IM! nappali kerűletét már a’ nap be-futotta,
És szikrázó kerekeit a’ tengerbe mártotta.
Piros színre festi főld-színt’ a’ nap-nyógot’ határit,
Alól fél kerek formára ki lövellvén súgárit.
Tanítja a’ mesterséggel híres Apelleseket,
Keverni a’ természetet majmolgató színeket.
Más felől, által ellenben, a’ nap keleti részen
Fel-kőlt ’s pirósba őltözött a’ nap’ Húga egésszen;
’S mivel Báttya’ Orczájának láng-színű tekíntete.
Rá eleven súgáriból kevés részt ereszthete;
A’ Kőltsönözött fényesség ollyan erőben látszik,
Hogy Hekate Apollóval vetekedik, és játszik.
Mig az Égnek e’ két díszét gyönyörködve tsudálom.
Lassanként szem-héjjaimat nehezíti az álom.
Talám a’ tsendes éjtszaka meg-sokallván bajomat,
A’ hóld’ súgárira bízta kénszerítni álmomat.
Jól van – oh Deli tsillagzat! – jól-van – szódat fogadom,
Csak-hogy elébb szerelmemnek a’ tartozást meg-adom:
Szerelmemnek – melly szerelem nem a’ Venus’ szerelme,
Hanem, a’ mellyel magához tsatolt egy Nemes elme,
Egy hív, de soha sem látott Barátnak szeretete,
Barátnak, a’ kit látatlan ölelget egy Remete.
Jer hát, én énekes Músám! a’ hóld is kér Tégedet,
Itt az est-hajnal, Zengedezd, estvéli énekedet;
Emeld-fel hangos szavadat a’ Tihani bérczekre,
’S úgy mosolyogj ama’ vidám Kassai vidékekre,
Mint-ha érzenéd, hogy hallja víg zengedezésedet
Az is, a’ ki szádba adta meg-szokott énekedet.
Bús vólt ő is, ’s nem engedett édes bíztatásának,
A’ kedves fénnyel tündöklő est-hajnal’ tsillagának:
Kebelébe hívogatja gyászos temető sírja,
Mikor bíztos készűlettel ezt az éneket írja.
Szolonnal együtt bóldognak senkit sem képzelhetett,
Ki fogás nélkűl bóldognak, míg el-nem temettetett.
Bús vagy Te is, és életed vólna tsupa szenvedés,
Ha nem győzedelmeskedne a’ bőlts meg-elégedés:
Ki kőltöztek agy-velődből a’ játszi gondolatok,
Halálra emlékeztetve éneklessz, ha múlatok.
Akármit kezd könnyű tollad ’s akármibe dolgozik,
Utóbb leg-játszibb versed is Szent himmnussá változik.
Mikor Venus fel-vezeti estve a’ tsillagokat,
Úgy nézed e’ szürke színnel be-vont bóltozatokat,
Mint-ha a’ Halál’ udvara’ árnyékos tornáttzába’
Vándorló lelkem, halgatva útazna hazájába.
Innen van, hogy ez éneken’ kezdödik-el éjjelem,
És álmosan andalodva e’ verset énekelem.
Repítsd hát, én lantos Músám! repítsd könnyű hangodat,
* hangodit Sajtóhiba, értelemszerűen és rímelés szerint jav.
Emeld-fel a’ tsillagoknak pitvarihoz magadat.
Menj-el a’ Hóldhoz, és kérd meg az est-hajnal’ lakását,
A’ hoz közel meg-találod szép súgári forrását.
Ah! kedveltető képzések! áh! képzések! szünjetek,
El-fáradt szem-héjjaimnak már álmot engedjetek.
Sőt kedves gondolatimat mind úgy igazgassátok,
Hogy függesztvén szenderedő érzésimet reátok,
Gondolatim is olly édes álommá változzanak,
’S az éjjnek tsendes Óráji édesdeden folyjanak.
Úgy is van, – alszom, – de édes képzésim meg-maradnak,
Gondolatim a’ Kállai vidékekre ragadnak;
A’ hol egy Zőldes pásittal Gazdag sík mezőn’ látom,
Mint fekszik a’ tó’ mellyékén’ az én kedves Barátom.
Énnekem a’ már meg-tőlt Hóld juttatta most eszembe
Barátomnak szerelmeit; ím ő pedig ellenbe
Nézi az aranyos színben ragyogó Hóld’ sarlóját,
Visgálja a’ szép est-hajnalt, az égnek Hirmondóját.
Számlálja az ezt követö tsillagoknak seregét,
Mint tarkázzák erős színnel az erőtlen Hold’ egét.
’S a’ sík ezüst színű vizbe botsátván
* botsásván Sajtóhiba, em.
súgárjokat,
Édesen tsiklandoztatják a’ szem’-boritékokat.
’S egyszer a’ nap’ nyugtta felé fel-emelvén szemeit,
Képzeli az én Barátom Balaton vidékeit:
Hogy talán, mint ő le-dűlve nyugszik ezen Tó-félen,
Úgy űl az ő Horváthja is most a’ Balaton-szélen.
Meg-botlik e’ gondolaton’ ’s egyet ugrik az álom,
Hát – ím! álmomban magamat valóban ott találom.
El-hagyta kállót, ’s e’ nagy tó-partra
* só-partra Feltételezhetően sajtóhiba, em.
hoza képzésem,
Füreddel által ellenben zőld gyepen’ van fekvésem.
Tihan kősziklás partjai, mint annyi lámpáskákkal,
Játszodtatják szemeimet rák-fogdozó fáklyákkal;
Mellyek’ árnyékit a’ vízben hosszan nyúlva találom,
Repes szívem, és tűnődik, valóság e’ vagy álom?
’S hát im! a’ síma márványként pallérozott vizeken,
A’ mint tsillog a’ Holdból jött világosság kerekenn,
Távolyról látok valamit Füred felől uszkálni,
Egy kis tsónak, ’s két evező, könnyű vólt el-találni;
Sijetnek, és a’ víz színét keményen’ veregetik,
Azt véltem, hogy Euridiczém’ levelét sijettetik,
Hát – ím! ki száll közel hozzám Károni tekintettel,
Egy Révész – ’s felém sijetve jön illyen izenettel;
Hogy a’ savanyú forrásra egy Ifjú Úr érkezett,
Mikor éppen a’ nap-fényből már az ég ki vetkezett,
Kisded, de minden tagjával meg-egyező termete,
Száraz, tsontos, vidám barna, ’s eleven tekintete
Kassáról jött a’ mint mondja. – Ne szólj többet, felelek;
Ah! Kálló mellett ’s Szántódon, két szerentsés éjjelek!
Fel kelek, ’s megyek – ’s ím! midőn fel-kelni erőlködöm,
És álmamban fáradt testem’ emelgetvén küszködöm;
El-tűnik az édes álom, ki nyílnak szem-héjjaim,
Tekintek, hát piros hajnalt mutatnak ablakaim.
A’ veres színt jó erőben, de keskenyen’ mutatja
Nap kelet felé, látásom’ hosszú határozatja.
De az égnek többi része, ’s tornyosabb bóltozatja
Csopros felhőkkel
* felkőkkel Sajtóhiba, em.
az idő’ változását mutatja.
Fel-ugrom, és rám kerítem felső őltözetemet,
Indúlóra parantsolom lovamat szekeremet;
Mig az készűl, fel őltözöm én is, és el-készűlök
Édes gondolatok között szekerembe fel-űlök;
Kazinczy jőn; menj szekerem, lovam, sebes vágtatva,
Ha-tsak az álom meg-nem-tsal édesen hívogatva.
El-érkezem a’ Rév-házhoz.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– De míg közel hajtaték,
Már a’ veszes Magyar tenger zuhogása hallaték.
Háborgó napra változnak hát a’ tsendes éjjelek?
Nőnek a’ habok, – harsognak a’ mord északi szelek.
Nézem az álmadott hajót, – hát azt ott nem találom, –
Ellenkezö szél fúj, – talám meg-is-tsalt hát az álom.
Ah! nem lehet.
* A hiányzó mondatvégi írásjelet pótoltuk.
– Tudom már én a’ baráti szíveket,
Kik egy-másnak távolyról is meg-érzik szerelmeket.
’S hát ama’ nagy szőlő-tőnek termett e árnyékában
1 Aeneid. Lib. Vi.
Ez álom, mellyet az éjjel képzett szívem magában
Kazinczy jön, és engemet a’ barátság Istene
Intett-meg, – ’s miért harczolnak a’ szelek ő ellene.
Megyek – ijessz bár fellyűlről Te Likaon’ Leányja!
Süvőlts, és tsapkodj farkaddal Te éjszaknak sárkányja!
Fenyegetödz bár fekete Szeretsenyek’ Királyja!
Törjön-el bár a’ szél-vészben Révészem’ kormány-fája:
Emelkedjetek hullámok! tsináljatok vőlgyeket,
Mutassátok-meg homokíg bár e’ nagy Tó-feneket
Haladja-meg harsogástok az égnek Zörgéseit,
Rémíttsétek-el magokat a’ Thetis’ gyermekeit,
Nagy út Füred, sok egy mértfőld, ellenkező szelekkel,
De mit gondol a’ hív Barát a’ vízi veszéllyekkel?
Menjünk – ’s tsak alíg indúlunk be a’ viznek tsekéllyén,
Bámúlj szerelmes Kazinczim! Barátod’ szerentséjén;
Fordúl a’ szél, és éjszaki fúvását változtatta,
’S egy kis Déli szél az egész zajt le-tsilapította.
Ebredj Lelkem! és hord-elő ejtszakai álmadat,
Gyönyörködtesd, míg e’ vizen hajókázol, magadat;
Most mindjárt egy óra alatt meg-látod Kazinczidat,
Csoportosan ajakára rakgathatd tsókjaidat.
Oh nyúgodalom! oh álom! oh szerentsés nevezet!
Oh érzékeny szív! melly tsendes álmában is érezett.
Segíttsétek könnyű szelek segittsétek hajómat:
Hadd lássam-meg mentűl elébb egy meg-hitt-barátomat.
El-ne-hagyj édes Reménység! távozz kétes gondolat!
Rejtsd-el az alatt magadat e’ Tihanyi bércz alatt,
Míg a’ túlsó partra érek, hogy ne is gondolhassam,
Hogy édes reménységemben tsúfúl meg-tsalattassam.
Botsáss Barátság Istene! Kazinczimnak szemére
Álmat, hogy érkezésemet ne is vegye eszére
Hanem mint-egy isméretlen be-lépvén szobájába,
Egy tsókkal ébreszthessem-fel nyugvó nyoszolyájába?
Hadd áljak bosszút a’ Nimfán; kinek emlékezete
Engem’ nem rég’ hív Barátom’ szívéből ki kergete:
Most talám arról álmadoz; ’s ha én meg-ölelhetem,
Csókommal az édes álmat majd én is el-kergetem;
Ki érünk – tellyesítjétek hát édes álmaimat
’S adjátok elő Füredi Források! Kazinczimat.
Szóljatok. Ti kies halmok; új Zőld fa űltetések’!
Magyarázzátok az álmat szép madár-szó-zengések!
Mondj hírt éjjeli vígyázó a’ tegnapi estvéről,
Hol van az, a’ ki én érttem ide fáradt messzéről.
Hol van Kazinczy? – nintsen itt – ah tsalóka képzések!
Ah szívet ’s elmét fárasztó tündér
*
örvendezése! Sajtóhiba, em.
örvendezések!
2 Quid natum toties crudelis Tu quoque falsis
Ludis imaginibus? Aen. L. I.
Hihetetlen,
* Hitetlen A kötet végén található hibaigazító szerint em.
hogy így bánjon a’ szerető szívekkel
A’ barátság, ’s így meg-tsaljon engem’ költött képekkel.