mellyeket egybe szedte egy Hazafi tulajdon múlatságára
1781
Esztendőben.
_________________________________________
A Részeknek
és
Toldalékoknak
Mútató Táblája:
1ő Rész találtatik pagin. 5ta – Descriptiók.
2dik Rész találtatik p. 37. – Poeták Históriáiból.
3dik Rész találtatik p. 69. – Ajtatos Enekek.
4dik Rész találtatik p. 93. – Kűlömbfélék.
1ő Toldalék találtatik p. 125. – Idegen nyelveken.
2dik Toldalék találtatik p. 145. – Újjdon-újjak.
_________________________________________
Kegyes Olvasó!
Talán kűlömbféle szerzések zűrzavarjának mondod e’ könyvet, ha abba szőr-szál-hasigatók módjára tekintesz? sem rend, sem éppen szorgalmatos kézzel válogatott múnkák, sőtt némellykor el-vetett, és már egisz világ elött meg-avúlt Éneketskék fognak minden bizonnyal szemedbe tűnni, ha azt leg-kissebb betűtskére szükségtelenűl ki-fogod mereszteni: De, ha ellenben múnkámnak tárgyát meg-halgatod, talán botsánatot őnkint adsz minden fogyatkozásoknak. Némellyeket vagy a magyar nyelvnek gyakorlásáért, vagy a régi vers-szerzőknél találkozó kűlőmbféle indulatoknak magyarázásáért magam szerzettem; másoknak szerzéseit nem másképp, mint magam verseit bé-irtam, mert a fel-jedzésre érdemessebbeknek tartottam, mint tulajdonimat. Mindenekről közönségessen szólván: sokat egy két szebb versért, vagy ékes, és a vers-szerzőknél szokott szóllásért tsonkíttás nélkűl könyvembe helyheztettem azért, hogy a hárfámhoz kaptsoltatni szokott éneklésemmel a kűlömbféle száj-ízeknek kűlömbféle szerzésekkel elmém fáradsága nélkűl kedveskedhessek. Elly! és midőn vagy tulajdon, vagy mások múlatságáért fáradozom, meg-ne itilly!
_________________________________________
Első Részbe foglalt Enekeknek
Mútató Táblája.
1ö Virágok Tántza. Mély álmomból. p. 5.
2o Erdők Boldogsága. Magos hegyek. p. 7.
3o Hajnali üdő. A szép hajnal. p. 9.
4o Tavaszi üdő. Már a mord. p. 10.
5o Sok féle szivek. Fillis nyugszik. p. 11.
6o Flóra az őszi üdöben. Alig múlt-el. p. 12.
7o Ki-kelet. Midön Febus. p. 14.
8o Maria-Nosztre. Mély hegyeknek. p. 16.
9o Hajnal Isten-Aszony. Hasad a szép. p. 18.
10o Filemile, és a Hárfás. Lantommal. p. 20.
11o Flóra a vart virággal. Vart vala. p. 21.
12o A vart rósának tulajdonsági. A minap. p. 21.
_________________________________________
A
Parnassus Hegyén
zengedező
Magyar Musa’
szózatinak
Első Része
[I]
Elsö Enek
Virágok Tántza: Faludi Munkája.
Mély álmombol fel serkentem,
a hajnal már fel pirúlt:
Egy virágos kertnek mentem,
A harmattúl meg újjult:
Láttam, miként bontogatta
az Éj setét sátorát,
Luna Aszony mint oszlatta
a tsillagok táborát.
Tsudát mondok: A virágok
Flora szines magzati;
vetemények, gyümölts ágak,
Pomonának rajzati:
Nyájaskodtak, és tréfáltak,
minden falat meg örült:
ugrándoztak, ’s lejtöt jártak,
még a Zephir szél fütyült.
A Narcissus Hyacintal,
ruta, kapor, pipats, mák,
Majoránna Rozmarinnal,
bársony virág, violák;
egymás derekába kaptak,
jól forgatták társokat,
a többinek példát adtak,
kik kimélték talpokat.
A gyöngy virág allig kezdi,
már is a tüskébe hág,
sebe esvén, el is végzi,
szánnya sok virágos ág;
a nap virág jön azomba,
fejet hajtván elő lép,
hogy páratlan, igen bánnya,
tiszteli az egisz nép.
Liliom is nagy tsendessen
hozza mosdott fiait:
merevényen, de rendessen
rakogattya inait;
utánna a bokros puxpán.
Ingattya – zöld ágait;
puxpán után a tulipán
jól viseli tagjait.
A Rosa csak most öltözik,
tsinogtattya levelét;
festö füvel meg kendözik,
fitogtattya kebelét;
fut a szegfű, most érkezik,
félti tarka homlokát,
most is árrúl emlékezik,
hogy meg szúrta oldalát.
Egy szép virág a Kökörtsén,
néha hires gyermek volt,
el ájulván, el is esvén
a lejtö közt maid meg holt:
Eztet Venus el ragadta,
csak ö tudgya, hová lett;
talán orvosának adta,
egyszer már fel élledett.
Tsengö virág van nyomába,
késéri a százszor szép:
rendes egy pár ö magába,
Flora elött kedves kép:
Ezek térdet, fejet – hajtván,
meg bötsülik magokat;
kezet adván, vagy el válván
tzifrán rakják lábokat.
Tsipke bokor az Egressel
nagy nehezen tántzra kélt;
távúl jártak két lépéssel,
egyik a másiktúl félt;
egyszer kétszer ölbe kapván
meg vérezték magokat,
az úti fü tapogatván
meg gyógyitá azokat.
A kalapos gomba magán
vezet sok pár sereget.
Forgolodik virgontz talpán,
hippet hoppot emleget;
répa, retek tsingolódnak,
tök, és dinnye hasán jár;
az ugorgák mosolyodnak,
mert valoban tsufos pár.
Menta Pluto szolgálója,
nyughatatlan rosz leány,
mindennek ki udvarlója,
a borsókra fittyet hány;
nem türhetik póznájokkal,
ide, oda kergetik,
lövöldözik zöld magokkal,
ezt a babok nevetik.
A káposzták othon hagyták
reddö, ’s nagy szoknyájókat,
egy fejenkint el osztották
a friss tántzra magokat;
Egy kevesset muladhattak,
rút forgó szél indula;
a többivel el szaladtak;
csak álom volt, el mula.
[II]
Második Enek
Erdök’ Boldogsága. Faludi.
Notáját Lásd az elöbbeni Enek elött: pagina 6.
Magos hegyek, szelid erdök,
Pán Istennek sátora!
hantos halmok, hives ernyök,
Dianának udvara!
Szüz Nympháknak vig útszái,
ugy tetszik, hogy újjulok,
Driadesek palotái,
ha hozzátok járulok.
Itt a hajnal gyöngén festi
az erdöknek tetejét:
Jön a Flora, és éleszti
a virágok mezeit:
Jön a harmat, ’s allig várja,
Sylvanusnak völgyeit
tsendes lábbal hogy meg járja,
és el hintse gyöngyeit.
Pán meg fújja trombitáját,
Echo néki válaszol,
viszik szelek illy postáját;
kelly fel, a ki aluszol:
Erre kiki puha ágyát
el felejti, talpra kél,
oda rugja nyoszoláját,
és az egisz erdö él.
Támad a nap új súgárral,
hegyet völgyet vidámit;
közli magát fel-világgal
szárnyas népben kedvet nyit:
A madarkák meg örülnek,
el lepik az ágokat;
him, és nyöstén öszve ülnek,
énekelik álmokat.
Asit Faunus, és nyujtódzik,
rút turháját ki veti;
gubás-testén vakarodzik,
tsufos álmát neveti;
Satyrusok a Musáknak
szép jó regvelt mondanak;
hizelkednek a Nympháknak,
’s mosdó vizet hordanak.
Feji Phillis tejes nyáját,
és a völgynek vezeti;
Titirus is nagy tsordáját
gondos kézzel vezeti:
Edgyütt járják a berkeket
el beszillik károkat,
emlegetik örömöket,
és tegnapi tántzjokat.
Siet Phoebus, és szekerét
meg inditván ide tér;
Egen hagyja fényes székét,
az erdöktül szállást kér:
másra bizza nap járásit,
másra bizza lovait;
itt keresi mulatásit,
itt forgattya nyílait.
Itt van Huga személlyében,
sétállya az utakat,
arany fegyvert tart kezében,
nyilazza a vadakat;
fut a szarvas, vad kan üget,
rókák féltik farkokat;
sok a hajtó, zeng a liget,
húlnak drága falatok.
Meg eliglik a mulatást,
maga Phoebus jelt adat;
kiki keres árnyék-szállást
a leveles fák alatt;
meg pihenvén ebéd után
Sereggel az erdej nép
egy szép gyöngy-virágos útzán
új játékra öszve lép.
Itt van Daphnis, itt van Faunus,
sok fel borzott Satyrus;
Itt szép Elek, itt friss Mopsus,
itt az öreg Titirus;
látzanak sok friss Napaeák,
pásztorokat nézgetik;
utánnok más gyenge Nymphák,
kik magokat kelletik.
El keverve öszve kapnak,
jól forgattyák inokat;
hol egymástúl el szaladnak,
’s maguk rakják tántzjokat;
a vig Nymphák el bújkálnak,
Satirusok keresik,
kit közülök meg találnak,
tenyerekkel meg szedik.
A Napaeák Pásztorokkal
himboltattyák magokat,
szép virágos bokrétákkal
ki fizetik azokat,
Satyrusok meg verdödnek,
tépik egymás szakállát,
és szarvokkal öklelödnek,
hogy el nyerjék a pállyát.
Igy járják az erdö dolgát,
ide semmi gond nem fér,
itt talállya nyugodalmát,
a kit bú, ’s bánat ösmér:
Isten hozzád város, azért;
boldog a ki ide tér;
mulatságért, ’s vig órákért
senki vámot itt nem kér.
[III]
Harmadik Enek
Hajnali üdő. Faludi.
A szép hajnal mihent hasad,
mindenek meg újjulnak;
a setétség gyorsan szalad,
erdök meg vidámúlnak:
a madarkák fel-serkennek,
rázogattyák szárnyokat,
Enekléshez készülgetnek,
probálgattyák torkokat.
Harmat gyöngyét hullogattya
arany haja szálain;
arany haját lobogtattya
alabastrom vállain;
Piros Rósák mosolyognak,
ki-nyittyák kebeleket,
Rozmarinok illatoznak,
ujjittyák leveleket.
Vannak gondban a pókotskák,
hállójokot sétállyák,
hol meg szakadt, foltozgattyák,
legyek’ úttyát el-állják;
várnak prédát, lesben álnak,
fúllangokat készitnek:
Fia vagy Légy a halálnak,
Ha hállóba keritnek.
Madarászok lép veszökkel
rakják készült fájokat,
gunyójokba mesterséggel
fujják csalárd sipjokat;
Jön a Rigo, harkály, szarka,
fel-zendül a tollas nép:
Mátyás kiált, oda farka;
sok baglyokat fog a lép.
Pásztor fel kel, húll a harmat,
hinti hajnal gyöngyeit;
siet juhász, szakaszt álmot,
hagyja hegynek teteit:
júhotskái vigan járják
a harmatos völgyeket,
a mezöket beretvállyák,
és nevelik tölgyöket.
Nyulatskák is ki baktatnak
tavaszi vetésekböl;
a szarvasok ugrándoznak
a friss forrás vizekrül;
erdö szélin farkas kullog,
húsra feni körmeit;
barlangjába medve morog,
és szoptattya kölkeit.
Már a kátsák sem alusznak,
usznak a patakokban,
a parasztok hason másznak,
vigyáznak a partokon;
ha puskájok szerentsét hoz,
vigassággal meg térnek,
napkeletkor Tisztartóhoz
bátrábban bé mehetnek.
Uthoz fognak szarándokok
a hajnali hivesben:
Izzadoznak lakatosok’
homloki a méhelyben:
elmélkednek a deákok,
irnak, törik fejeket;
félnek, ne tán Tanitójok
meg szegdellye böröket.
De már a nap a tengertül
emelgeti szekerét,
a hajnal is a hegyekrül
el indittya kerekét;
Nap keletkor egyébb dolgok
fárasztyák embereket;
vers irásban kik boldogok;
meg mondhattyák ezeket.
[IV]
Negyedik Enek
Tavaszi üdö. Faludi.
Már a mord télnek,
’s fene szeleknek
hullanak napjai, ’s multon mulnak;
virágzó fáknak,
gyöngyvirágoknak
jádzó szemei nyilton nyilnak.
Kertek palánkja,
mezök virágja
zöldellö szinben öltözködik:
mosolyog Flora,
pirúl ortzája,
Narcissus elött kevélykedik.
Jönnek a fetskék,
a kis gyermetskék
a violáknak szépét szedik,
a gyönge Nymphák
kerteket ássák,
’s a virágoknak ágyát vetik.
Erdök újjúlnak,
rétek sárgúlnak,
hegyek, és völgyek mind változnak:
amott rósákkal,
itt tulipákkal
ligetes berkek illatoznak.
A Dám vadaknak,
kis madarkáknak
közlött zengése völgyekben hat;
Echo Phillisnek,
Pán seregeknek
tavaszi korban szalvét fujat.
Kesely pintyekkel
verset énekel
a bojtorványos tengelitze;
szája meg száradt;
már el is fáradt
a szépen zengő Fülemile.
De éjfél korban
ül a zöld karban,
szokott notáját megint kezdi:
vig zengésével,
’s trillás nyelvével
az egisz erdöt fel serkenti.
A hajnal pirúl,
harmat is le húll,
vidám súgárral a nap fel kél:
hangos szóllással,
’s madár zugással,
vélnéd, az egisz erdö hogy él.
Sivölt a Rigó,
tsatsog a szajkó,
A galambok is nyájaskodnak:
egymásra nézve
fordúlnak rendre
fel borzott tollal burrokolnak.
A gonosz varjúk
egybe tódúlnak
midön ezt láttyák és korognak:
meg görbült nyakkal,
’s dúgúlt torokkal
kár! kár! kiáltván tsufolódnak.
A Für tilinkál,
Faunus furollyák
hangos zugással verset szólnak;
a kis gedotskák,
gyönge báránykák
edgyütt küszködnek, és tántzolnak.
Mennyünk kedvesim!
és bölts pajtásim
a zöld erdökre sétálgatni;
komor kedvünket,
fáradt elménket
nyájas játékkal vigaztalni.
Pan Satyrussal,
Flora Faunussal
Driadesek közt itten jádzik:
mosolygó Nymphák,
zsengéjét hordgyák
a violáknak, ’s fürtben kötik.
Itt van Diana,
Chloris utánna,
jönnek elönkbe a sok Nymphák:
Rosa pártákkal,
szép bokrétákkal
várnak bennünket a Napaeák.
[V]
Ötödik Enek
Sokféle sziveknek vágyakodási. Faludi.
Notáját Lásd az Elsö Enek elött: pag. 6.
Phillis nyugszik; mély álomba
a szép Phyllis el merült;
Ime Amor jön azomba,
loppal oldalához ült;
félre veti tegzét, ivét,
egy nyilával utat nyit,
és ki lopja Phillis szivét,
kit sebessen el is vitt.
Serken Phillis, eszre veszi
kárát, s’ Amor nyilait,
sir, ri, dolgát félre teszi,
sietteti inait;
Fel talállya udvarába,
Amor szivek között jár,
szinte kettö van markába;
ugymond Phillis: itt a kár.
Tolvaj Amor! ha el vitted,
ha meg loptál engemet,
mondd meg lator hová tetted,
és add visza szivemet:
sirva fakad, jajjal közli,
nagy csöppekkel könyve húll:
Amor gyöngén mind le törli
mondván: Philli! ne busúll.
Itt van szived, el rejtettem,
jó helyen van, el nem vesz;
Több szivekkel el kevertem,
mutass reá, tied lész:
Im elödbe rakogatom,
Philli! vigyázással légy;
ki micsodas? meg mutatom,
szived helett mást ne végy.
Ez a nagy sziv alázatos,
e’ pedig pompára vágy;
Ez együgyü álhatatos,
de ez mindenekhez lágy:
Ez a pitzin válogató;
ez udvari, e paraszt:
Ez tudatlan, halogató,
sok sziveket el szalaszt.
Ez mosolygó, hizelkedő,
ez versengö, béketlen;
E’ szemérmes, e’ kérkedö,
ez petyergö, izetlen:
E tárházat, kastélyt vadász,
tetzik néki kincs, és nép;
Emez bötsületet horgász;
Ennek a kell, a ki szép.
Ez kendözik, ’s fürtöt viszál,
szászor tüköréhöz fut;
Ez más erköltsében piszkál,
emez büszke, noha rút:
válogasd ki, ha ugy kéred,
ezek között van szived;
amint látom, nem ösméred,
mellyik légyen a tiéd.
Még egy van itt; ez a furtsa,
titkos, hamis, dévaj sziv;
Ehhez nem fér senki kulcsa,
se nem igaz, se nem hiv;
ha nem tudod, már meg mondom,
ez te szived, emeld el:
Tartsd magadnak, semmi módom
meg tartani békével.
[405.]
Hatodik Enek
Flora az öszi üdőbe. Verseghy munkája
Allig múlt el a tavasznak kivánatos üdeje;
allig száradt el a földnek zöldellö vig teteje:
azonnal el kezdte Flora kiáltani jajjait;
siránkozván virágjain, zokogni bús panaszit.
Tsöppek folytak szemeiböl, harmatoztak ajaki;
ázott mellye könyveitül, fején voltak karjai:
így kertéböl ki költözvén, egy barlangba szalada,
ahol sokat epekedvén, illy szózatra fakada.
Jaj virágim! jaj fajzatim! jaj szivemnek öröme!
Ah magzatim! zöld ágaim! munkámnak egy érdeme!
hová oszlik ékességtek hová hajlik fejetek?
Jaj el hervad, el enyiszik, el fonnyad már szinetek.
Földre borúl szép Rosámnak koronázott teteje:
sirba kiszül zöld ágának deli jeles termete:
*sirba kiszül zöld ágának deli jeles <teteje> termete:
halványodik artzolattya, hervad piros ajaka,
el hullanak levelei, üressedik thronussa.
Amott kedves tulipámnak fodrosodik levele:
három ágú – sceptrumjának hajlik sárga teteje:
sok sziniböl ki költözvén, egyes gyázba öltözik,
tellyesen nyölt abrazattya sok rántzokkal töltözik.
Itt a szegfü fonnyadozván veszti tsipkés köntössét:
le függeszti oldalából ki–ütödött levelét:
el hullajtya bimbójának sürün ki nyilt ajakit;
veszti szagát, ékességét, ’s életének – napjait.
Hyacintnak el bádgyadván földre omlik homloka:
szára hámlik, levele húll, fonnyad fejér ortzája:
ezt meg ölte, még gyermek volt, Apollónak labdája:
azért most is mint virágot, fonnyasztya nap súgárja.
1 Hyacinthus gyermeket Apollo (ki máskép Phoebusnak is, vagy Napnak neveztetik) labdájával agyon ütvén, midön véle jádzana; azután virággá változtatta.
Kék és piros violámnak öszülnek nyilt tsillagi,
magva nintsen, örömére nem maradnak magzati:
bimbójából ki bimbozván erötteti termését,
de üdötlen fajzatinak nam adhattya szépségét.
Narcissus is veszedelmét viz nélkül meg ujjittya:
2 Narcissus magát a kutban meg látván, ‘s meg szeretvén el fogyott, és virággá változott.
a gyöngy virág zöld ágárúl gyöngyeit el hullajtya:
Rozmarinok meg sárgúlnak, majoránnák omlanak:
kezeimnek szép munkái el fonnyadván romlanak.
Jaj énnékem! árva szivnek, kit el hagynak magzatim:
el hervadnak, el enyisznek leg kedvessebb rajzatim:
El tökéllem, hogy azoknak meg siratván esetét,
e barlangba el temetem életemnek örömét.
Ezt ki mondván, már nem szólhat terhe miatt szivinek:
epekedvén törülgeti sok könyveit szemének;
ájúlásra készül teste, zokogás közt kesereg;
hervadt szinét változtattya, fájdalmába jajt piheg.
Senki ötet semmi móddal meg nem vigasztalhattya;
meg ujjittya szive terhét, ki sebeit gyógyittya;
helyt ád hoszas keservének, még csak el nem aluszik;
el merülvén mély álmában fel nem serken tavaszig.
[406.]
Hetedik Enek
Ki-kelet. Verseghy múnkája.
Notáját lásd az Elsö Enek elött pag. 6. vagy pedigh a Harmadik Enek elött pag. 8.
Midön Phoebus közepettín az Egeknek fénlene;
’s a Músáknak énekétül Pindus hegye zengene,
a Zephirust látogatván erdök között sétáltam;
el fáradván Flora Aszony kerte mellett nyugodtam.
Itt magzati Napaeáknak még meszirűl fénlenek:
itt fajzati Pomonának szép rendbe tündöklenek;
mosolyodnak a violák, zöld levelek inganak;
Rozmarinok illatoznak ’s Flora elött jádzanak.
Itt a szegfü Hyacintal örömökbe nevetnek;
mert a pipacs és narcissus a szépségrül pörlenek;
amott a szép tulipányok mutogattyák sebeket;
egy méhetskét üldözgetnek, melly ki szivta véreket.
Meg kivántam e szép kertnek látni belsö részeit,
Flora házát, zöld udvarát, tárházának kincseit:
által mentem nyilt kapuján palotáját csudáltam,
a virágos terméseket egyenkint meg visgáltam.
Itt egy Rosa bimbójábúl piros fejét ki üti,
a másik csak most terjedvén koronáját fel teszi;
a többiek allig nyílnak, már egymásra nevetnek,
az ellenség keze ellen tövisseket kiszitnek.
Amott jádzik sok szinibe tulipányok serege:
Sceptrumjokat takargattya kinekkinek levele;
kehellyekbe el készitik méheknek a harmatot,
ha el jönnek, jól meg rakják mézzel kisded lábokot.
A szegfütske bimbójában már tovább nem maradhat;
ki feszitti zöld tömlötzét, ajtó nyilást nem várhat;
el terjeszti bukros képét, ’s kevélykedik fénnyében,
illattyával kedveskedik, ’s villog tündér sziniben.
Kék, és fejér Hyacintok egyes rendbe jádzanak,
födvén négyes levelekkel bimbójókat, inganak:
Emlitik Phoebus játékát nézik üres kebleket,
melly labdának régi helyét jelenti, és sebeket.
A violák emelkedvén szaporittyák ágokat,
szép illattal, ’s kedves szinnel ki nyittyák virágjokat;
ujjabb, ’s ujjabb bimbojokkal szüntelen zöldellenek;
igy szebbnél szebb virágokkal szüntelen tündöklenek.
A Narcissus szerelmének jelét most is viseli;
mert lángoló piros szinnel régi tüzét emliti:
a gyöngy virág nyakán hordgya a koronás gyöngyöket:
Rozmarinok illatoznak, ujjitván leveleket.
Az egisz kert fényeskedik a szép szinü ágakkal,
vendégének kedveskedik jó illatú szálakkal.
Boldog, a ki ide térhet, ki ebbe meg nyughatik,
ennek szagos árnyákába, ki jó izüt alhatik.
Ezt ki mondván, Flora Aszony kertitül el búcsuztam,
nap nyugotkor nagy nehezen haza felé indultam:
Othon annak ékességét magamban el számláltam;
még éjjel is szép kertekkel, ’s virágokkal álmodtam.
[407.]
Nyoltzadik Enek.
Maria Nosztrei Vidékség. Verseghy múnkája.
Mély hegyeknek egy öblében, Esztergom, és Vácz között,
Dunán innen van egy helység sürü erdöség között:
Itt Szent Pálnak fejér nyája lelkikép legeltetik,
ha kivánod nevét tudni, Nosztrénak neveztetik.
Ezen helynek minden volta
*<disze> volta
a világtúl el vezet,
minden disze, ’s állapottya az Egekhez édesget:
Itt szivednek nyugodalmát fel találod, ’s kedvedet;
itt lelkednek igasságát, itt az üdvösségedet.
A hegyektül mint bástyáktúl egig [égig] környülvétetik;
a völgyektül mint sántzoktúl mélyen be kerittetik;
hogy lakói ne szemlélnék ’e világnak javait,
’s igy a lelki ellenségnek ne éreznek nyilait.
A zöld erdök árnyékozzák, kertek gyönyörködtetik;
A madarkák vidámittyák, a vetések nevelik;
minden része javasollya a szegénség kincseit.„abrázollya terméksége a szeginség kincseit,
Életünknek egyességét, ’s az Egeknek örömét.
magányosság vigadalmit, ’s az Egeknek örömét.”
*[A variációként megadott két sort utólag, sötétebb tintával írta be Verseghy.]
A hegyeknek gyökeréböl kristál vizek erednek,
kösziklákra ’s a völgyekre le rohanván zengenek:
környül futtyák a halmokat, a mezökre terjednek,
nedvesitvén a réteket a Dunába sietnek.
Ezzel szivünk gyökeréböl eredendö siralom
jelentetik vétkeinkért a buzgóság, ’s fájdalom;
hogy igy sürü könyveinkel nedvesitsük éltünket,
’s a kegyelmek tengerébe siettessük lelkünket.
A vizeknek zúgására fel ébred a fülmile
*fülemile [em. a szótagszám miatt]
hajnal elött zengedezik hoszas jajja, ’s éneke;
el hadgya fészkes lakáját a zugáshoz ügyekszik,
a zöld karba énekelvén notái közt haldoklik.
E madárnak példájára gyerjedezzen életünk,
az éjjeli zoltárokba zengedezzen énekünk:
dücsöitse hangos nyelvünk az Istennek hatalmát,
sohajtozza buzgó szivünk az Egeknek jutalmát.
De még Flora sem kimilte Nosztrétúl szép fajzatit;
sem Pomona nem sajnálta jó gyümöltsü rajzatit;
hogy ezt látván lelkiképpen ékesitsük kertünket;
gyümöltsökkel, ’s virágokkal illatozzuk lelkünket.
Itt a Rosa tövisek közt piros fejét le üti.
A Liliom fejér testét harmatokkal öntözi:
ott a napnak járására meg hajlik a nap virág:
az egisz kert ugy villámlik, mint egy virágos világ.
A tövissek közt meg pirult Rosa a sanyarúság;
a havaknál sokkal tisztább liliom a tisztaság:
a Felséges akaratra hajló sziv a nap virág;
a virágos szinnel tellyes kert a lelki vigasság.
Még egy, a mi leg kedvessebb ezen kertnek disziben;
a forrás viz oldalához jön, ’s ki omlik öblében:
O meg váltonk! kegyelmednek forrását öntsd kertünkbe,
Hitedet és reményedet szerelmeddel szivünkbe.
NB:
Ezen Hetedik és Nyoltzadik*[Az és Nyoltzadik a sor fölé, utólag beszúrva.]
Enek egyforma lábu versekböl áll az Ötödik, Harmadik, Második, és Elsö Enekekkel, azért ezen 6. eneket lehet akármelly notára azok közül, mellyek alájok vannak irva, sött a következendö Ariakra is énekelni:
Ariák, mellyekre az Elsö, Második, Harmadik, Ötödik, Hetedik, és Nyoltzadik Enekeket
*[Az Enekeket a sor fölé, utólag beszúrva.]
tulajdon notájokon kivül lehet énekelni.
[408.]
Kilentzedik Enek
Hajnal. Verseghy múnkája
N.B. Ezen notára lehet énekelni minden 12. lábu, és négy sorú verseket, mellyek a magyarba éppen közönységessek.
Hasad a szép Hajnal mosolygó képével,
kedvet nyit mindenbe világos fénnyével,
ujjittya az erdők', ’s hegyek ékességét,
üzi föld szinirül Egek setitségét.
Meg pirúl egiszlen szemérmes ortzája,
napnak höségétül lankad minden tagja:
meg düll szekerének, Zephyrustúl várja,
hogy friss szellöjével ortzáját meg fujja.
Nyargal paripája a magos hegyekre,
Aszonyát sebessen viszi a hivesre.
Itt a lankadt Hajnal lassankint fel élled,
az Egek bótyára szépsége el terjed.
A régi izzadtság meg hidegszik testén,
harmattá változik, ’s le folik szekerén;
Zephyrus folyását sok ösvényre osztya,
újjai közt szürvén tsöppönkint hullajtya.
Nedvesiti evvel Hajnal a mezöket,
részegiti böven a száraz erdöket,
itattya a fáknak tenyészö zöldségét,
a terhes bimbóknak ki tsallya gyümöltsét.
Nyilnak a virágok, Hajnal' tejét várják,
szüz ömlöit kérvén szájokat ki táttyák;
sietvén ezekhez le száll szekerével
szoptattya egyenkint harmatos mellyével.
Azomba a Phoebus ki üti szép fénnyét;
a hajnal is végzi reggeli tisztségét;
meg marad Floránál, szakaszt virágokat,
készitget más napra rosa koszorukat.
[VI]
Aurora verecunda / gemmata madens unda...
Aurora verecunda,
gemmata madens unda
rore, crocoque tincta,
suspiriisque cincta
hilaris Favonii.
Sparge nivatos rores,
hiantes lacta flores,
tepidulisque mammis,
severis obsta flammis
venientis Cynthii.
Undulat sinum Flora,
argento potat ora,
quod inter aurae flabra
per purpurata labra
sudas Phoebi nuntia.
Nebulae amorosae,
ebriaeque natant rosae,
et madidis capillis,
rorisque vexant stillis
Zephirorum flamina.
Aurora verecunda,
puella bella, munda!
sat lacrimis jam datum
sat roris est libatum,
turgent frondes bibulae.
[409.]
Tizedik Enek
Fülemile a Hárfással. Verseghy munkája
Lantommal tegnap ki menvén a szomszéd erdöségbe,
egy köszálra le terjedtem az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orpheusnak hitvesséhöz küldött versét?
vagy az özvegy Piramusnak énekellyem esetét.
Hárfám próbás pengésére serken egy fülemile,
le száll árnyékos tanyámnak zöldellö tetejére;
kultsommal vont hurjaimnak álhatatlan, ’s hamis hangját
követi, és tsufolódván igazgattya tonussát.
Félre tévén réz kulcsomat kezdem hangos munkámat,
tsendes kézzel sétálgatom lanton huros utamat;
követi ö énekével ujjaimot, ’s kis nyelvével
formál hárfámrúl hangokat, ’s el énekli notámat.
Kezdek frissebb fogásokat, ezeket is követi,
veszek szomorubb hangokat, azokat is énekli;
ha ugrálok, velem ugrál, ha meg állok, velem meg áll;
hartzomat mintegy neveti, ’s ha halgatok hartzra hi.
Végre minden ujjaimmal hurjaimra rohanok
tellyes tonusommal szavát szigyenitvén tréfálok;
ezt követvén kisded mellyét, hangokra szolgáló erét,
jaj között meg erötteti, ’s ki énekli kis lelkét.
Le fordúl magos karjábol, ’s éppen hárfámba esik,
ebbe mintegy koporsóba hartzja után le nyugszik.
Hárfássa volt a völgyeknek, hangos disze az erdöknek,
méltó, hogy diszes koporsót nyerjen kis teteminek.
[410.]
Tizenegyedik Enek
Flora a varrott virággal. Verseghy munkája.
Notáját lásd a Kilentzedik Enek elött. pag. 18.
Vart vala Lycoris a minap egy rósát,
hogy meg dicsirtetné mesterséges karját;
el hinnéd, ha látnád, annak valóságát,
ugy meg adta néki eleven formáját.
Hogy a poros földön ne mászon a virág,
tőkéjét támasztya karo helyett egy ág,
koronás fejébe sárgúl a gazdagság,
az egisz virágba látzik a valóság.
Kerengve öleli csutak a karóját,
ki terjeszti felöl szép piros rosáját:
ez ki dülvén üli zöldellö tátzáját,
mint ama királne meg üli thronussát.
Az egyik tőkétül sok ágak terjednek,
a varrott veszötskék majd mintegy zöldelnek:
a hegyes tövisek szinte mérgelödnek,
az egyedül hijja, hogy nem sebesitnek.
Ezt Flora meg látván meg áll örömébe,
vélvén, hogy e szép ág született kertébe:
Ékes
* Ekes [em.]
Rosa, ugymond, munkám dücsössége!
jöj Flora fejére, légy hajamnak disze.
A tsalárd Rosához ki terjeszti karját,
le akarja törni tövérül virágját;
a vart tövisektül félti gyenge ujját,
míg észre nem veszi a tü tsalardságát.
Látván, hogy kezének nem enged a Rosa;
meg pirúl szigyenbe borúlt szép ortzája;
harag, ’s szemérem közt körül azt visgállya,
ha valaki van é, ki esetét láttya.
Végre meg szóllalván; szine, és formája
olly igaz, hogy kiki elevennek vallya:
Hogy tehát Lycorist meg gyözze a Flora,
kertimnek ezentül lesz, ugymond illattya.
[411.]
Tizenkettödik Enek
A Phrygy Rosának tulajdonsági. Verseghy munkája.
A minap, hogy Flora a varrott virágtúl,
meg szigyenittetvén Lycoris újjátúl;
szép illatot adott a kerti ágaknak,
visza ment,’s ezt mondá a tsalárd Rosának.
Meg tsaltál szép Rosa! jól tüzött formáddal,
Rosáimat szépen képzelö ortzáddal;
meg tsaltad szememet eleven szineddel,
kezemet meg tsaltad hamis töviseddel.
Látván, a vart táblán melly szépen állottál
azt véltem, hogy Flora kertéböl származtál;
Engedgy meg szép Rosa bal itiletemnek;
mellyel tartottalak kertem veszejének.
Néztem piros szinbe habzó homlokodat,
grádicsonkint emelt leveles ortzádat;
sajnáltam, hogy nyájas képednek tsudája,
valaha a napnak lészen áldozattya.
De im! tapasztaltam, hogy nap’ höségétül
semmit sem fél ortzád hervasztó fénnyétül,
nem változik szined a száraz melegtül,
vagy a kertek diszét forráló hidegtül.
Tőkédrül azt véltem, hogy gyilkos kezemnek
hamar engedni fog igirt törésemnek;
azomba semmi kéz nem árthat tőkédnek,
nem vetheti végét senki életednek.
Féltem holt méreggel tellyes tövisidtül,
ellenségid ellen készült fegyveridtül:
Fegyverid azomba senkit meg nem sértnek,
ellenségid nem mást, csak szigyent éreznek.
Ki tetzik ezekböl álhatatosságod
kertimbe hallatlan sok tulajdonságod;
vajha virágimnak illy elevenséget
adhatnék élteknek méltó örökséget.
Jöj tehát szép Rosa! jöj kertem keblébe;
álly szép virágimnak színes seregébe;
légy örök példája gyenge ágaimnak,
légy diszes formája kezem múnkáinak.
Más szült, más nevelt fel de az én kertemre,
más kéz ápolygatott az én örömemre:
Jöj! Eztet ki mondván Rosát táblájával
le veszi, ’s szépiti kertét prédájával.
Fémlik már a Rosa Flora kebelébe,
a nagy dicsiretért merül nagy szigyenbe:
még ellenség közt is meg marad épségbe,
örömest meg nyugszik Florának kertébe.
Notáját lásd a 9dik Enek elött pag. 18.* [Az ének végére írta a dallamutalást Verseghy]
_________________________________________
II. Rész
Mutato Tábla
a
Második Részre.
1ö Orfeus: Ah újra p. 37.
2o Piramus. Ah Thizbe p. 39.
3o Thizbe. Ah szivemnek p. 40.
4o Atalanta. Amor! Amor! p. 42.
5o Ariadne. Kegyetlen Theseu p. 44.
6o Oenone. Ah! Boldogtalan p. 46.
7o Penelope. Hol késél p. 47.
8o Amor és a Halál. El-setétedvén p. 48.
9o Amor, és a Méhek A kis Amor p. 49.
10o Venus Vulkán ellen. En egyedűl p. 50.
11o Neptunus Medúza ellen. Mit kinzod p. 51.
_________________________________________
Parnassus Hegyén Zengedezö
Magyar Musa
Szózatinak
MASODIK RESZE
mellybe
A régi versszerzöktül fel jedzett némelly történetek
foglaltatnak
[412.]
Elsö Enek
Orpheus.
Ama hires hárfás, ki még a köszálakot is tántzra inditotta hárfa-pengetésével, minekutánna Eurydice hitvesse a kigyo-csipés által üdönek elötte meg halálozott, énekéhoz kaptsolt hárfázásával meg nyerte Plutótúl, hogy Eurydicét visza hozhassa az életre, de olly szerrel, hogy árra mindaddig ne tekéntsen, még pokolnak tartományiból edgyütt ki nem jutnak: meg igirte ugyan, de meg szegte Orpheus a hitet, azért hitvesse ujjra el ragadtatott, kihöz azután Orpheus így szollott:
3/4, C-dúr, Largo.
A Történetet lásd bövebben Ovidiusnál L. 10.
Metam. Fab. 1. és Virgiliusnál L. 4. Georgicorum.
Költ 1774dikben* [A dátum sötétebb tintával való későbbi, valószínűleg az Énekek-kézirat I. csomójának lejegyzésével egyidejű betoldás.]
Ah ujra el hagysz Eurydice!
Egyetlen kincsem! El tünsz elölem Eurydice!
Jaj! mit vétettem néked? kegyetlen!
hogy szép prédámot, most nyert tárgyamot néztem hirtelen?
Hidd el; ortzádnak szép fénnye,
deli testednek ép termete
vonta tekintetemet ezen hitszegésre:
Eurydice! ne fuss Eurydice!
Mit használ immár hárfám érdeme!
hangja lantomnak lesz fájdalmimnak örök eszköze.
Plutonak szivin nyert gyözedelem
lesz életemnek, árva szivemnek örök gyötrelem:
Ah Egek! ti keservemre
ha lehet, illy esetemre,
kérlek bús szivemnek indullyatok gyötrelmére:
Eurydice! álly meg Eurydice.
Könyves Záportúl
* Zaportul [em.]
el ázik ortzám;
zokogásimtúl szavammal edgyütt
meg némúl hárfám;
ásgattya szivem oránkint sirját;
hivséged nélkül nem láttya többé volt boldogságát:
Ah még egyszer deli képedet
mutasd kérlek szép termetedet;
Jaj! el viszed magaddal a leg drágább kincsemet:
Eurydice! ah szép Eurydice!
[413.]
Második Enek
Piramus, és Thizbe.
Szomszéd hajlékokba fel nevelt egy par szerelmes; kik, mivel szülöjöktül egymástúl tiltattak, a közben lévö falnak hasédékja altal öszve beszillettek, hogy a következendö éjjel a közel lévö erdöbe egy szederfa alá rendelt orára egybe jöjjenek. Frissebb volt a Leánzó, ki az emlitett helyre, és üdöre hamarabb meg jelent; de, mivel Piramust várván, egy predárul jövö Oroszlánytúl meg ijjedett, fátyolát a szederfa alatt el hagyván, egy barlangba rejtekezett: Piramus az Oroszlánytúl vérbe kevert, és szijjel szaggattatott fátyólt meg találván, így siránkozott az erdök között.
4/4, F-dúr, Largo.
A Történetet lásd bövebben Ovidiusnál L. 4. Metamor. Fab. 4.
Ah Thiszbe! szép Thizbe hol tévelegsz?
Piramusod nélkül hol legelsz?
ah kérlek szollally meg.
El hervad sziv nélkül árva szivem,
el fogy nálad nélkül életem,
ah hivedet szánd meg. – –
Nem nyugszom, nem állok,
völgyekrül
* volgyekrül [em.]
hegyekre utánnad el indulok. – –
Sem nyomdokit nem láthatom,
sem szavait nem hallhatom;
Ah Thizbe! ah szép Thizbe szollally meg.
Itt fátyola! de vérbe keverve:
Ez újjabb sebekkel szivemet halálig szaggattya:
Jáj nékem! Ha most szerzett prédámotʼ
dühös barlangjának öblében
oroszlány prédállya – – –
El járom a berket, barlangok vidékét megnézem,
ʼs a völgyeket. – –
mi haszna tévelygek,
ha meg halt, nem élek:
Ah Thizbe! Ah szép Thizbe szollally meg.
* Ah Thizbe! <Sze> Ah szép Thizbe szollally meg.
Ah Thizbe!tehát nem látlak többé, Szép kintsem
ʼs nem is látod többé hivedet?
nálad nélkül éllyek?
ne várjam örökre hivségedet,
se ne reméllyem szerelmedet,
tüzed nélkül égjek.
Ah inkább nem élek,
kardomra le dülvén halálra önkint sietek.
Ah kincsem! vedd véremet, Vedd véremet, friss véremet,
utolsó hivségemet: mint végsö hivségemet.* [Az utolsó előtti két sor jobbítása az utolsó sor után beszúrva. A variánsként betoldott sorok a P-1780-ból hiányoznak.]
Ah Thizbe! ha élsz, kérlek sirass meg.
[414.]
Harmadik Enek
Thizbe.
Minekutánna Piramus a Szederfa alatt tulajdon fegyverébe düllött, el érkezvén a fél holt iffiút így szóllitá meg:
2/4, F-dúr, Largo Molto.
A Történetet lásd Ovidiusnal L. 4. Metam. Fab. 4ta.
Ah szivemnek első tárgya! mit tékozlod véredet?
Pirame! el hagyod árvaságra hivedet?
Mit fonnyasztod dühös kézzel most virágzó éltedet?
Kegyetlen! illy hamar végzed el hivségedet?
Jaj melly gyászos lett szerelmünk,
melly siralmas szövetségünk;
első lángod, lett halálod,
oda minden örömünk.
Ah édesbek voltak hajdan falra tüzött tsokjaid,
3Ovidius emliti, hogy mivel szülöjöknek tilalma miatt egyöve nem jöhettek, a falon által tartottak szerelmes beszideket.
mint halál töre közt vállamra szött karjaid.
Kedvessebbek fogoly szivböl titkon küldött nyilaid,
mint reám hasztalan most ki derült ajakid.
Itt az erdő koporsonknak helye lett,
ʼs nem nyoszolyánknak
a Szederfa cyprusfája
4Cyprusfa a Régieknél szomoruságot jelentett, és a meg holtaknak házok eleibe, vagy koporsójok felébe szokott valaha tétetödni.
lett siralmas halmunknak.
Zenghettek már szerentsétlen szivemnek böv jajjai!
Piramus haldoklik, hidegednek tagjai.
Indúlhattok könyveimnek keserves ár-vizei;
ajaki hervadnak, rejtekeznek szemei.
Ah hogy éllyek élet nélkül;
hogy legyek hiv hivem nélkül:
Egy nap, egy hel, egy fegyverrel
foszszon meg életünktül.
[415.]
Negyedik Enek
Atalanta.
Szépsége ugy, mint hamar-futása miatt igen hires leánzo, nem akart egyébhöz házasúlni, hanem a kitül a futásba meg gyözettetik: sok iffiakat meg ölettetett, kik az emlitett futásba véle viaskodni mérészlettek, és ötet azomba meg nem gyözhették. Hypomenes nevezetü iffiu nemes erköltsökkel úgy, mint deli termettel diszes fel vállalá végtére ezen hartzot; mellyre nézve magát Atalantánál meg jelentette; ez látván az iffiut olly annyira szeretetére ragadtatott, hogy kételkedett, hartzollyon é, vagy ha hartzol, gyözedelmes legyen é inkább, vagy meg gyözettetett; Ezen kételkedése foglaltatik a következendö Enekbe:
4/4, C-dúr, Adagio Largo.
A Történetet lásd Ovidiusnál L. 10. Metam. Fab. 11.
Amor! Amor! Mit gyötröd kemény szivemet?
nem érzi Venus nyilait,
ki Marsnak áldozta indulatit;
mit irigyled eddig nyert dücsösségemet?
mit gyötröd kemény szivemet?
Nem gondolok erköltsével,
gyözedelmes szépségével,
nagy mérészségét szép Hyppomenesnek meg tapodom;
oktalan szeretetét tsufos halállal meg gyalázom. – – –
Amor, ʼs a gyülölség edgyütt vijják szivemet.
Kedves! Ékes!
* Ekes! [em.]
és sziv ébresztö termete
lágyittya keménységemet,
nagy lángra gyullasztya szerelmemet:
Ah! melly hatalmas testének ékessége!
melly diszes minden termete! – – –
De mit sajnálom esetét,
ha tékozollya életét;
szemlélte sokakba kegyetlenségemnek példáját,
tapasztalta futásomnak gyözhetetlen viadalmát. – –
Sebes lépisimet tartya szép tekintete.
Hervaszt, fonnyaszt Hyppomene állapotod!
Ah vesd meg inkább szivemet,
vagy gyözd meg futásba erköltsömet.
Jaj! melly nagy gondokra álhatatlanságod;
veszélyre vezet halálod. – –
Nem engedem szép hivemet,
tapodni dücsösségemet,
ha kedvelli, ʼs ohajtya hiv társasságomnak bérét,
a pállya futással nyerje meg szivemnek kegyelmét!
Ah deli ékesség! melly nagy vétek halálod!
Minden vers után e következendö közbe való darabot lehet a hangeszközön végezni:
a-moll, 4/4, Adagio
Hartzolt tsak ugyan Atalanta, de Hypomenes Venus tanátsa szerint a futás közt három arany almát el vetvén, tartoztatta a szaladástúl azoknak fel szedésébe foglalatoskodó leányzót, és így gyözedelmes lett.
[416.]
Ötödik Enek
Ariadne. Verseghy múnkája.
Minos a Cretabéliek királlya, minekutánna az AAStathenasbélieket, kik Androgeus fiát meg ölték, maga hatalma alá vetette volna, árra kinszeritette öket, hogy minden esztendökbe 7. iffiat, és 7. leánzot küldgyenek eledelül ama fél bika, és fél ember testü Minotaurusnak, kit Pasiphae Minosnak hitvesse bikábúl szülvén ama Labyrintusba helyheztetett, mellyet valaha Daedalus olly mesterségessen épitett, hogy a ki abba egyszer bé ment, semmiképpen meg nem találhatta annak igaz ajtaját. Theseura jött a sor, ki az Athenásbéliek királlyának fia lévén Minos Leányának Ariadnénak szivét, és kegyelmét hamar le kötelezte, igirvén, hogy ötet hitvesül magával el viszi, ha a Minotaurus gyomrátul meg szabadulhat. Ariadne erre nézve elöl számlállya Theseusnak a Minotaurus természetét, Labyrintusnak tsalárd és kerengö utait, és végtére fonalat ád kezébe, mellyet a Labyrinthus ajtaján meg akasztván maga után huzzon, és Minotaurust meg ölvén, abbol ki szabadulhasson. Ugy lön, és Theseus Ariadnét magával csak ugyan el ragadta; de Chius szigetibe hálaadatlanúl el hagyta; Onnan látván még Ariadne Theseus hajóit integetett fejér keszkenöjével eleget, sirt, és bánkódott illy formán, de haszontalanul:
4/4, C-dúr, Adagio Largo.
A Történetet lásd Ovidiusnál L. 8. Met. Fab. 2. és Heroides Epist. 10.
Kegyetlen Theseu! szivemnek gyilkossa!
mit futsz, mit távozol Jegyesedtül?
igirted hitedet, add meg szerelmedet:
Ah Theseu! térj vissza, ne tüny el hivedtül.
Nézd körül népedet, a száma tellyetlen,
visgáld meg hajódnak sok rejtekét,
meg látod helyemet, de nem személyemet,
a nyoszolád tökélletlen nem érzi két terhét.
Ah Egek! Nem tekint sürü könyveimre,
hajojábúl vigan néz intésimre;
hivségemet meg veti, bus sorsomat neveti;
Ah kegyetlen, térj visza lágyúly keservemre.
Igy fizetsz szivemnek, így sok jóvoltimnak,
mellyekkel éltedet védelmeztem;
Hazámot el hagytam, néked el árúltam,
hogy kedvedet érdemellyem, véremʼ fel áldoztam.
* aldoztam [em.]
Te pedig kedvemet e Labyrintusba
be zárod a vadak barlangiba;
itt hagyod testemet, prédára éltemet,
sietteted Jegyesedet a földnek gyomrába.
Aeole! hozd visza sebes vitorláit
5Aeolus a Szeleknek kirallya.
fordisd meg jobb ösvényre hajóit.
Ah! leg alább testemet, haldokló testemet
vedd Theseu! Karjaidra utolsó estemet.
[417.]
Hatodik Enek
Oenone. Verseghy múnkája.
Hecuba a Trojaiaknak királnéja, minekelötte Paris fiát szülte, azt álmodta, hogy egy kutyát szült, ki szájában fáklyát hordozván
* hordozzan [em.]
Troja várossát meg emisztette; Innen a Jövendölök azt hozták ki, hogy Paris miatt Troja várossa valaha el fog veszni. Erre nézve Paris a Pásztoroknak adattatott Annya altal allattomba, hogy meg szabaditaná a gyermeket a haláltúl, mellyre az egisz kösségtül meg tsötsömös korába sententiáztatott. Ida hegynek erdeibe fel nevelkedett Paris, és az ott lévö Oenone Nymphának áldozta szeretetét;
* szeretét [em.]
Fel metzették a nyárfákra egymás nevét, és hivségéket örökre ajánlották egymásnak. Paris azomba szép iffiu lévén, és a királyi vért magába eszre vévén el költözött Görög Országba, honnan Helena Aszonyt el ragadta; és így Trojának ama hires veszedelmét okozta. Midön Paris Ida hegye alatt Helenával visza hajozna Görög Országbúl, így szollitá meg ötet Oenone: –
4/4, F-dúr, Adagio.
A Történetet lásd Ovidiusnál Heroid. Epist. 5.
Ah Boldogtalan! mit szemlélek hajódba?
Nékem igirt hited után Görög Hitvest tartol karodba!
Ah tellyes hajód Pergamanak vérével;
Troja hamvát, vég romlását szerzed tolvaj szereteteddel.
Eztet Kassandra testvéred nem de jövendölte,
szijjel vetett hajazattyával jelentette:
Egy Görög Üszö ugymond Országodat, hatalmadat,
meg töri Paris! urasságodat.
Tölem szivedet ah! melly hamar elragadtad?
álhatatlan hivségedet idegeny szivnek hamar el árultad.
A nyárfákkal nyöl töled ki metzett nevem;
de szivedbül, szerelmedbül, jaj! már ki nyölt emlékezetem.
Ida völgyébe vadászatra szolgáló eszközid,
a hállók, tőrők, tegzek, ivek, és nyilaid árullyák hitszedésedet,
Oenone szivitül történt tsalárd pártütésedet.
Egy nyárfa haján ah melly hazug ama versed:
Xanthus akkor visza follyon, midön el hagylak Oenone téged!
Ah! el hagytál! Tsalárd! el hagytál engemet!
Könyveimmel, keservimmel tellyes sorsra hoztad éltemet.
Folly visza Xanthus, szigyenitsd meg Parisnak hitét,
vidd visza szivitül Helenának szivét:
Ah szerentsétlen Oenone! Kinek adtad, áldoztad,
hiv szeretö szivednek tüzét.
[418.]
Hetedik Enek
Penelope. Verseghy múnkája.
Minekutánna a Görögök Troját hamuvá tették; sereggel visza mentek Görög Országba; Ulysses egyedül ennéhány társaival a tengeri szélviszek által olly annyira el hányattatott, hogy 10 esztendö múlva juthatott csak onnann hazájába: Az alatt Penelope annak hitvesse, kéröit avval hitegetvén, hogy ha az elötte lévö vásznat meg szövi, akkor férhöz mégyen, éjjel azomba, a mit nappal szőtt, visza fejtvén, így sohajtozott Ulysses után:
3/4, G-dúr, Lento.
A Töténetet lásd Ovidiusnal Heroid. Epist. 1.
Hol késel, hol maradsz férjem Ulysses!
Troja hamva után hol tévelegsz?
Özvegy gondolatim, várnak két karjaim,
ah illy hivségemtül hová sietsz?
Éjjel el fejtvén nappal szött vásznomat,
örzöm kéröimtül hiv tárgyodat.
Ah vajha állana Troja várossa,
vajha még tartana ostromlása
tudnám hol féltselek veszedelmidtül;
vagy hol kérdezzelek esetidrül:
Ah nékem egyedül Troja fenn maradott,
honnan Ulyssesem el távozott.
Beszélvén Társaid nagy vitézségedet
újjittyák annyiszor sebeimet:
asztalra irják borral sátoridat,
Achillest üldözö karjaidat:
De jaj! hitvesednek sok tévelgésedet
rajzolni nem tudgyák hol léttedet.
O Troja! Troja! miért lettél kegyetlen
az árva Görögökʼ Aszonyihoz;
Férjétül Helenát! de tölünk Tárgyát
el loptad, szemtelen! szerelmünknek
Magaddal edgyütt el vesztéd Helenát,
add visza legalább szívem tárgyát.
[419.]
Nyoltzadik Enek
Amor, és a Halál. Verseghy munkája.
El setétedvén a minap Amor az Halállal,
egy hajlék alá fekszenek kiki nyilaival;
le rakják ives tegzeket,
álomnak adgyák szemeket:
El beszilvén prédájokat,
szám nélkül volt ʼZákmánnyokat
nyugtattyák testeket.
Azomba éjfél üdején zördülés történik;
fel ijjed a két szarándok, ’s tegzéhöz kapkodik;
nem tudnak szólni féltekbe,
pihegnek a setétbe:
Amor Halálnak tegzét,
Halál viszszontag Amorét
fel füzi ölébe.
El válván kettös ösvényre egymástúl távoznak,
hajnalkor idegen nyilakkal erössen nyilaznak:
Halál az öregekre,
Amor tzéloz szépekre.
Azóta halnak az iffiak,
‘s vetemednek az öregek
a tsúf szerelemre.
[420.]
Kilentzedik Enek
Amor, és a Méhek. Verseghy múnkája.
A kis Amor el fáradván,
déli naptúl meg izzadván
egygyümöltsfa
* egy <tseresnye>gyümöltsfa
árnyékába le teszi testét:
fel függesztvén görbe ívét,
félre hánnya kis köntössét,
és tegzére, szunnyadozván, fekteti fejét:
azomba a tseresnyérül
méhetskék a méhellyekrül
le rohanván nagy sereggel,
ʼs nem gondolván köpüjökkel
Amorʼ tegzét gazdagittyák mézes kincsekkel.
Négy oráig tartott álmát,
végzi Amor nyugodalmát,
nyújtózkodván, ʼs ásitozván öjti ruháját.
Inti szivét uj prédákra,
füzi ivét bal karjára,
fel függeszti terhes tegzét jobb oldalára.
A méhetskék fel zendülnek,
Amor ellen mérgelödnek.
Ez meg ijjed, ʼs jajgatni kezd,
el veti hamar a Tegezt;
szalad, ʼs visza tekingetvén sok könyvet ereszt.
Az alatt a szárnyas kösség,
gondolván, hogy jön ellenség,
mézzel bé mázolt nyilakra tüzi fullánkját.
El hagyván Amornak Tegzét,
ʼs fúllánkkal egyitett mézzét
keresi zugolodással régi hajlékát.
Nyilait Amor fel kapja,
mézzel edgyütt ki nyilazza;
azért a mint édességgel;
úgy tellyes keserüséggel
Szerelem nyila.
[421.]
Tizedik Enek
Venus. Verseghy munkája.
Ennek Férje Vulcanus, azonnal hogy született, Jupitertöl
* Jupitertol [em.]
le taszittatott az Egekböl ki mondhatatlan rútsága miatt: az esetböl ki tört lába, és hogy e földön ne henyéllyen, a kovács mesterséget találta fel, és Jupiternek nyilakat koholt amaz egy szemü Cyclops leginnyeivel edgyütt. Ezt utálván Venus, kinek szépsége tagadhatatlan vala, ʼs panaszolkodván, Jupitertöl
* Jupitertol [em.]
más Férjet kivánt; de mivel ezt meg nem nyerte, szabad életet kezdvén, minden személly válogatás nélkül édesgette a Férfiakat a szerelemre; ugyan azért a vers szerzöktül a Fajtalanság Isten Aszonyának tartatott; Panaszi illyenek voltak:
2/4, G-dúr, Moderato.
Én
* En [em.]
egyedül Boldogtalan!
én
* en [em.]
legyek magam szépre méltatlan?
Vulcanust én szeressem,
ki Paristúl szebbnek itiltettem!
Vulcanust! kit nagy Jupiter
az Égböl
* Egböl [em.]
mint egy szemetet
ormotlanságáért tsúfúl ki vetett!
Ah borzad minden tetemem,
ha rút artzolattyát meg tekintem.
Egisz nap a méhelybe
kovácsol, ʼs fördik a sürü füstbe:
Itt homloka feketedik,
pörzölt pofája meg keménykedik.
Estvére haza sántikál,
le düll a meg tisztúlt ágyra,
füstös mellye hörög, ásit agyara:
ha nem hall édes szavakat,
morog, ʼs kohol ellenem hadakat.
Szerelmet vár a tsúf tatár,
pedig reá csak köpedelmem kár;
meg várja a kincsnek nevét,
dúll, fúll, ha nem vadászom szerelmét.
Ah kincs! Hidd el ocsó vagy
szebbre nevelt szivem előtt;
meg vallom, hogy tsúf vagy szemeim elött;
nem kellesz, nem! Barátom!
rémülök, ha árnyékodat látom.
A Szép szépet kedvellyen,
kiki hasonló sorsút keressen;
Medusa Vulcanushoz,
Adonis illik a szép Venushoz:
vagy véget vess, nagy Jupiter!
türhetetlen keservemnek,
szebb tárgyat rendelvén szeretetemnek;
vagy rendre az Isteneket
el vonszom Hitvessektül sziveket.
[422.]
Tizen-egygyedik Enek
Neptunus.
Meg-kedvelte Medusát; Minerva, mivel annak szerelme elsöbb-is templomába gyerjett-fel, Medusát irtóztató-képű vén Aszonyá változtatta, de Neptunushoz égő szerelmét meg-hagyván azomba fonnyatt sziviben; mire nézve igy panaszkodik Nept.
Notáját Lásd itt pag. 50. En egyedűl.
Mit kinzod Amor! szivemet,
mit fosztod játékoddal kedvemet
Medúzát mit gyúllasztod,
kelletlen szivét hozzám mit vonszod
ne büntesd, kérlek, szememet
meg-aggott börü képével,
ne terheld szivemet szeretetével;
nem illik hozzám személlye,
nem ortzám virágjához vénsége.
Meg-vallom, hogy szépséget
szerettem hajdan ékes termetét
de már útállom képét,
Minervátúl meg-öszitett fejét:
Rémülés tsak tekintete
be-rántzolt artzolatjának,
kész halál nézése rút homlokának;
bototskán függő tetemit,
ah! hogy szeressem fonnyatt ajakit.
Szájába tsak egy pár foga,
még a hig ételt is alig rágja:
nem birván áll-kaptzáját
bébé szivgatja pittyett ajakát.
Rántzos borozdák lepik-el
mélyen bé-horpatt ortzáját;
le-húzza a vénség görbe derekát;
mellyére függesztvén fejét,
ingó térgyérül eszi ebédgyét.
Egisz nap házába morog,
büdös gyomra rothadástól korog
ha Neptunus eszébe jut,
páltzát fog, ʼs tántorogva hozzám fut:
ha hallja édes szavamat,
nevetve tetzeti magát,
érezvén haragomat, feni két fogát;
ha meg-vetem szerelmét,
tátott szájába tsorditja könyvét.
Mint ama tolvaj Harpia
szünet nélkül szerelmemet vijja:
addig töle nem-nyughatok,
még hozzá jó kedvet nem mútatok.
Ah Amor! mentsd-meg szivemet
illy fertelmes Furiátúl,
inkább Vulkanushoz vond-el
nyakamtól: ah kéméld reá nyiladat,
és add halálnak e vén tzélodat.
_________________________________________
A Harmadik Részre
Mútató Tábla.
1o Világ álhatatlansága. Szeretsétlen az ollyan p. 69.
2o Világ múlandósága. Ki világnak hamis voltat p. 70.
3o Világ tsalárdsága. Eletednek o melly gyorsan p. 72.
4o Sors-választás. Szarándokság p. 72.
5o Világtól vég-bútsú. Puszta mezők p. 73.
6o Tőredelmes Sziv. Bűneimnek p. 74.
7o Remete. A kemény kösziklák p. 75.
8o Holofernes, és Júdit. Jó szivvel p. 76.
9o Kristushoz Sz[ent] indulat. O gyámoltalanok p. 78.
10o Bűnöshöz intés. Mit nyugszol? p. 80.
11o Istenhöz Reménség, és szeretet. O Jesusunk p. 80.
_________________________________________
III. Rész
Parnassus Hegyén Zengedezö
Magyar Musa'
Szózatinak
HARMADIK RESZE
mellybe
a Világ mulandóságárúl, és más Ajtatos Enekek
foglaltatnak
[423.]
Elsö Enek
Világ álhatatlansága. Verseghy munkája.
Szerentsétlen az ollyan sziv,
ki világ örömihöz hiv;
kedvelvén ö játékát szomorúságra lép;
minden a mi benne fimlik,
vagy színes képébe tündöklik,
magában mint a füst, por 's pára el múlik.
Ékessége
* Ekessége [em.]
csak bé festett lép;
gazdagsága romlandó cserép.
Ezt kinállya, ezt ajánlya,
mutogattya, 's fitogtattya,
mint egy valóságot:
Égig
* Egig [em.]
viszi, 's magosztallya,
dücsöiti, 's fenn hordozza
mintegy állandóságot.
Hová lettek ama Croesusok,
szép termetü Absolonok?
el dültek, el hervadtak a szép liliomok:
Herculesek, nagy vitézek, –
tsuda tevö hires böltsek,
el múltak, el enyisztek sok országló fejek:
Allig kezdödött vigasságok,
már el jöve szomorúságok:
Hány virágok, Hyacinthok,
Rengö ágak, Narcissusok
kik gyengén fimlettek,
ki bimbozván el hervadtak,
virágozván el fonnyattak,
szomoru sirba dültek.
Ki kivánná tehát kincsét,
'e világnak édes mérgét,
ha ezzel ö meg fojtya az ember szivét?
azt, a mit ád, meg irigyli, –
szolgájátúl visza kéri,
nem hágy hoszas örömmel senkit vigadni;
sött végtére leg jobb baráttyát
hartzra hijja leg nyájasb társát.
Azt üldözi, a kit kedvelt;
azt útállya, a kit szivelt,
's vigan szomorittya;
azt neveti, kit meg csalhat,
arra tapsol, kit
* ki [em.]
le nyomhat,
's inségében el hadgya.
[424.]
Második Enek
Világ Mulandósága. Verseghy munkája.
Ki világnak hamis voltyát
meg tekinti álnokságát,
meg utállya nyájasságát,
el kerüli hamisságát,
könnyen meg veti édesgetését
meg nem kivánnya mulandó kincsét;
meg nem indúl vigságára,
vigan nevet haragjára.
Mézzel kinál, de mérget nyujt,
öröm mellett haragot gyujt;
méltósága szines ezüst,
nagy pompája oszlik, mint füst:
tündér szépsége csak mulandóság,
gyönyörüsége keserü hivság,
csak játékot látsz javában,
tsufos álom ö magában.
Ereje csak erötlenség,
vitézsége nagy gyermekség:
Erös vára a kevélység,
kö bástyája röst tündérség.
Hol van Trojának szép urassága?
Carthago várasnak gazdagsága?
Porrá váltak, füstbe mentek,
mindenestül el enyisztek.
Álhatatlan tündérsége,
mint forgó szél a szépsége;
hamar hervad szép ortzája,
fonnyad ma költ friss bimbója:
Nyájas Absolon, Ékes Narcissus,
sok gyenge Rosa,szép Hyacintus,
midön fimlett, földre borúlt,
vidám szine hamar el múlt.
Embereknek szivét vonnya,
tárházával meg vakittya;
értznek fénnyit kinálgattya,
ha hozzá kapsz, visza kapja.
Keresd Croesusnak számtalan kincsét,
visgáld a du’znak pompás életét;
Evilágon hevert pénzben,
most már érzi bérét tüzben.
Tudománnyát fitogtattya,
mintha Phoebus volna Attya;
a Musákot hartzra hijja,
elméjével Pindust vijja.
Salamon Királynak okossága,
Tulliusnak mézzel folyt szóllása,
nem lágyitá köz gyilkossát,
régen érte vég oráját.
Ravasz Venus szabadságát,
dücsöitti bújjaságát;
édes mérgét nyujtogattya,
ocsmány tüzét gyujtogattya;
De jaj! markában genge kard fekszik,
nyájas bokorban rut áspis nyugszik;
ha hozzá kapsz, meg fertöztet,
ha meg nyugszol benne, el veszt.
Tiszteld tehát Hymeneust
inkább,mintsem gyilkos Venust,
vesd meg világ gazdagságát,
tündér fénnyét, nagy pompáját:
Fellyebb gondolkozz, Egekre tekints,
visgáld, hol nyugszik amaz örök kincs;
Eztet ohajtsd, gyorsan keresd;
vigyázz, dolgozz, hogy el nyerhesd.
[425.]
Harmadik Enek
Világ Csalárdsága. Verseghy munkája.
Notáját Lásd a 2dik Résznek; 3dik Eneke elött; pag. 40.
Életednek
* Eletednek [em.]
o melly gyorsan el hervad virágja,
ha szived lett világ öröminek rabja;
minden féle múlatságod,
leg nyájassabb társasságod:
gyászba borúl,
balra fordúl
minden vigasságod.
Nyájaskodol barátiddal, tellyes ugyan kedved,
bus napot nem szemlél örömébe élted;
de el válván szerentsédtül,
nem könnyebbetsz keservedtül;
mind el pártúl,
hamar el múl
öröm életedtül.
Kikben vagyon reménséged, hiv sziveket várod,
képeknek mósolygó ravaszságát látod;
meg útálnak, és meg vetnek,
meg csúfolnak, 's ki nevetnek;
pártütéssel,
csalárd szivvel
mind végig üldöznek.
Igy jön világ mézze után fúllánkja mérgének,
ki nevet, ha sorsát siratod ügyédnek.
Fordúlly tehát Istenedhez,
kaptsold szived az Egekhez;
ide siess,
hogy bé mehess
az örökös Kincshez.
[VII]
Negyedik Enek
Sors-választás.
Szarándokság, kemény rabság élte az embernek;
nem tudhattya, mellyik úttya légyen bátrább menyeknek;
gondolkodik, és törödik,
szomorkodik, és aggódik,
elméjével vetekedik,
hogy szolgállyon Istennek.
A vágyódás, kivánkozás embert sok gondra viszi;
szerentséjét, hires nevét sokfélekép reménli;
már világhoz esik kedve;
már Egekhez fordúl szive,
már vidám, már bus elméje
életét keseriti.
Kétségében gyötrelmében fonnyad, ’s fárad az ember,
akarattyát, gondolattyát bú árasztya, mint tenger;
nem tudgya, hová indúllyon,
avagy melly részre fordúllyon,
habjaival fájdalmakat,
’s buval sok gondot kever.
A világban, mint tárházban sokat igir szerentse;
fordúl kotzka, hatrul vakra, nincsen állando kincse:
Egyik hasznát tapasztallya,
másik ártalmát kostollya;
Ezer világ practikája,
ezer az ö bilintse.
Jobb lesz tehát tsendességben az Istennek szolgálni;
mintsem világ lármájával az Eget vaditani;
tsak egy ugrás, vagy egy botlás
lészen világból ki múlás,
akkor talán sohajtozni,
’s jajt Nem lehet mondani.
[VIII]
Ötödik Enek
Világtúl vég búcsú.
Notáját lásd az ellöbbeni Enek elött pag. 72.
Puszta mezök, sürü erdök sorsom sirassátok;
magos hegyek, nagy mélységek szívem gyászollyátok;
Fényes Egek siralmomra,
indullyatok fájdalmomra;
ah fellegek tekintsetek
sorsom balságára.
Sok reményem volt sziniben e’ csalárd világnak,
reped szivem, ha emlétem, hittem álnokságának;
Régen vártam kegyességét;
ah melly gyorsan kértem mézzét;
de meg csalván, bus fejemre
forditotta rosz nyelvét.
Adott ugyan, de nem gyakran örömet szivemnek;
Igaz hitit, és hivségét igirte hitemnek;
édesgettem, ’s hitegetett,
de meg utált, és meg vetett;
igirettel, ’s esküvéssel
így meg csalta fejemet.
Keserüség, esztelenség világot kedvelni;
szomorúság, és boszúság hivségét keresni;
Tartsd meg Világ! szépségedet,
tartsd magadnak örömedet;
el búcsúzván meg útállom
álnok tündérségedet.
[426.]
Hatodik Enek
Töredelmes Sziv.
Büneimnek sulyos terheit,
lelkemnek halálos sebeit,
nem titkolhatom,
nem tagadhatom,
orvos kezedet szükség kivánnom,
Gyötrödik én lelkem,
hozzád kivánkozik szivem;
egy reménségem van kegyelmedbe,
vigaztalásom kegyességedbe,
én Jesusom.
Véghetetlen jóvoltú kezed,
bünösökhöz hajlando szived
méltán gyerjesztik szeretetedre,
méltán ingyerlik a reménségre
én szivemet.
Imádlak, ohajtlak, mint kincst,
szivembe bé zárlak;
nyugodgy meg kérlek ez hajlékomban,
helyheztesd gyorsan nyugodalomba
életemet.
Igaz; inkább büntetésedet
érdemlém, mint kegyelmedet,
de mivel gyorsabb irgalmasságod
töredelmeshez, mint igasságod,
mert Isten vagy;
Kegyelmet reménlek,
mindenek fölött szeretlek;
meddig testemben élhet a lélek,
mindig kedvellek, mindig ditsirlek,
mert Kegyes Vagy.
Meg vallom tenéked vétkemet,
útállom szivemböl bünömet,
könyveim között feslett éltemet;
szigyenlem, 's bánom pártütésemet
Felségedre;
Orvosold lelkemet,
kegyes kézzel gyógyitsd sebemet;
Ime szivednek nyujtom szivemet,
kegyességedbe adom lelkemet
örökösre.
[IX]
Hetedik Enek
Remete.
A kemény kösziklák kietlen keblében;
járatlan barlangok el rejtett öblében;
a vadon erdök közt találtam kedvemet,
és lelkem ki hültig itt töltöm éltemet.
A büszke szin világ sétállyon bársonba;
egy kevés rongyalis be érem azomba;
ma holnap a kigyók fel bontyák bélmet,
az apró férgetskék el osztyák testemet.
Dobzodó torkosok fel készült lakási;
a borral töltözö iszákok vigsági;
nem kisztik torkomat, én nálam édes iz,
egy falat rozs kenyér, egy ital forrás viz.
Ha gondba merülök, szivem kezd lankadni;
ébreszt a forgó ég, meg tud vigasztalni:
Éjjel
*Ejjel [em.]
a tsillagok vidittyák szememet;
a hajnal fel pirúl, meg hozza kedvemet.
Ha test, ’s vér meg indúl, háborgat ostrommal,
böjtel sanyargatom, töröm ostorommal,
Tüskébe keverem árúló testemet,
igy oltván tüzeit, meg mentem lelkemet.
El telvén napjaim, nem félek haláltúl;
El válok örömest az árnyék világtúl;
Ohajtva járulok tehozzád Istenem!
jutalmam, örömem, kintsem, és mindenem.
Reménlem öltözik lelkem fényességbe,
a testem itt hever, még társúl megy égbe;
Egy buzgó indulat engem itt temete,
ha kérded, ki valék? egy szeginy Remete.
[XXII], (94)
Nyoltzadik Enek
Holofernes, és Judith.
Jobbnak gondolnám mindazáltal, ha onnan kezdve: Te Országodnak Judith mind végig el énekelné verseit, azután Holofernes magáét, mert a szózatnak változása, melly itt nagy, hamar galibát szerez: Inkább tehát illy rendbe lehet venni:
H. Jó szivvel légy leányom!
Aszszúrnak szolgáját;
’Zidóbúl lett tagját
szánnya kardom.
J. Hogy Te én nagy királyom!
Jó vagy, és hatalmas,
igaz, és irgalmas,
régen tudom:
Országodnak nagy híres feje,
birodalmadnak hathatós kardgya
H. Te várasodnak vagy ékessége,
Egisz világnak ékes tsudája.
J. Barmok is imádnak,
emberek hódúlnak
szárnyad alá.
H. Mi oka vallyon annak?
Hogy Te a ’Zidóktól el-szaladsz
várától várasodnak?
J. Nagy bűne ’Zidó népnek
gyerjeszti haragját
maga ellen karját
az Istennek:
Rajtok az éhség,
retteg kardodtól;
szomjúságokban egyenkint dűlnek.
H. Úgy vesz a község;
nem megy várából,
még tsak kardomban
élt nem éreznek.
J. Templom gazdagságát
ragadják olajját,
’s így vétkeznek.
H. Hogy te illy bűnös néptől
el-szalattál gyorsan,
távoztál okossan
veszilyedtől.
J. Sött inkább el-pártóltam,
hogy kezedbe várát adjam,
’s annak útját meg-mutassam;
Jerusalemba bé-vezérellek,
Israel hadját kezedbe hozom.
H. Én
*En [em.]
országomban fel-ékesitlek,
Asszurnak nyáját hozzád hóditom.
J. Judaeát erődre
hatalmát kezedre
által adom.
H. Vitéz igiretedre bátorságos álom,
kivánt nyugodalom jön testemre.
J. Bátrán nyughat királyunk
nem sokára nagy tőrt rakjunk,
’s királyi főt le-tapodjunk:
Ezt régen vártam.
H. Bortúl meg-áztam.
J. Úgy jön mély álom;
H. ezt én kívánom.
J. Légy békességben
H. de szerelmedben.
J. Ezt én ajánlom
H. így bátran alszom.
J. Istenem segits-meg
elméjét most vedd meg,
ketté vágom.
[XXXII]
Kilentzedik Enek
Kristushoz Sz[ent] Indulat.
Nótáját Lásd pag. 48. a 2dik Részben a 8. Enek alatt.
Jobbnak gondolnám mindazáltal, ha onnan kezdve: Te Országodnak Judith mind végig el énekelné verseit, azután Holofernes magáét, mert a szózatnak változása, melly itt nagy, hamar galibát szerez: Inkább tehát illy rendbe lehet venni:
O Gyámoltalanok reménnyje!
nézd miként kesergünk
E világnak tengeribe
melly habokat érzünk!
Sorsunk jaj! veszedelmes,
melly környül fogja szivünket,
veszedelmessek sebeink,
mellyekkel ellenségeink
ostromlyák lelkünket.
E részről a pompás világ
nyujtgattya kintseit,
amonnan a testi hivság
feszitti iveit.
Itt a poklos ellenség
tőrökbe vonnya szivünket;
nem de súlyossak sebeink!
mellyekkel ellenségeink
ostromlyák lelkünket.
[XXXIII], (95)
Tizedik Enek
Bünöshöz Intés.
Mit nyugszol, ah! mit nyugszol
vétkedben, bünös ember!
mit késel térésedben?
Ime! kiszen van, kiszen van
az irgalomra, a kit Te,
a kit te gyerjesztél boszszúságra.
Tsak egy, éppen tsak egy
köny húllajtást kiván töled
tsak egy sziv-ohajtást:
Erre im! töstént szivedbe
önti kegyelmét; meg ne vesd,
ah! meg ne vesd, kérlek kegyességét.
[XXXIV]
Tizen-egygyedik Enek
Reménység, és Szeretet.
Nótáját Lásd*[A konkrét dallamutalás hiányzik. Láthatóan nem talált megfelelő dallamot a szöveghez, amíg a kézirat nála volt, vagy amíg ez a darab foglalkoztatta.]
O Jesusunk! buzgó szivünknek Tárgyja!
Tekints, ah! tekints! lelkünknek súllyaira:
Im! számtalan rút párt ütésünk számtalan!
melly rajtunk boszúló haragodat várja.
Nints reményünk, tsak orvos kegyelmidben,
vigasztalásunk nints, tsak kegyességedben:
Im! könyveink, vétkünkért húlló könyveink!
tsak bünös lelkünket vedd viszsza kebledben.
[427.]
Tizenkettedik Enek
A világtól el-váló Léleknek tusakodási.
Ad. Ah Thizbe!
O hivság! mit jádzod én szivemet?
mit gyötröd olly hoszszan lelkemet,
lántzodról ereszsz-el!
Egekre, ʼs nem gyönyörüségidre
van drága lelkem teremtve,
lántzodról ereszsz-el.
Heába édesgetsz!
tsalárd igiretiddel haszontalan hitegetsz: – – –
O Egek! melly mérges a hivság, de édes! – – –
Ah! Lelkem! ne késs, bilintsét szakaszd-el.
Ha nyújtod szin-mézzel tölt kezedet,
vagy tárházokra vert kintsedet,
heába édesgetsz!
A kintsed, mint föld edény töredék
gyönyörűséged tsak árnyék,
heába édesgetsz:
menny kérlek, menny tőlem, ne késérj!
akármit ajánlasz, utállya szivem – – –
O nehéz meg vetni, ʼs félelmes el-venni:
Ah lelkem! ne késs! örökre el-veszhetsz.
Az ékesb képre festett tőrödet
szép ortzákra szött szerelmeket
közöld más szivekkel;
világnak vég bútsúmat üzenem,
ʼs az Egek kintsét meg-ölelem
ʼs el jedzem hitemmel:
O Isten! erösitss,
a szines világnak hivságától válni segitss:
erössen tart lántza, de kegyed meg-birja,
o kérlek ne késs! bilintsét szakaszd-el. – – –
[428.]
Tizenharmadik Enek
A Lélek Kegyelmet ohajt.
Ad Responsum Thisbe.
O meg váltóm! nézd kegyessen
mennyböl jött törvényiddel
mint hartzol testemnek
meg romlott törvénnye!
Bünről bünre visz sebessen
parantsolván szivemmel,
s le taszitt vétkeknek
rettentő méllyébe:
Adgy kegyelmet nyomorúltnak,
segedelmet ostromoltnak;
ne hadd veszni, kit nevezni
méltóztattál szolgádnak.
Sokszor egy kis késértetnek
meg győz, s le ver ereje;
egy kevés alakért
lelkem diszét el-adom;
ha pompáknak, szerelmeknek
ʼs hivságoknak serege
rám rohan; lelkemért
nem tud hartzolni karom;
Ah igen sok ellenségem,
s igen kevés tehetségem;
tsak kezedbe kegyelmedbe
van reményem, ʼs védelmem.
Hány igiret tett már szentnek,
hányszor montam: hartzolok;
még piheg testemben a
lélekzet, hartzolok:
Hányszor keztem az Egeknek
köszönni, hogy újjulok;
fel tettem szivemben,
hogy naponkint jobbulok:
*hogy <többé nem> naponkint jobbulok:
Alig keztem hartzoláshoz
viszsza döltem szokásimhoz;
Ah emelly-fel kegyelmeddel,
ʼs kaptsolly Jesus! magadhoz.
[429.]
Tizennegyedik Enek
A Szentekröl.
Ad Iris
[Haydn 1781, No. 7: An Iris]
Kik titkos értelmű Bárányt imádgyák
ʼs le borúlt ortzával Felségét áldgyák
azok ma szivünknek
ünneplö vigságot
szereznek lelkünknek
új buzgóságot.
O nagy igen száma Pártfogóinknak,
bizonyos a tárgya imádságjoknak:
Tudják szükséginket,
és önkint meg-szánnak:
törlik vétkeinket
ʼs kegyet koldúlnak.
Hozzátok o szentek! jámbor örömmel
ʼs a bünös ohajtoz édes reménnyel:
O kik már a pállyát
itt el-futottátok;
kérjétek, hogy bérünk
légyen országtok.
[430.]
Tizenötödik Enek
Az Oltári Szentségről.
Holdes Mädchen*[Az énekszám és a cím közé, bal oldalra van beszúrva a dallamutalásként megadott német sorkezdet.]
[Steffan 1779, No. 22:
Holdes Mädchen könnt’ ich wissen…]
Bűnös Lélek! nem rettegsze,
midön az oltárhoz mégy?
Hogy ott Földnek férgetskéje!
Isten-embert hozzád végy? –
Hiszed, hogy Krisztusnak teste
kényér szine alatt van;
ʼs még sem int meg vétked terhe
* ʼs még sem int-<meg> meg vétked<nek> terhe
||: a vétked terhe :||
* [A következő sor fölé beszúrva.]
hogy vagy arra méltatlan.
O méltatlan a leg szentebb
sziv-is e szent ételre. –
Angyaloknál érdemessebb
rettegve áll elötte;
O Teremtőnk adgy kegyelmet,
hogy ne büntetésünkre,
vegyük hozzánk e szentséget
||: e nagy szentséget :||
hanem üdvösségünkre.
[431.]
16.
Nézd Jesus! nézd hiv népednek…
Nézd Jesus! nézd hiv népednek
gyámol nélkűl könyves sorsát
mint bádgyasztya bús szivinek
bajvivás állandóságát
El döll, nem bir ellenségivel
ha nem segited kegyeddel.
2.
Egy részről a pompás világ
édesgeti kintseivel
amonnan ördög, ʼs hivság
ostromollya iveivel
El döll, nem bir ellenségivel
ha nem segited kegyeddel.
* [A refrént a második strófában sorkezdettel adta meg Verseghy: El döll etc.]
[432.]
17.
Oh! kik meg világ tengerének...
Ach! an dem ufer dieser quelle*[A dallamutalásként megadott német sorkezdet aláhúzva az ének sorszáma mellett (17.) olvasható.]
[Steffan 1779, No. 11:
Klagen]
Oh! kik meg világ tengerének
habzunk veszélyes méllyében
ma könyves szemmel nagy Anyánknak
siessünk nyilt kebelében
ott szivünk mondgya el nagy súllyát
ʼs kérjen segedelmet
ott lelkünknek terhes rabságát
ʼs kúdúllyon kegyelmet.
2.
Ma bünös találhat irgalmat
tévelygö találhat utat
A habzó bátor partra juthat
ʼs a hiv ma nyerhet jutalmat
Ah! kérünk Szüz Anyánk! szivünknek
tekintsd buzgóságát.
Nyerd Fiadtúl, nyerd-meg népednek
Egek koronáját.
[433.]
18.
Áldunk téged, ’s imádunk Istenség...*Aldunk [em.]
Falle doch auf Doris Augenlieder*[A dallamutalásként megadott német sorkezdet aláhúzva az ének sorszáma mellett (18.) olvasható.]
[Steffan 1779, No. 7:
An den Schlaf]
Áldunk
* Aldunk [em.]
téged, ’s imádunk Istenség
Ki itt az oltáron el-rejtve vagy
ʼs Ámbár
* Ambár [em.]
mást mond az érzékenység
hiszük, hogy valóban jelen vagy.
2.
Nem volt hozzánk vége kegyelmednek
*Nem volt hozzánk <régi> vége kegyelmednek
midön a keresztfán meg-váltottál
Testedet rendelted ételnek
mellynél nagyobb kintst nem adhattál.
3.
Tápláld örök örömre lelkünket
segits inségünkben kegyelmeddel
Engedd meg, hogy e nagy Szentséget
mindig vegyük tiszta lélekkel.
_________________________________________
A Negyedik Részre
Mútató Tábla.*[A Mútató Táblát később írta be Verseghy: sötétebb tintával van bejegyezve, és az oldal fejlécén még a III. Rész olvasható.]
1o Rágalmazó nép. Van egy hires. p. 93.
2o Mostani világ. Az újdon új p. 94.
3o Remete. Ki Remete akar p. 96.
4o Gyanúságnak terhe. O melly nehéz p. 96.
5o Eger Barkótzitól bútsúzik. Egri megye p. 97.
6o Nádasdi Marsja. Rettentő Marsnak p. 98.
7o Nádasdi koporsó-verse. A még engette p. 99.
8o Fillis Demófoon ellen. Emlékezzél szavaidról p. 100.
9o Demófoon felel Fillisnek. Ne tsudáld p. 101.
10o Themis és Fortúna. Nagy Annya az igasságnak p. 102.
11o Félelem, és gyanúság. Félelem és gyanúság p. 103.
12o Anyai sziv Róma várossa ellen. Keserves újság p. 104.
13o Reménységnek tsalárdsága. Reménség! p. 104.
14o Apolló Dafnishoz. Nem tűrhetem. p. 105.
15o Dafne felel Apollónak. Apollo! ne szeress. p. 106.
16o Rósa Nimfa. Titkos gyötrelmemnek. p. 107.
17o Ki-adó vers. Tovább nem türhetem. p. 108.
_________________________________________
A
Parnassus Hegyén
zengedező
Magyar Musa
szózatinak
NEGYEDIK RESZE
Egyelittetett Szerzések
[XV]
Első Enek
Rágalmazó nép.
Van egy hires, hegyes, völgyes vá, vá, város,
de hogy rosszak a lakosi ká, ká,
kákat nádat aratni,
abbol tüzet rakatni.
Terem kivűl mezeiben murva,
de belül sok találkozik kur,
kurjongatni, kergetni,
farkasokat jeszgetni.
Környös körűl mezeiben hattyú,
menyetskéknek karjaikon faty,
fátyol szitán szitálni,
ritka rostán rostálni.
Ott az embert tsak hamar meg-szóllják,
az órrokat hátok megé tol,
tollyat sokat fosztani,
vánkosokra osztani.
A mit halnak, egymásnak meg-súgják,
a nyelveket minden lyukba dug,
dugats kell a hordónak,
széna abrak a lónak.
Bötsületét az embernek marják,
szép illatját jó nevének sza,
szakál szép a ketskének,
főkötő menyetskének.
Tsak egy kevés tekintet is ingás,
az orrokba akad mind a fin,
finom arany drága kő
a gyűrökbe illendő.
Ki az illyet viseli az újján,
az, ahová én gondolom, búj
bújdosásra eredni
jobb, mint othon epedni.
Mások téteménnyit szűrik, túrják,
rosz nyelvekkel hátúl öket szúr,
szúrok kell a vargának,
tsiríz tsizmadiának.
Másoknak szép hirit, nevét vágják,
hátúl pedig fogaikkal rág,
rágást okoz gyomornak
avassága a bornak.
Vagy kell, vagy nem az ő nyelvek kotyog,
mint a melly tag keszötzétűl ro,
rovást végy a hitelnek,
kanált, kést az ételnek.
Tiszteletét az embernek lopják,
hátrúl, fagyját, háját, ’zírját szop,
szoptatóra ne tekints,
hogy ha annak teje nincs.
Bár olly mohon a rosz hirt ne falnák;
jobb volna, ha azt is, ezt is nyal,
nyalka leány apátza,
rongyos nadrág nád-páltza.
E verseket írta-meg egy barát,
ki nem hiszi, kapja fel a szar,
szarvas-tag az uraknak,
lentse borsó barátnak.
[XVI]
Második Enek
Mostani Világ.
Nótáját Lásd pag. 8. az 1. Rész a 3. Enek alatt, úgy, hogy annak 2. Részében az 5. és 6dik Tactus kétszeresztessen.
Az ujdón új politziát,
ha kivánod – – –
E világnak praktikáját,
ha nem tudod – – –
de vigyázva kell szollanom,
sokat-is félbe harapnom,
ne talántán.
Mostani világnak dolga,
tsak ollyan mint.
Ebben mindgyárt lészen szolga,
ki mindenkint.
Ki mindenkor akar nyerni,
készakarva kell veszteni,
de azomban.
Ki nem tud jól levet tsapni,
’s mindenképpen.
Magos poltzra nem fog kapni,
hanem szépen.
Szemmel szóval tsalogassad,
szivedet ki ne mutassad,
ha van egy kis.
Ábrázatod’ változtassad,
titkold belső.
Kedvedet alkalmaztassad
de tsak külsö.
Sokszor mérget kell igy falnod,
azokat is tsalogatnod,
kiket inkább.
Ne hidgy most senki nyelvének,
hogy ha mindgyár.
Se levele petsétjének,
mert ez is már.
Fölhön várat építeni,
avagy embernek hinni,
hidd el, tsak nem.
Soknak mosolyog a szájok,
de belsőkép.
Vagy sírásra áll ortzájok
de mindenkép.
Azt tudnád, hogy bennek nyugszik,
de szivekben kígyó fekszik,
ha nem vigyázz.
Kevesset is kell szollanod,
a többit el.
Sokat tudni el-halgatnod,
ha ellent kell.
Nem jó mindent pápa szemmel,
hanem sokszor tsak fél szemmel
újjaid közt.
Ha fel-akarsz akasztatni,
tsak parányit.
Ha pedig magasztaltatni,
ezer annyit.
Nem erköltsel kedveskedni,
hanem pénzzel vétket venni
kell most, máskép.
A szivbéli barátságnak
már csak neve.
De a pompás ajánlásnak
nagy kelete.
Kiki maga szolgálatját,
de próbáld tsak akaratját,
maid meg-látod.
Aszonyok is fent héáznak,
noha rövid.
Uraikon uralkodnak,
mintha már ők.
Tsak tudnák meg, melly bolhások,
talán büszke vágyódások,
egy kevéssé.
Az ö nyelvek, mint a Posta,
soha nyugtok.
Szivek pedig, mint a rosta,
semmi titkot.
Mindent dobbal, trombitával,
jaj annak! ki illy marhával!
halgassuk, mert.
[XVII]
Harmadik Enek
Remete.
Notáját Lásd pag. 8. az 1. Rész a 3. Enek alatt.
Ki Remete akar lenni, az a várast.
Máskép élte olly fog lenni, mint unalmas.
Soknak tetzik ollyas barlang,
a hol váras, ’s nem puszta hang,
ott vadásznak.
Sokan szentek, ’s ajtatossak akarnának.
De midön nem látzattatnak, domborlásnak.
Mások elött imádkoznak,
magok lévén esznek isznak,
illyen erkölts.
Sok van, kit a ’zíros erdők’ nagy kintsei.
De, a melly nem hoz ezüstöt, aztat senki.
Vannak, kik olly barlangokban,
élnek, ’s laknak olly pusztákban,
hol a nimfák.
Ök a roszat útáltatják, ’s magok a jót.
Az izetlent ök javallják, ’s magok a sót.
Szentnek lenni, de okossan,
vignak de nem ártalmassan,
ez az igaz vig élet.
[XXIII]
Negyedik Enek
Gyanúságnak Terhe.
O melly nehéz tsendes szivre
e földön szert tenni,
nyugodalmát bús elmémnek
sok gyanúk közt lelni:
üdö múlik, kedv nem újjúl,
elme gyötrő gond nem tágúl:
szaggatja, faggatja,
mint zöld ágat a szúh féreg,
vagy a testet vesztő méreg,
véletlen, végetlen,
töbrül több kint várok,
többrül több kint várok.
Vallyon mikor szünik egyszer
gyötrelme szivemnek?
mikor lészen nyugta immár
háborgó fejemnek;
honnan jöjjön kedv-gyötrő baj,
nem láthatom, még is tsak fáj:
kinlódom, aggódom
nintsen, kinek merjen hinni,
kitöl, ’s hol orvoslást kérni.
El-hervaszt, meg-fonnyaszt,
kedv epesztő, sok bú:
kedv epesztő, sok bú.
Tsak nevetség ehhez képest
Titius kannája,
a vizekben szaladozó
Tantalus almája;
nagyobb kin, és háborúság,
a melly szivre fért gyanúság;
Tüzessen, hevessen,
mérges nyilakkint sebesit;
szörnyü gondokra kinszerit,
kelletlen, kedvetlen
élek, de mint fél-holt:
élek, de mint fél-holt.
[XXIV]
Ötödik Enek
Eger Barkotzitól bútsúzik.
Egri Megye! vagyon miért sirj!
mints mód benne, hogy bánattal birj,
Énekeket, bús verseket,
könyveiddel irj
Illy Hertzeget, ki tégedet
kedvelt, igy kisírj.
Nagy károkat Egri bölts Musák,
bal sorsokat immár sirassák,
zokogjanak, bánkodjanak
Tárkányi Nimfák,
had múljanak, ne szóljanak
lantok, és hárfák.
Barkótzi volt Egernek fénnye,
és választott jeles edénnye,
de már el-múlt, gyázba borúlt
népünk reménnye,
mert megtódúlt, reánk fordúlt
bánat őrvénnye.
Oka voltál Esztergom ennek,
Javát tudom, bántad Egernek,
most már éppen tizenöten
hozzád mentenek,
kik Egerben, mint székekben
vigan ültenek.
De nem árthatsz Egernek ebben,
hogy te vigadsz ezen Hertzegben,
Eger néki, tudja kiki,
lészen kedvében,
nintsen senki, volna a ki
olly kegyelmében.
Azért Hertzeg hozzád járúlunk,
hiv Egriek néked holdúlunk:
Téged kiván szivünk nyilván,
földre borúlunk,
ne hagyj árván, kérünk sirván,
áldást koldúlunk.
Esztergomba noha tölünk mégy,
de mostoha hozzánk ott se légy;
szeress minket, és bennünket
magadévá tégy;
sok üdöket esztendőket
azért menyből végy.
[XXV]
Hatodik Enek
Nádasdi Mársja.
Rettentő Marsnak fajzati,
Ti magyar seregek!
Bellona igaz magzati,
jól vitézkettetek;
meg-győztük Burgus kölkeit,
éltünknek leső ölyveit,
már ditsekedgyetek.
Meg-vettük Burgus táborát,
öltük mint barmokat,
fel-szettük sűrű sátorát,
raktunk test halmokat;
gázoltuk büdös véreket,
pokolra üztük lelkeket,
kinn örvendezzetek.
Meg-vettük Svajnitz várait,
villám pattyantóit,
Porószló tornyos falait,
mendörgö ágyúit,
rabságra fűztük emberét,
prédára hántuk mindenét
Istent ditsirjétek.
Mondjon az egisz Táborunk
háláló éneket,
puskánk, ágyúnk, puskaporunk
szaggasson Egeket;
forgassunk nagy poharakat, –
igyunk Te Deum borokat,
nékem is töltsetek.
Új lármát hallok Fiaim!
új erő jön reánk,
mennyünk elejbe Bajnokim!
rivagyjon trombitánk;
újjitsunk rajtok sebeket,
gázollyuk büdös véreket,
megyek, kövessetek.
[XXVI]
Nádasdi Koporsó verse.
A még engette,
ki számba vette
embernek esetét,
halálát, életét,
a nagy Isten;
Forgattam karomat,
baj-vívó kardomat
ki-szántam éltemet,
hogy ontsam véremet
Aszszonyomért.
Marsnak kotzkáját,
kétes próbáját,
sebes pattyantóit,
füstölgö ágyúit
bátran néztem.
Rontottam fegyverét,
kontzoltam emberét,
döntöttem falait,
meg-vettem várait
ellenségnek.
Nyitottam erét,
gázoltam vérét,
sok festett sátorát,
bé-sántzolt táborát
le-tapottam.
Fel-kapták nevemet,
terjesztvén hiremet
világ négy részein,
Bellona mezein
sok nemzetek.
Most immár nyugszom,
békén aluszom;
hallodé Bújdosó,
Te jámbor utazó!
álly-meg, ki vagy?
nem szerzek háborút,
hozz Laurus koszorút;
bötsüld-meg tetemét,
NÁDASDI fekszik itt;
el-ballaghatsz.
[XXVII]
Hetedik Enek
Phillis Panaszi Demophoon ellen.
Nótáját lásd pag. 18. az elsö Részben akár No 1o akár No 2do ugy mindazáltal, hogy akármellik Nótának 2dik részében az 5dik és 6dik Tactus kétszereztessen.
Emlékezzél szavaidról
álhatatlan gyáva sziv,
bár tsak tanúlnál-meg egyszer
Jegyesedhez lenni hiv;
mesterséges tsalfaságod’,
hogy ki-mondjam igazán,
illik immár félre tenned,
’s esküvésid szerint élned,
bátor, vádollj azután.
Túdod, midőn személyemet,
Istenednek mondottad,
ha egy óráig nem-láttál,
esztendőnek gondoltad;
el-kerülhetetlen voltam,
’s mindenképpen tetzetős;
Itileted szerint kedves,
jámbor, igaz, kellemetes,
ékes, nyájas, erköltsös.
Most, mintha nem-is ösmérnél
kérdezgetél másoktól,
Idegen köszöntésidnek
hidegsége el-árúl,
vélem szóban félsz eredni,
ha meg-látsz-is, el-kerűlsz;
az elött illyen nem voltál;
Im! ki hivséget fogattál,
tsalárdságban el-merülsz.
Mond-meg már, mi lehet oka
álhatatlanságodnak?
véled, hogy ki-nem tanúltam
tzélját váltózásodnak!
Tudom, ki sebesitette
újj nyilakkal szivedet,
bár tölem lett sebes volta;
a ki azt bé-gyógyitotta
mérges sebbel illetett.
Én ugyan szivböl kivánom,
hogy tölthesse kedvedet,
és tökélletessebben, mint
én, birhassa szivedet,
de félek rajta, ne talán
ö is meg-tsalattatik,
mint ártatlan madár tőrben,
ösméretlen keleptzében
könnyen bé-hódittatik.
Vagy pedig, kit Isten-Aszszony
gyanánt keztél imádni,
a kinek áldozattjára
merted fel-ajánlani
engem illető szivedet,
még üdővel meg-tsúfol,
mert új szépség tetzetőssebb,
de légyen tsak ösmérössebb,
még-szenvedni el-únol.
Gyakran a szép zöld pázsit közt
mérges kigyó aluszik
ha nem illeted nyugtában,
ellened nem bórzódik;
de ha pázsitnak szép rendét
bántod, féltsed éltedet;
ellent áll, meg-öl mérgével;
Jobb lesz, térj viszsza sziveddel
ahhoz, ki holtig szeret.
[XXVIII]
Nyoltzadik Enek
Demofoon meg-felel Fillisnek.
Nótáját Lásd pag. 20. az 1. Rész az 10. Enek alatt.
Ne tsudáld változásomnak
el-tökéllett szándékát;
meg-beszillem, ha kivánod,
fel-tett tzélomnak modját;
mesterséges tsalfaságot,
vagy akár melly ravaszságot,
ellened el-nem követtem,
nem is tuttam fortélját.
Ura szavaimnak voltam,
én meg-nem vetettelek,
vagy szinezett furtsasággal
én nem kisirtettelek;
Esküszöm a nagy Egekre,
igaz, jámbor, hiv szivemre,
hogy igazán szerettelek,
és még most is szeretlek.
Egy gántsot találtam benned,
mellyben szivem meg botlott
hogy ollyan asztalhoz ültetsz,
mellynél más már jól lakott;
félek mással pörlekedni,
a ki jámbor szoktam élni,
két kuasz, hidd-el, egy tsonton,
soha meg-nem alkudott.
Az új szépség újságáért
elöttem nem kedvessebb,
méltán jobban kedvelhetem,
ha igazább, és hivebb;
tsak egy szivet tartok bennem,
mért tsak egyet kell kedvelnem,
több ugyan a kettő egynél,
de nem kellemetessebb.
Ugyan azon fúllánkjával,
mellyel a méh sérteget,
szép kinyílt piros rósákból
lépes mézet szedeget;
nem tekinget szépségére,
ha mézetskét kap nyelvére;
ha más el-ragatta lépjét
fölötte nem repdezget.
Ne tsúdáld már Fillisem!
hogy más félre hódúltam,
vélem, palástomat szélnek
okossan forditottam:
szép vagy, jó vagy, most is mondom,
erköltsös vagy, nem tagadom,
de már nem tehetek róla,
mástúl meg-raboltattam.
[434.]
Kilentzedik Enek
Themis, és Fortuna.
Nótáját Lásd pag. 49. a 2dik Rész a 9. Enek elött.
Nagy Anyja az igasságnak
Themis Aszszony, Fortunának
el-ment hajdan roppant épűlt nagy méhellyjébe:
Itt Fortuna bé-húnt szemmel
jádzik hamis kerekével,
két kezével forgatván azt nagy tengelében;
megy a kerék vagy tsendessen,
vagy viszszá fordúl sebessen,
így, a kik azt meg-ragadják,
hogy Fortunát próbálgassák,
viszsza esnek, vagy le-buknak a nagy kerékről.
Látja Themis, boldogságról,
hogy le-esnek a magosról
sokan, kik kegyes szerentsét már érdemlettek;
Látja azt-is aʼ kerékkel,
hogy fel-jutnak sietséggel
a nagy poltzra, kik még semmit nem érdemlettek;
ki vonyja éles fegyverét,
ʼs rontya Fortuna kerekét;
a kit érdemesnek itil,
árra kardjával fel nem kél,
de a többit le-vagdallya szerentse kerekéről.
Fortunának egy szolgája,
hogy Themisnek kardját lattya,
mellé ugrik ʼs mérész
* méréz [em.]
kézzel ki-lopja szemét.
Ez káráért boszszút álván,
sürü könyvek közt jajgatván
újj haraggal villogtatja fegyveres kezét.
* újj haraggal <ki> villogtatja fegyveres kezét.
Nem látya már az érdemest,
le-vagdalgat sokat vegyest:
azért sokszor az ártatlan,
érdemmel tölt gyámoltalan
igassága, ʼs jussa mellett le-düll a magosról.
[XXXI]
[Tizenkettedik Enek]
Reménség! Reménség! de hamar meg-tsalál…
Reménség! reménség! de hamar meg-tsalál,
vasmatskával festve de héjában valál;
szomorú bús szivem bé-boritá halál,
’s valamérre szemem vetem, mindenüt gyászt talál.
Szép termet, rósa szint mutató ábrázat,
bibor, bárson, selyem, aranyos ruházat,
meg-rontot sok ifat, nem ketőt sem százat,
el-pusztítot sok szép várat, és sok nemes házat.
Kis ajak, gyenge kéz, hányat szédithetnek,
szökő pillantások miként hevithetnek,
’s hogy ha ki-fedve szép mellyek piheghetnek,
melly szivnek van olly bástyája, kit meg-nem gyözhetnek.
Életem tavaszán én-is rabjok letem,
midőn a szép klóris karjain nyöghetem,
’s ha tsak egy tsókját-is ki-hizelkedhetem,
paraditsom örömérűl majd el-felejtkeztem.
Mulattam hivemmel kertek árnyékában
tsendes magányosság édes homállyában,
’s áldozatot vévén Venus templomában
fel-metzettük szerelmünket a hársfák héjában.
Tántzoló paloták, ti kedves helyeim!
hány titkot láttak itt tsintalan szemeim;
hány szivre repdeztek érzékenységeim!
’s hány ezer titkos szoritást érzettek kezeim.
El-múltak mind ezek el-múlt vidámságom,
szomorú gondá vált iffiú buzgóságom;
Jelenti képemen tsüggett pirosságom,
hogy már végére hanyatlik néhaj rabságom.
[XXXV]
Tizen-harmadik Enek
Apolló Dafnishoz.
Nótáját Lásd. pag. 48. a 2. R. a 8. Enek elött.
Nem türhetem szivemnek emisztő tüzeit,
meg-vallom szépségednek töled vett sebeit;
ah ne légy olly kegyetlen szép Dafne! Rabodhoz,
ne vesd-meg gyötrelmében
azt, ki hív szerelmében
bórúl lábaidhoz.
Ládd, mint szokott tréfálni Amor a szivekkel,
meg tud sokat trutzolni édes sebeivel,
mérgét mézzel vegyiti öntvén nyil tokjában,
ah nem jó ki-nevetni
nem tanátsos megvetni
kisdéd játékában.
Mutatta tehetségét már számtalan izben,
eresztvén dühösségét szerentsétlen szivben
sok jajjal meg-büntetget az Amor téged is,
oh melly fájdalmas sebet,
gyógyúlhatatlan sebet
ejt ö, ha gyermek is.
[XXXVI]
Tizen-negyedik Enek
Dafne felel Apollónak.
Apollo! ne szeress! kelletlen gengeséged,
alkalmatlan hívséged,
vedd vissza, tartsd-meg szivedet,
’s add azt ollyannak ki szeret:
Én nem szerethetlek,
másnál sem véllek
szebbnek sem kellemetessebbnek:
ortzádat, vagy másét látnom,
hidd el mind egynek állítom.
Ha nem látlak, sem fáj,
ha látlak, sem vidámit,
komor kedved sem búsit,
örömre sem hozhatsz,
de személyeddel bajt sem okozhatsz.
Rabbá nem lett szivem,
mindent egyaránt érez,
szomorkogy, vagy örvendezz,
illy indulatidtól nem füghet érzékenységem.
Ha mondok valamit, és halgatsz,
ollybá tartom, mintha beszided hallom,
nem kérdem úgy vané?
nem bánom, nem aggódom ha tetziké?
ne várd, hogy valaha
meg-gyözvén erköltsömben,
uralkodjál szivemben,
’s rab lántzodon utánnad vezess,
Apollo! kérlek engem ne szeress.
Ha éppen kénszeritsz,
hogy szivemnek mély titkát
ki-terjesztem mivoltyát,
egy szóba foglalván tüzét,
vagy indulatomnak hidegségét;
Ime szerelmemet,
ha annyira kivánod,
tsak kevéssel meg-hallod,
tudgyják a nagy Egek,
hogy én szivemből nem szerethetlek.
[435.]
Tizen-ötödik Enek
Rósa.
Nótáját Lásd pag. 74. a 3. R. a 6. Enek elött.
Titkos gyötrelmemnek habjait
tüzes szerelmemnek nyilait
nem titkolhatom, nem tagadhatom,
orvos kezedet szükség kivánnom
kegyes Rósám!
gyötrödik én lelkem
hozzád kivánkozik szivem;
tellyes örömem van kebeledben,
vigaztalásom kegyességedben
Rósa gyanánt pirúlt ajakid,
alabasztrom szinű vállaid
méltán gyerjesztik nyájas szavakra,
méltán ingyerlik genge tsókokra
én szivemet:
ölellek, tsókollak,
mint kints hiv szivembe zárlak;
nyugodj-meg kérlek e hajlékomban,
helyheztesd hamar nyugodalomban
életedet.
Szerelemre gyerjesztő szemed
valahányszor én réám veted,
annyiszor lángja szeretetednek,
bé-hat szivembe nyila tüzednek
szemeidből:
szeretlek, kedvellek,
érdemed-szerint tisztellek;
meddig testemben élhet a Lélek
el-nem felejtlek, ki-nem ejthetlek
hivségemböl.
Ábrázatodnak
* Abrazatodnak [em.]
ékessége,
ajakid kegyes édessége
meg-győzte hamar hidegségemet
tekintetedbe merűlt szivemet,
ékes Nimfám!
orvosold tüzemet
kegyes kézzel gyógyitsd sebemet;
Ime! szivednek adom szivemet,
ékes kebledbe hajtom fejemet:
szeress Rósám.
[XXXVII]
Tizen-hatodik Enek
Ki-adó Vers.
Tovább nem türhetem,
azért ki-hirdetem,
nints reád szükségem:
többet nem boszszontasz,
nem kinzasz, nem rontasz;
el-hagyott, meg-fagyott
eddig volt hivségem.
Én sem szorultam reád,
nem kell illy indó nád,
mint te Isten hozzád;
nem volt, miért szeretnem,
szabadságom kötnöm
szivemet, ’s kedvemet
néked fel-áldoznom.
Azért ha kedvedre élsz,
és szerelmedre,
azt bizony nem bánom;
régi jó voltodért,
és barátságodért
az Egek, Istenek
álgyanak kivánom.
Azért ha kedvemre,
és nem szerelmedre
foltatom éltemet,
nintsen min bánkodnod,
mivel azt jól tudod,
hogy nékem soha sem kellett
tsalárd szived.
Egy kegyelmet kérek,
kit könnyen meg-nyerek
felejts-el engemet,
vess ki az eszedböl,
rekesz ki szivedből,
ne mondgyad, tagadgyad
régi hivségemet.
Azt bánom egyedűl,
hogy ollykor tréfából
széllel tápláltalak,
azt nem tagadhatom,
de bátran mondhatom
eszemben, szivemben
helyedet nem tudom.
Mert nékem más vagyon,
kit tisztelek nagyon
holtomig imádom;
náladnál kegyessebb,
okossabb, ’s jelessebb;
a mint szebb, úgy hivebb
szivem annak adom.
Add azért szivedet,
szentelt hivségedet
a kinek itiled:
ha nálam kegyessebb,
okossabb, ’s jelessebb,
jól tudom, eb-rudon
ki-vet a tégedet.
[XXXVIII.]
Tizenhetedik Enek
Leányi Sionnak hallyátok bajomat...
Leányi Sionnak
hallyátok bajomat,
szánnyátok sorsomat,
had tudgya jegyesem,
hogy búm sírba készítt,
szerelme sebesítt.
Virágot hozzatok
bádgyatt tagjaimnak
fel-lobbant lángomnak
narantsnak tsöppeit;
had oltsák tüzemet,
melly gyújtya szivemet.
Álmot
*Almot [em.]
szerezzetek
illatos ágakkal;
osztán fa-halmokkal
környül támasszatok:
mint Feniksz meg halok,
hamvamból újjulok.
Végezni nem tudom,
azé a gyötrelem,
a mi a szerelem;
azt érzem egyedül,
hogy vig a gyötrelem,
oka ha szerelem.
Mit kinzol szerelem!
végezd tsatáidat,
lassú kinzásidat;
Esztendők napjaid!
mert húzván éltemet,
újjitod sebemet.
Ah szegd már egyszer el
éltem fonalait;
Egeknek udvarit
had lássam örömit:
Ez tárgya szivemnek,
hazája lelkemnek.
[XXXIX.]
Koporsó Vers.*[Megszűnik az énekek sorszámozása.]
Ki erre bújdosol,
és még kint habozol
világnak kintseit
vadászván kénnyeit,
állapodgy-meg!
E falt’, melly ékemet
el-zárta képemet
szemnek nyilaitol
szépnek ajakitol
jól tekintsd-meg.
Még-éltem, tűz valék!
ah sokszor lobbanék
látván kegyeseket,
mellettem ölyveket,
édes lángra.
Ébreszték
*Ebreszték [em.]
sziveket
sok ékes mellyeket
vagy tetző szinekkel
vagy hiv szerelmekkel
viszszont lángra.
Már múlnak tűzeim
mert sűrű könyveim
lelkemből forván,
’s reájok húlván
hamvá teszik:
Menny! kérlek, ne sirass
felettem ne múlass
Ékesnek
*Ekesnek [em.]
könyvei,
mert tüznek jelei,
tüzzé teszik.
Szereztetett 1781dik esztendőben 1ő 9ben, midön Modesta Szűz, a klastromba menvén, a világnak meg hala.
[436.]
Félelem, és Gyanúság.
Félelem, 's Gyanúság két Isten Aszonyok
el-menvén a szomszéd kertbe, le nyugszanak:
könyökjök a vánkos, gyep lett nyoszolájok,
két részre szunnyadván, fél-szemmel vigyáznak:
Egymástól minden ok nélkül tartanak,
egy félve, másik gyanakodva alszanak:
Jön Amor, 's egy nyillal
mindakettönek meg üti szivét.
Ébrednek a szüzek, érzik új károkat,
kiki sietséggel ágyából fel-ugrik.
Szalad a félelem, alig hágy nyomokat;
a másik szitt nézvén Amorra gyanakodik:
Te voltál, úgymond, ki meg sértettél!
ki tolvaj kézzel meg-kerítettél?
Jöj közel, ne tagadd, vald meg
két szinü szivednek vétkét.
Jön Amor, 's meg vallya nyájas tolvajságát,
gyanúság meg fogja köntössé végét,
viszsza hivt társával örök barátságát kéri,
ez hamar meg-igiri frigyét;
azota, a ki Amornak tüzét
szivibe veszi nyilának élét,
gyanúság, 's félelem között
tölti kétséges életét.
[437.]
Roma.
Keserves újság! ah szomorúság
a mit hallok felöled magzatom!
ha el bútsúzol, szülédnek okozol
halálos esetet ah fajzatom!
Fiam! mit gondolsz, ah kegyetlen fiam,
az, a mit most te korholsz, lesz hóhérom.
Külső földekre, jaj veszélyedre
sietsz el tölem egy örömem!
olasz nemzethez, vad emberekhez
mégy-el hazádból egy mindenem!
Kiklopsok szigetét, tengernek vizeit,
ah! hogy evedzed-el, egy gyermekem!
Ha engem nem bötsülsz, bötsüld meg lelkedet,
ha engem nem szeretsz, szeresd éltedet!
tekintsd az Egeket, tekintsd a földeket,
mellyekre kegyetlen! viszed kintsemet.
Az Egek melegek forrasztyák véredet,
skorpiok végzik el életedet.
O Roma! Roma! nagynak miért mondatol?
a szentség székinek miért tartatol?
hidd el szent nem vagy, sött kegyetlen is vagy
anyai kintsemtöl ha megfosztol!
Lásd mit cselekszel genge szivemmel,
szülöi keblemböl mit ragadsz el.
De mit panaszkodom ah szomorú Anya!
könél keményebb fiam ellen!
Szivemnek panaszit, szememnek könyeit
ah meg nem tekinti a kegyetlen!
Végsö szavaimat, bútsúzó tsókomat
ah halálom elött vedd gyermekem!
_________________________________________
Első Toldaléknak
Mútató Táblája.*[A Mútató Táblát utólag készítette Verseghy.]
1o Töredelmes Sziv. görög p. 125.
2o Világ múlandósága. Cur mundus p. 126.
3o Meg-váltónk szenvedése. Ah peccator. p. 127.
4o Ajtatos indulat. O Jesu! spes una. p. 128.
5o Töredelmes Sziv. Si peccata. p. 128.
6o Remete. Qui vult esse Eremita. p. 129.
7o Anyai Sziv Róma ellen. Heu! quantum. p. 129.
8o Kisdedek komédiájára. En! qoud fata. p. 130.
9o Nep. Sz. Jánosról. Ihr Völcker. p. 130.
10o Amor és egy Méhetske. Als Amor einst. p. 131.
11o Lutheranus és ’Zidó. Verlohren Seel. p. 132.
12o Doris. Ich denckte. p. 133.
13o Alom. Ihr Schöne! p. 134.
14o Ewigkeit. O Ewigkeit! p. 134.
15o Revánts. Du lange für. p. 135.
16o Szeretet bizonyittása. Wilst du wißen. p. 135.
_________________________________________
ELSŐ TOLDALÉK,
melly magában némelly külömbféle nyelveken
lévő szerzéseket foglal.
[XIII.2]
Első Enek
Töredelmes Sziv.
Nótáját lásd pag. 16. az 1. R. a 8. Enek elött.
Εἰ βαρέα µοῦ βιοτοῦ, ταλαντέυω σφαλµατα
Si gravia meae vitae pondero peccata
ἐπιστένι καρδία µοῦ, εἴ ἐννοει τραυµατα.
Ingemiscit cor meum si cogitat vulnera.
Φεῦ αλγέω, ὄτι Θεῶ προσκοπτεῖν τεθάρσηκα
Heu doleo quod Deo offendere sum ausus.
ὄτι µοῦ λυτρώτῃ Χριστῶ πολλάκις ἥµάρτηκα
Quod meo Redemptori Christo frequenter peccavi.
Καλέ Θέε! µοὶ φεύγοντι , ἀιτέω ᾖς ἵλεως
Bone Deus! mihi reo, rogo sis propitius
ἅµαρτίας µοῦ κλαίοντι, οὕκ ἔσο θυµούµενος
Peccata mea flenti non sis iratus
ἴδου ψυχήν ἐγγύάω, µᾶλλον θέλω ἐκπνεεῖν
Ecce animam despondeo potius volo mori
ὄσον ἔµοῦ δηµιουργῶ, καὶ Θεῶ περιπιπτεῖν.
quam meo Creatori et Deo offendere.
ὧ ποσάκις, καὶ ποσάκις τὰ Θεῶ ἐπήγγελµαι
O, quoties et quoties haec Deo promisi
τέ τοσάκις, καὶ τοσάκις τέλος αὖθις εἴργασµαι
Et toties et toties denique rursum commisi
νῦν σιγάεῖν, ἄλλα κλαεῖν φρήν µέ κέλει εἴδοντον
Jam silere sed flera mens me jubet scientem
Ἰησοῦ Χρίστε! µε φυλαττεῖν ἔπεῖγου τραυλίζοντον.
Jesu Christe! me conservare propera jamjam cadentem.
[X]
Második Enek
Világ mulandósága.
Cur mundus militat sub vana gloria?
cujus prosperitas est transitoria;
tam cito labitur ejus potentia
quam vasa figuli, quae sunt fagilia.
Plus crede litteris scriptis in glacie,
quam mundi fragilis vanae fallaciae,
fallax in proemiis fallax in facie,
qui nunquam habuit tempus fiducie.
Dic, ubi Salamon olim tam nobilis?
vel ubi Samson est Dux invincibilis?
vel pulcher Absolon vultu mirabilis!
aut dulcis Jonathas multum amabilis.
Quo Caesar abiit celsus imperio,
vel dives Epulo totus in prandio,
dic ubi Tullius clarus eloquio,
vel Aristoteles summus ingenio.
Tot Clari Proceres, tot rerum Spatia,
tot ora Praesulum, tot regua fortia,
tanta potentia in ictu oculi
clauduntur omnia.
Quam breve festum est haec mundi gloria,
ut umbra hominis, sunt ejus gaudia;
qua semper subtrahunt aeterna proemia,
et ducunt hominem ad Orei devia.
O esca vermium! o massa pulveris!
o res, o vanitas! cur sic extolleris?
ignoras penitus, utrum cras vixeris?
fac bonum omnibus quandium poteris.
Haec carnis gloria, quae tanti penditur
Sacris eloquiis flos foeni dicitur,
ut leve folium, qoud vento rapitur
sic vita hominis, e mundo tollitur.
Nil tuum dixeris quod potes perdere,
quod mundus tribuit, intendit rapere;
superna cogita, cor fit in aethere;
felix, qui potuit mundum contemnere.
[XI]
Harmadik Enek
Meg-váltónk szenvedése.
Notáját Lásd pag. 40 a 2. R. a 3. Enek elött.
Ah peccator! detestare,
luge tandem scelera;
satis est tot Christo
intulisse vulnera;
utquid rursum Chritus figis?
cor apertum utquid findis?
jam occisum, semel passum,
utquid rursum feris.
Contemplare Christi mortem,
prt te lata vulnera,
Cogita, dum peccas,
innovari omnia;
crede malum non patrabis,
et tentatem mox fugabis,
sic peccatum, sic infernum
victor evitabis.
Vide ergo, saepe vide,
vide Christi opera,
Recole, quae pro te
passus erat, omnia:
vinctus Annae praesentatur,
velut latro huc raptatur;
plebs illudit, miles ferit,
humi volutatur.
Miles ibi ferro tectam
in hunc levat dexteram,
rabidus crudelem
audet dare alapam;
Huic ad Caipham ad Pilatum,
jam ad Iudaeorum coetum,
raptant foede’, ut in juste’
condemnarent Christum.
Reum mortis Deum vitae
mox proclamant Iudices,
Faciem divinam
conspuunt satellites;
Christo Regi hic illudunt,
hic velatum palmis coedunt,
prophetiza, ait turba,
qui sunt, qui percutiunt.
Tum Herodi praesentatur,
a quo tandem spernitur,
candido vestitus
pallio illuditur:
Tandem redux ad Pilatum
ad doloris sui locum,
denundatus, flagellatus
tulit proba hominum.
Necdum satis efferata
plebis menti factum est,
vepribus sacratum
caput coronatum est;
tum ad altam petunt crucem,
tanta passi querunt mortem,
Xfige! Xfige! ajunt,
hunc latronem.
Morti tandem deputatus
exit crucem bajulans,
pondere depressus cadit,
nunquam querulans:
Affixus hic ligno crucis
fert humanae spem salutis
diram necem, et cruorem
offert pro peccatis.
Perge modo, o peccator!
perge! pecca libere,
mortuus est vindex fac,
quod cupis, temere:
non est Christus qui puniret,
pendet Deus, qui videret;
mundum cape, coelum sperne,
non est quod te prohibet.
En ut certus magis esses
de occiso Iudice,
aperit Longinus
cor perfusum sanguine:
Christus quidem pectus suum
offert, at tu sperne donum;
O? peccare, nil turbare,
vides esse mortuum.
Imo siste! nunc effusum
velox adi sanguinem,
cogita, divinum
quis confecit hominem!
Tu ligno hunc appresisti
tu cruorem expressisti,
vulnerasti, lacerasti,
vide, quid egisti.
Perge ergo o infelix!
misce fletus vocibus,
basia pendentis
fige gemens pedibus:
Christe Jesu! dic contritus,
poenitenti parce Deus!
Te amabo, Te laudabo,
vivam tibi rectius.
[XII]
Negyedik Enek
Ajtatos indulat.
Nótáját Lásd pag. 48. a 2. R. a 8. Enek elött.
O Jesu! spes una miseris,
qui pressi geminus;
salutis portus anxiis,
qui mare verrimus!
Ah! sortem nostram respice!
qua infelices premimur!
vide! quanta sint vulnera,
quam exitiosa vulnera,
quae victi patimur.
Hinc mundus vana sapiens
fera jacit spicula;
hinc caro male blandiens
alta figit jacula:
hinc hostis vafri laqueis
incanti male cingimur!
vide! quanta sint vulnera,
quam exitiosa vulnera,
quae victi patimur.
[XIII.1]
Ötödik Enek
Töredelmes Sziv.
Nótáját Lásd pag. 16. az 1. R. a 8. Enek alatt.
Si peccata perpetrata
vitae meae pondero,
contremisco ingemitas
ah! quam multum doleo!
quod Te Deum summum meum
ausus sim offendere
Creatorem, Redemptorem
meum vilipendere.
Cum sim reus, ah mi Deus!
mihi sis propitius;
de peccatis perpetratis
doleo cordicitus;
En promitto fide signo
mori velle potius
quam peccare, irritare
Deum meum amplius.
Sed quam crebro quam frequenter
haec Deo sunt promissa!
Quam frequenter, imprudenter
ecce rursum commissa:
hic silere, solum flere
mens me jubet conscia:
Jesu! tua me conforta
efficaci gratia.
[XVIII]
Hatodik Enek
Remete.
Notáját Lásd pag. 8. az 1. R. a 3. Enek elött.
Qui vult esse Eremita, urbes ille – – –
Secus erit ejus vita inter mille – – –
multis placet haec Eremus,
urbi urbs est, et non nemus,
hic venantur – – –
Multi sancti, ac devoti palam volunt – – –
Si a visu sint remoti, quando possunt – – –
cum videntur semper orant,
si sint soli, bibunt, vorant,
talis virtus – – –
Multi Silvas pingves quaerunt pro Eremo – – –
sed quae nullum aurum ferunt, tales nemo – – –
sunt qui colunt has ferventer,
et latent in his libenter,
ubi Nimphae – – –
Qui in malos stomachantur, dum putantur – – –
ipsi vero clam bacchantur, hi vocantur – – –
Esse sanctum, sed prudenter,
et jucundum innocenter
haec sunt Bacchanalia.
[XIX]
Hetedik Enek
Anyai Sziv.
Nótáját Lásd pag. 47. a 2. R. a 7. Enek elött.
Heu! quantum quale moestum novale!
heu! quid hoc audio male! male!
Extremum vale, verbum fatale
tormentum sentio cordiale:
Fili! quid cogitas, o fili male!
non est, quod agitas filiale.
Ad gentes exteras, fili mi! properas!
o mi passercule! quorsum avolas?
Tam parvus Aeneas ad terras Italas,
o mi Trojanule! quare navigas?
versus Trinacrias crudeles insulas
feris Cyclopibus obnoxias.
Si me non redamas, o saltem te ama,
si me non eastimas, temet aestima:
Quo tendis videas, quae mundi
climata subire gestias, bene cogita;
subibis climata sole perfervida,
atris scorpionibus pestifera.
O Roma! Roma! cur sancta diceris?
cur tali nomine falso uteris?
Roma non bona, sed saeva miseris,
dum rapis filios puerperis:
Vide! quid feceris, spem nostri generis
materno sinui quid rapueris.
Verum quid querulor Mater heu! misera!
conta marmorea nati pectora!
dolore crucior, torquentur viscera,
sic me despiciunt mea pignora:
Extremum vale, extrema oscula,
ah! figam filio ante funera.
[XX]
Nyoltzadik Enek
Kisdedek Komoediáján volt.
Nótáját Lásd pag. 49. a 2. R. a 9. Enek elött.
En! quod fata ordinarunt,
quod futurum designarunt,
hoc vitare, irritare,
homo non potest:
Senex avus ut regnaret,
thronum suum conservaret,
necem parat innocenti,
quem tunc odit, nunc jam regni,
ipse cingit, et decernit,
Regem Lyciae.
Haec in nobis conspexistis,
per nos ludi haec audivistis;
gens pusilla, lusit magna,
ut in his potest.
Vos favete, si placebat,
lusus hic si arridebat:
at si naevos advertistis,
et nos forte contempsistis;
Revocate, exclamate,
pusilli estis.
[XIV]
Kilentzedik Enek
Sz[ent] Jánoshoz sziv-indulat.
O Heiliger Johann! Zu Nepomuck gebohren;
Erhöre unser flehe, ach! neige deine ohren:
zum troste deines Volcks zum Schuz der Christenheit;
wir preisen nun durch dich dem höchsten Herligheit.
O Heiliger Johann! du Wunderwerck im Schweigen!
regiere unsere mund! daß wir nicht falschlig Zeugen;
daß weder Schwur, noch fluh uns unbedacht entfährt,
und das kein einzig wort des Nächsten. Ruhm versehrt.
Umschräncke unsere Geist, daß wir auf dieser Erden
durch unsre eigen Thatt zu keinen Scheußel werden;
zieh unsere scharrchen fus, von allen lastern ab,
so deckt uns mit der Zeit ein Ehren-Volles grab.
[XXI]
Tizedik Enek
Amor, és egy Méhetske.
Nótáját Lásd pag. 48. a 2. R. a 8. Enek elött.
Als Amor einst ins grüne
nach frischen Rosen lief,
worinnen eine Biene
in sanfter Ruhe schlief;
zerstört’ er ihr die traume,
als er die Rose brach,
wofür Sie ihm in Daume,
in seinen zarten Daume
auf bitren Rache stach.
Bald strampft’ er mit den füßen,
bald blies er in die hand bald
lies er thrännen fließen,
als er dem Schmertz empfand;
Er lief, und wies zur Stunde
es seiner Mutter für, und sprach,
ach! waß vor wunde,
unheilbar diese wunde
mach ein so kleines Thier.
Die Venus lachte herzlich,
als Amor zu ihr tratt,
diweilen er so schmerzlig
nach seinen daume thatt,
und sprach: du hast empfunden,
daß sie dir ähnlich sind:
waß machst du nicht vor wunde,
unheilbar diese wunde,
und bist doch nur ein kind.
[XXIX]
Tizen-egyedik Enek
Lutheranus, és ’Zidó.
Verlohren Seel, wo ziehst du hin, ich glaub, du bist ein Jud Recitando: Ich bin ein Jud, aber ein ehrliger jud. Ehrlig magst seyn doch fehlst du weit, ich sag dirs kurz, und gut. Wie so? ist dann daß nicht der rechte weeg nacher leipzig? der weeg nach Leipzig ist schon recht, dein glauben aber ungerecht, von dem ich melden will. Heyderney! wer seyt ihr, daß ihr mich wegen meiner Glauben wolt auf der Straßen touschiren?
Ich bin ein Pastor wohl bekant in gantzen lutherthum: und ich bin der Jud von Amsterdam. Mein lehr, und wiz, mein tugendruhm der geht sehr hoch im Schwung. Heyderney! waß seyt ihr dan vor ein künstler? kein künstler ich mich nenne nicht, bin ein Pastor, sag dirs in Gsicht, auf deutsch, ein Seelenhirt: und ich bin der Jud Sekerle von Amsterdam.
Laß du den Nahmen, Nahmen seyn, sag an, an wen du glaubst? wie so? ich glaub an dem lebendigen Gott. So geh mit mir ins Disputat, wan dir so viel getraust? Ich hab nicht Zeit mit euch zu schnadern, und zu plaudern, ich mus mein Rebach weiter suchen. Kein schnadern, sondern eine lehr, will ich dir geben nach begehr, ein wenig mich anhör. Herr Pastor! wist ihr waß? lehrt eure Kinder pappen freßen, und nicht mich.
Mein lieber jud, ich sag dirs kurz, dein Glaub, der ist nichts nutz, und der euchs gesagt; hat gelogen, wie ein Schelm. Die Heilig Schrift, mein lieber jud, die lehrt uns alles gut. War dann Martin Luter ein so heiliger man, daß er könte die Heilige Schrift hinterlaßen? du Schelm-Jud, das rede nicht, sonst schlag ich dir ins angesicht, die schrift ist kein Gedicht. Heyderney! wollt ihr mich mit Gewalt zum Glauben bringen.
Zum Glauben dich nicht zwingen will, doch ist Seelengewinn.
Herr Pastor: behalt ihr dem Gewinn vor euch, ich will mein Gebrach weiter suchen. Der Antichrist wird fehlen viel, wan du wirst bägern dahin.
So viel als Martin Luter, laß du den theuren man zu fried, viel lieber küß ihm seine tritt, von ihm
* <ihh> ihm
zu reden dich hütt.
Der Hund soll, seine Fustappen lecken, ich nicht. Fahre nun hin, verdamter Jud, du wirst erfahren schon Ihr könnet mich nicht verdammen; fahre nur hin im höllen-schlund, dann dis wird seyn dein lohn. Die Höll, und der lutherische Himmel ist ein Teufel. Waß der teufels ist, daß bleibe seyn, komt selten mehr im Himmel ein, fahr hin du Jüdische Schwein. Und ihr geht nacher München, und bezahlt die bratwurst, die Luter mit seinr Catedl in der Höll gefreßen hat.
[XXX]
Tizen-kettedik Enek
Doris.
Ich denckte bishero kein schöne entzücke,
und glaubte, der liebet, der seyn ein tor,
doch seitem ich doris im garten erblickte,
befand ich mich anderst, als jemahls zu vor.
Ich fühlte sanfte trübe,
und glaubte gar ich liebe,
und förchte auf ewig gefäßelt zu seyn.
Nun wer soll sich wieder auf sein herz verlaßen,
man will es behalten, und doch gibt mans hinn.
Wer solte nicht Amors hartes joch faßen,
er raubt auf einmal ruh, freyheit, und Sinn.
bey jeglichen morgen,
erwachen wir in Sorgen,
so rächen die Götter der liebe dem spot.
Schon braten in beyden die reineste Flammen,
uns ewig zu lieben war entlich der Schlus,
oft tantzten, oft schertzten wir freindlich zusammen,
oft raubt ich ihr eilends dem zärtlichsten kuß:
O angenomme Stunden!
wo seyt ihr hin verschwunden
wie nächtlige traume, so seyt ihr dahinn.
Oft dingt mich die doris Vergebens zu plagen
schon fäßelt die Schönste ein anderes band:
o könt ich dir Göttin auf ewig entsagen,
o hätt ich dich Schönste doch einmahls gekant:
Ich hab dir treu geschworen,
nun hab ich dir verlohren,
so sey nun daß Sterben mein einziger wunsch.
[XL]
Tizen-harmadik Enek
Álom.
Nótáját lásd pag. 106. a 4. Rész a 14. Enek elött.
Ihr Schöne! die ihr wachet,
darf ich es endlich wagen,
euch wachmater zu sagen,
waß mir vergangene nacht
ein traume vor lust gemacht.
Der traumgott führte mich in
ein sehr schönes Zimmer,
alwo der lampen schimmer
die tunkelheut der Nacht
dem tage gleich gemacht.
Ich sehe mich um, und um,
und da ich nichts kunt sehen,
da wolt ich wieder gehen,
doch an das Zimmer-dier
komt mir ein bildnus für.
Ich sehe o schöner blick
in einen kleinen bethigen
ein artiges brauentigen,
Sie hat den sanften Ruh,
ihr schönes auf war zu.
Mit sanft, und beysen schritt ging
ich Sie hin zu küßen,
und woll ihrs wider wißen,
so höret den verlauf,
die Schöne wachte auf.
Sie wachte auf, und sprach.
Ewig will ich dich lieben
und doch mit viel betrüben
erholte ich mich kaum,
dann es war ja nur ein traum.
[XLI]
Tizen-negyedik Enek
Evigkeit.
O Ewigkeit! O Ewigkeit, wie lang wirst dauren? wie lang wirst dauren?
Stek dein finger in ars, stek dein finger in ars,
* [A kottában mindkét helyen: ars (em.) Bár a szavak jelentése miatt itt szójátékra is gyanakodhatunk (ars – művészet lat.; arsch – segg ném.), inkább csak arról van szó, hogy Verseghy a Parnassus-kéziratban a német szövegeknél az sch-t s-sel rövidítette, tehát ligatúraként használta.]
schmier ihm an die mauren.
O Adams-kind! must auf der Erde griechen!
ein gschpikter bauren-trek thut recht schön riechen.
O Venus-Gsicht! wie lang wirst blühen!
ein schwartzer-strach in arsch thut sich recht reimen.
O Maaden-Sak! wo wirst dich schmücken?
dem dieses gsang nicht gfallt, der soll etwaß schmeken.
[XLII]
Tizen-ötödik Enek
Revants.
Du lange für, du vozen-gschier,
* [A kottában: vozengsier (em.)]
du abris aller pern,
du aufgebuztes trampel-thier,
dir sing ichs lied zu ehren;
wilst luder! dannoch seyn so kechk,
* [A kottában: kek (em.)]
mich also zu schimpfiren,
* [A kottában: simpfiren (em.)]
du raaben-aas, lek mich im arsch,
* [A kottában: arsch (em.]
ich will mich rewanschiren.
[XLIII]
Tizen-hatodik Enek
Szeretet–Bizonyittása.
Wilst du wißen, wie mein Gwißen
zu dir beschaffen sey?
fris die bißen, so ich g’schißen,
wirst erfahren meine treu:
Muschkat-nus, und Zimmet wieden,
küß mich vorn, und leck mich hinten,
wirst erfahren meine treu,
wirst erfahren meine treu.
[XLIV]
17.
Die Nachtigal.
Ad: Hier sassen wir etc.* [A dallamutalás a sorszám és a cím elé utólag beszúrva.]
[Steffan 1778, No. 16:
Daphnens und Thyrsis Bund]
Ach Schwester! die du sicher
dich auf den ästen wiegst
und buhlend mit dem Gatten
durch bäumern Sträuche fliegst
hör meine leyd-geschichte
und fliehe weit von hier
Nimm deinen man, und kinder
und was du liebst mit dir.
2.
Der schönste abend lachte
herab auf die Natur
und alles schlief; und Zephir
dursäuselte die flur
ich lag im nest, und deckte
in unschulds Voller Ruh
Mit Mütterlichen flüglen
die nackten Jüngen zu.
3.
Mein Männchen saß darneben
auf einen Zweig, und sang
Sein abendlied, das reizend
durch alle wipfel drang
als plötzlich unterm bäume
ein flieterschus geschah
und ich mein armes Männchen
vom bley gestrofen sah.
4.
Es fiel, und sah noch zärtlich
im fall auf mich zurück
fiel dann von Zweig auf Zweige
dahin; mein starrer blick
blieb fest auf ihn geheftet
bis der langsamme
* bis der <g> langsamme
Schmertz
des Todes durch gewüthet
sein klopfend langes herz.
5.
Wie schlug es nicht die Erde
mit seinen flügelchen
und zappelte; ich kante
es nicht mehr leyden, sehn;
Ihr Menschen! – – ja Barbaren
und Mörder! das seyd ihr!
was that euch dan zu leyden
das gute kleine Thier.
6.
Es sang froh, und zufrieden
sein lied, und liebte mich;
und hielt mit allen Vögeln
sich gut, und nachbarlich:
Mit ihm stirbt meine freide
ich arme! will betrübt
in wüsteneyen Ziehen
was keine Menschen giebt.
7.
Wer nähret nun die jungen
wer nihmt sich ihrer an
wen ich vom nest verdrungen
sie nicht mehr nähren kan.
bis ich das futter holle
so qwält sie angst, und noth
bis ich den hunger stille
sind sie vor frost halb tod.
8.
Ihr armen weisen sehet
nun wehmuts voll auf mich
Euch aus der noth zu reißen
zu klein, zu schwach bin ich
hebt euer matten Augen
zu eurem Schöpfer hin
den er ist euer Vatter
und mehr, als ich euch bin.
9.
und wen ihr länger lebet
so werdet früher klug
wen ihr in lüften schwebet
so richtet euren flug
wo keine grüne Mörder
in wilter Phantasie
nach eurem leben streben
dan zwitschert keck auf sie.
[XLV]
De S[ancto] Aug[ustino]
Ad: Iris
[Haydn 1781, No. 7: An Iris]
Salve flos Eremi, silvarum decus,
qui osorum mundi legifer factus,
scriptis ad virtutem
vias ostendis
et exemplo gregem
ad polum trahis.
Tu de verbis Christi das escam parvis,
de Scripturis paras nectar lassatis.
Rege gregem tuum,
da manum gnatis:
et due nos ad locum,
ubi laetaris.
_________________________________________
Második Toldaléknak
Mútató Táblája.* [A 144a oldalon olvashatókat, azaz a Második Toldaléknak Mútató Tábláját, a Lyánka vald meg kedvesednek… és a Menalkas egy gerlitzének… kezdetű énekeket utólag jegyezte be Verseghy.]
1o Egy írigy beszédre rövid felelet. Lyánka vald. p. 145.
2o Intés a Rósához. Ama szép Rósa. p. 146.
3o Helena álmodozik Parissal. Hogy nyószolyámra p. 147.
4o Apollo és Dafne. Lyánka útat p. 148.
5o Apollónak panaszi Dafne futása ellen. p. 149.
_________________________________________
[438.]
Lyánka vald meg kedvesednek…
[Steffan 1778, No. 11: Thirzis und Phillis]
Lyánka vald meg kedvesednek
minap egy meg tsókola
azt én láttam egy bokornál
's irigységem gyúllada.
Felelet.
'S mi gondgya árra szivednek
hogy úgy tett, mint tennél te?
mint ha nyalni tsak te tudnál!
tsókolni tud, ugy mint te.
[439.]
Menalkás egy gerlitzének…
[Steffan 1778, No. 11: Thirzis und Phillis]
Menalkás egy gerlitzének
búzátskával tőrt raka
Ez engedvén kis kénnyének
az ételhez szalada.
Meg sajditván a keleptzét
nevetésre fakada
Bolond, úgymond, a ki éltét
nyalánkságért el-adgya.
_________________________________________
MÁSODIK TOLDALÉK
melly
ujjdonn újj Ariákat, és azokra szerzéseket foglal.
[440.]
Első Enek
Egy Irigynek beszédjére rövid felelet.
[Steffan 1778, No. 11: Thirzis und Phillis]
Az Irigy.
Lyánka! vald-meg kedvesednek,
minap egy meg-tsókola;
azt én láttam egy bokorbol
's nem is volt tetszésemre.
Felelet.
Mi gondgya irigy szivednek
meg-ütközni tsokjain;
mintha nyalni tsak te tudnál;
tsókolni tud, úgy, mint Te.
[441.]
Második Enek
Intés a Rósához.
[Steffan 1778, No. 1: Das Veilchen im Hornung]
Ama szép Rósa, nézd, o nézd,
mint játzik Zeférrel;
ah genge Rósa! jól meg nézd,
ki bánik tőkéddel.
Im! alig szóllok, a Zefér,
Rósához közelét,
* Rósához közel<g>ét,
szinezvén tsókot, hózzá ér,
ʼs le fosztya levelét.
Ah! szedd meg Flóra! menny, szedd meg
le-húllott tetemit;
ʼs mint tőled képes, tiszteld-meg,
leg-kissebb ízeit.
Rakd tűzre, ʼs leg-alább tedd-el
illatnak könyveit
osztán tisztesen temesd-el
utólsó hamvait.
[442.]
Harmadik Enek
Helena álmodozik Parissal.
[Steffan 1778, No. 2: Das seltsame Mädchen]
Hogy nyoszolyámra ma le-dűltem,
szép Paris álla-meg mellettem,
függesztvén szemét ortzámra:
Intettem ötet Kebelemhez,
hogy bátran jönne nyílt ölemhez,
ülne, vagy dűlne kísz ágyamra.
Hamar meg-indúlt intésemre
sok tsókot igírvén képemre,
ágyamra mellém el-terjed.
Ah! melyjét melly gengén öleltem,
Könyökjét hány tsókra idéztem,
mint vártam érezni, hogy gyerjed.
De jaj! sem genge tsók, sem kezek
kő-szivihez bé-nem férhetnek
viszszont tüzekre nem-gyözhetik.
Ah! leg-alább, így szóllalék meg
ortzámat kezeddel illesd-meg,
ha Egek tüzedet kimillik.
Ezt néki mondván, fel-serkentem,
a képzelést szivből nevettem,
melly vajha lenne igasság;
Tüzet, hidd-meg, Páris, éreznél,
a tsókért tsókokkal fizetnél,
ha álmom lett volna valóság.
[443.]
Negyedik Enek
Apollo, és Dafne.
[Steffan 1778, No. 20: Das unverhoffte geschlossene Liebesbindniss zwischen Thyrsis und Chloe]
Apollo.
Lyánka! utat szerelmemnek
nyiss már egyszer szivedbe;
adj helyt kérlek, hivségemnek,
fogadj szeretetedbe;
Im! e sziv,
hozzád hiv.
Dafne.
Nem, Barátom! meg-nem hajlok
hirtelen kérésedre;
nem-lobbannak bölts Leányok
szapora szerelmekre:
hevesség,
nem hivség.
Apollo.
Ne tsúdáld, ha illy kérésem,
vagy tüzem ha szapora;
Tudod, hogy a tűz sebessen,
tsak a jó fát lobbantja;
úgy a kép,
hogy ha szép.
Dafne.
Száraz szokott a fa lenni,
hirtelen melly fel-lobban;
Lassan kezd a nedves égni,
de álhatatossabban;
a bölts sziv,
lassan hiv.
[444.]
Ötödik Enek
Apollónak panaszi Dafne futása ellen.
[Steffan 1778, No. 7: Amynt]
Ah! el-fordúl ajánlott hivségemtől,
el-távoz Dafnim! terjett kebelemtől;
amott szalad a setét erdőbe szalad,
félvén szerelmemtől.
Hivségemet hány esküvés igírte,
genge ortzáját hány tsók tisztelgette!
de nem felelt, ah Egek! semmit nem felelt
illy édességekre.
Szerentsés völgy, hol drága szived meg-száll,
szerentsés erdő, hol szépséged meg-áll;
ama jegyes, ah szerentsés ama jegyes,
ki szivedre talál.
Küldj leg-alább, küldj Dafni! hozzám vizeket,
mellyekre fested, mint Narcissus, képedet;
vagy Zefirust, küld gyámolómnak Zefirust,
had hozza hiredet.
[445.]
Hatodik Enek
Pásztori Leányka.
[Steffan 1778, No. 4: Phidile]
Még tsak tizenhat esztendős
vala ártatlanságom,
hogy az erdők közt lett tetzős
elsőben vígasságom.
Őrzém azokban Szülőmnek
Kitsin, de gazdag nyáját,
társom nem volt, és szivemnek
soha nem érzém lángját.
Történt egyszer, hogy virágok
szépét szettem Keblembe,
ʼs rajtam ütvén a Pásztorok
dísze jöve előmbe.
Nem szólla semmit, tsak néze,
és mosolyga szemembe;
olly kép, mint mosolygó képe
nem tűnt soha szivembe.
Arany hajʼzat, és kék szemek
képében tündöklettek
* képében tündöklettek <képében>
soha olly szép haj, és szemek
előttem nem fimlettek.
A Tetszin genge ortzáját
ah melly szépen festette,
soha ortzának illy lángját
szivem még nem érzette.
Láttam minden forgásából,
hogy valamit kér tőlem,
de kérését sem szavából,
sem másképpʼ nem érthettem.
Mond meg ah kérlek! mond Pásztor,
mi dolgod van nyájammal?
Bár mit kívánny, azt mindenkor
meg lelhedd Szolgálódnál.
Erre véletlen tsókjával
szűz ortzámat meg-lopja,
ʼs mellyéhöz mellyemʼ karjával
meg-ölelvén szoríttya.
El-pirúla töstént képem,
szózatom el-némúla;
ah soha még igy énnékem
szivem meg nem indúla.
Ö azt vélvén, hogy meg-bántott
könyves szemmel el méne;
O vajha ékessen írott
képe viszsza érkezne.
O vajha még egyszer nálam a Kints így meg jelenne.
O vajha hozzám még egyszer hamar viszsza érkezne.
O vajha mennél hamarább még egyszer viszsza jönne.* [Az utolsó két sorra megadott szövegváltozatokat utólag, de a tinta színe és az íráskép szerint nem sokkal a lejegyzés után szúrta be Verseghy.]
[446.]
Hetedik Enek
Doris az Erdőben.*[A kottába egyrészt egyáltalán nem írt be szöveget Verseghy, másrészt a strófák második részéhez tartozó dallamismétlést nem írta újra ki, csak ismétlőjellel jelezte. A szöveg viszont a sokszoros belső ismétlés miatt ilyen módon nem írható be egyértelműen, ezért a dallam újbóli ismétlését a Steffan-Klavierlied szerint folyamatosan vettük.]
[Steffan 1778, No. 13:
Lieber Damon, dein Begehren...]
Kintsem Doris! ha úgy tetszik,
az erdőbe mennyünk ki,
Ott örvénnyét gondjainknak
bús elménkből vessük-ki;
Lesz ott fák közt hives árnyék,
hol együtt le-ülhetünk,
lesz füvekből vetett ágy is,
mellyre együtt fekhetünk.
A vizetske mellettünk fog
tsendes hanggal zörgeni,
ʼs ha szomjúság ér bennünket,
fog nedvével tetzeni;
Ott szerelmünk édességét
egymásnak el mondhattyuk,
ott minden bizonyság nélkül
frígyünket meg-újjíttyuk.
Környűl fognak venni Egre
emelt hegynek bértzei,
ágas rejtekkel titkolni
Szilvánúsnak völgyei;
ott hogy bátran ajakozzunk,
egy dombotskát válaszszunk,
mellyről titkos szemmel könnyen
* mellyről titkos szemmel <mind> könnyen
minden részre láthassunk.
A madarkák énekelni
fogják nyájasságinkat,
Ekko hangos barlangjába
nyögni sohajtásinkat;
O siessünk, gondjainkat
bús elménkbül vessük-ki,
ʼs ha úgy tetszik, kintsem Doris,
az erdőbe mennyünk-ki.
[447.]
Nyoltzadik Enek
Kedves.
Ha hallottad annak hirét,
kit leg-szebbnek mondanak,
vagy ha láttad annak képét,
kit tsudának vallanak;
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
Ha tzedrushoz hasonlittyák
ép testének termetét,
két tsillagnak hogy ha mondgyák
kékkel festett két szemét.
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
Ha ábrázol bíbor rósát
tsókra álló ajaka,
ha havaknak ragyogását
nappal jáztó homloka.
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
Holdnak szinét ha haladják
alabasztrom vállai,
ha a szivet hamar gyújtyák
titkos tűzre szavai.
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
Ha lépése gyönyörűség,
arany villám hajzʼattya,
mellye dombos elevenség,
és ha kartsú állattya.
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
Szép ha tsendes, szép ha gyúllad,
szép ha fekszik, szép ha megy,
szép ha tsókok közt el-bádjad,
szép mindenkor, ʼs tiszta kegy:
Ah! ez az ez ez ez ez ez,
kihez én szivem gerjedez,
kihez én szivem gerjedez.
[448.]
Amor a Pásztorok közt.
Nézd! o Doris! nézd a völgyben,
ama zöldellö térjségben
Pásztor miként vigadoz;
Amor, nézdsze, a kis Amor,
mint jár köztök, és melly bátor,
minden párhoz hogy tzéloz?
Ime! már azt meg sértette,
Nimfájához le-kötötte
a ki amott sohajtoz:
O szegíny! be keservessen
vár egy kintset, kit szeressen
de ez másutt múlatoz.
Dámonra tsak most tsapott nyilt,
már is szive, lásd, hogy meg nyilt,
mint terjednek karjai?
nyujtya testét füves ágyra
álmot kíván illy bajára,
ásitoznak ajaki.
Mopsus éppen új társával
beszidben volt, hogy nyilával
meggyújtotta szerelmét;
de már halgat, ʼs búnak indúl,
gondolkozván fortélyokrúl,
mint lopja meg kedvessét.
Alig köpvén már mellyén túl
Dafnis, szive aszállyátúl
az Egekre tekinget;
Kloris Aszszony szép jegyessét
maga mellé vette kintsét
a vizen túl legelget.
Nézd, amaz hogy iszsza nyálát!
Mennyünk Doris! mert ha meg lát
a kis Amor, ránk nyilaz:
Akkor, hidd el, a mit láttál,
most másokban tapasztaltál,
mind énbennem lesz igaz.
[449.]
Kunyhó.
[Steffan 1778, No. 23: Das Hüttchen]
Egy pitzin kunnyhóm vagyon tsak
amott, hol bárányim járnak;
egy viz mellett, ʼs a viz tiszta,
Jer! Jer Doris Kunyhomba
Elötte áll egy magos fa,
melly egiszlen bé-borittya;
ez nap ellen vár azoknak,
kik benne vigadnak.
Egy ágon ül kis Filmile
hangzik jajjal tölt éneke
ugy, hogy a ki arra sétál,
néz, néz, bámúl, és meg áll:
szép tsermelye folyʼ alatta,
melly Ithis torkát gúnyollya:
Itt laktam soká egyedül;
nem többé társ nélkül.
Király vagyok e Kunyhómban;
Ki egyszer el-szunnyad abban
az álomnak dűll édessen,
ʼs tart – ne tánʼ ébredgyen:
O Kints! ki fel-érsz mindenvel
fog tetzeni Kunyhóm, hidd-el
genge vagy, – – szél fúj ortzádba
Jer! vélem Kunyomba.
[450.]
A szegfü.
[Steffan 1778, No. 14: Das Veilchen auf der Wiese]
Az út mellett egy szegfütske
meg hajolván bús homlokkal
föld-szinire borula:
Történt, hogy egy szép szüzetske
tsendes lábbal, 's vig ortzával
árra sétálván dalola.
O bár, ugymond a szegfütske,
leg szébb volnék e rétetskén
oh tsak egy szép rósátska!
hogy le-törvén e szüzetske
bádgyadozni tiszta mellyén
o tsak – egy fertálig hagyna.
De jaj nem vévén szeginykét
észbe, éppen reája lép,
's le gyötri föld szinire;
Dölvén ö, 's végezvén éltét,
elég, ugymond, o Kedves Kép!
hogy Te végzed éltemet: Te!
[451.]
Szép Szabadság! leg-föbb jószág…
[Steffan 1779, No. 16: Göldne Freyheit! Göldne Freyheit…]
Szép Szabadság! leg-föbb jószág,
népek vérrel, vérrel vesznek meg
Szép Szabadság! leg-föbb jószág,
én sem vetlek téged soha meg.
Hertzegeknek Kegyelmével
fel-nem váltanám
Koronákat sok Kintsekkel
érte el-nem hagynám
Adgy szép Doris, adgy ortzámra
tsak egy tsókotsát
ʼs ime szivem néked agya
szép szabadságát
[452.]
Álom.*Alom [em.]
[Steffan 1779, No. 20:
Der Traum]
Székemben el-szunnyadván,
o Doris! álmottam,
hogy virágok közt járván
véled múlatoztam.
Tettem szép violákból
font pártát fejedre;
egy szálat a rósákból
szakaszték mellyedre.
Petsételni egy tsókkal
akartam kedvemet;
de ortzádrol karoddal
el-tiltád tisztemet.
Kész akartva el-mentem,
addig el-siettél,
még egy pár szegfűt törtem
egy fa alá ültél.
Lábom hegyén tsendessen
lépdeztem utánnad,
most, igy szóllék szivemben,
ah mostan meg-lophadd.
Éppen, mint hozzád értem,
ʼs készen volt ajakom,
álmomból fel-serkentem,
ʼs el-tűne játékom.
O Álom! nem lehettél
hoszszabb egy fertálnál,
tudván, mit irigylettél,
hogy nem lesz valóval!
[453.]
Phillint Bávet ajtaján.
[Haydn 1781, No. 4: Eine sehr gewöhnliche Geschichte]
Álla Phillint egy ház ajtón
zörgeʼ, mondván, ki van ithon!
Phillint vagyok, nyisd meg, Kintsem!
O! mond Bávet, nem, nem.
Viszsza térni a mint készűl,
hallya Kúltsa hogy meg-zördül;
hallya, s ismét viszsza kullog,
és bátrabban kopog.
Ah! Phillintet bé nem veszed?
nem, ugymond mert félek töled,
már éjtzak
* ejtzak [em.]
van, magam vagyok,
ajtot nem nyithatok.
A szomszédok ha most be lépsz,
meg lesnek maid, ha viszsza térsz:
viszsza tére, de tsak reggel,
nevetve méne-el.
[454.]
A kis Doriska.
Amor lelkesitsd
o tsak tüzesitsd
a kis Doriskát:
mʼóta tart éltem,
nem láta szivem
olly ékes ortzát.
E zöld erdöben
nyomta elsőben
kezemre kezét,
ʼs bágyadt kék szeme,
mellyet rám vete
árúlá tüzét.
Ah némúl nyelvem,
ha szólni kezdem
akkor mint valék?
Édes gyötrelem
támada bennem
ʼs egyre könyvezék.
Most egy örömem
az erdöt mennem
*az erdöt <be> mennem
Venus tsillagnál
ʼs ha nem jön vélem,
Kedvet bús szivem
sehol nem
* nim [em.]
talál.
Ez alig ha nem
lesz még szerelem,
érzem már, nyilát.
O tsak tüzesitsd,
Amor! lelkesitsd
a kis Doriskát.
[455.]
Hivség.
Ne sirj, o bús szivem!
ne ess kétségbe;
nem válsz-el töle, nem!
meg-maradsz szivébe:
Élni
* Elni [em.]
fogsz, még ő él,
szép elméjében,
és ő elmédben.
Első áldozatod olly
kedves nála,
hogy azt örök hivséggel
halálni fogja:
És
* Es [em.]
te, mivel elsö
tisztelt hivséggel,
viszszont hiv leszel.
Ah hiv, örökké hiv
leszek, tehozzád;
nem fog helt adni másnak
bennem szép ortzád:
a mint tökélletes
lett szövetségünk,
úgy lesz szerelmünk.
[456.]
Amor.
[Haydn 1781, No. 7: An Iris]
Szerelmes ódátskát
ne kivánny tölem,
mert Amor fortéllyát
útállya versem.
Leg erösb sziv nem bir
e gyermek tegzével:
O hány van, ki már sir
ütve sebével.
Királyok el-ejtik
sceptrumjok diszét,
ha szivekbe veszik
Amornak tüzét.
Vitézek rettegnek
e nyájas kis dedtöl
kik soha nem féltek
semmi fegyvertöl.
Fösvényböl pazarlót,
tsalárdot hivböl
nevelni háborgót
tud a tsendesböl:
Meg jádza a bölcsnek
fel-tisztúlt elméjét
ha készül tüzének
fojtani mérgét.
Nints a kit ne lessen
tsendes törével,
nints sziv, a ki könnyen
bánnyon tegzével.
Azért róla odát,
ah! ne kivány tölem,
mondám, hogy fortéllyát
útállya versem.