Lantommal tegnap ki menvén a szomszéd erdöségbe,
egy köszálra le terjedtem az árnyék hivessébe;
kételkedtem Orpheusnak hitvesséhöz küldött versét?
vagy az özvegy Piramusnak énekellyem esetét.
Hárfám próbás pengésére serken egy fülemile,
le száll árnyékos tanyámnak zöldellö tetejére;
kultsommal vont hurjaimnak álhatatlan, ’s hamis hangját
követi, és tsufolódván igazgattya tonussát.
Félre tévén réz kulcsomat kezdem hangos munkámat,
tsendes kézzel sétálgatom lanton huros utamat;
követi ö énekével ujjaimot, ’s kis nyelvével
formál hárfámrúl hangokat, ’s el énekli notámat.
Kezdek frissebb fogásokat, ezeket is követi,
veszek szomorubb hangokat, azokat is énekli;
ha ugrálok, velem ugrál, ha meg állok, velem meg áll;
hartzomat mintegy neveti, ’s ha halgatok hartzra hi.
Végre minden ujjaimmal hurjaimra rohanok
tellyes tonusommal szavát szigyenitvén tréfálok;
ezt követvén kisded mellyét, hangokra szolgáló erét,
jaj között meg erötteti, ’s ki énekli kis lelkét.
Le fordúl magos karjábol, ’s éppen hárfámba esik,
ebbe mintegy koporsóba hartzja után le nyugszik.
Hárfássa volt a völgyeknek, hangos disze az erdöknek,
méltó, hogy diszes koporsót nyerjen kis teteminek.