MENJ-EL, szegény Magyar!
a’ ketség partjára
Tekints az ingadozó
remenység’ pólttzára;
’S te a’ ki tűztől vastól
nem tudsz meg-borzadni,
Borzadj, mikor a’ vég sors
hideg jelt fog adni.
Vezettessed magadat
Szem-be-kötve vakon,
El-fajúlt testveridtől
Csinált áll utakon;
Kik
* Kïk Sajtóhiba, em.
Őseink’ hamvait
rútúl meg-tapodták,
’S arany szabadságunkat
Aranyonn el-adták.
Ott bontják ki takaró
fedelét szemednek,
A’ hol egy írtóztató
Méllység, reményednek
Alá van ásva, ’s nevet
A’ kegyetlen here
Mint zuhog a’ méllysegben
A’ kétség’ tengere.
Omladoznak a’ partok
Az oszlopok dűlnek,
A’ nem rég meleg vérrel
buzgó szívek hűlnek
Minát ásott alája
’s kemény tüzet vetett
A’ köz jó bastyájának
A’ maga szeretet.
A’ víz-ész négy nagy folyó
vízet meg-rekesztett;
Békózó láncz keríti
a’ kettős keresztet:
Nyög ama’ Szent Szűz anya
És gyászba őltözött
Csak alig tsillog a’ sok
Kis tsillagok között.
Te tsak menj! nem újak már
a’ terh viselések,
Engedj a’ végzéseknek
Ha ugyan végzések;
* végzesek Sajtóhiba, em.
Csak nyögj, és ha az egek
Segidedre jőnek,
Ne virtusidnak köszönd
Hanem az időnek.
Menj! add egy ollyan kézbe
Szabadságod’ fékét,
Melly egyszer úgy be-tőltse
a’ bal sors’ mértékét;
Hogy meg-érezd, a’ mit még
sokan nem éreznek,
A’ szabadság ’s a’ rabság
miben külömböznek?