HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Világ álhatatlansága.
Verseghy munkája.
2/4, F-dúr, Largo.
Szerentsétlen az ollyan sziv,
ki világ örömihöz hiv;
kedvelvén ö játékát szomorúságra lép;
minden a mi benne fimlik,
vagy színes képébe tündöklik,
magában mint a füst, por 's pára el múlik.
Ékessége*
Ekessége [em.]
csak bé festett lép;
gazdagsága romlandó cserép.
Ezt kinállya, ezt ajánlya,
mutogattya, 's fitogtattya,
mint egy valóságot:
Égig*
Egig [em.]
viszi, 's magosztallya,
dücsöiti, 's fenn hordozza
mintegy állandóságot.

Hová lettek ama Croesusok,
szép termetü Absolonok?
el dültek, el hervadtak a szép liliomok:
Herculesek, nagy vitézek, –
tsuda tevö hires böltsek,
el múltak, el enyisztek sok országló fejek:
Allig kezdödött vigasságok,
már el jöve szomorúságok:
Hány virágok, Hyacinthok,
Rengö ágak, Narcissusok
kik gyengén fimlettek,
ki bimbozván el hervadtak,
virágozván el fonnyattak,
szomoru sirba dültek.

Ki kivánná tehát kincsét,
'e világnak édes mérgét,
ha ezzel ö meg fojtya az ember szivét?
azt, a mit ád, meg irigyli, –
szolgájátúl visza kéri,
nem hágy hoszas örömmel senkit vigadni;
sött végtére leg jobb baráttyát
hartzra hijja leg nyájasb társát.
Azt üldözi, a kit kedvelt;
azt útállya, a kit szivelt,
's vigan szomorittya;
azt neveti, kit meg csalhat,
arra tapsol, kit*
ki [em.]
le nyomhat,
's inségében el hadgya.