O hivság! mit jádzod én szivemet?
mit gyötröd olly hoszszan lelkemet,
lántzodról ereszsz-el!
Egekre, ʼs nem gyönyörüségidre
van drága lelkem teremtve,
lántzodról ereszsz-el.
Heába édesgetsz!
tsalárd igiretiddel haszontalan hitegetsz: – – –
O Egek! melly mérges a hivság, de édes! – – –
Ah! Lelkem! ne késs, bilintsét szakaszd-el.
Ha nyújtod szin-mézzel tölt kezedet,
vagy tárházokra vert kintsedet,
heába édesgetsz!
A kintsed, mint föld edény töredék
gyönyörűséged tsak árnyék,
heába édesgetsz:
menny kérlek, menny tőlem, ne késérj!
akármit ajánlasz, utállya szivem – – –
O nehéz meg vetni, ʼs félelmes el-venni:
Ah lelkem! ne késs! örökre el-veszhetsz.
Az ékesb képre festett tőrödet
szép ortzákra szött szerelmeket
közöld más szivekkel;
világnak vég bútsúmat üzenem,
ʼs az Egek kintsét meg-ölelem
ʼs el jedzem hitemmel:
O Isten! erösitss,
a szines világnak hivságától válni segitss:
erössen tart lántza, de kegyed meg-birja,
o kérlek ne késs! bilintsét szakaszd-el. – – –