Még tsak tizenhat esztendős
vala ártatlanságom,
hogy az erdők közt lett tetzős
elsőben vígasságom.
Őrzém azokban Szülőmnek
Kitsin, de gazdag nyáját,
társom nem volt, és szivemnek
soha nem érzém lángját.
Történt egyszer, hogy virágok
szépét szettem Keblembe,
ʼs rajtam ütvén a Pásztorok
dísze jöve előmbe.
Nem szólla semmit, tsak néze,
és mosolyga szemembe;
olly kép, mint mosolygó képe
nem tűnt soha szivembe.
Arany hajʼzat, és kék szemek
képében tündöklettek
* képében tündöklettek <képében>
soha olly szép haj, és szemek
előttem nem fimlettek.
A Tetszin genge ortzáját
ah melly szépen festette,
soha ortzának illy lángját
szivem még nem érzette.
Láttam minden forgásából,
hogy valamit kér tőlem,
de kérését sem szavából,
sem másképpʼ nem érthettem.
Mond meg ah kérlek! mond Pásztor,
mi dolgod van nyájammal?
Bár mit kívánny, azt mindenkor
meg lelhedd Szolgálódnál.
Erre véletlen tsókjával
szűz ortzámat meg-lopja,
ʼs mellyéhöz mellyemʼ karjával
meg-ölelvén szoríttya.
El-pirúla töstént képem,
szózatom el-némúla;
ah soha még igy énnékem
szivem meg nem indúla.
Ö azt vélvén, hogy meg-bántott
könyves szemmel el méne;
O vajha ékessen írott
képe viszsza érkezne.
O vajha még egyszer nálam a Kints így meg jelenne.
O vajha hozzám még egyszer hamar viszsza érkezne.
O vajha mennél hamarább még egyszer viszsza jönne.* [Az utolsó két sorra megadott szövegváltozatokat utólag, de a tinta színe és az íráskép szerint nem sokkal a lejegyzés után szúrta be Verseghy.]