Hogy nyoszolyámra ma le-dűltem,
szép Paris álla-meg mellettem,
függesztvén szemét ortzámra:
Intettem ötet Kebelemhez,
hogy bátran jönne nyílt ölemhez,
ülne, vagy dűlne kísz ágyamra.
Hamar meg-indúlt intésemre
sok tsókot igírvén képemre,
ágyamra mellém el-terjed.
Ah! melyjét melly gengén öleltem,
Könyökjét hány tsókra idéztem,
mint vártam érezni, hogy gyerjed.
De jaj! sem genge tsók, sem kezek
kő-szivihez bé-nem férhetnek
viszszont tüzekre nem-gyözhetik.
Ah! leg-alább, így szóllalék meg
ortzámat kezeddel illesd-meg,
ha Egek tüzedet kimillik.
Ezt néki mondván, fel-serkentem,
a képzelést szivből nevettem,
melly vajha lenne igasság;
Tüzet, hidd-meg, Páris, éreznél,
a tsókért tsókokkal fizetnél,
ha álmom lett volna valóság.