(Szelleczky Magyar születés, Ifjúságától fogva idegen országban lakik, és ott tisztességes Tanítói hívatalban vagyon 800 forint esztendőnként való fizetéssel; még-is kész felényi, vagy tsekélyebb fizetésre-is édes Hazájába jönni; és ugyan ezt egyenlő akarattal óhajtják, ott-kinn született gyermekei, és idegen Felesége-is; ide Magyar Országra egy jó Barátjának ollyan szép Német Levelet írt; hogy még a’ Német nyelv-is láttatott magát erőltetni, mikor a’ haza vágyódást ki-fejezte, és Magyar Országot dítsérte.)
Jer haza kedves Barátom! jer hát – óhajtva várunk.
Nem szűk a’ jó Hazafinak soha keskeny Határunk;
Szólhat egy Pannoni Músa édes Anyád’ képébe’
’S meg-jelentheti, hogy Téged’ várva vár kebelébe.
Készek, meg-elégíteni szakadatlan és régi
Vágyásidat, Ánglus kerttel vetekedő térségi.
Készek ama’ Parnasszusi ló-rugta fakadások’
Módjára, meg-édesítni nyelvedet a’ források:
Hogy egy hangonn beszélj, szíved’ meg-elégedésével,
Ez nem rég’ néma; de nyelvre kapott Fülemülével.
Kész minden, a’ mi Hazánkban van, kedvedet tőlteni,
Kész minden igaz Hazafi örömét jelenteni. –
’S hogy-is ne? kedves Szelleckim! ha Magyar vérűséged,
Leg-jobb állapotodban-is haza kénszerít Téged’
Ha az a’
vezető Lélek1 Czélozás vagyon ad Spiritum Rectorem. (de nem ollyan Angyalra, mint a’ millyeneket a’ ’Sidók – –) hanem, hogy valaki’ szeme, a’ Poéta szavaiban, mikor emphatice akar szóllani, meg-ne botoljon, és azért hogy ezt a’ Spiritust Léleknek nevezem, meg-ne-nehezteljen: eszébe forgathatja azokat az Angyalokat is, a’ kik reánk vígyáznak, bennünket őriznek ’s vezérlenek. – Egyéb-aránt az a’ Spiritus Rector, ollyan valamelly különös folyadék, mellyet edénybe szorítani nem lehet; azomban a’ hol természettel öszve gyűl, akarmelly kitsiny gombolyagban, igen nagy ereje vagyon. Meg-vagyon ez minden élő állatban, Emberben, baromban, és a’ Plántákban-is. Ha nem messze marad el Gazdájától a’ kutya, reá talál a’ nyomán ezer ember között-is; ’s vallyon ez az ebtől vagyon-e? – éppen nem, hanem a’ Spiritus Rector, melly az ember’ eleven testtében sátoroz, ollyan ki-magyarázhatatlanúl külömbözteti egyik ember’ nyomát a’ másiktól, hogy azt a’ kutya meg-isméri ’s fel-keresi. – Ha nem valóságos-is, leg-alább hasonlatossága szerént való illyen Spiritus Rector van a’ Hazában-is: mellytől a’ Hazafi haza felé vonattatik.
melly régen ki-eresztett,
Hazádba vissza vágyódni tüzesen fel-gerjesztett:
Ha németesűlt nyelvedenn semminek édessége
Nem foly olly tiszta szín-mézzel, mint Hazád’ ditsőssége;
Nem foly, sőt a’ Magyar szívek el-olvadni láttatnak:
Hallván idegen talmáttsát a’ Magyar gondolatnak. –
Músám, a’ magas egekig fel-emelte szárnyjait:
Mikor olvasták előtte Levelednek sorait:
El-hal – ’s szíve a’ hangoktól repedezvén ízekre,
Le-száll
Junó* Jonó Sajtóhiba, em.
Leányjaként a’ kősziklás bérczekre.
2
Adducitque cutem macies, et in aëre sucus
Corporis omnis abit, vox tantum, atque ossa supersunt,
Vox manet, ossa ferunt lapidis traxisse figuram,
Inde latet silvis, nulloque in monte videtur
Omnibus auditur; sonus est qui vivit in illa.
Ovid. Metam. L. III. Fab. V.
A sucus helyén succus, az omnibus helyén omnis, supersunt szó super sunt alakban áll, jav.]
Kinek üres óldalából a’ kűlfőldi térségre
Tekíntgetvén, eregeti hangozatit az égre
’S a’ mit Te idegen nyelven’ írtál; Ekhó módjára
Vissza veri, és így adja a’ Hazának tudtára:
„Kedves Hazám! Édes Anyám! a’ kinek kebelében
Születtem; e’ szép Europa’ paraditsom kerttében;
A’ kinek szájából szívtam első lehelletimet,
’S karjainn rengve tőltöttem gyermek esztendeimet:
Vallyon gyenge szárnyaimnak bíztos ki-repűlése
Lészen-e, hív gyermekednek örök szám-kivetése?
Nem vethetem-e szememet a’ szemek’ tsudájára,
* A vesszőt kötőjelből jav.
’S Szomszédok’ irigységére teremtetett Hazára?
Szememet – sőt benne lakva ez remek természeti
Szépségeket számkivetett szívem, nem érezheti?
Képzem, a’ gazdag terméssel kiesedett bérczekez,
’S tán’ a’ Kanahániaknál szebb szőllő-gerézdeket.
Képzem; mintha ez hegyeknek fel-menvén tetejekre,
Le-tekíntenék a’ messze ki-terjedt sík térekre;
Mellyeket vagy sűrű rakott tsomó kévék tarkítnak,
Vagy tsoportosan legelő seregek vídámítnak.
A’ Pásztor nagy fa’ tövében fejét árnyékoztatja,
’S ama’ boldog arany időt édesen’ sípolgatja;
Azután bellyebb vonúlván árnyékosabb berekre,
Gyönyörű hanggal felelget a’ Nimfák’ énekjekre.
Édesedik, minden gondtól üres andalodása,
Mert meg-nem-tsalja reményjét a’ Természet’ áldása.
A’ gazdag főld terhesíti Barmainak tőlgyjeit,
Téjjel vajjal sírosítja otthoni szekrényjeit
Képzem, mintha kis madárként repűlnék a’ hegyeken
Fellyűl, ’s szemem’ czirkalmait ki-botsátnám kerekenn
Csak erőtelen látásom’ rövid határozatja
A’ természet’ ajándékit egy tsomóban mutatja
Mellyben a’ boldog időknek arany esztendejében
Valami meg-vólt, mind meg-van, tsak hogy Kúnyhók’ helyében
Már egynehány Pompás várost épűltnek lenni látok,
De ezzel-is ditsősséges, hív Testvérim! hazátok.
Képzem – de óh nem láthatom – szívem el-fogyatkozik,
Piheg Lelkem, ’s tsak a’ Haza’ nevéről gondolkozik:
Ha talám a’ vad Tigrisek között születtem vólna,
Ha a’ nap édes Hazámon soha nem világolna,
Ha egy felől az északi-sarki hideg szorítná,
Más felől a’ füstös Etna Hazámat iszonyítná
Még-is ez a’ Haza’ neve olly édességes lenne,
Hogy szívem, ha szárnyat kapna, haza repűlve menne.
Hát az illyen arany, illyen est-hajnal’ kertje’ mássa
Gazdag kertbe, hogy ne vólna hív szívemnek vágyása?
Hány ezerszer el-indítom elmém’ gondolatait?
Meg-tsinálom képzésimnek jó előre útjait.
Hogy Hazám’ gyönyörű vóltát egésszen ki-meríttse,
’S azzal számkivetett létem’ únalmát édesíttse.
De fenn akadnak érzékeny Lelkemnek gondolati,
Sokkal kisebb eleven képzésim’ foglalati,
Mint-sem-hogy Hazám’ szépségi azokba meg-férnének,
’S engem’ tsak emlékezettel meg-elégíthetnének.
Félbe szakasztja az egész a’ részeknek rendjeit
’S Hazám mind egybe foglalván Hazám minden részeit
El-ragadja érzésimet a’ Haza’ szép nevére,
Melly név egy ollyan terhet nyom szívemnek tetejére
Mellyet mind addig helyjéből ki-sem-is gördíthetek,
Míg Hazám’ küszöbén által hónyomba nem léphetek;
Untatják haza’ vágyásom’ gerjesztik hevességem’
Kinn született gyermekeim ’s idegen Feleségem
Ezek, kik gyönyörűségét Férje’ ’s Attyok hónyának
Csak tsupán vágyódásiból képzelik egy Atyának:
Készek fel-hagyni a’ már kész ’s kedvező szerentsével.
’S fel-tserélni Hazájokat kedves Hazám’ nevével. –
Vegyetek-fel könnyű szelek! vegyetek szárnyatokra,
Sebes repűlő madarak! Ezen sóhajtásokra
Jertek-elő ’s vigyétek-el kedves Hazám’ főldjére,
Vagy repűljetek sijetve ama’ hegy’ tetejére
Vigyétek sóhajtásimat a’ Nimfáknak fülébe,
Kik gyönyörködve nyúgosznak Hazámnak kebelébe’.
Hadd érezzem véreimnek kedves Társaságokat,
Hadd tőltsek a’ kedves főldön tsak egy-nehány napokat.
Hadd legyen tőltte kedvemnek, mind annak érzésében,
Valamit egy jó Hazafi kívánhat életében,
Tessék másnak fent héjjazni, ’s vágyni magas pólczokra,
Tessék hírrel emelkedni a’ magas tsillagokra,
Nem irígylem, hogy a’ pompás szerentse’ szekereinn
Nyargalnak sok dölyfös szívek a’ világ’ négy részein;
Engem, ha születtem’ főldbe bár szalma gunyhójába’
Be-botsát, és hogy fejemet e’ szerelmes Hazába
Le-hajthassam meg-engedi, élek boldog örömben
Csendesen, ez hanyatlásra vált utolsó
* urolsó Sajtóhiba, em.
időmben.
Melly nagy megelégedéssel fogom mind azt érezni,
És millyen képzelhetetlen örömmel be-fejezni,
Mennyi sóhajtások mentek szívemből Hazám felé,
’S melly édes hogy a’ bujdosó a’ rév-partot meg-lelé.” –
Így van-e? Édes Szelleczkim! ez-e a’ te éneked?
Jól felelget-e a’ Magyar térről az Ekhó neked?
Így kell lenni; mert jól látom hív Hazafi szívedet –
De óh! bizony boldoggá tett távoly léted Tégedet;
Kül-főldön tőlt-meg Hazádnak szerelmével kebeled,
Az idegen főld Hazádat meg-óhajtatta veled. –
A’ Haza, ez édes Anya méltó illy szüleményre,
Ki ne nézne jó szemmel ez Hazafi jövevényre?
Jer hát! adhatunk helyetted mást az idegeneknek,
Vagynak mostoha fijai ez gyönyörű Remeknek,
Vagynak Szerelmes Hazánknak méltatlan lakossai,
Cserébe adjuk értetek, Édes Hazánk-fijai!
Vagynak, a’ kik természeti Szabad-lelkűségünket
Útálják, és gorombáknak mondnak értte bennünket,
Hogy szavaink, a’ tsapodár színeket nem ismérik,
Ők a’ tsalfa fark-tsóválást idegenektől kérik,
Azt mondják, hogy lak-főldünkből inkább ki-szaladnának,
Mint szépségét meg-vallanák ezen áldott Hazának,
Többnyire pedíg ollyanok, a’ kik szeretnek élni,
Élni, de a’ kiknél élni annyit tesz mint henyélni,
Úgy, hogy tán’ el-sem-élnének idegen vidékeken,
A’ hol a’ gazdag természet kevély fösvénységeken
Nem tudna, mint e’ termékeny Hazába segíteni,
’S őket az élhetetlenség’ gyanújától menteni.
Önnön magokra ruházzák mind azt a’ boldogságot,
A’ mellyel szerentsés Hazánk haladja e’ világot.
Magok, a’ termékenységnek ártatlan árnyékában
Csömörlve nyalják az édest, a’ restség’ unalmában.
Gyülőlik a’ jelen-valót, mellyet akkor síratnak
3 Jó formán itt-is igaz az, a’ mit a’ virtusról mond a’ Poéta: Virtutem incolumen odimus, sublatam ex oculis quaerimus invidi.
Az irígyek érzékenyűl, ha tőle meg-fosztatnak.
Síratnád Édes Szelleczkim! sőt óh meg-is síratod,
Ha szerelmes Hazád’ főldét lak-helyűl-is bírhatod,
Mikor látnád Magyaridnak gyomor-émelygéseket,
Millyen alávalóságnak tartják e’ szép Remeket.
A’ mi Országunkban leg-szebb, otsmányúl le-szennyezik,
A’ mi különösre lelnek, kűlfőldinek nevezik
Szégyenlik a’ Magyar nevet, útálják beszédünket,
Bárdolatlan embereknek tartnak lenni bennünket.
Asszonyaink rá szoktattak tsúszkálva
* A kéziratban tsúszkatva alak áll s ez került a nyomtatott változatba is, ez azonban valószínűleg elírás. A Mindenes Gyüjtemény szövegváltozata szerint jav.
hátra hágni,
’S fejünket a’ fő-hajtáskor úgy a’ szügyünkbe vágni,
Mintha a’ főldnek köszönnénk: testünk’ ingadozásit
Úgy kell intéznünk, ’s nyelvünknek erőltetett forgásit
Úgy pengetnünk, hogy akarmelly fa háznál találtatik,
A’ kitől mozdúlásunk-is Francz Rámára vonatik.
Egy köz rend-is méltóztatik már ma betegnek lenni,
De Kegyelmed nevezést fel-nem-méltóztatik venni.
Holott a’ Kegyelmes névvel tudod kiket neveznek,
Vagy tán’ a’ Méltóságosok ezután Kegyelmeznek.
Alázatosan valamit meg-köszönni dísztelen,
Csókolni kell a’ kezeit ha Asszony, bár nemtelen
Ha osztán a’ szegény Magyar, akármi emberséges,
El-felejti, a’ mi ez új módiban tisztességes,
Azt mondják: járatlan ember; nem látott Országokat –
Pedig, lám meg-tanúlhatjuk Hazánkban-is azokat.
Sem senki, ha mit akarmellyk szomszéd ki tud gondolni,
Nem tudná olly szerentséssen mint a’ Magyar majmolni.
Csak-hogy a’ Magyar, mint Ember, és mindég emberedni
Született teremtés, szégyenl ekképp’ gyermekeskedni. –
De jaj! Hazánk’ nagyobb réssze úgy meg-van vesztegetve,
’S hajdani jó természetünk úgy a’ porba temetve;
Hogy a’ leg-alábbvalóktól ítéljük Magyarinkat,
A’ pallérozattabbakból ellenben szomszédinkat:
’S akarki ha színlés nélkűl szóll bár emberségessen,
Ha tsak a’ szó nem tsapodár, lehetetlen hogy tessen.
Hova levél? természeti ártatlan egyűgyűség!
Hova? semmi színt nem túdó Barátság! ’s kőltsön hűség!
Sirasd-meg míg haza jönnél Barátom! nemzetedet,
És míg a’ küszöbbre nem lépsz, úgy ki-merítsd könyvedet,
Hogy szíved itthon ezekre érzéketlenné legyen
’S a’ Haza’ puszta nevéből bőv vígasztalást vegyen.
Azután jöjj-be közinkbe ’s élj e’ boldog Hazában
Úgy a’ mint szíved boldognak képzeli ezt magában.