(egy Olasz forma andalgó Aria)
Óh gyenge szív!
Kivel ha vív
Egyszerre rabúl ejti Kupidó.
Ha önként éleszti
Tüzét-is el-veszti
Éltét-is, egy kegyetlenért Dido –
Miként valál
Soknak halál?
Óh Te gyönyörűségek’ Istene!
Enyves lépet vetve
’S víg nótát pengetve
Tőrödbe sok szív repűlve mene.
A’ szív körűl
Gyengén örűl
Szemérmesen’ nevet eleinte,
Menti indúlatit
’S tsalóka szózatit
Az ártatlanságon’ kezdi szinte
Ha gerjedez-
Is, enged ez
A’ tűz a’ gyenge szívnek eleve,
’S addig pírítgatja
Míg többre szoktatja
A’ minek tsak jó kedv még a’ neve
Elébb szemér-
messen se mér
’S hát egyszer a’ gyanús száj tsókot ád,
Melly ha kőltsön esett
Meg-van a’ kereset,
’S vallást tett szerelmedről néma szád.
Talám vagyon
Ollyan nagyon
Ártatlan szerelmű két gyenge szív,
Hogy maga-is egygyik
Sem tudja még eddig,
Hogy vele más képében Venus vív:
No hát elől-
Jön más felől
Titkosabb képzésekkel Czipria:
Emezt hitegeti,
Hogy amaz szereti; –
Bennt van már a’ szívben Venus’ Fija.
Ha sok között
Úgy ütközött
Öszve e’ két gyenge új szerető
Hogy egy pillantással,
Vagy más jel’ adással
Kettő közt e’ titok ki-tetszhető:
Már meg-lövé
Amor; övé
Mind a’ két rabbá lett ártatlan szív,
Már gyengén érezi,
Mikor így fedezi,
Hogy amaz ő hozzá titkosan hív.
Óhajtja már
Hogy vajha bár
Fél órát lehetne külön vele,
Melly mennél kevesebb
Még annál kedvesebb,
És annál nehezebb unni bele.
De akkor-is
Ha tsókol-is,
Szemérmesen az első két három tsók,
Míg azt el-árúlja
A’ szív titkos búja,
’S a’ miatt sok talpra esetlen szók.
Mert e’ kevés
Egygyütt levés,
Szégyenli az ok nélkűl halgatást;
Ne hogy azért tessék
Öszve érkezések,
Hogy némán gyönyörködtessék egymást.
Beszél azért;
De alig ért
A’ tulajdon szavából tsak egy szót:
’S míg azt gondolgatja,
Titkosan forgatja
Eszében, a’ nagyobb ’s titkosabb jót.
Egyszer el-áll
Szava, ’s talál
Szívében szemérmetlenebb okot
Az egygyütt lételre,
És nagyobb hitelre
Szaporázza a’ kőltsönös tsókot.
Ölelgetés,
Szem-fel-vetés, –
Az-is álmos formán hunyorgató,
Menten következnek,
’S ketten úgy egygyeznek,
Hogy emez amannak út-mutató.
Egy-más ölén
Lágy kebelén
Tsüggedez, mint az a’ ki haldokol –
Úgy-e? meg-lövettél –
Már fél-hólttá lettél –
De óh szív! még ez tsak első pokol.
Még tsak titok,
Nem tudja sok;
De levél zördűl – terjed a’ gyanú:
Most – most, kezd ébrenni
A’ szív, ’s kíván lenni
Egymás’ ártatlanságáról tanú.
Panaszkodik:
Hogy második
Egygyütt lételünk után, egynehány
Irígy, gyanút formált,
Bennünk hibát talált;
Ki lest, ki egyet-mást szememre hány.
Meg-sértetett
A’ szeretet,
’S ettől fogva tsúf szerelemmé vált;
Mások’ bosszújára,
Maga’ jobb vólttára,
Hogy nyilván szeressen okot talált.
Nem nézi már
E’ két madár;
Miként lett egy-más ellen fogó lép?
Óhajt egygyütt lenni,
’S már bátrabban menni
Mervén, a’ linián’ bellyebb-is lép.
Míg így andalgana a’ Szerelem’ tanító mestere a’ maga mesterséges Ariájában: neki kap egy serkenőbb vérű Magyar, ’s az itt következő friss Magyar nótában azt magyarázgatja: meddig nem vétek a’ szerelem. Nota: Ni mit gondolt nekem is. Holmi I. Darab. 200. lap.