Ki világnak hamis voltyát
meg tekinti álnokságát,
meg utállya nyájasságát,
el kerüli hamisságát,
könnyen meg veti édesgetését
meg nem kivánnya mulandó kincsét;
meg nem indúl vigságára,
vigan nevet haragjára.
Mézzel kinál, de mérget nyujt,
öröm mellett haragot gyujt;
méltósága szines ezüst,
nagy pompája oszlik, mint füst:
tündér szépsége csak mulandóság,
gyönyörüsége keserü hivság,
csak játékot látsz javában,
tsufos álom ö magában.
Ereje csak erötlenség,
vitézsége nagy gyermekség:
Erös vára a kevélység,
kö bástyája röst tündérség.
Hol van Trojának szép urassága?
Carthago várasnak gazdagsága?
Porrá váltak, füstbe mentek,
mindenestül el enyisztek.
Álhatatlan tündérsége,
mint forgó szél a szépsége;
hamar hervad szép ortzája,
fonnyad ma költ friss bimbója:
Nyájas Absolon, Ékes Narcissus,
sok gyenge Rosa,szép Hyacintus,
midön fimlett, földre borúlt,
vidám szine hamar el múlt.
Embereknek szivét vonnya,
tárházával meg vakittya;
értznek fénnyit kinálgattya,
ha hozzá kapsz, visza kapja.
Keresd Croesusnak számtalan kincsét,
visgáld a du’znak pompás életét;
Evilágon hevert pénzben,
most már érzi bérét tüzben.
Tudománnyát fitogtattya,
mintha Phoebus volna Attya;
a Musákot hartzra hijja,
elméjével Pindust vijja.
Salamon Királynak okossága,
Tulliusnak mézzel folyt szóllása,
nem lágyitá köz gyilkossát,
régen érte vég oráját.
Ravasz Venus szabadságát,
dücsöitti bújjaságát;
édes mérgét nyujtogattya,
ocsmány tüzét gyujtogattya;
De jaj! markában genge kard fekszik,
nyájas bokorban rut áspis nyugszik;
ha hozzá kapsz, meg fertöztet,
ha meg nyugszol benne, el veszt.
Tiszteld tehát Hymeneust
inkább,mintsem gyilkos Venust,
vesd meg világ gazdagságát,
tündér fénnyét, nagy pompáját:
Fellyebb gondolkozz, Egekre tekints,
visgáld, hol nyugszik amaz örök kincs;
Eztet ohajtsd, gyorsan keresd;
vigyázz, dolgozz, hogy el nyerhesd.