ szégyent mind addíg tagadni,
Míg kéntelen nem vagy panaszra fakadni.
’S hol-is van Istennek méltóbb egy munkája
Arra, hogy a’ férjfi úgy szíttson hozzája,
’S a’ kinek lehessen (ha ugyan) szolgája,
Mint ez az egy Ádám’ óldal-tsontostskája.
Sok ember veszendő pénz’ ’s jószág’ bolondja.
Soknak, a’ tisztesség’ fényes lárvas rongya,
Kedves, ’s már ez-e szebb, vagy ha ki azt mondja:
Hogy nagy a’ Férjfinak az Aszszonyra gondja.
Negyven hétig vala egy Aszszony terhében
Veled, ’s fáradsággal hordozott méhében;
Hát még; mennyit szoptál tápláló tejében?
Éretted sokat tűrt dajkádnak ölében.
Illendő a’ kőltsönt tehát viszsza adni,
Lehet negyven hétíg Leányért fáradni,
Azután dajkálni ’s Fiaddá fogadni
Mind addíg, míg Fiad más fijat fog adni. –
’S hát az Aszszonyi-Nem tsak azt érdemlette?
Hogy tsak fáradni-is restellyen érette
Egy Ifjú, a’ ki még tám el-sem-felette,
Aszszony hív karjainn miképpen rengette. –
Nyomorúlt Aszszonyok! óh mivé lettetek?
Hogy már fáradni-is szégyen érettetek. –
De úgy-e? ha egyszer Férjhez mehettetek,
Akkor osztán hálni nem szégyen veletek.
Ah! Házasság-szerző Júnó-szűlöttei!
Ártatlan barátim! Diánna’ Szűzei!
Hartzolnak ez jámbor Vers-író kezei
Ér’tetek, én kedves szívem’ szerelmei!
Tudom: hogy ha tollam tsügged ez tsatában,
A’ dühös Aszszonyok, a’ kik hajdanában,
Dolgoztak, Orféus’ el-szaggatásában,
Hartzolnak mellettem Furia-formában. –
Hiszen: ha Aszszonyok dajkák nem vólnának,
’S arra természettel nem vonattatnának.
Minden gyümőltsei a’ Férj-fi’ magvának,
Száz esztendők alatt el-fogyatkoznának.
Hát – az erős Férj-fi hol vette erejét?
Erőtlen Aszszonynak szopta, úgy-e? tejét.
A’ Főnek, Férjfinak nézd-meg első helyét,
A’ tag, az ölébe rejtegette fejét.
Kigyót tart, az ollyan Aszszony kebelébe’
Kinek olly kis gyermek szopik az ölébe’
Ki fel-nevelkedvén, majd fel-serdűltébe’
Görbén néz a’ szegény Aszszonyok’ szemébe.
Ni! a’ pendely-váronn mint kommendánskodik,
Pedíg onnan bújt-ki ’s onnan szaporodik,
A’ süveg a’ szoknyánn héjjaz ’s agyarkodik,
Igaz,
* A vesszőt pontból jav.
–
de eadem ha jól gondolkodik.
’S mivel vagy derekabb jó Férjfi! azoknál
Az úgy farba-rúgott szegény Aszszonyoknál?
Szépnek Férjfiak-is szébbítik magoknál,
De jobbak-is pedig, a’ férjfinál soknál.
Tesz’-e hát valamit a’ szőr ’s a’ szakáll-is, –
Kedves a’ simaság már a’ Férjfinál-is.
Erőssebb vagy? – Kérdés. – De
* A D d-ből jav.
ha a’ vólnál-is
Erőssebb az ökör még a’ Férjfinál-is.
’S hát okossabbaknak tartják-e magokat
A’ Férjfiak? a’ kik panaszkodnak sokat,
Hogy nem-győzik észszel az elmés tromfokat,
’S szemmel, az élessen néző Aszszonyokat.
Mi hát a’ Férjfinak az a’ deréksége? –
A’ kűlömböztető elme’ tehetsége,
A’ jó Igazgatás’ okos mestersége. –
Ez a’ közönséges Társaság’ szüksége. –
– Ha rá szoríttanák az Aszszony-népeket,
Szint’ úgy véghez tudnák vinni mind ezeket.
Lám igazgatnak-is számos embereket
Sok Úri özvegyek sok nagy Ház-népeket.
A’ nagy tudománnyal se kevélykedjetek,
Vagynak Polikszénák ’s mások kik veletek,
Érnek, kiknek tudós, ’s bőlts emlékezetek
Szinte úgy fenn-marad, a’ mint a’ tiétek.
Meg-vetni való-e hát az Aszszonyi Nem?
Szégyen-e leányért fáradni? – Éppen nem.
Add hozzá, kit maga a’ finnyás férjfi-szem
Meg-vall, hogy az Aszszony tsupa kész szerelem. –
Barátom! ki tréfa ebben ki valóság,
’S nem íratta velem holmi Aszszonyosság.
Hanem tsak itt áll-meg ez a’ szó-szóllóság:
Szép Aszszony’ tzimere egyedűl a’ Jóság.
És kár nem fáradni a’ szépért, ha jó-is.
Nem árt ha sok kintsel jószággal bíró-is,
De az elsőkkel jó ez az utólsó-is.
Ezekre vigyázzon a’ Házasúló-is.