NINTS haszna, kelletlen öröm! víg ösztönözésednek;
Fáradnak vidám érzésim, ’s álomra szenderednek.
Híjjában vívsz tündér vígság! bánatos képzésimmel
Panaszt, ’s szomorú hangot kell zengenem énekemmel;
Sereggel jönnek Barátim, kiknél tudva nintsenek
Bánatom’ okai, hogy ma vig társaim legyenek:
A’ Gondnak tulajdonítják andalgó lépésímet,
Ha ugyan el-takarhatják a’ gondok sebeimet:
Unszolja a’ természet-is vidám indúlatimat,
’S maga, mint-egy erőlködve kergeti bánatimat:
’S midőn mint el-keseredett írtózom e’ világtól,
Fürednek hátot fordítok, búvok a’ sokaságtól,
Hogy itt komoran, magános
* magánot Sajtóhiba, em.
Remete lakásomban
A’ nehezen nyelt bánatot meg-emésszem magamban,
Itt is, az időnek leg-szebb ’s leg-gazdagabb szakassza,
Azon van hogy siralmamnak korán végit szakassza.
* Ez a sor hiányzik az eredeti szövegből; a kötet végén található hibaigazító szerint pótoltuk.
De – szűntesd áldott Természet! még, vigasztalásodat,
Ne rakd reá – mert korán van, sebemre, flastromodat.
Ne-hogy a’ hirtelen gyógyúlt seb, most ugyan el-múljon,
De tsak egy kis vakarásra újjolag ki-úluljon;
Úgy akarják az egek is, ’s az égi sarkalatok,
Hogy most gyász Innepet tartsak annak, a’ kit siratok.
Engedj hát, gazdag Természet! és ne vond-le gyászomat;
Hadd neveljem a’ leg-nagyobb mértékig siralmamat; –
Tegnap egész nap Záporral tsorgottak a’ fellegek,
Ejszakról kegyetlen széllel háborgottak az egek.
Hánykódtak a’ Magyar tenger dagadozott habjai,
Zúggó morgásokat tettek a’ Hullámok’ zajjai:
Még is, hogy nap-le-menttekor a’ felső partra értem,
Meg-tsendesedett a’ tenger; ’s talám ugyan én érttem.
Hogy ide által evezvén, a’ Zőld fák’ árnyékában
Bánatját szívem szabadon érezhesse magában,
Alig érek-el ’s im a’ tót a’ szél ismét zavarja;
Szomorkodj hát Gyászos szívem! az ég is úgy akarja.
Ébreszd gyönyörű est-hajnal! ébreszd érzéseimet,
Te juttattad minden estve eszembe énekemet,
Hányszor éneklettem, látván az égnek tsillagait,
Kazinczimnak ellened írt panaszkodó szavait.
Éneklettem – de még eddig édes emlékezéssel,
’S ezen boldog reménységen való örvendezéssel,
Hogy valaha meg-ölelvén őtet hív karjaimmal,
Együtt éneklem szomorú sorait Kazinczimmal.
Ah! de igazán találta írni, hogy nem sokára
Rá szívárognak Súgári harmatos sír hantjára,
Mert nem hasztalan kereste, fel-találta nyúgalmát,
A’ változás ő rajta is meg-mutatta hatalmát.
’S a’ mit édes reménységem még nem is várhat vala.
El-érkeze, oh Fajdalom! élete’ est-hajnala.
Vezess-el fényes est-hajnal! vezess-el sír-halmához,
Vidd-el e’ soha sem látott barátot barátjához.
Hogy, ha, a’ mit meg-igértek szapora Leveleink,
Egy más’ szemébe – már késő – nem nézhetnek szemeink.
Hadd lássam-meg nyúgvó bóltját, por testte’ kamaráját,
Hadd tsókoljam a’ hantokon által, halvány orczáját.
Azokat a’ könyv-tseppeket, mellyeket gyűjtögetek
Régen, hogy ha Barátómmal hajdan együtt lehetek
Szapora kőltsön tsókok közt Orczáján le-görgessek,
’S mellyektől szem-borítékim még most jobban terhessek.
* térhessek, A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
Hadd hullassam sírja felett a’ harmatos hantokra,
Hadd botsássak új ’s szomorú könyveket is azokra;
Talám az a’ titkos erő – (mert tsak titkos lehetett,)
Melly két egy-mást-nem-látottat barátokká tehetett
Hasonló titkos munkával
* erővel A kötet végén található hibaigazító szerint jav.
meg-fúrja a’ rejteket,
’S lelketlen arczúlatjáig le-viszi e’ könyveket.
Le-viszi – de egy híjja van még ez kívánságomnak,
Engedd-meg azt is oh Halál! sírba zárt barátomnak;
Jöjj vissza egy perczentésig – jöjj – akkor – Oh! nagy Lélek!
Lelkesíttsed tagjaidat, és éreztesd-meg vélek,
Hogy ezek a’ könyv-záporok olly szemekből származtak,
Mellyek őtet élve látni híjjába’ kivánkoztak.
Egy hív, de soha sem látott Barátodnak könyvei, –
Ah! – de, mit kerestek ismét? Lelkem víg képzései!
Mellyek titkos vígasztalást nyújtotok bánatomban,
És szem-tsiklandó színeket kevergettek gyászomban.
Nints Kazinczy, – nints, – ’s mind ezek a’ kedves gondolatok,
Azt bizonyitják, hogy meg-holt az, a’ kit én siratok.
Siratok, ’s a’ kit sirathat maga kedves nemzete,
Hogy nyelvünk tovább nyelvével szerentsés nem lehete;
De mit is keressz oh Halál! a’ Músák’ lakó helyjén?
Gyászt hozván a’ Parnasszusra, és azt ollyan idején.
Mit háborgatsz szomorú hir! tanúló kis házamban
A’ hol Kazinczim’ árnyékát víg magánosságomban
Egy darab hártyára festve előttem tartogatom
’S hát már ez-után, ha ezt az árnyékot tsókolgatom,
Mi lessz? hanem-ha a’ halál’ vőlgyje’ komor vidéki,
Az Eliziumi Lelkek, ’s meg-hólt testek’ árnyéki
Énekem tárgyja? – mint a’ füst a’ víg képzelődések
El-tűnnek, ’s szomorúk lesznek verseimnek zengések.
Úgy vagyon – felejtsd víg lelkem! a’ tündér vígságokat.
Felejtsd én énekes Músám! a’ vigságos hangokat;
Menj-el a’ sír-halmok közé azokkal társalkodni,
A’ kikhez készűlsz, ’s a’ kikkel Szent öröm szomorkodni.
Ott, a’ kit soha sem láttál meg-látod valahára,
Rá ismersz e’ kis képéről Kazinczy Árnyékára,
’S ditsekedni fogsz előtte, hogy noha nem ismerted,
De az igaz barátságtól azt tsak ugyan meg-nyerted,
Hogy Attyafiain kívűl, mint maga’ lelkét szinte,
Nem ismerte senki, ’s nem is szerethette úgy, mint Te.
Nyúgodjatok békességben, hív Barátom’ tsontjai!
Előttem, szomorú Músám’ ez kesergő hangjai,
’S Zálogúl kűldött képének fekete vonásai
Lesznek emlékezetének állandó oszlopai.