Az út mellett egy szegfütske
meg hajolván bús homlokkal
föld-szinire borula:
Történt, hogy egy szép szüzetske
tsendes lábbal, 's vig ortzával
árra sétálván dalola.
O bár, ugymond a szegfütske,
leg szébb volnék e rétetskén
oh tsak egy szép rósátska!
hogy le-törvén e szüzetske
bádgyadozni tiszta mellyén
o tsak – egy fertálig hagyna.
De jaj nem vévén szeginykét
észbe, éppen reája lép,
's le gyötri föld szinire;
Dölvén ö, 's végezvén éltét,
elég, ugymond, o Kedves Kép!
hogy Te végzed éltemet: Te!