SZÉGYEN e’ vagy gyönyörűség ez a’ mit kell érzenem?
Az Eliziumból jönnek a’ panaszok ellenem.
Im! feledékenységemért a’ meg-holttak Lelkei
Vádolnak: de nyíljatok-meg, hív szívem’ rejtekei!
Nyissátok-meg ama’ Momus’ ablakait mellyemben,
Hadd lássa nevét fel-mettzve Kazinczi hív szívemen.
Nem rég keserűségemben helyemet sem találom, –
Futok a’ sokaság elől, – az életet utálom,
Hogy azt hóltnak lenni hallom, a’ ki nélkűl nem élek,
A’ ki ha más is, de az én Lelkemmel testvér Lélek.
Músám szomorúságában fel-fogadta magában,
Hogy mind holtig tsak szomorú hangot penget szajában.
Gyász innep napot szentele sírba Zárt barátjának,
Sírjától távoly oszlopot emele sír halmának.
Meg-szánt az ég – meg-szánt, a’ ki meg-szánta Kazinczimat;
Le törlötte egy kedves
* egykedves Sajtóhiba, különírtuk.
hír könyvhullatásaimat.
Midőn Músám a’ vizparton Kazincziját síratja;
Szárnyall a’ hír, és aranyos tollait tsattogatja,
El-halgata lantos Nimfám a’ szomorú énekkel,
A’ hirnek hangjára neszez, újság’ váró fülekkel.
Csak-nem el-aléla midőn a’ hír azt emlegeté;
Hogy a’ halál még Kazinczit a’ sírba nem teheté.
Hogy már bele lépett úgy-mond a’ sírba fél-lábával,
De a’ könyörűlő egek’ különös hatalmával
Altal lépte Nemes Lelke a’ békózó lánczokat,
Mellyek már tsak-nem úgy nézték Kazinczit mint foglyokat.
Hát miért? Te állhatatlan Proteusi
* Protcusi Sajtóhiba, em.
szinekkel
Kerengő hír! mondék: miért játszol a’ hív szívekkel?
Kegyetlen! miért nem régen jobb kezeden a’ Halál
Veled, ’s magad is őltözve fekete gyászba valál.
Szerelmes Barátom felől szívemet el-hitetted,
* el-hitted A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Hogy tsak nevével bírsz ’s magát a’ halálnak engedted:
’S im! most aranyra tseréled fekete tollaidat,
Ne félj, így szólván: még élve meg-látod Kazinczidat,
Ha hát most, minapi szódat el-hinnem nem engedted,
Mutass most Te tündér állat valami jelt melletted,
Melly újjabb állításodat hitelesebbé tégye,
Bizonyítsd-meg, ha valóság, vagy tündér álom légy-e?
Ha ílly víg hangot ver szárnyad; miért nem repűlt vele
Hozzám, el-tsábíthatatlan Barátomnak levele?
Hiszen, az érzékeny, ’s minden külső erő- ’s untatás,
Nélkűl – magnesként kőltsönös egymáshoz vonattatás,
Az ő kőltött halálakot ha ezt véghez vihette,
Hogy az én testem’ is Thetis tsak-nem vízbe temette;
Oh bizony meg-hallhatta azt az ő Őrző Angyala,
Szomorú halálán Músám miként kesereg vala?
Kazinczy ő most is ha él, ’s meg-nem-álhatta vólna,
Hogy annak bizonyságára, hogy
* ha A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
él egyet ne szólna:
Le ereszti fényes szárnyját
* szányját A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
bús pírongatásomra
A’ hír; rontsd magadat úgy-mond: ’s ám magyarázd álomra,
A’ miket mint igaz dolgot ’s kedvest, úgy hozék elől,
Kasztor! Polluks’ hűségével bíró Kazinczid felől.
Halni kezdett; de a’ halál tovább menni sajnála,
Mert még egy íllyen élőnek korán vólna halála;
Hogy én ílly korán érkeztem
* érkeztnm Sajtóhiba, em.
meg-vígasztalásodra,
’S nem várakoztam addig is fel-éledt barátodra,
Míg a’ halál’ békójiból ki fejtőzött újjait
El-bírja ’s írni vezesse botorkázó tollait,
Ez okozta: mert szégyenlvén hamis hír mondásomat,
Hogy az Orvosok’ kétségén függesztvén-fel magamat.
Már akkor, halála felől komor hír-mondó lettem,
Mikor még azt nem is láttam, tsak hallomásból vettem.
Most hát, hogy annál hamarébb le vetkezhesd gyászodat,
Futva jöttem, hogy ne sírasd hóltnak vélt Barátodat:
Fogadom, hogy mihelyt kezét és író tollát bírja,
Utánnam jön a’ Levél is, ’s hogy meg-nem-hólt, meg-írja.
Én, én – Te engemet vádolsz, holott kéntelen vóltam
Hallani, ’s a’ mint halottam Teneked is úgy szóltam. –
De Te majd miként mented-ki feledékenységedet?
Mire fogod magyarázni hosszas késedelmedet?
* késedelmédet Sajtóhiba, em.
A’ kitől már – mert tudom jól – el-múlt közel hat hete,
Hogy a’ Te kedves Barátod tsak egy szót sem vehete.
Meg-érdemli azt most tőlem durva szemre hányásod,
És meg-is-fogja érezni kevélly morgólódásod,
Hogy el fogom késleltetni leg-első válaszodat,
’S gyanúba hozom felőled fel-gyógyúlt barátodat.
Hogy a’ mit most szemre hányva mondék késedelmedről,
Ő maga panaszolkodjon feledékenységedről. –
Kegyetlen hír! Im véghez is vitted a’ mit fogadtál,
’S mint az első komor hírben, itt hazug nem maradtál;
El-ment egy rövid Levelem az Elizeum felé,
De élő Kazinczinak szólt a’ mi vólt írva belé;
’S el-késett. – Im jön helyette másik a’ sir’ széléről,
Meg-ismerem reszkető kéz-vonásit petsétjéről,
Kételkedtek ajakaim, mikor egyet tsókoltak
Rajtok, hogy eleven kezek írták-e vagy fél hólttak?
Fel-szakasztom. – Nézem alól – Kazinczim’ nevét látom –
Dobog szívem örömömben – él hát
* élhát Sajtóhiba, különírtuk.
az én Barátom.
El; de fél holttat mutatnak tántorgó vonásai;
Ah fellegeket héjjazó Parnasszus’ Zőld halmai!
Hát! már nálatok is vagynak háborúk, ’s fergetegek?
Kiket tsupa kiességgé tettek a’ szomszéd egek.
Mi merte úgy meg-szaggatni a’ Músáknak szárnyjait,
Mi tsuda gyengítette-meg így Kazinczy’ újjait?
Olvasom – hát majd négy hetet késett rövid útjában
A’ levél; mellyen rész-szerént örvend szívem magában:
Hogy azólta hát mind kezét mind tollát jobban bírja,
Kazinczim! ki most sorait illy beteg módon írja:
De kegyetlen Hír! talám hát ezt is Te tselekedted,
* is tselekedted A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
’S mérges esküvésed szerént ezt is el-késleltetted?
Ha tántorgók is sorai, de gyors az ő szerelme,
Erőssebben von egymáshoz, ez egymást értő elme,
Mint, hogy ezen kedves sorok ennyire késtek vólna,
Ha-tsak valami Istenség ellenünk nem harczolna.
Szerentsém’ serénységével szembe tán a’ hír szállott,
A’ komor hír – mellynél pedig nintsen serényebb állat;
Hogy is van? oh kedves sorok! hogy ennyire késtetek,
Miért valamivel elébb bóldoggá nem tettetek?
Míg azt az el-keseredést mint valót nem érzettem,
Míg nem hallottam halálát, hanem tsak kételkedtem.
Ah szeretet! miért hagytad piheni gyors tollamat?
Holott lám, én köteleztem magam arra magamat,
Hogy én, és az a’ hónap is szerentsétlen lessz velem,
Mellyben az én Kazinczimhoz nem megy egy pár levelem.
Meg-is lett. – Szerentsétlen vólt – de ő azt nem tudhatta,
Míg nyavalyája az ágyba le kötve tartogatta,
Mert három régibb levelem éppen akkor érkezett,
Mikor ő halottaiból tsak alig
* álig Sajtóhiba, értelemszerűen em.
éledezett.
Mi nagy öröm vólt ez néki, ’s mi nagyobb öröm lenne?
Ha most is, sürű Levelem szakadatlanúl menne.
Repűlj Músám! magad vidd-el vídám tollam’ vonásit;
Könnyebbíttsed a’ nyavalyák’ erőszakoskodásit;
Komor hír! én ellenségem! ne hátráltass engemet,
Sőt vedd-fel szél gyorsaságú szárnyadra levelemet.
Vidd-el ezt a’ gyász oszlopot mellyet neki emeltem,
Mond-meg, hogy már Halálának Innepet is szenteltem:
De az az örvendetes nap még szentebb Inneppé lett,
Mellyben meg-tudtam, ’s olvastam,
* ’solvastam Sajtóhiba, különírtuk.
hogy a’ meg-hólt fel-éledt:
Megy már, és szárnyall levelem, és a’ mint én gondolám,
A’ Buda vár’ hegyeit is meg haladhatta talám,
Harmadnapra másikat is utánna eresztettem,
Hogy amaz elsőt kergesse ’s siettesse helyettem.
Már egész meg-nyúgovással egy üres napot lestem,
A’ zőld fák’ árnyékaiban rejtekeket kerestem:
Hol Músám – a’ sír felibe – sír torkábol ki kapott
Kazinczimnak, emelhessen győzedelmi oszlopot.
Képzeltem, mint repes szíve, örvendő írásomnak
Olvasása kőzben, az én fel-éledt Barátomnak?
Mint enyhíti majd minapi siralmát víg énekkel,
Mint keveri síró könyvét édes öröm tseppekkel?
Képzeltem: mint fog eleven szíve meg-győzettetni?
Hogy Horváth, holtta után is tudta őtet szeretni.
Képzeltem! – de ah Fájdalom! – mit tett a’ késedelem?
Mit tettél ismét komor hír! – én ellenségem! velem?
A’ sírból fel-támadt kezek ellenem fel-kelének
(Tán hólttnak vélték Orfeust) írnak Euridiczének:
Attól kérdik, hová lettem? keresik hűségemet
’S kezdik előtte vádolni feledékenységemet;
’S hát már újra sirassam-e barátom’ fel-kelését
A’ ki akkor jelenti-ki balúl vélekedését,
* vélekedéset Sajtóhiba, em.
Mikor én ő értte a’ hírt, bút, és halált üldözöm,
’S örvendő leveleimet tsoportosan kűldözöm
„Szégyen-e vagy gyönyörűség hát, a’ kit kell érzenem?”
Az Elizeumból jönnek a’ panaszok ellenem
Szégyen is – gyönyörűség is – Szégyen az hogy hűségem’
Gyanúba hozta, minapi meg-lassúlt serénységem;
De nagyobb a’ gyönyörűség: Ah Kazinczy! most érzem,
Hogy midőn én Halálodért szívem’ szakgatom ’s vérzem.
Mikor tsak-nem el-aléltam, hogy meg-hólttnak véltelek,
Mikor emlékezetedre gyász Innepet szentelek,
Mikor szer felett örvendek új fel-éledéseden,
És Músám üres sírodat tsúfolja édesdeden:
Magnes szíved meg-mutatá visszonozó erejét,
Nem várták kedves vonásid gyógyúlásod’ idejét,
Sőt mihelyt írhatott kezed egyenesebb sorokat,
Felőlem, mint el-veszettről tudakozol másokat.
Élek én, kedves Kazinczim! és mint Híved, úgy élek,
Bennem holtig sokkal hívebb mint képzelhetd a’ Lélek.
Vajha szemedre vethetném szapora tsókok között,
Hogy méltó késedelmemen hív szíved meg-ütközött;
Nem soká meg-bizonyítják újjaimnak vonási,
Hogy büntelenűl vádolnak szíved’ gyanakodási,
Ah Barátság! be édes vagy! – Vénus! van-e szerelem?
(Ha tsak az is nem barátság) melly meg-vívjon én velem?