Pálóczi Horváth Ádám művei
Elektronikus kritikai kiadás

* * *

A' Somogy Varmegyei Nemes Sereg nevében: midőn azt a' Békesség Angyala meg-köszöntötte 's a' poharat is rá köszönte. Sio Fokonn 16. Jun. 1790.

 EDES álom! melly gyönyörűséges része vagy te, a’ mi unalmas életünknek, melly nyugodalmas szakassza a’ sok nyughatatlanságokkal bajlódó idő-tőltésnek! Ismerték-e azok a’ te hasznaidat? kostolták-e érzékenyűl, és illendő reá figyelmezéssel gyönyörüségeidet? a’ kik hajdan tégedet az Istenek kőzé számláltak: mert oh bizony sokkal jobban meg-érdemled az Innepet, az Oltárt, a’ Templomot; mint vagy a’ múlatságos vadászatnak, vagy a’ telhetetlenkedő bor italnak az Égnek leg-nagyobbjai közzé számlált Isteni ’s Isten-Asszonyai.

Mikor némelly tobzodó, az ételben italban telhetetlenkedik, – tsiklandozza téres torkát ez a’ tele pofával le-nyelt kedves savanyúság, melly mihelyt kelletinél több, mindjárt kezdi nem tudni a’ lélek; millyen az, a’ mi az ínynek jól esik? iszik esze nélkűl, ’s hogy többet tölthessen gyomrába, annak a’ mi eszét el-veszi, kelletlen falatokból ágyat^* vet: magán kivűl van, mint a’ ki el-ájúl; (vagy ha a’ részegségnek egész mértékére nem lép is, a’ telhetetlenséggel testét el-lankasztja, elméjét a’ figyelmetes gondolkodásra alkalmatlanná tészi) mikor osztán fel-ébred, tagjai fájnak, íz érzése keserű, melly pedig azt az édest ollyan telhetetlenűl érzette, tompák minden érzékenységei, rövidek gondolati, hibás emlékezete; próbálja magának elő-képzelni életének azt a’ szerentsétlen folyamatját, melly a’ telhetetlenségben tölt-el: nem tud tovább emlékezni, hanem tsak addig, a’ míg az az ész-vesztő ital elég vólt; a’ többi ollyan előtte, mint ha nem élt vólna; ollyan, mintha most kelne-fel a’ sírból, ’s mintha a’ Lethe’ vizéből hörpölte vólna a’ feledékenységet: ha én az alatt tsendesen aluszom; mitsoda meg-elégedéssel folynak nyugodalmas óráim! testem nyugszik, ’s érezhetetlenűl készíti magát a’ meg újúlásra, elmém pedig mivel nyugodni nem tud; a’ maga édes képzelődésinek szabad szárnyain repdes; ’s a’ néma gondolatokból festi-ki magának, annak a’ bóldog életnek képét, mellyet hajdan a’ test nélkűl fog tőlteni; ’s mi vagy te oh telhetetlenség! ehez az ártatlan gyönyörűséghez képpest? melly tsak^* azért is édes, hogy ártatlan. – Mi vagy ehezképpest? Te tele tsészékkel bujálkodó részegség! melly pedig a’ mint tartják a’ testi gyönyörüségek közűl egyik vagy. – Mik vagytok? Bakhus’ bőr ’sákjai! Szilenus’ érzéketlen heverési! ’s tsúfos tántorgási! tsupa gyötrelem, tsupa betegség, mellyből hogy meg-gyógyúljon a’ telhetetlen, első orvosság az álom. – Az az édes álom, mellyet ti a’ fel-keléskor keserűvé tesztek; az a’ nyugtató kedves álom, mellyet ti gyakran, rémítő képzésekkel nyughatatlanítattok.^*

Mikor némellyek, unalmas órájikat vadászattal tőltögetik; ugrálják a’ tsalittos bokrokat egy félénk oktalan állatért; meg-másszák a’ kietlen havasokat a’ halál’ szerző fegyverek’ őrizete mellett a’ nálaknál erőssebb de nem mindenkor kegyetlenebb vadért: a’ vadász ebek’ kaholó hangjaival gyönyörködtetik füleiket, mellyeket gyakran az érzékeny hallású Ekhó meg-kettőztet; futnak, fáradnak, mint a’ pálya futók, ’s fáradságoknak leg-nagyobb jutalma egy szerentsés lövés, ’s az azzal való ditsekedés, vagy ha az nints, az ezerféle mesterséges mentség; ez az a’ Diana’ koszorúja, mellyet ád a’ maga vitézinek: Ha én az alatt, hivatalbéli foglalatosságim után le-heveredem, ’s az a’ nyugtató Isten az álom le-ereszkedik szem héjjaimra a’ levegőnek szárnyain, mint a’ pók a’ maga mesterséges kötelein; mennyivel nagyobb az én gyönyörködésem azokénál, a’ kik test fárasztással kerűlik, az unalmat? noha ez már a’ leg-nemesebb gyönyörűségek közűl való^* – azoknak testek el-lankad, míg azt keresik, a mi őket kedveltesse; az én tagjaim meg-nyugosznak, ’s lelkem a’ leg-édesebb képzések között múlat: – azok örűlnek hogy egy teremtett állatot meg-ölhettek; én tellyes meg-nyugovással vagyok, hogy senkit meg-nem bántva magamat ártatlan nyúgodalommal gyönyörködtettem: – Azok ha szerentséjek nints, boszonkodnak, gyakran veszedelemben forganak; én ha néha álmomban holmi rémítő képzésekkel kűszködöm, ’s erőlködésemben fel-ébredek; melly ki-mondhatatlanúl örűlök, hogy tsak álmadtam – Oh Dianna! vallyon ha te is a’ vad-üldözetben kapott fáradságod után, szentelt berkeidnek híves árnyéka alatt, (nem pedig a’ fényes Efezusi templomban) a’ zöld pásitra le-heveredel, ’s fejedet gyengye karjaidra le-hajtva, meg-adod tagjaidnak azt a’ nyugodalmat, melly nélkűl, szép Isten Aszszony! te sem lehetsz-el; vallyon nem érzed-e magad is, hogy tsak az álom az, a’ mi hijjánosság nélkűl gyönyörködtet: és a’ mi nélkűl a’ vadászatban keresett gyönyörűséged, tsak test-rontó nyughatatlanság.

Édes Álom! melly kedves vagy te! mennyire szerettek téged’ még azok is, a’ kik arról nem is álmadoztak, hogy tégedet a’ gyönyörűségek közé számláljanak? – Mit vétettél? talám ugyan gyakori réműlések’ játék-színje lehettél azoknak, a’ kik tégedet halál’ testvérjének neveztek, fagyos halál’ képének – rajzolt mássának.^* – Mi lelt benneteket? két nagyobbjai az Arany Poëtáknak! hogy te játékos elmejű Názó! halálhoz hasonlónak mondod, még pedig a’ fagyos halálhoz hasonlónak, az Álmot. Te pedig Máró!¹ remek vitézi versedben halál’ testvérjének nevezed, sőt a’ pokolnak leg-rettenetesebb Isteni közé számlálod, mikor annak félelmes Tornáttzában készitesz szobát, a’ siralom, gond, halvány nyavalyák, komor vénség, félelem, ízetlen éhség, otsmány szükség, nehéz munka, a’ bűnből kőlt öröm, és az esztelen vissza-vonás között az álomnak is.^* – Mit itéltetek a’ tsendes álomról? – A’^* halált véltétek-e édesebbnek mint én? vagy az álmot keserűbbnek? vagy tsak a’ nálatok régibb mesélők’ képzelődései után halgattatok? – De mit vétett azoknak is az álom? Hogy Orfeus, Heziodus, Homerus, Szeneka egyaránt a’ halálnak a’ félelmek’ Királyjának Atyjafiának lenni vallották. De, oh! mind kegyetlen értelemben.^* – Gyengíttsétek-meg régi Bőltsek! kemény ki mondástokat, avagy tsak annyira is mint Arisztoteles, a’ ki az álmot határ szélnek tartotta az élet és a’ halál között: vagy mint Petronius a’ ki a’ részegség után következett mélly álmot mondja lenni ollyan vég szélnek, mellyet egy kis ki-terjesztéssel élet végező halálig lehet nyúlytani. – De nem illyen tulajdonságokkal birsz te nyugodalmas álom! Édes álom! a’ melly az el-erőtlenedett Öregeknek annyi órát tóldassz napjaikhoz, a’ mennyit el-veszel az ébren-vigyázás’ szempillantásiból – vagy ha Testvérje, ha hasonlatossága, ha határ-széli vagy a’ Halálnak; melly igen édes lessz úgy a’ halál! melly nyugodalmas az örökre leendő el-szenderedés; mitsoda el-képzelhetetlen tsendesség lészen ott? mitsoda tökéletes meg-elégedés? mikor az ember el-nyugszik, a’ fel-ébredésnek, az újra lehető el-fáradásnak, a’ terhes gondnak, a’ test’ indúlatival való tsatázásnak, minden félelme, minden reménysége, sőt minden kívánsága nélkűl. – Ha ollyan édes álom vagy te oh halál! vagy ha tsak árnyékod, tsak képed neked az álom, a’ melly ollyan gyönyörűséges; melly ki-mondhatatlanúl kedves lehetsz magad? nem Halál vagy úgy oh Halál! hanem egy új élet, egy a’ mostani nyughatatlan életnek minden epesztő viszontagsági nélkűl gondoltatott angyali élet; a’ test’ békójiból ki-vetkezett szerentsés léleknek örökös szabadsága; az örökké valósággá vált időnek, ollyan minden vég és változás nélkűl teldegelő arany századja; mellyben semmiképpen nem férhet a’ hosszú idejűséghez a’ vénség, a’ lételhez a’ változás, az élni meg nem szűnéshez az unalom, az életnek mindenkori hosszabbodásához azok a’ viszontagságok, mellyek most a’ lételt a’ nem lételhez készítgetik; – hanem az a’ meg-szoríthatatlan szabadság, mellyet az édes álomban láttatik érezni az érzékenységek’ serkentési nélkűl gondolkodó elme; fogja a’ lelket vég nélkűl gyönyőrködtetni azzal az állapottal, mellybe lépett ez örökös álom által: Isteni eredetére vissza viszi lételét a’ változhatatlanság; a’ gyönyörűségeknek szüntelen érzése, ’s az azon való szakadatlan öröm, hogy ő meg nem szűnik élni; ollyan ártatlan és mindenkori foglalatosságok lesznek, mellyek távoly rekesztik tőle az únalmat, az idő haladást, az órák után óráknak, idők után időknek, minden meg-szünés nélkűl való teldegelését, segíti, lehetőssé tészi, ’s örökké tartandókká tsinálja, a’ mindég egy, ’s mindég boldog állapotban való létel. – Ha ez az a’ Halál a’ mit képez, a’ minek testvérje, a’ minek határ-széle az álom; szentűl gondoltatok hajdani Bőltsek! és egyszersmind az Álmot egy leg-kedveltetőbb múlatsággá tettétek. – De ha annyit tesz a’ Halál, mint a’ meg-halás, a’ mikor a’ szívnek hajdani titkos és vétkes idúlatai ki-szaggatják lakó hajlékjokat, mint a’ viperák édes Anyjok’ hasokat, és seregesen az útra készűlő léleknek eleibe menvén, kénszerítik a’ maradásra; törvény-széket rendelnek neki, ’s szájából kivánják azt a’ kedves vagy kedvetlen ítélet-tételt, a’ melly már magában kész büntetés ’s kész fel-oldozás; kész pokol, ’s kész Menyország; a’ mikor azokon szomorkodik leg-inkább az el-kőltözendő lélek, a’ mik ez el-tőlt rövid idő alatt leg-kedvesebbek voltak előtte: mikor egy két pertzentés alatt az egész világot öszve-futkossa, ’s rendel mint egy irtóztató Lajstromban nézi, kiket és miket kell neki most mindjárt itt hagyni? mikor minden szempillantásban reszketve várja, mint a’ kit a’ rettenetes égi háború a’ kietlenben kinn szorít, vagy mint a’ fő-vételre büntetődött rab mikor szemeit be-kötik; hogy most mindjárt meg-lohad tüdeje, az a’ fúvó, melly ki ’s bé szörbölte a’ levegő eget; el-szakadnak, be-rekednek azok a’ testnek titkos tsévéji: el-rothad most mindjárt, ’s mozdúlhatatlanná leszsz az a’ serény nedvesség, melly a’ testnek külső ágazatiról ’s foglalatiról a’ lélekhez vitte a’ kűlső dolgoknak képezeteit; mikor reszketve várja azt a’ szempillantást, hogy most mindjárt vége legyen, hogy ne hallja szerelmeseinek zokogó nyögdétselésseiket, mellyek pedig tsak addig gyötrik míg hallja; hogy egy fekete, és minden apró lyukatskák nélkűl öszve-szőtt kemény fátyol ellent áll szeme bimbojinak, hogy semmit se lásson,^* még^* minek előtte ortzájára borítanák a’ szem-fedelet, más hasonló halandók’ kezei; hogy a’ roskadni kezdő, ’s érzésétől most mindjárt meg-fosztatandó testet ápolgató kezek’ tapogatásit lassan, ’s mind lassabban-lassabban érezi, ’s mindjárt meg-szűnik érezni: ha ez, mondom, ez a’ meg-halás a’ Halál, oh ne hasonlíttsátok úgy az álmot a’ Halálhoz; – élet még ez, az életnek utólsó fáradságos szakassza, nyughatatlan szempillantása, mellyből így ki-mondhatatlan kitsinységű idő haladik alatt által repűl a’ sok szorongattatások között lévő lélek arra az édes álomra, melly már valóságos álom, kedves álom, gyönyörűséges, és örökké tartó el-szenderedés; nem Halál, hanem élet.^* – Sijettetik erre a’ jobb sorsú lelkeket a’ szorongattatások közt is, mint valamelly belső őrző Angyalok, ’s titkos tanátsosok, a’ szerentsés el-tökélles, és a’ bóldog reménység; mikor a’ bűnők sorral elő állanak; az a’ Halandó, a’ kit valaha a’ haldokló talám el-nyomorított, előtte siránkozni rémlik; az el tökéllés mellé áll, ’s eszébe juttatja az el-ijedt léleknek, tselekedete nyomos mentségeit, ’s azt-is mennyi jót tett több ember-társaival: – mikor a’ szeretetlenség, tudatlanság, kételkedés, tündér formákat öltözvén magokra, reszkettetik a’ lelket, hogy ő alkalmatlan lészen annak a’ bóldog életnek meg-bírására, mellyre által menni most készűl ’s mindjárt kéntelen lessz: melléjek áll egy angyali áll-ortzában, a’ reménység, ’s biztatja a’ lelket, hogy ollyan édes álom az a’ másik élet, a’ hol el-múlik minden kételkedés; ollyan bóldogság a’ hol tökélletességre megy az emberi híjjános szeretet, és tudomány. – De még az az idő is mellyben ezek a’ tusakodások tartanak, még nem Álom, nem Halál; még mind élet; a’ léleknek a’ testtel való egybe-köttetésében álló nyughatatlan élet. – Hol van hát már a’ Halál? mellynek hasonlatossága vagy te oh édes Álom! – Nints^* halál, nints egyébb a’ mi Halálnak neveztethessen, hanem az egy élni meg-szűnés; melly pedig egy ollyan kitsiny ’s rövid pertzentés, a’ mellyet az értelem meg nem foghat: azután megint élet következik, ’s ez osztán az az álomnak testvérje – ez – de oh! ez nem a’ pokol’ rettenetes Istenei közűl való. Nem a’ rémítő Tornátzban, nem a’ kínzó piatzon, nem a’ kárhoztató Törvény-szék előtt vagyon ennek lakó kamarája, hanem bellyebb az Elísiumban a’ szerentsés mezőkön, a’ szent fák, a’ bóldog leveles ágok’ múlattató árnyéki alatt. – Ott van az az örökös álom, azok az érzékenységek’ segítsége nélkűl mindég tartó örvendetes képzelődések, mellyek a’ lélekhez nem botsátnak semmi ollyan dolognak képit a’ mi szomorú: nintsenek sem komor sem ellenséges indúlatokkal keverve; hanem minden szép, mínden ártatlan, minden gyönyörűséges, minden egyenlő mértékben jó és kedves, ’s mind ezeket a’ lélekben öszve foglalja, ’s meg-unhatatlanokká teszi egy ollyan angyali tulajdonság, a’ mellyet mi meg-nem foghatunk, úgy mint a’ telhetetlen meg-elégedés.

Fesd-le nekem tsak egyszer, ennek a’ ki magyarázhatatlan bóldog állapotnak képét tsak kevés részben is édességes álom! a’ ki magad ennek némű-némű hasonlatossága vagy – mutasd-meg testvéredet lelkemnek – taníts-meg, mi az az örök álom? tapasztaltasd velem annak a’ gyönyörűségnek ’sengéjét te leg-tsendesebb Istenség! Ha ezt tselekeszed lelkemnek; templomúl szentelem neked lakó házatskámat: óltárt emelek számadra, ’s életemnek azokat az órájit, mellyeket a’ Teremtő a’ végre rendelt hogy ébren legyek, arra szánom, ’s arra fordítom; hogy Tenéked áldozzak ’s jó szagokkal füstöljek.^* – Oh meg-érdemled Te azt akkor én tőlem, mert ollyan boldog életnek képit fogod mutatni, a’ mellyre én teremtettem, és a’ mellyre készülök, mikor élek: azokba a’ boldog gyönyörűségekbe segítessz be-tekénteni; azokba a’ boldog hajlékokba, a’ hova tudásom és érzésem nélkűl sebes szárnyakon’ visznek az idő-szakaszoknak rendel változásai. – De oh édes Álom! Tsendes Istenség! mint bánsz Te a’ halandókkal? tsak úgy mutatod lelkemnek, azoknak a’ boldog gyönyörűségeknek rajzolatit, mint mikor a’ katonaságra készülő gyermekeknek Hadí játékot mutat a’ Mester.^* – El-szenderítessz Te engem’; ’s mikor érzékeny gondolkodásim után el-szenderedem eszre vehetetlenűl be-zárod szem-héjjaimat: a’ gondolkodás foly a’ maga’ rendes útján, és én nem tudom a’ szempillantást, nem foghatom-meg módját; mikor? és miképpen változik az álmadássá?^* a’ mi tsak most gondolkodás volt. Szemeimnek be-hunyása magában álmat nem tsinál, ha füleimet be-dugom, ’s minden tagaimat a’ testi dolgoktól úgy el-fogom, hogy ne érezzek; még nem aluszom, még lehetek ébren; Te pedig engemet ollyan alattomban, ollyan titkosan el-szenderítessz; hogy füleim nyitva vagynak, tapíntásom a’ külső érezhető dolgok elől el-nem záratik, és még-is lelkem nem ügyel azokra a’ mik illethetik, ’s minden bizonnyal illetik is érzéseimet. – Miképpen viszed ezt véghez? Te titkos Istenség! Te nyugodalmas^* álom! – Része-e, idő szakassza-e életemnek az az idő telés mikor aluszom? Oh! áldott Természet’ munkája! így képzelteted Te én velem előre amaz örök álmat: azomban azt okos lelkem’ értelmére bízod, hogy ezt az eszre vehetetlen el-szenderedést, példájává tegye, annak a’ ditső által változásnak, mikor az életnek, ennek a’ testi életnek vége felé, addig terjednek, ’s haladnak érzékeny gondolkozásim; mennek és tserélgetik egymást a’ képzelődések, hogy egyszer meg-szűnik ez a’ múló álom forma élet, de én azt észre nem veszem; és változik egy más új életté, szabad életté, nyugodalmas életté. – De tsak azért is, mennyi tisztelettel tartozom neked én halandó? hogy hasonlatossága vagy annak a’ dítsősséges el-változásnak, leg alább akkor, mikor édesek álmaim.

A’ nap el-nyugszik – setétűl az ég – kezdenek elébb gyengébben, azután erőssebb lánggal ragyogni a’ tsillagok – emelkedik az ezüst színű hóld, a’ főldet be-kerítő levegő-ég’ oszlopain; – az el-nyugodott nap’ messze ki-terjedő súgári, a’ minémű osztályokat tsinálnak a’ feketével kevert ég színben, azokon lépdegel mint gráditsokon – ’s mennél jobban rövidíti a’ tűzes nap hosszú súgárít, annál pirosabbnak tetszik a’ nap’ Húga, a’ mind nagyobb nagyobb mértékű ég-színben. – Ő jelentgeti ’s mint egy mosolygó ábrázattal integet, hogy éjtszaka van; hogy a’ Teremtő be-zárta a’ világító napot setét kamarájába, hogy a’ munkára teremtetett Világ’ lakossai meg-szűnjenek ébren lenni ’s nyugodalomra botsátkozzanak. – Érzik tagjaim a’ néma íntést, érzik a’ tapasztalhatatlan erőltetést.^* – Jer lelkem! menjünk háló szobámba – le-botsátom fáradt tagjaimat a’ szokott nyugodalomra, hadd nyugodjanak – Te pedig láss a’ magad dolga után – gondolkodj – és hord elő ártatlan képzésidet, még testem pihen.^* – Le-hajtom fejemet, – édes andalgások közt hordja elő bátor lelkem, nappalí tselekedeteimet; ha mit tűzes indúlatim az ő vezetése ellen hibáztak, pirongatja azokat; ha mi jót, ha mi szépet, ha mi nemes dolgot tselekedtem, ditsekedik magában, ’s folytatja képzelődésit tellyes meg-elégedéssel. – Azomban fel-keres a’ láthatatlan, a’ helybe-szoríthatatlan álom, – be-zárlott rejtekembe be-lopodik, ’s fejem felibe áll; nehezíti szem-héjjaimat, ’s be is zárja azokat láthatatlan kezeivel – már tsak nem el-szenderedem, mikor a’ tselekedetimben való édes ditsekedés, vagy valamelly különös történet fel-ébreszt – el-ugrik melőlem a’ be-lopakodott álom – tekíntek setétesetskén világító ablakomra; nézem, miként eregeti által fejér súgárit a’ Hóld, a’ vászonnal be-vont üvegenn; mint a’ hó-színű tejet által eresztik a’ szűrő szitán.^* – Ellene támadok a’ Hóldnak: Te éjjeli lámpás! Te álom hozó-tsillag! mondván, Te tsúsztattad alá a’ te el-zárhatatlan folyamatú súgáridon’, mint mesterséges pókhálókon,^* az álomnak érezhetetlen terhű szárnyait, mellyek hálót vontak szem-fényemre, hogy ne lássak; terhet raktak érzékenységimre, hogy ne érezzek, ’s lelkemmel kezdett kedves szám-vetésemet félbe-szakasztották. – Oh pedig hibáztam – nem szakasztották – ez a’ kedveltető panaszolkodás mind tovább terjed a’ maga után – folynak a’ gondolatok, ’s addig folynak, hogy ismét el-szenderedem, ’s eszre nem veszem hogy el-aludtam. – Azt gondolom, hogy a’ Hóld’ súgárival most is ébren perlekedem. – Terjednek, ’s változtatják magokat a’ képzelődések; vissza megy lelkem a’ Holdnak altató ereje ellen való panasz közben, erről az ártatlan gondolatról, hogy az Álom lelkemmel való számvetésemet akarja félbe szakasztani, azokra a’ tselekedetekre, mellyek éppen számadás alá tartóztak; képzelődöm, hány szegénnyel tettem jót? – ’s melly könnyű szárnyan repűl a’ gondolat? – bámúlj én lelkem! magad – a’ ki azokat egymás után repíted ’s szárnyjaikra botsátod. – El-visz engemet az édes gondolkodás a’ szölő-hegyre, ’s azt vélem azomban, hogy ébren vagyok; mintha magok tapasztalnák az érzékenységek, hogy fáradok, lankadnak inaim míg a’ hegy óldalba érek.^* – Le-ülök ott egy törsökre, egy venyigéből rakott tüzzel által ellenbe. – A’ tűz mellett egy el-aggott öreg Asszony fél-óldalt fekszik ’s rázkodik mintha hideg lelné – más felől le-gugyorodva űldögél egy nagyon szakállas öreg Férjfi, ’s egy kis lábasban vizet forral – szánakozva nézem mind a’ kettőt – én úgy gondolkodtam hogy nézem – holott szemeim be vagynak zárva. Sőt meg-is szóllítom az Öreget: talám, mondom, a’ hideg leli jó Öreg a’ feleségedet? Nem tudom, úgy mond, Uram! már tíz esztendeje miólta nyomorog, – azólta sem én, sem maga magának semmi hasznát nem veszi, jobb vólna ha meg-halna.^* – Azt gondolám hírtelen, hogy zúgolódik, és meg-unta Társsát az Öreg, ’s így biztatom: Ne kívánd halálát jó Öreg! – ezt most így rendelte a’ végzés.^* – Ha pedig Te vólnál illyen nyomorúlt, ő tartozna gondodat viselni: – mellyre ismét az Öreg: Oh Uram! úgy mond, ha én vólnék nyomorúlt, én éhel halnék-meg; nem tudna ő nekem élelmemre valót keresni. – Akkor ismét el-szomorodtam – a’ szegény Asszony pedig sohajtozott: – de az Öregnek ábrázatjából ’s szava hangjából semmi ollyas neheztelés nem tettzett-ki; hanem ollyan vígan ejtette a’ szókat, mintha sorssával tökéletesen meg-elégedne; ’s egyszersmind fel-állván guggoló helyéből, be-megy a’ Gazdájának pintzéjébe – mert szőllő pásztor vólt – egy darab sóból egy kitsinyt a’ késivel le-feszít; a’ markában a’ mint lehetett apróra töri, ’s elő vesz egy darab kenyeret – én sajnálkozván nézem az Őreget, ’s azt kérdem, hogy talám a’ kenyeret hogy jobb ízű legyen meg-akarja sózni.^* – Nem Uram! úgy mond, hanem egy kis levest főzök magamnak, és nyomorúlt Feleségemnek: – akkor el-szomorodva félre mentem a’ magam’ szölléjébe, hogy ne lássam azt az el-hagyattatott életet ábrázoló főzést, azt gondolván, hogy majd a’ forró tiszta vízbe bele hányja a’ kenyeret, és azt meg-sózza: ’s az lesz a’ leves, egy munkás Öregnek, és egy nyomorúlt betegnek számára. – Mikor azt véltem, hogy már meg-ették, vissza megyek hozzájok; ’s látván hogy nem tsupa kenyér van a’ serpenyőben; kérdezem: mi az? Egy kis szalonnát pirítottam, felel az Öreg, és hagymát, ’s azt hánytam bele a’ kenyér közé, és ez igen jó – liszt kellett volna hozzá – de nints – azt tartják, hogy úgy jobb – de nekem ez is jó – ebből adok a’ betegnek, és ha ezt ketten meg-esszük; ő sem kér többet hólnap illyenkorig; én is el-bírom a’ munkát öregségemhez képpest. – El-sohajtottam^* magamat – az erszényemből ki-veszek, hogy az Öregnek adjam.^* – No, mondom, Öreg! ezen végy lisztet, és hólnap úgy próbáld, ha jobb lessz-e? nekem pedig engedd-meg (könyvezve mondám) hogy egy kalánnal ehessem belőle: – – mindjárt Uram; úgymond, hadd keverem-meg – én pedig az alatt: Boldog Isten! mondám; – melly kevéssel meg-elégszik a’ Természet! – ez az Öreg illyen tsekélly levessel fenn tudja tartani erejét, és dolgozhatik – de millyen boldoggá teszi az embert a’ kevéssel való meg elégedés! Ez^* beteges feleségét tíz esztendőktől fogva meg-nem únta, ’s most is táplálgatja.^* – Sok finnyások azt gondolják, hogy meg halnak, ha mindennap válogatott ételeket nem esznek; és sok világ’ terhei, sok hitetlen Házasok, a’ jó erköltsű, egésséges, haszonvehető Társakat sem szenvedhetik – melly bóldog a’ szegénység! – Míg^* én így gondolkodám; meg-szóllít az Öreg egész nyájassággal: No Uram! tessék most.^* – Veszem a’ kalanat, ’s merítek a’ levesből; de mivel gondolkozásom álom vala, a’ kalán helyett tulajdon kezemet vittem számhoz a’ nagy indúlatú andalgás közben. – ’S ezen hozzá-értetésre fel-ébredek.^* – Meg-maradtak kedves képzésim – tapintom szemeimet, ’s hát valóban könyveznek.^* – Oh édes gyönyörűség! oh nyugtató, ’s örvendeztető álom! – mihez hasonlíttsam édességedet? nem találok szót örömöm’ ki-fejezésére, – álmam tellyes volt ember-szeretéssel, és ez egy valóságos öröm: fel-ébredésemkor nem győzök be-telni tselekedetemmel való meg-elégedéssel, és ez a’ második hathatós öröm. – Dianna! Vénus! Bakhus! mi vagytok ehez képpest? – tsupa haszontalanság, tsupa hiba, tsupa semmi. –

Meríts engemet ezután is minden éjtszakánként illyen kedves képzelődésekbe, oh álom! és boldogabb leszek a’ Királyoknál – boldogabb a’ leg-szerentsésebbeknél – álmamban meg-tanúlok ember lenni, mellyet sokan egész életünkben meg nem tanúlhatunk – – álmamban készítgetem magamat arra, mit kelljen tselekednem? mikor ébren vagyok.^* – De hát az a’ szerentsés Öreg, a’ ki ébren is ollyan meg-elégedett a’ maga sorssával, melly szerentsés lehet? mikor aluszik! – Ő szegény a’ jól élésnek ollyan alatsony gráditsán áll, a’ világi telhetetlenséghez képpest, hogy ha a’ meg-elégedés kézen nem tartaná, le-rohanna a’ szegénységnek üres mélységébe, és még is azt mondja, hogy az igen jó a’ mit ő főzött; ’s miért nem adtál még kedves idő tőltésemhez tsak egy szempillantást? múló álom! hadd próbáltam volna meg lelkemnek azt a’ Nemes tehetségét, millyennek képzette volna azt az ízt, mellyet nyelvem nem érzett, hanem tsak az a’ szerentsés el-hitetődés tett vólna édessé. – Hadd ditsekedtem vólna magamnak azzal; hogy vóltam leg-alább álmamban egy rangban a’ leg-boldogabb emberrel – a’ meg-elégedettel. – Oh millyen álmaid lehetnek neked? boldog Öreg! ha ébren illyen szerentsés állapotban van lelked – mikor nappali munkádban el-fáradván le-dűlsz a’ zőld gyepre, beteges feleségedhez közel, hogy ha ez valami baját jelenti, fel-ébredhess: van-e az a’ lágy párna, vagy az a’ kedves italú bor, melly édesebb álmot adjon a’ testnek? – Ha nappal valami körülötted van, mind tárgyja érzésednek; buzdíthatja indúlatidat gyengébben vagy erőssebben; és még is ollyan mindég víg, mindég meg-elégedett lélekkel bírsz: hát mikor aluszol; mikor a’ lélek szabadon, és nem az érzékenységek’ út-mutatása után dolgozik, millyen boldog lehetsz! melly gyönyörűséges szakaszsza vagy az emberi unalmas életnek, oh Álom!

A’ minap az árnyékos erdőben sétálván találok egy Pásztort, – egy terebéllyes tserfa alatt feküdt ő – hanyatt feküdt – mezítelen hasáról fel-foszlott az inge – botját maga mellé fektette – nem messze hozzá legeltek szarvas marhák egész tsordával – meg-állok a’ fa alatt – nézem, mint alszik? – száját, és mezítelen hasát a’ legyek lepték – karján nem tsudálkoztam; mert azt a’ meleg nap süti ébren is, ’s nem tsuda ha nem érzi a’ légy mászkálást. – De hogy száját és hasát láttam, meg-szántam, ’s fel-költöttem. – Mihelyt fel-ébredt, leg-elébb is artzulatjáról verte-el a’ legyeket, és én azt kérdem; érzette-e míg aludt, hogy tsipték: Nem érzettem Uram! úgy-mond, igen tsendesen aludtam, ’s bánom, hogy fel-ébredtem.^* – Hát mit álmodtál? kérdem viszont: – azt Uram! hogy kenyeret ’s szalonnát falatoztam, ’s jó friss vizet ittam reá.^* – Hát kérdem továbbá ehetnél-e? – Éheztem úgy-mond mikor le-feküdtem mert már harmad napja hogy a’ Gazdám el-késett a’ kenyér kűldéssel, mivel messze lakik, ’s egyebet nem tudtam tenni, hanem ide az árnyékba le-heveredtem ’s éhen el-aludtam: most pedig úgy tetszik, hogy estig el-várhatom az ételt. – Tünödtem magamban, hogy enni valót hirtelen nem adhattam neki, de azomban el-tsudálkoztam az álomnak hasznán: – Te édes Álom! ennek a’ szegény Pásztornak érzékenységeit millyen szépen tsaltad-meg? egy kis nyúgodalommal jól tartottad, eleget tettél éhességének – azomban tapintó érzésit úgy meg-tompítottad, hogy nem érzette azt, a’ mit ébren el nem szenvedhetne: széltére mászkáltak testén a’ legyek. – Édes álom! melly nyugodalmas szakassza vagy te a’ sok nyughatatlanságokkal bajlodó idő-tőltésnek!

Repűlj édes álom! gyakorta, rejtek kamarámba, könnyű szárnyaidon: – végy erőt unalmas óráimon; ’s ha mikor a’ kedvetlen történetek, kínzó-szerszámaik alá készítik venni szívemet, kergesd-el azokat, ’s nyomd-le minden meg-győző terheddel. – Nem kénszerítlek szokatlan őrízetekre, nem lopom-el a’ naptól azokat az órákat, mellyeket a’ Teremtő munkálkodni rendelt: sőt a’ mit a’ nappali munkától el-nehezíttetvén a’ napból neked szánok is, vissza veszem azt az est-hajnaltól; annak éneklek estvénként, meg-kérlelem őtet, hogy az ő gyönyörű fenyességét az éjtszakának homályos setétségével öszve nem keverem. Engedd-meg azt nekem te is oh álom! a’ helyett neked más órát keresek, mellyen te nyugosztalj-meg engemet – nyugosztalj-meg – tsendesen nyugosztalj-meg. Ollyan édes gondolatok közt eresszed lengedező szárnyaidat szemem’ borítékira, mellyek kedves álmadozást ’s nem réműlést vonjanak magok után: vagy ha az indúlatok, ha a’ kedvetlenségek’ emlekezete, meg-zavarja álombéli képzéseimet, kedvesebb szárnyakkal legyezd-el azokat, hogy elmém’ tábláját meg ne motskosíttsák, mint a’ legyek a’ tükört. – Ha le-fektemkor némelly szerentsétlen történetek, harag, bosszúság, illetlen kívánságok, mint-meg annyi serkentő órák boszontják fülem dobjait, ’s fel-felé feszegetik szem-héjjaimat, repűlj fejem felibe könyörűlő álom! tsepegtess szememre szárnyad’ hegyéről mézes enyvet, hogy azok le-ragasszák borítékjait: tégy osztályt az emlékezet és feledékenység között igaz jussal; hogy ha érzékeny a’ szív, mikor testem ébren van, a’ szomorú dolgoknak érzésére; jusson a’ feledékenységnek is azokkal akkor mikor aluszom. Nyugtasd-meg ne tsak tagjaimat, hanem lelkem’ nehézségeit is; hogy mikor hajnalban el-vonod szemeimről lepledet, ’s el-repűlsz fejem felől a’ magasságra azt kiálthassam fel^* álmassan utánnad, édes álom! melly gyönyörűséges vagy!

Íratott Budán 22- Sept. 1790. és Németre is által tétetvén, mindenik ki-nyomtattatott.

* * *

* * *

NB. Mikor én ezt a’ Levelet jó Barátomnak írtam, nem lehetett értelmemet az ő egész valóságában ki-fejeznem; hanem úgy festenem-le, hogy ő is, ki halálos betegségében sem tudott a’ Lélekről természet felett gondolkodni, el-ne-irtózzon az én vélekedésimtől: azért a’ jámbor olvasó ne gondolja hogy én tsak ennyit tartanék a’ Léleknek jövendö állapotjáról, mert ezzel tsak mást akartam meg-győzni: ’s úgy hiszem hogy Barátomat meg-is-gyöztem, és már most ö is én velem tart.

 NAGYON közel vóltál hát a’ halálhoz Barátom! – – – Én éppen ollyan állapotban vóltam ez előtt mint-egy harmadfél esztendővel, tsak hogy az én nyavalyám más nemű vólt, és én nem fantazéroztam, de a’ szörnyű fájdalom miatt alig is gondolkodhattam. – Senki sem hitte hogy meg-éljek; nyavalyám tsak harmadfél napig tartott, de kivált az utólsó fél nap egész esztendő vólt. – Őt perczentés alatt egésszen helyre jöttem, ’s akkor vettem észre, hogy nagyon jó lett vólna akkor meg-halnom – mert a’ lelkem nagyon jó állapotban vólt – mivel én azt hittem, a’ mit most is hiszek, hogy holtom után lelkemnek boldogsága nagyobb részínt abban fog állani, ha el-hitetheti magával, hogy ő jó, és a’ betsűletes Lelkek közűl való vólt: úgy vélekedtem, hogy ez az a’ számadás, mellyet neked is fantáziáidban meg-kellett tenned Isten előtt. – Tudom én azt és hiszem, hogy az Isten kérdéseket nem fog-tenni lelkemnek, hogy ezt vagy amazt miért tselekedtem? hanem maga a’ természet bele tsepegtette Lelkembe a’ törvényeket, mellyeket az utólsó szorongattatásokban lévő Lélek magára alkalmaztat, és vagy fel oldja (absolválja) vagy vádolja magát: ’s el-válván osztán a’ testtől; mivel az érzékenységek által több több új ideákat nem szerezhet magának, meg-marad azok mellett a’ rémítő vagy gyönyörködtető (Inmaterialis ideák) testetlen képezetek mellett (értvén ezt tsak az ítéletről, vagy magáról való jól ítélésről) mellyeket képzett a’ halálkor. – Lehet, és úgy kell lenni, hogy ha van gradus a’ boldogságban, a’ boldog – és a’ boldogtalanságban a’ boldogtalan lelkek között: vagyon magában a’ bóldogságban is különkülön minden lélekre nézve. – Az Istennek érzése, a’ halhatatlanságból származott öröm, lassan lassan mind boldogabbá tehetik az ollyan lelket, a’ melly magát a’ meg oszlattatáskor jól fel-óldozta (absolválta) és a’ még meg-maradt kétségeket is lassanként oszlathatja: – és ellenkezőképpen, a’ melly Lélek magától rossz Sententiát kapott, azt mind jobban jobban gyötörheti: ’s maga a’ vádoló lelki isméret az akkor elő nem forgott ideákat is, az ész és reá-emlékezés által, (beneficio reflexionis & reminiscentiae) elő forgathatja: de tsak ugyan a’ leg-végső öszve-hasonlításnak, ’s itélet-tételnek leg-nagyobb az ereje.^* – Boldog lettel vólna hát Barátom te-is; mert lelked azzal az édes képzelődéssel vált vólna-el testedtől, hogy Te a’ Teremtőtől jó Sententiát kaptál, és azt éppen azért, mert Te a’ neked rendelt kalaúzt el-nem-hagytad. Tökéletes absolutio ez a’ melly minden bűneid alól fel-szabadít; hogy akarmi gonosz tetteidet hozta vólna is vissza a’ lelkednél minden bizonnyal meg maradando reá emlékezés (reminiscentía) meg gyözné azokat az az édességes esméret és el-hitetödés, hogy te fel-vagy oldva, absolvaltattal: mert már ez a’ Te édes álmadozásod; (ha akkor egyszerre meg-szűntek vólna teste érzéseid és azok semmi új ideakra alkalmatosságot nem adtak vólna) mind örökké meg-maradott vólna: mind örökké tsak képzetted vólna, hogy a’ tégedet fel-óldozó Teremtő előtt állassz; és éhez a’ mint-egy örökös álmadozássá vált képzelődéshez semmi egyéb nem ragadhatott vólna, hanem némelly ugyan azon nemü (homogenea) ideáknak kedveltető öszve-rakása példának okáért: be bóldog vóltám hát én hogy ezt hittem – hogy a’ természet’ törvényét, Isten, magam, és felebarátom eránt meg-tartottam – ’s más hasonlók. – Én így gondolkodom kedves barátom! de még ennek is sok híjja van és ezer akadálya: hanem

Csak ugyan lehetne a’ Te Lelked bóldog hóltod után, ha másképpen hinnél is mint most hiszel. Sőt ha valósággal testetlen talál lenni a’ lélek, és így ha test nélkűl, ’s érzékenységek nélkűl, lészen a’ halál után is képzése magáról, és képzések ismerete adperceptiója: akkor el-fogod magadat szégyenleni, hogy tsak kova, vagy aczél tűz formának vélted lételedet, ’s azomban most érzed, hogy különös személlyes valóság vagy, és így kissebb lészen a’ Te boldogságod mint az enyim, mert nékem tsak az a’ ditsekedés is, hogy jól gondolkodtam Lelkemről még eletemben; sokat fog adni boldogságom tellyességéhez. – Fel tévén pedig hogy úgy lessz a’ dolog a’ mint Te gondolod, hogy a’ Test a’ maga inertiájában érzéketlen marad, a’ Lélek pedig ad Oceanum Spirtiuum, a’ testetlenségek özönébe vissza megy: és így más munkákra rendeltetvén nem ügyel semmit az elébbeni valóságára, és őtet az ő vólt létele ’s mitsodás létele semmit sem illeti, adficiálja; úgy az én lelkem, noha most másképpen hisz, mostani hitelének semmi kárát sem fogja vallani, ’s boldogsága nem kissebbedik, – és igy sokkal bátorságosabb azt hinni, a’ mit én hiszek, mint a’ mit Te. Szégyenleném azomban nagyon, ’s nem is férne hozzá az illyen Méltóságos – valaminek – vélt lelkem’ nemességéhez, hogy én azért higyjem ezt vagy amazt, azért tiszteljem^* a’ Teremtőt, azért szeressem ember társaimat, mert a’ jó lelkeknek jutalom, pompás fenyesség ígértetik, a’ rosszaknak pedig örök gyötrelem ’s bóldogtalanság. Bent van az Istenben minden jutalom’ ’s büntetés’ ígérése nélkűl, az a’ kepzelhetetlen Felséggel öszve köttetett végetlen jóság; melly el-hiteti Lelkemmel, hogy egy okos, és szabadsággal fel-ruházott Teremtéshez, természettel, és minden írott törvény-beli kötelezés nélkűl nagyon illendő dolog, hogy a’ maga Teremtőjét ismerni igyekezzen, és azt imádja: a’ melly Lélekben pedig ez meg vagyon; a’ melly Lélek ennek a’ következésnek igazságáról meg-győzettethetik, annyira mehet már az minden relevatio nélkűl az Istenről, ’s a’ Léleknek következendő állapotjáról való Tudományban, hogy tsak a’ némelly faragatlanabb tudományú egyűgyüknek, a’ harmadik égben finom^* aranyból épűlt, élet’ fája gyümőltsével, ’s az életre buzgó vizekkel bővös paraditsomjokról való testes képzelődéseiket hányja-ki; többire a’ Keresztyénektől^* (az okosoktól értem) keveset fog-külömbözni. – Különösen

A’ melly három Punctumokat a’ Léleknek származásáról, ’s utóbbí állapotjáról írsz, nagyon homályosak, ’s rész szerént egy-mással ellenkeznek. Első Punctumod a’ Lelket úgy mutatja, mint valami ollyast, a’ mi nem Personale, nem személlyes valóság: mert ha az atzélnak a’ kovához ütéséből származott tűz a’ Lélek, úgy neki tsupa erőnek, vagy tehetségnek kell lenni: – ne tsudáld a’ mit mondok, mert testből Lélek, materiából Spiritus nem származhatik; és igy ha Lélek az, a’ mi abból az öszve ütésből szarmazék, és még is nem matéria: tehát neki tsak tsupa erőnek, vagy tehetségnek kell lenni: két utólsó Punctumod pedig azt mutatja, hogy a’ test is, a’ Lélek is, valami egy-mástól meg-külömböztetett valóság, és nem tsupa tehetség. Meg-vallom azt én is, és az életnek egyik tökéletlenségét abban állítom lenni, hogy nem tudom, mi vagyok? Embernek nevezem magamat, és^* azt mondom, hogy testből és Lélekből állok; azomban sem testemet sem lelkemet nem ismerem. De ez a’ vallás-tétel egyszersmind azt teszi fel, ’s magával hozza, hogy lehet valami ollyan valóság, a’ mit a’ testnél is kevesebbé ismerhetek. – A’ minek részei nintsenek, még is egész, – a’ mit semmi érzékenységem nem tapasztalhat, még is van: – lehet mondom; mert a’ testet látom és érzem, ’s még sem tudom mitsoda? – azomban ha gondolatommal fel-megyek egész az Istensegig, – hozzá kell tennem, hogy nem tsak lehet ollyan testetlen valóság, hanem van is.^* – A’ föld fordúl a’ nap körűl, vagy akar a’ nap a’ főld körűl, fordúlnak a’ természeti és bujdosó tsillagok; vagy ha a’ természetiek nem fordúlnak, megint a’ mi Főldünknek kell új fordúlatjának lenni: és ez mind bizonyos, ’s által alig látható törvényeken megyen? – mi tsinálja ezt? – azt mondod: maga a’ dolgok’ természete. – De azt kérdem: van-e hát annak a’ természetnek esze, vagy valamelly elmebéli tehetsége, az erő mellett; mert ha van, az lessz az Isten: ha nints; más különös hatalmasságnak lell lenni, a’ melly törvényt szabott nekik ’s ki tsinálta, hogy a’ napnak ennyi vagy amannyi messziségre vonó vagy tartóztató ereje legyen (vis attractiva & repulsiva, centripeta, & centrifuga.) Minden test, más testhez vonattatik, egyik a’ másik felé sijet; és igy ha tsak ez az egy erő vólna a’ testekben, ’s más nem: minden égi testek egy-másra rohannának, ’s lenne belőlök egy ki gondolhatatlan valami (a’ mi még valaha meg-is lehet,) hogy hát öszve ne omoljanak; a’ Teremtő külömböző messziségékre helyheztetvén öket, a’ kissebbeket mint-egy el-hajtotta kezéből, ’s annak a’ hajitásnak erejével már, a’ Föld (tellus nostra) egyenes lineán szaladna ez véghetetlen üregben mind örökké; de azomban a’ napnak vonszó ereje tartóztatván ezen futásában, és magafelé húzván, kéntelen vele a’ főld, hogy a’ maga egyenes útját mellyen el-hajíttatott, meg-görbíttse, ’s így forog osztán a’ nap körűl. ’S hát mitsoda az? a’ mi ezt tsinálja: – ha az az erő, a’ mit mi Természetnek nevezünk; annak nagyon okos erőnek kell lenni, hogy ollyan messzeségekre rakta ’s hajigálta-el egymástól ezeket a’ testeket, hogy mikor a’ hóld hasonló erő miatt a’ Főldet kerűli, mint a’ Föld a’ Napot, a’ napnak vonszó ereje meg-ne tudja gátolni, ’s akadályoztatni a’ hóldnak a’ Főld körűl való kerűletét. – Lehet-e az test, a’ mi ezt tselekszi? materia-e az? vagy tsupa erő és úgy nevezett tehetség-e? – Oh nem! értelmes valóságnak, de egyszersmind testetlen hatalmasságnak kell annak lenni – Teremtőnek – Istennek. – – Nem tsak lehet tehát Lélek, hanem kell is lenni: ha van Isteni Lélek, miért ne lehetne emberi Lélek is; és miért ne lehetne az valami a’ testtől meg-külömböztetett valóság; a’ mi most úgy öszve van kötve a’ testtel, hogy mi képzelődésinkel el-választani nem tudjuk. De menjünk odébb.

A’ testből semmi sem vész-el – a’ lélekből sem, – ez mindenik igaz.^* – De hová lessz hát a’ test? ’s hova lessz a’ Lélek? az a’ kérdés. Semmit sem vétkezném^* vele, ha azt mondanám hogy nem tudom: de mivel a’ mint Keresztyének hisszük, a’ Teremtő tudtunkra adta hogy hová lessz: kell tudnunk ha nem hiszük is, vagy (gyengébben) ha meg-nem-foghatjuk is. Tudom azt, hogy a’ Lélek az Isten’ kezéből jött-ki, és így az akkor rossz nem lehetett, hanem bizonyos tekintetben Isteni eredető: miért vagynak hát az emberben – a’ ma született Gyermekben is vétkes indúlatok? mivel veled értelmes emberrel van dolgom, ide merem írni a’ mit hiszek: a’ Lélek mivel részetlen, el-tért a’ mi leg-első Atyánkban, milliomszor milliom Lélek is, mert benne lehetett úgy, hogy helyet nem foglalt. – Azt tartják a’ természet’ visgálok, hogy a’ testeknek leg-kissebb^* eredeti valósági is (ultima elementa corporum) ha nem testetlenek is, de tsak ugyan részre oszthatatlanok, indivisibilia: és így benne lehetett az első emberben, minden e’ világon élt és élendő emberek’ testeiknek elementuma is: könnyen el-gondolhatod már a’ származást, és azt, hogy meg-vólt vesztegetve már az első emberben minden Lélek, ’s minden test: látod-e? hogy én könnyen meg-foghatom, érthetem az eredendő bűnt. – Már – le-szakasztok egy makkot; látok benne – a’ magvában, – egy kis fátskának képit, melly idővel nagyra nő – meg-kell annak a’ kis fátskának pitzíny magvában lenni az Onoka élőfának is (in suo elemento) és így tovább végetlenűl. – És így már azt képzelem, ’s meg foghatom: hogy mi nem tsak úgy mint testek, hanem úgy is mint eleven teremtések származhattunk a’ mi Atyáinktól. – Eleven teremtéseket mondok (még nem megyek a’ Léleknek valóságos essentiájára) mert az élő fában, meg-vagyon az ő tőle származandó fiú élő fának^* eleven valósága, mellyről idővel el-hisszük hogy él; habet vitam vegetativam. Az ember magvában is meg-vagyon a’ Fiú embernek^* eleven valósága. Most megyek már a’ Lélekre; de itt reá kell szorúlnom a’ Leibnicz’ borítékjára, vagy ha arra nem-is; azt kell gondolnom: hogy a’ testek’ leg kissebb eredeti valóságához hozzá vagynak kaptsolva az emberi Lelkek, és a’ nemzés alkalmatosságával el-választatnak az embertől, ’s új ember lessz belőlök, és más ember: mikor osztán a’ táplálás által a’ test annyíra megy, hogy a’ mozdúlással érzö lételét nyílvan valóvá teheti, akkor azt mondjuk, hogy élő ember: ’s tsak az a’ külömbségünk a’ fától, hogy a’ fát a’ maga’ lelke (mert annak is van a’ maga neméhez illendő és alatsonyabb rendő testetlen lelke) tsak elevenné teszi: de az én lelkemnek több tehetségei ’s nemesebb valósága lévén elevenit is, gondolkodik is – noha arra sem mernék meg esküdni, hogy a’ fa is bizonyos szoros értelemben ne gondolkodhatna: ki tudja? hát ha ő is érzi mikor le-vágják. – Mikor el-fárad a’ test, – alkalmatlanná lessz arra hogy a’ lélek eleveníttse: – meg-halunk: a’ lélek el-megy, és tudom hogy el-nem-vész; de jön-e vissza többé a’ testbe vagy nem: azt már Te úgy higyd a’ mint akarod, és úgy hiszem én is. – Ha az életben úgy be szoríttattatott a’ testbe a’ Lélek, hogy abból tsak lépésnyire is ki nem mehetett; benne maradhat ha neki tettzik a’ halál után is, és ott a’ testetlen ideákkal eleget dolgozhatik: ’s mikor osztán a’ testnek részei, az ő régi valóságjokra mellyekből lettek, vissza mennek (particulae adscititae) tsupán tsak az marad emberi testnek, az a’ leg kissebb eredeti valóság, mellyet az Atyámtól vettem; ’s a’ mellett maradván a’ Lélek, ugyan azt valamelly tölünk el rejtetett titkos erővel megínt meg-elevenítheti, gombolyagjából ki fejtheti: Ne! itt van a’ fel-támadás. De ha ez így meg-lehet; meg-lehet az is: hogy el-repűl a’ Halál után a’ Lélek a’ maga ki-rendelt helyére: és annak idejében vissza megy a’ testbe: még pedig mivel ez az állítás minden Lelkeket egy-forma idejükké tészen, és minden testeknek elementumát is ugyan azon egy időben teremtetteknek lenni tartja; könnyen meg-egyezhet abban is, hogy a’ fel-támadása is minden testnek ugyan azon egy időben lészen; el-telvén a’ testek’ változásinak, és az ő leg-első valóságokra leendő vissza meneteleknek a’ Teremtőtől meg-határozott Periodussa. Rövid szóval tehát ez az én értelmem: Minden emberi testnek, a’ mint minden Léleknek is, már az akar testes lélek akar testetlen Spiritus legyen, eredete, törzsöke, nemző Attya, kút feje vólt a’ leg-első ember; mert akarmennyire fel-visszük az embernek eredetét, valaha tsak kellett egynek elsőnek lenni, – a’ Lélek meg-marad a’ maga valóságában, és a’ mint a’ test’ érző szerszámi alkalmatosak vagy alkalmatlanok, úgy dolgozik a’ testben: – a’ testnek leg-kissebb eredeti valósaga is, ultima elementa meg-maradnak, de ez azokhoz ragadt, ’s nőtt részetskék el-repűlnek, és a’ halálig egymást fel-váltogatva nőnek és fogynak, a’ Halál után pedig kiki a’ maga elébbi valóságára vissza-megy, meg maradván a’ valoságos én-nek ultimum elementuma természeti eredeti valósága, mind a’ maga állatjában, mind abban a’ tehetősségben, hogy valaha ki telvén az idő fordúlat (transacta periodo) alkalmatos legyen a’ lélek által leendő eleveníttetésre, már a’ Lélek akar mindig vele maradjon, akar a’ közönséges fel-támadáskor újjolag hozzá kaptsoltasson. Mond-meg már kedves Barátom! ki a’ Halál’ torkábúl való ki szabadulásodkor is olly szabad gondolkodású lélekkel bírtál, ha ellenkezik-e ez az én állításom azzal a’ Kalaúzzal? mellyet belém adott a’ Teremtő? nem jobb-e ez a’ Te állításodnál? – a’ Léleknek a’ testetlenségek tengerébe vissza menni (ad Oceanum Spirituum) ’s ismét munkára rendeltetni, ollyan nehezen meg-fogható gondolat, melly maga arra kénszerít engemet, hogy ezt higyjem a’ mit le-írtam, mivel ezt könnyebben képzelhetem. Azomban én sem tuszkolom reád a’ magam értelmét – ’s egyszersmind, ha a’ magadéban jobban meg-világosítassz, és az enyimben nehézségeket fogsz ki tenni, nagyon örömest el-fogadom, mert még az enyimnek sok híjja van. – –

 PAP vólt már ama boldog mezőkön fel-állított Bőltsesség’ Templomában Orfeus; – az ártatlanság tiszta ruháji fedezték testét, noha azt a’ Pásztorok között, szokott világi őltözetével el-takarta. Ismerte már nem tsak a’ pitvart, ’s pitvarban fel emelt szent Oszlopokat, hanem a’ Szent helyet is: mikor egy ízben a’ Bachus’ szőlő termő hegyeihez nem mesze tanúlt mesterséggel veregetvén hangos lantját; Arion – ki vele által-ellenben – közelebb egy kitsínyt a’ Zefirusok’ Hazájához – egy sűrű tseres Erdőben lakott, ollyan kedvesen felelgetett az Orfeus’ lantja’ hangjára, hogy vélekedne a’ lantos, hogy talám ez az isméretlen Pásztor is a’ szent hajlék’ tselédi közűl való – be érték egymást hangzatokkal, és értelmesen beszéltek. – Hallotta Orfeus, és mint-egy le-festve látta, midőn a’ tengeri veszedelemben, a’ Delfineket segítségre tsalogatta Arion énekével. – A’ sok ideig tartó öszve beszélgetés, – az Ekho’ szárnyain járó Ének-szózatok, mind jobban erősitették véletlen ismeretségeket: ’s minek-előtte eszre-vették vólna, már jó Barátok vóltak. – Nem képzelhetett Orfeus szentségtelen teremtésben ollyan ember-szerető indúlatokat, ’s bájolva tsalogató kedvességet, mint a’ millyeneket Arionban tapasztalt: de nem is hihette, hogy ha az is azoknak az eredeti kiességű ligeteknek lakossa, ’s a’ bőltsesség’ hajléka’ gyermeki közűl való vólna, ne illetné őtet tsak egyszer is, távolyról egy isméretes tsókkal. Arion pedig fohaszkodott néha, néha ismét örömében tombolt, mikot látta, hogy a’ Természetnek alkotója tudott más’ mellyébe is ollyan szívet helyheztetni, mint az övé. – Gyakran szívére tapíntott, mikor Barátja’ lantja meg-tsendűlt, hogy vallyon Prometheus nem lopta-e-ki mellyéből a’ szívet, ’s nem adta-e azt más emberi teremtésbe? mert abban is úgy láttattnak verni az élet erek, mint ő benne. – Sokszor emlékezett a’ régi kőlteményekre, hogy hajdan Kásztor és Polluks együtt bírtak egy halhatatlanságot, de az sem vólt elég a’ titok’ magyarázatjára. Kezd vala már meg-elegedni azzal, hogy tsinált a’ Teremtő két egy-formát egyik ő, másik Orfeus: de megínt el-nyomta a’ maga-hittségből származott gondolatot a’ bámúló tisztelet: ’s azt kezdte hinni, hogy az ő Lelke Orfeusnak tsak valamelly része, de sokkal kissebb. – Orfeus egyszer ki fakasztja, ’s a’ Nyári hajnal’ szárnyain illyen hangzatokat botsát a’ teli est-hajnal’ kertje felé, mellyek a’ tenger széleket öríző magas hegyek’ tetején fel-találván a’ Junó’ Leányát, kettőztetett harsogással hatotak a’ tseresbe, a’ hol Arion lakott, közel a’ déli parthoz: Úgy van-e? Kedves Arionom! hogy mind ketten bujdosók vagyunk?^* – Sátor alatt szarandokoskodunk; de a’ mi sátorunk tulajdona annak a’ Szent Hajléknak, annak a’ bóldog Hazának, a’ mellynek Polgárivá lettünk. – Úgy^* mutatják szerentsés lépéseink, ’s nagyon egyező szivünk, hogy mi egy úton járunk; – ha úgy vagyon, nyujtsd kezedet, és soha egy-mástól el-ne váljunk; ha pedig Téged’ tsak az áldott Természet’ titkos keze vezet azon egy tárgyra, mellyre engemet ollyan el-téveszthetetlen fonalak vonnak, mint Thezeust vonta az Ariadné’ ’sinegje, ’s vezette ki-felé a’ szabad levegőre a’ bolygó Házból; jer légy nekem Pirithousom,^* egyenesebb és bizonyosabb útra foglak vezetni, mert történhetik, hogy a’ természet el-találja téveszteni, vagy meg-unja Kalaúzságát. – El-fogódott szíve Arionnak a’ hangra. – Ah! úgy mond, Te igen szerentsés, Te igen boldog jó Barát! miért a’ szentségtelen test szemei ollyan született vakok, hogy a’ gyakorlásból a’ leg-igazabb virtusra reá-nem-ismernek – hát nem méltó vólt-e az én félelmem? – hát nem szüléimnek tsalfa tsábitása bennem a’ jövendő dolgoknak tudása (Virg.) hogy van valoságos boldogság, van tökéletes szépség, de az nekem, így a’ mint vagyon nem lehet tulajdonom. – Vezess engem, vezess! – ne gondolj a’ Szittyiai szirtek közt termett fargatlan nyelvem’ darabos hangzatival; ne gondolj azzal, hogy ama’ bőltsesség’ Temploma’ hasonlatosságára tsinált, de azzal ugyan azon egy valóságu Szent Sátorban Darab ideig néma leszek; vond-le születésemmel kapott hájogomat szememről: vezess-be – mert érzem – érzem a’ Teremtőnek erejét – de nem értem, tudom hogy van meg-fertéztethetetlen szépseg, de nem képzelhetem – előttem áll a’ bőltsesség és az értelem, de kettőznek szemeim, rövidek kezeim, meg-nem foghatom!! A’ mennyit örűlt erre a’ vissza hangzásra Orfeus, színt-annyit szomorkodott, – hogy még az ő Arionja szentségtelen, – nem tulajdonithatta a’ magában tökéletlen születésnek, hanem a’ magános ligetek’ el-ragadó gyönyörűsegeinek^* ’s gyakorlott árnyékinak azt, hogy egy Pásztor, hajnal nélkűl, nap nélkűl, siketen, vakon, tsak nem érzéketlenűl, ugyan azon hazába útaz út nélkűl, sok göröngyös pusztás ösvényeken, a’ hova ő a’ tiszta világosságnál síma uton. – Mondjátok-meg úgymond Ti! hajnalnak Leányi a’ tengeri és Tenger-mellyéki nimfáknak, hogy nem nyugszom addig míg Arionomnak tseressét a’ boldog mezők Mirtusa erdejének tornátzává nem változtatom; meg-lágyitom, engedelmességre hajtom a’ kies vidék’ Isteneit, és a’ szentségtelenség’ küszöbeit meg-reszkettetem: az én Testvérim kiket ő nem ismer, nem sokára meg-kenik az ő szemeit ollyan írral, melly a’ hályogot róla le-vonja: az én lantom nem fog többé Arionnak a’ valóságos szépségről és boldogságról addig szóllani; míg az ő vele született álhatatossága ki álván az éltető állatoknak próbáit, ollyanná lessz az ő szíve, mint a’ tüzben meg-probáltatott arany; addig ne tudjon rólam egyebet, hanem hogy neki barátja ’s Pásztor tarssa vagyok; akkor lassa mitsoda ő, ’s mi vagyok én, és melly boldogok vagyunk mind ketten? örűljön akkor jövendölésének, mikor tapasztalja be-telyesedését, hogy testvérek vagyunk, egy szent Városnak Polgári, egy örökké való Atyának fiai, a’ bőltsesség hajlékának egy Szent tárgyra született tselédi. – Véghez is ment tsak hamar a’ tágas folyó viznek partján a’ Ditsősséges el-változás, meg-nyíltak Arionnak szemei, meg-látta melly ki gázolhatatlan bolygó ház az, a’ mellybe őtet rekesztette az eredeti származás; látta mennyivel több Orfeus, mint a’ mennyinek tettzett; látta mivé lett ő is, és mivé lehet. – Meszszirül nézte Orfeus a’ változást, mint a’ Madár, félre vonván magát az ág-hegyen, lesi fijainak iparkodásokat, ’s erőtlen szárnyaik’ billegetésit: és mikor már látta, hogy fel-reppent Arion mint egy Hattyú; fennyen nézi a’ levegőnek magas oszlopirúl ez maga terhével küszködő főld’ temerdekségét és ennek vak lakosit, miként botlanak minden szempillantásban egyik a’ másikba? és azon való tűnődése között hogy ő szem-be-kötve is tudott lépdegelni, ’s vakonn is a’ szépséget ímígy amúgy tapogatni; neki veszi magát, és repűl sebes szárnyakon a’ boldogság felé, egyenes uton. – El mosolyodik Orfeus, ’s azt kerdi: Hova? hova? Arion! – hova sietsz? – mi vóltál? ’s mivé lettél? Tekint Arion, hát látja Orfeust tiszta fenyes fejér Papi ruhában, egy tsutsosan fel-emeltetett Oszlop mellett, – tsillag vólt előtte, és arczulatja körűl nap-súgar. – El-ándalodik, – szive el-fogódik örömében; ’s fel-emelvén^* énekének hangját, így kezd felelni Orfeusnak:

Arionnak ki született vak vala, ’s a’ t. lásd az Énekek közt.